2016. július 28., csütörtök

Szegedi Kortárs Balett - Carl Orff: Carmina Burana (MÜPA)

Timi szerette volna, hogy mindenképpen lássam ezt az előadást – mert amikor tavaly megnézte, teljesen magával ragadta. Szerintem része ennek, hogy Carl Orff érzelmileg a szöveg igényelte szélsőségeket vígan bejáró, bátran harsány, olykor kifejezetten szélesen gesztikuláló zenéje az egyik dédelgetett kedvence – de talán nagyobb része, hogy úgy érezhette akkor: a tánc, a színi kompozíció, a kiformálódó történet nem gyalázza apropóvá, kísérőzenévé ezt kedvencet. Úgyhogy amikor a Tavasz Ünnepe kapcsán a Szegedi Kortárs Balett újra elhozta az előadást a MÜPA Fesztiválszínházába, kapva kaptunk a lehetőségen.

Néha jó, hogy nem nyílok rá mindenre, ami körülöttem történik – így érhetnek meglepetések. Egy civilizáció romjain tengődő, életben maradásáért küzdő, emberszerű barbár közösség rituálékkal teli életébe pillantunk be, amelynek tagjai félelmeikkel harcolva, ösztöneik által vezérelve próbálják átvészelni, amit a sors rájuk ró. A sors, ami néha jót, örömöt, szerelmet, máskor bánatot, halált hoz számukra. Egy lány, kinek eleve rövid élet adatott, egy pillanatra boldognak érezheti magát; a szerelem minden rosszat elfeledtető érzése elhiteti vele, hogy az élet más, szebb is lehet. De Fortuna csalfa és kegyetlen, nem törődik a pillanat szépségével. A csalódások, örömök, félelmek megélésével mindannyian egyre többet tudnak meg önmagukról, sorsukról, lehetőségeikről - emberi mivoltukról; fogalmaz az ismertetőben Juronits Tamás, a táncjáték koreográfusa. Jó, hogy nem ismertem ezt a szöveget – így lehetett számomra az énekekhez ihletően társuló középkori népi vallásos rituálék hétköznapi „történet-folyamába” való utazás; vagy még inkább egy korábbi, korai, félig meddig keresztény, de nagyobb mértékben természeti rítusok és ritmusok mentén létező közösség életébe való komplex bepillantás az előadás – olyan egyetemes jelnyelven, tánccal elmesélve, amitől maga a mese is egyetemessé válik.

Hiszen nem szól egy civilizáció romjairól, összecsoffadt, kiürülő tudásokról, keserű, az egykori dicső múltba révedő tengődésről – sokkal inkább arról az állapotról, amikor hit és tapasztalat (Eliade szavával: a szent és a profán) még nem vált szét. Amikor a hiedelem nem az ünnep rituáléjába szorított kivételesség, hanem életrend – a hétköznap elengedhetetlen része. A dalok keletkezésének idején ez a maga nemében evidencia – s nyilván lesz még így, amikor a szekularizált gondolkodásmód kellőképpen kitombolta magát. Most nem mennék bele, mennyire jellemző egyébként általánosan ma is, ez a „hiedelmes”, szelíden zavaros és ellentmondásos megközelítés (megtettem már…), de szerintem jól magyarázza a (nem is enyhe) kritikusi fanyalgással szembeállítható széles körű és rajongásig fokozott közönségsikert: tudatos konstrukció létére valójában mélyebben rezonál, mint amit a tudat fogalmi készlete átfog, olyan atavisztikus rétegeket is megmozgat a nézőjében, amivel a gondolat egyáltalán nem szeret (mert valójában nem is tud) mit kezdeni. Nem hiszem, hogy a testtel mesélés, a táncelőadás esetében mondhatnék ennél nagyobb bókot...

A halálfélelemből indulunk, valahol e kezdet „árnyékában” marad utána is minden, a tavaszrítusok, az élet ünneplése, a rontás riasztása, a gyönge, beteg, másképp (mélyebben természeti rítusok mentén) működő lány közösségbe emelődése, az őt megérintő szerelem, a végzetes lélekvirág-csere. A középkori lélek sajátos, egyszerre szinte pajtási és hatalmasság előtt görnyedő rémült viszonya a halállal - az elkerülhetetlen szomszéddal - a középkori vágánsénekek egyik meghatározó alaptémája; akkor is, ha azok épp az életet ünneplik – hiszen a halál jelenlétének árnyékában ünnepelnek. Orff ehhez keresett (olykor egyáltalán nem középkorias) harmóniákat – a mi teljesen más szemléletű, (látszólag) inkább életközpontú tudati megközelítéseink számára olykor tényleg szinte vásári eszközökkel. Én a magam részéről a komolyzene „hard rockjaként” gondolok a Carmina Burana zeneszövetére, és szerintem egészen odaillőn sikerült megtalálni a zene kifejezte szellemi közegben kiformálódó „együttérzést” jól kifejező együttmozgásokat, s az ezekből kikandikáló szólótáncokat.

Komolyan örültem, hogy gondolati értelemben az előadás nem nyúlt tovább a Molnár Zsuzsa által megálmodott tér és jelmez adta archaikusnál – volt egy pillanat, amikor féltem tőle, hogy a szertartást vezénylő „pap” férfitáncos és a sérülékeny „boszorkalány” között megszületik egy (az időszakra egyébként oly jellemző) jól dramatizálható konfliktus. Meg kell mondjam, nagyon boldoggá tettek, hogy ez egy sokkal mélyebb rétegében maradt – a társadalmi helyett az emberiben, ideológiák helyett a nyers és őszinte halálfélelemben, ahol pont elég a bevett rítus cseréje, a dédelgetett hervadás cseréje – hogy átadja magát a túlnannak az, aki addig rettegett tőle. Óvatosan merészkednék ennél messzebb a szavakkal ebben a zenét tiszteletteljes élethűséggel körülmozgó látványban – mert minden további fogalmi kísérlet egy teljesen pontosan érzett, zavartalan egység bomlasztása volna a számomra. Nézzétek, valójában nem akarom a magyarázataimmal az előadástól kapott ajándékot ennél, a csomagolásánál mélyebben kibontani. Csak azt szeretném, kapják meg minél többen. Kapják meg az élményt, ami sokára rétegződött szavakba bennem, és szerintem még nagyon sokáig velem marad.



2016. július 25., hétfő

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II.

A vallomásban: magam vagyok a bíró és a vádlott, az, aki vall, és akiről vallomást tesznek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse – fogalmaz a költő a Vallomás és dokumentum című cikkében. „Maga Pilinszky, mióta tollat fogott a kezébe, a szentágostoni vallomás-irodalmat művelte, akár verset írt, akár prózát. Nem úgy, hogy folyton önmagát elemezte, árulta volna: Rousseau magamutogató hiúsága teljesen idegen tőle. A szó megszokott értelmében nem is föltétlenül lírai a prózája, inkább tartózkodó, tárgyilagosságra törekvő. Mégis minden írása vallomás, gyónás, s az olvasót is arra készteti, hogy őszinte legyen önmagához…” értékeli Jelenits István, a szerzetes-jóbarát; aki egyszerre teológiában jártas mestere és folyvást érzékenyített tanítványa volt a költőnek, s aki Pilinszky prózai hagyatékának egyik első kötetbe rendezője. Ahogy egy interjúban fogalmaz: „A Szög és olaj válogatást eredetileg Reisinger János Sarokkő címen rendezte sajtó alá. A szerzői jog Kovács Pétert, Pilinszky János unokaöccsét illette meg, s ő a hozzájárulását az én véleményemtől tette függővé. A válogatást nem tartottam rossznak, azt viszont szerencsétlennek találtam, hogy Reisinger tematikusan csoportosította az írásokat, így például Pilinszky húsvétról szóló cikkei egymás után sorjáztak. Úgy hatott rám, mintha összegyűjtené valaki Bach fortissimóit egyetlen hanglemezre. Pilinszky nem azért fogott íráshoz a feltámadás ünnepén, mert az előző évben kifelejtett valamit – nem is vette elő korábbi húsvéti cikkeit. Sokszor ugyanazt írta, mégis másként. Az azonos témájú írások egymás mellett szakszerűek, de élettelenek voltak, mint a lepkegyűjtemény. Úgy véltem, alázatosabb, de élőbb lenne a kötet szerkesztése, ha időrendbe közölnénk a szövegeket, mert akkor egymás mellé kerülnek azok a gondolatok, amelyek tematikusan ugyan nem függnek össze, de éppen az időrend révén mégis összekapcsolódnak. Reisinger ehhez nem adta a nevét, nekem kellett a szerkesztő szerepét vállalnom. Az előszóban megírtam, hogy a kötetet válogatta Reisinger János, én csak szerkesztettem, bár az is megfordult a fejemben, hogy úgy kellett volna írni: a szerkesztést megakadályozta Jelenits István, mert voltaképpen semmi mást nem tettem, csak időrendbe raktam a válogatást…”

