Egy
szikrázóan tehetséges festő, Robert Oliver késsel esik neki egy
impresszionista festménynek egy múzeumban, majd a pszichiátriára
szállítása után néhány nappal megnémul, és csak ecsettel hajlandó
kommunikálni a külvilággal – már ha egyáltalán kommunikációnak
tekinthető az, hogy állandóan ugyanazt a nőt festi, megszállottan, hogy
magának-e, a „közönségnek”, vagy az orvosának, rejtély. Ezt a rejtélyt
próbálja kibogozni dr. Andrew Marlow, a sikeres pszichiáter –
szabadidejében maga is festő, a művészet nagy rajongója.
Elizabeth Kostova, a nagy sikert arató A történész
szerzője ismét egy sokszálas, a múlt titkaiban vájkáló, nagyszabású
regényt írt – művészetről, hivatásról, szeretetről és megszállottságról.
És – ahogy a fülszöveg is írja – az árról, amit a művészek fizetnek a
tehetségükért. Ami azonban ennél fontosabb számomra, szól arról az
árról, amit azok fizetnek, akik egy művész közelében élnek, arról az
árról, amit a támogató társak fizetnek, vagy épp arról, amit egy anya
képes megfizetni a gyermekéért. Az áldozatokról, amiket meghozunk
egymásért – és amik mellett a művészet megnyilvánulhat felemelő, erőt
adó tehetség formájában is; ám mindent felemésztő, bénító, őrjítő
megszállottságként is.
Marlow
eleinte szakmai kihívásnak tekinti az ügyet, ám hamar belebonyolódik,
és etikailag kifogásolható lépéseket téve próbál közelebb kerülni
pácienséhez és annak titokzatos múzsájához. Felkeresi a festő volt
feleségét, majd szeretőjét, bejárja élete helyszíneit, megnézi a képeit –
és elolvassa azt a tizenkilencedik századi levelekből álló gyűjteményt,
amit Robert féltve őrizget és újra meg újra olvasgat, mintegy a
levelekből merítve ihletet (vagy erőt) az alkotáshoz. Miközben páciense
múltját próbálja felderíteni, és válaszokat keres megszállottságára,
Marlow kicsit maga is a leveleket író impresszionista festőnő, Beatrice
de Clerval rabja lesz – nem kis részben saját, elnyomott művészi
hajlamainak köszönhetően – ráadásul érzelmileg megérintődik a volt
feleség Kate, és a szerető Mary által is.
A
több idősíkon játszódó történetet több elbeszélő nézőpontjából
ismerhetjük meg – a pszichiáteren kívül Kate és Mary is saját hangot
kapott a regényben, az ő elbeszélésükben tárul fel előttünk Robert
Oliver élete, és kapunk egy ijesztő, már-már gótikus rémregénybe illő
képet arról a megszállottságról, ami fűti. Amikor például Kate arról
beszél, hogyan festette tele Robert a régi házuk padlásterét a rejtélyes
nő képeivel, éjszakáról éjszakára dolgozva, míg végül a több száz
arckép kollázsszerűen beterítette a falakat, kirázott a hideg. Egy idő
után egyszerűen lehetetlennek tűnik elvonatkoztatni attól, hogy vajon mi
mit tennénk, hogyan tudnánk együtt élni egy ilyen megszállottsággal –
még akkor is, ha tudjuk, hogy társunk tán generációja egyik
legtehetségesebb festője. Pláne úgy, hogy nem tudjuk, kit ábrázolnak a
képek – egy szeretőt, egy valaha volt szerelmet, valóságos személyt-e,
vagy kitaláltat. S amikor kiderül, ki a titokzatos múzsa, felmerül a
kérdés, vajon nem jobb-e a tudatlanság.
A
pszichiáter, a festő, és a két nő történetét tarkítják a
tizenkilencedik századi levelek, melyekből kibontakozik egy
impresszionista festőnő szelíd harca azért, hogy nő létére elismerjék
művészetét, és egy halálra ítélt szerelem története. A két szál közti
kapcsolat szépen, fokozatosan bomlik ki előttünk, és ahogy egyre többet
tudunk meg, úgy szembesülünk egyre több titokkal, úgy bonyolódik a
cselekmény, körvonalazódik az igazi dráma. Az írónő javára legyen
mondva, nem következtethető ki játszi könnyedséggel a befejezés – amikor
azt érezzük, mindent tudunk (mert arra, ki a titokzatos múzsa, igazán
nem nehéz rájönni), akkor csavar egyet a történeten, és hirtelen már
teljességgel mindegy lesz, ami addig lényegesnek tűnt.
Szép, felemelő és rendkívül depresszív regény a Hattyútolvajok –
Kostova cseppet sem fest rózsás képet a rendkívüli tehetségek életéről,
és krimibe illően tár elénk egy tizenkilencedik századi ármányt.
Ráadásul különös feszültséget ad a történetnek az első számú elbeszélő, a
pszichiáter Marlow viaskodása önmagával, mintha az ő maga mögött
hagyott művész-énje és a gyakorlatias, tudományos alapokon gondolkodó
pszichiáter-énje feszülne olykor egymásnak – ennek tudom be azt az
egyébként olcsó romantikus regényekbe illő húzást is, hogy a pszichiáter
betege mindkét meghatározó szerelmébe kicsit „beleszeret”. Ezt a
feszültséget csak fokozza a két nő zaklatott, túlfűtött elbeszélése,
melyekben Kostova hibátlanul ábrázolja, milyen lehet egy megszállott
zsenivel élni – ahogy a különbséget is, hogy hogyan éli ezt meg egy
másik művész (Mary), és egy, a lelke mélyén nyugodt, kertvárosi életre
vágyó anya (Kate).
Az
igazi szépsége a könyvnek azonban az, ahogyan a festményeket ábrázolja –
Kostova tolla nyomán életre kelnek, látjuk magunk előtt őket, és nem
csak látjuk, érezzük is azt a megrendülést, amit a könyvbeli szemlélő
érez. Nem találkoztam még ilyen intenzív, drámai, felzaklató
képleírásokkal – a regény abszolút csúcspontján, amikor Marlow a
Hattyútolvajok című kép előtt áll, olvasóként mindent megadtam volna,
hogy lássam én is a képet, hogy átélhessem azt a pillanatot. Ritka
csoda, amikor ennyire magával ragad egy könyv.
Az egyetlen, ami nem tett jót a könyv befogadásának, az, hogy mindössze néhány hónappal A. S. Byatt Mindenem című regénye után olvastam – a két mű sok ponton mutat hasonlóságot (bár a Mindenem azért
összetettebb és kevésbé direkten romantikus), de szerencsére korántsem
annyira, hogy utánérzésről beszéljek. Akinek tetszett Byatt mesterműve,
bátran tegyen egy próbát a Hattyútolvajokkal is – csalódni biztos nem fog.
Kiadó: Európa
Fordította: Siklós Márta