2020. február 24., hétfő

Eufória – sorozat


A tavalyi év legnagyobb hatású új sorozata a Csernobil mellett kétségkívül a szintén HBO által gyártott Eufória volt – nem véletlen, hogy az én év végi összegzésemben is sokáig e kettő versengett az első helyért, egész addig, amíg surranópályán beelőzte őket Patrick Melrose. De az Eufória tényleg veszettül jó – annyira, hogy most, amikor egyébként állandóan (de tényleg: állandóan) azon nyígok, hogy nincs elég időm megnézni mindent, ami érdekel, muszáj volt újráznom. Minden perce mesteri, még az a borzasztóan elnyújtott, sokértelmű, vizuálisan és érzelmileg is minden határt áthágó befejezés is. Ami meg előtte van, az nyolc órányi tömény gyönyör.

Amerikai fiatalok, tizenhét-tizennyolc éves középiskolások, a felnőttélet küszöbén, mondhatnánk nagy nosztalgiázva – közben meg már túl drogelvonón, szexvideókon, bántalmazó kapcsolatokon, abortuszon, nemváltoztató műtéten, prostituálódáson. Egy generáció, amit az előtte lévők a legkevésbé sem értenek (nem is fogjuk soha), tizenévesek, akik abba születtek bele, hogy minden egy kattintásnyira van, akik úgy kapkodják a partidrogokat ahogy szüleik gurítanak le minden este egy martinit, akik számára a magánszféra fogalma már jószerivel ismeretlen, akiknek a netes szexvideó csupán könnyű pénzkereset. Akiknek egy meztelen fotó a kapcsolat valutája, ahogy egy ponton elhangzik.

Az Eufória sokkolni akar és ez sikerül is: ilyen expliciten tán még egy sorozat sem nyomott az arcunkba mindent, amit a középosztálybeli kertvárosok fehér léckerítései mögött oly gondosan el akarnak kendőzni: drogok, alkohol, farokszelfik, pedofil szexvideókat rejtegető mintaapák, elvonóról frissen szabadult, az élő fába is belekötő, dühös, kiállhatatlan tinilányok, pomponlányok és sztársportolók erőszakos, mérgező kapcsolata, a bálkirálynők mögött örökkön háttérbe szorított „csúnya lányok” szexuális ébredése. Ám mindez eltörpül amellett, ahogy megmutatja: ezek a gyerekek (hisz bármit tesznek, azok) mindezt meg is osztják. A medencés buli nyilvános dugása öt perc alatt kétezer lájkot kap az instán – nem csak kitörölhetetlen nyomot hagyva a hálón, de veszélybe sodorva egy emberéletet is. A kamaszkor romantikája az okostelefonokkal vész el: nincsenek már ifjúkori botlások, amikre a feledés jótékony homálya borul és maximum az osztálytalálkozón röhögtök rajta két sör mellett a haverokkal. Minden botlás fent van a neten, minden kaland lájkokra vadászik, minden farokszelfi potenciális rendőrségi bizonyíték ellened. Mindenki kihasználja, mit osztasz meg magadról – miközben senki nem veszi észre, hogy valójában a világháló használja őket.

Persze a sokk és a köztörvényes bűncselekmények és tökélyre fejlesztett önsorsrontás közepette ezek a srácok is csak érző lények, akik szeretetre, kapcsolódásra, megértésre vágynának. Csak már rohadtul azt se tudják, hol keressék és hogyan kérjék. Ami nyilván a szüleik, nagyszüleik, az összes megelőző generáció hibája is. Honnan is tudná egy dühtől fuldokló drogos lány, hogyan kell szeretni, azok után, hogy gyerekkorában a haldokló apja ágya mellől elcsent fájdalomcsillapítókkal szokott rá bipoláris zavara tüneteinek enyhítésére – anélkül, hogy ez feltűnt volna bárkinek? Ebben a kertvárosban (is) mindenki sérült: a srác, aki kisiskolásként fedezte fel apja szexvideóit, aki abba nőtt bele, hogy a városka mintacsaládfője rendre alázza az anyját, péntek esténként meg fiúprostikat erőszakol, aki sztársportolóként kénytelen elnyomni a legkisebb homoszexuális hajlamot is, hogy is teremthetne egészséges kapcsolatot a lánnyal, aki tizennégy éves kora óta használja testét arra, hogy uralkodjon a pasikon és megfogjon valakit, aki kiszabadítja csóró közegéből? Hogy tudna megnyugodni egy normális fickó mellett az iskola szépe, aki dédelgeti magában imádott apja lelépésének traumáját és alkoholista anyja mellől folyvást újabb kapcsolatokba menekül, beleszeretve minden szembejövőbe?

