I.
Aggodalommal vártam, mit kezdenek
kedvenc új-zélandi filmeseim A hobbittal
– leginkább talán a mesei, szinte narniai hangütés A Gyűrűk Ura-filmekhez való fazonírozása izgatott, hogy Peter
Jackson és jobbára régi ismerősökből álló filmes csapata hogyan simítja ezt a
könyvet a már lefektetett világ hangulatához. Nekem a népmeseit és balladait
századfordulós vidéki angol életvitellel, kelta mitológiával, viking
hangulatokkal keverő metódus – ahol mindvégig tetten érhető a minél
realisztikusabb, történelmével, művészet- és életmódtörténetével együtt elénk
tárt, szuverén világ megteremtésének vágya és a következetes
fantasy-klisékerülés –, a megrajzolt miliő adta a Trilógia varázsát; leginkább
arra voltam kíváncsi, mit kezdenek az alkotók A hobbit sokkal kevésbé
emelkedettre formált keretével.
Aggódtam, nem is kicsit a „szabad
kéz” keltette túlzások miatt. Nem kérdés, hogy A Gyűrűk Ura fogadtatása után (s
főleg azután, hogy a felmerülő vitákban a
Jackson vezette filmkészítők és a producerek: a „pénz” közt a fogadtatás minden
esetben az alkotókat igazolta; olyannyira, hogy A király visszatér „eljövetelére” már felrúghattak a csinálók olyan
„Mammon-tabukat” is, mint az optimálisan értékesíthető maximális játékidő) a
rendező szokatlanul könnyedén hárított bármilyen beavatkozást. Valahol a
kontroll hiányától féltem, Jackson erősen sajátos humora és olykor igen meredek
ötletei okán – azért ha végignézzük a filmográfiáját, látható, hogy ha lehet,
szívesen szöszöl morbid, gusztushatárt feszegető momentumokkal. Én –
ősrajongóként – korántsem tartom tökéletes adaptációnak a Trilógiát (még a
bővített változatokat sem), hanem egy tisztességes, vállalható kompromisszumnak
az eredeti Tolkien-i szellemiség és a jelen mainstream filmkészítés jellegzetes
eszköztárával alkotható „konzum fogyasztási termék” között. Ahol a
megjelenítésben a maratoni játékidő ellenére is kihagyni, sűríteni kell, ahol
el kell felejteni a regény sajátos időkezelését, bátran elhagyni komplett
szálakat, rajongói célcsoporthoz kell igazítani a szereplők korát, a hiteles
motivációkat számtalanszor közérthetőre cserélni – szó szerint merényletek
tucatjait kell elkövetni a könyv ellen, az adaptáció érdekében.
Meg kell mondjam, igen kevéssé
izgatott (s nem is feltétlenül tekintem egyszerű pénzlehúzásnak), hogy három
film készül ebből a vékonyka regényből is, pont azért, mivel úgy gondolom, a pár
száz oldal „hiteles adaptációjának” játékideje valójában a mini sorozatokéval
vetekszik (számomra a tökéleteshez ilyetén a BBC
Büszkeség és balítélete közelít). Kivételes rendezői zseni, és
rövid időtávot feszesen mesélő történet teremthet olyan másfél órás csodát,
mint
Az ötödik pecsét – de ez igen ritka.
PJ pedig nem zseni, „csak” mester, akkor is, ha az újítások, a filmes innováció
jelenleg legszimpatikusabb mániása is ő. És rajongó, akinek saját (az enyémnél
földibb, tocsogóbb, realisztikusabb) víziója van az olvasottakról. Szoktam
mondani azt is A Gyűrűk Uráról, hogy kevésbé adaptáció, mint amennyire
szubjektív rajongói vízió – és ilyenkor voltaképp a rendezőt idézem, aki a
„világ legdrágább rajongói házi mozijaként” hivatkozott nem egyszer a
filmjeire.