Érdemes együtt látni e két idézet tartalmait – hogy megértsük, miért tekintem Pilinszky bármelyik verse rétegfejtéséhez elsődleges forrásnak főleg az első kötetet. Egyfelől a költő vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban egykor megjelent írásokat – a vallomásosság finom rezonanciákkal elsősorban nem a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban, milyen finom különbségtételekkel és alig elmozdított nézőpontokból milyennek látja feloldozásra szoruló szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes) nyilvános gyónás szavatol, jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú jambusokban tökéletesen ki se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan egymásra utalnak – és folyamatosan utalnak a versekre. Valahol az alkotói attitűd kap (olykor minden szándék nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a nagyon sokszor aktuális apropók köré csavart szövegekben: a szövegszövetben ugyanazok a kifényesedő szálak futnak, és ugyanott vannak a szakadások, ahol a versekben is. Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiféleképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol - szól az utolsó megjelent írás befejezése.

Ha „csak” kíváncsi olvasó vagy, aki a költőtől prózát olvasna, akkor is hatalmas ajándék ez a kötet. Szikár, jól követhető, de érzékletes stílusban mesél élményeket háborúból és békéből, folyamatosan megkeresve a kapcsolódási pontokat éghez és földhöz – emberihez és túlságosan is emberihez. Néhány esszé meséje elénk kerül novella formában is, néhány novella apropója kifejtést kap később, tehát elénk kerül, mint esszé – néhány friss, aktuális élmény tükröt kap a tapasztalatban, rávilágít a hordozott eszmény; s nem egy eszményt foszlat a szemünk láttára az olykor akár banálisnak ható, mégis hiteket rengető friss apropó. Nem utolsó sorban: egy a hitéért olykor szinte naponta a tapasztalataival verekedő ember belső élete is kirajzolódik, akinek a szememben a legnagyobb erénye, hogy nem akart a szemünkbe hazudni.

A második kötet színdarabjai, a Rekviem filmforgatókönyve, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal egymásnak valló álcajátéka elsőre nehezebben adták magukat. Nem értettem ezt a szokatlan, kizökkentő, olykor szinte naiv hangot, a vállalt színpadiasságot, a párbeszédek olykor zavaróan látszó elképzeltségét. Holott ezekben is ott lüktet a hazugság elkerülésének elemi vágya – pont az által, hogy ezek a művek (a legkisebb írásig bezárólag) el szeretnének szakadni attól az egyetemesen drámai helyzetekre feszített irodalmi beszédmódtól, amely gyakorlatilag a görögség óta általános az irodalmainkban – s amely óhatatlanul visszahat arra, hogyan gondolkodunk a világról, hogyan látjuk benne egymást és önmagunkat. Önmagában hazug módon: valamilyen drámai szerepbe kényszerítve. Hősnőiként, hőseként az életünknek. Szerintem ezzel összefügg, hogy a legtöbben nem tudjuk egyenrangúan megélni a hétköznapjaink – az ünnepek fényében tündöklő, kalandba feszített adrenalin-függők vagyunk (szeretnénk lenni), akik nem értik: az élet nagyon sokszor csak úgy: van, és szeret csak így lenni. A Pilinszky-dialógusok folyamatos enyhe keresettségének, esetlenségének ez az útkeresés a magyarázata – ahogy a szerző a járt utakról letérve szeretné visszahelyezni a színi deszkákra a leghétköznapibb hitelességet is. Mert a drámai nézet (akkor is, ha határbontó, ha abszurd, ha groteszk) valójában csak egy lehetséges nézete az életünknek.

A szerzeteseket még föl lehet ismerni; a szenteket már nem. Ahogy az izmusokat föl kell ismerni, de a remekműveket – még ha egy-egy izmus szolgálatában állnak is – már nagyon nehéz, és egyedül fokról fokra lehetséges. Legyen türelmetek egyszer A mélypont ünnepélye írásaihoz. Fokról fokra.


Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó
Szerkesztette: Jelenits István

2016. július 22., péntek

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

Herman Koch két évvel ezelőtt vérfagyasztó családi vacsorára látott vendégül minket, ezúttal pedig egy nem kevésbé vérfagyasztó nyaralásra invitál – úszómedencével. Mi pedig megyünk, mert tudjuk, hogy noha fájni fog, egészen különleges élményben lesz részünk, jó társaságban, kellemes társalgásokkal, remek italokkal és megannyi gondolkodnivalóval jóléti társadalmaink számos anomáliájáról, családi és társadalmi szerepekről, politikai korrektségről és embergyűlöletről, látszatokról, a szeretteinkbe vetett hitről és arról, meddig mennénk el, ha a hozzánk legközelebb állókat bántják.

Kísérjük hát el Marc Schlosser doktort, a hírességek szabadszájú és szabadszellemű (már ha bizonyos „alternatív” fájdalomcsillapítókról van szó) háziorvosát, feleségét, az elbűvölő Caroline-t, valamint két lányukat, a serdülőkorban lévő Juliát és Lisát a híres színész, Ralph Meier által bérelt luxusnyaralóba. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: medence, árnyas lugas, napozóterasz, borospince, vendégház, a doktornak csinos elcsábítani való asszonyka a színész elhanyagolt felesége, Judith személyében, a két bimbózó kamaszlánynak két gátlásos kamaszfiú az első nyári kalandokhoz. És hogy még egy kicsit pörgessük a híresség- és kivételezettség-faktort, egy hollywoodba szakadt idősödő holland sztárproducer, épphogy „törvényes” korba lépett feltörekvő színésznő partnerével. Bulvárlapok címoldalára illő kép. Mindenki szép, gazdag, makulátlan.

A felszín alatt meg csak úgy fortyognak az elfojtott indulatok, hajlamok, vágyak, ellenérzések. Mígnem egy nap valami kirobban. Történik valami, ami minden jóérzésű emberből azonnal kihozza a bosszúálló önbíráskodót, az idill darabjaira hullik, visszamenőleg is átszíneződik számos apró bosszantó stikli, átértékelődnek személyiségek. Mindenki gyanús és mindenki meg is érdemelné a saját kis személyre szabott bosszúját.

De vajon tényleg úgy történt, ahogy láttuk? Vagy ahogy látni véltük?

Egy évvel a balul sikerült nyaralás után Schlosser doktor fegyelmi tárgyalásra készül. Vajon mi vezetett a nem is olyan rég még kicsattanó egészségnek örvendő Ralph Meier halálához? Történt-e műhiba? Vagy csupán figyelmetlenség? Téves diagnózis? Netán szándékos emberölés? Elképzelhető egyáltalán, józan ésszel felfogható-e, hogy egy orvos, egy mindenek felett álló, az emberek gyógyítására felesküdött személy önbíráskodásba kezd a neki adatott eszközökkel – vélt vagy valós bűnöket megtorlandó? Hol a határ, hol az igazság, hol az igazságszolgáltatás egy társadalomban, ahol ez megtörténik? És hol vagyunk mi, olvasók, nézők, statiszták mások drámáiban, amikor ez megtörténik? Elítélünk? Valahol mélyen megértjük? Netán még helyeseljük is? Hol vannak a határaink? Vannak bűnök, amelyek bosszúért kiáltanak? Ha mi lettünk volna ott, a mi gyermekünk, és nekünk lett volna kezünkben az eszköz, mit tettünk volna?