Az egyetlen, aki a helyén van ebben a kavalkádban, az Jules, a transznemű új lány, aki visszaadja a drogokkal leszámoló Rue életkedvét – az egyetlen, aki már megvívta a maga harcát, aki túl van a legrosszabbon, és nem hajlandó másként élni, mint önazonosan, magasról téve az elvárásokra. De még Jules is kis híján elsüllyed a kertváros szőnyeg alá söpört mocskában. Egyszerre gyönyörű és ocsmány az, ahogy a legkülönbözőbb önsorsrontó szereplők mintha egy emberként fognának össze azért, hogy lehúzzák magukhoz azt az egyet, aki nem követi a játszmájuk szabályait. Baromi nehéz úgy ábrázolni ezeket a kegyetlen játékokat, hogy ne legyen nevetséges – önmagában a ténytől, hogy kamaszok játsszák őket, könnyen azzá válhatna. A sorozat legnagyobb erénye épp az, hogy, talán elsőként a képernyőn, úgy tudja hitelesen elénk pakolni ezeket a felnőttet játszó gyerekeket, hogy nem lesznek sem nevetségesek, sem erőltetettek. Hogy elhiszem, ez a két egymást tépő szerelmes tizennyolc éves korára már annyit bántotta egymást, hogy az elég egy életre – és mégis, simán el tudom képzelni, hogy folytatják még negyven éven át. Ehhez a remek fiatal színészeken túl kellett a kiváló forgatókönyv és egy elképesztő pszichológiai érzékenységgel megáldott rendező.


S ha már pszichológiai érzékenység: a legszebb pillanatok itt is azok, amikor a mocsokból kiviláglik az emberség. Amikor az egyébként szülőnek tökéletesen alkalmatlan alkoholista anya úgy engedi el abortuszon frissen átesett lányát az iskolai bálra, hogy „emelt fővel menj be közéjük”; amikor az apa legújabb fiúprostija előtt omlik össze, mert rákényszeríti az élet, hogy eltöprengjen, életmódja vajon milyen törést okoz a fiainak; amikor a drogdíler arcán hosszan kitartva látjuk az önvádat, mert a lány, akit titkon szeret, a tőle kapott drogba fog belehalni. Persze az élet egy szemét – az anya úgyis nyúl a borosüveg után, amint lánya kiteszi a lábát az ajtón, az apa megdugja az újabb prostit is, a díler meg dílerkedik tovább. A happy end elhagyta e vidéket. Mi meg itt maradtunk egy kibogozhatatlan, zavarba ejtő befejezéssel; a főszereplő ex-Disney sztár Zendaya képernyőt kiégető dühével; Rév Marcell zseniális, retinánkba égő képeivel; Luhrmann Rómeó + Júliáját idéző eksztatikus bulijelenetekkel (nem véletlen Jules kosztümje az álarcosbálon); és a tudattal, hogy valamit csinálni kéne ezzel a kurva világgal, hogy ne tegyük tönkre egymás életét ennyire módszeresen. Vagy legalább a gyerekeinknek ne hagyjuk. A végére marad a kérdés: hol rontottuk el?

2020. február 17., hétfő

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény


Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

2020. február 10., hétfő

Hamvas Béla: Arkhai


Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

(Ez az írás jelentősen kibővítve a Hamvasnak szentelt blogomon is megjelent)

2020. február 3., hétfő

Polcz Alaine: Macskaregény


Tényleg az. Macskaregény. Emberi értelemben is. Egy macskaöregasszony regénye. Aki makacs ösztönlény és számítás és értelem - de közben ugyanakkora eséllyel beleérző, veled érző, ha akarja, a tenyeredbe bújik, még így, a szavakon át is. Valaha nagyon szerettem. A hangját. Az egyik könyv a kevésből, amelyikben tényleg hallottam a mesélője hangját. Ez a hitele - és pontosan ez teremti a hiteltelenségét is. A macskasága. Mert a macskát valójában nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Most is nagyon szeretem, de sokat koptatott rajta a telő idő. Jobban látszik, ami nem macska benne. Hogy valójában tényleg érdekli, mit gondol róla a világ - Polcz Alaine-ről, az írófeleségről, a bennfentesről, a legendákat keresztnéven emlegetőről. Hogy egy rétegében (ez is) védőbeszéd, ahogy az én-irodalom java. Ahogyan a memoárok többsége. Jobban látszik, hogy a macskák ürügyén ez is egy memoár.

