2022. június 30., csütörtök

Koncertekről röviden: Tigran Hamasyan, Postmodern Jukebox, Olafur Arnalds

Programmal és örömmel dúsan rakott napokon vagyunk túl. Nem is árt; van elég fekete felhő a horizonton, közös és magánrémületek – nem taglalnám itt. Nagyon sok élményt nem fűztünk szóba ezekből, úgyhogy most rendhagyó módon három, egyenként teljes bejegyzést érdemlő koncertről is csak így, röviden számolnék be nektek. Csináltunk ilyet régebben, főleg Timi – s most kapóra jön, hogy felelevenítsem ezt a formát. Most, ha tehetjük, tényleg lubickolunk a befogadásban, legalább így csurranjon-cseppenjen valami mindebből erre a sokat dédelgetett, és most némileg elhanyagolt felületre.


Tigran Hamasyan Trio: StandArt (MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Úgy alakult, hogy erre a koncertre Pisti barátommal és a feleségével mentünk – egy koncertre, ahol a közönség jó része is zenészekből állt, s akik a végén állva tapsolták a triót. Ez valami teljesen eszelős, megismételhetetlen élmény, három, a saját hangszerén a jazz élvonalába tartozó, egymásra őrült mértékekig figyelő emberrel a színpadon! Tigran Hamasyan minden albuma teljesen más, minden albumán másból táplálkozva növeszt zenefákat, de a rá jellemző, teljesen elreppent, virtuóz módon; valahol folyamatosan őrizve mégis az örmény népzene és szakrális zene hatásait. Értelemszerűen nagyon sok (sokféle) partnerrel kollaborálva ezért. A StandArt anyagában jazz-sztenderdekhez nyúlt, Matt Brewer basszusgitáros és a dobos Justin Brown társaságában. Nagyon durván (sarkítva, igazságtalanul) fogalmazva megmutatták, mit ki lehet hozni a liftzenéből.

Itt aztán fokozottan érvényes, hogy ez a muzsika élőben az igazi. És hogy a jazz stúdióalbum arra jó, hogy felkészítsd magad az alapok ismeretével arra, amit egyébként tényleg csak a vájt fülűek képesek az utolsó porcikájáig követni. Mélyvíz volt ez, csak úszóknak, halatlanul innovatív, én ehhez kevés vagyok, azt viszont éreztem, hogy valami annyira sűrű zenében úsztatnak, mint eddig talán soha. Kris Defoort volt jellegében ilyen élmény. Pisti beleszeretett a dobos játékába és hangzásaiba, a koncert után odasündörögtünk a színpad széléhez, hogy megnézzük a szettjét – szerintem, csak aki dobol, tudja értékelni, mennyire egyedi. Azóta számos produkcióját vadásztuk le közösen, én meg szép ütemesen hallgatom végig Tigran Hamasyan elérhető albumait. Ez az ember az ördög zongorása. Muszáj hallanotok.


Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox (Papp László Budapest Sportaréna)

Ezt a jegyet dédelgettük egy ideje. Annak idején Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtő című filmjében ütődtünk rajongóvá az Oops!... I Did it Again miatt, a film azóta is visszatérőegység a lejátszóban, a zene meg nagyon sok napunk helyezte vigyorba a maga kétségtelen humorával. Ez a csapat megkérte a rajongókat, hogy öltözzenek alkalomhoz illően, a 20-as évek divatjának megfelelően – és ennek a kérésnek a közönség bő egyharmada eleget is tett. Tényleg megcsinálták nekünk Nagy Gatsby korát, sikamlósan modern alapanyagokból - swingbe oltva Michael Jackson Thrillerjétől, az egyik legirritálóbb Spice Girls-sikerig amit csak lehet; ez a csapat azzal játszik jót, hogy egyrészt megmutatja: bármelyik lebecsült zenei akcentus alkalmas rá, hogy zseniálisan add elő, másrészt fricskát oszt ki az egykori sikerek fennhordott nózijára azzal, hogy az interpretációjuk rendre jobban szól, mint az eredeti.

