2009. március 16., hétfő

Szerelmesek éjszakája - Mai francia elbeszélők

Ez a hatvanas évekbeli novellagyűjtemény évek óta ott hevert a polcunkon, anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna rá, és valószínűleg még évekig hevert volna ugyanúgy, ha tavaly nem J. M. G. Le Clezio kapja az irodalmi Nobel-díjat. A novemberi bejelentés óta szerettem volna olvasni valamit tőle, de sajna eddig még nem volt lehetőségem megvenni a könyveit. Aztán egészen véletlenül rábukkantam a neten az információra, hogy eme kis kötetben megjelent tőle egy novella. Lekaptam a polcról, legalább egy novelláját olvassam jelszóval, aztán persze elolvastam az egészet mert hát könyvet részletekben nem fogyasztunk.

Az első sokk akkor ért, amikor megláttam a tartalomjegyzéket. A kötet tizenöt szerzője közül - íme a névsor: Marcel Arland, Hervé Bazin, Marc Blancpain, Pierre Boulle, Roland Cailleux, Georges-Emmanuel Clancier, Pierre Courtade, Marie Forestier, Romain Gary, Eugéne Ionesco, J. M. G. Le Clezio, Francoise Mallet-Joris, Héléne Parmelin, Henri Troyat, Vercors - mindössze négyet ismertem, és csak egy, azaz egy írótól olvastam korábban. Nem tudom, hogy ez az én alulműveltségemet jelzi-e, vagy a magyar könyvkiadást minősíti (ahogy néztem, az utóbbi egy-két évtizedben nem nagyon jelentek meg ezek a szerzők nálunk), vagy ekkorát változott az irodalmi ízlés az eltelt negyven év alatt.

Mint minden novellaválogatás, ez is léggé vegyes képet mutat. Furcsa módon épp a Clezio-novella, a Gyalogember nem tudott egyáltalán közel férkőzni hozzám. Kétszer is elolvastam, mindkétszer kis híján belealudtam, és nem azért, mert unalmas lett volna, egyszerűen nem sikerült átvennem azt a feszültségtől terhes, mégis monoton stílust, amiben ír. A történet egy zaklatott ember útját kíséri végig, akit lakásából kiüldöz a csöpögő csap ütemes zaja, majd ahogy halad előre, és csak megy és megy, a világ szép lassan már másból sem áll, csak hangokból, ritmusokból, ütemekből, lüktetésekből. Ahogy átveszi a világ ritmusát, elkezd arra az ütemre létezni, amit a külvilág diktál, úgy válik eggyé a tömeggel, és távolodik el önmagától. Sok mindent bele lehetne magyarázni, de tán felesleges. Annak ellenére, hogy nem igazán fogott meg, a stílusa egészen elképesztő volt, van a szövegnek is egy lüktetése, üteme, ami magával sodor, és beszippant.

Néhány kiemekedően jó novella is helyet kapott a válogatásban, nekem nagyon tetszett Henri Troyat A zöld notesz című írása, melyben egy az utcán talált nagyobb pénzösszeg teljesen felkavarja egy kishivatalnok életét, szétzúzza családját, majd megszállottá teszi. A legjobban Pierre Boulle Szerelem és nehézkedés című novelláján szórakoztam, melynek két hőse, egy házaspár, egy épülő űrállomáson szeretné elhálni a nászéjszakáját, de a nehézkedési erő (vagy mi…) hiánya miatt hiába tesznek meg mindent, nem jön össze. Csak úgy süt belőle az akkor új tudományos vívmányok iránti kíváncsiság és az azoktól való rejtett félelem. Szintén kortünet lehetett akkoriban a nukleáris fenyegetéstől való mániákus félelem. Két novella is foglalkozik a témával, az egyik, Marc Blancpain A gringa című írása különösen szemléletesen ábrázolja a jólszituált amerikai középosztály rettegését az atombombától, a bunkervásárlási lázat, és azt a sértettséget, amit nem is igazán az életük, hanem a megszokott kényelmük elleni támadással szemben éreznek. Mindezt kicsit kifacsarva, egy Amerikában élő francia kertvárosi feleség szemüvegén keresztül.

Bár összességében nem hagyott bennem mély nyomokat a könyv, érdemes volt elolvasni. Jó néhány színvonalas, szórakoztató kis történetet olvastam benne, és legalább színesítettem az irodalmi látókörömet…

2009. március 15., vasárnap

Feldmár András: Szabadság, szerelem

Sokat hallottam már Feldmár Andrásról, a módszereiről, a könyveiről, az előadásairól, de eddig még nem olvastam tőle semmit. A Szabadság, szerelem című könyvbe is a lehető legidiótább ok miatt vágtam bele: tetszett a borítója. Először csak bele-belelapozgattam, aztán egyre kíváncsibb lettem, végül egészen megtetszett maga a könyv is.  
 