Epizodikus és anekdotikus. Mesél, ahogy eszébe jutnak a dolgok, egyik dolog a másikról. Elmeséli a macska-történeteit. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha én is macska-történeteket mesélnék. Érintett vagyok, hiszen voltam (vagyok?) macska életen át tartó rabszolgája. Érintettek a barátaim - hiszen most is ápolom a kapcsolatot egy párral, akik szinte az egész házukat a környék macskáinak rendezték be immár; igazi macskarabszolgák, nemcsak az életük terét, de az életük teljes ritmusát a macskák adogatják. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha elmerengenék ezen - hogy a macskát szerető emberek mennyire szeretnének belesimulni a környezet diktálta ritmusokba, míg a kutyások inkább diktálnák azt; hogy ez a legtöbbünkben éles határvonallal rajzolt szeretet-választás mennyire determinált. A macska-embereket tényleg terrorizálják, harapják a kutyák. Mert ebben a belesimulásban paradox módon több az autonómia, mint a csináló-emberek, a vezényszóra tanítók, hűséget és engedelmességet követelők világképében és életritmusában. Játszom itt - ne sértődj meg, ha kutyás vagy. Csak játszom itt egy könyv nyelvezetével, csapongó jellegével, olykor sommás megállapításaival. Hiszen én pontosan tudom, milyen méltó lehet a hűség. Mennyire méltó társad lehet egy kutya.

És hogy minden mondatnak az ellenkezője is igaz lehet. És hogy a mondatok is nagyon sokszor harapnak.

Most már nem sok van hátra, és nyugodt. Kis Picur távoli lett. Elmehetek. Be kellett mennem Szentendrére a villanyszámla miatt. Elindultam. Mikor késő délután hazaérkeztem, a doboz kint állt a verandán. Kis Picur teste már merev, ugyanolyan lágy mozdulatban. Miklós mesélte, hogy miután elmentem, megérkezett Kata, a takarítónő. Nem vártam aznapra, erre nem számítottam. Porszívózni kezdett. Éppen ott a szobámban. Kis Picur megrándult, nyávogott. Mindig nagyon félt a gép berregésétől.

A haldokló mellett nem szabad zajt csapni, a hallás az utolsó kapocs, és kiélesedik.

Ennyire nem tudtam én, a Hospice-dolgozó, a Magyar Hospice-alapító segíteni egy macskát nyugodtan meghalni.

Polcz Alaine nagyon sok fontos dolgot megérintett a szavakkal. Asszony a fronton, Egész lényeddel, Kit siratok? Mit siratok? Felsorolhatnám itt mind. De valahol nekem ez a könyve. A békétlenségé és megbékélésé. Fiatalon is öreg hangja volt, és öregen is csitri-hang. Ott áll a szavai mögött, de úgy, ahogyan a macska, amikor a pillantásával megmér: bölcs közönnyel. Maga iránt is bölcs közönnyel. Még csak vitatkozni sem lehet vele - akárcsak a macskával. Mert leírja: sajnos mindig csak a valóságot tudom írni. Mert érzed: a maga szempontjából igaza van. Semmit nem alakít át a kedvedért az időből. Megmutatja a szégyent is - és ettől lesz mindkét értelmében szégyentelen. Megmutatja az örömét - de minden dicsekvés nélkül. Az élet apróságait, hogy nagyra nőjenek benned. Nem az igaza érdekel. Nem a bennfentessége. Nem a memoár. Látszik rajta a telő idő, ahogy egy megvénült macskán, aki már nem tudja a gerincét az alapos macskamosdáshoz görbíteni. Mégis. Időről időre a kezembe kéredzkedik. Hogy megsimogassam. Hogy megsimogasson.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...