Óriási műsort nyomtak, és nagyot lovagoltak a szeretetünkön. Az Aréna berendezőit is dicséret illeti, bőven hagytak helyet a táncolóknak, jó sokan éltek is a lehetőséggel. Mert ez azért legelsősorban egy baromi jó bulizene, olyan, mint a Pink Martini, kevesebb szódával és jéggel, de több szórakoztató show-elemmel. Élvezet volt látni, mennyire piszokul élvezik ők maguk ezt az egészet – miközben a dolog feszes volt, és profi, tulajdonképpen örömzenéltek nekünk egyet. Ez a világturné a Covid miatt maradt félbe két éve, az énekes-konferanszié egy igen kedves-lelkes monológban köszönte meg nekünk, hogy játszhatnak nekünk, hogy vagyunk, hogy adjuk nekik az energiát – jelentem az érzés kölcsönös, nagyon örülünk, hogy vannak, hogy úgymond időgépbe teszik a popzenét.


Olafur Arnalds (MÜPA – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Klasszikus minimalista alapokon nyugvó elektroakusztikus zene. Iszonyat közel a repetitívhez, bár sokat távolodik belőle. Klasszikus és könnyű egyszerre. A kevés, de pontosan meglelt hangok zenéje. Szeretem őket, Ezt a boldog tehetségű izlandi srácot, meg Max Richtert, Ludovico Einaudit, meg a többi álmodót, aki a szférák zenéjét tapogatná. Ez pontosan a másik véglet, mint a legelőször bemutatott hang-áradás – éteri, tiszta muzsika. Távol van az indulattól, valahol kozmikus távol, és mégis, ugyanúgy rólunk és nekünk szól. Nagyon megbecsült zenésztársak segítségével – itt mindenki hozzájuthat a neki szentelt térhez, bőgővel, hegedűvel; a komponista-szólista alázatos kísérete mentén.

Olafur Arnalds nagyon pontosan érez. Van egy játéka, megénekeltet bennünket, egy zenei A hangot kér mindössze, amit aztán modulálva belesző az egyik dalának folyton (többek közt a mi A hangunktól) változó interpretációjába. A megosztón fenn van egy koncertje (Live at Sidney Opera House), ott rácsodálkozhatsz – én elég sokat hallgattam. Megdöbbentően más bomlott itthon a mi A hangunkból benne. Visszarezgett a feszültség, amit (nyilván) nem hagytunk a koncerttermen kívül, szigorúbb harmóniákban épült valami vigasztaló, meggyőződésem: belőlünk. A tehetsége, füle, a kezei által – írnám, de ez egyszerűen inkább jelenlét. Nagyon sok zenészt, előadót, művészt szeretek körömszakadtig, de Olafur Arnalds masszív és mégsem nyomasztó jelenlétéhez kevesen foghatók. Talán csak egy fiatal magyart ismerek: Gerlóczy Zsigmondot, aki ennyire jelen van ott, ahol, amikor – bár nem ugyanarra utaznak a billentyűkön, az attitűdjük rokonnak érzem. Olafur Arnalds az angyalok zongorása. Valami tényleg lehet abban az izlandi levegőben, hogy ilyen emberek teremnek azon a szigeten.

Három teljesen különböző, de egyként elragadó élmény. Közös bennük még, hogy szívesen egyiket se hagytam volna ki. Hallgassatok élőzenét! Nem pótolja, csak megidézi a rögzített. A lejátszón fülbe játszott fogyasztás.

Tér kell a hangnak,
húzd ki füledből -
ne fal legyen, hanem híd.

2022. június 13., hétfő

A Francia Kiadás - film

Az a jó, hogy nem vagyok kritikus. Olvastam, hogy rendezői önkielégítés, elfelejtett nézők, hogy a saját celluloidszobra – hát tényleg szerencsés vagyok, mert általában úgy ülök le megnézni valamit (még Wes Andersont is), hogy hagyom: csináljon velem a filmje, amit tud. Jó, hogy nem vagyok kritikus, egy halom prekoncepcióval arról, hogy néz ki az aktuális és/vagy jó film (vagy a képzettel, hogy adott rendezőnek hogyan kell kiszolgálnia a nézőt) – és így nyugodtan szerethetem egyszerre Wes Andersont, Peter Jacksont (amikor nem utálom), Sorrentino-t, Tarantino-t (amikor szeretem), meg Tarkovszkijt mindenek felett. És itt és most a tizedét se soroltam fel azoknak, akiknek köszönettel tartozom. Olvastam, hogy szerelmes levél az újságíráshoz; olyan levél, amit akkor ír a rendező, amikor már bármit megtehet (kap rá lóvét – hiszen egy stabil kör úgyis szeretni fogja), ami tele van az élő sajtóra tett utalásokkal, és összefoglalja, ami a rendezőnek fontos, beleszuszakolható az összes kedves színészhaver, szóval szkeccs és sorfilm, valójában öncélú, magáért való film-kollázs. Nem tudom, úgy se szeretném szeretni ezt a filmet, hogy így nézem el a hibáit (ha vannak). Mondom, szerencse, hogy nem vagyok kritikus, csak egy néző. Ebbéli szerepemben örülnék, kedves olvasó, ha félreraknád ezt a bekezdést, mint kötelező táncot (Ja tényleg: Baz Luhrman...). Mert most Wes Andersonról és A Francia Kiadásról szeretnék beszélni, hogy nekem mit jelentett.

