Amikor az első alkalommal
felmerült bennem ez az ellentmondásos múltunk bejegyzés-sorozat, épp vele példálóztam, hogy mennyire nem kell indokolni
rajta semmit, mennyire kétségtelen az elismertsége, a rangja. Hamar változnak
mostanság az idők, meg át is gondoltam én ezt. Mert Lázár Ervin egyre inkább csak
a szelíd mesék erőszakmentes tollnoka a fejekben, Mikkamakka, Bruckner
Szigfrid, Berzsián apukája. Valahol kiesik lassan a köztudatból, hogy a
huszadik század magyar novellairodalmának fenegyereke, a magam szubjektiv
listáján Sánta Ferenc mellett a legjobb novellista is ő. Ahogy Onagy Zoltán írja róla: ...kezdő írónak a
Buddha szomorú című novelláskötete a legveszettebb, legtüskösebb akácfa. Ha –
miután elolvasta és becsukta a könyvet – egy héten belül géphez mer ülni
prózaírói szándékkal, lehet belőle valami. Ugyanakkor egy másik tanács önnön
nagyságuktól elszállt irodalmároknak: amint x díjak átvétele, gazsuláló
kritikák után úgy érzi, ő a legnagyobb e kerek hazában, olvasson
véletlenszerűen Lázár Ervint. Hogy önértékelése helyrebillenjen. Ezekkel
a sorokkal maradéktalanul egyetértek - mert Lázár Ervin a minden mesterkéltség
és bravúr nélküli mondat atyamestere, és a történetfűzése is minden tanult
szenzációtól mentesen hibátlan.
Ha valaki elolvassa a Hét szeretőm novelláit, akármelyiket,
azt erről nemigen kell aztán győzködni. Szakmabeliek a Buddha mosolyog, meg a Masoko
köztársaság mélyen árnyalt, ijesztő mélységekig továbbgondolható
egyszerűségéért vannak oda, én például A kerek arcú rémületesen magyarázat-szegény volta ellenére tökéletesen
érthetőségéért - Lázár Ervin gyönyörű takarékossággal, a lehető legkevesebb
szóval operál, úgy, hogy ez se válik nála egy minutáig se bravúrrá. A
gyermekkorában, Alsó-Rácegrespusztán, Sárszentlőrincen belé ivódott beszédmód
válik a leírt szava alapjává is, kevés beszédű ősök és ismerősök nyomán
fogalmaz élete végéig. Talán ezért annyira fontosak a nevek, nemcsak a
meseregényekben, de egyéb írásaiban is bújtatottan annyiszor beszélő nevei.
Talán ezért fontosak a szikár jelzőhasználatban nyakon csíphető pontosságok. Ha
ennyire szikárra vonom a szó keretét, hatványozottan fontos, hogy melyiket
használom...
Szóval messze több ő annál a
meseírónál, akivel - vagy mondjuk így: a szereppel - amúgy zokszó nélkül, mosolyogva
azonosult. Szokták mondani, hogy közérthetősége felett annyi réteggel gazdag, hogy
nincs olyan életkorú olvasó, aki ne találhatna benne neki szóló tartalmat, (s
főleg) humort. Berzsián és Dideki
történetében például hatalmas gátlástalansággal mesésít alkotástechnikai,
irodalmi belügyeket úgy, hogy gurgulázva kacag rajta a legkisebb is, ha
felolvasod neki (miközben például én kénytelen vagyok elmagyarázni azért a
pöttöm hallgatónak, miért nem tudtam tovább olvasni a nevetéstől a könyvet,
amikor az okostojás szemüveges kislány zseniálisan (sztereo)tipizált nevét
először olvastam (volna) fel... akit úgy hívnak amúgy, hogy Zsebenci
Klopédia...). A Szegény Dzsoni és Árnika
például olykor igen kemény társadalmi jelenségek mesébe dédelgetésére
vállalkozik, minden cukrosítás és édelgés nélkül - sőt, a végén megejtett
gonosz-szelídítés is úgy gördül bele, olyan biztonsággal, mintha nem a mondható
mesék hepehupás dűlőútján, hanem a kizárólag típusokkal operáló mainstream
sztrádáján gurulna a szekere. Úgy, hogy egyik könyvében sincs hozzáadott cukor,
és a hatás sem a szokott, vegyszerszerűen kimért, bevált módszerektől tartós.
Bátran használta a gyerekszáj
elszólásait, sose titkolta, mennyire a gyerekeivel együtt ír a gyerekeinek (s a
mi gyerekeinknek) - hogy Mikkamakka,
az Miska macska valójában, innen a
név... hogy ha nem káptalan a fejem,
akkor ugye: kápos... De pontosan
érthető, a mesében is hogyan ír valójában mindenkinek, főleg, ha fény derül
még néhány érdekes műhelytitokra. Annak idején a Lyukasóra egyik műsorában
került szóba az akkori nagy öregek (Várady Szabolcs, Mészöly Dezső, Lator
László) közt Lázár Ervin Négyszögletű
kerek erdő című mesegyűjteménye - pontosabban az a kevéssé ismert tény,
hogy valójában kit (kiket) rejtenek a nevek. Hogy Vacskamati bizony
"macska Vathy" - az író felesége bújik a sedre-szende lányalak
bőrébe; s ennek fényében bizony még ízesebb a Vacskamati virágjában megfogalmazott szelíd intés, kritika... Hogy
Nagy Zoárd, a járkáló fenyő, aki elindult egyszer szeretett völgyéből, s most
nem talál haza, maga Pilinszki János - a háborús élmények után tétován helyét
kereső költő rajza is Zoárdé... Hogy Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl
Nemes Nagy Ágnes, aki a maga ihletének természetét is maradéktalanul érteni
akarta. Hogy az önmagával versenyző Ló Szerafin a maga szavait örökké firtató
Ottlik Géza, a kirívó színű "csodaló" abból az egykori, határmenti,
hadapródiskolának álcázott versenyistállóból... Hogy Dömdödöm az igazságait
pofonokig, mindig kimondó Mándy Iván... (bár most épp azt olvasom: Ottlik szavából, hőséből, személyiségéből lett a Réber ceruzája alatt hogy-hogy nem medvévé alakult Dömdödöm...). Hogy a nevek számunkra ismert neveket rejtenek, hogy minden szereplő valójában szelíd
(irodalmi) kritika is, az Újhold (és szélesebb körének) asztaltársaságáé, akik
a Négyszögletű Kerek Erdőig - az elfogadásban is sajátos belső hallgattatásig -
futottak a szomorúság elől... S akiket fenyegetnek a pomogácsok (ezt a nevet
szerintem nem is kell magyaráznom). Ennek fényében mennyire bájos már az a
költői verseny, ott, az erdőben? S mekkora (érett, felnőtt) mélységeket kap
maga a mese?
Lázár Ervin mindenki barátja volt
- ilyen volt az alkata. Nem tartott haragot és nem lehetett haragudni rá. Most
nagy a csend körülötte. A gerjesztett gyűlöletek korában nincs évada a béke
gyógyírjait kínálgatónak. De nem felejthetjük el. Pont azért, mert azon kevés
írók közt tartom számon, akik a szavaikkal pedagógiai célból sem akartak bántani soha.
Akik soha nem az altestem környékét, a zsigerit, de mindig a szívem táját
melengették. Az igazak közé tartozik. Olvassátok a gyerekeiteknek.