2018. március 29., csütörtök

10 évesek lettünk!

Képzeljétek csak, hivatalosan ma 10 éves a Könyvvizsgálók blog! 
Boldog szülinapot kedves blog 💓
Sok-sok remek könyvet és lelkes posztot kívánunk neked! 

Órákig tudnánk ragozni, mennyit jelent nekünk ez a felület és a vele kapcsolatos élmények - nem kizárt, hogy fogjuk is, csak legyen rá idő és energia. És bár mostanság elég hektikusan írunk, ne aggódjatok, nem megyünk sehova 😉




2018. március 23., péntek

Dino Buzzati: Képes Poéma - Szerelem utolsó látásra


A képes játékok, a comics játszóterére rendszeresen belátogatnak a fekete ruhába öltözött felnőttek, hogy megmutassák: ez a médium messze több lehetőséget rejt, mint hogy izomtól duzzadó delíriumaink bámuljuk általa, akik régebben kinn hordták a pizsamát, mára a jelmezük akciófilm-kompatibilis - akik régebben rendkívül bugyuta történetekben győztek a Főgonoszok ellen, és ma se bonyolultabb a képlet, csak jóval több kreativitással csomagolják. Szóval én nagyon szeretem ezeket a játszótérre belátogatókat, Neil Gaimant például, a maga jóval több rétegű graphic novel-jével, a Sandmannel vagy Alan Moore-t, a Watchmen reflexiójával - mert megmutatják: a képregény lehetőségeivel élve, kiteljesítve azokat ugyanúgy létrehozható műalkotás: a nyers közlésre rétegek gyönyörűségét rakó elcsípett (alternatív) valóságérzet. Persze jóval korábban kezdődött ez a móka, Eisner, Bob Kane, Fine vagy Kirby sem arról voltak híresek, hogy monitorozzák a közízlést - ahogy akármilyen művészet, ők is formálni szerették volna azt, olykor meglehetősen szellemesen becsomagolt reflexióikkal.

Dino Buzzati képes poémáját gyökeresen más esetnek érzem. Nem is csak azért, mert 1979-ben jelent meg, nem azért, mert Buzzati maga rajzolta - gyönyörűen felmutatva és átlépve a maga korlátait. Valahol még a kor európai képregényeihez is csak érintőlegesen kapcsolódik, mert teljesen máshonnan indul. Valóban poéma - valóban csak ennyi, amennyi az eredeti címe: Képes Poéma. Buzzati az Orfeusz-Eurüdiké történethez, az abból kifinomuló saját értelmezéséhez keresett olyan kortárs közlésformát, ahol a dal valóban "megszólal" zenei kíséret nélkül is. Mert van víziója erről az ősi feltámasztás kísérletről, mert érzi a korba nyúló csápjait, a máig húzódó érvényét - és mert író, mert a betűk egymás mellé fűzésével tanult meg kifejezni. Mert valójában ez a mese belső történet, tényleg a leírt szó segítheti benned kibontakozni - sokkal inkább, mintha oratórium lenne, sokkal inkább, mintha így rágná szájba, mit és hogyan kell mondani a halált legyőző (nem győző) szerelemről.

Orfi, a sikeres énekes, a legújabb sláger: A város boszorkái szerzője, akiért sikoltozva bomlanak a tinik, utat keres és talál a túlvilágba, mert a mohó halál elragadta Eurát, a szerelmét. Eltűnt egy egészen kis kapun át, a város legtitokzatosabb házában - és Orfi utána megy. Az élet énekese kiénekelné az idő torkából az élete értelmét. Az eredeti mese sajátságos büszkeségét, a teljes utat az elfogadhatatlanságba járékos, pontos és az adott korban igen provokatív módon hangszerelte a képekkel az írója. Miközben persze alkalmaz és használ: klasszikusok beállításaitól Dalíig és Fellini-filmkockákig idéz és csavar ki - és e tekintetben talán tényleg mérföldkő: a popkultúra egyik első, parafrázisokra épülő posztmodern gesztusai közül való.

A betéttörténeteit szeretem a legjobban, a beleillesztett meséket, a túlvilági találkozásokat. A rendkívül könnyed kézzel odakent mélységeket Orfi egyensúlyozó lábai alá. Ennek a könyvnek mindmáig érvénye van, bár nem árt hozzá, ha kapcsolódsz az ősi meséhez, ha Orfi és Eura története alapjában rezonál benned. Mert ha ez nincs, akkor valóban csak a figyelemfelkeltés és polgárpukkasztás, a provokáció hetvenes-nyolcvanas évekbeli kellékei maradnak: némi jól alkalmazott szürrealizmus, meg a csöcsök. Holott ott van benne a kifordított, modern ördög (üres kabát, bárki belebújhat), az üdvözültek a maguk poklában (ahogy az öröklétben ásítoznak), Onizia tűnékeny arcocskája az anyja elméjében (hiszen a pokol a lelkiismeret-furdalás), az anyakönyvi hivatal, a kartotékok rendje és rendszere (és a másik arca: a vasútállomás, a kilépés lehetősége a rendből...).


El kell érnünk a kaput. Ahol aztán egy idegen felmutatja a halál megnyugtató, békésebb arcát. De aki megjárta a poklot, annak ott a kezében a veszteségét jelentő gyűrű, amit az elveszett szerelem kezéről húzott le, véletlenül, menekülés közben. A valódi válasz, hogy nincs válasz. Ezért kell és lehet mind a mai napig keresni és énekelni róla. Orfeusz és Eüridiké meséje topografikus: egy térkép. Amit magad elé terítve sem biztos, hogy érteni fogsz, nem biztos, hogy követsz, nem biztos, hogy járod az útját, amit mutat, amin járni lehet. Vannak más mesék is. Sőt, ezt a mesét is el lehet mesélni máshogy - legalább annyira máshogy, ahogyan Dino Buzzati mesélte. Ahogy például elmeséli minden történetünk végét. Túl a boldogan éltek, míg meg nem haltak lezárásán. Amikor a mesék királyai nekivágnak a száműzetés útjának.



2018. március 19., hétfő

Sigur Rós: Route One - Zene


Elég régóta hallgatunk itthon különböző izlandi zenéket - köztük rengeteg Sigur Róst. Egyszer rácsodálkoztam erre a sajátos, makacsul balladai hangra, amit az együttes tagjai saját intuícióiból és hazájuk, Izland dal- és mesekincsének szeretete által folyamatosan életben tartanak - gyakorlatilag azóta nem ereszt. Időnként rákívánok erre a más ízű levegővételre, mint amibe belenőttem. Jón Þór Jónsi Birgisson énekhangja, meg a vonós gitár, Georg Goggi Hólm a harangjátékkal, Kjartan Kjarri Sveinsson és az elektronika, Orri Páll Dýrason meg a dobok - nekem így ezek a hangok külön nincsenek a fejemben. Egy megdöbbentően egységes összkép van, amit valamiért nagyon szeretek, ami valahol mélyen megragadott - ami tényleg nem ereszt és én boldog vagyok ettől.