Hóbort. Arthur Howitzer Junior elugrik a rá váró kansasi élet elől, Párizs helyett egy francia kisvárosba. Ennyiből nem elveszett ember, ahogy a nemzedék volt az a két háború között: Hemingway, Zelda és Scott Fitzgerald, meg a többiek, legalábbis a tyúkanyójuk: Gertrude Stein szerint – Párizs helyett egy kisvárosba költözik, ahol ő a Valaki, aki az amcsi kisvárosi családi lap jelentéktelen mellékletéből világszerte elismert magazint kreál. Ez hóbort, ami csak ebben az ötvenes évekbeli álom-Franciaországban valósulhat meg, ebben a múltba helyezett párhuzamosban – gondolnánk; holott számos példa akadt az ilyen életképes csodákra, a magazinok fénykorából (a linken a sci-fi magazinokat emlegetem, de a leírtak szélesebb körben is jellemzők); mielőtt Média elmerült az elektronfelhőben. Hóbort mégis, mint ahogy az igazi művészet mindig; illetve hóbort és kompromisszum, mivel sajtó. Amit a szeretett szerkesztő pontosan tud, de velejéig utál. Nem dobunk ki semmit a túlírt, tanulmány-méretű cikkből sem, ha jelent – jelenti ki a szeretett szerkesztő. Akkor sem, ha nem azt és nem úgy, és ezzel maga a szerkesztő pontosan tisztában van. Igazi, és alkalmazott művészet, karikaturistával, titkárnővel, és úgyis csak addig olyan, amíg a szerkesztő él. De addig legalább olyan. Olyan, mintha a szerzők elhinnék, amit írnak.


Szóval nincs benne praktikum. A szerkesztő ezt is pontosan tudja, és bár megkeresi a kedves szerzői helyét a lapban, az életben - az egyetlen valódi tanácsadóját, a pincérfiút eredeti státuszában tartja. Ne vegyél ki a kereteiből egy jó pincért! Ez ilyen egyszerű. Mert a szerkesztő tudja azt is, minden jó toll a saját tolltartójában működik csak jól. Esze ágában nincs egyesíteni ezeket a tolltartókat – ahogy a záró képeken történik, a gyász súlyát levető közös nekrológíráskor, amiben otthagyjuk a szereplőket. Ahol művészet biztosan nem születik, de beszélgetés a magányos tolltartólakók (írógép-billentyűzetek) között talán igen. Ez a tükör a szerkesztői elhivatottságot a maga görbített felületével kedves, bohókás zárójelbe teszi – a szerkesztőhöz méltó temetéssel, például, ahova a kutya nem megy el, ha nincs a dolognak folytatása. Ha nincs ott az utód, például, aki majd másképp válogat és súlyoz, akinek a füle hallatára be kell mutatkozni – például egy szívbe markoló gyászbeszéddel. Így, hogy a dolognak a szerkesztő végakarata szerint nincs folytatása, nincs jelentősége se, csak egy sárga munkagép, egy markoló markol a közönyös táj szikkadt földjébe. Bill Murray simán megoldja azt a keveset, ami ehhez az összképhez kell – ez nem az ő filmje, ő csak a szerkesztő. Akinek az irodájában sírni tilos – a halála napján is. Amikor összegyűlik a válogatott csapat.


Akik kiadják a keresztmetszetét a sajtó működésének, amikor művészet szeretne lenni. A száguldó riportertől kezdve, aki egy összképet szolgál ki. Milyen vicces volt látni, hogy ebben az ábrázolt sétatempó-világban még a bicikli az a sebesség, amitől a riport felszínes lesz, a szuggesztivitás kedvéért egyfajta népszerű torzkép. Az itt megtartott terjedelem (hogy ez csak a bevezető) reciprokfricska – hiszen ma a sajtó ezzel van tele, ez a legvastagabb rétege, ez a vékony, bármiről alig is szóló elsiklás a dolgok alatt-felett-mellett. Owen Wilson tökéletes Herbsaint Sazerac, nem kicsit önreflexív ez a vállalás – színészként őt is elég sokan tekintik felszínes alaknak. A fejezete tényleg csak bevezető, még száma sincs. Hiszen tényleg ez a leginkább sajtó és legkevésbé művészet.


