2019. január 31., csütörtök

Brennu-Njáls saga


A Brennu-Njáls saga (avagy ahogy a régebbi magyar kiadásban nevezték: Vikingfiak, majd A felperzselt tanya története) volt az első izlandi saga, ami valaha is megjelent magyarul - Bernáth Istvánnak teljesen megérdemelt megbecsülést szerezve, a saga óhazájában, Izlandon is. A Corvina Északi források sorozatának harmadik köteteként újra kiadott saga az egykori kiadásokhoz képest átdolgozott, átgondolt szöveg, bővített jegyzetanyaggal - a fordító a halála előtt nagy szeretettel és komoly műgonddal fésülgette a sokak szerint legfontosabb izlandi mesét; legendásan jól megtalálva ehhez a legkevésbé sem legenda-jellegű történethez az ízes magyar hangot (valahol amúgy Arany János veretessége és a népmesei egyszerűség közt). Nekem nagyon tetszik az ív, amit a kiadó e kötetekkel így kirajzolt: hiszen a Brennu-Njáls saga lapjain Bernáth István megint egy markánsan különbőző saga-zamatot tett a számunkra is ízlelhetővé.

Mert a Völsungok történetének legendákba vesző, istenek beavatkozásaitól kísért, sárkánnyal és szörnyűségekkel vívott ősmúltja, s Egil mítoszi mérvű győzhetetlensége és szkaldikus költészete után ez a történet immár maradéktalanul az ember méretű embereké. Az olvasmány hősök és gyávák, megbecsültek és becsületvesztők, nagylelkűek és önfejűek, hűségesek és csalfák, érdekből hitszegők és jó üzleti érzékkel becsületesek történeteiből szövődik. Ez itt az emberek kora, ahol magunk okozta cselekedetek vetülnek elő a baljós jelekben, ahol a kicsinyes, hétköznapi torzsalkodások és féltékenységek mellett (hogy például meddig ér a saját, s meddig a szomszédom legelője) a nagy, közösségi sorsfordítások is nagyobb szabású irigységek, féltékenységek, torzsalkodások szülöttei.

Egy igen sajátos, szabadparaszti társadalomban, ahol egyfelől bevett és elfogadott intézmény az önbíráskodás - de az igen korán megalapított izlandi népgyűlés, s a gođik, a bírák rendszerén át meglehetősen jól kialakult rend köríti a békéltetést, a váltság fizetését is. Érdekes helyen áll ebből a szempontból ez a saga; a kicsit több mint száz év elmesélése közben, a központi cselekménye köré (a nagy törvénytudó, s módos nagygazda: Njál tanyájának a haragosai: a Sigfús-fiak által való felégetése, s az ezt követő dúlások és bosszúk köré) odameséli ennek az Európában példa nélkül korai (vagy mindenhol másutt teljességgel elfelejtett) törvényességnek a megszületését, és a népgyűléseken alkalmazott gyakorlatát is.

Mert persze megint a nagyapák nemzedékével kezdjük, mielőtt rátérnénk a fiaik és unokáik viselt dolgaira. Azzal a nemzedékkel kezdjük, ahol a viták rendezésének bevett módja a folyóköz kis szigetén megejtett párviadal (vagy az ezzel való fenyegetőzés), akárcsak Kopasz Grím fia Egil idejében - s ahol még mindenféle bíróság, peres eljárás nélkül adják (ha adják) a halott rokonának a váltságot. Hogy innen aztán eljussunk odáig, mikor Njál a gyűlésben egy ötödik bíróság (egy "legfelsőbb bíróság") felállítását javasolja, az országnegyedek bíróságai fölé, jól megindokolva, miért volna rá szükség - s nem mellesleg ezzel bírói tisztséget szerezve nevelt fiának Thráin fia Höskuldnak (akinek az apját a saját édesfiai tették amúgy hidegre...). Egy meglehetősen furcsa jogrend működésébe pillanthatunk bele, ahogy az egymással torzsalkodó családok egymás után viszik pörre a (jobbára sírdomb alá került) "sérelmeik".  Érdekes látni, hogy a (többnyire teljes joggal) megvádoltak hányszor és hogyan próbáltak eljárásrendi hibákba kapaszkodva kibújni a váltság fizetése, meg a száműzetés terhe alól... Nem árt látni, manapság is milyen ősi gyakorlatok élnek, amikor valaki tekintélyesebb kerül bíró elé... Nem is beszélve róla, hogy láthatjuk, a bosszúra rakódó bosszút bosszulók támogatókat gyűjtve hogyan juttatják szinte egész szigetre kiterjedő polgárháborúig a perüket - fegyverrel érvelve az országgyűlésben... 

Amiben ez a saga teljesen új, az a nők (eddigiekhez képest) jelentősen nagyobb szerepe. Ráláthatunk a korabeli párválasztásra, s bizony utalásokat kaphatunk az ősanyák viselt dolgairól. Királynők rángatják be itt az ágyukba a messziről jött izlandit, s az otthon maradt menyecskék is meglehetősen szabadon kezelik a férjeik távollétében megnyíló lehetőségeket. A menyasszony Hallgerđ ott üldögélt a keresztpadon, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Thjóstolf közben folyamatosan föl-alá járkált, és hol Hallgerđdel, hol Svannal váltott szót, amire a vendégeknek is fel kellett figyelniök... Thjóstolf amolyan férfikísérője,  testőre volt a legendásan rossz természetű ifiasszonynak - s a szöveg finoman érzékelteti: több volt, mint testőr. Az már kevésbé finom, hogy ezek után a hölgy soron következő két férjét is elpusztítja, mire a rokonok megelégelve a makacs test-őrzést, elnyiszálják a torkát... A nők státusza és lehetőségei meglehetősen éles fénybe kerülnek e sagában, hiszen a fő konfliktusnak is a már említett Hallgerđ és Bergthóra (Njál felesége), a két szomszéd birtokos-asszony gyűlölködése ágyaz. Az amúgy remekül kitapintható irigységeken, nemzedékeken át dédelgetett, olykor hiába engesztelt sérelmeken, vagy az indulat pillanatnyi szabadon engedésén túl. Itt ha valaki bal lábbal kelt fel, lehet, az egész családját kiirtatja egy rosszul megválasztott, nyersebb megjegyzéssel. De az is elég, ha túl nagy hanggal (vagy túl díszes köntösben) lovagolsz át valaki más portája előtt - nem adva meg a gazdának a tiszteletet.

Érdekes, hogy ebbe az így is igen bonyolult, több száz szereplőt és viszonyaikat mozgató bosszú-mesébe a mesélője beleszőtte a keresztség felvételének nem túl zökkenőmentes történetét is. Furcsa látni ezt a kereszténységet, mert irtózatosan nyers és sajátságosan északi. Krisztust itt azért érdemes választani, mert legyőzi Thórt, ha az párviadalra hívja - mert a pogányság Berserkerét megfékezi a kereszt jelében rakott tűz. A hittérítők 1000 táján jelentek meg a szigeten, s ezt a sagát 1290 táján jegyzik le először (legalábbis akkor készült az első ismert kézirata); nagyon sokáig őrizte hát a mesélt emlékezet a belefoglalt történeteket. Ami nem kicsit megdöbbentő a rengeteg (nem ritkán azonos nevű, vagy azonos név-gyökű, tehát hangzásra igen hasonló nevű) hős és a számos (még ha olykor ismétlődő elemekkel is operáló) mesei fordulat ismeretében. Egyszerűen megúszhatatlan a kötet végi névmutató használata - ha képben akarsz maradni, ki miért és kivel kavar a várható anyagi haszon és/vagy sérelemkezelés érdekében...

Tényleg nagyon komoly ajándék lehet, hogy az izlandiak így ismerhetik a saját középkori ősapáik és ősanyáik életét és tetteit - nagyon furcsa leírni, de gondolj bele: egy ma élő izlandi szépapja simán lehet az egyik elmesélt saga hőse... Akkor is, ha a szájhagyomány ferdít, színez és tipizál; s akkor is, ha a nagyszerűség itt tényleg pozíció kérdése - például a váltság megfizetése és egy "déli zarándoklat" után a fő "gyújtogató" újfent közmegbecsülésnek örvendő gazdája lehet a maga birtokának. Sőt, azon se lepődik meg senki fia-lánya, ha az unokahúgát végül jó barátságban a legfontosabb "bosszúért lihegőhöz", egykori, legjobban megbecsült ellenségéhez adja feleségül. Hogy aztán e nászból (a legkiválóbbakéból) fakadjon egy másik kor (szintén sagákban megénekelt) hírneves törvénymondója: Flosi-fia Kolbein családfája. De ahogy mondani szokás: ez már egy másik történet. Mennyire irigylem tőlük, hogy azt is elmesélték...

