Lilian H. AgiVega: A Bermudák királynője

Írország tündérek lakta zöld lankái, Norvégia, Santorini, a Pilis és az elsüllyedt Atlantisz után a Második Atlantisz-trilógia befejező részében egy minden eddiginél különlegesebb helyszínre utazunk: a Bermuda-háromszögbe. Melynek rejtélye évszázadok óta foglalkoztatja a tudósokat és a tengerészeket – hát most végre megtudhatjuk, mi az a titokzatos erő, amely eltünteti az emberi szemek elől az arra tévedőket. Egy mélyben rejtőző birodalom, Árkádia, s annak hatalmas varázserővel rendelkező, velejéig gonosz uralkodónője, Árkádia (ó igen, a hölgy oly szerény, hogy saját magáról nevezte el birodalmát).

Árkádia hercegnő Atlantisz királyának, Atlasznak lánya, akit egy ősi jóslat miatt szülei száműztek otthonából – jó tízezer évvel történetünk előtt. A dühös, kitaszított kislány az évezredek alatt a világ leghatalmasabb varázslójává nőtte ki magát: mágiája segítségével tartja fiatalon magát és leghűségesebb szolgáit, és rántja mélybe időről időre a mélytengeri birodalma felé tévedő hajókat, ha épp rabszolga-utánpótlásra van szüksége. Egy magyar kisfiú is az áldozatok közé keveredik, akinél egy sajnálatos véletlennek köszönhetően ott van egy atlantiszi technológiával készült tárgy – ami lehetetlen, hisz Atlantisz évezredekkel ezelőtt elsüllyedt. Árkádia és udvari tudósa, Filokratész eme furcsaság nyomába eredve lel rá Második Atlantiszra, rabolja el Azaész királyt és kislányát, hogy aljas kis terveik segítségével minden eddiginél nagyobb varázserőt szabadítsanak el.

Hogy miért van szüksége Árkádiának Azaészre, az maradjon a könyv titka, a lényeg úgysem ez. Hanem az a rengeteg komikum, amivel az Azaész megmentésére igyekvő kis tündér-ember-atlantiszi kompánia útja és ámokfutása szolgál. Természetesen Lilla királynő nem nézi tétlenül férje és lánya elrablását, és utánuk indul, vele tart (kis kitérőkkel, és némi szélhámossággal…) Aengus, a tündértrón várományosa, kedvese, a pilisi tündérlány, Csenge, egy csapatnyi tündér, Spiridon Papafotiu, az egyetlen Nobel-díjas atlantiszi, no meg Kevélyessy Richárd, a kissé depressziós filmcsillag, aki szintén „kerülőúton” keveredik eme kalamajkába. Bár talán nem annyira, mint Lilla öccse, Patrik, aki már megint rosszkor, rossz helyen keres kalandot…

Minden fontosabb szereplő a fedélzeten, indulhat hát a nagyszabású mentőakció – ne felejtsem el, közben egy elrabolt tündérkirályt is kiszabadítanak. Ebből is látszik, hogy akcióból ezúttal sincs hiány, ami most kifejezetten jólesett. Az első résznél még felróttam a szerzőnek, hogy a könyv túlzsúfolt, a második ellenben kissé leült – a harmadik kötetben végre sikerült tökéletesen eltalálni az arányokat. A folyamatos pörgés, az okosan elejtett utalások, az itt-ott felbukkanó mellékszálak közepette könnyebben megbocsátottam a stílusbeli döccenőket és a néhol picit túlírt részeket – egyszerűen jól szórakoztam.