Ahogy mondjuk a kritikaírás inkább művészet mint sajtó. J.K.L. Berensen (Tilda Swinton naná, hogy briliáns) minden színpadi gesztusa a mai előadáson esszenciálisan paródiája az előre tekintő művészet-értelmezés hihetetlenül gyorsan avuló divatjainak. Moses Rosenthaler meséjén át, aki a dutyi-diliházban válik korszakalkotó művésszé a saját börtönőre, Simone lemeztelenítésével és Julien Cadazio, a kisstílű-nagystílű műkereskedő aktív segedelmével (Benicio Del Toro és Léa Seydoux betegen jó páros, meg Adrien Brody is elhozza magát a szerepbe). Ez egyszerre röhögi szét a (poszt)modern művészet megcsinálásának minden elemét, rámutatva, hogy mennyire fújható lufi az egész – sajnos a valódi tartalmaitól függetlenül: nem attól lesz vizes ez a hal, hogy vannak, vagy nincsenek zsigerei. Eljátszik vele, hogy amit most művészetnek tekintünk, azt egyben nagyon gyakran elmebetegségnek is, és hogy értelmezők és műpártolók együttesen hogyan sütik a mű bélyegét akár a sületlenségre. Kiröhögi a Gyűjtőt (így, nagybetűvel) – de elsősorban az egész bennfentes ábrázolását, ahonnan kezdve magazin lesz, széles körben eladható ízlésformálás. A legnagyobb fricskát itt is az újságírás kapja a maga fenn hordott műértő nózijára.


A kedvencem mégis inkább Lucinda Krementz (Frances McDormand) meséje, az oknyomozásról, az objektív sajtóról, ami mellékesen művészet – bár a görbe tükör itt direktebben mutat valakikre. Nekem a valakik legfontosabb tudjukkije Norman Mailer (meg a Moonfire, például, amit a Life magazin felkérésére írt), holott lehetnének azok a sajtómunkások, akik felerősítették 1968-ban a párizsi diákság hangját – csak őket nem ismerem, és nem is érdekelnek különösebben. Ez a belülről-beszéd, a távolságtartás (itt játékosan testi) hiánya igen – ahol azonos fontossággal bírnak a külvilág történései és az észlelő reflexiója. Hitelesítő és hitelfosztó egyszerre. Kis realisztikus novellák színpadiasan előadva – riport és művészet, gyakorlatilag ugyanúgy manifesztum, mint a diákságé, sőt, hiszen itt bele is ír, rajta hagyja a keze nyomát a lelkesedés érzékeny szervein. Ez a beszédmód most is velünk van, többé vagy kevésbé színpadiasan; gáborgyörgyök és más konok baloldaliak használják ezt a hitelesítő hitelfosztást (én is, basszus, én is); sokaknak ez a tálalás ma is etalon. Amikor a Magazin melléd ül, mélyen a szemedbe néz, megfogja a kezed, vagy egyéb szerved és meggyőz az igazáról. A legtöbbször mása sincs, csak igaza. Igaz, mindegyiknek más. Szóval ezt nagyon szerettem, főleg mivel bekerült a rendező-haveri körbe általa Timothée Chalamet a manifesztum szerzője, Zeffirelli szerepében – jó ez a srác, oka van, hogy időnként a csapból is ő folyik.


A tálalás a lényeg az utolsó számozott etapban is, azaz itt a leginkább. A bűn(esetek) gasztronómiai tálalása, előételtől fő fogáson át a desszertig. Ezen egyfolytában röhögtem, pedig lényegében ma sem tudunk másképp beszélni erről, csak a sütés-főzés közben másképp adagoljuk a fűszereket. Máshol vannak a tabuink - ma például bűncselekmény-számba menne, ahogy egy korszak tartotta a médiakezében-szájában a cigarettát. De a bűn botránya a médiában ugyanígy mese, sajnos mostanában a happy end kényszere nélkül – a mi katarzisunk általában sokkal belsőségesebben véres. Ez a zsáner művészete a sajtóban, a ponyva, a krimi, az akció – a napi szenzációk, figyelemfelkeltő címeken. Jeffrey Wright pazar a szerepében, a szerepben, ahol nem az eseményre és nem az ízekre, hanem a róluk leírt saját szavaira emlékszik (azokra viszont hiba nélkül). A hazugságra, ami tényleg a ponyva szintjén ránt össze, szerkeszt a felkészített olvasó várakozásait kielégítve, s ahol kizárólag az egy szem kihagyott oldal valódi, ami túlmutat a panelen. Ez a legjobb benne – a legtöbb krimibe tényleg nem jut ebből több. Ahogy a sajtóban közzé tett receptekbe se kell egynél több szokatlan összetevő.


