Még
mindig csak barátkozom a krimi műfajával, van ami tetszik, van ami nem,
és az a szomorú helyzet, hogy ami nagyon, abban sem a krimiszál
dominál. Lehet, hogy bele kéne törődnöm, hogy ez nem az én műfajom. A
most annyira felkapott skandináv krimik közül is A tetovált lány
tetszett nagyon, abban meg aztán pláne nem a krimi a leghangsúlyosabb,
hanem a társadalomkritika, az utána olvasottak csak közepesen jól
szórakoztattak, és most a Vörösbegy is sokkal jobban tetszett furcsa,
beteges társadalomrajzként, történelmi krimiként mint hagyományos
bűnüldözős történetként. Tán mert nem is az.
Harry
Hole nyomozó az oslói rendőrség fenegyereke, igazi rosszarcú zsaru,
kinézetre ijesztőbb bármelyik bűnözőnél, magányos, leszokóban lévő
alkoholista, egyetlen társa az üzenetrögzítője. Igazi antihős, aki a
történet elején egy szarvashiba miatt véletlenül lesz a szolgálat
ünnepelt hőse, és kap főtiszti rangot a nemzetbiztonságnál, ami egyenlő a
felfelé buktatással. Hole új, unalmas munkája során felfigyel egy
szokatlan fegyverügyletre, s miközben az oslói fiatal neonácik után
nyomoz, az országba érkezett brutális erejű Marklin puska nyomába ered.
Viszonylag
hamar kiderül az olvasó számára - gondoltam én -, hogy ki rendelte a
puskát, és mihez akar kezdeni vele, épp ezért bosszankodással vegyes
élvezet olvasni, hogy Hole mennyire későn jön rá az elkövető személyére,
az író folyamatosan újabb és újabb akadályokat gördít elébe, újabb és
újabb mellékvágányokra viszi hősét és a körülötte forgó szereplőket,
számtalan mellékszálat hoz be a történetbe. Mindezt csak tovább
színesíti – bonyolítja – az elbeszélő és az idősík folyamatos változása.
A
könyv alapvetően két síkon játszódik, napjaink Oslójában és a második
világháború keleti frontján, ahol norvég önkéntesek maroknyi csapata
harcolt a németek oldalán. Hole feladata kideríteni, hogy hogyan
kapcsolódnak össze a szálak, és ki kicsoda az egykori frontharcosok
kirakós játékában. Tele van a könyv okos és érdekes megoldásokkal, épp
ezért fájó, hogy néha gyerekes és olcsó fordulatokhoz nyúlt a szerző. Ám
mindez eltörpül amellett, hogy mennyire jól megkavarta a nyomozót is és
az olvasóit is a többszörösen is rejtőzködő személyiségekkel,
lélekboncolgatásokkal, néha csak néztem, hogy ki kicsoda ebben a
kavarodásban, és bár az elején azt hittem, ez egy nagyon egyszerű krimi
lesz, a végére komoly munka volt összerakni.
Mégsem
a krimi része tetszett, hanem – akárcsak A tetovált lány esetében – az a
társadalomkritika, amit megfogalmaz. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy
valami komoly baj van az idilli skandináv jólét felszíne alatt, ennyi
fajgyűlölettel, politikai szélsőséggel, perverzióval, hatalmi
visszaéléssel ritkán találkozom, mint ezekben a könyvekben. Valószínűleg
egyébként máshol ugyanez a helyzet, csak nincs épp most igény arra,
hogy kiírják az írók magukból a társadalmi visszásságokat.
Nesbø könyve
egy sorozat része, furcsa mód nálunk ez jelent meg elsőnek, pedig van
előzménye, de legalább a folytatásokat sorrendben jelenteti meg a kiadó.
Ami már csak azért is dicséretes, mert egy igen komoly kérdőjel marad a
könyv végén, csak lestem, hogy az egyik legfontosabb szálat csak úgy
nyitva hagyja az író. Nem szép dolog, de legalább van miért elővenni a
folytatásokat. Persze nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy az ember
tudja, előbb-utóbb – ha nem a következő részben, akkor majd kettővel
később – úgyis megoldódik az ügy, az ilyen szuperzsaruknak az a végzete,
hogy mindent megoldjanak, csak kicsit sokat szívnak közben. Ami jelen
esetben nem baj, Harry Hole van olyan jó karakter, hogy szívesen
olvasnék még róla.
Kiadó: Animus
Fordította: Petrikovics Edit