Úgyhogy valójában nem A hobbit
filmes adaptációját vártam, hanem a bátorságot, amely egy ennyire rövid
történetből is kihagy, átszerkeszt ha kell, az egységes vízió kedvéért eltol
hangsúlyokat – főleg a mesei hangsúlyokat valahova abba a „véres
múlt-párhuzamosba”, kvázi-középkorba, ahol Zsákos Frodó kalandja is játszódik. Vártam,
milyen trükkökkel illesztik be az alkotók a régi hősöket a múlt kalandjába,
vártam, mit kezdenek a függelékből, befejezetlen regékből ide emelt, vagy saját
kútfőből kiizzadt összekötő momentumokkal. Mit kezdenek a történettel, a
nyilvánvalóan mesei fordulatok tömkelegével benne, a ténnyel, hogy ez egy
gyerekkönyv (annak íródott) s csak szerzője fixációja okán került bele abba a
saját mitológia-közegbe, amely a mesécske megírásakor már csaknem annyira
kitalált és kidolgozott volt (másrészt pontosan annyira töredékes), mint amikor
Tolkien halála után Szilmarilok néven
kézbe vehettük. Mit kezdenek a szereplőkkel, a néhány kivételtől eltekintve
minden egyediséget nélkülöző törpmasszával, Gandalf sajátos elmászkálásaival és
megjelenéseivel, jó pár szcéna (legjellemzőbben a troll-epizód) apró, oda nem
illő, lazán kezelt esetlenségeivel.
Komolyan mondom, olyan
aggodalommal vártam nagyon ezt a bemutatót, mintha szeretettjeim nyilvános
nagyzenekari vizsgaelőadására kaptam volna meghívót – ugyanakkora eséllyel
felszabadító, aggodalmakat söprő; mint kínosan feszelgő és már menet közben
mentségeket kereső élményre. Na. Azt hiszem, kicsit túldimenzionálom.
Amikor aztán zúgó fejjel
felálltam a film után, jobbára megkönnyebbülést éreztem, amiért nem baltázták
el teljesen – egy nézhető, de korántsem hibátlan filmet akartam zsigerből
egyből újranézni. Megkönnyebbülésembe csalódás vegyült: mert a filmek alapját
képező egységes, következetes Középfölde-víziót a történetmesélés kedvéért az
alkotók túlságosan sokszor köpték szemen. Tényleg annyira nehéz észben tartani
azt a kátészerűen felépített rendszert, ahogy Tolkiennél a különböző népek
különböző társadalmi létstratégiák mentén morálisan minden esetben
megalapozott, mitológiával alátámogatott módon, folyamatos következetességgel
mozognak? Tényleg érdemes egy-egy filmes poén kedvéért a történetfolyam tán
legméltóbb tündeurát, Elrondot arra az udvariatlanságra kérni, hogy kapujában
sértegesse a törpök csapatát? Azt a történeti korokon át húzódó, sok indokból
hol barátságosabb, hol ellenségesebb, de mindenképpen ambivalens viszonyt,
amely a törpök és tündék egymás mellett élését terheli tényleg ennyire direkt
és ostoba módon kell kihegyezni: ahogy Thranduil áll a dombtetőn a seregével a
sárkánydúlást bámulva és nem segít – mégpedig azért nem, mert (megint csak
teljesen valószínűtlen, „Középföldétlen” körülmények közt) Thrór egyszer őt
megalázta, meghajlásra késztette?
Akármilyen furcsa, a mese: A hobbit
és sokkal kompromisszum-mentesebb folytatása, A Gyűrűk Ura e tekintetben nem
hordoz ellentmondást. A mitológiai gyökérzet szintjén, a beágyazottság szintjén
– amely egy ennyire sorsvezérelt balladai közegben eldönti a hősök viselkedését
– a két történet közt nincs ellentmondás. Cselekményi szinten van (csak az
ismert Gyűrű-nyerés jelenetére ha utalok, amit Tolkiennek utólag, a folytatás
fényében újra kellett írnia az előzménymesében…), a cselekmény tekintetében
élhettek volna (olykor jól is éltek) az alkotók a keret és a rengeteg töredék birtokában
nagyobb szabadsággal. De ahogy a gyenge lábakon álló, motiváció-indokló
marhaságok kedvéért csavargatják az alapokat, az messze túlmutat, csaknem a
botrányig mutat túl azon a visszafogottabb fokon, ahogyan a Trilógiában tették
„közérthetőbbé” Aragorn indíttatásait, karakteresebbé a nőket, vagy ahogyan
például „elvették” az Entek bölcsességét a hobbitok szerepének hangsúlyosabbá
tétele érdekében.