Nem egyszerű kérdéseket tesz fel Koch és nem is ad rá egyszerű válaszokat. Alapvető ösztönöket, védelmező-megtorló ösztönöket piszkál, épp azokat, amelyeket a társadalmi konvenciók elnyomnak és személytelen igazságszolgáltató gépezetek kezébe adnak. Helyesen. Mégis... Mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyan bűntettről hallottunk, amely után nem az volt az ösztönös reakció, hogy bízzuk a pártatlan (?) és tévedhetetlen (?) igazságszolgáltatásra, hanem hogy ott helyben kapja ugyanazt, amit elkövetett. A nyaraláson történtekre lassan derül fény, töredezett visszatekintésekből rakosgatjuk a képet és ahogy nő a kérdőjelek száma, úgy kérdőjeleződik meg a szereplőkben és bennünk is hogy mi is történt. És hogy hova fajult az a bizonyos bosszú (már ha bosszú volt)…

Mert Koch nem elégszik meg egy kellemetlen kérdéssel. Tovább megy, mindig eggyel tovább, mint ahogy bárki szívesen venné. Mert mi van, ha tévedünk? Ha az önbíráskodás nem azt éri, aki a bűnt elkövette? Ha nem is történt bűntény, legalábbis nem úgy, ahogy hisszük? Hol az igazságszolgáltatás szerepe, ha azt mondjuk, tévedtünk, de a sértett igazából megérdemelte amit kapott, csak más bűnökért? Nyilván ilyet nem lehet kimondani. Nyilván nincsenek jogalapok, nincsenek mentségek, nincsenek enyhítő körülmények. De tetszik vagy sem, vannak ösztönök. És nem biztos, hogy bármelyikünk kimondhatja, hogy adott helyzetben másképp cselekedne. Isten ne adja, hogy valaha olyan helyzetbe kerüljünk.

Rettentő okos és megrázó könyv ez, mindazonáltal veszettül szórakoztató is olvasni, köszönhetően a politikailag inkorrekt, mondjuk ki, iszonyúan tahó főszereplőnek, akin keresztül Koch mintha szándékosan szembeköpné az álságosan korrekt, ítélkezésfóbiás, ezért lassan semmiféle önálló véleményt megformálni nem merő kifinomult nyugat-európai értelmiségi prototípusát. Ez az embergyűlölő orvos kimondja minden utálkozó gondolatunkat a büdös szomszédtól kezdve az ostobán fröcsögő kollégán át a mesterségesen érzelemmentesített sztárocskákig mindenkiről. Egy utolsó bunkó, de nem lehet nem bólogatni a megjegyzésein. És persze annál nagyobb élvezet látni, amint a saját önáltatásai kapják a legnagyobb pofont – kibontva egy újabb rétegét a regénynek.

A vacsora kapcsán egyetlen komoly kritikám volt – az a bizonyos „amerikanizált” fordulat, ami úgymond felmentette a főszereplőket saját bűneik alól és egyszerűbben feldolgozhatóvá-befogadhatóvá tette a regényt. Ezúttal nincs ilyen. Schlosser doktort nem menti fel semmi a bűnei alól, ahogy Ralph Meiert és a többieket sem. Sallangmentesebb, kevésbé hatásvadász és még sokkal zavarba ejtőbb könyv ez annál. Egyetemesebb. Nagy kérdés, merre invitál minket legközelebb Herman Koch.


Kiadó: Európa
Fordító: Wekerle Szabolcs

2016. július 20., szerda

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Hosszú, egyforma éveken át rend és tisztaság. Vasalt ingek, pontosan hajtogatott zoknik, szódabikarbóna, tisztítószerek. Egy lakás, amely otthon, burok, menedék és mentsvár. A házban, ahol mindenki hisztis boszorkánynak tart. Ahol felnőttek a gyerekek – és akik nem, azok sem szorulnak egy hisztis boszorkányra. Aki időnként kiáll az erkélyre, és hagyja a szélnek, hogy (kulturált keretek között, hiszen nem vagyunk állatok) eljátsszon a frizurájával. Hosszú, egyforma éveken át – csak úgy maradnak hosszan egyformák, ha az ember időnként félrenéz. Ha nem akarja érteni, mit jelent a férje ingén a parfümillattal keveredő pizzaszag. Viszont így is eljöhet a nap, amikor nem nézhet félre többé. Amikor lépnie kell. Ha úgy tetszik, ugornia. Ahogy Britt-Marie ugrik, némiképp kényszeredetten fejest az életéből, a férjével, Kenttel közösen formált (olyan-amilyen) elefántcsonttoronyból – az ismeretlenbe. Elfogadva az egyetlen állást, amit ajánlanak. Elindul, hogy rendben tartsa Borg, egy válság verte, felszámolódó település véletlenül még működő ifjúsági otthonát.

Tartottam ettől a könyvtől, mert Britt-Marie-t egy szemernyit sem szerettem jobban az előző történet, A nagymamám azt üzeni, bocs végén, mint az elején – tartottam tőle, hogy nem fogom tudni ennél jobban megszeretni. Féltem, hogy ez a könyv lóg majd az előzőn, és kicsit zavart a világépítés (feltételezett) módja, ahogy az alternatív valóság a szereplők tovább csetlése-botlása árán majd terjeszkedik. Vakaróztam tőle, no. Főleg amikor a fülembe jutott, hogy még szerelmi háromszög is lesz benne – úgy éreztem magam, Fredrik Backman bedől a trendeknek, ahogy bárki más; ráadásul elkezdi úgy használni a maga menazsériáját, ahogy boldog emlékezetű Rejtő Jenőnk tette: humorral avagy sem, de álomország pátoszába mentve a reménytelenség elől a mesét.

Nem kellett volna tartanom tőle. Először is: szerintem ez a könyv önmagában is tökéletesen megáll, és bár ajándékokkal (és előítéletekkel) gazdagabban, rétegeit mélyebben simogatva olvasod, ha ismered a hétéves Elza és szuperhős nagymamája történetét, nélküle is érteni. Minden pillanatát. Másodszor: valójában tényleg folyik itt egyfajta párhuzamos világépítés, de a „hogyan kellene” finom követeléseit e könyvben az írója gyönyörűen horgonyozza az „ahogyan lehet” keserves tények által markolt valóságába – még annyi szirupot se hagyva a történetben, amennyi az előzőbe jutott… Harmadszor: így kell elképzelni azt a bizonyos háromszöget is – szirup nélkül. Milyen érdekes, hogy így is működik. Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba. Ez a harmadik könyv, amit Fredrik Backmantól olvastam, most már látom: számára ez a legfontosabb közölnivaló. Ez az ő „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ez jelenthet megcsontosodást, rugalmatlanságot, igen. Jelenthet egy mániákusan elrendezett étkészletes fiókot. De figyelmet is. És bátorságot, hogy szóljunk, ha sérülnek az értékeink. Hogy ne hagyjuk sérteni őket – fura ez: hogy valójában ne hagyjuk sérteni egymást. Mert akinek van értékrendje, az a maga szemében (akármennyire nem tűnik úgy) értékes. És aki értékes a maga szemében, az a másikban is megkeresi azt az értéket, ami köré rend szőhető.

S ha az a foci, akkor a foci. A foci kényszeríti őket, hogy engedjék továbbmenni az életet. Mindig jön egy újabb meccs. Egy újabb évad. Mindig ott az álom, hogy lehet jobbnak lenni. Varázslatos játék… drukkolni – abból könnyen lehet kollektív őrületválasz. De ha játszol, akkor játszol. Az egész testeddel a játékra figyelsz, és elfelejtesz minden mást. Soha nem késő felismerni: túlságosan régen játszottál olyat, amire az egész testeddel kellett figyelni. Jó kis könyv ez! Eszembe juttatta, milyen, hogy valójában milyen ugrani. Nem valami kivételes teljesítménybe, amire majd az egész világ figyel. Csak akkorát, ami kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás – nekem.

Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter

A továbbiakat csak saját felelősségre (és olvasás után) javaslom!