2019. január 28., hétfő

Elena Ferrante: Az új név története


„Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [...] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?

Nagyon rég fordult elő utoljára, hogy egy könyv ilyen indulattömeget váltott volna ki belőlem, mint Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának második része, Az új név története. Ami önmagában érdekes, mert emlékszem, jó két éve az első résztől én nem voltam annyira elájulva, mint az olvasóközönség nagy része. Jó volt, jó volt, de többet vártam, és (visszaolvasva akkori posztom megmosolyogtató felvetését), meg kell mondjam, az idővel sem került „jelentőségteljesebb” polcra bennem. A folytatás viszont… Te jóisten! Ez a könyv megríkatott, feldühített, jó párszor akartam sarokba vágni, felpofozni szereplőit, bombát dobni a telep közepébe és szétzúzni álságos, embertelen, megalázó hagyományait, berögződéseit, félrenézéseit és leginkább Lilát. Mindig csak Lila. Lila, aki Elena regényének, életének, önvallomásának középpontja. A gonosz, saját kezével dekonstruált képmását valami ördögi boszorkánysággal lángra gyújtó, minden körülötte lézengő életét tönkretevő Lila. Lila, aki nem bírja elviselni, ha bárki más, akár legkedvesebb barátnője bármiben felé kerekedjen. Aki inkább gyilkolna, minthogy bármiben második legyen.

Sokszor jutott eszembe olvasás közben Az őz, Szabó Magda zseniális regénye – ott olvashattunk ilyen engesztelhetetlen, megátalkodott gyűlöletet minden iránt, ami a másiknak van. De még a barátnője boldogságát saját szerelme halála árán is szétzúzó Encsy Eszternél is jobban undorít Lila: Eszter gyűlölettel vegyes féltékenysége Angéla iránt a nyomorgó, megtört gyermek kivételezettek iránti irigységéből születik és nő egész életet keserítő talapzattá; ezzel szemben Lila pontosan tudja, hogy a vele egyívású, ugyanúgy a nápolyi munkástelep erőszakos, ócska miliőjéből származó Elena minden sikerét saját kemény munkájának köszönheti. Mégis mindent elkövet, hogy megfossza tőle, hogy összetörje, hogy felé kerekedjen. Lealázza Elena tanárnőjét és annak értelmiségi ismerőseit, mert nem tud mit kezdeni saját kívülállóságával, saját jelentéktelenségével egy, a teleptől annyira különböző környezetben rendezett partin. Ujja köré csavarja Elena rajongásának tárgyát, csak hogy szabaduljon saját béklyóiból és ne érezze férjes asszonyként lehetőségeiben „kevesebbnek” magát még független barátnőjénél. Lépten-nyomon megalázza Elenát, csak hogy bizonyítsa saját fensőbbségét – miközben élete tragédiájaként éli meg, hogy nem tanulhatott tovább, és ha épp olyanja van, támogatja Elena törekvéseit, hogy rajta keresztül valósíthassa meg álmait. Hogy valóban barátságból-e, kérdéses… Netán Lila csak azért támogatja Elenát, hogy szert tegyen a „tanult barátnő” trófeára, akinek ő vette meg a könyveket? Elena sem más, mint a házassága kudarcát éktelen költekezésbe fojtó Lila új lakása, bútorai, egyre feltűnőbb ruhái, vagy az általa tervezett cipőbolti dekoráció: valami, ami Lilának van, másnak nincs? Valami, amivel a telep fölé emelkedhet, amit mutogathat?  

Az új név története – persze ez Lila regénye. A lányé, aki tizenhat évesen a telep elvárásait követve férjhez megy ahhoz, aki a legtöbbet kínálja, aki beáll a telepi fiatalasszonyok sorába, aki feloldódik a házasságban, elvesztve nevét, álmait, saját teste feletti rendelkezési jogát, családját, barátait, mindenét. Aki az előző rész utolsó lapjaitól Carracci asszony, akivel Carracci úr rendelkezik. Aki összeverve jön haza a nászútjáról, és még a saját anyja is jótékonyan elfordítja a fejét, hisz „így szokás”. Majd megszokja. Bár utáljuk Lilát, és joggal, a szerző okosan és érzékenyen tárja elénk azt a társadalmi modellt, ami ebből a jóeszű kislányból, aki vihette volna bármire, tizenhét éves korára megkeseredett, gonosz telepi fúriát csinált. Küzdhetett volna persze. Próbálhatott volna szembeszállni az apai akarattal. Hisz kiskorában még Elenánál is tehetségesebb volt. Próbálhatott volna szembeszállni a férjével és megvalósítani önmagát a cipőtervezésben. De vajon volt-e elég ereje hozzá bármikor? Vagy, ahogy lassan meggyőzi magát: még a kislánykorában tervezett úttörő cipők sem az ő művei? Esetleg azt az energiát, amit abba ölt, hogy megfossza Elenát a sikereitől, fordíthatta volna saját boldogsága előmozdítására?

Sosem derül ki, mi lehetett volna Lilából, ha nem hódol be a telep elvárásainak – de az kiderül, micsoda kárt tudnak okozni ezek az elvárások. Undorít ez a telep, a maga félrenézéseivel, „majd megszokja”-ival, kicsinyes torzsalkodásaival, a csemegeboltos-cipőboltos-uzsorás villogásaival-villongásaival, ezzel az örökös „kinek van nagyobb játékszere” versengéssel. Ahol a nő is csak trófea, mint a legújabb kocsi, bolt, lakás. Ahol a tizenéves lányok értékét az határozza meg, szülnek-e és mennyit és mikor, két szülés közt meg mennyi pénzt tudnak lecsalni a vevőkről a csemegebolt pultja mögül. Ahol mindig az lesz a hibás mindenért, aki elmegy – ahogy el is hangzik egy barát szájából Lila és Elena első elhidegülése alkalmával: Elena a hibás, mert otthagyta, mert feljebb akar törni, mert nem akar bebetonozódni a telepen. Ahol a feleségét össze-vissza verő férjet hátba veregetik, hisz biztos oka volt rá, sőt, még sajnálják is, mert egy boszorkát vett el, aki ezt hozza ki belőle. Ahol mindenki behódol a Solarák pénzének és pökhendiségének. Ahol következetesen nem vesznek tudomást a telepen kívül eső világról.

Félelmetes. Félelmetes, milyen erővel tud szembesíteni Ferrante saját múltunk telepeivel. Hányingerig tud hergelni, ahogy a sikertelen kitörési kísérleteket, a rokonok-barátok értetlenségét, irigységét, lehúzását, a „csakazértsem viszed semmire a telepen kívül” visszatérő köreit leírja. Mert annyira valós, annyira sokszor látjuk ezt magunk körül, annyira nehéz még ma is szabadulni a múlt visszahúzó erejétől, kudarcainktól, a be nem teljesített elvárások okozta lelkifurdalástól, a mérgező rokoni-baráti kapcsolatoktól. A „felénk ez a szokás” megsemmisítő erejétől. Hisz úgysem viszed semmire, ha mással próbálkozol, mint ami a szokás, inkább állj be hát szépen te is a sorba és hallgass… Szülj, vegyél fel hitelt, főzz húslevest minden vasárnap, végezz szar munkát szar pénzért, mert a családod is így csinálta. Tűrd a bunkó rokont, mert „fő a családi béke” és „jó ember az, csak ha iszik, nem bír magával…”. Hunyászkodj meg a munkáltatóid előtt, mert „mifelénk nem szokás ugrálni”. Ne legyenek álmaid, ne akarj írni, karriert csinálni, könyveket olvasni, élhetőbb életet élni. Ne akarj semmit másképp csinálni. És istenőrizz, hogy kimondj bármit, ami megrepesztené a hazugságból, félrenézésből, gondosan púderezett sérülésekből szőtt mázat.

Iszonyúan drukkolok, hogy az út, amin Elena a könyvben elindult, valóban kivezesse őt a telepről és le tudja zárni Lilához fűződő kapcsolatát – miközben nyilván tudjuk a kerettörténetből, hogy igazán soha… Van, amitől soha nem szabadulhatunk.