Ez a tündéri bagázs 2016 nyári napfordulóján, Szent-Iván éjjelén és nappalán körbeautózta Izlandot az 1. főúton - az egész utazásról úgynevezett Slow TV-felvételt készítettek, amit Izland nemzeti televíziója sugárzott - az utazás alatt pedig a zenekar akkori új dalát, az Óveður-t játszotta, különböző tételeit keverte egy generatív zenei szoftver. Egyszerre televíziós esemény (így utána olvasva igen meglepett, mennyi lassú-tévés projekt fut amúgy szerte a világban), szerelmes levél a hazájukhoz és egy sajátos játék a véletlennel, ami a természet szellemeinek földjén, s az újra felfedezett, felelevenített újpogány vallás, az Ásatrú földjén konkrétan egyet jelent az elrendeltséggel. És tényleg: a zene mintha valóban az utazást mesélné másként és ugyanúgy, mintha tényleg lenne a felhőknek, más világokra nyíló kapuforma szikláknak, nem szűnő hullámzásnak, elröppenő sirálynak, útfélre szaladó birkának is zenei megfelelője benne. Hipnotikus, gyönyörű élmény huszonnégy órában, amiből nincsenek kivágva a pihenők sem, a megállások, várakozások sem - az egész egyszerre hallatlanul egyidejű és időtlen.


Azóta felkerült a körút 24 egy órás részletben 4K-ban is (sajnos a téli napfordulón rögzítve, úgyhogy itt jó ideig tényleg éjszaka van...). Ezzel együtt jóízűen körülnézhetsz, követheted a látványt, ami érdekel, amíg végképp el nem hagyjátok... megdöbbentő ám rácsodálkozni erre a miénkhez gyökeresen hasonló, de jellegében mégis más életritmusra az elsuhanó élettérben. Nézni átkelés közben az egysávos hidakat a sokkal viharjártabb déli part öblein, fjordjain, patakjain és folyóin át (gondolom egyszerűbb ennyit visszaépíteni, ha a zabolátlan víz viszi - merthogy olykor bizony viszi). Nézni a gyönyörű helyekre történelmi idők óta odatelepült tanyákat, az oda vezető leágazásokat (minden lakhely akkurátusan ki van táblázva a letérőknél...). A folyton fortyogó, vulkáni talajból időről időre bekövetkező kitörések nyomait látni az úton, a hosszú kilométereken át sav-marta aszfaltot (és az út partját, az odahalmozott építőanyaggal és munkagépekkel); a ritkás, általában csak lakhelyek környékén erdőcskévé sűrűsödő facsoportokat (és a kitörések törzs-csonkjait); a meredek hegyoldalra felkúszó kék hangásokat, a mindenhonnan zubogó vizeket... Az északi és nyugati part mély fjordjai mentén csoportosuló kis- és nagyobbacska városok sokkal szelídebb, (látszólag) kevesebb keménységet követelő ábrázatát...


Mindeközben tudnotok kell, hogy én viszonylag rendszeresen szobabiciklizem itthon - évek óta a kerékpározással tartom magam azon a vékony mezsgyén, ahol úgymond egészséges vagyok. Igen, jól gondolod: ha nincs meg a kilométerem, akkor nekem egyszerűen szobabicikliznem kell - és télen bizony sokszor nincs meg, főleg mivel a hétvégék szabad, kerekes csatangolásai ilyenkor elmaradnak, és mert a legkeményebb, jeges (munka)napokon már nem mindig megyek ki. Nagyon drágán fizetnék egy esést - úgyhogy ha ónos eső esik, inkább kimarad a kötelező is. Azért a szobában tekeréshez mérhető pótszer-ízű élményt keveset ismerek (nyilván egyébként minden futópad, és egyéb mozgásimitációs gép ugyanilyen...), de amióta ezeket a videókat teszem magam elé szemmagasságba, varázslattá alakult a kényszer. Van, persze, nem kevés kerékpáros Go-Pro kamerás felvétel is fenn van a megosztón, szoktam néha utazni velük; léptékében erősebben kerékpáros élmények (a tempó... ugye), mégis, ez a zenébe csomagolt izlandi körút a rendszeres (virtuális) útvonalam; mostanában, ha tehetem, fülhallgatóval. Mert semmihez nem fogható módon feledkezhetek bele az útba, mert sokszor tényleg elfelejtem, hogy valójában milyen kényszerűen választott eszközön (és miért) utazom...


Most fordulok a déliről a keleti partra, nem sokára felmászunk kicsit a Felföldre... hogy aztán a sziget jóval szelídebb felén haladjunk Reykjavíkig. Sokat számít, hogy nem esőben, és nem a szürkületben, amit az alig horizont alá ereszkedett nap jelent abban a fehér éjszakában, ahol most éppen járok... Persze, hogy kíváncsivá tett, térképeket, fényképeket nézegetek - amikor eszembe jut. Mert utazás közben visz a látvány és zene sajátságos véletlenszerű összhangja... Mert utazás közben tényleg utazom. Nagyon komoly ajándék ez - köszönöm, urak!

Verset is ihletett: Route One - Az otthon körüléneklése

2018. március 15., csütörtök

Hamvas Béla: Karnevál I-III.


Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Béla egy helyen, és én elhiszem neki. Nemcsak a tanítványok és az özvegy visszarévedései, a fenn maradt kéziratok is erről tanúskodnak. Tiszta tükrű, alig javított oldalak sorakoznak a kéziratos füzetekben. Csak így képzelhető el, hogy a könyvet (számomra a könyvek könyvét) ekkora terjedelemben, ilyen rövid idő alatt rögzítse. Kemény Katalin visszaemlékezése szerint negyven éves korában jelentette ki: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Így is lett, holott Hamvas ötvenedik éve: 1948 nem adott ideális keretet a megírásához. 1945-ben Hamvas lakása, minden kézirata, könyve, jegyzete megsemmisült a bombázások alatt, 1948-ban lehetetlenült el egzisztenciálisan, akkor rúgták ki a könyvtárból, jelentették ki (a Lukács György által vezényelt össztűz): a létezése az új világ értékrendjére káros. Akkor váltott ki földműves-igazolványt, hogy a sógora szentendrei kertjét művelhesse. Az ezután következő négy év talán a legtermékenyebb időszaka. Soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen – jelenti ki Hamvas Kemény Katalin tanúsága szerint; a magam szempontjából ez hallatlanul vicces, mert bennem semmi sem áll készen, amikor írni telepszem, én magam szeretnék annyira készenlétben állni, hogy keresztülfolyhasson rajtam mindaz, ami szólni szeretne…