Félre ne értsetek, a bődületes
játékidőből rengeteg minden tetszett! Kevés momentumával is találó, ahogy
minden törp külön arcot kap – még ha nem is tudnék mindenkit név szerint az
arcához kötni. Martin Freeman a hobbit maga – nemcsak a kinézetében, de minden
gesztusában telitalálat! Annyira szívesen néztem, ahogy belefonják Hobbitfalva
„jelenébe” a múltat (korrekten bepakolva a történetbe Frodót) – egyáltalán,
szívesen időzöm Hobbitfalván, szerintem nálam ez alkati kérdés. Ha némileg
feszelegtem is a törpök burleszk-szerű első dala alatt (bár azt hiszem, azt a
tányérakrobatikát párszor visszapörgetem majd) legalább annyira adtam át magam
a másodiknak, a méltóságteljes küldetés-dalnak (így kell ezt – rokon érzés,
mint Pippin dala Faramirék értelmetlen rohama alatt… borzongsz, és jobb is, ha
nem érted, pontosan miért).
A látványi hangulatok, a
megelevenedő Középfölde megint elvarázsolt – Jackson saját „folytonos
vizualitása”, a teljesen filmes elmével fogalmazott mese persze hogy magával
ragadott. Simán bekajáltam azt, amit (apró) túlzásnak érzek majd sokadikra: az
erebori törptárna méretétől és összetettségétől (amihez képest Mória hatalmas
csarnoka egy unalmas és jellegtelen piactér – mintha tényleg kapott volna a
törp-építészet egy plusz dimenziót…) a kocsmai-bunyózó kőóriások térdén való
időzésig (amely a Trilógia törplépcső-szcénájának hiperturbózott filmi párja…).
Olyan csatajeleneteket kaptunk megint, hogy ihaj – filmről filmre képes a
csapat magasabbra tenni a lécet, könnyedén megtalálva és tartva a tömegek
mozgásának érzékeltetése, és a személyes párviadalok közti egyensúlyt. Még a
koboldvárost leamortizáló fergeteges menekülés is működött a maga félig-paródia
jellegével együtt; bár az a sziklák közt gyalulódó hídon leliftezés már végképp
nem volt komolyan vehető, mintha A
Karib-tenger kalózainak sokadik részéből pottyant volna ide (vagy a Vándorló Palota animéjének
vége-jelenetéből) – de az addigiak fényében bepusziltam: desszertnek megtette a
nagy rohanás után.
Furcsa módon az egyik legerősebb
pillanat egy beillesztett jelenet volt, mégpedig a Fehér Tanácsé, ahol először
felmerül, hogy kezdeni kéne valamit Dol Goldurral. Képre és hangulatra nem
lehetett panasz – s az ilyen jelenetek biztosítják azt a távlatot, ami által
némileg mégiscsak érzékelhető a fantáziavilág mélysége, túl az össznépi
csihi-puhikon. A „többről van itt szó, mint elsőre tűnik” valósul meg itt
megint, Fran Walsh és Philippa Boyens érzékenyebb, nem elsősorban akciófilmes
szelleme lakik ilyenkor a vásznon. Tanítanivaló, ahogyan félmondatoktól, apró
gesztusoktól távlatot kapnak a vásznon látható karakterek, jó látni: színészi
játék vezénylésére is futja még, nemcsak a látványparádéra.
Ha már színészi játék - a Gyűrű
megtalálása, és Gollam színre lépése lett a kedvencem. Merthogy ez az epizód
akciófilmes aggyal tényleg nehezen tölthető feszültséggel, a Gyűrű elejtését és
megtalálását vezénylő véletlen (na, itt mutatja meg Jackson, milyen az, amikor
az eredeti történethez valóban konstruktív módon nyúl hozzá), a
találóskérdés-játék, a megmenekülés és kegyelemgyakorlás végig színészi parádé
(hiába CGI az egyik karakter megint…), rendezői bravúr (a beszélgetésbe fűzött
testmozgások keltette feszültség!), operatőri szakmateteje (a közelik és a
baljós, pofátlanul pontos képkivágatok szakadatlan parádéja), zene és csend a
megfelelő helyen – szóval a kétségtelen csúcspont. A pillanat, amikor Bilbó-Freeman
megmutathatja, nemcsak hobbitul, de „érzelemül” is tud, képes az arcával egy
szó nélkül monológokat mesélni – hiszen ez az általában vett színészi játék
egyik csúcsa: a némafilmes „beszéd”. Az egész filmidő alatt nagyon finom
lépésekkel alakul a szemünk láttára Bilbó jelleme. Valahol ebben meglelték a
könyvi ritmust az alkotók, ha kicsit el is kapkodták a végét – ha előre is
szaladtak benne.
Merthogy az égőfás, wargos,
Azogos, Thorin-a-fasza-gyerekes, elsőre Bilbó-aki-nem-habozik jelenetben
ellövik azt a puskaport, amit jóval később, a pókok ellen kellett volna. Ilyen
alapon a kardot Bilbó akár Thorinmentőnek vagy Varglovaslyukasztónak is
elnevezhetné – az a tündebicsak azért lett Fullánk, mert a pókok nevezték
először így, a bakacsinerdei pókok, akik aztán érezték is a potrohukon a
csípését. Mert az volt az első tette a kardnak Bilbó kezében. S e felvetés:
Bilbó túl korai harcossá érése csak a legkevésbé fontos kritikám e jelenet
belső logikáját illetően. Minek szívatjuk szegény reménybeli Törpekirályt (ha
hűek maradunk a könyvhöz) a végső vereség előtt (merthogy párviadalban a
koboldvezért Thorin a végén se győzi le – persze Bolgot nem, hiszen akkorra
Azognak haló pora sincs) még egy megalázó vereséggel? Tényleg azért, hátha
valaki kóbor mozinéző halottnak hiszi, mint Aragornt A két torony legértelmezhetetlenebb jelenetében (amit csak az Arwenes-pacis
ébresztő puszi rázott a helyére)? Vagy azért kell Azog e történetbe, hogy
bukása előtt Thorin azért legalább a csatamezőn győzhessen egyet? Ja és! Én
igen durván seggbe rúgnám harcos törpjeim, ha kardom és (tölgyfa)pajzsom
ragadva mögöttem elsőnek és egy darabig egyetlennek egy kiképzetlen kis hobbit
loholna csak a viadalba!
Hollywood befigyel, és nemcsak
itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a
westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus
motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre
minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi
erkölcsi- és vérszomjkielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós
orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla,
amolyan jollyjoker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon.
Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete
előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’
szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át…
Mint ahogy nem kellett volna a
Troll-burleszk. Turhával és értelmetlenséggel telipakolt jelenet; hősi,
legyakhatatlan, ámde zsarolható törpökkel. Ez a jelenet legalább annyira kilóg
a rendezői vízióból, mint amennyire a Trilógiából kilógott volna Bombadil. Vagy
kihagyom, vagy annyira átfazonírozom, amennyire csak hagyja magát – nem állok
meg egy ponton, ahol az egész hiteltelen marad a saját filmem szabályai szerint
is. Bocsesz, de ha a megevésemről van szó, amit épp fegyverrel a kézben
nehezményezek, hát szakadjon a hobbit, ha már hagyta elkapni magát. Hiszen „nem
garantáltam a biztonságát”. Ez a kizsarolt fegyverletétel-sablon is egy
visszaköszönő filmgyári klisé, nulla-valóságszagú (még a középföldei „valóság”
mércéjével mérve is), álomország patetikus cselekményi kényszergyógykezelése.
A mélypontot hagytam a végére.
Csak annyit mondok: Radagast. Meg a rhosgobeli nyulak. Ha ezzel akartak tisztelegni
az alkotók az eredeti, mesei hangvétel előtt pár jelenet elejéig, mondjuk ki,
ez nem sikerült. Helyette sikerült a filmet csaknem hazatoszni. Na, ide kellett
volna némi józan, pénzféltő, produceri „álljlekomám”, avagy ha ők nem (ha pont
ők akarták…), akkor némi rajongói netes közfelháborodás. Kontroll. Hogy ne
akadjon fenn egy pillanatra az egész egy begombázott, madárturhás hajú idióta
szerepeltetésén. Ezt fogom minden esetben áttekerni, és ideképzelni helyette
valami Radagasthoz valóban méltót.
Természetesen alig várom a
folytatást. Még jó, hogy nem lett vége a világnak...