2022. december 29., csütörtök

Hilary Mantel: Tükör és fény

„Morust mostanában mártírként emlegetik, nem pedig olyan személyként, aki rosszul becsülte fel az esélyeit. Azt hitte, képes lesz befolyásolni Henriket, mondta Cromwell Chapuysnek, és talán igaza is volt; de aztán olyasvalamivel találta magát szemben, amire nem számított: Boleyn Annával. Mi, tanácsosok, jövőbe látó, bölcs embernek hisszük magunkat, komoly ábrázattal vázoljuk a pozíciónkat, előteregetjük terveinket, az éjszakába nyúlóan érvelünk álláspontunk mellett. Aztán beront egy kislány, felborítja a gyertyát, és lángra lobbantja ruhánk ujját, hogy a bőrünket mentve, őrjöngve csapkodjuk magunkat. Meggyötör, hogy egy alamuszi tolvaj, mint Riche, felülkerekedjen rajtam; hogy egy bolond, mint Pole, meglékelje a hajómat; hogy egy idióta, mint Lisle, vízbe fojtson. Talán lesznek, akik azt állítják, hogy az evangéliumért haltam meg, ahogy Morus a pápáért. A legtöbben azonban nem fognak mártírnak tekinteni, legfeljebb olyan személynek, aki feláldozta magát az életben való előrelépés nagy ügyéért.”
 
Tizenegy évvel és majd’ háromezer oldallal azután, hogy a Farkasbőrben lapjain megismerkedtünk az egykori konyhalegénnyel, az iszákos apja mellől a legkülönbözőbb európai hadseregekbe menekülő, Firenzét és Antwerpent végigkémkedő, onnan Angliába visszatérve a kor legnagyobb formátumú politikusává és VIII. Henrik államminiszterévé érő Thomas Cromwellel, Hilary Mantel gigantikus Tudor-trilógiája elért a végére. A maga nemében páratlan irodalmi vállalkozásnak már az első két kötete is többszörösen nehezített pályát jelentett az olvasó számára: Cromwell szemszögéből nézve, a bőrébe bújva, olykor csapongó gondolatfolyamait, máskor hidegfejű racionalitását, megint máskor embertelen kegyetlenségét belülről - mintegy belső monológként - hallgatva Henrik vérgőzbe burkolt Angliája még a történelemkönyvekből ismertnél is rémületesebb helynek tetszik. Nem egyszer olyan érzésem volt, mintha valami pokolbéli bűzös mocsáron gázolnék át, fejemben a környező poklot tervező démon gondolataival. Közel egy hónapig tartó, itt-ott küzdelmes olvasás volt, olykor meg kellett szakítanom valami könnyed kis semmiséggel, annyira lehúzott – miközben egyébként sokszor roppant szórakoztató szöveg, és tagadhatatlanul sodornak magukkal végeérhetetlen intrikái.
 
„Amint a királyné feje elválik a testétől, Cromwell már indul is.
 
Azt hiszem, e felütés méltán kerül be a legjobb első mondatok közé. Mantel szokásához híven pontosan ott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagyta: Boleyn Anna nyakára épp lesújtott a francia hóhér kardja, Cromwell pedig siet a királyhoz jelenteni, immáron minden akadály elhárult a Jane Seymourral kötendő frigy elől. Henrik boldog, Cromwell boldog: a szelíd, halkszavú, kedves, bárminemű ambíciótól mentes Jane épp az ellentéte Annának, aki a királyi nászágy mellett az egész birodalom feletti irányítást is magáénak akarta. Mindenki megnyugodhat, hamarosan megszületik a várva várt trónörökös, béke van. Ám ez nem az a sorozat. Királydráma helyett tizenhatodik századi Kártyavár, amit kapunk: a vallási reform ugyan végigsöpört Anglián, Cromwell terveinek megfelelően szépen csorog az államkincstárba (s a baráti főurak főkönyveibe) a felszámolt apátságok, elkobzott egyházi vagyonok jövedelme, ugyanakkor a skót határvidék lázong, a Rómához hű főurak szervezkednek, a Boleynek bukása ellenére pozícióban maradt Howard-pereputty pedig mindent megtenne, hogy kigolyózzák a Boleyn Annát felemelő, majd elveszejtő Cromwellt a hatalomból.
 
Mindemellé a franciák és a spanyolok hol megújuló, hol megrekedő szövetsége folyvást veszélyezteti Henrik trónját, Róma az apja által fattyúnak bélyegzett Mária hercegnőt támogatja, a németalföldi fejedelmek Luther tanai miatt nem szimpatizálnak a legfőbb egyházi hatalmat magához ragadó, ám nagyrészt a római katolikus dogmákat követő Henrikkel. Királyunk, aki egy kislány libbenő ruhaujja miatt szembement a fél világgal, hirtelen ott találja magát, hogy mindenhonnan ellenségek veszik körül, saját országát pedig szétszaggatják az acsarkodó nemesek. Akik, miközben friss kiscsibéikkel próbálják felkelteni Henrik érdeklődését (mert Anna példája megmutatta: a király kegyeibe az ágyékán keresztül vezet a legbiztosabb út), egy dologban egyetértenek: mind gyűlölik Cromwellt. A kötet ezer oldalát végig belengi a minden oldalról való fenyegetettség érzése – Cromwell oly magasra emelkedett, amit már nem tűrhetnek ezek a családfáikba szédült bárók és grófok. Nem elég, hogy lényegében az összes fontos politikai pozíció az övé, hogy vagyona vetekszik a királyéval, még ráadásul nemesi rangot is kap.
 
Cromwell a legjobb tudása szerint (no persze a számára legnagyobb politikai hasznot hajtó módon) próbálja megőrizni a békét, pávatáncot jár a külföldi követek között, királynőket végeztet ki és újabb házasságokat szervez, megbékíti Henriket a lányával, Máriával (s ezzel megóvja attól, hogy Angliát lerohanja a spanyol armada a hercegnő esetleges kivégzése miatt) – mindeközben nem veszi észre (valóban nem?), hogy ellenfelei minden lépését módszeresen ki fogják játszani ellene. Ha fegyvereseket gyűjt maga mellé, hogy mint minden nemes, kiállíthasson egy sereget az északi lázadók ellen – Henriket akarja támadni. Ha a franciákkal, a spanyolokkal, a német fejedelmekkel tárgyal – saját pártjára akarja állítani őket. Ha Mária érdekeit védi – el akarja venni a hercegnőt, hogy Henrik után ő uralkodhasson felesége jogán. A főurak szemében Cromwell maga az Antikrisztus – Mantel legnagyobb erőssége épp az, hogy az olvasó tarkóját is bizsergeti az érzés: nem lehetséges-e, hogy tényleg az?
 
Cromwell mindig mások előtt jár egy lépéssel. Már azelőtt készült Anna bukására, hogy Henrikben felmerült bárminemű gyanú – ne feledjük, ő vezette a Wolf Hallba, a Seymourok otthonába a királyt azon a végzetes nyáron. Hidegvérrel állított fel és állított félre sakkbábukat – kezében mindenki csupán eszköz saját céljai elérése érdekében. Ugyan miért is ne feltételeznénk, hogy a beteges, magányos, mindenki által elárult Máriához sem csupán a szánalom vezeti? Miért hinnénk el, hogy a király érdekeit tartja szem előtt, amikor megbékélést sürget elsőszülött lányával? A Putney-i patkolókovács fiáról, aki miniszterré és főpecsétőrré emelkedett, s grófi rangig vitte, miért is ne tudnánk elképzelni, hogy Henrik koronájára pályázik? El tudjuk. Ez a legszebb ebben a könyvben – hogy Cromwellről mindent és mindennek az ellenkezőjét is el tudjuk képzelni. Háromezer oldalt töltünk ennek a zseniális szörnyetegnek a fejében, és a végén semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy ismerjük. Adott egyfelől egy pragmatista manipulátor, aki Macchiavellit tekinti példaképnek; aki ha kifogy a kincstár a tartalékból, kidolgozza a Rómától való elszakadást, hogy rátegye kezét az egyházi vagyonra; aki laza kézzel állít félre királynékat, hercegeket, püspököket; aki minden Henriknek szerzett font után magának is félretesz egyet. Másfelől egy szerető apa, aki bármit megtenne, hogy fiát minél magasabbra tolja (el is veteti vele Jane Seymour testvérét); a lehető legkisebb rosszra törekvő államférfi, aki próbálja visszafogni az ekkorra már az elmebetegség jeleit mutató király vérengzését; diplomáciai zsonglőr, aki a békét tartja szem előtt.
 
