John le Carré: Ügynök a terepen

„- Kisétáltok Európából a magasan hordott angol orrotokkal. Mert ti olyan különlegesek vagytok, mi? „Nekünk nincs szükségünk Európára. Mi egyedül nyertük meg az összes háborúnkat, az amerikaiak meg az oroszok vagy bárki más nélkül. Mi supermanek vagunk.” Úgy hallom, a szabadság nagy rajongója, a tiszteletre méltó Donald Trump fogja kihúzni a szarból a gazdaságotokat. Tudod te, milyen ember Trump?

- Milyen?

- Ő Putyin vécépucolója. Mindent megcsinál kis Vlagyiknak, amit a kis Vlagyik nem tud maga megcsinálni. Beleszarik az európai egységbe, az emberi jogokba, a NATO-ba. Nagy hangon bizonyítja, hogy a Krím-félsziget és Ukrajna a szentséges orosz birodalomhoz tartozik, hogy a Közel-Kelet a zsidóké és a szaúdiaké, és picsába a világrenddel. Erre ti angolok mit csináltok? Szopjátok a faszát és meghívjátok teázni a királynőtökhöz. Fogjátok a piszkos pénzünket, és tisztára mossátok. Úgy fogadtok minket, mintha nagypályás bűnözők lennénk, a legjobb házaitokat adjátok el nekünk, széttárt karokkal nézitek, ahogy megmérgezzük az árulóinkat, és azt nyafogjátok, „drága orosz barátaink, bizniszeljetek velünk”. Ezért tettem kockára a seggemet? Nem hinném.”

John le Carré még nyolcvan felett is nagyon érzi az idők szavát. Legutóbbi regényében, A kémek örökségében egykori kémek gyászoló leszármazottjainak a múlt feltárásáért vívott harcán keresztül mesélt a globális terror-paranoiának köszönhetően megnyirbált szabadságjogokról, a titkok feltárásának és a valódi bűnösök elszámoltatásának lehetetlenségéről, az emberi jogok értelmezhetetlenségéről egy kétpólusú világrendben. Sűrű, keserű mese volt az is, és remekül reflektált a 2010-es évek egyik leggyötrelmesebb dilemmájára: vajon, ha minden sarkon ott ólálkodik a terror, akkor mit kell feláldoznunk a szabadságunkért – s vajon érdemes-e mindezt feláldozni, ha a szabadság épp ezen áldozatok és korlátok miatt lesz csupán illúzió?

Az Ügynök a terepen szintén aktuális eseményekre reflektál – a Brexit és Donald Trump megválasztása után megroggyant titkosszolgálat regénye ez, azoké a kémeké, akik életüket szentelték a hidegháborús ellenféllel szembeni harcnak, és most faarccal, ugyanazon zászló előtt tisztelegve kell végignézniük, ahogy a demokratikus jogállam, amelyben hittek, néhány egoista őrült kezében porrá omlik, és a Nyugat, amelyért harcoltak, egy ex-KGB ügynök vezette posztszovjet maffiaállam lábtörlőjévé válik. Le Carré tán még sosem volt ennyire indulatos – a huszonéves, Trump-gyűlölő, szabadságjogokért küzdő hőse szájába adott kirohanások sorai közt jól olvashatók a csalódott hazafi sérelmei. Ahogy egyébként teret ad azon, egykoron az angol titkosszolgálatnak kémkedő oroszok csalódottságának is, akik most értetlenül nézhetik, ahogy a demokratikus nyugat, melynek illúziójáért elárulták egykori hazájukat, behódol Putyinnak.

Szerencsére e sérelmek sorolása közepette nem felejt el történetet szőni: Nat, az angol szolgálat 47 éves veteránja épp a visszavonulásra készül, amikor derült égből az ölébe pottyantanak egy utolsó utáni megbízatást – vállalja el az egyik majdnem-jelentéktelen londoni alállomás, a Menedék irányítását. Néhány középkategóriás kém, egy feltörekvő tehetség, egy ukrán oligarcha beszervezett szeretője, egy-két alvóügynök – semmi különös. Natet lepi meg legjobban, amikor egyik alvóügynöke megbízást kap Oroszországból, mégpedig akkorát, ami a hidegháborús klasszikusokat idéző fogással kecsegtet.

Mindeközben az egyébként egyéniben klubszinten londoni bajnok Natet kihívja a tollaslabdapályán egy fiatal, sikerre szomjazó játékos. A magányos farkas Ed minden tollaslabdameccs után világpolitikai kirohanásokkal szórakoztatja Natet – aki nem csupán azért kedveli meg a fiút, mert radikális emberi jogi ügyvéd felesége szavait hallja vissza a szájából, hanem mert elidegenedett lányával való rossz kapcsolatáért vezekelne azzal, hogy mentorként terelgeti az apátlan fiatalembert. Aztán persze beüt a krach: Nat életének két szelete a legváratlanabb ponton ér össze és hirtelen minden előzetes ismeret megkérdőjeleződik. Kicsoda Ed valójában? Mi köze Nat családjához? Ki a „nagy fogás” és miért árulná el a hazáját épp az oroszoknak? Vagy lehet, hogy semmi nem az, aminek látszik? Mi a jelentősége egy grúz származású orosz titkosszolgálati legenda német akcentusának?