Leginkább a félreértések során, és az idővel egymástól elszakadó szereplők kis mellékakcióin – Patrik és árkádiai „barátnője” cívódása, Spiro és „Filokretén” elme-párharca, és a titokzatos „szellem” garázdálkodása remek volt. Igazából ezek a mellékszálak sok esetben jobban lekötöttek, mint a fő csapás, Árkádia és Azaész küzdelme. Pedig azt kell mondjam, a varázslóhölgyemény Azaész mellett a trilógia tán legérdekesebb karaktere: egy tízezer éve fortyogó duzzogó kislány, aki mindent és mindenkit tönkretesz, miközben csak szeretetre vágyik. Van, aki ezt felismeri a szereplők közül, de persze Árkádiának már nincs visszaút – bukása mégis szomorú ás tanulságos. Addig azonban hosszú út vezet, tele szerelemvarázzsal, féltékenykedéssel, iróniával, humorral, csatával, tragédiával és okoskodással – már egy Spiro is sok volt néha, hát most aztán megkapjuk a magunkét: nem is egy, hanem két „atlantiszi lángelme” fáraszt minket fizikával, holokristályokkal, oreikhaloszokkal és saját nagyszerűségük hajtogatásával. Nem lehet nem szeretni őket…

A temérdek humoros helyzet és gigantikus összecsapás közepette a lényeg mégis csak Azaész útja, melynek során az első kötetben megismert önző kis sellőficsúrból a második részre komoly férfi és hűséges férj, a befejezésre pedig felelős családapa és igazi király válik. Aki eljut arra a pontra, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot a családja és a birodalma érdekében – még szerencse, hogy mindig akad valaki, aki megakadályozza benne. Azaész beért, a trilógia nyitányában még igazán idegesített és konkrétan kiborított, mostanra viszont megkedveltem, és őszintén meghatott a vívódása és az út, amit bejárt. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, a „gyermek” felnőtt, és igazán szívdöglesztő férfiú vált belőle!

Remek kis sorozat lett a Második Atlantisz – okos, átgondolt történettel; egyedi szereplőkkel, akik közt éppúgy akad imádni- mint utálnivaló, de egy biztos: egyikük sem sablonkarakter; jó adag mondanivalóval, amit sikerült ifjak és idősebbek számára is fogyasztható módon csomagolni, minden erőlködés és szájbarágás nélkül; és pörgő, izgalmas cselekményvezetéssel. Én mindhárom részen nagyon jól szórakoztam, mégis, nem tagadom, legjobban ez, a harmadik tetszett. Továbbra is csak ajánlani tudom minden olvasni szerető tizenévesnek: a sok külföldi sikerkönyv mellett bőven megérdemel egy esélyt ez a kis hazai gyöngyszem.

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu

Lilian H. AgiVega bő egy éve megjelent első könyve, a Második Atlantisz – Az ezeréves varázs anno meglepett fordulatos, jól átgondolt történetével, eredeti karaktereivel, a sellők és tündérek évezredes háborúskodásával; és noha voltak kritikáim, alapvetően kellemes olvasmányélményként maradt meg bennem. Nem kellett sokat várni a folytatásra, tavaly év végén a boltok polcaira került a trilógia második kötete, Az elveszett tündérfalu. Ami, hogy egy dicsérettel kezdjem, külsőre sokkal tetszetősebb lett, mint az első rész – a színvilág és a borítórajz is szemet gyönyörködtető.

A történet tíz évvel az előző kötet eseményei után veszi fel a fonalat. Atlantisz és a tündérek viszonya immár baráti, épp a békekötés tizedik évfordulójának ünnepségén találkozunk először a főszereplőkkel. Azaész és Elel Atlantisz trónörökös párjaként boldogan élnek; a tündérherceg Aengus semmit sem változott, hiába trónörökös, épp olyan bajkeverő, mint régen; a felszínen Spiro a Nobel-díj birtokában világhíres tudóssá nőtte ki magát; Budapesten pedig egy kisfiú, Lantos Patrik próbál megbarátkozni azzal, hogy noha édesanyja, Finola tündér, ő inkább apjára ütött, és ember lett belőle. De legalább nővére meglátogatja a nyáron, aki nem más, mint Atlantisz örökösének felesége. Csak az unalmas férjét hagyná otthon!