Hogy mibe bukik bele? Épp abba, ami felemelte: a király szerelmi szeszélyeibe. Amikor a német fejedelmekkel kötendő szövetséget megpecsételendő megszervezi a király házasságát Cleves-i Annával, mellélő. Henriknek nem tetszik az ara. Ugyanekkor meglebbenti a ruhaujját egy újabb kislány, Howard Katalin, aki ugyan sem észben, sem ambícióban nem mérhető egykori unokanővéréhez, az idősödő, kéjvágyó királynak épp elég: egy újabb házasság, amit meg kell semmisíteni, egy újabb bűnbak, akit fel kell áldozni, egy újabb hatalmi vákuum, amit be kell tölteni. Az addig vádmorzsákat gyűjtögető főuraknak pedig más se kell: Cromwell lesz a bűnbak, aki a kudarcos házasságszerzés mellett lassan minden balszerencséért felel, ami Henrik udvarát meglegyintette. Mantel mestere a keretes szerkezeteknek. Egy kivégzéssel s a vele egy napon megtartott királyi esküvővel indítunk, s egy kivégzéssel és a vele egy napon megtartott királyi esküvővel búcsúzunk. Cromwellnek éppúgy egy „gyertyát feldöntő kislány” lesz a végzete, mint Morus Tamásnak. S ugyanúgy végzi, mint a nő, akit bár felemelt, majd szemrebbenés nélkül megbuktatott, titkon mindig is csodált: „Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett”. Hilary Mantel Cromwellje számára sem a hóhér bárdja a legnagyobb csapás. Hanem a kudarc. Hogy hiába emelkedett elképzelhetetlenül magasra, nála sokkal ostobábbak győzték le. Hogy nem királyként, nem is fűúrként, nem Britannia legnagyobb politikusaként halt meg, hanem senkiként. Ahogy született. Sovány vigasz: a történelemkönyvek szerint Henrik később semmit sem bánt meg annyira, mint Cromwell kivégzését. Sajnos, hogy ehhez mit szólt volna, már nem tudhatjuk meg.


A sorozat korábbi kötetei: 

Kiadó: Libri
Fordító: Gázsity Mila 
 

2022. december 25., vasárnap

Nézzünk valami karácsonyit!

Nézzünk valami karácsonyit! Hozza úgy a kedvünk – mert miért ne. Az eltelt években reszkettek a betörők, robbant a Nakatomi Tower teteje, igazából szerelem uralkodott a Holiday alkalmával. Néztünk valami karácsonyit. Volt morbid és felszabadult választásunk is, volt nosztalgikus, meg olyan is, ami csak úgy beesett, mint egy elkésett rokon a családi szentestére. Aztán Timi rátalált a norvég sorozatokra, és 2020 fura adventjében beleszeretett az Új barát karácsonyra mini szériájába. Írt róla egy szeretetre méltót, s megnézette velem is, végül, nem is pont karácsonykor, hogy végre megérthessem, mi ragadta ennyire magával. Nagyon nem bántam meg, hogy hagytam magam, komolyan rég szórakoztam ennyire felhőtlenül, komolyan rég hatott meg ennyire valami sorozatipari, ami azért ilyen, hogy hasson. Simán lebontotta minden cinizmusom.

Egy szinte vállaltan Bridget Jones-klón. Ami azért jóval több lett, finomabb, fűszeresebb, két síléccel a talajon állva-suhanva. Johanne párvadász kalandjainak alján annyi ismerős reakció, szelíd, hétköznapi realizmus lakott; annyi valóban megeső és teljes érzetű apróság, hogy volt mire rárétegződjön ez a kedves, de egyáltalán nem ártatlan, nyers és szókimondó, vagányra tetovált, bővérű mese. Ida Elise Broch vérbeli komika, a plakátról is ránk bambuló karikatúra-arccal, de közben egy hallatlanul széles skálán hiteles színész is. És kolosszális menazséria csapongott körülötte. Én az első évad után nem hittem volna, hogy lehet így folytatni, mert imádtam annak a végét – de a második úgy tett hozzá minden szereplőhöz, ahogy az ilyen szériák közül csak a legbátrabbak, mondjuk egy After life. Nem tudom, lesz-e harmadik – annak ellenére nem bánnám, hogy imádtam ezt is, ahogy duplázás abbamaradt.

Ugyanez az alkotógárda, Per-Olav Sörensennel, a rendezővel az élen tett most boldoggá bennünket két este, amikor ledaráltuk a Karácsonyi vihar című hatrészes minit. Ha amaz Bridget Jones-klón volt, ez kacarászva Igazából szerelem. Rájöttem miatta valamire a karácsonnyal kapcsolatban (túl azon, hogy körülvesz); hogy valóban van bennünk valami zsigeri igény ezekre a boldog végekre. Hogy ott hagyjuk abba a mesélést, azon a ponton, ahol feloldozást nyertünk, ahonnan a becsukódó ajtókkal szemben kinyílik egy másik. Az a születés, aminek a jegyében ezek a mesék regélnek (ha hiszed, ha nem), csak egy ilyen kinyitott ajtó. Egy lehetőség, megváltódásra, kegyelemre, hogy elszámolhasson ki-ki a maga adósságával. Ez a kis részekre tördelt szkeccsfilm egyik történetszálában sem ígér egetverő izgalmakat, vagy hatalmas katarzist, de csaknem mindenhol megőrzi a valószínűség sajátos faktorát – igen megesnek velünk ezek, még sokkal cifrábbak is; ahogy beleélünk egymás életébe.

Egy öregedő zongoraművész, amint nem tud rágyújtani a reptéren sehol. Lehet, hogy ez a legkisebb problémája. Egy utas, aki Marbellára tart, és már átöltözött a klímájához. Amúgy lát, nemcsak néz. Egy popsztár, akit irritál az asszisztense, a testőre, az egész reptér – de leginkább saját magából utazna el, ha lehetne. A mikulás, akinek tele a töke a gyerekek kívánságaival. A reptéri alkalmazott, akihez hozzátapad egy gazdátlan kiskutya sorsa. Egy anya, aki a fiát vinné át az óceánon, egy szemműtétre. Egy csapos, aki szeretne beszélni a reptér lelkészével; lenne neki miről. De a lelkész nem ér rá – elveszített egy öregembert, aki most ott bolyong ebben az átmeneti térben. Ahol egy lány végre találkozna a soha nem látott apjával, de nem tudja, mit vegyen neki karácsonyra. Ahol a naiv influenszer és a rezignált pilóta véletlenül egy asztalhoz keveredik. Ahol egy kikapós csajszi szakít a szeretőjével, de így sem biztos, hogy karácsonyra hazaér. Ahol az ügyvédnő elveszti a pénztárcáját, miután mindenkinek alaposan az idegeire ment – a nélkül ül be egy taxiba. Ahol a folyvást veszekedő apu meg anyu egyszer csak ráébrednek: a lányuk eltűnt mellőlük. A reptéren, ahonnan egy darabig biztosan nem utazik senki sehova: minden járatot töröltek.

Az alkotók rengeteg utalással mesélnek, nagyon sok ízzel játszanak, és nemcsak a karácsonyi mesék fűszereit használva. A popsztár történetében, ami az egyik kedvencem lett (Ida Elise Broch megint – de nemcsak ezért) nekem ott ül a Sandman egyik mese-ágának, Halál hugi egyik történetének íze, gyönyörűen megidézve. Ilyen idézetet szinte mindegyik kis elemben detektálhatsz, sőt, akár ki lehetne mondani, hogy szinte semmi eredeti nincs ebben a könnyed, hatrészes szösszenetben. Viszont ezt olyan elegánsan viseli, ahogy a karácsonyi történeteink a vég nélküli ismétlést. Nem azért szeretjük őket, mert valami gyökeresen újat akarnak. Hogy mégis úgy érzem, ez a sorozat is ott ül ebben a sajátos norvég innovációban: ezt a szokásosat ez a széria is aprólékos, ismerős, hiteles momentumokra alapozva meséli el. Két ünnep közt, eltelve a sokféle családi jóllakottsággal szokott lenni időtök – engedjetek ennek a kísértésnek. Hadd vegyen körül.

2022. december 22., csütörtök

Királyi valóságshow

Ha A Korona ötödik évada után már megnéztük a streamen elérhető összes dokumentumfilmet az angol királyi családról és épp nekikeserednénk, hogy most hosszú ideig rojál tartalom nélkül maradunk, megnyugodhatunk: a Netflix alig egy hónappal az aranytojást tojó széria új évada után ledobta az atombombát a családból két éve nagy csinnadratta közepette „távozó” hercegi pár, Harry és Meghan dokumentumszériájával. Legalábbis ez a narratíva. Az élmény kicsit más: a széria valójában a legkevésbé sem dokumentum, sokkal inkább valóságshow, a bomba pedig legfeljebb akkorát durran, mint egy kiégett biztosíték. Igazi színes-szagos hollywoodi gumicukor, látszik, hogy az előző életében közepesen sikeres színésznő Meghan Markle a Kardashian-klán 
életművén szocializálódott: minden tökéletesen összeáll ahhoz, hogy a néző jóízűt csámcsogjon a gazdagok és szépek (és ez esetben még előkelőek is) elcseszett kis életén, de komolyan venni akár egy mondatot is ebből az egész felhajtásból roppant nehéz.
 