Még hogy szerelmes levél a sajtóhoz! Játékosan, a szokott manírokkal és szimmetriákkal fel lett mutatva itt az, ami például az Édes vízi élet ál-természetfilmjében is: hogyan hamis a rólunk alkotott bármilyen kép; hogyan nem működik a sajtó se tájékoztatásként, se köznevelésként, se mint sokadik hatalmi ág – mert valójában semmit nem ad át az öröknek. Forma és tartalom is időleges benne – s ezeket a legtöbbször a szerkesztővel együtt temetik el (idézd fel a Nyugat folyóirat történetét például – még akkor is így van, ha ott pont megkísérelték túlnyújtani a működést a szerkesztőhalálon). A médium, a film is, amit egy rendező nagy gonddal és szeretettel összehoz a haverokkal, ilyen avuló, hulló, örökbe hiába csimpaszkodó, felszínes izé. Ahogy ez a cikk is. Szóval ez körülbelül ennyire himnusz Médiához. Nem tájékoztatás, nem tudatformálás, nem művészet – csak a látszata, szerencsés esetben. Nem biztos, hogy egyet értek ezzel, de szeretem, ahogy mondja, mert (Lucinda Krementzzel szólva) szerettem gondolkodni róla. Nem annyira, mint a Holdfény királyságról, vagy A kutyák szigetéről, de épp eléggé. Szeressétek ti is – mást nagyjából úgysem tehetünk a világgal, mint hogy szeretjük – úgy is, hogy nem szeret viszont.




2022. június 5., vasárnap

Erdős Virág könnyei - versek

Van egy ország, van egy város, van egy közeg és szövegkörnyezet, ahol-amiben élek. Meg van egy, amiben ő – és a kettő között erősen közös a metszet, csaknem átfedik egymást. Ő költő, én hobbit (űzök, például az eddigi kedvenc kötetét recenziós epigonverssel köszöntöttem anno, itt, a blogon); ő biciklis futárnak állt a karantén alatt, én már korábban beleálltam, mint darts a céltáblába, azóta se bírom kihúzni belőle a fejem. Fontos volt már azelőtt is, hogy kialakultak volna ezek a közös metszetek, persze ezektől lett végképp evidens, hogy elküldjem neki a Futártempó kötetet, remélve, tényleg érti, mint költő, és mint futár is, hogy mit akar itt ez a futár és (netalántán) költő – szeretni való visszaigazolás volt, hogy szerette. Én most nem viszontszeretem – értsétek, ebben a bekezdésben csak letudnám a kötelezőket: hogy kivételesen ugyanazon a pályán fociztunk, bár nem egy csapatban (nincs csapat... ha költés, ha keresés: ha magyar irodalom, ha Wolt, ha -pincér vagy –panda, az ember (költő, futár) egyedül van az algoritmusaival; ezt dobja most a kor, ezt az egyedült). Letudnám a kötelezőket, jobbára azért, hogy értsétek, eléggé belülről értem, amit Virág leírt – vagy legalábbis érteni vélem. Nem viszontszeretem, ebben semmi viszont nincs. Erdős Virág nekem evidensen az egyik a felhozatalból, aki átlebeg majd ezen a koron valamiféle örökbe, mert semmilyen épp aktuális irodalmi hullámnak nem ül a taraján, s mert ez a kíméletlenül közéleti, mégis (csaknem) maradék nélkül költői hozzáállás Hősömmé teszi. Szerintem nemcsak az én, vagy a kortársaim hősévé. Kevesen túrnak ki ennyi gyöngyöt ebből a szutyokból.
 