Valahogy így próbálok most is a dologhoz állni, amikor végre megpróbálom csökkenteni ezt az adósságot, és egyfajta kedvcsinálót kísérlek írni a számomra legfontosabb olvasmányélményről. Miközben évek óta haladok csigalassan egy újraolvasással, dokumentálom egy külön blogon – van abban valami szentségtörés, ahogy pár bekezdésben próbálom összeszedni e könyvről, hogy számomra mit jelent. Többek közt ezért: Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik… mondja Bormester Mihály az ügyvivőnek, akit a könyv nem nevez néven. Szentségtörés ez, hogy ekkora terjedelemben egyáltalán akarok írni róla: nem véletlen, hogy sorvezetőket használok ehhez a bitang kísérlethez, Danyi Zoltán tanulmányát, és Oravecz Barna Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében című esszéjét – ennek később különös jelentősége lesz…

Van abban valami betegen vicces, ahogy a kezembe került ez a regény, és ahogy aztán példányt veszítve, eladva, kölcsönadva és vissza nem kapva, kölcsönkérve és vissza nem adva, elvesztve és újra meglelve jött velem az évek folyamán. A legfontosabb kórházi olvasmányom – az 1996-os gerinctörés fél éves fekvésének állandóan felüthető, forgatható, provokáló, többször egymás után végigolvasható stimulusa (más kérdés: egyéb körülmények között nem biztos, hogy ennyire belém rághatta volna magát…). Elsőnek talán Kállay Kotász Zoli adta a kezembe; neki is teljes értékű, befejezhetetlen tanítványi viszonya van Hamvassal, akárcsak nekem (befejezhetetlen, hiszen hogyan teszel fel a halott mesternek egy kérdést?). Érdekes, hogy valójában nagy mélységekig mégsem beszélünk egymás közt róla – minek tennénk fel egymásnak a kérdéseket, amit valójában neki szeretnénk? (S amire a válasz nagy valószínűséggel ott figyel az életműben, és ráadásul nem biztos, hogy mind a kettőnknek ugyanaz az adekvát válasz…)

Szóval ezt a könyvet Bormester Mihály meséli egy ügyvivőnek, akinek az lesz a dolga, hogy mindezt lejegyezze – azaz Hamvas így bizonytalanít el azonnal minden illeszkedést bármilyen irodalmi fiókhoz, ahova a regény sorolható volna, hiszen a dialógus két pólusa, a nevezett és a nevezetlen később szép rendszeresen visszatér úgymond a függönybeszélgetésekben, és kitárgyalják a „regényt”. Kiteregetik a szennyest, hátteret, okot, motivációt lepleznek le és el, további homályt kavarnak – mikor mit. A történetben, ami Mihály apjának, Bormester Virgilnek sajátos kisiklásával kezdődik (mikor is elbizonytalanodik, ki is ő), és szép kényelmes gonoszsággal, rengeteg iróniával csordogál Mihály megszületéséig, felnövekedéséig, pokoljárásokkal tarkított életkiképzéseiig a borzalmas huszadik század első éveiben, egészen a főhős az ostrom alatt bekövetkező haláláig. Hogy aztán jöhessen Vidal könyvtáros és az ő maszkot letépő makacssága – hiszen az életünk jelentése úgyis csak a teljességben látszik, Bormester Mihály életének teljessége is (Isten nyugosztalja…). Közben több mint ezer szereplő, mellékalak, maszk, lárva kering (látszatra több ezer, valójában jóval kevesebb) túlvilágokon innen és túl hősünk és hagyománya körül. Holott ez mind csak azért van, hogy egyetlen ember: Bormester Mihály megérthesse önmagát, ez az ő sorskatalógusa ebben a diabolikus Karneválban, ahonnan ő sem vonhatja ki magát (meg te sem, olvasó. Meg én sem…). Ez egy csodálatos tükör. Nem a magad arcát látod benne (nem is feltétlenül Hamvas Béláét), de azt megmutatja, hogyan, mennyi munkával kell olyan tükröt foncsorozni, amiben majd te látszol. Az egyik kedvenc mondatom idézem ide erről tőle a Kierkegaard Szicíliában című esszéből: …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala…

Oravecz Barna egyik legfontosabb (nem teljesen új, mégis eredeti) felismerése, hogy Hamvas Béla sorvezetőket használ e hatalmas munka kiteljesítéséhez. Amit szoktak mondani róla: hogy úgymond beavató regény, alkímia, abban az eredeti értelemben, ahol az alkimista a maga lényéből égetné ki az örök érvény aranyát. Így a kötet szerkezete, a Gong ütéseivel elválasztott tagolás a hét beavató lépcső rendjének feleltethető meg. De egy másik rendben (így Oravecz) teljesen jól illeszkedik minderre Schumann Karneváljának húsz elkülöníthető tétele. Tény, az ifjú Hamvas jól zongorázott, maga is komponált (amíg el nem égtek a kották is a bomba tüzében), tény, a korai verzió, az Ördöngösök kéziratán kiradírozva, de jól kivehetően ott sorakoznak a Schumann által adott tételnevek. Nekem ez különösen tetszik, mert a saját irományaimban imádom az efféle sorvezetést. Vegyél egyszerűen valamit, amit érvényesnek érzel, pontosan kifejtett érvek helyett az egészét érvényesnek, és fűzd fel az érvényére a felismeréseid. Hiszen így tanulunk, nyelvet, kifejezést, mindent! A saját készenlétemhez sokszor támasztok ilyen létrákat (támaszkodnak bennem ilyen létraként – hogy az egyik sorvezetőm: Weöres A teljesség feléjét is ideidézzem) Ráadásul mi mást tehetne az, akinek az addig felépített teljes munkája elégett – egyszerre elvéve a kiérlelt hátteret és megadva a formáláshoz szükséges alkotói szabadságot; egyszerre megfosztva a valamilyen formában való végiggondoltság papírtömegétől és megnyitva az utat az asszociációnak a zenemű felé, ami nem pusztult el, és érvényét sem vesztette? Oravecz feltételez egyébként ugyanilyen kapcsolatot a Tarot Nagy Arkánumának húsz lapja felé is (Bolond és Világ nélkül, felmérve a Tabula smaragdina idevágó passzusait); izgalmas feltételezés, ezt még végig kell gondolnom… Nincs Én, és nincs Világ…

Tetszene. Ha a két attitűd valójában ugyanazon érme két oldala volna: a soha olyat nem írtam le, ami előzőleg ne lett volna bennem készen illetve a készen állok, hogy megszólaljon általam, amit láttam és tapasztaltam. A Karnevált én a múlt évszázad legfontosabb irományának tartom, a könyvnek, aminek a levetett maszkjai alatt nem a nagy semmi: stílus, elégtételek, puszta szórakoztatás van, hanem a valami. Amivel kezdeni kell valamit. Hogy mit, azt majd eldöntöm később (vagy nem…). Ha megérem.