Ez a széria már a létrejöttével is meghazudtolja önmagát: Harry és Meghan az elmúlt két évet azzal töltötte, hogy végighaknizta az amerikai sajtót azzal, hogy elüldözték őket Angliából a csúnya újságírók, akik nem hagyták békén őket és nem tudták megvédeni előlük a magánéletüket. Aztán készítenek egy dokurealityt amiben nagyjából mindent, amit a jó ízlés még megenged, kiteregetnek a magánéletükről. Kezdve a megismerkedésüktől, az első csókon, az első közös fotókon át a lánykérés videós dokumentációjáig, a kis Archie ultrahangfotójáig(!) és az első felvételekig az eddig rejtegetett Lilibetről. Közben mély átéléssel belemondják a kamerába: nem akarták ezüsttálcán felkínálni a gyereküket a brit sajtónak. Értsd: nehogymár ingyen fotókat csináljanak a gyerekekről a királyi családdal amúgy sok évtizede hallgatólagos megegyezéssel működő médiumok (a széria egyik legérdekesebb és kivételesen informatív része amikor Harry ennek a királyi rotának a működését ismerteti), ha az exkluzivitásért bezsebelhetjük a Netflix százmillióját is.
 
Miközben szépen beállított képeket nézegetünk a párról és cuki gyermekeikről (tényleg mintha állandóan ott legyeskedne körülöttük egy profi fotós, aki minden konyhapultnak döntött lopott csókjukat dokumentálja), hat fájdalmasan hosszú részen át hallgathatjuk, mennyit bántották Meghant odaát a csúf, gonosz, rasszista, gyarmatbirodalmuktól elszakadni képtelen britek. Igen, ez így kicsit éles váltás az ultrahangfotók után, szokjunk hozzá. Az egész sorozat narratívája lényegében két pont körül összpontosul: a brit társadalom rasszista és azért utálták Meghant mert fekete; valamint a brit társadalom azt hiszi, a királyi család köztulajdon, és Harry az anyja tragédiája után nem bírta elviselni, hogy szegény Meghant (akit ugyebár az első pont alapján egész Nagy-Britannia utál) szétszedjék. Ezért inkább mindent borítottak és léptek.
 
Namost, lehet, hogy önmagában mindkét állítás nyomokban tartalmaz igazságelemeket, de! (és egy igen súlyos de!) az a mértékű leegyszerűsítés, kisajátítás, amivel a valós problémákhoz állnak, nem csak felháborító, de káros is; arról nem is beszélve, hogy saját kis személyiségüket mennyire túldimenzionálják. Már korábban bejárta a világsajtót Meghan egy nyilatkozata arról, hogy dél-afrikai barátai szerint az ő beházasodása a királyi családba a dél-afrikai fekete közösség számára jelentőségében csak Mandela szabadon bocsátásához mérhető. Ezek után nem kéne meglepő legyen, hogy személyes kis valóságshow-jába meghívott két baráti szakértőt, akik hosszasan magyarázzák a brit gyarmatbirodalom történetét, a rabszolgaság évszázadait, a rabszolgaság eltörlésének felháborító körülményeit és a jelenkor brit társadalmának visszás hozzáállását az egykori gyarmatbirodalomhoz. Hogy ennek mi köze a magándrámához, az hat rész után sem világos – nehezen hihető, hogy Meghan annyira túldimenzionálná saját személyét, hogy a feketék évszázados elnyomását önmagára vetítené. És mégis: újra meg újra oda jutunk, hogy a britek utálják őt mert fekete, vagyis minden brit rasszista, vagyis Meghant legalább annyira kell sajnálni, mint az Amerikába hurcolt afrikaiak millióit. Ne is törődjünk a logikai ugrásokkal. Azzal még annyira se, hogy Meghan, aki a világ összes elnyomottjának szószólójaként állítja be magát (emlékeztessük magunkat: egy hollywoodi színésznőből lett hercegnőről van szó), azon simán átugrik, hogy imádott hazájában mekkora napi problémát jelent az intézményesített rasszizmus. Nem-nem, Amerika az ígéret földje, ők ott boldogok, békén hagyják őket, nincsenek se paparazzik, se társadalmi feszültségek, minden gonosz az óceán túlpartján ragadt.
 
Az igazán furcsa az, hogy Harry, aki mégiscsak a jelenlegi uralkodó fia, a trón várományosainak sorában az ötödik, ehhez vígan asszisztál. Legalább tucatszor elmondja mennyire tiszteli nagymamáját (a forgatás idején még élt a királynő), ehhez képest páros lábbal száll bele a monarchiába és a nemzetközösségbe, melynek védelmére II. Erzsébet az életét tette fel. Belelovallja magát egy olyan narratívába, amely egyetlen irányt hagy: szétzilálni az egész rendszert; miközben igazából sok újat nem tudunk meg tőle. Azt, hogy a királyi család valójában nem családként, hanem cégként működik; hogy az érzelmek alá vannak rendelve a protokollnak; hogy a médiumokkal kötött megállapodás mindenkit köt és a család nem kommentál, nem cáfol, nem megy bele sárdobálásba, akkor sem, ha a hallgatással csak ront a helyzeten, tudjuk – Diana interjúiból, az életéről szóló több tucatnyi könyvből, vagy legkésőbb A Koronából. Az előzetes azt ígéri, hatalmas leleplezések várhatók, hogy végre napvilágot lát az IGAZSÁG arról, mi is történt a paloták falai közt a 2020-as kiválás előtt – mégsem kapunk semmi konkrétumot. Hogy Harry azért nem adja ki a részleteket az apjával és bátyjával való konfliktusról, mert ennyire legalább tartja magát a szabályokhoz vagy mert fél, hogy ha Vilmos csak egyszer is beleállna egy cáfolatba, az mit indítana el, azt mindenki döntse le maga. Mindenesetre neki rohadt kényelmes, hogy tudja, azok, akiket lépten-nyomon vádol, úgyse szólnak vissza, így azt mond, amit akar.
 
És így, hogy a másik felet hallgatásra kötelezi a pozíciója, kényelmesen kisajátíthatja a „Diana fia” narratívát is. Megszámolni sem tudom, hányszor hangzik el a szájából, hogy mit várt el tőle a világsajtó azért, mert az „anyja fia” – már-már azt sugallja, hogy a rendszer kereteit lebontani próbáló, de abba belepusztuló hercegnő örököseként predesztinálva volt arra, hogy szakítson az intézménnyel és minél nagyobb botrányt keltsen. Itt azért a néző elgondolkodik a családfán: Dianának nem két fia volt? Az, ahogy Harry kisajátítja az anyja emlékét és úgy tesz, mintha a bátyja nem is létezne, az egyik legundorítóbb húzás a sorozatban. Főleg azért, ahogy a valós traumáit kihasználja – ismét csak hülyének nézve a nézőt. Újra látjuk ahogy 13 évesen a koporsó mögött lépdel. A legmeghatóbb tévés képsorok a huszadik század végéről. Az ember nem tudja megállni, könnybe lábad a szeme, akármit gondol az egész intézményes cirkuszról. Elmeséli, mennyire fájt, hogy miközben ő csak sírni akart és gyászolni az anyját, meg kellett jelennie az emberek között, kezeket ráznia, átvenni a virágokat, mosolyogni. Nyilván ez minden 13 évest traumatizálna, az anyja halálának körülményei, a felhajtás, az, hogy milliárdok követték egyenes adásban a legmélyebb gyászát. Senki sem csodálkozna, ha 25 évvel a történtek után is terápiára járna vele. Ám ő inkább sokmillió néző előtt belemondja egy dokureality kameráiba, hogy mennyire fájt neki, hogy a legbelsőbb érzéseit nem tarthatta meg magának és nyilvánosság előtt kellett szerepelnie. Óhatatlanul felmerül, hogy meddig tart a traumafeldolgozás, és hol kezdődik az anya halálának kihasználása saját céljaira – nos, még a legjóindulatúbb nézőt is elveszíti Harry azon a ponton, amikor bevág a filmbe részleteket Diana 1995-ös Panorama-interjújából, amiről azóta kiderült, hogy hazugsággal csalták tőrbe és vették rá a kitárulkozásra. Abból az interjúból, amiről korábban mindkét testvér kijelentette: soha többé nem szabadna sehol adásba kerülnie, mert meggyalázza az anyjuk emlékét…
 