Viszont nincs, de csaknem van. Ott fáj (és disszonáns) picit a szóba került, ahol például futárpária-lét mellett költőpária-létet katalogizál; bár el se tudom képzelni, én hogy viselném, ha valaki felkent kultúrpap pökné rám: primitív politikai machinációkkal élek, nem fakad belőlem magasabb rendű eszmeiség, értelmezhetőségem kimerül a primer olvasatban (azt rólam nem írnák úgyse, hogy reflektálatlanul hagytam privilegizált értelmiségi pozíciómat – szökött paraszt, biciklis matróz lévén ezt megúsznám). A Párhuzamos életrajzok kudarckatalógusa fáj – még ha értem is, hogyan, miért dolgozik bennünk így a pánik, hogy elpazaroltuk mindenünk, amiről számot kellett volna adnunk, hogy ez tényleg betegség, hogy ez a minden szar ijesztő mértékig el tud hatalmasodni, főleg ha hó vége van, és harmadnapja kenyérre se, csak kölcsönből. Fosztja az identitást az ilyen. Persze ettől még csaknem a javából, hiszen majdnem megvalósul ez a versbeszéd, majdnem bekajálom, futárként is. Nem volna elegáns leírnom (mivel velem a kutya se törődik), hogy a kortárs kritika amúgy tényleg elitista toronylakó vérsznob tudjukkikből áll – mindenesetre érdekes, hogyan szeretnének mindent egy michelin-csillagos lébe verni, eltartott kisujjal; és az se volna elegáns, hogyha leírnám: futárkodni egy önrabszolgatartó, debil versenyhelyzet, ahol egymás háti-puttonyából tépjük ki a falatka-feladatot egy teljesen életellenes, elhidegült, foszlányokra szegmentált világszisztémát megvalósítva – hiszen ebből élek. Emésztem ezt a kettős versbeszédet, Erdős Virág sokat él vele mostanában, például a friss, háborúra reflektáló dolgaiban is (mint amilyen a Bucsa), még nincs teljes képem róla, remélem, kialakul.
 
Mosolyogsz rám, mert örülsz a vacsorádnak.
Mosolygok rád, mert borravalót remélek tőled.
 
Viszony. Na, az van. Jól markolt, alig viszolyogtató viszony az egymást átfedő élményekhez. Ezt nagyon jól csinálja! Szerintem teljesen átélhető annak is, aki csak ült már olyan mellett, aki futártól vett át vacsorát. A szükséges és elégséges információ jól markolt szintje. A kötet első felének futár-szociológiai vonulata a versbeszéd szuggesztív pontosságában nekem etalon. Ajánlottam és fogom is még a többieknek, akik gurulnak a más éhének jeleivel - jó belenézni egy ilyen tükörbe. És szívből ajánlom azoknak, akik rendelnek – nem akármilyen érzékenyítés.
 
Egy Jeep Cherokee azt kívánja,
hogy rákosodjon el a végbeled. Köszönd meg.
 
Következő feladataid. Viszonyaink. Ezek aztán tényleg vannak, az intenzív (adott esetben intenzívre juttató) türelmetlenség, önzés, versenyszituációt teremtő, testben felhabzó savak és borsok, ki mennyije van annyit is ér, agresszió, gátlástalanság. A kivételes életekbe képzelt saját szabályok. Persze ebben mi, a futársereg is élen járunk, mit keresünk bizonyos helyzetekben, azt kapjuk, amit érdemlünk: futársárga, futárpiros, szabályszegések az odaérés szent oltárára helyezve – szóval tényleg magunkon kellene kezdeni a viszonyaink rendezését (jelzem, ez tényleg jól forintosítható veszteségekkel jár: a szabály diktálta ritmus túl komótos). Ránk sem vonatkoznak – hisszük úgy, csak mivel a legtöbbünk két keréken kockáztat, rajtunk csattan nagyobbat.
 
33. A Hunyadi tér csarnok felőli oldalán egy öreg költő húzgálja a zörgő avarban az életművét.
 
44 gondolatébresztő látvány. Akár naponta. Persze erő kell hozzá és koncentráció, hogy felidézd az este óráiban az első párat. Elfelejtődik, ellepik az órák és percek adrenalin-telített tektonikus rétegei. Ekkora élmény-tömegből tényleg az marad meg élesen, tisztán, a szövegkörnyezetével együtt, ami az átélőnek valóban lényeges. Mint ez. Ahogy a költő biciklin konstatálja a szövegkörnyezetből kikódolható módon megmutatott másik költőt, amint húzgálja. Ez egy értelmetlenségével súlyosan gondolatébresztő látvány. Költők nem-találkozása. Egy másképp is eshetett volna, pár kedves szó, a kölcsönös tisztelet jele; ami helyett az egy pillantás az egyik, az észre sem vétel a másik féltől. Olykor ezekért érzem, ennek a társadalomnak immár csak feleződési ideje van.
 