2018. március 12., hétfő

Harry Potter és az azkabani fogoly – Jim Kay illusztrációival


A tavalyi karácsony sem telhetett el anélkül, hogy a fa alá ne pakoltuk volna a Harry Potter sorozat következő illusztrált darabját – szerencsére most még némi karácsonyi szünet is adódott, úgyhogy igazi békebeli téli szünet hangulatban lapozgathattam jó sokáig a reggeli kávé mellé. Aztán jól elölfelejtődött, ahelyett hogy jólnevelt sorozatdarabhoz méltón elfoglalja helyét a polcon és újra meg újra kézbe ugrott. Jó kis darab ez is, Jim Kay lelkesedése és fantáziája mit sem csökkent az előző két részhez képest, még mindig képes minden új helyszínnek, új állatnak, új szereplőnek igazi saját-ízt adni, és ami a legfontosabb, eltávolítani a képeket a belénk égett filmverziótól.

Semmit nem tudok az illusztrációkról, de úgy hiszem, az azkabani fogoly kemény dió lehet egy illusztrátornak: túl azon, hogy van jó pár jutalomjátékként felfogható komikus elem (Marge néni felpuffasztása, a Kóbor Grimbusz, Trelawney professzor, a hippogriffek) itt vannak a legnehezebben megfogható szereplők is, a dementorok. Hogyan ábrázolod magát a vegytiszta félelmet? Meg lehet-e jeleníteni képen azt az ürességet, az érzelmek teljes hiányát, az őrületet, amit keltenek az élőkben? A Hobbit filmek egyik forgatási extrájában említik a készítők, hogy Szauront egyfajta negatív térként próbálták ábrázolni (aztán elvetették) – na, én valahogy így képzelem a dementorokat is. Nem rothadó arcú kámzsás alakokként, akik kiszippantják a lelked, hanem a megelevenedett ürességként, amibe belezuhansz. (Felnőtt-logika: a dementor maga a depressziód.) Na, ezt még Jim Kay sem volt képes úgy ábrázolni, ahogy én szerettem volna, de annyi baj legyen.

Egyébiránt nem bánt rosszul a történet áthelyeződő hangsúlyaival – bár itt is vannak kalandok (végülis kalandok minden HP kötetben vannak) azért szintet lép a sztori és előkerülnek olyan mélységek, amik más tónusú képi ábrázolásért kiáltanak. Ahogy a Harryt rettegésben tartó fekete szellemkutya eluralja az oldalakat az pazar ötlet. Ahogy az is, hogy egyre „sötétül” az összkép – mondjuk előbb-utóbb ezen finomítani kell, különben a teljes hatodik kötetet lehet fekete alapra nyomni.

 

S hogy milyen volt újraolvasni a harmadik részt? Sokáig ez volt a kedvencem, ma is ott van a második helyen a hatodik kötet nyomában; a filmek közül pedig máig ez a befutó – az élmény most sem csorbult. Rowling nagyot ugrott itt, és sikerrel ágyazott meg a majd az ötödik-hatodik kötetben eluralkodó sötétségnek (a negyedik érdekes hibrid: noha tulajdonképpen abban tér vissza a sötét úr, mégis a sztorit, dinamikát, hangulatot tekintve visszalépés az első kettő világába). Harrynek itt kell először istenigazából szembenézni az árulással, a képmutatással, az évtizedeken át hurcolt sérelmekkel, gyűlöletekkel – és itt kell szembenéznie saját félelmeivel. Az első két kötet a maga mesebeli szörnyeivel, óriáspókokkal, háromfejű kutyákkal, baziliszkuszokkal és szerencsés menekülésekkel veszélyes, de jóízű gyerek-kaland – a harmadikban viszont elindulunk egy sokkal izgalmasabb utazásra a lélek mélyére.

Az egész sorozat legizgalmasabb kérdésfeltevései közé tartozik, hogy vajon milyen emlékeket hoz felszínre bennünk a saját dementorunk, hogy milyen alakot ölt a mumusunk, mi lenne a patrónusunk. Képesek vagyunk-e szembenézni saját legszörnyűbb emlékeinkkel – és vajon képesek vagyunk-e elengedni őket? Tudunk-e akkora erőt meríteni a szép emlékekből, ami a legnagyobb szörnyűség emlékét elűzi? Vagy hagyjuk, hogy maga alá temessen a múlt? Iszonyú lecke amit itt Harry kap elsősorban saját magáról: itt szembesül először azzal, hogy a démonait saját magának kell legyőznie. (Na, ehhez képest is visszalépés a hetedik könyv vége – de ígérem, nem fogom ezt minden rész kapcsán leírni.) Az már csak hab a tortán, hogy megismerjük az egész sorozat egyik legkarakteresebb szereplőjét, Siriust és hogy bepillanthatunk a Harry szüleivel és Lupinnal közös múltjába. Egyébként ez a múltba révedés sok szempontból kritikus pont számomra: egyrészt csodás és szeretni való, sokrétegű és okos a barátjuk megsegítésére animágussá váló jóbarátokkal, azzal a gigantikus árulással és a bosszúvággyal ami segít megőrizni a józan észt a legszörnyűbb börtönben töltött évek alatt; másrészt picit bosszantó Lily és James ilyen szintű felmagasztalása, mintha nem is gyarló emberek lettek volna. Pedig… (Mindemellett Rowling egyik legsúlyosabb következetlenségének tartom, hogy noha sokat réved a múltba, sosem mesél James Potter családjáról. Siriust befogadták, amikor a saját családját otthagyta, de aztán mi lett velük? Kik voltak? Hova tűntek?)