Komolyan nem tudom elképzelni, hogy mit akart Harry elérni ezzel a dokumentumfilmmel. Túl a százmillió dolláron. Mert még ha Meghan úgy is tesz, mintha semmit nem tudna a brit társadalomról, Harry ebben nőtt fel, ismeri az intézmény működését, tudhatja, hogy ezzel leírja magát, hogy komolyan vehetetlen ez az egész hisztéria. Vagy tényleg pragmatista és csak a pénzért csinálta, vagy valóban a traumái vezetik, vagy egyszerűen annyira szerelmes, hogy kútba ugrik Meghan vélt és valós sérelmei miatt. A narratíva nyilván az utóbbi. Hogy mi Meghan célja, az teljesen egyértelmű: a főszerep. Egy közepesen sikeres hollywoodi színésznő, aki beházasodott a királyi családba és élete szerepére lelt – aztán rájött, hogy ez soha nem lesz főszerep, a női szereplők sorában legfeljebb negyedik lehet a királynő, a trónörökös felesége és Kate mellett. Iszonyú kínos, amikor arról beszél, mennyire megbántotta a királynőt hogy Meghan került a címlapokra egy közös megjelenés után és nem ő (ízlelgessük egy kicsit: azt a királynőt aki 70 éven át uralkodott, megbántotta egy címlap…) – valójában ő nem bírta elviselni a folyamatos összehasonlítást és háttérbe szorítást. Így hát gründolt magának egy show-t amiben övé az abszolút főszerep. Amiben Harry is csak statiszta. Hogyan menjünk férjhez egy herceghez, töltsünk kevesebb mint fél évet a királyi család dolgozó tagjaként, majd éljünk ennek a fél évnek a traumájából egy életen át – decembertől a Netflix kínálatában. Az a baj, hogy a közönség kajálja, mint mindent, ami a királyi családról szól, hogy minden fanyalgó cikk, utálkozó tweet, dühös komment csak növeli a hájpot. Pedig… azzal lehetne ennek a párocskának a legnagyobb pofont adni, ha egyszerűen nem törődne velük a kutya sem. Szóval, ha rám hallgattok, ne nézzétek meg – tele a net értelmesebb tartalmakkal.
 

2022. december 17., szombat

Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert - vers

Dzislaw Beksinski képeivel - szerintem illenek ide
Én csak a Paradicsomkertet szerettem volna elemezni. Mert a sokadik újraolvasással is úgy tűnt, egyfajta határköve ennek (az összefüggéseivel gyakran szinte tüntető) életműnek; ahonnan kezdve jött az a valami más, amit Lengyel Balázs objektív korrelatívnak hívott. De tüntetőleg követelőztek az összefüggések megint, muszáj volt visszalapoznom legalább a Szárazvillám kötet (ahol ezek a versek a kényszerű hallgatás évei után az olvasókra szabadultak) Tájképek ciklusához, hogy egyben lássam ezt a teljes koncepciót, aminek a Paradicsomkert a koronája. Úgyhogy előbb egy hosszabb bevezető jön, és csak utána a vers.

Mert a Paradicsomkertet uraló látásmód a Tájképek első ciklus-címadó versétől kezdve jelen van a kötetben. Már itt mindennek pontos árnya van, miközben a nyitó Kertváros mintha csak azért láttatna tájat, hogy hiteles keretet adjon a fájdalom és szenvedély szónak (mindkettő sorvégi leütés; itt szerepel amúgy a kötet-címadó szárazvillám is – itt csak egy szokatlan jelző). A pillanatképek, tájleírások beszédmódja más dimenzióban hiteles, mint ahol fénykép készülne róluk. Ez a tájköltészet a saját adekvát nyelvének határait keresi egy olyan korban, amely egy fogalmakat durván elhasználó, borzalmas időszak (elég betegre sikerült) feloldása. A háború megette a beszédmódot, amit Nemes Nagy Ágnes használt korábban; azt a hangot, amelynek rekvizitumai a kötet első, Jegyzetek a félelemről ciklusában kísértetként még visszajártak. Miközben az ötvenes évek kényszer-hallgatást övező szólam-tengere folyamatosan megkérdőjelezte az így megszólalás, az egész poeta doctus attitűd értelmét. Mit tegyen akkor a polgári költő – kérdezte egy miniszteri hivatali látogatáskor az Újholdasok képviseletében Nemes Nagy Ágnes, mire Illyés (szintén meghívott) így válaszolt: a polgári költő akassza fel magát! Más források szerint mindez Illyéséknél történt, s a kérdést Lengyel Balázs tette fel - a lényeg: elhangzott ez a mondat. Ez a polgári költő válaszul az önakasztás helyett az egész kötet nyitóverseként himnuszt írt a mesterséghez. A tájképek is innen látszanak, több tekintetben is túlélőszemszögből, de már olyan részletekkel, amelyek aztán ebben a költészetben később nagyot repülnek: S kint felejtve, odafenn a rácson / hófehéren borzong még a vászon, / s egymagában csattog és lobog.


Az egésznek van egy olyan íze, hogy mi érvényes azután, ami történt. Ezek a szinte viktoriánus módon avítt rémhangulatok kövér ecsettel festve mintha lakmuszpapírként szolgálnának – megmérnék a szólás érvényét. Így alapoznak az Októbernek, ahol az új hang először egyensúlyba kerül. Ez is mi érvényes vers, aprólékos kisrealizmus, de már vállaltan egy megfoghatatlan érzés keltésének céljával. Kisrealizmus látáspontossága, viszont egy látomáson, egy szürreális, négy-emeletnyi angyalok vállán felejtett felütésen ül. Mert egyszerre van? Van ez az angyali nézettöbblet (ami nélkül, látjuk majd, a Paradicsomkert látásmódjának sincsen értelme) és a kártyalap-illusztrációban is valóság-ízű kisszerűség? Egyszerre van, abszurd keretet adva a versbe hallatszó gajdolásnak, a részeg tántorgásnak? Ami e sajátos kettősség jelenlétéből is következik? Ez a vers és az utána következő, szinte külön elemzésért kiabáló Flotta (ahol ez az eszközkészlet végképp leveti a kísérleti jelleget) nem mellesleg úgy ötvenhatos versek, hogy nagyon kevés momentumukban megragadhatóan azok, mert az egyetemest ragadják meg az eseményből. Ha idéznék bármelyikből, akkor az egészet kéne. Hallatlanul bátor és hiteles (hitelesítő) dolgok, ízelítőül: ez a meglelt hang a Napfordulóban, a következő kötetben aztán alaposan kiteljesült.

Itt még csak epizód. A Krisztinában, a Város télen, a Balaton visszatér a nyitóvers egyensúlyt kereső játékaihoz. A mozdulatlan / mozdulatban rímpár kontextusba rakva – ezek a versek ugyanabban a tehetetlen kimondatlanságban lüktetnek, ahol a hétköznapi különös optikát kap mindattól, amit magában hordoz; hogy szavakból kőbe faragják. Visszatérő szerkezetek, szóhasználatok az éjszakát így ütik által / a megfagyott szökőkutak / mozdulatlan extázisával. Az egymásra rétegződő látványok felett vagy van, vagy nincs baljós történet-keret, de képek, képek vannak, dögivel. Elmében hurcolt, kitüremkedő képek, általában látens háborús tartalommal. A háború gyermekei, ifjai voltak. Ő is, Pilinszky is. Akik ha bármit távlatba raktak, a távlataikból soha nem felejtették ki az átélt felelősségét. A halottakat, roncsokat, repülőket – úgy, hogy Nemes Nagy Ágnes erről (az átéltről) konkrétan a versekben soha nem beszél. De ott van a látványaiban, ha máshogy nem, az abszurd által – hogy itt fekszem a mólón, élvezem a nyarat, ott, ahol vér és testek és roncsok – hogy ez a két dolog nekem így van egyszerre. Ki kellene, hogy zárják egymást: vagy egyik, vagy másik; csak akkor (mintha ezt sugallná a költő-magatartás) Auschwitz után tényleg nem lehetne hitellel verset írni. És lám, lehet. Talán így lehet. Hogy nyitva marad a hétköznapi történések alján a tudat – mint nyitva hagyott gázkamra ajtaja.


Most jutottunk odáig szerintem, hogy érdemes elolvasni a verset:

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

2022. december 10., szombat

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

    
„az emberek már nem csak fehér nőként fognak rád nézni, hanem olyan fehér nőként, aki színes bőrűekkel lóg, és kicsit kevésbé leszel privilegizált, azért így is reflektálnod kell a privilégiumaidra, ezt a kifejezést hallottad már, csajszi?
    Courtney erre azt felelte, hogy Yazz egy professzor és egy nagyon befutott színházrendező lányaként kevéssé van hátrányos helyzetben, míg ő, Courtney, egy elég szegény közösségből jön, ahol teljesen természetes, hogy az emberek tizenhat évesen elmennek a gyárba dolgozni és tizenhét évesen egyedülálló anyaként megszülik az első gyereküket, Courtney apjának farmja pedig valójában egy bank tulajdona
    igen, de én fekete vagyok, Courts, ami engem elnyomottabbá tesz, mint bárkit, aki nem, kivéve Warist, aki mindannyiunk közül a legelnyomottabb (de ezt ne mondd el neki)
    öt kategóriában elnyomott: fekete, muszlim, nő, szegény, hidzsábot hord
    ő az egyetlen, akinek Yazz nem mondhatja, hogy reflektáljon a privilégiumaira
    Roxane Gay figyelmeztet minket a „privilégium Olimpia” veszélyeire – kezdte válaszát Courtney – és azt írta A rossz feminista című könyvében, hogy a kiváltságok viszonylagosak és a körülmények függvényei, és bár egyetértek, Yazz, de hol ér véget az összehasonlítás? Obama elnyomottabb, mint egy fehér vidéki srác, aki lakókocsiparkban nő fel egy egyedülálló, drogfüggő anyával és a börtöntöltelék apával? egy mentálisan súlyosan sérült személy kiváltságosabb egy szíriai menedékkérőnél, aki kínzás áldozata volt? Roxane amellett érvel, hogy újfajta beszédmódot kell találnunk, ha egyenlőtlenségekről akarunk beszélni”
 