Minden este nyolckor ledobják az atombombát.
A kihalt városban futárok cikáznak fel-alá.
Több száz özvegy varsányiné.
A túlélők az ajtók mögött várakoznak.
Mindenki hozott szalonnát akar.
 
Budapest ’20. Mindez pandémiával – bár ez a réteg gyöngéden kerül a könyvbe, ahogy a kulturális utalások. Ezt a teljes verset, ami idekövetelte magát (kedvencem), akkor kódolod ki, ha a fejedben ott van az Örkény-egyperces. Hogy már nagyon sokaknak nincs ott, hogy a frissen közoktatottaknak, fél-perc figyelmű Tiktok-titkainknak már az irodalmi egy perc is sok:
 
kikelt a lárva...
 
apró, de
formás kis portohát riszálva
zümmög, hogy bocsi de
ő most kiszállna
 
tördelődik bennem ide a face painting. A kötet második feléből, ahol nem a futárkönnyek. Hanem csak úgy (meg amúgy is). Szóval nagy kérdés, hogy mit kezd ezekkel a pár deka házi-koszt kultúrával remekül dekódolható, tényleg remek versekkel az összes dzsesszika, akiknek ez az egész amúgy elsősorban szólna. Igen, a kultúra őket kellene, hogy megszólítsa elsősorban, ezért gyilok igazán, ami az oktatással történik. Mit kezdenek ezzel azok, akiknek már nem a házi koszt, hanem a gyorséttermi az alapélménye?
 
Van még itt Kriptahangulat négy hangraNormál hangerővel előadott Ginsberg Üvöltés-parafrázis (súlyosan para...), EgykeA múzsa halála... Lapozzátok ezt a könyvet rongyosra, ahogyan én (pedig amúgy szép, tartós kivitel). Nem dedikáltattam, ez nekem amúgy is dedikálódik tollfirka, rajzolt virág nélkül is. Az életem gondoskodott róla, hogy nagyon sok rétegében rólam szóljon. Úgyhogy nyugodtan rám süthetitek: elfogult vagyok. Megtehetem. Nem vagyok kritikusa. Csak szeretem. Ennek adtam itt hangot. Szeressétek ti is.

Mondok kritikát is. A Pannónia utcai biciklisávban a Balzac utcai
kereszteződés után van egy luk. 
Szerinem a Katona József utca utánira gondoltál...

2022. június 3., péntek

Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek) 3. évad

Ezt vártuk nagyon, aztán legázolt bennünket, mint figyelmetlen sínre lépőt a vonat. Örültünk neki, hogy hellyel-közzel megtartották a nívót, sőt, a második évadhoz képest javult is némileg a felhozatal (bizonyos műhelyek esetében mindenképpen), egy kivétellel: az Öljetek halott ötlet volt, fantáziátlanul döglött, halottakról vagy jót, vagy semmit, róla tehát inkább semmit. Ha a többit nézem: jól tükrözik sajnos, hova és hogyan alakult az élet: még véresebb, a hentelések még naturálisabbak, ez egy eléggé gyomorforgató vizuális orgia lett. És reménytelenek is ezek a mesék – vagy mondjuk úgy, ahol remény van bennük, ott is többfenekű: vagy így, vagy úgy gombolható, de mindenképpen elszabott kabát. A legfilozofikusabb mese ilyen például, A gép lüktetése – vagy halhatatlanság az Io titokzatos értelmébe olvadva (vagy nem olvadva? Megőrizve egy egykori, emberi identitást?); avagy egy önvigasztaló drogos álom a sötétségbe merülés előtt, a fájdalomcsillapítók utolsó ajándéka (amúgy ez gyönyörű, képben Moebius előtt, szellemben-szövegben Dan Simmons Ílion duológiája előtt tisztelgő móka). Meg az egyik legvéresebb lett ilyen, A föld gyomrában, ahol a barlang mélyén elzárt Cthulhu-szerű izé vagy kiszabadult, vagy nem, némi ön-szemrontás utáni botorkálás bizonytalanságában nyitva hagyva, végül milyen „eredménnyel” járt a túszmentés. Ahol vártam a gondolat mélységét, A raj meséjében, ott nem érkezett meg – ez a történet egyszerűen ekkora terjedelemben elmesélhetetlen maradt, jóformán csak hiányérzeteket hagyva. Kár, az alkotók előző filmje a kedvencem volt, ezt is újra fogjuk nézni, nyilván, de csak a többi közt.