És hogy hogyan tovább? Azt már tudjuk, hogy a negyedik rész illusztrált változata nem érkezik idén karácsonyra – sebaj, az illusztrátornak is kell a töltődés, ráadásul kezdődik a vaskos kötetek sora, inkább kapjuk később, minthogy romoljon a minőség. Ám amíg készül a folytatás, sem maradunk lapozgatnivaló nélkül – már a Könyvfesztiválra érkezik a British Museum Harry Potter kiállításának anyagából készült album gyerekváltozata, év végére pedig, ha szerencsénk van, kézbe vehetjük a felnőtt verziót és talán a Legendás állatok és megfigyelésük illusztrált változatát is. Kell az az új polc…


2018. március 8., csütörtök

Én, Tonya – Film


Műkorcsolya rajongóként naná, hogy meg kellett néznem. Még akkor is, ha sok szempontból fáj, amit láttam. És nem is csak a kendőzetlenül bemutatott white trash nyomor miatt, amit egyik ország sem szívesen tesz ki az ablakba, nem hogy Amerika; nem is csak az újabb meg újabb gyomrosokat bevivő anya-lánya kapcsolat miatt, amibe a néző is kis híján belebetegszik, vagy a semmivel sem jobb házasság miatt, amitől simán csak kinyílik a bicska a zsebekben és legszívesebben korcsolyapengével vágnám át a tahó férj torkát. Nem. Leginkább azért, mert amit elmond a sportágról, amit annyira szeretek, a legkevésbé sem hízelgő. Ám sajnos az utolsó pontig reális.

Tonya Harding és Nancy Kerrigan története az amerikai sporttörténelem egyik legnagyobb botránya volt. Emlékszem rá halványan kisgyerekkoromból – már akkor is imádtam a műkorcsolyát, nagymamámmal néztük a versenyeket fáradhatatlanul. Érdekes módon sem Tonyára, sem Nancyre nem emlékszem, mint korcsolyázóra – az őket megelőző korszakot fémjelző Kristi Yamaguchira igen, Oksana Baiul olimpiai aranyára is, de a két rivális csak a botrány miatt maradt meg. Aztán ők eltűntek, elindult a pályán a máig legnagyobb kedvenc Michelle Kwan, aki hosszú ideig meghatározta az amerikai műkorcsolyázást és már csak a bulvársajtóban tűnt fel néha a Harding-botrány. Pedig… Szívesen mondanám, hogy tök jó, hogy filmet forgattak az esetről, mert indíthatna akár párbeszédet is a versenyzők támogatásának gyakorlatáról, a média káros befolyásáról, arról hogy miért „nem számíthat csak a korcsolyázás” – de ne legyünk naivak. Ez nem erről szól. Sport sosem szól tisztán a versenyzőkről és az ő érdemeikről. Ahogy sportfilm sem váltotta még meg a világot.

Akkor mire fel ez az egész? Túl azon, hogy olykor könnyesre röhögjük magunkat ezeknek a vidéki tahóknak a bénázásain, hogy szörnyülködünk Tonyán, az anyján, a férjén és nem hisszük el, hogy ilyen emberek tényleg létezhetnek, mit tesz hozzá a Tonya Harding sztorihoz ez a film? Sokat. Mert a maga eszközeivel, amelyekkel egészen elképesztően okosan él, folyton azt kommunikálja felénk: nincs egyetlen igazság. Nem ismerhetsz minden részletet és mivel nem ismersz minden részletet, nem vonhatod le az „igaz” következtetést sem. Elhelyezheted Tonya Hardingot a kézre álló skatulyába, de annyival összetettebb egy ember élete annál, hogy „ja, ő volt a proli Tonya, aki nem tudta megszerettetni magát a sznob bírókkal ezért inkább eltörette az ellenfele lábát”. Persze vékony a jég, amin táncol (ha már…), könnyen elcsúszhatna valamiféle nyálas Harding-rehabilitációt célzó irányba, de nem teszi. Nem tagadja el, hogy ez a csaj bizony egy kiállhatatlan picsa volt, akit valóban nehéz volt megszeretni. Ahogy azt sem, hogy bár megvolt az oka annak, hogy ilyenné lett, már-már gyerekes makacssággal ragaszkodott is egész életében ahhoz, hogy „nem tehet róla”. Ami, valljuk be, eléggé kényelmes érv a változásra való képtelenség mellett.

Szóval itt van ez a Tonya Harding. Lecsúszott portlandi munkáscsaládból származik, érzelemtelen, zsarnokoskodó anyja sokadik házasságából született sokadik gyereke, imádott apja korán lelép, mostohabátyját egy ponton zsarukkal viteti el zaklatásért, miután péppé verte – ilyesmi környezet. Szívderítő. Egyetlen hely van, ahol Tonya igazán boldog lehet és kitűnhet: a jég. Négyéves, amikor anyja finoman bekönyörgi egy edzésre, amolyan „ha nem edzed a lányom, kiégetem a szemgolyód a cigimmel te hülye picsa” módra (Allison Janney minden szemrebbenése zseniális) és onnantól nincs megállás. Bár semmi sem szól amellett, hogy ez a kislány a jégen csodát tegyen, mégis lekorcsolyázza jó pár évvel idősebb ellenfeleit, és korán elhíresül az ugrásairól. Ám ez nem az a közeg, ahol szeretik a kívülállókat (most sem). A jégre habos-babos hercegnők kellenek, akik képesek ötvözni a sportot a művészettel, akik nem csak ugranak, hanem táncolnak is, akik képesek maguk mellé állítani a bírókat, akik simulékonyak és illeszkednek a klasszikus zenék és tüllruhák világába. Nehéz ügy, mert míg a nézők mindig is jobban szerették az egyéniségeket, mint a sorozatgyártott tündérkéket, a bírók sokáig (még Tonya után is sokáig) épp ezt viselték nehezebben. És bár Tonya valóban mindent megtett azért, hogy ne simuljon be, a jókora adag előítélet, ami kísérte, csak megágyazott ennek. Az egyik legbájosabb jelenet a filmben, amikor a még kislány Tonya belépdel az öltözőbe a „kötelező” bundában – amit a saját maga által lőtt nyulak szőréből varrtak apjával. Hát valahogy így illeszkedett ő ebbe a világba.

A közönség egy része persze imádta. Ez nem annyira hangsúlyos a filmben, de a proli Amerika egy része igenis odavolt Tonyáért, aki elképesztő sikert ért el egy nagyon nem proli sportágban – a média pedig alaposan rájátszott erre a proliságra, amikor szembeállította a másik amerikai bajnokaspiráns, Nancy Kerrigan tökéletes, hagyományos alakjával-családjával-neveltetésével. Hirtelen Tonya lett a tahó redneck, Nancy meg a korcsolyahercegnő. És a bulvárlapoknak ez nagyon jól jött. Azt, hogy milyen hatások révén lett Tonya az, aki, senki nem firtatta (ahogy azt sem, hogy Nancy valójában milyen volt, de ez más kérdés). Sem az őt nyilvánosan megalázó, erőszakos anyáról, sem a túl fiatalon és túl meggondolatlanul választott férj veréseiről, sem a megélhetésért vállalt hajnali műszakokról nem esett sok szó – Tonyát nem sajnálni kellett, hanem gyűlölni. Esetleg kiröhögni, amikor saját maga varrta béna kűrruháiban állt ki a Vera Wang tervezte kosztümökben parádézó Kerrigan ellen. Aztán jött az „incidens”. Amiről legalább négy verziót kapunk a filmben – és amiről sosem derült ki, hogy mi is történt valójában.