Sok jól ismert szereplő, sok helyszín, és még több konfliktus – no meg jó néhány újonc, akik közül van, aki csak bajt kever, de akad olyan is, aki közel kerül a szívünkhöz. A kis Patrik erdei bóklászása közben felfedez egy kiszakadt tündérkolóniát, akik tízezer éve Atlantiszról menekültek el, s épp a Kárpát-medencében telepedtek le. A kicsi, elzárt közösség mit sem tud Atlantisz pusztulásáról, vagy az írországi tündérekről, saját szabályaik szerint élnek, matriarchális társadalomban, és nem engednek maguk közé idegeneket – kivéve, ha szükségük van rájuk. Most éppen Aengus-re, aki a kis Patrik keresésére indult, ám a falu – no meg egy elbűvölően vad tündérlány, Csenge – szó szerint rabul ejtette.

Miközben Aengus behatóan ismerkedik a magyarországi tündérekkel, s jó néhány nem várt fordulatban lesz része, Elel és Azaész Santorinin próbálja kipihenni az atlantiszi hétköznapokat – kevés sikerrel. Azaész, akinek édesapja a halálán van, kénytelen szembenézni az uralkodás rá váró feladatával, s ezzel párhuzamosan növekvő varázserejével. A trónörökös, aki még mindig a tíz évvel korábban elkövetett ballépései miatt bünteti saját magát, és retteg a saját erejétől, jó úton halad afelé, hogy végleg elidegenítse feleségét. Amiben szívesen segédkezne a váratlanul felbukkanó régi ismerős, az immáron híres színész Richárd.

S ha mindez még nem lenne elég, feltűnik Spiro eddig ismeretlen féltestvére, a francia kutató Lucien, aki híres bátyja találmányai iránt érdeklődik – nem minden hátsó szándék nélkül. A balesetben lebénult kislánya műtétéért bármire képes Lucient kapzsi főnöke kényszeríti ipari kémkedésre – egyikük sem számít rá, hogy nem csupán néhány Nobel-díjra érdemes fizikai felfedezést rejt Spiro laboratóriuma. Mindeközben Atlantiszban valakik arra készülnek, hogy eltegyék láb alól a trónörököst, akkora kalamajkát indítva el ezzel a felszínen is, ami a tündérek varázserejének megsemmisüléséhez vezethet.

Elképesztő fordulatok követik egymást a regényben, csak úgy kapkodja a fejét az olvasó, nem egyszer éreztem azt, hogy kicsit sok is a jóból. Különböző nézőpontokból láthatjuk az eseményeket, pillanatok alatt ugrálunk térben és időben, s ahányszor azt hisszük, elérkeztünk a fő konfliktushoz, jön egy újabb csavar. A rengeteg fordulat és az új szereplők ellenére valami nekem mégis hiányzott a könyvből: az újdonság varázsa. Így egy év után elmondható, az első részt nagyrészt a frissessége vitte el a hátán, épp ezért nem sikerült a folytatásnak közel kerülnie hozzám. Egyszerűen azt éreztem, én ezt már olvastam egyszer. Persze ez önmagában még nem jelent semmit, hosszú és sikeres sorozatok aratnak világszerte úgy, hogy ennél még sokkal inkább ismétlik önmagukat.

A szereplőket illetően egy nagy meglepetésben volt részem: az első rész vitathatatlanul legidegesítőbb szereplője volt Azaész, ehhez képest ezúttal ő került a leginkább közel hozzám – vélhetően azért, mert önsanyargatása, belső konfliktusai, vívódása a varázserejével kapcsolatban jóval komolyabb réteget adott a történetnek, mint bármi más. A többiek ugyanis leginkább még mindig önmagukkal és a szerelemmel voltak elfoglalva. Ugyan nem kamaszos nyűglődéssel és „szeret – nem szeret” huzakodással, hanem házassági válsággal, várt vagy váratlan gyermekáldással, féltékenykedéssel, de így is: túl sok a romantika. Ráadásul túl sokszor éreztem azt, hogy a lelkizések túlírtra és feleslegesen szájbarágósra sikerültek. Ami már csak azért is furcsa, mert az akciójelenetek vagy a drámai csúcspontok gördülékenyek és pörögnek, ahogy kell.