Kiadó: Park
Fordító: Matolcsi Balázs

2019. január 25., péntek

Bosszúállók - Végtelen háború - film


Egyszer már leírtam, hogy bűnös élvezet ide vagy oda, valójában szeretem ezeket. Annak ellenére, hogy tényleg termék, avulásra szánt, minden örökbecs-igény nélkül, hideg számításból összepakolt celluloidszemét mind (értsd: a termék direkt avul, hogy megvedd a következőt, s ami avult, azt kihajítod, tehát szemét...). Ezt az univerzális mega-giga legyakást meg könnyű is szeretni. Mert annak ellenére, ahova kifut, nem veszi komolyan magát - bátran ironizál és ökörködik, meg reflektál és (ön)gúnyol szinte minden szereplője a film-időben. Nagyon nagy örömmel láttam, hogy a Bosszúállók eddig olykor azért komolykodó képpel (de mindenképpen kevésbé viccesre) festett bandájának rajza közelített inkább a Galaxis őrzői jobbára mélyen inkompetens társulatának alaphangjához, s nem fordítva. Például miközben a Világ Legnagyobb Főgonosza betrappol a létezésükbe, a Hősök Világmentő Kettős Csapata nem felejt el jókat (röhögtetőt, kuncogtatót, fanyar mosolyt provokálót) civakodni...

Van bőven kakaskodás a tökösök között, kollégiumi és katonahumor mentén formált, olykor semmilyen szinten nem cizellált bögyörőméregetés - Űrlord meg Thor, aztán Peter Quill és Stark, meg persze Vasember és Doktor Strange közt... Csak úgy pökik a dumát; az egy filmidőre eső aranyköpések aránya bőven több, mint megfelelő. Persze ettől még nem válna a játékidő jelentős része viccessé, ahhoz megint újítani kellett - Hulk kellett hozzá, meg a húzódózása hogy kibújjon a Banner-zsákból, a kamaszodó Groot kellett, meg persze a filmtörténet eddigi legszerethetőbb Pókembere. Tény, ahogy a hősök nem veszik komolyan (sőt, végképp nem Igazság Ligája mintájára: komoran) saját magukat, ad ennek az amúgy valójában meglehetősen szigorú mesének némi sajátos bájt - majdhogynem azt mondom: valóság-ízt.

pöttyet zsufi
Ami azért (valljuk be) ráfér. Elég régóta létező, a filmnél messze árnyaltabb képregényes alapokat sikerült megint hátulról megerőszakolni azért, hogy ez a rengeteg egymásra épülő lépés, előzmény követelte következmény beleférjen a játékidőbe. Egy ilyen blockbuster olyankor inog a leginkább, amikor nemcsak a karakterek, de a cselekmény-vezetés szintjén is kezdik elkomolytalankodni az alkotók. Ez a széria lassan több mint húsz különböző sorfilmet, leágazást és karakterfilmet ellett, egyik sem a markánsan valóságba ágyazott mivolta miatt vált szerethetővé - de (annak ellenére, hogy ide akarták kifuttatni őket) nem egyszer erős teherként lógtak ezen a darabon az azokban meghozott kreatív döntések. Hogy juttassuk pl. Hulkot haza, ha ott icereg, ahol az előző filmjében (s ezzel párhuzamosan: hogyan tartsuk életben a megoldás furcsa kulcsát, Thort...). Hogyan és hol fussanak össze az egymásról eddig mit se tudó csapatok, és mit kezdjenek egymással. Hogyan tartsuk a galaktikus giga-mega csatát viszonylag zárt helyen (szegény Wakanda...) és a többi. És eközben hogyan mutassuk meg az összes játékost ezen a mesébe illő sakktáblán.

még zsúfoltabb
Merthogy baromi sokan vannak. Itt tényleg a főbb karaktereknek jut csak igazi játékidő, és nekik se sok - a többiek legyenek boldogok a maximum kettő-öt mondatukkal, meg némi izomfeszegetéssel. Baromi zsúfolt film ez, főleg, ha figyelembe veszem, hogy jobbára a jól megszokott western-párviadalokból, meg kiscsoportos húzd-meg ereszd-megekből áll, alig jut bele tömeges csatajelenet (mondjuk az az egy legalább látványos és logikátlan). Hogy aztán a végén hulljon a hősök fele... mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy szuperhiróink közül egy sem esett csak úgy a csata áldozatául, mindet Thanos intézte-füstöltette el... (Amúgy jó móka nézegetni a film imdb-adatlapját, édes dolog, ha látod: a színész jelenlegi státusza és a filmszerep adta jelentőség mennyire eltérhet - ez is egy (bögyörő)méregetés, ahol a beárazottság dönt: így kerülhet egy cameo főtáblára, s az egyik "főbb" szereplő így fityeghet valahol hátul...)

+ egy óriás törpe
Thanos... sötétbe zár. Thanos... az egyetlen. A Végzet Fél Pár Kesztyűjével. Sima hősfilmes-dramaturgia mentén, ez így szok kinézni - győznie kell; még úgy is, hogy (pirinyót, icipicikét) veszít... Az a Gamora kisgyerek a túlnanban, s fogadja apucit jelenet, meg az egész érthetetlen viszonya a zöld csajhoz ad ennek a teljesen papír figurának egy megélhető mélységet. A valószínűtlen a valószínűtlenben - elvégre egy hideg szívű elmebetegről beszélünk, aki a túlnépesedésre drasztikus és azonnali választ keres, galaktikus méretekben. Ez a leggagyibb főgonosz-alkotó alap amúgy: vegyél egy létező, valóságos, kellően gordiuszi csomó-bonyolultságú problémát, és adj rá Nagy Sándorhoz méltón ostoba erőszakválaszt. Lehetőleg vállalhatatlant - hogy a döntésben makulátlanok a végén az Egyetlen Esély kihasználásával minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyakhassák le. Tény, látszatra a kedvenc tündérmesém, Tolkien professzor gonosza se más, valójában viszont az ő Sauronja (és minden előzménye abban a világban) mitológiailag alapozott játék a személytelennel és a sátánival (mondjuk ki: a megrontással). Thanos, a titán mögött egy mitológia áll: filmipari önkénynek hívják. Mondjuk legalább sikerült kellően leküzdhetetlennek festeni...

Kíváncsi vagyok, sikerül-e ebből az erős középfordulatból, itt az első film végén arcvesztés (és botrányos, kiábrándító ostobaságok) nélkül visszajönnie a mesének. A képregény képes volt... Valójában inább így kéne fogalmazzak: meg tudják-e őrizni legalább a mese maradék koherenciáját a mesélői. Jó volna... mint mondtam volt, bűntudat ide vagy oda, igazából szeretem ezeket...

2019. január 23., szerda

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek


A kétszeres Booker-díjas Hilary Mantel „Tudor-trilógiájának” első két részét, a Farkasbőrbent és a Holtaknak menetét anno nagyon szerettem – frissek voltak, egészen újszerűen mutatták be a Tudor-kori politikát és társasági életet, valamint sikerrel fosztották meg VIII. Henrik és számos felesége történetét az évtizedek során rárakódott vadromantikus máztól. Máig várom a trilógia befejező részét – ha csak fele olyan remek jellemábrázolással és szellemmel sikerül bemutatni Thomas Cromwell bukását, mint Boleyn Annáét, már nyert ügye van.

Addig is itt egy novelláskötet – elsőre meglepő tömörségű, nyers, magányos, határterületeken játszódó írásokkal. A fülszöveg becsapós is meg nem is: a hétköznapok jelentéktelenségébe fulladó karakterek életét megváltoztató történeteket ígér, örök problémákat, kiszámíthatatlanságot, tükörbe nézést. Ám valahol pont ezek maradnak el. Hétköznapi történetek, hétköznapi alakok, semmikülönös életek. Semmikülönös novellák. Ha ez volt a cél, akkor a forma tökéletesen szolgálja a tartalmat. De sajnos ahhoz kevés, hogy jobbnál jobb olvasmányok tengerében hosszan emlékezzünk rá. Pláne úgy, hogy nem is olyan régen olvastam szintén hétköznapi életekben vájkáló, magányt, szegénységet, kilátástalanságot, az emberi kapcsolatok reménytelenségét, összetettségét és gyönyörűségét elementáris erővel ábrázoló novellákat a zseniális Lucia Berlin kötetében. Ott azt éreztem: a szerző vérét adta minden egyes novelláért. Ezzel szemben Mantel mintha ujjgyakorlatnak szánta volna ezeket az írásokat, mintha a sokszáz oldalas nagyregények után ő maga is pusztán kíváncsi lett volna rá, tud-e ilyet is. Az egyetlen darab, amiben csillan valami szikra, az a kötetzáró-címadó „Margaret Thatcher meggyilkolása” – nem tudom véletlennek tekinteni, hogy ez a leghosszabb mű. Mantel egyszerűen nem működik szűkre szabott történetekben.