A valóban zsé kategóriás vígjátékba illő támadás során, melyet az egészen elképesztően húgyagyú férj önmagát mániásan titkosügynöknek képzelő barátja tervelt ki, Nancy lábát viperával összezúzták az amerikai bajnokság egyik edzése után. Akkora sérülést nem szenvedett, hogy ne tudott volna elindulni a két hónappal későbbi olimpián, de a bajnokságot kihagyta. És jött a médiacirkusz. Mivel a támadók valóban iszonyat idióták voltak, nagyon hamar fókuszba került Tonya, aki vagy tudott a támadásról, vagy nem. Vagy ő tervelte ki, vagy nem. Mindenesetre az olimpia iránti hanyatló érdeklődésnek jót tett az ügy – ahogy a film fogalmaz, felmerült Tonya eltiltása az olimpiától, de a CBS sosem hagyott volna elúszni egy ilyen nézőcsalogató lehetőséget… És egyébként valóban a játékok legnézettebb eseménye lett a női műkorcsolyaverseny. Amiben aztán mind Tonya, mind Nancy alulmaradt egy feltörekvő ukrán kislánnyal szemben, de ez akkor már senkit nem érdekelt. Ez az egész sosem a korcsolyázásról szólt. Hanem sztereotípiákról, előítéletekről, médiacirkuszról. Ma már senki nem úgy emlékezik Tonya Hardingra, mint az első amerikai nőre, aki versenyen megugrotta a tripla axelt (ami még ma is ritka, konkrétan idén sikerült először amerikai nőnek olimpián bemutatni – huszonnégy évvel Tonya olimpiai leszereplése után), hanem úgy, mint aki „viperával verette szét ellenfele térdét”... Persze ki tudja. Még az is lehet, hogy az a Tonya, akit az anyja nevelt, erre csak annyit mondana: legalább emlékeznek rá.

2018. március 5., hétfő

Michael Cunningham: A Hókirálynő

„Mert ez a dal egy kendőzetlen szerelmi vallomás, egy könyörgés, amibe vegyül némi… harag? Igen, harag, de a filozófus haragja, a költő haragja, a világ múlékonysága felett érzett harag, a harag, amiért szívet tépő gyönyörűsége mögött állandóan ott húzódik a tudat, hogy idővel mindent elvesznek tőlünk, hogy láthatjuk a csodákat, de mindig emlékeztetnek rá bennünket, hogy azok nem a mieink, hanem a szultán kincsei, és szerencsések vagyunk (érezzük magunkat szerencsésnek), amiért egyáltalán rájuk pillanthatunk.”

Az érzés, amikor állsz az éjszaka közepén az ablakban és nézed az egyre sűrűsödő hóesést – ahogy a természet eme tökéletes, semmihez sem hasonlítható mesterművei, a hópelyhek szép lassan belepik a világot, elfednek minden mocskot, fehérbe burkolják a fákat, utakat, autókat, házakat. Ahogy ezekből az apró, törékeny kis csillámokból, melyek az első érintésedre szertefoszlanak, összeáll a hótakaró, amely képes mindent más színben láttatni – és ami természeténél fogva nem is lehetne múlandóbb. Ez az érzés lengi át Michael Cunningham legújabb regényének lapjait.

A Hókirálynő két testvér meséje – két középkorú New York-i férfié, akik megrekedtek valahol a gyermek- és felnőttkor mezsgyéjén és hiába próbálják meglelni a saját útjukat. A korán elvesztett anya emléke, a gyermekkor megkötő varázsa, a szerelmekkel, művészettel, tudománnyal, drogokkal való kacérkodás mind ugyanoda vezet: a pillanatba, amikor rá kell ébrednünk, már nem vagyunk gyermekek, de felnőni képtelenek vagyunk. Hogy a felelősségek, melyeket a világ ránk aggat (még ha némelyiket önként vesszük is nyakunkba) csak olyanok, mint a mesebeli próbák: túl kell élni őket, hogy visszabújhassunk saját szerepünkbe. Hogy hiába várjuk egy daltól, egy könyvtől, egy újabb szerelemtől, egy égi csodától, hogy eztán minden más lesz – nem lesz más. Csak mi vagyunk. És ha önmagunkon nem tudunk változtatni, akkor a világ minden csodája hiábavaló.

Barrett, a fiatalabb testvér egy éjjel a Central Parkban caplat hazafelé legújabb szerelmi csalódása után – az oly otthonos megalázottság- és csalódottságérzet különös égi látomással ajándékozza, mely lehet csoda, egy istenség szeme, egy műhold vagy csupán a felhők és a Hold játéka. Miért, hogy a józanság mintaképe, a racionalista Barrett égi tüneményt vél felfedezni benne, és a hit felé fordul, hátha megadja a választ félresiklott élete minden kérdésére? Miért keresünk folyvást kapaszkodókat, ahelyett hogy megtanulnánk végre szembenézni életünkkel a maga keserves valóságában?

Tyler, a báty elvetélt zenész, aki pultosként keresi kenyerét, miközben életét haldokló menyasszonya ápolásának szenteli. Művészi ambícióit rég feladta, egyetlen vágya, hogy megírja a tökéletes esküvői ajándékot, a dalt, amely méltó egy haldokló menyasszonyhoz, ami kifejezhet valamit abból az elviselhetetlen érzelem-kavalkádból, amit csak drogokkal tud úgy-ahogy túlélni. Tyler az, akinek jégszilánk fúródik a szemébe, ahogy a hóesésben gyönyörködik az ablakban állva, aki előtt ott a lehetőség, hogy lásson, de nem lát túl saját gyötrelmén, aki kénytelen túlélni a túlélhetetlent, süketen és vakon a világ szépségeire. Aki nem tudja sem eltávolítani, sem közel engedni magához a szépséget, aki tompít, ahelyett hogy megélne – így ítélve halálra saját művészetét.