A leghalványabb fogalmam sem volt, mire számíthatok, amikor belekezdtem Bernardine Evaristo regényébe, amiről én korábban azt hittem, nem is regény, hanem feminista szociológiai mű – ennyit a felületes könyvajánló-olvasásokról, valószínűleg több másik művel egy cikkben ajánlották, ezért néztem félre. Már csak amikor elkezdtem lapozgatni, jöttem rá, hogy ez szépirodalom (vagy valami olyasmi), sőt, Bookert is nyert (Margaret Atwood Testamentumokjával megosztva, amit Evaristo és az „első fekete női Booker-díjazottat” ünneplők igencsak zokon vettek, leginkább azért, mert nagyobb nyomatékot adna egy efféle „első” díjnak, ha nem megosztott lenne – ez egyébként remekül rímel magára a műre, mondhatnám, Evaristo se tudott volna nagyobb fricskát írni saját könyvének [Atwood mondjuk igen, de ő mindent tud]).
 
Szóval feminista szépirodalom, a huszonegyedik század multikulti Londonjából, vaskos társadalomkritikával, a színesbőrű- és LMBTQ-közösségek érvényesülési nehézségeivel, kitörési kísérletekkel és a kitörésért hozott áldozatokkal, generációkon átívelő traumákkal, apró jóvátételekkel. Színes, szagos, szélesvásznú tabló, áthatja egy nagy adag megmondáskényszer, ami itt nem feltétlenül kritika, egyszerűen mintha Evaristo elhatározta volna, hogy elénk tár egy halom olyan életutat, amelyek általában nem kerülnek regények lapjaira. Hétköznapi kis drámák, elnyomások, félresiklott, aztán valahogy csak sínre pakolt életek, egymásra hatások. Tizenkét elbeszélésének tizenkét főszereplője egytől egyik cipel terheket, hol súlyosabbakat, hol mondvacsináltakat (lásd az idézet privilégium Olimpiáját), de közös bennük, hogy néha siránkozva, néha túlságosan megkeményedve, néha meg élethosszig tartó munkával, de boldogulnak. Olvasás közben ez az egy zavart, hogy végső soron itt csupa olyan emberről olvashatunk, aki megcsinálta, akit nem temettek maguk alá a nehézségek, aki kitört a nyomorból, a megalázottságból, a determináltságból. Aztán felmerült bennem, hogy tán épp ez a koncepció lényege: hisz általában azoknak a nagyszabású drámáiról olvasunk, akik tönkrementek. Nyomorba, üldöztetésbe, megalázásba. Vagy gigászi szabadságharc során kiharapták maguknak, ami jár. A hétköznapok „kis” győzelmeiről, a látszólag átlagos középosztálybeli életek „kis” harcairól kevesebbet olvasunk. A húszévesen már háromgyerekes lányanyáról, aki mégsem fetreng bedrogozva lepukkant albérletében, hanem esti iskolába jár és évről évre lépked feljebb a ranglétrán béna szupermarketbeli állásában, abban a hitben, hogy egyszer majd áruházvezető lesz, nem szoktunk olvasni. Az ő történetének vége vagy a túladagolás, vagy a herceg fehér lovon. A középút, a „csak” átlagos megküzdött élet senkit nem érdekel. Ugyanígy a „kis” mindennapi előítéletek, félrenézések, vegzálások sem. Olykor egy tragédia kiveri a biztosítékot és mozgalmakat indít el, de az, hogy még ma is félreállítanak a reptéri sorban egy átlagosan kinéző, ápolt, láthatóan nem hátrányos helyzetű, üzleti úton lévő angol állampolgárt, csak mert fekete bőrű, arra mindenki vállat von. Ahogy arra is, hogy egy nőnek, ha fekete, és még a haja is göndör, de érvényesülni szeretne az üzleti világban, akkor hajat kell egyenesítenie, különben csórónak nézik. Az meg már teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy szupermarketben lopnak a dolgozók, akkor először mindig a kisebbségieket rúgják ki. Mert náluk kódolva van, ugyebár (e ponton nyugodtan helyettesítsük be az itthoni viszonyokat). Evaristo mintha ezek ellen a hétköznapi előítéletek ellen írna. Amiket már annyira megszoktuk, hogy oda se pillantunk. Amikben óhatatlanul mi is bűnösek vagyunk, hisz jobban megmarkoljuk a táskánkat a villamoson, ha egy olyan száll fel, nem igaz?
 
Persze van itt is látványos felemelkedés, kamaszként csoportos nemi erőszakon átesett, kis híján elkallódó matekzseni lány, aki huszonévesen egy bank alelnöke lett – de egy ilyen tűzijátékra jut két visszafogottabb parázs: a bevándorló anya, aki takarítónőként alapított vállalkozást, és bár önálló életet teremtett, még mindig mások fürdőjét pucolja, és a kiégett tanárnő, aki mentorként kirugdossa tanítványaiból a banki karriert, de ő maga sosem lép tovább a lepukkant külvárosi állami iskolán. Ugyanígy akad húsbavágó bántalmazás és a legkülönbözőbb indítékokkal elkövetett erőszak, de akad szép számmal nettó vergődés is. Ahogy a fenti idézet mutatja, Evaristo nem kíméletes saját sorstársaival sem: már-már túl éleslátóan is ábrázolja, hogy a kisebbségek köréből kikerült középosztálybeliek, felkapott művészek, agyonajnározott influenszerek hogyan lovagolják meg saját kisebbségi mivoltukat – ennek legékesebb példája Yazz, aki beleszületett a tutiba, egy feminista sztárrendező és egy egyetemi professzor gyerekeként, aztán huszonévesen úgy fedezi fel saját identitását, mint fekete feminista, mintha minimum ő találta volna fel a mozgalmat is. Az összeset. Közben meg csak egy átlagos középosztálybeli egyetemista, aki leginkább saját szülei ellen lázad. Csak hát, ezt beismerni eléggé fájó, kell hát mögé ideológia. Hogy ez mennyit árt a valóban elnyomásban élőknek, az távolról sem karcolgatja sértett öntudatát.
 
Evaristo tán legbátrabb húzása ez a kíméletlen őszinteség: miközben érzékletesen tárja elénk a különböző kisebbségek megpróbáltatásait, egy percig sem tesz úgy, mintha csak mert valaki valamely kisebbség tagja lenne, máris hibátlannak kéne ábrázolnunk. Ma, amikor egyik oldalról a parttalan mocskolódás, másik oldalról a cancel culture-ba forduló politikai korrektség ömlik ránk, az számít forradalmi tettnek, ha valaki be meri vállalni, hogy attól, hogy egy szereplő elnyomott, még lehet szimplán mocsok. Számomra a legemlékezetesebb történet Dominique-é, aki belegabalyodik egy radikális férfigyűlölő leszbikus feminista hálójába, fülig szerelmesen utánamegy Amerikába, ahol a legrosszabb szektavezéreket idéző módon kezd el rajta uralkodni a párja, elszigeteli a társaságtól, régi barátaitól, ellopja a leveleit, az útlevelét, megszabja mit olvashat, ehet, gondolhat. Konkrétan kimondja, hogy át akarja nevelni a saját képére. Hisz oly sokáig tűrtük, hogy a férfiak olyanná formáljanak minket, amilyennek ők látni akarnak, most itt az ideje, hogy olyanná formáljuk magunkat, amilyennek a radikális feminizmus nézőpontjából lennünk kell. De ha egyik sincs köszönő viszonyban saját énünkkkel, akkor mi különbözteti meg a két ideológiát egymástól?
 
Az, hogy egy nő is lehet bántalmazó, hogy egy anya is elárulhatja a gyermekét, hogy egy akármilyen okból kisebbségbe szoruló is lehet szimplán rossz ember, nem kéne forradalmi gondolat legyen – mégis az. Annyira megszoktuk, hogy kétpólusú világban gondolkodunk, jó-rossz, fekete-fehér, férfi-nő, gazdag-szegény, hogy baromi nehéz differenciáltan látni az egyes embert és életútját. Hisz valójában egyikünk sem írható le egyetlen kategóriával, mindannyian küzdünk nehézségekkel, hurcolunk sérüléseket, követünk el hibákat, sértünk meg másokat. Próbálunk boldogulni. Ahogy Evaristo szereplői is. Pont olyanok, mint te meg én. Nem kategóriák. Emberek.