Ami ennél fájóbb, hogy míg a szerző történelmi regényei épp kiváló jellemábrázolásukkal tűntek ki, e novellák írásakor mintha épp a szereplői nem érdekelték volna eléggé. Erős a koncepció, mely szerint a magány, különösen a társas magány jelenségére fűzi fel eme életképeket, mégis, joggal érezhetjük: a magány itt csupán személytelen társadalmi tünet, nem élő, lélegző emberek magánya. Főként mert nem állít hatásos ellenpontot, illetve nem hagyja hatni az (egyébként olykor még hatásvadásznak is mondható) ellenpontjait: a „Téli vakáció” végén bevitt gyomros, a címadó novellában konyhánkba toppanó gyilkos vagy a „Váratlanul leáll a szív” hosszú szenvedéstörténete bőven alkalmas lenne arra, hogy kirángassa szereplőit fásultságukból. Mégsem történik semmi. Mintha valójában már semmi nem hathatna ránk. Mintha valójában már a szerző sem akarna hatni ránk. Kevés nyomasztóbb korlenyomatot olvastam mostanság, ugyanakkor csak felmerül a kérdés: valóban jó ötlet úgy ráirányítani a figyelmet saját érdektelenségbe fulladó mindennapjainkra, hogy magát a művészeti alkotást is érdektelenségbe fullasztjuk?


Kiadó: Libri
Fordító: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna

2019. január 21., hétfő

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal


„A halálszorongással sújtott felnőttek nem egzotikus betegségben szenvedő különcök, hanem olyan nők és férfiak, akik megfelelő védőöltözet nélkül néznek szembe az élet végességének jeges szorításával, mert családjuk vagy a kulturális közeg ezzel nem látta el őket. Talán túl sok halálesettel szembesültek gyerekkorukban; esetleg hiányzott a gondoskodó, szerető és biztonságot nyújtó családi otthon; lehetséges, hogy magányosan éltek, és soha nem osztották meg másokkal a halállal kapcsolatos félelmeiket; vagy olyan túlérzékeny, különösen önreflexív egyének, akik visszautasítják a kultúrájuk által preferált haláltagadó vallási mítoszokat.”

A világszerte népszerű pszichiáter-író, a szépirodalom, filozófia és pszichológia határterületén mozgó regényeiről és szakmunkáiról egyaránt híres Irvin D. Yalom egyik leghíresebb és tán legvitatottabb könyve a halálszorongás legyőzéséről írt Szemben a nappal. Yalom alaptézise, melyre praxisa egy részét, e könyvét és a benne felidézett terápiákat felfűzi, az, hogy szinte minden szorongásunk mélyén (bármi is váltsa ki ezeket a felszínen) a haláltól való rettegés és annak feldolgozatlansága áll. Nem vagyok pszichológus, sem filozófus, az állítás igazát nem tisztem vizsgálni – ám a Yalom által felhozott példák és saját személyes tapasztalataim, valamint a minket körülvevő szociokulturális közeg halállal kapcsolatos egészségtelen hozzáállása alapján azt kell mondjam: lehet benne valami.

A haláltól való szorongás mindannyiunkban ott van – hisz mindnyájan halandók vagyunk. Hogy kiből mit vált ki, az rengeteg mindentől függhet, az olyan magától értetődő dolgoktól kezdve, mint családi háttér, nevelés, iskolai tapasztalatok, kortárs közeg, egészség, egzisztenciális jólét, makrotársadalmi környezet, az olyan specifikusabb tényezőkig, mint egyéni hajlam, művészeti- és vallási élmények, kisebb-nagyobb traumák. Leélhet valaki úgy egy életet, hogy soha nem kerül felszínre a haláltól való rettegés (még rejtett formában sem), de hatalmába keríthet egy látszólag tökéletesen kiegyensúlyozott életet élő, halállal közvetlenül sosem találkozó embert is. Mint a pszichológia összes területére, erre is igaz: minden eset más és más – örökérvényű igazságok pedig nincsenek.

Illetve egy talán mégis: mind meghalunk egyszer. Yalom saját személyes történetén és praxisából vett példákon keresztül mutatja be, hogyan kerít valakit magába a haláltól való szorongás – és hogyan lehet megküzdeni vele. No azért ne tessék valamiféle divatos önsegítő könyvet elképzelni – Yalom késélen táncol, de mindig megmarad elsősorban szakmai beállítottságú szerzőnek, a könyv egy fejezetét pedig kifejezetten kollégáinak szánt segítségként írta. Ettől függetlenül laikusok számára is érthető, és, bármily furcsa ezt írni egy ilyen téma kapcsán, élvezhető könyvet írt, ami egyfelől szembesít saját érzéseinkkel, félelmeinkkel, traumáinkkal, másfelől számos példán keresztül mutatja be a különböző megküzdési módokat.

Egyébként épp ez a pont az, ahol könnyedén „elcsúszhat” a hazai olvasó elől a kötet: Yalom amerikai pszichiáter, amerikai páciensekkel, szinte kizárólag jómódú és idősödő páciensekkel. Önmagában az is rendkívül érdekes jelenség innen nézve, hogy odaát hetvenes-nyolcvanas páciensek teljes természetességgel fordulnak pszichiáterhez halálfélelmükkel – az csupán hab a tortán, hogy terapeuta és páciens is adottnak veszi, hogy ennyi idősen is lehet újult erővel fordulni az élet felé, nézőpontot váltani, újba fogni, kihívásokat keresni. Kelet-Európában, ahol az időseket a társadalmi közeg vagy infantilizálná, vagy idősotthonba zárná, ez a hozzáállás jószerivel ismeretlen (pedig a várható élettartam növekedésével mindenki jobban járna vele, ha átkattintanánk a kapcsolót a fejünkben). Ez persze nem jelenti azt, hogy fiatalokat nem támadhat a halálszorongás, sőt!

Mégis, mit lehet tenni ellene? Yalom professzor tanácsa egyszerű és nem is kell hozzá pszichológus diploma, megvalósítani annál nehezebb és bizony elkél hozzá szakember segítsége: szembe kell néznünk saját halandóságunkkal, rettegésünkkel a meg nem élt pillanatoktól, attól, hogy nyom nélkül hagyjuk itt ezt a világot és életünk hiábavaló volt. És miután megmerítkeztünk e tudatban és elsirattuk saját magunkat, értelmet kell találnunk életünkben – ha kell, kockára kell tennünk mindent személyes kiteljesedésünk érdekében. A teljes megsemmisüléstől való félelem legkönnyebben úgy győzhető le, ha nyomot hagyunk magunk után a világban – Yalom tovagyűrűzés-elméletében ehhez nem kell feltétlen gyermekeket nevelni, könyveket írni, műalkotásokat létrehozni, elég, ha kapcsolódunk a másik emberhez. Hisz ha valódi emberi kapcsolataink vannak, akkor óhatatlanul hatással leszünk valaki más életére, aki esetleg a tőlünk kapott inspirációval/ismerettel/benyomással lesz hatással más életére, és így tovább, és így tovább… Ha elhisszük Yalom elméletét, akkor valójában egyikünk sem hagyja itt nyom nélkül ezt a világot.

Hiszem, hogy ez egy roppant fontos könyv egy roppant fontos témáról, amit sokan nem tanultunk meg egészségesen kezelni. Mindenkinek máskor és máshogy, de eljön az a pillanat, amikor az elmúlás úgy istenigazából arcon csapja: kinek egy közeli rokon elvesztése, kinek egy súlyos betegség (saját vagy családtagé, baráté), kinek egy tragikus esemény, egy munkahelyelvesztés, egzisztenciális padlóra kerülés vagy egy válás hozza el. Ezek a traumák azonban Yalom professzor nézetei (és gyakorlati tapasztalatai) alapján arra is alkalmasak, hogy felrázzanak, és hozzásegítsenek minket egy tudatosabb, saját félelmeinkkel szembenéző, azokat kordában tartani képes, az életet a maga teljességében sokkal jobban megélő létezéshez. Hogy ebből ki mennyit tud valóban hasznosítani, az egyéni hajlam, nyitottság, tapasztalatok függvénye – nekem sokat adott és jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a pszichológia és szeretne a trendi életvezetési tanácsokon túlmutatóan elmélyülni abban, hogyan élhetünk teljesebb életet, jóval kevesebb rettegéssel.