És miközben a hólepte New Yorkban követjük a két fivért, emberek halnak, születnek, szeretnek és gyűlölnek; az amerikaiak épp újraválasztják Bush-t, apokalipszisek jövendölődnek, új esélyek születnek és új történetek kelnek útra. Apró, zavarba ejtő epizódok hullanak egymásra és lepik be takaróként a lapokat – miként a hópelyhek, gyönyörűek, illékonyak, magukban hordozzák az emberi lélek minden szépségét, de önmagukban oly sebezhetőek. Hogy mivégre vagyunk a világon, miért küzdünk, szeretünk, reménykedünk – éppoly hiábavaló töprengés, mint megpróbálni elkapni egy hópelyhet. És mégis, nem tehetjük meg, hogy nem töprengünk el rajta – ahogy nem mehetünk el süketen és vakon a világ szépségei mellett sem. Meg kell állnunk és gyönyörködnünk kell a hajnali hóesésben. Néha ez az egyetlen, amit megtehetünk.


Kiadó: Jaffa
Fordító: Illés Róbert

2018. március 1., csütörtök

Három óriásplakát Ebbing határában - Film


Moziban ritkán éreztem magam ennyire kukkolónak. Zavarba ejtő helyzet. Beülsz egy filmre, fekete komédia, dráma, valamilyen címkét aggatnak rá úgyis – a rendező filmjeit szereted, az In Bruges-t, még a Hét pszichopatát is a shicuval…  szóval beülsz egy filmre és az ötödik percéig az összes címkét leszaggatja magáról. Kifúj a fejedből minden egyebet. Tényleg nevezhetitek fekete komédiának, mert zavarba ejtően indiszkrét szabadsággal megrajzolt helyzeteken röhöghettem, míg néztem. Nevezhetitek drámának, mert volt, hogy képtelen voltam normálisan levegőt venni abban a szívet szakító levegőtlenségben, amit a film teremtett. És magam sem tudom, minek nevezzem, amikor egy rasszista tapló redneck egyetlen arckifejezése, egy kézmozdulata láttán teliszaladhat a szemem könnyel – azt hiszem ennek még nem csináltak fiókot a filmesztéták. Moziban az utóbbi időben ritkán éreztem magam ennyire kukkolónak, aki életekre lát, a bármilyen helyzetben, a másik tragédiájában – ritkán feledtette el ennyire velem a Film (így, nagybetűvel) hogy egy alkotói vízió csapatmunkában létrehozott terméke. Ez az első, amit A három óriásplakát Ebbing határában kapcsán el szeretnék mondani.

A vízió birtokosa az író-rendező Martin McDonagh. Szokták rá mondani (ő is szokta magáról…), hogy a Coen tesók, Ethan és Joel követője, hogy stílusjegyeiben Tarantino és Guy Ritchie rokona – de ez csak olyan, mint amikor Anthony Hopkinst úgy mutatja be a mozireklám a közönségnek, hogy ő alakította Thor és Loki apukáját egy képregényfilmben, és most épp egy HBO-s robotos western-sorozat főgonosza. Ezer dolog kellett hozzá, hogy ez a kivételes érzékenység ilyen kifejezéskészlettel rendelkezhessen, a hatvanas évek angol és amerikai társadalmi drámái, a szatirikus angol sorozatok Csengetett Milordtól Monty Pythonig; McDonagh iskolája az angol színpad és a BBC volt, a maga látásmélységével. Amikor ezt a tekintetet átviszi az Államokba és körülnéz, a maga látványát egy másik formanyelven voltaképp ugyanolyan pontosan fogalmazza meg, ahogy egy másik brit: Neil Gaiman láttatja Amerika lelkét az Amerikai istenekben. Ezért lát és láttat az utolsó filmidőben megszólaló szereplőjéig embereket és nem típusokat. Ezért nem stílus nála, ahogy a jól idézhető aranyköpéseket beleszövi a képi erőszakba – ahogy QT-nál alapjában az – csak egy egyszerű felismerés: a legtöbbször amúgy is sírva nevetünk. Tehetetlenség szülte kényszerű gesztusok közben is előcsordulhat belőlünk az irónia-szülte szó. Hiszen legtöbbször egyszerre vagyunk szánalmasak és nevetségesek – olykor a képességgel, hogy magunkon is tudunk nevetni. Martin McDonagh ehhez keresett és talált játszótársakat – csak pusztán az oda nem illő helyzetekben mégis odaillő, szájsarokban bujkáló félmosolyáért megérdemelne Frances McDormand egy Oscart.

Ebbing Amerika (legalábbis az Egyesült Államok) szívcsakrája. Ez a kiürülőben lévő középnyugati, kisvárosi Amerika, amelyik megválasztotta magának Trumpot. Előítéletes, végtelen egyszerűre csonkolt fekete-fehér világképben, amit patriotizmusnak hívnak (nem az, még csak nem is az…). Iszonyatosan öreg iszonyatok élnek tovább ebben az egyszerűségben, családon belüli erőszaktól a fajgyűlöleten és homofóbián át a zsigeri bosszúig, a „szemet szemért” különösebb árnyalást nem igénylő követeléséig. Mildred Hayes (Frances McDormand) ennek a világnak alapjában nem volt a renitense, ahogy a lánya: Angela (az egyetlen jelenet alapján, amit látunk róla-vele) igen, ha csak a maga kamaszlázadó szintjén, a Nirvána rajongó szintjén egy country-zenei környezetben is, de igen. Angelát megerőszakolják és megölik. Mi ebbe a helyzetbe érkezünk, Mildred tehetetlenségébe, egy el nem gyászolható helyzetbe, ami dacreakcióba fordul a nyomozás tekintetében tehetetlen rendőrség és az azt vezető Willoughby seriff ellen. Mildredet látjuk, amint megfogan benne az ötlet: amit érez, legalább kiírja arra az évek óta üresen álló három óriásplakátra.

Mildred nem volt a renitense a saját közösségének, s most hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy csak a renitensek állnak szóba vele. Az a néhány vidéki liberális. A buzi-hírbe kevert hirdetőcég-tulajdonos Red Welby (Caleb Landry Jones), a törpe autókereskedő, James (Peter Dinklage), latino plakátragasztók, drogos alkalmazottak. A páriák. A közösség törzse dühös rá, mert ebben a rettenetesen kényelmetlen helyzetben csak annyit akarnak érteni Mildred döntéséből: nekiesett a város megbecsült seriffjének, Willoughbynek (Woody Harrelson), akiről mindenki tudja, halálos beteg, rákos, a végét járja.