Ugyan hiányzott az első rész újdonsága, és nem tudott úgy elvarázsolni Az elveszett tündérfalu, mint a Második Atlantisz, csalódásnak semmiképpen nem mondanám. Korrekt folytatás, rengeteg jó ötlettel, és egy kiemelkedően okos cselekményszállal: ezek után kíváncsi vagyok, mit hoz a harmadik – egyelőre utolsó – kötet. Annál inkább, mert minden kritikám ellenére azt kell mondjam, ez a sorozat átgondoltabb, és jobban van megírva, mint az agyonsztárolt ifjúsági fantasy sorozatok jó része. Mondom ezt úgy, hogy szívesen és sokat olvasok a műfajból – és nagyon örülnék, ha a műfaj fiatal magyar képviselői legalább akkora publicitást kapnának itthon, mint a külföldi sikersorozatok szerzői.

Kiadó: Aba Könyvkiadó

 

Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz - A tízezer éves varázs

Nagyon nagy érdeklődéssel, de legalább ugyanekkora távolságtartással vettem kézbe ezt a regényt. Érdekelt, mert Nima olyan jót írt róla, mégis, az utóbbi évek ifjúsági fantasy-dömpingje annyi csalódást hozott magával, hogy lassan félek kézbe venni bármit, ami ebbe a műfajba tartozik. Ráadásul a könyv külalakja riasztóan gyerekes, és amit előzetesen a szerzőről tudtam, az sem győzött meg, inkább elriasztott – Lilian H. AgiVega évek óta ismert és világszerte népszerű (!) fanfiction-író. A fanfiction sajátos műfaj, vannak, akik nagyon profin csinálják, de bevallom, nagyon kevés olyan szerzőt ismerek, akik azután, hogy évekig mások világában „éltek”, képesek működő, önálló világot teremteni, valóban „saját” regényt írni. Persze vannak kiugró pozitív példák – most mindenkinek nyilván eszébe jut Görgey Etelka, azaz Raana Raas – de van számtalan elrettentő is, akik azt hiszik, csak azért, mert fanficet tudnak írni, ugyanazt eladhatják könyvben is.

Lilian H. AgiVega e tekintetben hatalmas pozitív csalódást okozott. Első könyve egy nagyon jól kitalált, átgondolt, logikusan felépített, működő történet – saját világgal, ami valóban saját, nem az agyonrágott csontokat csócsálja tovább. Amikor fiatal hazai írók kis kiadók által kiadott könyveit veszem kézbe, mindig félek, hogy szerkesztetlen, átgondolatlan dolog lesz belőle – ettől sem kellett volna tartanom, AgiVega úgy tűnik, azon kevesek közé tartozik, akik még szem előtt tartják a kezdő írók egyik legnagyobb feladatát: szerkesztés, szerkesztés, szerkesztés! Nem mindig az a legjobb, amit elsőre lepötyögünk – sőt! Sokan tanulhatnának tőle, ahelyett, hogy az első leírt hatszáz oldalukat gyorsan kiadatják kvázi magánkiadásban, aztán várják a világhírt.

Ennyi – megérdemelt – dicséret után lássuk, miről is szól ez a könyv. Ifjúsági fantasy, még sincsenek benne vámpírok, zombik, vérfarkasok, de még varázslók sem – vannak viszont igazi tündérek Írországból és sellők. Bizony, sellők! A prológusból megtudhatjuk, hogy Atlantisz népe már több tízezer évvel ezelőtt is a mai embereknél jóval fejlettebb civilizációval rendelkezett, királyaik varázserővel bírtak, melynek segítségével leigázták és rabszolgasorba kényszerítették a szigetükre érkező tündéreket. Azonban az évezredek során a varázserő megkopott, a tündérek pedig megerősödtek, míg egy napon fellázadtak, és elsüllyesztették Atlantisz szigetét. A király utolsó erejével sellővé változtatta egész népét, akik így túlélték szigetük süllyedését, ám mielőtt elmondhatta volna nekik, hogy a szárazföldre lépve ismét emberré válnak, meghalt.