2016. július 18., hétfő

Caroline Knapp: Pia

Egy lovesztori…

Ezt a hülyeséget, mi köze lenne az alkoholnak a lovesztorikhoz? Ha felteszed magadban a kérdést, állati szerencsés vagy, mert még soha nem volt dolgod függőséggel – akinek igen, akár saját bőrén tapasztalta, akár hozzá közel állóval csinálta végig a kötelező köröket, pontosan tudja, hogy a függés épp olyan, mint egy elbaszott kapcsolat. Tönkretesz, gyűlölöd, szabadulni akarsz, minden pofon után megfogadod, hogy soha többé vissza nem mész oda, hozzá – pohárhoz, szeretőhöz, cigihez, nyugtatóhoz, játékasztalhoz, kisollóhoz.  Aztán visszamész, mert amint egy picit is kijózanodsz, magadhoz térsz, jön az undor, az önutálat, a „nem vagyok jó semmi másra” érzése, az elhagyatottság-érzet, a szeretetlenség; amit semmi más nem tud csillapítani, csak a kéz, amely a pofon előtt simogat, a pohár, ami ellazít, az olló, ami megkönnyebbülést ad. És csak futod ugyanazokat a köröket…

Caroline Knapp memoárja döbbenetesen őszinte és nagyon fájó könyv arról, hogyan válik egy felső-középosztálybeli, jó nevelést kapott, gazdag, sikeres, népszerű lányból magasan funkcionáló alkoholista. Ők azok a láthatatlan szenvedélybetegek, akik ott vannak mindenhol. Nem tántorgó, bűzös otthontalanok, akik a kannás bort ölelgetik a hetesen reggel. Van munkájuk, sikeresek, vezetők, van családjuk, vannak csinos ruháik és könyveik, ha a buli elején beszélgetsz velük, intelligens, értékes, művelt emberként ismerheted meg őket. Lehet, elintézed egy félmosollyal, hogy a buli végére kissé elszaladt velük a ló és támogatni kell őket kifelé. Néha bárkivel megesik, nemde? Hogy minden este legurítanak négy pohár bort és egy fél üveg whiskey-t, hogy kisüveges piát tartanak a fürdőköpeny zsebében, hogy a szülők-barátok-rokonok házában külön dugihelyük van a piának, az nincs az arcukra írva.

Fájdalmas önelemzést olvashatunk, a leszokás utáni, de még képlékeny időszak visszatekintését – ahol a pia még annyira élő, lüktető emlék, hogy szinte süt a lapokról az író vágya utána. Nehéz is úgy olvasni, hogy ne kívánj meg magad is egy üveg bort közben. Aztán ahogy ülsz az erkélyen, bámulva a naplementébe és kortyolgatva (szarul jártál, ha nem vagy meggyőződéses antialkoholista és ezt olvasod) elgondolkodsz a saját függéseiden és kényszereiden. Mert Knapp nem csak magával kíméletlen, az olvasóval is. A torz tükör, amibe belenéz, felénk is fordul. Te milyen függésnek adod át magad?

„Apám is piált.” Három szó, ami bőven több mint egy könyvre való fájdalmat, dühöt, elfojtást tép fel. Minden család életében ott gyűlik a szennyes. A lány, aki jódolgában azt se tudja, mit csináljon félrelépő szülőkről, gyerekkortól tapasztalt elhidegülésről, érzelmek szélsőséges elfojtásáról, fel sem ismert alkoholista mintákról mesél. Annyira ismerős, hogy ki tudnád tépni a lapokat a helyéről (még jó hogy kölcsönkönyv…) mert hogy meri leírni??? Hogy meri leírni a dühödt bizonyítási vágyat, hogy tudom jobban csinálni mint az apám, hogy majd én jobban iszom, okosabban, én ismerem a határokat. Hogy meri leírni a félelmet, hogy ugyanarra a sorsra jutok? Hogy meri leírni a lelkifurdalást, hogy ha nem rontom el ugyanúgy, akkor megbontom azt a sosemvolt láthatatlan egységet és akkor már nem leszek többé az apám lánya? Hogy meri leírni, hogy nem voltam ott, nem tudtam, nem fogtam fel, amikor kellett volna? Hogy meri feltárni a kínzó hiányt, ami minden függésünk mögött ott van?

„Alkalmi lakkcipőt akartam. Lovaglóórákat és térdig érő lovaglócsizmát, és a lehető legszebb fekete bársony lovaglókobakot. A legmagasabb karácsonyfát akartam. Megszállottan áhítottam ezeket a dolgokat, nyafogtam miattuk, és ha nem kaptam meg őket, félreértettnek és kisemmizettnek éreztem magam.
Ez az érzés állandó volt – nem is emlékszem olyan időre, amikor ne lett volna valami, akármi a mézesmadzagon, ami vigasszal és megnyugvással kecsegtetett volna – és fontos, hogy ezt ne felejtsem el: ez a valami éveken keresztül lakkcipő és lovaglócsizma volt, aztán az alkohol. Ugyanaz az indítóok, ugyanaz a cél, csak a tárgya más.
Máig sem tudom, hogy ezt az éhséget a család váltotta-e ki bennem, vagy így születtem. Végül is, nem hiszem, hogy számít. Az ember abban talál vigaszt, amiben tud.”

Félelmetes szembenézés ez a könyv, kijózanító pofon – nem esik jól olvasni, de olvasni kell. Egyébiránt olvasmányosan, szinte szórakoztatóan megírt történet, erőst kiviláglik, hogy a szerző újságíró, csak néhol szalad el a szépírói toll és bicsaklik a mértéktartó, tényekre szorítkozó memoár-jelleg. Knapp kiszabadult saját kényszerei fogságából, hogy aztán tragikusan korán végezzen vele a rák. Nincs boldog vég. Tán soha nincs. Küzdesz, aztán vagy van értelme vagy nem. A választ úgysem fogja egy könyv sem megadni helyetted.


Kiadó: Európa
Fordító: Nagy Flóra

2016. július 15., péntek

Lauren Beukes: Torzók

Lauren Beukes még sosem volt ennyire kíméletlen. A maga nemében rémesen szórakoztató Zoo City sem volt egy sétagalopp, de akárcsak a Moxyland, a fantázia és a szórakoztatás ott még elvitték a könyvet a meztelen brutalitástól egy más irányba. Aztán jött a Tündöklő lányok adta pofon és nyilvánvalóvá vált: ennek a nőnek sokkal jobban áll, ha szabadon ereszti a kegyetlenséget. Azaz, más nézőpontból: ha nem csavarja fantáziába a mondandóját, hanem megelégszik a „való világ” adta borzalmak egyedi látomásokba csomagolásával. Azt hiszem, ez az ő hangja, ez a szikár, semmilyen botrányostól-borzalmastól vissza nem riadó, olvasói igényekre fittyet hányó, kritikus hang. Amivel feltárja világunk megannyi torzóját, megmutatva, hogy valójában bármilyen elvetemült fantázia elbújhat az emberi elme elfajzottsága mellett.

„Jóleső érzés közel lenni a veszélyhez. Kacérkodni a szakadék peremével. Igéző látni azt a sok szörnyűséget, amit az emberek egymással művelnek. Most ő a nagykövet a szörnyek földjéről, és mindenki hallani akarja a híreket.

Detroit, napjainkban. Egy saját megtört szörnyei súlya alatt haldokló város. Egykor az ipari fejlődés zászlóshajója, mérhetetlen gazdagság és mérhetetlen egók otthona, ma fényűzésre pazarolt milliárdok, önmagukba omló álmok és kisiklott életek temetője. Ahol egymást érik a bandaháborúk, fosztogatások, gyilkosságok. Ahol a kilátástalanság elől menekülő középosztály még ki sem fordult a sarkon, házaikat máris birtokba vették a fosztogató hajléktalanok. Ahol semmilyen korlátot nem ismerő, semmilyen tudatmódosítástól nem rettenő félvilági művészek kísérlik meg újraalkotni az amerikai álmot a romokból. Ahol a kedélyek felborzolásához egyre elborultabb „alkotások” kellenek.

Például egy meggyilkolt fiú és egy szarvas testének összeillesztése. A groteszk gyilkosság még a sokat látott Versado nyomozót is megdöbbenti, nem is szólva a szokás szerint alkalmatlan helyi rendőrség egyéb tagjairól. Miközben többször sötétben tapogatózva, mintsem valódi nyomokra bukkanva próbálnak a gyilkos nyomára bukkanni, a nyomozó kamasz lánya ostoba internetes zaklatási ügybe keveredik barátnőjével, akiről kiderül, hogy nem egészen az, akinek mondta magát. Szerencsére a szakmai és az anyai kötelesség között vergődő - amúgy elég jól megrajzolt, de mégiscsak klisés - nyomozónő mellett kapunk még néhány nézőpontkaraktert, és bizony akad, amelyik szál rendesen torkon ragad.


Úgysem tudod megállni hogy rákeress a szellemvárossá vált Detroit képeire -
az élmény legalább olyan hátborzongató mint a könyv maga...

Ott van a hajléktalan, börtönviselt TK, aki afféle küldetésként éli meg, hogy segítsen kevésbé erős, megtört sorstársain – önkéntes egy segítő pap mellett, alkalmi munkákat szerez, elhagyott házakat pakol ki, hogy a zsákmányt megossza a többiekkel; a végsőkig kapaszkodik a reménybe, hogy minden pofon, minden törés, minden újabb torzó ellenére létezik még újrakezdés. Amíg nem találkozik a megtestesült gonosszal. Vagy ott van Clayton, a meg nem értett művész, aki átadja magát egy álomnak – egy álomnak, amely át akarja alakítani a valóságot, ha kell, drasztikusan, ha kell, erőszakkal, ha kell, feláldozva bármit.