Említettem már, hogy néha elcsábulok egy-egy pszichológiai, párkapcsolati, önismereti könyv felé. Amikbe eddig belefutottam, azok mind „megmondókönyvek” voltak, amik kész válaszokat, recepteket adtak arra, hogy hogy legyünk boldogok, sikeresek, hogy szerezzük meg a kiszemelt pasit, hogy éljük az életünket, etc. Feldmárban épp az tetszett, hogy nem ilyen volt. Nem adott kész válaszokat, nem tanított meg arra, hogy kell szeretni, inkább olyan volt, mintha leültem volna valakivel egyet beszélgetni. Sok (szerintem) hülyeséget is mondott, de a java eléggé elgondolkodtató volt. Mindenesetre nem nyílt ki tőle a bicska a zsebemben, mint anno a Szendi-könyvtől.
 
A kötet három előadás szerkesztett változata, melyek központi témája a szabadság és a szerelem volt. Hogy létezhetnek-e együtt, vagy a szerelem tényleg önkéntes rabság? Sok kérdést érint, amelyek fontosak, és amelyeket az élet egy bizonyos pontján szerintem mindannyiunknak végig kell gondolni. Hogy lehetek-e maximálisan szabad egy párkapcsolatban? Hogy meddig mehetek el az önfeladásban, hogy alá kell-e vetnem magam valaki más akaratának csak azért, hogy ne legyek egyedül? Hogy mennyit figyelünk egymásra, hogy valóban együtt élünk-e valakivel vagy csak egymás mellett? A válaszokat mindenkinek magának kell megszülnie, Feldmár csak terelget, ad néhány kapaszkodót, de nem mondja meg a tutit. És ez így van jól.
  
Gondolatébresztő kis könyv, egy szuszra elolvasható, de nem győzött meg arról, hogy nekem innentől kezdve elvetemült Feldmár-hívőnek kéne lennem. Ez is csak egy pszichologizáló párkapcsolati útmutató volt, de legalább néhány fokkal intelligensebb az átlagnál.


Korábbi kommentek:

Tim Burton: Rímbörtön

Hosszú évek óta rajongok Tim Burton filmjeiért, annak ellenére, hogy gyakran a frászt hozzák rám. Ambivalens érzés fog el tőlük, mert egyszerre vonz nagyon és taszít még jobban, de leginkább megrémít az a kifordult, groteszk látásmód, ahogy a világot és az embereket ábrázolja. Legtöbb filmje valahol a mese-fantasy vonalon mozog, mégis a valóságra reflektál, elemi félelmeket lovagol meg, elhiteti magáról, hogy akár valóság is lehetne. Nagyon jók a filmjei, azzal együtt, hogy néha borzongok, félek, undorodom miközben nézem őket.

Ilyesfajta érzések fogtak el nem egyszer Tim Burton verseskötetének olvasása közben is. Az Osztrigasrác mélabús halála és más történetek huszonhárom versének többsége igazi burtoni horrortörténetet mesél el. A legfeltűnőbb közös vonás bennük a magány, a kívülállóság, a gyökértelenség érzete. Hőseik a legkülönfélébb deformációkat hordozzák, mintha egytől egyig Ollókezű Edward kistestvérei lennének. Burtonnek lehet valami alapvető identitászavara, vagy nagyon problémás lehetett a viszonya a szüleivel, ha osztrigafejű gyerekekről, a mikrohullámú sütőtől született robotgépgyerekekről, a vasmacskagyereke által mélybe húzott leányanyáról ír. Mintha magát is valami elfajzott kis kakukkfiókának látná. Persze az is lehet, hogy semmi pszichológia nincs benne, egyszerűen ilyen beteg fantáziája van.

Maguk a versek elég egyszerű, szójátékokra és mindenféle nyelvi poénokra kihegyezett kis művek. Nem olvastam eredetiben, így nem tudom összehasonlítani, de a fordítás szerintem elég jól sikerült. Pontos vagy sem, de nagyon jól működnek magyarul ezek a poénok, szójátékok, kínrímek. Ami a kötet igazi kuriózum-jellegét adja, azok a verseket kísérő illusztrációk. Burton minden verset saját rajzaival egészít ki, és ezek valóban kiegészítik a szöveget, vers és rajz együtt ad teljes élményt.

Aki szereti Burton filmjeit, annak mindenképpen ajánlom, hogy vegye kézbe, nézegesse, olvasgassa, érdemes. A többieknek is ajánlanám, azzal az egy figyelmeztetéssel, hogy ehhez bizony kell egy nagyfokú nyitottság a groteszk, kissé elmebeteg, kissé horrorisztikus humorra. Akit ez fáraszt, vagy elriaszt, az óvatosan bánjon vele. Nekem mindenesetre tetszett! Ízelítőül a kedvencem:

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pálcikasrác és Gyufalány;
a csávó imádta a bigét.
Hogy miért, nem talány,
hisz lángra lobbantotta szívét.

De gyufa és pálcika közt
örökké tarthat-e varázs?
Jaj, forrófejű a nő; és a srácból
nem maradt más, csak parázs.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...