Rutinos le Carré olvasók persze hamar felfejtik a szálak egy részét, de ne legyenek illúzióink: a nagy öreg még mindig képes az orrunknál fogva vezetni minket. Olykor kicsit túl sok a véletlen a történetben, még az is felmerült bennem itt-ott, hogy ez már sok a jóból, hogy épp ő és épp ott és épp az ő ügynöke és épp ez a nagy fogás – de persze sosem voltam kém, tehát nem tudhatom: lehet, hogy világunk sorsa olykor tényleg néhány fatális véletlenen múlik. Oly keveset tudhatunk valójában arról, mi zajlik a színfalak mögött és hogy az emberek, akik körülvesznek minket, vajon milyen titkokat rejtegetnek. Az igazi kérdés meg, mint a legtöbb le Carré-regényben, itt sem az, hogy ki kémkedik és kinek és miért, hanem hogy hogyan lehet mindezt józan ésszel túlélni. Mikor jön el a pont, amikor egy Brexit-kaliberű őrületben a politikai semlegességre felesküdött közszolga is azt mondhatja: eddig és ne tovább? Mikor jön el a pont, ahol a felelős kisembernek kötelessége lépni? Ki mondhatja meg, hol húzódik az állampolgári engedelmesség és az állampolgári lelkiismeret közti határ? És a másik oldalon: vajon fel vagyunk-e készülve rá, hogy ha lépnénk is, bármerre, minden oldalról koncra éhes nagyvadak vesznek körül minket, akik alig várják, hogy kihasználjanak sértettséget, vak jóakaratot, ostobaságot? S vajon milyen büntetés jár annak a megvezetett szerencsétlennek, aki az ideáljai mentén, puszta jóakaratból elárulja hazáját a leggyűlöltebb ellenségnek? Le Carré a lehetetlennel kacérkodik e regényben: azt akarja megmutatni, hogy ezekben az őrült időkben, amikor a világ ismét kifordulni készül sarkaiból is meg lehet próbálni embernek maradni. Bár igaza lenne.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

John le Carré: Kettős szerepben

Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után John le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Egyik legjobbnak tartott műve, a Kettős szerepben jó harminc éve már megjelent magyarul – engem eddig elkerült, ám most hogy a Park Chan-wook rendezte sorozat miatt újra fókuszba került, nem hagyhattam ki. Az élmény már csak azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz.

Már az szokatlan némiképp, hogy távolodunk a hidegháború témájától, hisz Le Carré elsősorban a (poszt-)szovjet-amerikai konfliktusok krónikása – és legnagyobb műveiben nem annyira a terepmunka, mint az íróasztalok mögött meghozott döntések jutnak kulcsszerephez. Ezúttal viszont levisz a mélybe, hajunknál fogva rángat végig minket az otthonukból elüldözött palesztin menekültek táborain, együtt rettegünk kisgyerekek százaival a bombázások közepette, hogy aztán zsidó professzorok felrobbantásához szállítsunk robbanóanyagot keresztül fél Jugoszlávián. Közben megismerjük a másik oldalt is, hogyne, de megismerjük a zsidókat dróton rángató nyugati hatalmak hazugságokkal telített játszmáit is. Csodálom a könyv bátorságát, nem tudom, hányan merték akkoriban a zsánerirodalom terepéről ennyire részletesen és őszintén (tegyük hozzá: egy angol ismereteivel és őszinteségével) feltárni ezt a háromoldalú játszmázást. Ahol csak egy biztos: egyik oldal sem makulátlan.

Sűrű szövésű és roppant összetett regény ez, lassan áll össze a kép, és még kétszáz oldal után is elbizonytalanodhatunk, mit is olvasunk. Bad Godesbergben egy izraeli kulturális attasé házában bomba robban. A nyugatnémet rendőrség egy tisztjét felkeresi egy rejtélyes izraeli figura, aki segítséget kínál, cserébe információt kér. Charlie, a sokadvonalbeli angol színésznőcske a görög tengerparton megismerkedik egy mediterrán félistennel, Joseph-fel, aki megszabadítja kullancs pasijától és felszínes barátaitól, és csábítást ígér. Szerte Nyugat-Németországban eldugott lakásokban rejtélyes diákok figyelnek még rejtélyesebb futárokat, mígnem csak összeáll valami, amit e ponton egy ember ért: a bábjátékos, Kurtz. De mi köze az angol színésznőnek a robbantásokhoz és a megfigyelőcsapatokhoz? Miért visel itt mindenki legalább két, de olykor három nevet? Ki a titokzatos Michel, aki körül az egész forog – ó, de mégsem, valójában az egész haláltánc Michel bátyja körül forog, kinek még neve sincs. És akit mindenki el akar kapni, és ezért semmilyen, de szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.

Még attól sem, hogy egy ostoba színésznőcskéből kineveljék a saját terroristájukat: Charlie megkapja élete szerepét a „valóság színházában” – a fiatal lány, kinek tehetségét eddig senki nem ismerte fel, csak egy kupac titkosügynök, a hazug múlttal, zavaros politikai elvekkel, még zavarosabb szerelmi élettel rendelkező színésznő egyszer csak ott találja magát, hogy egy izraeli titkosügynök-legenda tanítja be a szerepét, bolondítja magába, formálja át identitását, nézeteit, múltját, vonzalmait, és ki tudja milyen jövőjét. De ki is ez a szerepekbe merülő lovag? Ki tanítja Charlie-t a palesztin történelem tragédiáira? Ki ad kezébe fegyvert, melyet izraeli életek ellen kell fordítania? Ki mossa át az agyát a szerelmes álcája mögé bújva? Joseph? Gadi Becker? Michel? Hol van az álcák mögött az ember, aki egykor volt? Létezik egyáltalán? Vagy rég feloldódott a valóság színházában játszott szerepeiben? S ha igen, vajon Charlie-ra is ez a sors vár? Van-e visszaút ebből a darabból?