És ott van Jonno, a levitézlett New York-i újságíró, aki az újrakezdés és a tuti sztori reményében érkezett a széthulló Detroitba – aki a város torzóit tárja a nagyérdemű elé, ezzel öntudatlanul (?) olajat öntve az őrület tüzére. Jonno videóblogjában a város „földalatti” művészeti életéről tudósít, a rommá hullott házakba költöző művészekről, a hátrahagyott használati tárgyakból eszkábált műalkotásokról, az új világot teremtő álomház-projektekről. A romokon mindig és mindenhol tenyésznek élősködők: akadnak köztük valódi művészek, akik valami újat hoznának létre, megmutatva a pusztulásban is lehetséges értéket; akadnak 15 perc hírnévre vágyó katasztrófa-turisták, akiknek Detroit is csak egy állomás a magamutogatás világcsúcsa felé; és akadnak a Jonno-félék. Akiknek semmi sem drága, ha hírről és profitról van szó. Akik tudják, hogy a facebook, az okostelók és a pillanatok alatt a világhálóra pattintott videók korában csak annak van esélye, aki gyorsabb, hatásosabb és nagyobb durranást hoz a többieknél. Akinek nem remeg meg a keze, ha élőben filmez egy gyilkosságot.


A Heidelberg Projekt egyik alkotása - na ez aztán tényleg
hidegrázós élmény a Torzók után...
Bár kétségkívül eléggé borzongató a gyilkosság(sorozat) és nem kissé hatásosan írja le Beukes, tőlem ez a központi szál maradt tán a legtávolabb. Nem mondhatnám, hogy rémálmaim voltak tőle, sőt – kicsit azt éreztem, mint a hatszázkilencvenharmadik CSI epizódnál, hogy oké, emeljük még a tétet, lehet ennél is betegebb!? Lehet. Mindig lehet. Ami sokkal jobban megragadott és ami miatt azt mondom, ez Beukes legjobb könyve, az a fent pedzegetett médiakritika, a művészet-fantázia-horror egybemosása (az éppenhogy befigyelő, igazából az olvasó ízlésére bízott természetfeletti legyintéssel együtt) és Detroit maga. Nem hiszem, hogy olvastam volna olyan regényt mostanában, ahol a város ennyire hangsúlyos szereplő lett volna – sokszor hangsúlyosabb a hús-vér alakoknál is. Bár a zsánert tekintve teljesen abszurd asszociáció, nem egyszer eszembe jutott az Ingókövek – ott éreztem hasonló intenzitással, hogy a város maga is megtört szörnyetegként falja fel a benne lézengőket.

Brutálisan jó könyv. Bármit ír Beukes, én vevő leszek rá. Ritka az olyan szerző, aki ilyen magabiztosan ugrál zsánerek között és mégis, könyvről könyvre egyre jobb lesz. Olvassátok.


Kiadó: Gabo
Fordító: Novák Gábor

2016. július 13., szerda

Az ember, akit Ovénak hívnak - film

Nem titok, hogy elfogult vagyok. Nagyon szerettem Fredrik Backman könyvétsőt, ezt a könyvet mind a ketten nagyon szerettük; nehéz volna most pár mondatban összefoglalni, mi minden szólt mellette – azért megpróbálom: úgy épült iróniából és szeretetből előttünk ez a nehéz fegyelmű öregember, úgy formálódott beszüremlő múltból, kicsinyes elégtételekből, feleslegesen mindig vállalt konfliktusokból, fájdalmasan friss gyászból és megalázó szeretetlenségből, hogy a könyvben nemigen maradt hely pátosznak és giccsnek. Volt benne szelíd írói csalás, ahogy az író odanézte az empátiát, a toleranciát a szomszédsága, a szeretni való lúzerek életébe. Az idiótán idillit szinte; a másik iránti türelem  képességét azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Ove közvetlen lakókörnyezete, a friss szomszédság, Parvaneh, a férje, a lányaik – a tolatni, szerelni, a hétköznap kihívásainak megfelelni képtelen szomszédság volt e formájában a szelíd írói csalás maga. Hisz az író általuk szőtte a valóság keserű, ironikus keretébe a mesét: képzelte oda általuk az elégtételt, ahova kell – akkora empátiát álmodott Ove köré az író, amitől a végén visszavonulót fújt az embertelenség is, mert nem bírt el ekkora együttérzéssel. Az iróniából és keserűségből épült szöveg, a pokrócdurva megjegyzések, a keresetlen, jól hangban tartott, visszafogott, közvetlen stílus ezt a mesét horgonyozták ügyesen – hogy ne fújja el a pátosz egyfajta naplementés giccsbe.

A könyvet nem ismerők kedvéért: Ove 59 éves, Saabot vezet. Mélyen megvet mindenkit, aki képes Volvót vásárolni, nem is beszélve azokról, akik érthetetlen okból német, vagy (jézusom!) francia „járműre” szórják el a pénzük. Ove tiszteli és betartja a szabályokat, és ezt várná el mindenki mástól is. Amibe beleértendő, hogy ha akciós kuponnal vásárol az ember virágcsokrot (kettőt 70 koronáért), akkor az egy csokor ára 35 korona. És nem ötven. Mégis, kinek van szüksége két csokorra? - kérdi Ove a döbbent eladót, aki nem érti. Nem érti ezt a kötekedő vénembert, aki nem megy el szó nélkül a mi kifacsarodott logikáink mellett. Soha. Egyik mellett se. Aki egyedül maradt, negyven év házasság után, munka nélkül negyven év munka után (természetesen ugyanazon a munkahelyen töltve az éveket…) – és aki a felesége után igyekezne. Mondjuk ki: meg akarna halni. Csak folyton közbejön valami. A tolatni képtelen, vezetni képtelen, életvezetni képtelen szomszédok, a felesége egykori diákja, egy srác a Kebab-bárból, aki festi a szemeit – akik nem boldogulnak olyan egyszerű, gyakorlatias dolgokkal, amivel Ove igen…

Meg kell mondjam, az általánosan használt jelenkori filmnyelv okán nem vártam a mozitól túl sokat – egy érzést kerestem a filmen is, avagy pontosabban nem hagytam az időnként elszabaduló pillanataitól kiszakítani magam ebből az érzésből. Hadd ne menjek bele, miért nem érzem a jelentőségét, hogy ez skandináv film, hogy milyen esetleges kortárs filmes párhuzamokkal játszik, hogy más frissen ott forgatott történetekkel milyen viszonyban van - beleértve a Száz éves embert… - lévén ez annak a háztájnak a meztelen mainstreamja, inkább rokon a Hollywood diktálta filmes megoldásokkal, mint a skandináv mozi-világ bátrabb határeseteivel, a nyelv amin beszél ilyen értelemben egyáltalán nem feszeget határokat. Szóval egy érzésbe hagytam ringatni magam a film által – amely annyira azért közel állt a könyv kiváltotta érzésekhez, hogy ne legyen zavaró a különbség.

Persze nem ugyanaz. Hiszen az író stílusa, a könyv egyik sava-borsa, ahogyan Backman elmeséli a meséjét, az a film nyelvén csak rendkívül áttételesen jeleníthető meg, ha egyáltalán... Szerintem a legtisztábban a környezetét gát nélkül leidiótázó morgás, a pökhendi ingerültség pillanataiban sikerült – és a visszaemlékezések mélyen elfogódott, érzelmeket kényszeresen azonnali cselekvésbe fordító pillanataiban. Amikor az öreg Ove (Rolf Lassgard) nem érti, miért nem logikus az akciós mennyiség feléért az akciós ár felét fizetni… ahogy aztán a temetőben odamorogja a sírnak: „kért csokrot hoztam… de nem lesz rendszer belőle.” Ahogy a fiatal Ove (Filip Berg) fordítja a cselekvésbe a kirobbanni készülő örömöt, amikor a feleségétől megtudja: apa lesz. Vagy amikor nem fogadva el az utolsó utáni visszautasítást sem, maga akadálymentesíti az iskolát, ahol a felesége végre taníthatna. Én főleg az ifjú Ove, Filip Berg játékát csodáltam, azt a pár pontosan elfogott, alig látható rezzenést az arcon, ami ebből a rezzenéstelenséget és érzelemmentességet sugárzó figurából szinte úgy préselődik ki, mindig az akarata ellenére… A történet másik filmes pólusával, Parvaneh-vel persze az öreg Ove morog – azért az is magasiskola, amit Bahar Pars  összecsetlik-botlik ebben a szerepben… és szerintem ő az egyetlen, aki a pátosz olykori pillanataiban is megőrzi a hitelességét.