Kiadó: Park
Fordító: Résch Éva

2019. január 18., péntek

Sylvain Neuvel: Védtelen halandók


Anno nagyon szerettem Sylvain Neuvel áldokumentarista stílusban írt óriásrobotos sci-fi-jét, az Alvó óriásokat. A folytatás, az Ébredő istenek már kevésbé ragadott magával, de még mindig szuper élmény volt – a túlságosan nagyra nyitott, szó szerint világrengető konfliktus, a túl sok gyilkos óriásrobot és a százmilliós nagyságrendre rúgó áldozat ellenére is. A trilógia befejező része, a Védtelen halandók még mindig elég szórakoztató, a forma és a pörgős cselekmény még mindig visz magával, de az összképet tekintve egyre több bennem az értetlenség és a bosszúság: miért is nem lehetett ezt félúton abbahagyni?

Kicsit olyan érzésem van, mintha Neuvelnek lett volna egy remek alapötlete, aztán addig húzta-húzta a történetet, amíg maga sem tudta, mit is kéne kezdenie vele. Az előző rész végén ugyebár a Földet megmentő kis csipetcsapat egy óriásrobot belsejében ragadva - nem egészen önként - elhagyja a bolygót. E kötetben a rejtélyes óriásrobotok gazdáinak, az ekteknek bolygóján találkozunk velük – és innentől kezdve az egész nem csupán hihetetlen (mármint úgy sci-fi módra is hihetetlen) de logikátlan és bosszantó is. Egy mesterkélten a „be nem avatkozás” politikájára felesküdött nép, akik mintegy véletlenségből kiirtották a fél Földet, hogy aztán az ismét csak „véletlenül” bolygójukra transzportált földlakókat egy évtizedig pátyolgassák… Ugyan, kérem!

Valahogy annyira ostobának éreztem az egész felállást azon az idegen bolygón, hogy utána már csak röhögni tudtam a bolygó uralkodójának saját demokratikusan választott Tanácsa elleni puccsán (amihez az égből odacsöppent földlakókat használja fel – hogy hogyan illeszkedik a „be nem avatkozás” politikájába az, hogy egy idegen bolygó lakóit használják saját céljaikra, azt fedje jótékony homály…); a robotvadász szülők dacos tinilányának szerelmén az idegen bolygó lakója iránt (most komolyan: miért kell egy katonai és tudományos jegyzőkönyvekre felépített sci-fi-be tiniromantika? – már az előzményben is rezgett a léc a pilóták románcánál, de az a maga módján természetes egymásra találás volt, ez ellenben simán klisés és bosszantó); és az egész hazajutás körüli hercehurcán (tíz éven át nem tudják kitalálni mit tegyenek, aztán hopp, elkötnek egy óriásrobotot és simán hagyják őket elmenni).

Sajnos amikor visszatérünk a Földre hőseinkkel, akkor a komikum jócskán háttérbe szorul és ismét bebizonyosodik, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény: a Földet idegengyűlölet, kitelepítések, népirtás rémképe fenyegeti, az egy szem itt maradt robotra kezét rátevő amerikai nagytestvér leigázná az egész bolygót, mindenki más meg vagy behódol, vagy a hidegháborút melegíti fel épp. Űrutazó hőseink meg ismét belecsöppennek a nagyok játszmájába, orosz titkosügynökökkel (ismét egy végtelenül sztereotip, kisarkított, hisztérikus orosz, akinek remeg a keze a gomb felett, hogy kinyírhasson mindenkit, aki nem hagyja nyugodtan iszogatni a vodkáját), őrült genetikusokkal, seggfej politikusokkal. És még egy óriásrobotokkal vívott családi csetepaté is helyet kap (na, ez aztán a sorozat mélypontja: a fiát házilag épített robotokkal szórakoztató Neuvel végképp átvette az uralmat a fantáziadús sci-fi szerző felett, amikor apa és lánya egymást gyepálja a városokat egy pillanat alatt megsemmisíteni képes óriásrobotokkal) – hogy aztán ismét előkerüljenek földönkívüli pajtijaink és minden szálat szépen elvarrjanak.

Többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és még mindig bírom Neuvel formai játékait meg az egész alapötletet, de… az emberiség ábrázolása roppant nyomasztó és ami nagyobb baj, roppant szájbarágósan nyomasztó és teljesen kilóg a trilógia szövetéből; a földönkívüliek egész bolygója, hozzáállása, politikai berendezkedése, tartózkodása-is-meg-nem-is elképesztően bugyuta; a főszereplők interakciói meg teljesen hiteltelenek és ostobák. Valahogy semmi sem jó. Abba kellett volna hagyni ezt a második résznél…


Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina

2019. január 16., szerda

Frida - film


Hogy néha mennyire nem egy ritmusban él élmény és róla csorduló betű, azt jól példázhatná ez a film - de valójában amikor 2002-ben láttuk, még nem létezett ez a feleségemmel közös szenvedély, a blog. Valójában minden különösebb apropó nélkül vettük elő a napokban; meditálhatnék rajta, miért nem a kiállítása után jutott eszünkbe, hanem most - csak úgy. Szerettünk volna egy kipróbált, jó filmet látni, és erre a produkcióra esett a választás. Az más kérdés, hogy aztán felkavarva és felemelve engedett el magából - hogy most végre leírjam, ez nem jó, ez egy kiváló film.

Salma Hayek szerelemprojektje volt, az akkor épp akció- s egyéb filmek által megszerzett kapcsolati tőkéjét vetette be érte, hogy ez a filmterv valóban tető alá kerülhessen, a címszerep mellett producerkedett is a filmért. Megértem - ez a film azt is eszembe juttatja, hogy Hayek szerelmes lehet Mexikóba és minden bizonnyal rajong Frida Kahloért, az első gátlás nélkül, ösztönből őszinte festőnőért, a feministáért, a messzemenőkig tudatosan imázsépítő művészért. Eszembe juttatja, de csak most, hogy elmélkedem róla - a vásznon, a képernyőn nem a színésznőt, hanem Fridát láttam. Elképesztő az átlényegülés mélysége, és a film teljes folyamában maradéktalan - a csintalan, vadóc diáklány, a baleset által testben megtört fiatal nő, a magáért kiállni képes friss feleség, a magzatát vesztő, mozgási szabadságát vesztő, lehántott rétegű, amputáció előtt álló asszony, mind, mind úgy jelenik meg, hogy nem ezt a gyönyörű színésznőt látod, hanem akit megmutat. Frida Kahlo szerintem szerette volna ezt az önarcképet magáról.

És fantasztikus játszótársakat választott, hogy képre kerüljön ez a vízió. Diego Rivera, a kor körülrajongott festője, Frida férje és nemezise szerepében Alfred Molina teljes hittel van ott - egy ikonikus figurát ránt testközelbe, ahogy szeretni való mackó, festő-sztár, forradalmár, amerikai milliomosok kedvence és csapodár férj; a kettősük mélységesen hiteles, benne van az a hihetetlen ambivalens, de mégis, mindkettejük számára éltető erővel bíró viszony (milyen érdekes, Diego csak néhány évvel élte túl szerelmét, a kortársak szerint belefonnyadt a veszteségbe - nem tudott meglenni asszonya tüze-szeretete nélkül). Trockij szerepében (a Sztalin elől menekülő szökevényt egy darabig a házaspár fogadta be) Geoffrey Rush, az ifjú Nelson Rockefeller szerepében Edward Norton jelenít és él - apróbb szerepekben is olyan színészek adják hozzá a magukét e filmhez, mint Ashley Judd, Diego Luna, vagy Antonio Banderas. A rendezés belehelyezi őket abba a miliőbe, abba a korba, amikor a marxizmus tényleg jelentett egyfajta progressziót, úgy, hogy az összes ellentmondását is sikerül megmutatni szintén a korban maradva (nem a jelen jogos kiábrándultságaiból...). És akik neked ezen a filmen eljátsszák azt a kort (is), élnek benne.

Fantasztikus, ahogy képben odavarázslódik a múlt századelő közép-amerikájának megannyi színe - s ahogy Lila Downs, Mexikó zenei nagykövete, s társai által a zene. Fantasztikus, mert él a filmben, mert az énekesnő megjelenik a filmen (a zene teste), mert nagyon sokszor funkciója van (a Trockij halálát bemutató kompozíció azzal az idős énekesnővel, a zenével, a kegyetlen precizitással alávágott képekkel hátborzongató), mert megfordul veled a világ, amikor a zenét a kép szinte klipszerűen támogatja. Azok a képek, amiken egyébként a neves amerikai, Államokba szakadt mexikói származású, és mexikói díszlet- látvány- és kosztümtervezők együtt dolgoztak; s amikbe finom érzékkel dolgozták bele Frida Kahlo a történet (az élet-történet) odavágó helyein született festményeit. Ezek a szürreális érzetű rajzfilmes (vegyes technikás) betétek pontosan megmutatják, miért nem volt szürrealista a festőnő - hiszen azt is megmutatják neked a festmény körül, mi volt a realitása. A történettel elmesélik, hogy mi történik azokon a képeken.