A plakátra emelt hármasból a Woody Harrelson által komolyan zseniálisan játszott seriff válik a film katalizátorává (miközben valójában a film a másik két emberé: valójában Mildred és Dixon egymásra hatásai szövik a történéseket). Az valami csodálatos, ahogy Harrelson átlényegül a kimért, kötelességtudó figurává, akinek felelősségteljesen végzett hivatása, családja, kötelességei, lovai vannak, s nem utolsó sorban humorérzéke – de egyre kevesebb lelki ereje a halálos betegséghez, a permanens búcsúhoz a szeretteitől, egyre jobban húzza a szolgálati fegyver az oldalát: egyre nagyobb a kísértés, hogy előre siessen, hogy pontot tegyen az i végére vele. Pont azoktól az apró momentumoktól él, amikor lazít a figura fegyelmén, a feleségével, a kollégáival, a hátrahagyott leveleiben. Minden segítséget megkap az író-rendezőtől, ez igaz. Mert komolyan ritka, amikor ennyi játékidővel valaki, egy szereplő ennyit elmesél egy életből – basszus, azzal az egy momentummal, a felirattal a fejére húzott abrakos-zsákon: „ne vedd le, telefonálj a fiúknak” órákat mesél egy felelősségét érző, szerető férjről, aki hetek óta ezen töpreng, minden részletet kitalált, és nem tehet róla, hogy ettől még nem lesz kisebb a maga után hagyott fájdalom, sőt…

Akárhogy is nézem, tényleg igen megosztó cselekedet Mildredé, amikor ebbe a férfiba egy plakátfelirattal páros talppal beleszáll. Timi vette észre és fogalmazta meg ilyen pontosan: Mildred döntésétől mindenki olyan helyzetbe kerül, amikor nem tudják mit kell csinálni. Fogalmazhattam volna így is: Martin McDonagh olyan helyzetbe illesztette az összes szereplőjét, amikor nem tudják, mit kell ilyenkor csinálni. Senki nem tudja mit kell csinálni, ha meggyilkolják a lányát, vagy öngyilkos lesz a férje! Anne (Abbie Cornish) ezt meg is fogalmazza, amikor átadja Mildrednek a férje, Willoughby által neki írt levelet: Nem tudom, mit kell csinálni aznap, amikor a férjem megölte magát. Az már a rendező intelligenciája, hogy Mildred erre nem válaszol – nem kell válaszolnia, mert a jelenetben benne van az elhangzása nélkül is. Dixon (Sam Rockwell), a seriffhelyettes se tudja, mi a teendő, ha meghal az egyetlen ember, akit maradék nélkül tisztelt és szeretett – de mivel egyszerű, mint a bot, azonnal (vélt) felelősöket keres és bosszút áll a maga redneck módján. Emberek, az a megdöbbentő, hogy ez amúgy egy kicsit több gátlással is ilyen: amikor nem tudjuk mit kell csinálni, akkor jobbára bődületes hülyeségeket csináltat velünk a tehetetlen düh, meg a bosszúvágy. Sokadik alkalommal láthatom szinte vegytisztán, mennyire a kultúránk alap-toposza ez a bosszúvágy. Hogy ha nem megy másként, keress valakit, aki körülbelül ugyanabban bűnös, és állj bosszút…


Hülye bosszúkat állunk, amikor nem tudjuk, mit kellene csinálni. És sokszor és sokféleképpen nem tudjuk – úgy, ahogy a veterán se tudja, hogy kell visszailleszkedni egy társadalomba egy hülye háború után. Ez is egy finoman behúzott tartalom, Idaho-i rendszámmal érkezik a filmbe – de lásd, hogy milyen pontossággal jelzi, hogyan kerülhet a társadalmunkba az emberállat, aki halálra erőszakol és felgyújt egy tinit. Acéllövedéktől A szarvasvadászig számos film mesélte pontosan és szépen, mennyire kell kiforduljon magából az egyszerű, világos eszmék (hazugságok), nemzeti lobogók alatti tisztelgések mentén szocializált fiatal, hogy túlélő és visszailleszkedni képtelen veterán lehessen aztán otthon – aki egy másik államba jár át kiengedni a gőzt (Bűnös, tudjuk. Még ha nem is Angela megerőszakolásában és felgyújtásában – merthogy ezt is tudjuk…). Martin McDonaghnak pár momentum elég, hogy ezt az egész szövevényt a lehető legnagyobb pontossággal beleszője ebbe a filmszövetbe – már konkrétan ennyitől zseninek tartanám, pedig ugyanilyen pontosan behúzza filmbe a közösség hamis szolidaritás-gesztusait, a rendőri túlkapást, a média képtorzítását… és még sorolhatnám.

Filmet ma nem csinálsz klisé nélkül. De ahogy McDonagh megcsinálja a leginkább Coen tesókra hajazó, beteg képsort (Mildred a fogorvosnál), ahogy azt hangban teljes pontossággal továbbviszi (Mildred letartóztatása), hogy aztán rátegyen még egy stílusbravúr-szintű lehetetlen lapáttal (Mildred kihallgatása a polkorrekt Dixonnal és Willoughbyvel), na, az magasiskola. S főleg az, ahogy megtöri: ahogy a seriff arcon köhögi Mildredet, úgy köhögi arcon a valóság íze a kialakuló film-ízt...

A benyomások kifejezés nagyon komoly értelmet nyert ettől a filmtől, több helyen, érzékeny pontokon benyomódtam tőle. A jelenettől, amikor Mildred kidobja a papot (attól a félmosolytól, ami kiül a Mildred fia, a fiát játszó Lucas Hedges arcára – amúgy mekkora formátum már ez a srác, A régi város után másodszor gurít nem akármekkorát…). Benyomódtam Mildred szinte bármelyik jelenetétől a fiával vagy a volt férjével (akit John Hawkes formál igazán tenyérbe mászóra…) Komolyan benyomódtam, hogy mennyire aggódtam azért a fasz Dixonért, pedig utálom a nácikat… megdöbbentő, hogy az anyjával (Sandy Martin) való összes jelenete mennyire telitalálat! Amikor fentebb Harrelsonról áradoztam, nem véletlenül írtam, hogy ez Mildred és Dixon (azaz Frances McDormand és Sam Rockwell) filmje… Mildred engesztelhetetlensége s az ezt megejtően emberivé tévő megtörések ugyanaz a liga, mint Dixon engesztelhetetlensége és megtöretése… és tartsanak bármilyen vég felé abban a kocsiban ott a végén, teljes szívemből szurkolok nekik, hogy legalább ép bőrrel megússzák.

Gyönyörű a vége. Pont ettől. Engem és téged kérdez – ahogy az egész film. Ott hagy a kérdésben: te mit tennél ebben a helyzetben, amikor nem tudod, mit kell ilyenkor csinálni. Olykor ennyi a legtöbb, ami tehető. Hamis pátosszal bőven hintett, megnyugtató válaszok helyett ennyire őszintén és ennyire pontosan, egy filmidőn át fogalmazva feltenni egyetlen kérdést… neked, nekem. Úgyis egy életen át keressük rá majd a választ…

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...