Mert azért pátosz van. Mivel (úgy különben igen helyesen) a narráló hang keveset szerepel, pátosz van. Kicsit bántam, hogy az utolsó képsorokra már szinte csak az maradt. De csak kicsit bántam, és jobbára utólag… akkor és ott meg voltam hatódva, és hálás voltam a filmeseknek. Hogy a jelen mozis filmnyelvi környezetben el tudták mesélni az egyik kedvenc kortárs boldogságmesém. Ami úgy és akkor is boldogságmese, hogy torokszorító a végén.



2016. július 11., hétfő

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Tudjuk le gyorsan a kötelező köröket: vérzett a szívem, amikor Baráth Kata pontot tett a Dávid Veron történetek végére (még ha csak ideiglenesen is) és nagyon, nagyon szkeptikus voltam, amikor megtudtam, milyen téma köré szövi legújabb, immáron kortárs krimijét. Egy röpke fél percig még az is megfordult a fejemben, hogy nem olvasom el – nem akartam csalódni, márpedig erre combos esély volt, tekintve hogy nagyjából minden eddig e témában olvasott művet egész konkrétan utáltam. Bízhattam volna jobban az írónőben. Mert az Arkangyal éjjel jött, látott és ledöntött a lábamról. De úgy, hogy a fal adta a másikat.

Kezdjük a legfontosabbal: iszonyú kemény könyv ez. A cukiskodás a múlté, ne várjon senki bájos századelős hangulatot, se öntudatos, pimasz, ám mégiscsak jólnevelt hölgynyomozót, se békebeli kisvárosi kalandokat. Ez itt a huszonegyedik század mocskos, ragadós, tönkrement életek állott bűzétől szagló Budapestje. Nem a képeslapra illő változat, nem – sokkal inkább a mindennapok megfáradt, titkokat leplező, italért remegő kezeket, befizetetlen csekkeket, alapozóval elkent pofonnyomokat, megszokott esti ordítozásokat rejtő képe. Amit mindannyian ismerünk. Hétköznapi drámák, kisiklott, már küzdeni sem képes életek, elszúrt kapcsolatok, rendőrségi vállvonogatások, kollegiális félrenézések, családi elhallgatások. És körülöttünk az egyszerre ítélkező és hátat fordító társadalom.

Bori, a szabadidejében egy, a családon belüli erőszak áldozatait segítő alapítványnál dolgozó fiatal lány egy este brutális támadás áldozata lesz: a bulinegyedből kanalazzák össze péppé verve. Méregzsák néven ismert lakótársa (ki nevét egy illegális bokszklubban érdemelte ki, mely tény önmagában sokat elmond szereplőnkről) privát nyomozásba kezd, hogy megtudja, mi történt Borival. Nem csupán a sokk és a rendőrség tehetetlensége felett érzett düh vezérli, önmagát is védené – ha kiderül, mi köze van a Bori alapítványi laptopján tárolt adatokhoz a hozzájuk forduló rettegő asszonyokról és férjeikről, igen nagy bajba kerülne. Mondjuk akkorába, ami több tucatnyi súlyos testi sértésért jár. Mert miközben Bori a megfélemlített feleségeknek segít, Méregzsák a maga módján szolgáltat igazságot. Törvénytelenül. Meggondolatlanul. Veszélybe sodorva önmagát, lakótársát, a rettegő feleségeket. Elítéljük? Hát erre lesz szíves minden olvasó saját maga válaszolni…

Iszonyú kemény és nagyon aktuális könyv ez. A családon belüli erőszak témája napi szinten jelen van – közbeszédben, médiában, közösségi ilyen-olyan oldalakon, és igen, mondjuk ki: a családban, a munkahelyen, a szomszédban, a gyerek iskolájában. Mindenki ismer olyat, aki érintett, legfeljebb nem tud róla, vagy épp ő is félrenéz. Kényes téma és merem állítani, hogy rettentően vékony jégen táncol az író, aki e köré húz fel egy regényt – mert nagyon könnyű rosszul megfogni. A legtöbb könyvnek, cikknek, facebook-posztnak és ilyen-olyan propagandának sikerül is. Vékony jég, és soha nem találkoztam még olyannal, aki ennyire magabiztosan táncolt volna rajta, mint Baráth Kata. Tökéletes a hangvétel: nem csap át sem köldöknézős szociodrámába, sem szenzációhajhász bulvárregénybe, sem konyhapszichológiával nyakon öntött trendi házastársi drámába – ehelyett végig megmarad szórakoztató, ám kőkemény kriminek, alaposan megspékelve társadalmi mondanivalóval. Tökéletes a szereplőrajz és a szereplők közti dinamika is: nincsenek született áldozatok és sztereotip rosszfiúk, életek vannak, hol saját magunk által elszúrt, hol mások által megnyomorított életek. Hibák, rossz döntések, kisiklott kapcsolatok. És persze tökéletesen rajzolt a főhős: messze nem makulátlan, könnyen azonosulható, kedélyes és csini főhősnő, sokkal inkább egy Lehane-krimibe illő tökös, magának való, a saját feldolgozatlan traumáiból fakadó dühöt másokon levezető önkéntes igazságosztó, akit mégsem tudunk nem kedvelni. Már papíron persze, mert attól tartok, ha szembetalálnám magam vele, messzire futnék. És ez az igazi írói teljesítmény: hogy simán meg tud velem szerettetni egy olyan főhőst, akit az életben nagyon nem szeretnék (és nagy összegben le merném fogadni, hogy ő se engem).

Nem véletlenül említettem Dennis Lehane-t: nem csupán az erőszak mértéke és helye a történetben emlékeztet rá, de az olykor gátlástalanul morbid humor és a társadalmi igazságszolgáltatásba vetett hit hiánya is. No meg az a fájóan pontos pszichológiai rajz, amivel a szereplőket jellemzi: a tagadás, az újra és újra csapdába ejtő reménykedés, hit, lelkesedés körei, a paranoia, a düh, a gyilkos indulatok pont úgy dobálják a főszereplőinket, ahogy azt nem szeretjük olvasni. Mert túlságosan emberiek. Kiszámíthatatlanok. Durván ismerősek. Olyan traumák, elfojtások, félelmek húzódnak a mélyben, amelyek messze túlmutatnak a regény gerincét adó témán is – és amelyek miatt akkor is bőven megáll a lábán az Arkangyal éjjel, ha eljön az az utópisztikus kor, amikor e gerincet adó téma elveszti aktualitását. Nem Dávid Veron mellé teszem a polcra. Azt hiszem, jobban fogja érezni magát Kenzie és Gennaro nyomozásai mellett.


Kiadó: Agave

2016. július 8., péntek

Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

Én bűnös élvezet gyanánt nagyon szeretem (úgymond) az ifjúsági fantasyt – nem gondolkodnék el rajta, pontosan miért is tudtam olyan felhőtlen élvezettel olvasni a Harry Potter-sorozatot, Nicholsontól A szél dalnokát, vagy a Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiáját; mondjuk sosem kerestem kifejezetten a Young Adult irodalmat, de boltban állva, könyvraktárban nem egyszer lapoztam kíváncsiságból Csontvárostól Darren Shan kalandjain át akár a Vámpírakadémiáig nagyon sok mindenbe. Teljesen másért és máshogyan nagyon szeretem Neil Gaiman könyveit – erről nem egyszer gondolkodtam már itt, a blogunk felületén, nem ragozom. A kettő mixétől nem tartottam különösebben, avagy mondom inkább úgy, nem zavart, hogy az egyik kedvenc mítoszlovasom itt garantáltan könnyedebb, a szokásosnál is emészthetőbb, számomra gát nélkül lapozható (ne sértődjetek meg, de) tét nélküli játékát vehetem a kezembe. Sőt, kicsit lekerült rólam a rajongó várakozásának terhe: aki azért nem egyszer csalódott kisebbet vagy nagyobbat, amikor egyik kedvenc álmodója a könnyebb utat választotta – amikor fájt, hogy valójában rutinból fut a játék, vagy hogy egyáltalán: játék a könyv, szemlélettágító gondolkodni való helyett egy szépen csomagolt (íztől s akár értékektől sem mentes) agyrágógumi.