A forgatókönyvírók az egyik legfontosabb monográfiára, Hayden Herrera 1983-ban megjelent könyvére támasztották a történetet - s dícséretesen kevés filmes dramatikai elemmel kenték össze. Van amit ma nemigen lehet másképp csinálni, a sokba kerülő film egyszerűen nem úszhat meg egy dramatikai ívet - ez, ha akarjuk, ha nem, egy bevett beszédmód mára, aminek folyamatosan feszegetik a határait az alkotók, de a határokat nagy költségvetéssel készülő alkotásban igen ritkán lépik át. És ez a film sokba került - mert bár sokaknak volt a szerelemprojektje, gyakorlatilag majdnem minden momentuma eredeti helyszíneken, vagy nem kevés munkával újra felépített "eredetiségben" készült, olykor például a festőnő eredeti képeit használva (odáig mentek az alkotók, hogy Diego Rivera egykori, még élő tanítványait, sőt, az egyik unokáját is felkérték szakértőnek). A festészet talán legforradalmibb, mára pop-kult-ikon asszonyának filmje korántsem forradalmi; ennek ellenére kiváló, mert a rendező, Julie Taymor és alkotótársai az összes lehetőséget kihasználták, hogy a bevett beszédmódok használata ellenére hiteles maradjon.

Olyan, mint az a jelenet, amikor a már mozgásképtelen Frida mégiscsak megérkezik a kiállítására, ágyastul. Diego épp egy mélyen átélt, érzelmes, tényleg szívig ható beszédben tesz hitet a művész mellett, amibe belegyalogol maga a művész, egy vidám rikkantással. Ne temess, Pocakos! Még élek! Mondom, szerintem Frida Kahlo imádta volna ezt a portréját.

2019. január 14., hétfő

Meik Wiking: Lykke – A boldogság nyomában


Amikor tavaly nyáron olvastam a vicces nevű Meik Wiking életmóddivat-teremtő könyvét, a Hygge-t, azt írtam, egy ilyen bőven elég, nem kell belevetni magunkat a félpolcnyi dán-svéd-finn-japán-ésmégkitudjamilyen boldogságtitkokkal kecsegtető könyváradatba – aztán jól ellent is mondtam önmagamnak, amikor egy őszi fáradtság-mélyponton megrendeltem a szerző másik könyvét, a Lykke-t (igen, tényleg úgy mondják hogy lüke). Ami egyáltalán nem a Hygge folytatása, inkább annak kiterjesztése, egyben Wiking Boldogságkutató Intézetben végzett munkájának közérthető összefoglalása. Míg a Hygge egy életérzést járt körül, a Lykke nemzetközi összehasonlításban és az élet számos területére kiterjedően vizsgálja, mitől és hogyan élhetünk boldogabban (és közben remek adalékokkal szolgál arra, mit és hogyan vizsgál egy boldogságkutató és milyen nehézségekkel kell szembenéznie, amikor kitalálja, hogy ő otthagy jól fizető, ám unalmas munkát, hogy a boldogságot kutassa – Wiking elég vicces fickó ám…).

Persze a boldogság szubjektív fogalom: az alapvető létbiztonságon és létszükségleteken túl mindenkit más tesz boldoggá. Mégis vannak olyan vezérfonalak, amikre felfűzhető kutatás is, ismeretterjesztő munka is. Wiking hat fejezetre/témakörre (együttlét, pénz, egészség, szabadság, bizalom, jóság) bontva mutatja be kutatásai eredményét, számos statisztikával és a világ különböző pontjairól hozott inspiráló példákkal megtámogatva. Láthatóan erős a közösségi vonulat: míg a pénz, az egészség és a szabadság értelmezhető az egyén szintjén, az összetartozás, a bizalom és a jóság csak a másikkal, illetve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösséggel kapcsolatban nyer értelmet. Vagyis: boldogság nincs egymagában. Ez jól illeszkedik azon kutatások sorába, melyek azt hirdetik, az életminőségünket leginkább a kapcsolataink minősége határozza meg – ilyen értelemben Wiking jól ráérzett a poszt-individualizáció időszakának slágertémájára. De ne legyünk cinikusak: a „forduljunk embertársaink felé” törekvése valóban hozhat minőségi változást az életünkbe, épp úgy, mint az anyagi gondoktól való megszabadulás, vagy a pozitív hozzáállás, ha addig negatívan szemléltük a világot.

Ám nyilván egyik sem megy egyik napról a másikra, ellenben mindhez komoly akadályokat kell legyűrni – főleg a mi kis bizalmatlanságra épülő „dögöljön meg a szomszéd tehene is” kultúránkban, ahol a közösségek módszeres leépítése éppúgy napi program, mint a közszolgáltatások ellehetetlenítése. Nyilván ha azt olvasom, hogy a dánok nagy többsége jó szívvel adózik, mert nem levonásként tekint rá, hanem befektetésként működő, színvonalas közszolgáltatásokba, magyarán a saját és a közösség jólétébe, akkor összeszorul a torkom és földhöz vágnám a könyvet. De mivel nem a sértett puffogás a cél, nem teszem: inkább megkeresem, hol tudom hasznosítani Wiking tippjeit a mindennapokban. Mert tudom. Tessék nyugodtan triviális dolgokra gondolni: tegyük le a telefont és hanyagoljuk a közösségi médiát, menjünk ki a szabad levegőre és lélegezzünk mélyeket, tegyünk egy aprócska lépést a közösség felé, keressük a lehetőséget ott ahol eddig csak akadályt láttunk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgyis reménytelen, ugye?

Pedig nem. Mert még ebben a híresen bizalmatlan közegben, ahol élünk is szerveznek a közvetlen környezetemben szomszédünnepeket meg közösségi kerteket; mert amióta a munkahelyem kiköltözött a városból és a körút zaj- és vizuális szennyezése helyett most épp egy havas tájat bámulok, azóta még úgy is nyugodtabban töltök nyolc órát, hogy a kiutazás horror (erre is épült ma már életmód-program, lásd Sinrin-joku és társai – bár nálam szkeptikusabb és távolságtartóbb embert e téren nehéz találni [egy erdőbeli séta gondolatától is borsódzik a hátam…] kénytelen vagyok belátni: a természet, a friss levegő valóban gyógyító erejű); mert amióta minimalizáltam a közösségi oldalak használatát, sokkal kevésbé frusztrál a többi ember hazug magamutogatása. Szóval lehet változtatni. Ki lehet szakítani magunknak egy morzsányival több boldogságot. Aztán még egy morzsát meg még egy morzsát…

Továbbra is azt mondom: a világot nem váltják meg ezek a könyvecskék, megfelelő távolságtartással kell kezelni, mint minden pop-pszichológiát, de kellemesen elringatnak és ki-ki kiszakíthatja magának, amit hasznosítani tud belőle. Az már csak ráadás, de nem elhanyagolható ráadás, hogy gyönyörű kivitelű, igazi szemet gyönyörködtető kis mini-albumok, roppant kiegyensúlyozott, megnyugtató illusztrációkkal. Biztos vagyok benne, hogy fogom még forgatni őket (és sajnos erősen szemezek a Lagommal is J).


Kiadó: Kossuth 
Fordító: Hegedűs Péter

2019. január 11., péntek

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock


„A mi lélegzetünk ritmusára dagad és apad a tenger egy koromsötét éjszakán, fodrain ringatva a holdfényt. Fehéren habzó tajték vagyunk, nekicsattanunk a szikláknak és szétoszlunk. Mi vagyunk a visszavonuló tenger hosszú, sós sziszegése. Jöttünkre fölugrálnak a kavicsok, átfordulnak a kövek. Mi vagyunk a lebegve burjánzó lilás hínár. Síkosan és fényesen elfekszünk. Húzzuk, húzzuk és lerántjuk a testeket. Végtelen, gyöngéd érintésünktől megpuhul a fa, lekerekednek az élek, s a legerősebb zárak is elrozsdállnak.”