Kiadó: Európa
Fordító: Kállay Eszter 

2022. december 5., hétfő

A Hatalom Gyűrűi - sorozat, 1. évad

Sokáig kérdéses volt, beszélek-e egyáltalán erről a sorozatról. A rajongásunk felől nézve borzasztóan ellentmondásos élmény – és én nem fogom másfelől nézni. Az alkotók durván nehezített pályára kényszerültek, amikor belementek, hogy nem kapnak jogot a professzor töredékben maradt, vagy a szövegekben szétszórt (alakulófélben hagyottsága okán amúgy is ellentmondásos) utalásainak felhasználására erről az időszakról. Teljesen önálló alternatívát alkottak hát, amit majd Timi láttat így, ha tényleg megírja a maga bejegyzését A Hatalom Gyűrűi sorozatról – én most arra vállalkoznék, hogy (a magam módján) számon kérjem ezen a produktumon az ábrázolt világ sajátos szellemiségét, ami a művekből szerintem kitapintható. És nem fogom vissza magam – ez nem ajánló, hanem boncolás; érintem benne a történetet, másképp nem tudnám feltárni az aggályaim. Miközben el kell ismernem: nem okozott kárt a rajongásomban; sőt, számos pontján élveztem a benne lakást, e számonkérés jegyében (előre szólok), azért elsősorban gyepálni fogom.

Holott inkább az egyre mélyülő tudatlanságunk kellene gyepálni helyette – amit egy ilyen piacra készülő termék esetében nyilván belekalkulálnak a megálmodói, a fogyasztók korlátoltságaihoz igazítva a mesélés korlátait. Amíg A Gyűrűk Ura valójában tényleg a világ leghosszabb tündérmeséje, erős mitológiai alapokon, addig az itt ábrázolt világ a mítosz maga. Már azt sem merték tündérmeseként tálalni, kellett bele jellemfejlődés és szerelmi háromszög; az ikonikus gonoszság csábításának ábrázolásától a megtartó erőkig, a fehérbe öltöztetett tündérségig minden a mi döntésekre és ez által születő drámákra alapozott életünkre rímelt inkább – mondhatni, már az is túlságosan emberire sikerült. Ez ebben a mítoszban még inkább kirügyező kapanyélként könyököl ki. Hogy ezt megértsük, miért látom így, kicsit fel kell eleveníteni a mítosz, mint világnézet természetét.

A legfontosabb különbség, hogy a mitikus hősnek másképp van választása, mint a vagy-vagy világ modern emberének. Alapvető mitologéma, hogy ebben a gondolat-formában a hősnek sorsa van, s ha választ, leginkább aközött teheti, hogy betölti-e vagy sem. Ez a mítosz és történet közti legfontosabb különbség – a mítoszban semmi nem történik csak úgy. Nuku véletlen, minden vélt. Meg van írva – vagy hogy ebben a keretben maradjak: az Ainuk elénekelték, Eru dallamára, amit elrontott ugyan Melkor (akinek Sauron, a maia, csak szolgája volt) az éneklés közben (mert a természete szerint – a maga indokoltságában – rontás) de ettől még végigzengett, az utolsó kádenciáig. Ez a világ egy dallamból született az idejének kezdetén, ami az egész világ megvalósulását elejétől végéig elénekelte. Más is belerontott amúgy, nemcsak az ikonikus (erősen Luciferi ihletésű) gonosz, hiszen e szemszögből Aule, az isteni kovács is belebicsaklott az éneklésbe, amikor megteremtette (időnek előtte) a törpöket. De ebben az a lényeg: egész fajok identitása dőlt el a világ teremtésekor, amikor a Valák szerterajzottak az éneket anyagba bűvölni; és bizony ugyanígy a hősök sorsa is eldőlt – annyiban legalábbis, hogy milyen választások elé kényszerülnek; ha nagyon szigorú vagyok: milyen döntéseikben bukhatnak el (hiszen a mítosz meséi leginkább bukástörténetek).


2022. december 2., péntek

The Crown – A Korona – 5. évad

„A valóság és a tündérmese csatájában mindig a tündérmese győzedelmeskedik.”
 
Ahogy az előző évad kapcsán is írtam, most érkeztek el A Korona készítői a legnehezebb feladatokhoz. Nem csupán azért, mert egy olyan szereplőt kell megölniük, akit tán a legszebben építettek fel, akire a legnagyobb súlyt helyezték, aki kiprovokálta a monarchia megújulását és akit életében szó szerint a fél világ imádott – hanem azért is, mert ez az imádat a médiatörténelem első huszonnégy órában dokumentált jelensége volt. A kilencvenes évekbe értünk, internet még nincs a háztartásokban, de a bulvármédia és a kereskedelmi csatornák már virágkorukat élik, a hírességeket mindenhová lesifotósok hada kíséri, a magánszféra fogalma megszűnt létezni. A brit királyi család tagjainak mindennapjai a teljes nyilvánosság előtt zajlanak, a médiafigyelem középpontjában álló Diana minden lépéséről, szempillarebegtetéséről, ruhaválasztásáról bőséges képanyag áll rendelkezésre. Már eddig is mindent tudni véltünk róla, házassága válságáról, szerelmeiről, magányos utazásairól. Így aztán a sorozat, amelytől egyre többen követelik, hogy figyelmeztesse nézőit: fikciót látnak, duplán nehéz helyzetben találja magát. Egyfelől meg kell maradjon fikciónak, hisz történelmi hűségre családi dráma lévén nem törekedhet – még mindig fogalmunk sem lehet, mi zajlott valójában a négy fal között; másrészt elvárjuk, hogy amire emlékszünk, azt viszont úgy, és csakis úgy ábrázolja.
 
És bizony ebbe beletartozik a tündérmese és annak lerombolása is. A műértő közönség nagyon szeretné látni az alkotói bátorság megnyilvánulását, örülnénk, ha Peter Morgan és csapata bátran megkérdőjelezné az eddigi narratívát és megkapirgálná a hercegnő nimbuszát – ugyanakkor kollektív tudatunkat annyira átitatta már a jól ismert dráma, belénk égett a kisírtra sminkelt szem a BBC hírhedt interjújában és a koporsó mögött leszegett fejjel menetelő tizenéves hercegek, hogy valójában nagyon nehezen fogadnánk be, ha ledöntenék Diana szobrát. Nem is teszik. Morgannek vannak próbálkozásai arra, hogy árnyalja a képet, hogy a házasság megromlásának felelősségét megossza a felek között, hogy rehabilitálja a Diana-kultusz nyomán konkrétan közutálatnak örvendő Kamillát, de odáig nem jut el, hogy elemelje a hercegnő alakját az áldozati bárányétól. Sőt, bizonyos szempontból még egy réteget húz erre az áldozatiságra, de erről később.
 
Mert bár az évad középpontjában a walesi hercegi pár házasságának felbomlása és annak a monarchiára gyakorolt hatása áll, a sorozat főszereplője mégsem Diana. Hanem a koronás fő, aki még mindig Erzsébet. Az immáron hetvenéves királynő, uralkodásának ötödik évtizedében, kicsit már fáradtan, kicsit rozsdásan, de hűen esküjéhez a sírig – ahogy többször elhangzik, ez egy élethosszig tartó hivatás. Ismerjük az előzményeket, láttuk a trónra kerülést, alaposan szánkba rágták, mekkora kárt okozott a monarchiának, Erzsébetnek és édesapjának is VIII. Edward lemondása, tudjuk, hogy maga a fogalom is szitokszó a brit királyi udvarban, s tudjuk, hogy a királynő hallani sem akar róla, hogy megszegje esküjét – fia nagy bosszúságára. A trónörökös lassan az ötvenhez közelít, szétfeszíti az energia, modernizálni akarja a monarchiát, növelni akarja a szerepét, elege van abból, hogy egy váróteremben porosodó dísztárgy, ami arra vár, hogy sorra kerüljön. Vergődik. Sokszor és hangosan. Puccsot épp nem szervez, de médiamegmozdulásaiban, családon belüli kirohanásaiban, négyszemközti beszélgetéseikben folyamatosan nyomást gyakorol(na) anyjára: adja már át a stafétát. Nyilván nem lehet szó nélkül elmenni a pikantéria mellett, amit az ad e részeknek, hogy tudjuk: ez a szerencsétlen, de valóban tenni vágyó és sok mindenben valóban progresszív trónörökös még majd’ harminc évet várt, mire idén végre trónra került – hogy mi maradt öregkorára az egykori újító elképzeléseiből, az a jövő zenéje.
 