Így legalább tét nélkül gyönyörködhetek a fantáziájában. Meg Michael Reavesében, persze – de soha ennyire nem volt még nyilvánvaló, hogy ez a közösen írás valójában pingpongmeccs, írók egymás közötti játéka, egymásnak adogatott háló fölött pattogó szójátékszer, ahol szinte látom, ahogy nyerítve lecsapják a másik magas labdáját, és csettintenek, ha valamelyik azt is ügyesen visszacsavarja. Elvan az író-gyerek, ha játszik – szerintem a kötetből áradó üdeség ennek a felhőtlenségnek köszönhető. Ahogy az utószóban írják az urak, húsz éve kezdtek beszélgetni erről a történetről, akkor még tévéfilmként – aztán megírták regényben a kétezres évek elején; mondhatni, kicsit tényleg kifutott a trendből, de szerintem ez itthon nem lesz annyira zavaró. A kapcsolódási pontok: Pratchett munkássága, a Doctor Who, az intelligens angol vagy amerikai „párhuzamos univerzum” sci-fik itthon amúgy is egy szűk réteg magánügyei maradtak – a történet bonyolult kulisszákba helyezett viszonylagos egyszerűsége ezek ismerete nélkül szerintem egyáltalán nem zavaró, sőt, akár elhozhatná ezek megkésett reneszánszát… az értelmezéshez az irodalmi gyökérzet egyáltalán nem hiányzik. Nem mai gyerek ez a mese, de porosnak mondjuk nem nevezném, pont azért nem, mert szerintem bizonyos életkorban ez a könyv tényleg alkalmas (volt és lesz) a rácsodálkozásra.

A kiválasztottság témáját viszont azt hiszem ebben a könyvben sikerült kimaxolni. Joey Harker éli a maga szokott regénykezdő lúzer életét, barátnő nélkül, iskolai alsószéle-közepeként, céltábla-léthez is érdektelenül; egyetlen „érdekessége” a tájékozódó képesség teljes hiánya. Amíg egy nap ki nem teljesíti az eltévedést – egy párhuzamos Föld ugyanazon idejébe ugorva, kicsit kísérteni. Mint hamar kiderül, nem egy, hanem trillió párhuzamos Föld van, kábé annyi, ahány döntésünk, evolúciós kiválasztódástól kezdve a „növesszem-e még a hajam”-on át a „buszra szálljunk-e vagy menjünk inkább gyalog” választásának (valójában) gigantikus jelentőségű dilemmájáig bezárólag. És minden földön ott él, különböző alakban egy Jo/e/y Harker, aki a végén mindig úgy téved el, hogy világok között. Akit azonnal menteni kell – meg is menti (vagy nem) valamelyik lelkes, kiképzett önmaga. Harkerek alkotják a Köztesvilágot, amely mint egy mérleg nyelve, próbál egyensúlyt teremteni a világok között járni (és persze háborúzni, hódítani) képes két véglet, a HEX mágia-alapú és a Bináris rációfüggő nagyhatalmai, hegemóniái között…

A Multiverzum (és feltáruló vidékei: az Altiverzum, Átmenet, Seholsem) nagyon tetszett – talán mert Gaiman legtöbb képregénye és könyve egyébként is egyfajta kulturális „multiverzum”, és mert szerintem ezek megteremtésében a legjobb. Az elmesélt történet benne annyira nem, és nem is feltétlenül azért, mert újfent iskolai, mert úgy is „iskolai”, hogy rohan (mint egy egész éjszaka tolt játékban, csak úgy ugrándozza benne a szinteket a hőse); nem azért, mert néhány YA után vígan kiszámíthatók a fordulatok; nem azért, mert a hősi, önfeláldozó kockázatvállalás apoteózisa egy avagy több szeretett lényért ez is – nekem egyszerűen ez a kiválasztottság-téma így, meztelen teljesében túl lágy, túl utópisztikus. Ha engem választanának ki világról világra egy ilyen köztesvilág-polgárnak, először garantáltan saját magammal (lehetetlen ragozás: saját magaimmal) háborúznék egy egészségtelent. Olyan megvalósult lehetőségvégletek szembesülhetnének egymással (azt hiszem), hogy elkerülhetetlen volna egy szép nagy robbanás…

Mondjuk potenciál bőven van ebben a mesében, az tény. A Binárissal alig találkoztunk, a Harkerek egymás közti dinamikája rejthet még bőven ezt-azt… de a magam részéről az a folytatás érdekelne, amikor kiderül: trilliárd-millió Köztesvilág van, minden egyes földi lény ugyanígy kiválasztódik ugyanerre a feladatra; azaz nemcsak Joey Harker (és összes világugró énje) a multiverzum messiása, hanem mindenki. Na, az volna csak a szép baleset…

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

2016. július 6., szerda

Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok

A terapeuta rendelőjében mindenki hazudik – írja a fülszöveg és ezzel egyből pozicionálja is a regényt, amely nem más, mint játszmák története. Mindannyiunknak vannak elképzelései arról, mi történik a terapueta rendelőjében – akár van saját tapasztalatunk, akár nincs. Tömegkultúránkat átitatta a pszichoterápia jelensége, úgy is, hogy itthon egyelőre nem annyira elterjedt – elég, ha arra gondolunk, hány külföldi filmben és könyvben találkozunk vele. Nagyon sokban. Ennek köszönhetően mind azt hisszük, tudjuk, milyen: a terapeuta bölcsen hallgat, jegyzetfüzetével a kezében hümmög és olykor feltesz egy-egy kérdést, a páciens meg őszintén és kendőzetlenül elsírja minden bánatát. Snitt. (Hogy valójában a terápia, mint minden más gyógyító kapcsolat, nagyjából ezerféle lehet és ha oda kerülünk, jó eséllyel meglepetésben lesz részünk, azt most hagyjuk, túlmutat egy könyvajánló keretein…)

Yalom e regényében ezt a popkultúrában elterjedt képet csavarja ki egészen rendkívüli érzékkel és - lévén maga is gyakorló pszichoanalitikus - szakmailag maximálisan megalapozott módon. Alapvetése, hogy a kép, mely bennünk él a terapeuta rendelőjében mindig igazat mondó páciensről (hisz mi másért is menne oda, ha nem azért, hogy kiöntse szívét) hamis. Ahogy a megvezethetetlen pszichoanalitikus képe is – aki pont azzal ejti csapdába önmagát, hogy épp ezt a képet dédelgeti magában páciensről és saját magáról is. De mi van akkor, ha a saját éleslátásába és szakmai tekintélyébe feledkezett analitikus tudatos megvezetésre játszó páciensbe botlik? Nos, leginkább egy meglepően szórakoztató regény.

Két terapeuta főszereplőnk, Ernest és Marshall egyaránt megvezetés áldozatául esik – egyiküket egy korábbi páciens bosszúvágyó felesége készül szakmailag tönkretenni, mert meg van győződve róla, hogy Ernest a felelős, amiért elhagyta a férje; másikuk egy közönséges szélhámosnak esik áldozatul. Egyiküket szakmai ellehetetlenítés, másikukat anyagi veszteség fenyegeti. Egyikük a hagyományos pszichoanalízis, a kőbe vésett szabályok, az orvos és beteg közti távolságtartás, az „üvegfal” híve; másikuk a páciensre szabott terápiával és a teljes őszinteséggel kísérletezik – mindkét részről. Vajon melyikük keveredik ki sikerrel a saját kis játszmájából?

Túl azon, hogy meglepően élvezetesek eme játszmázások, a regény meglehetősen sokrétegű. Egyfelől már-már thrillerbe hajló pszichokrimi (na nem a véres, inkább a köldöknézős-egzisztencialista fajta), melynek célja egyszerű és világos – megmenteni pszichoanalitikusainkat a teljes ellehetetlenüléstől és az anyagi/szakmai csődtől. Másfelől okos eszmefuttatás a különböző pszichológiai módszerekről, arról, hogy mennyire vaskalapos is az a szakma, amelynek elsősorban mindig az embert, a pácienst, az ő szükségleteit kéne szem előtt tartania és alkalmazkodnia e szükségleteik változásához. Hisz minden változik – a világ, ami körülvesz, igényeink, személyiségünkről kialakult képünk, vágyaink, problémáink. A mainstream pszichoterápia azonban változatlan, amióta az „alapító atyák” lefektették a szabályokat – legalábbis Yalom kritikája ezt veti a szemére (az amerikai pszichoterápiának, nyilván). Kivet magából mindenkit, aki újítana, aki a terapeuta-páciens kapcsolatban több szabadságot engedélyezne, aki a személyre szabott terápiákat forszírozná. Mert ugyan abban mind egyetértünk, hogy nincs két egyforma személyiség, azonban ha úgymond „beteg” akkor már „egy a betegség, egy a terápia”.