1785, London. Egy középosztálybeli kereskedő ajtaján feldúlt hajóskapitány kopog, aki épp elcserélte a kereskedő legjobb hajóját egy, a távol-keleti vizekről származó hableányra. Egy ünnepelt kurtizán, arisztokrata pártfogója halála után visszatérni kényszerül a „társaságba”, hogy önállóan boldoguljon tovább. A legelőkelőbb nyilvánosház tulajdonosa szemet vet – hableányra, kurtizánra, minden élő és élettelen különlegességre, amivel házába csábíthatná a nagyérdeműt. A tömeg árad, hableányt nézni éppúgy, mint kerítőnőt lincselni. S közben életek fordulnak ki a megszokott kerékvágásukból, társadalmi osztályok, hitek, szerelmek kérdőjeleződnek meg, s szakadatlan cseng fülünkben a tenger rejtélyes muzsikája.

Imogen Hermes Gowar bemutatkozó regénye épp olyan, mint a középpontjában álló hableány: lehet ócska hamisítvány is, hal- és majomrészekből összetákolt szemfényvesztés (mint a valóban az 1700-as évek végéről származó „hableány”, kit a British Museum gyűjteményében őriznek, és a Távol-Keletről került egy hercegi család tulajdonába); de lehet valódi csoda is, mely megigéz, rontást hoz ránk, lehúz a mélybe. Vagy lehet lehetőség, mely közelebb visz álmaink, vágyaink, önmagunk megismeréséhez. Vagy lehet pusztán egy érdekes kísérlet, amin remekül szórakozunk. Hisz valljuk be: a legtöbben szívesen hisszük, hogy hableányok márpedig léteznek és nem egy összefércelt torzót lesünk tátott szájjal.

Persze ez a hableány sem egészen olyan, amilyennek vártuk. A túlcsordulóan romantikus borító alatt egy sokszor kegyetlen regény rejtőzik: az emberi hiszékenység és a misztikum iránti vágy mellett a fő csapásirány az emberi nyomorúság. A Jane Austen regényeiből ismert György-kori Anglia vidéki bája és szolid kisasszonyos trükkjei átadták helyüket a városi Anglia romlottságának és képmutatásának. Férjvadász virágszálak helyett itt csupa letépett virág játssza a főszerepet: azok a fiatal lányok-nők, akik apa, rokonság, férj nélkül kénytelenek boldogulni a nagyváros forgatagában. Akik előtt jószerivel két út áll: vagy cselédnek állnak, vagy a testüket bocsátják áruba. Akik, miként a misztikus hableányok, szabadságuktól fosztva, örökkön a tenger után sóvárogva lesznek játékszerek vagy kergetik őrületbe csodálójukat. A regény igazi főszereplője nem a hableány vagy nem „az” a hableány – a főszereplő a kurtizán, aki tengerre vágyik, szabadságra, függetlenségre, de meg kell békéljen sorsával. Hogy aztán uszonya szegetten beilleszkedik-e az „emberek” világába, vagy elsüllyed saját vágyai örvényén, maradjon a könyv titka.


Érdekesség: a British Museumban őrzött "hableány" valóban megszólalásig hasonlít
a regényben leírthoz. Plusz érdekesség a blog olvasói számára: ezzel a hableánnyal a nemrég
olvasott Harry Potter - A mágia története albumban találkoztam először. Így mutatnak az olvasott
könyvek egymásra - még a legkülönbözőbbek is :)

Furcsa, zavarba ejtő, de okos és sokrétű regény ez. Sokat és érdekesen beszél arról a történelemkönyvek lábjegyzeteibe sem férő világról, amire valójában kíváncsiak lennénk, ha eleink életéről beszélünk: hogyan éltek, kit és hogyan szerettek, miről álmodtak és mitől féltek az elmúlt századok lakói. Szabados, vad és zabolátlan – az olvasó a hirtelen jött szerencséjével kezdeni mit sem tudó kereskedővel együtt csodálkozik rá (vérmérséklettől függően több, avagy kevesebb zavarral) a felsőbb körök élvhajhász mulatságaira, ahol a kéjhölgyeket „különlegességük” szerint gyűjtik és ahol egy félvér vagy egy törpe kurtizán épp olyan trófea, mint a kiállított hableány. Alaposan szánkba rágódik a tanulság: ezek a lányok éppúgy tárgyak a birtoklóik és bérbe vevőik szemében, mint a tenger titokzatos lakója.

Okos és sokrétű regény, de valahogy a hableányok és kurtizánok sanyarú sorsának párhuzamba állítása és a tényleg remek korfestés közepette épp az emberi tényező vész el: szegény Mr. Hancock, kinek hajója hableányra lett cserélve, fájóan jellegtelen, érdektelen szereplő lett – mintha csak egyfajta fricska lenne a szerzőtől, hogy ezúttal a férfi a „mellékes” kiegészítő a nő és a hableány mellett. Angelica Neal, a kurtizán, kinek sorsa egy véletlen folytán fonódik össze elválaszthatatlanul a hableányéval, már érdekesebb – csak épp roppant bosszantó alak. Ostobasága alapján azon csodálkozunk, hogyhogy eddig még nem bukott el a londoni félvilág kicsinyes harcaiban. Mindazonáltal, a romantikára vágyók fellélegezhetnek: kikerekedik végül minden, és egyetlen bizonyítottan eredeti hableány sem marad szárazon. A többit illetően meg… Hagyjuk meg a történelemnek a maga titkait.


Kiadó: 21. Század 
Fordító: Borbély Judit Bernadett

2019. január 9., szerda

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves: Az örökkévalóság kereke


Na. Véget ért a Köztesvilág sorozat. És számomra egy időszak is, azt hiszem. Az időszak, amikor jóízűen olvastam a Young Adult világmentő kamaszhőseiről. Elég volt - és nem azért, mert nem vagyok már kamasz, hanem mert ez a három könyv számomra az összes vonatkozását (legalábbis: a bő nagyját) kinyitotta ennek a mesemódnak. A Köztesvilág kapcsán már elgondolkodtam rajta, mennyire tét nélküli játékok ezek. Mosolyogtam azon, hogy milyen, amikor a két (három) írógyerek elvan, ha játszik. Nem különösebben foglalkoztat, menyire vett részt a kedvenc,  folyvást feketében pompázó mítoszlovagom, Neil (aki miatt egyáltalán a kezembe vettem ezt a sorozatot) annak papírra hengerítésében; milyen mértékig bűnrészes benne - mondanám, ha amúgy a jóízű, könnyed olvasás élménye nem emlékeztetne: nem bűn. Se leírni, se elolvasni. Azt a kamaszálmot, ami a kiválasztottság témáját szaglássza körül. Ahol a Világot (így, nagybetűvel) az azt felemészteni akaró gonosztól megsokszorozódott önmagam kellene megmentse.

Jót nevettem, amikor az Ezüst Álom becibálta a képletbe a nőt - és a mindenféle (alti- multi- és egyéb) verzumok mellé az időutazást. Így lett teljesen rajongói játék, fanfic belőle - azzal a nem elhanyagolható hozzátétellel, hogy itt az írók a rajongásuk tárgyát is maguk találták ki. Kimondtam: a sorozat tényleg lehetne a YA állatorvosi lova - ennél szebben nem láttathatók a korlátai és (gyermek)betegségei, mint ahogy ebben a folyamban. Ez egy meztelen elégtétel-fantázia, s ami a szememben menti, hogy nem is akar többnek látszani. Hiszen valójában azok a műfaji társai tekinthetők a gyermek mentális egészségére akár veszélyforrásnak, amelyek elhitetnék: igazodási pontokká válhatnak a kamaszember számára. Holott egyfelől ugyanígy egy iparág termékei, másfelől ugyanígy valóságtalan, önkényes egyszerűsítések - minden beléjük injekciózott fantázia ellenére. Ha van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek - írtam, s ezt most, a harmadik kötet után is tartom.

Tényleg az olvasni tudó s nem szerető gyerekek sorozata - akikre egyébként mostanában ömlik a kiválasztott-történetek özöne, filmen és interaktivitásban. Akik beleszűkülhetnek ebbe a képernyőn kivételesség-hajszolásba - hiszen a kiválasztott (az utolsó pályák nyertese) mindig kivétel. Például: kivételes képességekkel áldott-vert (hogy odaérjen az utolsó pályákig). Ebben a történetben ez a sokszorozódás-rajz a rácsodálkozó gyerekben elültetheti a csírát: ha Joey Harkernek a többi Harkert kellett megismerni, megszeretni, és (túl sokszor) meggyászolni (ahogy az elszalasztott-elengedett lehetőségeket gyászolod), akkor neki is elsősorban magával kell dűlőre jutnia. Nem egy-egy játékában, hanem abban a multiplayer üzemmódban, ahol a bárki mással találkozik. Hogy ha nem is a világot, de magát épségben menthesse át a felnőttkorba.

