A Brennu-Njáls saga (avagy ahogy a régebbi magyar kiadásban
nevezték: Vikingfiak, majd A felperzselt tanya története) volt az
első izlandi saga, ami valaha is megjelent magyarul - Bernáth Istvánnak
teljesen megérdemelt megbecsülést szerezve, a saga óhazájában, Izlandon is. A
Corvina Északi források sorozatának
harmadik köteteként újra kiadott saga az egykori kiadásokhoz képest
átdolgozott, átgondolt szöveg, bővített jegyzetanyaggal - a fordító a halála
előtt nagy szeretettel és komoly műgonddal fésülgette a sokak szerint
legfontosabb izlandi mesét; legendásan jól megtalálva ehhez a legkevésbé sem
legenda-jellegű történethez az ízes magyar hangot (valahol amúgy Arany János
veretessége és a népmesei egyszerűség közt). Nekem nagyon tetszik az ív, amit a
kiadó e kötetekkel így kirajzolt: hiszen a Brennu-Njáls
saga lapjain Bernáth István megint egy markánsan különbőző saga-zamatot
tett a számunkra is ízlelhetővé.
Mert a Völsungok történetének legendákba vesző, istenek beavatkozásaitól
kísért, sárkánnyal és szörnyűségekkel vívott ősmúltja, s Egil mítoszi mérvű győzhetetlensége és szkaldikus költészete után
ez a történet immár maradéktalanul az ember méretű embereké. Az olvasmány hősök
és gyávák, megbecsültek és becsületvesztők, nagylelkűek és önfejűek, hűségesek
és csalfák, érdekből hitszegők és jó üzleti érzékkel becsületesek történeteiből
szövődik. Ez itt az emberek kora, ahol magunk okozta cselekedetek
vetülnek elő a baljós jelekben, ahol a kicsinyes, hétköznapi torzsalkodások és
féltékenységek mellett (hogy például meddig ér a saját, s meddig a szomszédom
legelője) a nagy, közösségi sorsfordítások is nagyobb szabású irigységek,
féltékenységek, torzsalkodások szülöttei.
Egy igen sajátos, szabadparaszti
társadalomban, ahol egyfelől bevett és elfogadott intézmény az önbíráskodás -
de az igen korán megalapított izlandi népgyűlés, s a gođik, a bírák rendszerén
át meglehetősen jól kialakult rend köríti a békéltetést, a váltság fizetését
is. Érdekes helyen áll ebből a szempontból ez a saga; a kicsit több mint száz
év elmesélése közben, a központi cselekménye köré (a nagy törvénytudó, s módos
nagygazda: Njál tanyájának a haragosai: a Sigfús-fiak által való felégetése, s
az ezt követő dúlások és bosszúk köré) odameséli ennek az Európában példa
nélkül korai (vagy mindenhol másutt teljességgel elfelejtett) törvényességnek a
megszületését, és a népgyűléseken alkalmazott gyakorlatát is.
Mert persze megint a nagyapák nemzedékével
kezdjük, mielőtt rátérnénk a fiaik és unokáik viselt dolgaira. Azzal a
nemzedékkel kezdjük, ahol a viták rendezésének bevett módja a folyóköz kis
szigetén megejtett párviadal (vagy az ezzel való fenyegetőzés), akárcsak Kopasz
Grím fia Egil idejében - s ahol még mindenféle bíróság, peres eljárás nélkül
adják (ha adják) a halott rokonának a váltságot. Hogy innen aztán eljussunk
odáig, mikor Njál a gyűlésben egy ötödik bíróság (egy "legfelsőbb
bíróság") felállítását javasolja, az országnegyedek bíróságai fölé, jól
megindokolva, miért volna rá szükség - s nem mellesleg ezzel bírói tisztséget
szerezve nevelt fiának Thráin fia Höskuldnak (akinek az apját a saját
édesfiai tették amúgy hidegre...). Egy meglehetősen furcsa jogrend működésébe
pillanthatunk bele, ahogy az egymással torzsalkodó családok egymás után viszik
pörre a (jobbára sírdomb alá került) "sérelmeik". Érdekes látni, hogy a (többnyire teljes
joggal) megvádoltak hányszor és hogyan próbáltak eljárásrendi hibákba
kapaszkodva kibújni a váltság fizetése, meg a száműzetés terhe alól... Nem árt
látni, manapság is milyen ősi gyakorlatok élnek, amikor valaki tekintélyesebb
kerül bíró elé... Nem is beszélve róla, hogy láthatjuk, a bosszúra rakódó bosszút bosszulók támogatókat gyűjtve hogyan juttatják szinte egész szigetre kiterjedő polgárháborúig a perüket - fegyverrel érvelve az országgyűlésben...