Persze vékony jégen táncol a szerző, és ezt nem is rejti véka alá – minden reformtörekvés ott dől meg, hogy az őszintébb, bensőségesebb terapeuta-páciens kapcsolat beleütközik a túlzott intimitás, visszaélés, zaklatás büntetőjogi kategóriájába. Kevés kiszolgáltatottabb helyzet van annál, mint amikor valaki a lelkét tárja egy másik ember elé, ezüsttálcán, tessék, tegyél vele amit akarsz felkiáltással – könnyű is vele visszaélni. És Yalom nem tagadja, hogy akadnak - mindig akadnak - akik vissza is élnek vele. Azonban ha a gyanú árnyékától való félelemből örökre gúzsba kötjük magunkat, akkor finoman szólva kiöntöttük a gyereket is a fürdővízzel. És akkor még szó sem esett a pszichofarmakológiáról, amit ugyan csak érintőlegesen említ Yalom, de annál markánsabb véleményt fogalmaz meg. Vagy a nyugati orvoslás szemszögéből nézve már-már bűnösen alternatív (kiegészítő) terápiákról – egyik szereplője például az ikebana pánikbetegségre gyakorolt pozitív hatását vizsgálja (természetesen teljes elutasításba ütközve), amin nem tudtam nem mosolyogni magamban, miközben egy órán keresztül vagdostam kisollóval az egyik lábadozó erkélynövényem elszáradt leveleit, totálisan meditatív állapotba csattogtatva magam a végére.

Érdekes és rendkívül összetett könyv – akit érdekel a pszichoterápia világa belülről, szakmai szemmel, semmiképpen ne hagyja ki. Mindemellett igazán fordulatos és nagyon emberi történetek lánca, ahol nem csak a „szakmai szem” de az írói véna is megcsillan – a kimagasló szereplőrajzhoz persze mindkettő kellett. Akit a pszichoterápia kevésbé érdekel, ám kíváncsi egy egészen egyedi egzisztencialista krimire, szintén tehet vele egy próbát. Én is ezt fogom tenni Irvin D. Yalom többi művével.


Kiadó: Park
Fordító: Résch Éva

2016. július 4., hétfő

Balogh Ádám: Nyers

Van hogy a közös élmények lebegő lehetősége önmagában elég ajándék. A portálokon megosztott verseket látva, néhány beharangozót elolvasva remény támadt bennem, hogy valaki végül kimondja helyettem amit nekem nem sikerült (vagy úgy érzem nem); amit a fiú el kell mondjon az apjának (vagy mindenkinek, ha az apjának képtelen volt – ha elszaladt a lehetőség az idővel). Nézzétek – valaki legyen képes kimondani ezeket a szavakat. Úgy elmondani az első eszmélő apa-pillanattól, az első konfliktustól, az első zavarba eséstől a konfliktusokon, örömökön, egymásra kacsintásokon (avagy lehetőségükön) át a mindenkire váró vereségig, ahogy megesik velünk. Legalább hellyel-közzel, ahogy megesik. Legyen valaki, aki egy apáról beszél, egy olyan apáról, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak, egy olyan fiú hangján, amilyenek mindannyian szerettünk volna lenni. És ha nem kezdünk el irigykedni rá, hanem alászállunk vele az időben, akkor megsejthetjük, hogy az apa és a fiú örök, sőt azt is, hogy volt (van!) ilyen apánk, és mi magunk vagyunk ez a fiú – mondja a fülszövegben András László, és ez én se tudnám másképp, vagy szebben mondani.

Fura ez. Lírai napló ez is – összefüggései mélysége okán szinte versregény, de ez most egyáltalán nem zavart. Épp a napokban dohogtam itt Závada Péter kötete okán ezen – de amíg ott a szaggatott, kihagyásos, sűrű metaforákkal és szürreáliákkal operáló fragmentumok kiegészítő olvasói részvételem mellett függtek egymástól és építettek volna viszonyt,  Balogh Ádám kötetét egy szelíden mesélő, szinte attrakciómentes költői nyelv közvetíti, hozza közel, teremt a lírai naplóval (szerintem) óhatatlanul együtt járó indiszkrécióval is intimitást. Tudom, hogy vendég vagyok ebben a történetben, a mégis (milyen furcsa: könnyebben érkező) azonosulásom felsegíti rám a saját viszonyom az apámmal, az ő viszonyát velem – a különbségek segítenek a saját történetem is megérteni. Félreértés ne essék, félelmetesen különböző és másképp autentikus, gyönyörű versvilágokról beszélek és eszem ágában sincs egymáshoz méricskélni őket – amiről itt különbségként beszélek, az két különböző befogadás-történet inkább. Az olvasások története.

Ez a szelíden mesélő költői nyelv azért időnként attraktív nyelvi tűzijátékokat pukkant. Amíg a férfiak sörből tapasztott csillagokat hahotáztak fel az égre, a telihold leple alatt kiszöktem a pajtákhoz, hogy a tehenek alól hazavigyek apámnak egy szatyorral – a tehénszagból, ami visszahozza a gyerekkort (Gyermekkor elvitelre). De ritkán van (vagy talán egyáltalán nincs is) erre szüksége. A versek epizódok, a fiú növekedéstörténetének epizódjai, emlékezetes pontok, folyamatosan az apa tükrében. Az anekdotikus szerkezet okán csaknem mind önállóan is megálló, felolvasható, idézhető, külön megjelentethető vers, alig akad közöttük olyan, amelyet a többi közt elfoglalt helye legitimál. A hang a legfájdalmasabb szakaszban törik. Rövidülő, olykor ismerősen (a saját gyászomból ismerősen) esetlenülő félig-meddig elhallgatások. Nekem a legkedvesebb, ahogyan innen visszajön. Idemásolom nektek a nekem legkedvesebbet:

Füttyszóra

A csicsergés volt az egyik, ami miatt apám beleszeretett
a kis hegyi faluba, mert Isten itt a vonatkürtből
átköltözött az énekesmadarak torkába, akik mintha a szomszéd
szilvafájáról adták volna a szájába, hogy fiam,
olyan hosszú már a séród, tojást lehetne benne költeni,
anyám kezébe meg a hajnyírót, melynek mentén szállt
a hajam a szomszéd kertjébe, a kismadár pedig csak addig
hallgatott el, míg összegyűjtötte a hajszálakat a fűből.

A szomszéd szilvafáján vörösbegy énekel most is,
megköszönöm anyámnak a frizurát, majd óvatosan
igazítok a nejlonzacskó száján, ki ne fújja a szél
a nyírás közben összegyűjtött hajszálakat.
Fészket formázok a kis halomból,
majd a veranda oszlopai mögé bújva várom,
mikor rakja le tojását a vörösbegy, hogy az Isten végre
átköltözzön az apám után maradt csendből
egy énekesmadár torkába.

Van, hogy a közös élmények lebegő lehetősége önmagában elég ajándék. És van, hogy ezt a lehetőséget az utolsó pontig nekünk kell megteremteni. Akár a visszajelzés reménye nélkül simítva neki még egy utolsót a fészekké rendezett levágott hajon, madárdalon, estén, Isten jelenlétén avagy hiányán – hogy tovább létezhessünk. Visszajelzés nélkül, mégsem egyedül.

Minden dicsérő szavam ellenére azt valójában nem merném összefoglalni, Balogh Ádám milyen költő – avagy milyen benyomást tett rám, mint költő. Nem merném eldönteni, mit várjak egy ennyire erősen témában és hangban tartott első kötet után tőle – durván fogalmazva a gyászát, a vesztesége feldolgozását ismertem meg, nem a költészetét. Erős képlet szerint komponált világot ismertem meg – lehet így, ezen az ösvényen feltérképezni az életet, ahogy telik, csak nem biztos, hogy éltében ekkora szabadsággal emlékezhető. A felnőtté vált fiú (akár immár maga is apa) azért lehetett ennyire szelíden, magával ragadóan (összefüggéseiben) indiszkrét, mert megemlékezik. Mindazonáltal bízom benne, hogy meglep. Akár ezzel a finoman megtartott narratív hanggal, akár mással. Várom a következőt.


Kiadó: Műút
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...