Tényleg az olvasni tudó, s nem szerető gyerekek sorozata. Akik aztán hamar nevetségesnek érzik majd az ennyire kiszámítható (és regény-rajzban is igen gyermeteg) fő-gonoszságot, Lord Ebekurát, Lady Indigót, meg a Professzort. Az értelmesebbje talán arra is ráérez: Lex Luthortól Thanosig az összes főgonoszunk valójában ugyanennyire nevetséges. Hogy ezek a laboratóriumi képletek folyvást akkor borulnak fel, ha észreveszed: a gonosz elpusztíthatatlanul benned lakik, a választási lehetőségeidben, a döntéseidben. Ami itt a világokat szüli és szünteti, azt valójában belül hordozzuk. A késztetéseinkben. A felemészteni akaró gonosz legnyilvánvalóbb arca a saját halálunk - hiszen a végén tényleg felemészt bennünket. Az örökkévalóság kereke. Nem tudom, e sorozat hány olvasója gondolta végig, miért ez a címe a trilógia záró kötetének...

Mert Neil Gaiman amúgy a mese kikerekítésében messzemenőkig jártas álmodó - viszont annak is nagymestere, hogy meghagyja a kerek történet körül a határtalanság, a végtelen érzetét. S bármilyen hihetetlen, ebben a szelíden bájos mókában, a társszerzőségben sem jár el másként. A Köztesvilág-trilógiában a szemünk láttára létrejön egy időhurok - köztes-világvége-hurok, vigyorogja bennem valaki -, idők minden egyéb telésétől független zárvány, ahol Joey újra és újra világot fog járni, hogy aztán a maga példaképeként láthassa is ezt a kezdetet. Az örök ismétlődésben, de a történet végén ott, ahol mindannyian véget érünk: a saját halálában. A történet végén ott, ahol amúgy valóban lennénk: hiszen nekünk ott ér véget a világ. Most veszem észre: ez a könyv ezzel a cselekményvezetési bukfenccel nemcsak állatorvosi lova a Young Adult meséknek, de releváns kritikája is. Rámutat: ezek a mesék csak a saját időhurkaikban érvényesek. Szórakozz rajtuk, tanulj belőlük. Aztán ismerd fel ezt. Aztán állj neki megismerni azt is, amiben élsz, kedves világjáró barátom. A magadét.


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

2019. január 7., hétfő

Tenenbaum, a háziátok - film


Miután nagyon megszerettük, mert odaragyogtatta a gyermekkorom ifjúsági filmjeinek és kalandkönyveinek összes bájos ízét a Holdfény-királyságba; mert imádni valóan őrült bohózatot varázsolt egy sosem volt Monarchia sosem volt Grand Budapest Hotelébe (Timit külön szálloda-vendéggé bűvölve Ralph Fiennes által); miután kiborított és tükörbe nézetett engem, az egykori rajongót, Jacques Cousteau feltétlen hívét Az édes vízi élettel; miután az Utazás Darjeelingbe három testvérének hangosan kiröhöghető zarándokútján át kapott tőle egy szelíd taslit az összes úti pikareszk-zarándoklat-film, végre sort kerítettünk erre is. Megnéztük a filmet, ami kult-rendező státuszba lökte Wes Andersont - meg kell mondjam, pont a legjobbkor.

Royal Tennenbaum (Gene Hackman) igazi, vérbeli seggfej - mellesleg három gyermekzseni apja. A felesége, Etheline (Anjelica Houston) korán kidobja, mert csalja. A gyerekei közül azok ifjúkorában az egy szem bűnbe csábíthatót: Ritchie-t (Luke Wilson) dédelgeti, a másik kettőre: az üzleti zseni Chas-re (Ben Stiller) és nevelt lányára, a drámaíró Margotra (Gwyneth Paltrow) kb. fütyül. A sokadik szülinapi tahósága után aztán évekig nem látja egyiket se. Hogy, hogy nem, mind a három csodagyerek félrecsúszik. Ritchie egy érthetetlen, botrányos vereség után visszavonult tenisz-szár, Margot a saját pszichológusa Raeligh St. Clair (Bill Murray) depressziós felesége, Chas pedig özvegy, képtelen feldolgozni a felesége halálát s folyamatos pánikreakcióival gyötri két fiukat. Hogy hogy nem, egyszer csak Royal pénze elfogy, a szállodából, ahol évek óta lakik kirakják. Úgyhogy visszaszédelegne az egykori családjához, s mivel azok nem túl lelkesek e gondolattól, elhiteti velük: csak pár hete van hátra az életből...

Pont jókor láttuk. Már fürdetett annyit a maga sajátos kettős látásában Wes Anderson, hogy minden momentuma üljön ennek az őrült és meghökkentő görbe tükörnek - hogy egyszerre és minden zavar nélkül érezzük azt a sajátságosan komoly réteget, amit az értünk való aggodalom diktál, és azt a gátlástalan formanyelvi réteget, ami minden ide vágó bevett filmes klisét kiröhög és kiröhögtet azzal, hogy a lehető legügyetlenebben valósítja meg őket. Ennek a filmnek a valóságesélye így, ahogyan láttuk, nulla. Miközben amiről mesél, az tényleg húsba vágóan valóságos. Hiszen a saját famíliámban láttam mélyen felelőtlen seggfejek teljesen félresikerült (de teljesen, idevágóan hasonló) megjavulás-kísérleteit, isten bizony, megható látvány volt mind, s nem is feltétlenül hiábavaló. A rendező-író ezzel, ahogy minden látható keserűség nélkül idézőjelbe helyez egy teljes beszédmódot rólunk, valahogy közelebb kerül hozzá, hogy tényleg mondjon rólunk valamit, mint nem egy tiszteletre méltó (és általam igen szeretett) próbálkozás azokból, amik megvalósítják az itt kifordult dramaturgiát.

Mert ennek a filmnek a formai alapjait a New York-i iskola, Myers, Maddow, Cassavetes filmjei nyújtják tálcán, Woody Allen komolyan vettjei, hogy a végletekig facsarva jelenjenek meg, minden külsőségükkel (az egykori elhatárolódók, dokumentarizmusra törekvők) folyvást kudarcot vallva. Olyan kedvenceim facsarodnak ebben a görbe tükörben, mint a Férjek, az Egy hatás alatt álló nő, vagy a Mégis, kinek az élete... És én mégsem haragszom egy pillanatig sem e mítoszfosztásért - mert közben látom ennek a kettős látásnak a valódiságát. A tanmesében a mindenkire vonatkozót. Wes Anderson láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen (hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít: kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman (avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid történetet elmesélni... írtam a Holdfény királyság kapcsán - de most már tovább mennék: nem csodálkoznék, ha ez a görbe tükröket csiszoló filmes azt az attitűdöt, a legnagyobbakét is megkísérelné mítosz-fosztani.

Az megint nyilvánvaló, hogy mindenki imádta csinálni. Megint meglephet, egy-egy könnyen skatulyázott színész, Ben Stiller például mennyivel többet ad egy ennyire karikírozott alapízben is mint színész annál, mint ahova a filmjei java alapján sorolnád. Ha nem lenne nagyon vicces ilyet mondani, állítanám, ez a legkomolyabb alakítás, amit valaha Gwyneth Paltrowtól láttam - két apró arcrezdülése miatt. Nemcsak azért, mert akkor a legnehezebb megőrizni a komolyságod, amikor karikatúra vagy. Gene Hackman, s az indiai szolgát, Pagodát játszó Kumar Pallana kettőse nem egyszer például olyan klasszikus duók nyomában szédeleg, mint a Lemmon-Matthau páros... Ebbe a szándékolt dilibe mindenki maradék nélkül teszi oda magát. Külön kiemelném Owen Wilsont mint szerzőtársat... ebben a "déli suttyó" kinézetű (Timi szerint szimplán tehetségtelen) srácban szerintem mindig jóval több van, mint amennyi látszik, nemcsak akkor, amikor néhány párizsi éjszaka múltjaiban bolyongva megmutatja.

Nincs feloldás, összeborulásos happy end a végén. Az van a végén, ami a végén szokott lenni: egy temetés. Mondjuk egy olyan temetés, ami szerintem is tetszett volna Royal Tenenbaumnak. Azt hiszem ezek után meg kell keresnünk a Kutyák szigetét...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...