Mint ahogy az egyik kedvencemnél is bujkált bennem az érzés: valamit éppen újranézek. A Három robot – túlélési stratégiák olyan, mint mikor valaki megismételné az előző telitalálatot (az utolsó, macskás slusszpoénig bezárólag), és olyan jól sikerül neki, hogy két lövés után is egyetlen luk tátong a céltáblán. Szerettük, értsétek, hogyne szerettük volna, felröhögtünk minden túlélési stratégia kibomlásának minden poénelemén, de nem adta azt a frappáns teljességet, ami az első film nyitó képsorai után („Te, ez biztosan vidám lesz”...”Ööö, Terminátor-lépés, hát biztosan nem”... és a felszabadult röhögés elszabadulása a turista-mondattól: „Ha egy posztapokaliptikus várost láttál, láttad mindet.”). Az teljesen a maga hullámvasútjára ültetett, ez pont azért nem, mert maradék nélkül újrahasznosult benne az előző Három robot. Kiváló reciklálás, de sajnos nem több. Nem tudott eredeti lenni, ahogy rögtön, másodiknak a maga elképesztő módján, a Kellemetlen utazás. Rákmód belénk rágta magát, tehát el lehet mondani: kellemetlenül eredeti volt. És szerintem ez az egyik történet, ami másodszor is nagyon (talán még jobban) fog működni, persze részben azért, mert a rengeteg éjszakai jelenet sokkal inkább képekre bomlik majd. Én szerettem, Timi nem annyira – alapjában mind a ketten nehezen viseljük a kicsomagolt zsigereket, de engem talán jobban meg lehet venni a gondolattal – ha akad a testnedvek tocsogása közt pár csepp abból is.


Halál, robotok
. Ennyi maradt, szerelem ebbe az évadba nem nagyon került; helyette durva, felgyorsított baba-szex a temetőben, némi nincs más humán kézügyben, dugjunk, meg némi abúzus Eldorádóba menet. A  mini holtak éjszakája mini-inváziója vicces volt, de csak úgy, mint egy filmtörténeti gyorstalpaló kurzus; igen, nagyjából ez a műfaj filmjeinek szerkezete, bár általában a végén valaki ott szokott feszíteni a lobogó zászló alatt, a megmenekülés fedélzetén. Úgy látszik, tényleg korjellemző tünet kezd lenni, hogy ezt (is) végigvitték (mint a Ne nézz fel!-t például) az élet teljes elpukkanásáig. Úgy látszik tényleg csak olyan időleges békék köthetők mostanában, mint Mason patkányaival – amúgy ez a banda már a múltkor is zavarba ejtő filmet hozott össze A szeméttelep sztorijával, egy nyomra jár az agyuk. Pontosabban: egy adott szerző: Neal Asher morbidan vicces horror-történeteire vannak kattanva - hiszen akár az első két évadban, ezek mesék is adaptációk. Visszatérve Mason gazdához, lehet szeretni az alkotókat érte: nagyon kompakt képvilágot tartanak karban ezekért a zavarba ejtő történetekért.


És van a Jibaro. Ez valami egészen más színvonal. Az a csapat hozta össze, akik A szemtanút az első évadból, az remek ötlet szimplán zavarba ejtő képbe tétele volt – ez varázslat. Igen, ez vagyunk, amikor kirándulunk Európából az aranyért. Ha szerencsénk van, sikolyokra süketen. És a megmenekülések lehetőségére is süketen... Pedig a fogyatékosság okán végre belénk szerethetne az a magányra ítélt aranydémon – de nekünk csak pompázatos ékei kellenek. Azzal együtt süllyedünk az iszapba mi is, a többi mellé, akik meghallották a démoni hívást. Indián mese feldolgozása, balett és költészet, rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film hatását keltő rajzolt animáció – a legmélyebb mind közül, és a legmélyebben reménytelen. Szóval ezt vártuk, ezt nagyon, ezt a belénk hatolást - de nem ártott volna rögtön utána nézni kicsi Wes Andersont, például, érfelvagdosás ellen... 

Reméljük, nem áll meg itt ez a történet. Szerintem potenciál bőven van benne még.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...