Spinning Out (A jeges élet) – sorozat

Két éve az Én, Tonya kapcsán már írtam itt a műkorcsolya iránti rajongásomról – az olvasás mellett talán a legrégebbi, gyerekkoromból eredeztethető szenvedélyem ez, ma is olthatatlan lelkesedéssel csüngök a versenyeken, még akkor is, ha a sportág jelenkori változásai inkább bosszantanak. Nyilvánvaló volt, hogy a Netflix saját gyártású műkorcsolyás sorozatát, a magyarul egészen elképesztően bugyuta A jeges élet névre keresztelt Spinning Out-ot nem hagyhatom ki. Amint élesítettem az előfizetésünk, nagyjából ez volt az első sorozat, amit végignéztem, és bár bőven van kritikám, egyáltalán nem bántam meg.

Nem egy világmegváltó széria, az biztos – inkább tisztes iparosmunka, szórakoztatóan, de cseppet sem eredeti módon megírva, közepes(nél kicsit jobb) alakításokkal, egy, a nagyközönség elől azért eléggé elzárt, így izgalmas sportolói közeggel, itt-ott kicsit túlságosan sztereotipra hangolt amerikai kisvárosi környezettel. A középpontban pedig egy iszonyú tehetséges műkorcsolyázóval, aki súlyos balesete után annyira retteg ugrani (nem csoda, amikor utoljára próbálta, betört a feje), hogy nagyon úgy fest, nem csupán olimpiai álmainak kell búcsút intenie, hanem a jégnek, úgy általában. Márpedig Kat Baker semmi máshoz nem ért, csak a korcsolyázáshoz – nem kicsit pszichotikus anyja egészen kicsit kora óta arra nevelte őt és nem kevésbé tehetséges húgát, hogy valóra kell váltaniuk az egykoron szintén tehetséges, de egy nem tervezett terhesség miatt mindent feladni kényszerülő anya dugába dőlt álmait. Ismerős? Nem véletlenül… Amúgy is ordas nagy közhely, de ha hozzáadjuk a főhős pánikrohamait és lassan körvonalazódó bipoláris zavarát, akkor egyértelműen hajaz A fekete hattyúra. Szerencsére annyira azért nem sötét, cserébe a főszereplő Kaya Scodelario sem egy Natalie Portman (jó, a rendező sem egy Aronofsky…).

Játék a kosztümökkel 1 - Kaya Scodelario a sorozatban és Tessa Virtue olimpiai bajnok
jégtáncos 💗💗💗a pjongcsangi olimpián viselt ikonikus kűrruhában 

A párhuzam a műkorcsolya és a balett között egyébként adott, és ha már említettem a hattyút, nem hagyhatom ki a Flesh and Bone (magyarul Kegyetlen tánc) sorozatot sem – ha már sportról / előadóművészetről és pszichés betegségekről szóló sorozatokról beszélünk, akkor az tényleg igazi ínyencfalat. A Spinning Out inkább tömegfogyasztásra készült: Kat és az anyja pszichés betegségének ábrázolásától eltekintve többnyire megmarad a felszínen. Kapunk egy kis társadalmi különbséget, nagyképű helyi gazdag csávót és szerencsétlen szegény kislányt, aki éjszakai műszakban keresi meg a pénzt a méregdrága kűrruhára; fekete srácot, akinek minden vágya, hogy bekerüljön a sícsapatba, miközben halálra szívatják a bárpult mögött állva; a családi teljesítménykényszer alatt megtörő kínai-amerikai korcsolyázónőt, aki inkább törött csípőcsonttal is tovább korcsolyázik, minthogy be kelljen vallania apjának, hogy kudarcot vallott. No és persze van egy rosszfiúnk, aki képtelen feldolgozni anyja korai halálát, ezért az összes sztereotípiát felvonultatja, ami egy kisváros agyonajnározott gazdag szépfiújának szériatartozéka: sebzett lélek, hamiskás mosoly, hidegszívű, elhanyagoló apa, melegszívű, de gyűlölt mostohaanya, ivászat, drogok, egyéjszakás kalandok, életveszélyes játékok. Az egyetlen, akihez Justin kötődni tud, az egykori olimpiai bajnok edzője, Dása. Akinek a fejéből egyszer csak kipattan, hogy a bajnoknak született Justin új párospartnere nem is lehetne más, mint az egyéniben már mindent feladó Kat.

Így aztán az ugrástól rettegő, bipoláris zavarral küzdő Kat és a párospárjait fájdalmasan sűrűn cserélgető, senkit magához közel nem engedő Justin összeállnak, hogy legyőzzék a világot. Jujjj, ez így de nyálas… Az a baj, hogy az ábrázolás is az itt-ott. S hogy mennyire hiteles az egész? Hát, legyen elég annyi, hogy korirajongóktól a legtöbb kritika úgy kezdődik, hogy azért legalább konzultálhattak volna valakivel, aki megmondja, hol tart ma a sportág… Alapból az érdekes, hogy ma, amikor a versenyzők élete ennyire nyitott könyv, el lehetne-e titkolni egy ilyen betegséget – szerintem nem, viszont ahogy a sorozatban is elhangzik: ha megtudnák, nem korcsolyázhatna. Ebben a világban még mindig a látszat diktál, a tökéletes kishercegnők közé pedig nem fér be egy mentális zavar. Nem véletlen, hogy aki beszélni mer ilyesmiről, azt vagy csodabogárnak tartják, vagy lejáratják. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a páros műkori baromira veszélyes is tud lenni – felmerül a kérdés, hogy ott, ahol a partnerek ennyire egymásra vannak utalva és ennyire veszélyes elemekben játszanak egymás életével, megengedhető-e egy instabil versenyző szerepeltetése.

Játék a kosztümökkel 2 - Kaya Scodelario a sorozatban és Alina Zagitova olimpiai bajnok

műkorcsolyázó a pjongcsangi olimpia rövidprogramján

Na de ez egy szórakoztató sorozat, nem is akar ő hiteles lenni, szóval tekintsünk el olyan apróságoktól, hogy ha valaki retteg az eséstől, miért épp páros korcsolyázónak állna be, ahol még ráadásul fej fölé emeléseket is be kell vállalnia; hogy lehet-e ennyire rövid idő alatt áttanulni egyéniből párosra és hogy verseny előtt egy nappal át lehet-e dolgozni és begyakorolni egy komplett programot. Persze, hogy lehet, hisz az írók elhitetik velünk. S közben gyönyörködhetünk a jégen a dublőrök kűrjeiben, az idahoi hegyekben, a csicsás kosztümökben és szipoghatunk kicsit Dása múltidézésén. Mert bizony van min – tejóég, mennyi dráma fért ebbe a sorozatba: van itt egykori szovjet olimpiai bajnok, akinek el kellett titkolnia leszbikus vonzalmát, mert akkor nem korizhatott volna, inkább hozzáment hát párospárjához és egész életét hazugságban élte, hogy aztán már edzőként, hatvan felett találkozzon újra egykori szerelmével; van meghurcolt edző, akiről mindenki azt hiszi, zaklatja tanítványait, pedig nem is, de a műkori már csak ilyen, lételeme néha egy kis zaklatási vagy sanyargatási botrány; van valódi zaklató is, akiről persze senki nem hinné, hogy az, de az ilyen ügyeknek persze ez sajátja és van igazi tinifilmbe illő szerelmi sokszög, csak győzzük követni. Sokat markol a sorozat, de keveset fog: jobban örültem volna, ha megmarad néhány drámai szálnál, de azokat mélyebben kifejti, ahelyett, hogy mindenbe bele-belekap.

Johnny Weir és filmbéli partnere

Persze van, hogy a mélység nem feltétlenül követelmény és ezt is el lehet fogadni – ez a sorozat vállaltan szórakoztatni akar és semmi mást. Kis műkori, kis dráma, kis pszichés zavar, kis szerelem, kis családi idill, nagy tanulságok. Minden kritikámmal együtt baromi jól szórakoztam, miközben néztem, és ha híve lennék a háttértévézésnek, ez tuti olyan lenne, amit sokszor újráznék a háttérben. Azért a néhány gumicukorért meg, amit a műkorcsolya-rajongóknak dob, kifejezetten hálás vagyok: a kosztümök olykor egész szépen idéznek, a kortárs amerikai műkorcsolyázás egyik legeredetibb és legextravagánsabb alakja, a háromszoros amerikai bajnok és világbajnoki bronzérmes Johnny Weir mellékszereplése pedig hab a tortán. Túl azon, hogy neki aztán biztos nem kellett dublőr a jégen, néha simán lejátssza a profi színészeket. Műkori rajongók szerintem már úgyis megnézték, mindenki másnak meg erősen ajánlott, ha épp nem akarsz a világ nagy problémáin gondolkodni, simán csak kikapcsolnál kicsit.