Egyelőre Károly nem kap koronát, próbálkozásait, melyekkel lejjebb eresztené a rácsokat és beengedné a huszadik századot a monarchia falai közé, rendre lesöprik az asztalról. Mind szülei, mind az őket körülvevő udvaroncok ragaszkodnának az évszázados berögződésekhez, képtelenek felfogni, hogy a világ változik körülöttük, s félő, észre sem veszik majd, amikor kisöprik őket előjogaikból: sajnos ezt a kelleténél jóval többször pakolják elénk hol aranyos, hol szájbarágós metaforák képében. A királyi jacht, a negyven éves szolgálata után hanyatlásnak induló, költséges javításra szoruló Britannia évadot szépen keretbe foglaló története jól szimbolizálja a királynő uralkodását és vele együtt a monarchiát – egy elavult intézmény, melyet modernizálni túl sokba kerülne, konzerválni meg nem érdemes, de ha a leszerelés szóba se jöhet, vajon hogy fogalmazzuk újra? Ez még a fogyaszthatóbb párhuzamok közé tartozik, ahogy a palotabéli elavult tévékkel szerencsétlenkedő királynő és a modern készülékre őt rábeszélő kölyök Vilmos herceg jelenetei is cukik; de a monarchiát szimbolizáló BBC „árulásának” (értsd: modernizálódásának / bulvárosodásának, döntsön ki-ki ízlése szerint) túlhangsúlyozása és a Windsor-kastélyban pusztító tűznek a családi drámákkal és hanyatlással való összemosása már túlzás.
 

Az évadon végighúzódó kérdés, vajon szükség van-e még a monarchiára a jelenlegi formájában, és vajon meg kell-e óvni a királynőt saját magától és Viktória királynő-szindrómájától, érdekes színezetet kap attól, hogy egyébként maga a koronás fő kevesebbet szerepel az évadban, mint bármelyik eddigiben. Szépen rájátszanak az írók arra, hogy Erzsébet tetszik vagy sem, öregszik, egyre kevésbé van a középpontban, egyre kevésbé rá figyel a világ. Még az ő fején a Korona, de a show-t már mások lopják. Ezt a legnehezebb elviselni, nézni és ábrázolni is. Ez a belső ellentmondás feszíti az évadot, ahogy feszítette az egész kilencvenes éveket is. És ez nyomja rá a bélyegét a most debütáló Imelda Staunton alakítására is. Staunton kiváló színész, hozza a kötelezőt, semmiben sem marad el Claire Foy vagy Olivia Colman alakításától, de ez a folyamatos visszafogottság, az, hogy a királynő maga sem tudja, hogy változott meg körülötte ennyire a világ, hogyan kéne reagálnia a változásokra és újraformálnia a saját szerepét, mint koronás főét, óhatatlanul halványítja az alakítást is. Ráadásul duplán nehezíti a pályát, hogy egyrészt van nekünk egy felülmúlhatatlan idős Erzsébetünk már Helen Mirren megformálásában, A Királynő című filmből, illetve az, hogy Stauntonra olyannyira ráolvadt Dolores Umbridge alakja a Harry Potter sorozatból, hogy bármennyire jó színésznő, marha nehéz elvonatkoztatni.
 
Ezek a színészcserék amúgy is mindig kritikus pontot jelentenek – Staunton mellett Jonathan Price brillírozik Fülöp herceg szerepében, igazán idegesítő idős pátriárka, simán belelátom a fiatal harcias Matt Smith-t. Talán a legjobban sikerült kontinuitás a Fülöpöt játszó három színész játékában van. Dominic West Károlya színészileg azt hiszem, az egyik legmeglepőbb teljesítmény, őszintén szkeptikus voltam Westtel kapcsolatban, és nem csak azért mert túl jóképű Károlynak (azért reméljük, a friss király nem gondolja hogy egy percig is hasonlít rá); egyszerűen nem gondoltam ennyire fajsúlyos színésznek. Ehhez képest az egyik legösszetettebb és legellentmondásosabb szerep az övé és ki is hozza belőle, amit lehet. Károly egyszerre talajvesztett kamasz, megalázott szerelmes, parkolópályán lévő „tartalék” és modernizálni vágyó közszereplő. Talán a legárnyaltabb figura, aki a végelszámolásban inkább szimpatikus és szánandó, csak hát amikor Dianával kerül bárminemű kontaktusba, akkor tökéletesen kiállhatatlan. E tekintetben a narratíva kap is egy kis fricskát: ne feledjük, hogy ennek a fickónak a megítélése értelmezhetetlen a Di-kontextus nélkül. S ha már Károly: az évad egyik legokosabb húzása Kamilla ábrázolása. Már az előzményekben is sikerrel írták újra a szerelmi háromszög történetét, kaptunk egy olvasatot, amiben a pár hetvenes évekbeli erőszakos szétszakítása és a házasság megtiltása erősen átfogalmazta az addigi ismereteinket – amiket főleg Diana narratívája és a médiaszereplései által keltett közhangulat uralt. Aminek köszönhetően Kamilla megkapta a mesebeli gonosz boszorkány szerepét, aki tönkretette az évszázad frigyét - megfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy sosem csak a harmadikon múlik a viszony - és aminek köszönhetően évekig ő volt Nagy-Britannia egyik leggyűlöltebb közszereplője. Amire csak rátett egy lapáttal az imádott hercegnő halála. Az, hogy hogyan jött fel a mélypontról addig, hogy mára elfogadott királyné lehetett belőle, már történelem – sokat fogják még tanulmányozni a píárosok. Mindenesetre Peter Morgan és csapata úgy mutatja be, mint egy okos, szellemes, józan gondolkodású nőt, aki rengeteg szerencsétlen körülmény összejátszása folytán tényleg a legrosszabb szerepben találta magát – semmiképpen sem mesebeli gonoszként.
 
És akkor ott van Diana. A mesebeli hercegnő, akitől semmi sem áll távolabb, mint a józan gondolkodás. Aki egy ponton valóban eljut oda, hogy le akarja dönteni az intézményt. Aki komolyan elhiszi, hogy jó anyaként az tenné boldoggá, ha fia előjogai semmivé lennének, mert látta - tán mindenkinél jobban, köszönhetően hiperszenzitivitásának és saját lelki problémái okozta állandó kiélezettségének - hogyan tette tönkre Károlyt a trónörökös szerepe. Diana álláspontja szilárd és érthető: ő családot akart, de amibe beházasodott, nem család, hanem egy intézmény, ami mindenkitől azt várja, hogy játssza az intézményesített szerepet. Aki erre képtelen, az megtörik, mint Margit hercegnő, akinek annyi bátorsága azért sosem volt, hogy ledobja az atombombát. Vagy hadat üzen, mint Diana. Az előző évadban Emma Corrin ijedt tündérkéjét egy világ szerette meg – annyira cukin és sebezhetően játszotta a fiatal Dianát, hogy legszívesebben selyempapírba csomagoltuk volna, nehogy összetörjön. A kilencvenes évek Dianája már más: egy sebzett istennő, aki még mindig sérülékeny, de minden sérülésre egyre több villámot szór válaszul. Elizabeth Debicki félelmetesen alakult át a szerep kedvéért, egyszerre féltjük, szánjuk és szeretnénk megrázni, hogy fejezze már be az önsorsrontást.
 

Meg voltam róla győződve, hogy az ötödik évad végére eljutunk a végzetes autóbalesetig, de nem így történt. A Korona legnagyobb drámája helyett egy baljós, sokat sejtető befejezést kaptunk. És egy olyan szálat, ami egyfelől a teljes sorozat egyik legjobb részével ajándékoz, másfelől egy újabb, éleslátó, bátor, sok mindent megkérdőjelező narratívát hoz be a képbe. Az évad harmadik része már-már különálló kisfilmként működik, egy csóró egyiptomi utcai árus fiúval kezdődik, aki meglátja az akkor már lemondott egykori VIII. Edwardot Egyiptomban, és elhatározza, hogy addig nem nyugszik, amíg angol úriemberré nem válik, és be nem fogadja az angol legfelsőbb osztály. A fiú Mohamed al Fayed, akit hamarosan már milliárdosként látunk: hotelt vesz, az egykori király inasától tanulja az úri viselkedést, felújítja annak egykori villáját, megveszi a Harrods-t csak hogy a királynő mellé ülhessen egy lovastornán, szó szerint mindent elkövet, és bármennyit elkölt annak érdekében, hogy befogadják. Mégis mindig lepattan a sznobizmus hálójáról. Mígnem a horgára akad egy sebzett hercegnő. Al Fayed egy szerethető, bohém, sosem nyugvó, anglomán fickó, de mindenen átgázoló üzletember is – a sejtetés, hogy csak azért hívta meg a hercegnőt a jachtjára azon az utolsó nyáron, hogy összehozza fiával és rajta keresztül végre befurakodjon a társaságba, ami mindig visszautasította, több, mint nyugtalanító. Mert csak ráerősít Diana áldozati bárány mivoltára. Szomorú, de nem elrugaszkodott.
 
S hogy hogyan tovább? Hát, tudjuk, mi történt azon a nyáron. A hatodik évad nehéz teherrel indul – a legnagyobb kérdés nyilván az, hogyan ábrázolja az ábrázolhatatlant és hogy Morgan tud-e újat mondani a királynő magándrámájáról azokban az időkben, amikor egész országa fordult ellene, ahhoz képest, amit egyszer már elmondott A királynőben. És persze, hogy meddig futtatja ki a történetet. Sajnos megint csak túl sokat kell várnunk rá, hogy megtudjuk.