Amiben ez a saga teljesen új, az
a nők (eddigiekhez képest) jelentősen nagyobb szerepe. Ráláthatunk a korabeli
párválasztásra, s bizony utalásokat kaphatunk az ősanyák viselt dolgairól.
Királynők rángatják be itt az ágyukba a messziről jött izlandit, s az otthon
maradt menyecskék is meglehetősen szabadon kezelik a férjeik távollétében
megnyíló lehetőségeket. A menyasszony
Hallgerđ ott üldögélt a keresztpadon, és csak úgy sugárzott a boldogságtól.
Thjóstolf közben folyamatosan föl-alá járkált, és hol Hallgerđdel, hol Svannal
váltott szót, amire a vendégeknek is fel kellett figyelniök... Thjóstolf
amolyan férfikísérője, testőre volt a
legendásan rossz természetű ifiasszonynak - s a szöveg finoman érzékelteti:
több volt, mint testőr. Az már kevésbé finom, hogy ezek után a hölgy soron
következő két férjét is elpusztítja, mire a rokonok megelégelve a makacs
test-őrzést, elnyiszálják a torkát... A nők státusza és lehetőségei
meglehetősen éles fénybe kerülnek e sagában, hiszen a fő konfliktusnak is a
már említett Hallgerđ és Bergthóra (Njál felesége), a két szomszéd
birtokos-asszony gyűlölködése ágyaz. Az amúgy remekül kitapintható
irigységeken, nemzedékeken át dédelgetett, olykor hiába engesztelt sérelmeken,
vagy az indulat pillanatnyi szabadon engedésén túl. Itt ha valaki bal lábbal
kelt fel, lehet, az egész családját kiirtatja egy rosszul megválasztott, nyersebb
megjegyzéssel. De az is elég, ha túl nagy hanggal (vagy túl díszes köntösben)
lovagolsz át valaki más portája előtt - nem adva meg a gazdának a tiszteletet.
Érdekes, hogy ebbe az így is igen
bonyolult, több száz szereplőt és viszonyaikat mozgató bosszú-mesébe a mesélője
beleszőtte a keresztség felvételének nem túl zökkenőmentes történetét is.
Furcsa látni ezt a kereszténységet, mert irtózatosan nyers és sajátságosan
északi. Krisztust itt azért érdemes választani, mert legyőzi Thórt, ha az
párviadalra hívja - mert a pogányság Berserkerét megfékezi a kereszt jelében
rakott tűz. A hittérítők 1000 táján jelentek meg a szigeten, s ezt a sagát 1290
táján jegyzik le először (legalábbis akkor készült az első ismert kézirata);
nagyon sokáig őrizte hát a mesélt emlékezet a belefoglalt történeteket. Ami nem
kicsit megdöbbentő a rengeteg (nem ritkán azonos nevű, vagy azonos név-gyökű,
tehát hangzásra igen hasonló nevű) hős és a számos (még ha olykor ismétlődő
elemekkel is operáló) mesei fordulat ismeretében. Egyszerűen megúszhatatlan a
kötet végi névmutató használata - ha képben akarsz maradni, ki miért és kivel
kavar a várható anyagi haszon és/vagy sérelemkezelés érdekében...
Tényleg nagyon komoly ajándék lehet,
hogy az izlandiak így ismerhetik a saját középkori ősapáik és ősanyáik életét
és tetteit - nagyon furcsa leírni, de gondolj bele: egy ma élő izlandi szépapja
simán lehet az egyik elmesélt saga hőse... Akkor is, ha a szájhagyomány ferdít,
színez és tipizál; s akkor is, ha a nagyszerűség itt tényleg pozíció kérdése -
például a váltság megfizetése és egy "déli zarándoklat" után a fő
"gyújtogató" újfent közmegbecsülésnek örvendő gazdája lehet a maga
birtokának. Sőt, azon se lepődik meg senki fia-lánya, ha az unokahúgát végül jó
barátságban a legfontosabb "bosszúért lihegőhöz", egykori, legjobban
megbecsült ellenségéhez adja feleségül. Hogy aztán e nászból (a
legkiválóbbakéból) fakadjon egy másik kor (szintén sagákban megénekelt) hírneves
törvénymondója: Flosi-fia Kolbein családfája. De ahogy mondani szokás: ez már
egy másik történet. Mennyire irigylem tőlük, hogy azt is elmesélték...