Túl a fordulatos cselekményen, a világpolitika egyik szégyenfoltjába tett kiránduláson, a szembesítésen saját hiteinkkel, meggyőződéseinkkel, előítéleteinkkel (ami elkerülhetetlen), a könyv legnagyobb erénye a szereplőábrázolás. Mélyre megyünk, szokatlanul mélyre, és nem tudjuk, hogyan szabadulunk ebből az agymosásból. Charlie személyisége módszeresen épül le és adja át a helyét valaminek, ami eszköz azok kezében, akik teremtették – igenám, de hol a határ? Hogy meddig lehet elmenni egy ember életének felforgatásában, elvételében, az fel sem merül – de vajon hol a határ, ahol az ellenoldal általunk teremtett beépített terroristája ellenünk fordul? Mi van, ha a Michel szerepét játszó Gadi túl jó tanár volt, jobb, mint saját szerepében, és Charlie elvész a neki osztott szerepek közt? Netán a két oldal egy és ugyanaz, és a lényeg nem más, mint a játszma? Itt egy halott, ott egy merénylet, itt egy siker, ott egy kudarc – mit sem számít, hisz a háborút játszani kell. Az iparágat táplálni kell. Mindenkinek el kell játszania a szerepét. Azoknak a tömegeknek is, akik elfordítják a fejüket. A mi szerepünk is le van osztva. Le Carré ezzel szembesít minket.

Kiadó: Agave

Fordító: Kaposi Tamás

John le Carré: A kémek öröksége

Peter Guillam, az angol titkosszolgálat egykori ügynöke békésen tengeti öreg napjait dél-franciaországi birtokán – régi anyai örökség, egy düledező ház, egy kellemetes kert, egy jóval fiatalabb házvezetőnő-barátnő és annak kislánya, aki bearanyozhatja a család nélkül maradt levitézlett kém utolsó éveit. Valami ilyesmiről álmodik mindenki, aki leszámolt már illúzióival és sikerrel szabadult a Hivatal kötelékéből. Ám tudjuk jól (s tudja Guillam is): van, amitől soha nem lehet szabadulni.

Emlékek, melyek ugrásra készen várják, hogy valaki megkapirgálja a felszínüket és ránk vethessék magukat. Félresikerült akciók, félresiklott kapcsolatok, elvesztett bajtársak, rejtélyes körülmények közt elhunyt ügynökök. Amikor egy szokványosnak tűnő napon levelet kap Londonból, melyben szolidan emlékeztetik a nyugdíjba vonulásakor vállalt kötelezettségeire és felszólítják, ugyan jelenjen már meg másnap a titkosszolgálat központjában némi múltidézésre, Guillam pontosan tudja: nem a zajos sikerek felelevenítésével tarkított baráti iszogatás vár rá. Hisz zajos sikerek nincsenek is – a titkosszolgálat lényege épp a titok lenne, nemde?

Ám nem mindenki gondolja így. Ez már nem a hidegháború időszaka, ez a terrorizmusba és azt követő globális parába beleőrült huszonegyedik század, ahol egyik oldalról a szabadságjogok megnyirbálói követelik a kontrollt minden sarkon, terrort kiáltva óvodások fogócskája láttán is; másik oldalról az emberi jogok élharcosai tüntetnek teljes átláthatóságért és elszámoltatásért. S ha a jelent nem lehet feszegetni - hisz van, amire nem tehetik rá a kezüket, ahogy a Hivatal ügyvédje is mondja - hát turkálnak kicsit a múltban. Ott mindig akad valami konc. És tényleg – elég, ha a korábbi John le Carré regényekre gondolunk vissza: nehéz úgy kihúzni egyet a kupacból, hogy abban ne találhatna némi hidegháborús koncepciós pert megalapozó turpisságokat egy kellőképpen kiéhezett emberjogi ügyvéd. Vagy egy leszármazott, akinek szülőjét szitává lőtték a Fal tövében. Vagy egy másik, kinek apját ki tudja, nem előre megfontolt szándékkal küldték-e a saját kenyéradó gazdái a biztos halálba.

Peter Guillam is egy ilyen ügybe keveredik: A kém, aki bejött a hidegről hőse, Alec Leamas fia és Leamas kelet-berlini hálózatának utolsó tagja, Liz Gold lánya készül perelni az angol titkosszolgálatot szüleik halála miatt. Adja magát a cél: hogy elkerüljék a Hivatal besározását, az akkori vezetésre s néhány balekra kenik a félresikerült akciót. Köztük Guillamre, aki abban az időben a legendás George Smiley embere volt. Aki, mint azt mindenki tudja, aki olvasta A kém aki bejött a hidegrőlt, a halálba küldte Leamast. Persze az is lehet, hogy nem – vannak dolgok, melyeket sosem tudhatunk biztosan. Pláne, ha a hidegháborúról van szó. Pláne, ha le Carré-ról van szó. (Itt jegyem meg: A kémek öröksége lényegében a fent említett regény előzményeit meséli el visszatekintések formájában, illetve évtizedekkel későbbi következményeit – ennek következtében nem árt előtte elolvasni A kém, aki bejött a hidegrőlt, ha nem akarunk spoilereket. Ugyanígy nem árt elolvasni előtte a Suszter, szabó, baka, kém című le Carré-klasszikust, melynek végkifejletét jelen könyv teljes természetességgel leplezi le – nem is tehetne másképp. Én szóltam!)