Tízezer évvel később a sellők közül már senki nem emlékszik arra, hogy valaha a szárazföldön éltek, emberekként – az ősi tudás kikopott a köztudatból, a varázserő teljesen kiveszett belőlük, fejlettségük meg sem közelíti szárazföldi őseikét. Mikor a király fiát, Azaészt gyilkosságért száműzik, ő Írország partjaira vetődve nem elég, hogy emberré változik, ráadásul varázserőt fedez fel magában, és rátalál a tündérekre is, akikről addig semmit sem tudott – no meg egy fiatal magyar lányra, Elelre, aki apjával és barátjával a szigeten nyaral.

Azaészt a tündérek megölnék, ha nem találkozna a fiatal tündérherceggel, Aengus-szel, aki, hogy borsot törjön a sellőket gyűlölő családja orra alá, segít a fiúnak elrejtőzni – innentől kezdve cselvetés követ cselvetést, az összeesküvők rejtőznek, elfogják őket, megszöknek, megint rejtőznek, és szépen lassan sodródunk a  háború felé. Azaész megismeri népe múltját, Aengus rájön, hogy valaki irtja a tündérkirály családját, Elelék pedig kénytelenek felfogni, hogy sellők és tündérek bizony vannak, és ez az írországi kiruccanás egészen meglepő élményeket tartogat. És akkor még nem is szóltam Spiróról és Stavrouláról, akik Santorinin élnek, és első Atlantisz egyetlen élő leszármazottjai…

Évezredes háborúskodás, viszálykodó sellők és tündérek, egy furcsa feltalálófiú, egy piperkőc és beképzelt sellőherceg, egy vicces tündérherceg, ármánykodás, harc mindenféle királyi koronákért – remek történet lehetne, ha nem állna mindennek a középpontjában egy szerelmes magyar tinilány. Sajnos ott siklik ki a dolog, hogy Elel szerelmes lesz Azaészbe, és onnantól kezdve az ő cívódásuk legalább akkora részt foglal el a történetben, mint a sellő-tündér viszály. Ráadásul, bár nem vitatom, hogy Azaész pont úgy viselkedik, mint egy hormonzavaros tini, aki életében először igazán szerelmes, és közben még a koronáját is meg akarja tartani – de bicskanyitogatóan idegesítő volt. Kár érte. A célcsoportot és a műfaj mai követelményeit tekintve érthető, hogy az események középpontjában mindig egy szerelmes kívülálló lányka kell, hogy álljon – én mégis sokkal jobban élveztem volna a könyvet a tini szerelmi szál nélkül.

Ennek ellenére egy nagyon élvezetes, jó kis könyv lett ez – bár a végére úgy éreztem, alaposan túlbonyolította a dolgot a szerző, és a pörgés, ami kezdettől jellemezte, a négyszázadik oldal tájékán már inkább fárasztó volt. Nagyon nehéz pontosan belőni, hogy egy könyv mikor csap át unalmasból pörgősbe, vagy épp pörgősből túlzsúfoltba – ez egy hangyányit már túlzsúfolt volt. De még mindig inkább ez legyen, mint ötszáz oldal unalom.

Minden kritikám ellenére tényleg pozitív csalódás volt, csak gratulálni tudok a szerzőnek, különösen a szereplők jellemrajzáért – az látszik, hogy mindegyiküket alaposan ismeri, nincsenek sablonkarakterek, mindenki saját életet él, aranyosak, szellemesek, viccesek. Nem mondom, hogy lerágom a körmöm a folytatásért, de ha megjelenik, elolvasom - azért remélem, abban kevesebb szerelmes nyűglődés lesz.

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Korábbi kommentek: