A tavalyi év legnagyobb hatású új sorozata
a Csernobil
mellett kétségkívül a szintén HBO által gyártott Eufória volt – nem véletlen, hogy az én év végi összegzésemben is
sokáig e kettő versengett az első helyért, egész addig, amíg surranópályán
beelőzte őket Patrick Melrose. De az Eufória
tényleg veszettül jó – annyira, hogy most, amikor egyébként állandóan (de tényleg:
állandóan) azon nyígok, hogy nincs elég időm megnézni mindent, ami érdekel,
muszáj volt újráznom. Minden perce mesteri, még az a borzasztóan elnyújtott,
sokértelmű, vizuálisan és érzelmileg is minden határt áthágó befejezés is. Ami
meg előtte van, az nyolc órányi tömény gyönyör.
Amerikai fiatalok, tizenhét-tizennyolc
éves középiskolások, a felnőttélet küszöbén, mondhatnánk nagy nosztalgiázva –
közben meg már túl drogelvonón, szexvideókon, bántalmazó kapcsolatokon,
abortuszon, nemváltoztató műtéten, prostituálódáson. Egy generáció, amit az
előtte lévők a legkevésbé sem értenek (nem is fogjuk soha), tizenévesek, akik
abba születtek bele, hogy minden egy kattintásnyira van, akik úgy kapkodják a
partidrogokat ahogy szüleik gurítanak le minden este egy martinit, akik számára
a magánszféra fogalma már jószerivel ismeretlen, akiknek a netes szexvideó
csupán könnyű pénzkereset. Akiknek egy meztelen fotó a kapcsolat valutája,
ahogy egy ponton elhangzik.
Az Eufória
sokkolni akar és ez sikerül is: ilyen expliciten tán még egy sorozat sem
nyomott az arcunkba mindent, amit a középosztálybeli kertvárosok fehér
léckerítései mögött oly gondosan el akarnak kendőzni: drogok, alkohol,
farokszelfik, pedofil szexvideókat rejtegető mintaapák, elvonóról frissen
szabadult, az élő fába is belekötő, dühös, kiállhatatlan tinilányok, pomponlányok
és sztársportolók erőszakos, mérgező kapcsolata, a bálkirálynők mögött örökkön
háttérbe szorított „csúnya lányok” szexuális ébredése. Ám mindez eltörpül
amellett, ahogy megmutatja: ezek a gyerekek (hisz bármit tesznek, azok) mindezt
meg is osztják. A medencés buli nyilvános dugása öt perc alatt kétezer lájkot
kap az instán – nem csak kitörölhetetlen nyomot hagyva a hálón, de veszélybe
sodorva egy emberéletet is. A kamaszkor romantikája az okostelefonokkal vész
el: nincsenek már ifjúkori botlások, amikre a feledés jótékony homálya borul és
maximum az osztálytalálkozón röhögtök rajta két sör mellett a haverokkal.
Minden botlás fent van a neten, minden kaland lájkokra vadászik, minden farokszelfi
potenciális rendőrségi bizonyíték ellened. Mindenki kihasználja, mit osztasz
meg magadról – miközben senki nem veszi észre, hogy valójában a világháló
használja őket.
Persze a sokk és a köztörvényes
bűncselekmények és tökélyre fejlesztett önsorsrontás közepette ezek a srácok is
csak érző lények, akik szeretetre, kapcsolódásra, megértésre vágynának. Csak
már rohadtul azt se tudják, hol keressék és hogyan kérjék. Ami nyilván a
szüleik, nagyszüleik, az összes megelőző generáció hibája is. Honnan is tudná
egy dühtől fuldokló drogos lány, hogyan kell szeretni, azok után, hogy
gyerekkorában a haldokló apja ágya mellől elcsent fájdalomcsillapítókkal
szokott rá bipoláris zavara tüneteinek enyhítésére – anélkül, hogy ez feltűnt
volna bárkinek? Ebben a kertvárosban (is) mindenki sérült: a srác, aki
kisiskolásként fedezte fel apja szexvideóit, aki abba nőtt bele, hogy a városka
mintacsaládfője rendre alázza az anyját, péntek esténként meg fiúprostikat
erőszakol, aki sztársportolóként kénytelen elnyomni a legkisebb homoszexuális
hajlamot is, hogy is teremthetne egészséges kapcsolatot a lánnyal, aki
tizennégy éves kora óta használja testét arra, hogy uralkodjon a pasikon és
megfogjon valakit, aki kiszabadítja csóró közegéből? Hogy tudna megnyugodni egy
normális fickó mellett az iskola szépe, aki dédelgeti magában imádott apja
lelépésének traumáját és alkoholista anyja mellől folyvást újabb kapcsolatokba
menekül, beleszeretve minden szembejövőbe?
Az egyetlen, aki a helyén van ebben a
kavalkádban, az Jules, a transznemű új lány, aki visszaadja a drogokkal
leszámoló Rue életkedvét – az egyetlen, aki már megvívta a maga harcát, aki túl
van a legrosszabbon, és nem hajlandó másként élni, mint önazonosan, magasról
téve az elvárásokra. De még Jules is kis híján elsüllyed a kertváros szőnyeg
alá söpört mocskában. Egyszerre gyönyörű és ocsmány az, ahogy a legkülönbözőbb
önsorsrontó szereplők mintha egy emberként fognának össze azért, hogy lehúzzák
magukhoz azt az egyet, aki nem követi a játszmájuk szabályait. Baromi nehéz úgy
ábrázolni ezeket a kegyetlen játékokat, hogy ne legyen nevetséges – önmagában a
ténytől, hogy kamaszok játsszák őket, könnyen azzá válhatna. A sorozat
legnagyobb erénye épp az, hogy, talán elsőként a képernyőn, úgy tudja hitelesen
elénk pakolni ezeket a felnőttet játszó gyerekeket, hogy nem lesznek sem
nevetségesek, sem erőltetettek. Hogy elhiszem, ez a két egymást tépő szerelmes
tizennyolc éves korára már annyit bántotta egymást, hogy az elég egy életre –
és mégis, simán el tudom képzelni, hogy folytatják még negyven éven át. Ehhez a
remek fiatal színészeken túl kellett a kiváló forgatókönyv és egy elképesztő
pszichológiai érzékenységgel megáldott rendező.
S ha már pszichológiai érzékenység: a
legszebb pillanatok itt is azok, amikor a mocsokból kiviláglik az emberség.
Amikor az egyébként szülőnek tökéletesen alkalmatlan alkoholista anya úgy
engedi el abortuszon frissen átesett lányát az iskolai bálra, hogy „emelt fővel
menj be közéjük”; amikor az apa legújabb fiúprostija előtt omlik össze, mert
rákényszeríti az élet, hogy eltöprengjen, életmódja vajon milyen törést okoz a
fiainak; amikor a drogdíler arcán hosszan kitartva látjuk az önvádat, mert a
lány, akit titkon szeret, a tőle kapott drogba fog belehalni. Persze az élet
egy szemét – az anya úgyis nyúl a borosüveg után, amint lánya kiteszi a lábát
az ajtón, az apa megdugja az újabb prostit is, a díler meg dílerkedik tovább. A
happy end elhagyta e vidéket. Mi meg itt maradtunk egy kibogozhatatlan, zavarba
ejtő befejezéssel; a főszereplő ex-Disney sztár Zendaya képernyőt kiégető
dühével; Rév Marcell zseniális, retinánkba égő képeivel; Luhrmann Rómeó + Júliáját idéző eksztatikus
bulijelenetekkel (nem véletlen Jules kosztümje az álarcosbálon); és a tudattal,
hogy valamit csinálni kéne ezzel a kurva világgal, hogy ne tegyük tönkre egymás
életét ennyire módszeresen. Vagy legalább a gyerekeinknek ne hagyjuk. A végére
marad a kérdés: hol rontottuk el?