Az idős Peter Guillam tehát múltidézésbe kezd – évtizedekkel korábbi aktákon rágja át magát a Hivatal ifjú titánjaival, valamint ügyvédjével, akik egyaránt határozott ítéletekkel rendelkeznek az apák vétkeiről: valahol az „egész hidegháború el volt szúrva, hibát halmoztak hibára és felelőtlenül küldözgették öngyilkos küldetésekbe a szerencsétleneket, akiket sikerült beszervezni” és a „minden érintett eladta magát a kommunistáknak/náciknak/amerikaiaknak, ergo áruló és megérdemli az utólagos felelősségre vonást” határmezsgyéjén. A múlt feltárása láthatóan senkinek nem érdeke: sem Guillamnek, sem a Hivatalnak. Mindenki egy verziót szeretne, amellyel a legkisebb veszteséggel jön ki az ügyből. Egyik oldalon hiányos (vagy annak mondott) emlékezet, másik oldalon egy halom hiányzó (vagy nagyon gondosan elrejtett) dokumentum nehezíti és támogatja a helyzetet. És vajon hol bujkál a nagy George Smiley?

John le Carré ismét olyan remekművet alkotott, amely hivatkozási alap lehet a későbbiekben – egyszerre ijesztő kordokumentum és visszatekintés saját legnagyobb sikereire. Ahogy az idős Guillam és a hidegháborúról mit sem tudó fiatal vádlói egymásnak feszülnek, miközben elbeszélnek egymás mellett, úgy adná magát a kérdés: az idős le Carré és fiatal olvasói vajon megtalálják a közös hangot? Ne legyenek kétségeink. A kémek öröksége tökéletesen alkalmas arra, hogy kiszolgálja a skandináv krimik nyomasztásán és az amerikai krimisorozatok felfokozott tempóján szocializálódott közönséget is: egyfelől ne feledjük, a hidegháború máig bennünk él, annál nyomasztóbb környüles meg nem nagyon kell; másfelől a sztori meglepően pörög és olvasmányosságban jócskán ráver a szerző nem egy korábbi regényére. Ugyanakkor mivel oda-vissza utalgat korábbi társaira, olvasását elsősorban tényleg rutinos le Carré-olvasóknak ajánlom.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

John le Carré: Single & Single

Egy új le Carré mindig élmény – hogy ezúttal mégis azt éreztem, a szokásosnál is lassabban építkező, komótos, udvarias hang valahogy nehezebben talál utat hozzám, leginkább a tikkasztó hőségnek köszönhető. Le Carré ugyanis nagyon nem nyári olvasmány – sokkal inkább szürke őszi-téli estékre való. Olyankor valahogy könnyebb hozzálassulni a tempójához, értékelni jellegzetesen angol finomságait és maró humorba forgatott bölcsességeit.

A felütés ugyanakkor passzol az olvasót jelen esetben fojtogató körülményekhez: a forróságtól olvadozó török hegyekben megkínoznak, majd agyonlőnek egy élre vasalt angol vállalati jogászt, akinek látszólag semmihez semmi köze és a legkevésbé sem tudja, hogy került egyáltalán oda, ahova és mit is követett el. Nagyjából ezzel egy időben egy eldugott angol kisvárosban egy gyerekzsúrokon parádézó kispályás bűvész számláján rejtélyes milliók jelennek meg – naná, hogy múltbeli árnyakat és titkolt életeket hozva magukkal. Eltűnik egy befolyásos londoni pénzügyi szakember, egy orosz teherhajót, gyomrában megkérdőjelezhető legalitású rakománnyal feltartóztatnak a tengeren, orosz gengszterek és svájci pénzmosók csapnak össze és egy angol vámtiszt furcsa összefüggésekre bukkan.

Csak a szokásos le Carré-i felállás, nemde? A rutinos olvasó már úgyis tudja, hogy minden mindennel összefügg és a megannyi széttartó szál, ismeretlen ismerős és pénzügyi machináció közepette úgyis kikerekedik valami mocskos politikai és/vagy gazdasági machináció képe – ami ismét csak túlságosan rímel a hétköznapjainkra ahhoz, hogy maradéktalanul jólessen. A keret ezúttal a ’90-es évek eleje, a Szovjetunió összeomlása utáni időszak, a zavarosban halászók aranykora – régi és új oligarchák, keleti és nyugati gengszterek, tisztes bankárok és feltörekvő businessman-palánták egy emberként vetik rá magukat a hirtelen őrizetlenül maradt szovjet javakra. Piacra kerül itt minden, nukleáris fegyverektől kezdve egész utódállamokon át a kizsigerelt oroszok véréig.

A Single-ház természetesen maradéktalanul tisztességes eszközökkel igyekszik ott segíteni, ahol tud, hogy mindeme exszovjet kincsek az újonnan formálódó orosz pénzügyi elit kezében maradjanak és hozzanak tisztes hasznot. Mi más lenne a dolguk becsületes angol befektetési cégként? Hogy idősebb és ifjabb Single szakításának, a fiú apjától való elszigetelődésének, majd a cégalapító eltűnésének mi köze mindehhez, azt igazán senki sem tudhatja… Hogy hogy jön a képbe a brit titkosszolgálat, azt pláne nem…

Single & Single – nem véletlen a címadás. Ez a könyv a bűnügyi regény álcájába bújva valójában apa és fia regénye. Szorosan ott liheg a le Carré-életmű (egyik) csúcsa, az Egy tökéletes kém nyomában: középpontban a szerzőt egész életében kísértő apa-fiú konfliktussal. Csodálat, csalódás, árulás, megbánás adják egymásnak a stafétát a lapokon, miközben újrajátszódik (megint) az ifjú David John Moore Cornwell (alias John le Carré) ráismerése saját apja valódi természetére. Ám nem állunk meg itt – most először kapott el úgy igazán az érzés, hogy le Carré folyamatos küzdelme az apával egyfajta küzdelem a hazával, a kötelességgel, a belénk kódolt értékrendekkel is. Mintha mindent, ami fontos, egyszer el kéne árulnunk – ahogy főszereplőnk esik szerelembe a „másik apával”, a tiltott nővel, az orosz lélekkel, Oroszország álmával.

Kémregény ezúttal szinte nincs is, van helyette megannyi gazdasági bűntett és kiváló jellemrajzok sokasága. A sokadik regény után kezdem úgy érezni, mintha a szerző valamiféle fáradhatatlan lelkiismerettől hajtva „végigírná” jelen világunk összes betegségét – újra meg újra rámutatva arra, mire képes az ember, ha túl sok lehetőséget kap a kezébe. Tegyük csak egymás mellé ezeket a könyveket – garantáltan nem lesz kellemes ránézni az összképre.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

John le Carré: Tükrök háborúja

„Nincs még olyan kitartó és megfoghatatlan félelem, mint a kémé idegen országban.” 

Ha azt hittük, hogy John le Carré minden arcát ismerjük már, tévedtünk: ezzel a - friss regények és nagy klasszikusok újrakiadásai közé becsempészett - ötven évvel ezelőtt íródott, magyarul eleddig ismeretlen regénnyel mutat egy újabbat. Ami nem is különbözhetne jobban a Karla-trilógia vagy az Egy tökéletes kém írójától. Ha nem lenne véresen komoly, azt mondanám, már-már szatíra, amit olvasunk – egy kémszatíra, a titkosszolgálatok legnevetségesebb, legesetlenebb oldalát kidomborítva.

Mert itt már nemhogy hősök, de épkézláb kémek sem akadnak. Csupán egy kiszuperált Részleg, amely a világháború alatti dicsőséges tevékenykedése romjain vegetálva próbálja elhitetni a világgal - s a „menőbb” kollégákkal, lásd: Körönd - hogy van még létjogosultságuk. Kevés sikerrel. Kapva kapnak hát a meglehetősen kétes információn, mely szerint valahol a két Németország határának közelében az oroszok épp atomrakétát telepítenek – hogy az indok, a hely, a megvalósítás módja erősen hihetetlen, az szinte mindegy, ha el lehet adni a gyanút úgy, mint egy kitörőben lévő újabb „kubai válságot”.

A valaha katonai ügyekben utazó Részleg megmaradt kemény magja persze saját hatáskörben intézné a dolgot – még szép, nem ám átadják a nagy fogást a Köröndnek… Hogy sem felszerelésük, sem költségvetésük, sem bevethető ügynökük nincs, látszólag senkit nem izgat különösebben. Összerittyentenek egy paródiába illő csapatot, felhajtanak egy régi ügynököt, aki egyszer már ugyan megjárta, és azóta békén éldegél autószerelőként, de nyilván minden vágya ismét átmenni a hidegre; beadnak a „nagytestvérnek” egy mesét holmi gyakorlatról, amelyhez az készségesen „kölcsönad” néhány eszközt, és indulhat a világmegmentés.

Szokatlan megoldás a szerzőtől, nemde? Az. De hát le Carré nem is lenne le Carré, ha nem csavarna kettőt-hármat a sztorin, és nem dörgölné az orrunk alá (már megint) gúnyos félmosollyal, hogy „csak nem gondoltátok, hogy a titkosszolgálatok világában bármi szent?”. Nem, nem gondoltuk, de ez azért mégiscsak meglep… Mert ebben a világban nincs szükség hidegháborúra, ellenségre, atomrakétára, összeesküvésre – elég a szomszéd hivatalba átslattyogni némi - már elnézést, de - szarkavarásért. A Tükrök háborúja kémeinek kalandjait olvasva könnyen az lehet az ember elképzelése, hogy bizony a különböző „szolgálatok” sem különböznek annyira bármely más munkahelytől – az egyes részlegek itt is éppúgy tesznek keresztbe a másiknak, a különböző osztályok illetékesei éppúgy ölik egymást piszlicsáré apróságokon, mint bármely más munkahelyen. Csak ami máshol egy doboz gémkapocs, itt emberéletekben mérhető…

