Uwe
Tellkamp A torony című regénye 2008-ban osztatlan kritikai és
közönségsikert aratott Németországban, és elnyerte a Német Könyvdíjat.
Az 1968-ban született, írói karrierje előtt orvosként dolgozó szerző
arra vállalkozott, amire így húsz évvel a rendszerváltozás után egész
Kelet-Európában óriási igény van: a múlt feltárására, a „szocialista
mindennapok” megjelenítésére, úgy, ahogy azt átélhették a hétköznapok
emberei, vádaskodások és mentegetőzések nélkül, őszintén. Nem csoda,
hogy ekkora sikert aratott, könyve monumentális korrajz, több generációt
felvonultató családregény, látkép a rendszerváltást megelőző húsz év
keletnémet „valóságáról”, és nem mellesleg egy ikonikus keletnémet
város, Drezda regénye.
Az
amerikaiak által szétbombázott város önálló szereplőként jelenik meg,
mint a második világháború után kényszeredetten elhallgatott német
szenvedés jelképe, és hasonló szerepet kap annak Weisser Hirsch nevű
negyede – a regénybeli „Torony” – is, ahol a valaha fontosnak számító
értelmiségi elit éli mindennapjait, pusztuló, szükséglakásokra
felosztott villáikban, fél lábbal a múltban ragadva. Itt él a főszereplő
Hofmann család, a főorvos Richard és nővér felesége, Anne, két fiuk, az
orvosi egyetemre készülő Christian és Robert, és Anne bátyja, a kiadói
lektor Meno Rohde. Míg dolgos hétköznapjaik a szocialista keretek közt
zajlanak, a megszokott kis áskálódásokkal, munkahelyi intrikákkal,
félelemmel és munkaversennyel, addig estéiket a villanegyed viszonylagos
zárt biztonságában töltik, megőrizve valamennyit múltjukból,
kapaszkodva valamiféle polgári értékrendbe, kulturális hagyományokba, ki
meggyőződésből, ki csak dacból.
A
toronylakók közül is kilóg Meno Rohde, a megrögzött irodalmár, aki a
Moszkvából visszatért vörös arisztokrácia gyermekeként, és volt felesége
pártfunkcionárius apjának köszönhetően bejáratos Drezda Kelet-Róma nevű
negyedébe, ahol a nómenklatúra éli mindennapjait, ahol a hivatali
ügyintézések zajlanak, ahol pártrendezvényeken vehetnek részt a
kiválasztottak, ahol az olyan tudósok dolgozhatnak kívülről
elképzelhetetlen szabadságban, mint a valós mintával rendelkező Arbogast
báró. Kelet-Róma külön világ, semmi köze a fuldokló Drezdához, a Torony
pedig valahol a kettő közt helyezkedik el. Lakói kisemberek, akik
azonban munkájuk és szaktudásuk miatt megkerülhetetlenek, tán épp ezért
csípik a hatóságok szemét.
Mint
az orvos Richard, akit annak rendje és módja szerint megkörnyékez a
titkosrendőrség, fenyegetve gyerekei tanulásának ellehetetlenítésével
vagy épp titkos élete leleplezésével. Richard és számos sorstársa
dilemmája, a menni vagy maradni kérdése újra meg újra felbukkan a regény
során, de igazi választ nem kapunk rá. Mindenki menne, de senki nem
tudja, mi vár rá „odaát”, és mindannyian félnek a kudarc utáni
megtorlástól. Talán ez, az örökös félelem vezet el odáig, hogy egy idő
után már mindenki csendes beletörődéssel éldegél a korlátozott keretek
közt, élvezve a szakszervezeti üdülők nyújtotta lehetőségeket, beérve a
hiánygazdaság kínálatával, csak csendben, az otthon magányában
eljátszadozva azzal, hogy lehetne másképp is. Ezek a szürke hétköznapok,
a beletörődések, az elhallgatások teszik ki ennek a lassan hömpölygő
regénynek a nagy részét, és ez nem egyszer teleregény-jelleget ad a
könyvnek. Amire csak ráerősít az illusztratív jelleg, Tellkamp nem is
nagyon titkolja, hogy mindent bele akart írni regényébe, ennek
köszönhetően számtalan fordulat, cselekményelem funkciótalan. Amikor
Anne a karácsonyi vásárban ajándékokra vadászik, és minden második
sorban csak a nem kapható árucikkekkel találkozunk, vagy amikor a kínos
hivatali várakozás során minden mellékszereplő apró-cseprő bajait
megismerjük, óhatatlanul felmerül bennünk, hogy bizony elkelt volna egy
szerkesztő, aki meghúzza ezt a szövegfolyamot. Aztán rájövünk, hogy
mégse, hogy hiába hosszú, végtelenül terjengős és néha súrolja az unalom
határait, nincs semmi felesleges ebben a könyvben. Azok az apró-cseprő
kis részletek igenis kellenek, hogy megismerjük a nagy egészet.
Ami
viszont hiányzik, az egy összefogottabb cselekmény. Hiába tudjuk, hogy a
könyv elsősorban korrajz, a majd’ ezer oldal után azért van egy kis
hiányérzet, amiért minden szál elveszik valahol az oldalak közt, hogy
igazán semmi sincs kibontva és befejezve, csak felvázolva, megnézve ezer
oldalról, szétcincálva. A tulajdonképpeni főszereplő, Christian
története is erre a sorsra jut: a könyv felénél bevonul katonának, és
aztán még ötszáz oldalon át a keletnémet hadsereg vendégszeretetét
élvezi. Mindennapjairól a szülőknek írt levelekből értesülünk, és ahogy
az otthon maradottak nem hiszik el a leírt megaláztatásokat, a hadsereg
borzalmait, úgy mi is lapoznánk, és azt mondanánk, csak túloz, nem is
lehet olyan szörnyű, és távolítanánk el magunktól az egész
Christian-szálat, ugyanúgy, ahogy a külvilág is megtagadja a
kiskatonákat. Így lesz a főszereplőből idegesítő epizodista, akinek a
részeit legszívesebben átlapoznánk.
Tellkamp
legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széthúzó cselekményszálat, a
szétszóródott szereplőket, ezt az NDK széthullásával párhuzamosan
„széteső” regényt a végére újra összefogja, méghozzá bravúrosan, úgy,
hogy visszamenőleg is átírja a benyomásainkat, és látjuk, hogy a szálak
nem széthúznak, hanem épp ellenkezőleg, mind egyfelé futnak, csak
más-más úton. Az utolsó oldalakon olyan katarzist ér el, ami manapság
már nem jellemző – mondjuk ki: nem is divat. És végtelenül ügyesen
kikerüli a legnagyobb csapdát, ami a rendszerváltást megelőző csodavárás
időszakát leírni próbáló alkotó előtt ott áll, nem kelti azt az
illúziót, hogy minden megoldódott, hogy lezárult a folyamat, és eztán
kolbászból van a kerítés. Nem, Tellkamp a lehető legegyszerűbb
eszközzel, egy kettősponttal fejezi be a Német Demokratikus Köztársaság
széthullásának regényét. Hogy mi jön azután, az már egy másik történet.
Kiadó: Magvető
Fordította: Kurdi Imre