2022. november 28., hétfő

Susan Taubes: Elválás

„Sophie Blind furcsa kísérletet hajtott végre azzal, hogy leírta, milyen volt a budapesti gyerekkor. A személy, aki írt, nem volt ott, nem ebben az állapotában. Angolul írt egy New York-i lakásban. A gyerek egy másik országban, másik nyelven beszélt. Ő, aki ezt leírta, nem volt, nem lehetett ott, amikor írt. De visszamehet. Sophie Blind New Yorkból visszatérhet. Az a gyerek nem, mert el sem indult soha. Mindig van egy részünk, ami marad, folytatódik, bezárva egyetlen pillanatba, míg a másik menekül.”
 
Olvasóként egyre kevésbé érdekel az olvasott mű szerzőjének élete, egyre kevésbé vagyok fogékony bárminemű „önéletrajzi ihletésre”; valahol mélyen annak örülnék legjobban, ha a szerzőről azt se kéne tudnom, kicsoda, és a mű önmagában érvényesülhetne. Eddig sosem gondolkoztam el ennek miértjén – tán valahol ott keresendő, hogy az utóbbi évtizedekben a huszonnégy órában mindenhol jelenlévő bulvár, a közösségi média, az influenszer-kultúra térhódításával elkezdtünk bőven túl sokat megtudni az alkotókról (ahogy mindenkiről, aki akár egyszer hozzájutott ahhoz a bizonyos tizenöt perc hírnévhez). Ezzel párhuzamosan az utóbbi években túl sokszor élhettük át, milyen, amikor ledőlnek a szobrok, és a művész és a hétköznapi egyén közti szakadék áthidalhatatlanná válik. Annyi életművet kellett megsemmisíteni vagy minimum átértékelni magunkban, hogy mostanra odáig jutottam: jobb, ha semmit nem tudok arról, miféle ember áll a mű mögött. Hasson csak önmagában, és ne veszélyeztesse semmi a befogadást.
 
Ám vannak esetek, amikor ez kivitelezhetetlen. Susan Taubes, a magyar származású amerikai írónő esetében például esélyem sem lenne: egyfelől nem engedi a marketing, ami szinte kizárólag a hányattatott sorsú, fiatalon öngyilkosságot elkövető szerző személyére helyezi a hangsúlyt; nem engedi David Rieff remek bevezetője, ami jó előre felkészít minket a valósággal való párhuzamra; és nem engedi a szerző sem, aki sorról sorra saját vérét hullatja elénk. Őszintén kíváncsi lennék, hogyan értékelném az Elválást, ha nem tudnám, hogy Taubes a saját történetét fikcionalizálta benne, ha el tudnék vonatkoztatni a valódi Feldmann Zsuzsannától, aki a két háború közti Budapestről menekült apja oldalán Amerikába; aki félresikerült házassága után még félresikerültebb kalandok során át kereste a megnyugvást; aki regényes önvallomása megjelenése után nem sokkal öngyilkos lett. Akinek Susan Sontag szerint minden munkája és életének nagy része a halálának főpróbája volt.
 
Koporsóban Amerikába és vissza
 
Szerzője szándéka szerint ez lett volna a regény címe – nem csoda, hogy a kiadó megvétózta. Pedig ülne. Taubes alteregójának, Sophie Blindnak a története kis halálok története. Egy fojtogató házasságában vergődő nővel indítunk, aki számára már az is megváltás, ha utcai balesetben életét vesztheti – ha a férje legalább meghalni hagyja. Az elválás lehetetlensége, a szakításra való képtelenség, a tűzön-vízen-váláson-halálon át is kitartó elnyomás borzasztó eleven allegóriája a főszereplő halála és a halálát követő fantáziaképek sora: kezdve az Amerikába való visszaút leírásával; folytatva a halott Sophie „tárgyalásával”, amelynek során a rabbinikus bíróság azt hivatott eldönteni, a halott nő elválhat-e a férjétől; végül az „felébredéssel”, immáron megszabadulva. Delíriumos lázálom a regénynek ez a része, egyszerre vágykép és segélykiáltás – ha már semmi, még a halál sem szabadíthat meg bennünket elnyomóinktól és önsorsrontásainktól, akkor mégis hol lehet kiút?
 
Sophie próbálkozik. A következő részben a válás után három gyerekét a nyakába kapva keresztül-kasul bejárja Európát, próbál új otthont, új hazát, új identitást faragni maguknak – de sehol sem hagyja békén az erőszakos férj, a magával hurcolt vallási és származási teher, a többszörösen fosztott identitás elevenen lüktető sebei. Így aztán Sophie a múltjába merül, és Budapestre visszautazván próbálja felfejteni családja történetét. Ám a világháború után épp újjáépülő Budapest nem akar emlékezni a két világháború közti időkre – ahogy az anya sem akar emlékezni arra, ahogy eldobta a lányát, hogy újabb szerelmek karján emelkedjen felfelé a társadalmi ranglétrán; ahogy az egykor a közösségnek főrabbikat adó család nem akar emlékezni a hitehagyott, sőt, pszichiáterré lett apára; ahogy a visszatértek nem akarnak emlékezni a haláltáborra. Sophie újabb önmeghatározás-kísérlete válik kudarccá, miután szembesül azzal, hogy azok, akik számára felfoghatatlan borzalmakat éltek át, a túlélésre akarnak fókuszálni, ahelyett, hogy elmerülnének a múltban és identitással ajándékoznának egy épp jó időben Amerikába menekült kislányt.
 
Sophie lehetne a szerencse lánya. Hisz elmenekült, épp időben, épp a jó helyre, kényelmes amerikai középosztálybeli élettel kínálta a sors neves pszichiáter apja oldalán – aztán nyughatatlanságból, lázadásból, ifjúkori elvakultságtól hajtva hozzáment egy zsidó filozófushoz, akinek oldalán újraélhette mindazokat a traumákat, amelyek elől elmenekítették. Persze ez sosem ennyire fekete-fehér. A hátramaradtak szemszögéből nézve érthetetlen Sophie folytonos újkeresése, elégedetlensége, elveszettsége. De mint azóta jól tudjuk, a depresszió, a szorongás nem válogat. Nem különböztet meg „szerencséseket” és azokat, akik Európában maradtak. Sophie gyerekkori traumája, az anyátlanság élménye, a menekülés, a sehova sem tartozás nyomot hagy. Nincs annál nagyobb trauma egy gyerek számára, mint amikor azt kell megélje, hogy nem kell a szüleinek – a gyermeki én nem fog fel háborúkat, haláltáborokat, csak azt, hogy aki a legjobban kéne szeresse, eldobja.
 
Minden más csak reakció arra a kisgyerekkori elhagyásra. Groteszk fintora a sorsnak, hogy az úttörő pszichiáter lányának nem jut valódi terápia, hogy az apa gyógyítás (a trauma észlelése) helyett inkább kísérletezik, hogy a szerencsétlen párválasztás csak ráerősít az örökös kisebbrendűségi érzésre, arra, hogy Sophie „nem elég” ahhoz, hogy szeressék. A haza elhagyása, a vallás elhagyása, a válás – újabb identitásfosztó élmények, melyek rárakódnak az alapélményre. Az elhagyott kislányból lett többszörösen elhagyott, kitaszított nőnek a szorongás és a sehova se tartozás lesz a legmeghatározóbb élménye – a sok kis halál után már maga sem tudja, hol, miért, kiért, milyen identitással, milyen Sophie-ként kéne újraélednie, újraformálnia önmagát. Fogódzók nélkül áll egy idegen világban, értetlenséggel körülvéve.
 
A könyv megjelenésekor Susan Taubes nem hogy segítséget nem kapott, az ellenséges fogadtatás és lehúzó kritikák csak még mélyebbre taszították a saját poklába. Két héttel a regény megjelenése után megölte magát. A hatvanas években süket fülekre talált fikcionalizált szorongásnaplója – ma nincs is ennél divatosabb téma. Szorong körülöttünk az egész világ, s szorongunk benne mi is. Jó lenne hinni, hogy ma több megértést kapna, hogy képes lenne segítséget kérni, hogy megküzdene önmagával. De a világméretű szorongástrend közepette is tudjuk: a valódi belső pokol ma is sokszor észrevétlen marad, a környezet ma is sokszor (fájdalmasan sokszor) inkább félrenéz, nem vesz tudomást, értetlenséget mímel. Ahogy David Rieff találóan megfogalmazza: ez a regény csupa alvadt vérdarab. S ugyan ki szeretne alvadt vérdarabokra nézni? Inkább félrenéztek ti is, ugye?
 
Pedig ha van tanulsága ennek az egyébként remek (néhány pontján kifejezetten szórakoztató) regénynek, az épp ez: ne nézzetek félre.


Kiadó: Open Books
Fordító: Lázár Júlia

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...