S mindezt miért? Mert néhány kiszuperált világháborús kém nem tudta méltósággal fogadni, hogy eljárt felettük az idő. Egyfelől valóban rém komikus, másfelől nagyon is tragikus, ahogy a szerző ezeket a valaha jobb napokat látott „hősöket” ábrázolja – leginkább vidéken nyugalomba vonult nagypapákhoz hasonlítanak, akik nem képesek mit kezdeni magukkal a nagy semmittevésben, ezért rendre ósdi történeteikkel és megmaradt relikviáikkal fárasztanak minden kertjükbe tévedőt, miközben útjukat tönkrement kapcsolatok, szétesett családok, elveszített bajtársak szegélyezik. Tán egyetlen általam olvasott regényében sem találkoztam ennyire emberi le Carré-hősökkel – lefoszlott róluk a misztikus „kém-máz” maradéka is: csak egy halom szerencsétlent látunk, aki beáldozta az életét egy homályosan megfogalmazott cél érdekében, melyről kiderült, hogy nem több mint holmi hivatali perpatvar. Lehetne szatíra is, írtam fentebb, ha nem lenne véresen komoly. De persze komoly – épp ettől válik valójában siralmassá a felvázolt kép.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Az üldözött

Hamburg, kétezres évek közepe – néhány évvel 9/11 után az észak-német kikötőváros a nagybetűs KUDARC megtestesítője, a sötét ló, egy „második Ground Zero”, a fészek, ahonnan Mohammed Atta és társai kirepültek a fél világot megrendítő küldetésükre. A város a terrorelhárító szolgálatok figyelmének célkeresztjében áll, német, angol, amerikai hivatalok tesznek keresztbe egymásnak lépten-nyomon, paranoia és elfojtott indulatok lengik körül a sakkjátszmák szereplőit, miközben a pályaudvarokon és utcákon minden addiginál nagyobb menekült- és bevándorlóáradat hömpölyög. Akik közül természetesen mindenki gyanús.

Ebbe a Hamburgba érkezik a titokzatos csecsen fiatalember, Ísza – németül egy szót sem beszél, kínzás nyomait viseli, küldetése van, és új életet akar kezdeni. Van is mit maga mögött hagynia, hisz szélsőséges dzsihádista szervezetek tagjaként többszörösen börtönviselt – hogy valójában mi szárad a lelkén, tán csak ő tudja. A zavarodott férfi egy menekülteket segítő szervezet ügyvédnőjén keresztül készül felvenni a kapcsolatot egy patinás angol magánbank tulajdonosával, aki hite szerint minden gondját megoldja. Minimum gyanús összeállítás, nemde?

A német hatóságok szerint igen, rá is áll mindenki, aki él és mozog. Rendőrök, titkosszolgálat, államvédelem, külügy, belügy, nemzetbiztonság – ahány szolgálat csak terem arrafelé, mind magának akarja Íszát. Legtöbben gyorsan letartóztatnák, lehetőleg minél nagyobb médianyilvánosság előtt, hisz mi teszünk a terrorizmus terjedése ellen, akad, aki minél előbb kiadná Törökországnak, ahonnan megszökött, és ahol további kínzások és biztos halál várná – és persze akad, aki a tengerentúli nagytestvértől meghunyászkodva átengedné az amerikaiaknak, tegyenek vele, amit akarnak. Ezt meg nem kell részleteznünk, ugye?

No és ott van Günther Bachmann, a korábbi félresikerült akciója miatt Hamburgban elsüllyesztett kémfenomén, aki mintha gondolkodna is két whisky és cigi között, és felhasználná Ísza személyét egy lehetséges nagyobb hal horogra akasztása céljából. Aki talán elvezet egy még nagyobb halhoz, és így tovább, és így tovább. Persze ez amolyan jut is – marad is játék, kéz kezet mos, ha azt akarjuk, hogy Ísza segítsen, kínálni is kell valamit cserébe. Mondjuk állampolgárságot és tanulási lehetőséget, amit annyira szeretne – s ha már emberünk többszörösen terhelt személyiség, aki a vallásos meggyőződése, az apja vétkei miatt érzett bűntudata, a saját bűnei és a nyugati civilizációval szembeni ellenérzései miatt valójában maga sem tudja, mit is akar, legjobb lesz felhasználni a cél érdekében idealista ügyvédnőjét és látványosan helyét nem találó bankárát. Hát így kezdődik a kém, az ügyvéd és a bankár haláltánca Ísza körül – melynek körforgásában könnyen elveszhetjük az irányérzékünket: kelet és nyugat, jobb és bal, vallás és politika, percnyi sikerek és tartós eredmények választóvonalán nem csak a szereplők nem tudják, mi helyes és mi helytelen, hol vannak az emberség határai és hol a politikai szükségszerűségé, meddig lehet úgy tenni, mintha rendben lenne körülöttünk a világ, miközben rohadtul nincs.

Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ennél még a hidegháború is egyszerűbb ügy volt, mondja egy ponton Bachmann. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben.

Briliáns mű – ott a helye le Carré legjobbja, az Egy tökéletes kém mellett…

Briliáns regényhez pedig briliáns film dukál, legalábbis szeretjük ebbe a hitbe ringatni magunkat – aztán a rengeteg félresikerült adaptáció után hirtelen ott találjuk magunkat, hogy amikor egy valóban remek filmrevitelt látunk, el sem akarjuk hinni, hogy ez igaz lehet. Pedig igaz. Anton Corbijn filmje az első képkockájától az utolsóig méltó le Carré regényéhez, minden változtatásával, sűrítésével, hangsúlyeltolódásával együtt kiváló adaptáció – nem hittem volna, hogy leírom, de az eddigi legjobb, pedig azért volt itt már egy Suszter, szabó, baka, kém, aminél nem nagyon hittem, hogy jön jobb.

Corbijn zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők – a nyitókép a hamburgi kikötő falát mosó barnásszürke hullámokkal egy az egyben előrevetíti, mit kapunk a hátralévő mintegy két órában: mocskos, szennyezett, rothadó hullámvasutazást. Ahol a gyomrunkat nem az izgalom rántja össze, hanem a félelem, hogy összeroskad alattunk az egész korhadó tákolmány. Kiváló adaptáció, pedig nem másolja szolgaian a könyvet, ahogy azt az adaptációk nézői oly sok esetben – teljesen feleslegesen – elvárják. A legszembetűnőbb változás talán a főszereplőket illető hangsúlyeltolódás.

A regény három egyenrangú főszereplő „tánca” – kerülgetik egymást, mint a forró kását, sokáig nem is látjuk mindőjüket az előtérben mozogni, csak követjük, ahogy lassan egymás felé sodródnak. Ez filmen nem a legszerencsésebb, hát adja magát, hogy kell egy valódi főszereplő, aki nem is lehet más, mint Günther Bachmann. A létező legtipikusabb le Carré-hős (aki valószínűleg képen röhögne a „hős” jelző miatt), George Smiley kései (és kevésbé sikeres) utódja, a megroskadt, megszürkült, ideáit rég elvesztett, pia- és cigiszagba burkolózó kém, aki még őrizget homályos elképzeléseket arról, hogy a szolgálat nem csupán annyiból áll, hogy kilószámra szolgáltatjuk a letartóztatottakat, lehetőleg minél több kamera előterében. Hogy a kémszakma – bármily hideg profizmussal és eltökéltséggel űzik is – mégiscsak arra lenne való, hogy valami nagyobb jót szolgáljon… Persze még legdelíriumosabb pillanataiban sem engedi meg magának, hogy mindezt tényleg elhiggye. 

„Ha van egyáltalán olyan ember a földön, akinek a kémkedés az Istentől rendelt hivatása, hát akkor Bachmann az. Ez a születésétől többnyelvű sarjadék egy tüzes természetű ukrán-német hölgyike szeszélyesen egymásra következő nemzetközi házasságainak valamelyikéből származik, a szolgálatnál az egyetlen olyan ember hírében áll, aki semmilyen végzettséggel nem dicsekedhet egy gimnáziumi kicsapáson kívül, továbbá elmondható róla, hogy harmincéves korára már maga mögött tudhatta a tengert, a Hindukust gyalog, némi kolumbiai börtönöket, valamint egy jó ezer oldalra rúgó, gyakorlatilag kiadhatatlan regényt.” 

De ha már Bachmann kerül a középpontba, akkor legyen olyan Bachmann, hogy a nézőnek aztán eszébe se jusson más, ha le Carré kémeire gondol (sorry, Mr. Oldman…)! Nehéz ám szavakba foglalni, mi fogja el a nézőt, látva Philip Seymour Hofmann félelmetes, nem egy ponton valóban Marlon Brando-t idéző alakítását – nehéz, mert a halála körülményei óhatatlanul felvetik a kérdést: amit látunk, vajon Bachmann vagy Hofmann? Vajon ebben a megroskadt, reményvesztett, illúziók nélküli kémben mennyi van a színészből magából és mennyi a szerep? És persze nem lehet nem elgondolni, mi lehetett volna, ha...

Hofmann könnyedén lenyúlja a show-t, pedig a többiek sem akármilyen alakítást tesznek le az asztalra – Willem Defoe remekel, mint cseppet sem tipikus bankár, nem kevésbé Robin Wright, mint hideg amerikai bábjátékos. Az igazi meglepetés azonban Rachel McAdams az idealista ügyvédnő szerepében – ha nem is ájultam el tőle, alakítása messze túlmutat mindazon, amit eddig egynyári romkomokban nyújtott. Persze nem feledkezhetünk meg a regény abszolút középpontja, Ísza megformálójáról sem – Grigoriy Dobrygin zavarodott, hol elveszett, hol fanatikus játéka előtt azt hiszem, térdre borulnának a kritikusok, ha nem épp ebben a filmben játszotta volna, ahol ott van Hofmann. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a hangsúly eltolódott Íszáról Bachmann felé – a regénybeli Ísza összetettebb, érdesebb-érdekesebb, több lehetőséget nyújtó alak lett volna. Ami felvet bizonyos értelmezésbeli kérdéseket is – jelesül, hogy mennyire gondolnánk másképp a filmre, ha nem kerül ennyire középpontba Bachmann és nem szimpatizálunk egy emberként az ő „küldetésével”? Ha megmarad mindaz a kétértelműség, késélen táncolás, ami a regényt jellemzi? Ha…

A könyvet becsukva a legjellemzőbb érzés a zavarodottság – hogy fogalmunk sincs, hogyan kellett volna másképp, hogy egyik szereplőről sem tudjuk, az-e akinek látjuk, hogy nincsenek hitek, nincsenek igazak, csak egy nagy büdös katyvasz, amiben valahogy meg kell próbálni felszínen maradni a lehető legkevesebb véráldozattal. A film után felállva ellenben a legmarkánsabb érzés a keserűség, a kiábrándultság – tudni véljük, hogyan kellett volna, és reményvesztetten konstatáljuk, hogy megint nem úgy lett. Az igazán zavarba ejtő az, hogy mindkét értelmezés tökéletesen belesimul a le Carré-univerzumba… Na, erre mondom én, hogy egy tökéletes regény tökéletes adaptációja.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

John le Carré: A panamai szabó

„Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg a Vía Espanán, Panamavárosban.

Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Espanához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett.” 

Hetvenhét perc – néha ennyin múlik. Egy ember jövője, egy város jövője, egy képlékeny társadalmi-politikai berendezkedésű állam jövője. Hetvenhét perc, két kisember, egy „királyi úriszabóság”, mely tán sosem létezett, egymásba gabalyodott hazugsághálók és egy nagy adag becsvágy – John le Carré szatirikus kémthrillerében ennyi kell a robbanásveszélyes elegyhez. Mindez az ezredforduló előtti Panamában, mely a Csatorna helyi kézbe kerülésének lázában ég – politikai pártok jönnek és mennek, helyi és nemzetközi erők jelentik be igényüket a Csatornára, hangzatos szónoklatokat visszhangoznak a rádiók, üzletek köttetnek és tüntetések veretnek le, miközben a világ számos titkosszolgálata ugrásra készen figyeli, mikor foglalhatja el a kivonuló amerikai csapatok helyét.

A britek sem tétlenkednek – idejekorán odaküldik a fiatal Andrew Osnardot, hogy tartsa rajta a szemét a panamai politika eseményein. Cseppet sem mester-kémünk nem is tétlenkedik: megérkezése után rögvest nekiáll becserkészni a legígéretesebb vadat, aki a leendő panamai kémhálózata feje lehet, s egyúttal megnyithatja a pénzcsapokat a nagy víz túloldalán – Harry Pendelt. A szabót, aki mindenkinek szabott már legalább egy öltönyt Közép-Amerikában, aki számít: bukott diktátoroknak, tábornokoknak, pártvezéreknek, üzletembereknek és botrányhősöknek. Az ő ollója szabta méretre a panamai elit jó részét – akit nem, azon meg is látszik. Pendel a város szeme és füle: bejáratos minden oldal prominenseihez, szalonjában a legkülönbözőbb információforrások fordulnak meg, két igazítás között elfecsegve titkos viszonyokat, korrupt üzletek részleteit, politikai machinációk terveit. Hiszen a szabó csak hallgat – diszkréciója közismert.

Nem csoda hát, hogy ő a legtökéletesebb áldozat Osnard játékához: s hogy zsarolni is tudja mivel, csupán hab a tortán. Elkezdődik hát kettejük cirkuszi mutatványokkal felérő zsonglőrködése – információval, pénzzel, összeesküvésekkel, Csatorna iránt érdeklődő japán üzletemberekkel, korrupt politikusokkal, forrongó diáklázadással. Ja, hogy mindennek a fele sem igaz? Kit érdekel… A cél ugyebár szentesíti az eszközt. Már-már jót kacagnánk azon, ahogy fifikás úriszabónk, ez a megzsarolt kisember, aki mást sem szeretne, mint nyugodtan élni tökéletes feleségével és két szép gyerekével, hülyére veszi ezt a felfuvalkodott oxfordi zsúrpubit – ám sajnos tudjuk: egy le Carré-krimi, legyen bármily kacagtató, jó eséllyel kétségbeejtő végjátékba fordul. Nincs ez másként A panamai szabó esetében sem – élvezettel vegyes szörnyülködéssel olvassuk, ahogy Panama szabója (az eredeti cím – The Tailor of Panama – épp egy hangyányival kifejezőbb) a maga képére szabja, igazítja, tűzi, varrja a panamai belpolitikát; ugyanakkor tudjuk jól: teljesen mindegy, mit csinál, így is, úgy is a brit titkosszolgálat malmára hatja a vizet.

Mert hát a nagy büdös igazság az, hogy fikarcnyit sem számít, mi igaz és mi nem – a lényeg, hogy legyen ürügy beavatkozni és átvenni a CIA játszóterét. Hogy a kémhálózatunk nem létezik, a kémünk egy aljas csaló, a diákok nem lázadnak és a politikusok sem egytől egyig korruptak, az egy ponton túl már senkit nem érdekel – ám hogy honnan nézzük azt a pontot, az a nem mindegy. A zavaros vizeket elhagyó brit diplomaták szemszögéből: kitüntetések és szép nyugdíj, esetleg zsíros új kinevezés van a túloldalon; Pendel szemszögéből meg a keserű valóság: hogy ami ártatlan svindlinek indult, az jóvátehetetlen bűnökbe, emberéletekbe, véres megtorlásba torkollhat. Mert legyen bármily fifikás, formálja a valóságot bármily ügyesen a saját képére, a nagypolitika játszóterén akkor sincs esélye.

Végig drukkoltam ennek a Pendelnek, hogy megmutassa: legyen bár igazi, tőről metszett kisember, van esélye labdába rúgni a nagyok mellett – s mi tagadás, baromira élveztem, ahogy átverte a Céget. Sajnos-szerencsére azonban le Carré még a legszórakoztatóbb könyvében sem hazudtolja meg önmagát, és nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy meghagyja az illúzióimat. Ha jól belegondolok, épp ezért szeretjük.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra