Azt
hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a legjobb ifjúsági fantasy, amit
valaha olvastam. Simán kenterbe veri a Harry Pottert… És mondom ezt úgy,
hogy azért elég nagy Potter-rajongó vagyok. De nem csak az ifjúsági
vonulat, hanem a felnőtt fantasy összehasonlításában is megállja a
helyét. Nálam ott van szorosan A Gyűrűk Ura és Susanna Clarke A
hollókirálya mögött. Igazából lehet azon vitázni, hogy ifjúsági könyv-e
egyáltalán, mert nagyon kemény, nagyon mély mondanivalóval rendelkezik,
elgondolkodtató, lehet, hogy egy tizenéves nagyon keveset ért meg
belőle. Ezt nem tudom, nem ismerek tizenéveseket, akik olvasták volna…
Mindenesetre én felnőtt fejjel is eléggé megdöbbenve olvastam.
A
trilógia első könyve a szokásos gyerek-kaland zsánerrel kezdődik: egy
kislány kezében ott van az egész világ sorsa, a múltját sötét titkok
terhelik, ő az egyetlen, aki le tudja olvasni a mágikus arany iránytűt,
és persze mindenki őrá vadászik. Az első kötet még kalandos, izgalmas
mese, csodás lényekkel. Szerepet kapnak benne boszorkányok, páncélos
medvék, vándorcigányok, egy texasi kalandor, és sok felfedező. Itt a
hangsúly még a kalandon van, a pajtás megmentésén. A későbbi
borzalmaknak még csak az ígéretét kapjuk. Az első kötet még végig egy
világban, Lyra világában játszódik, ahol a legnagyobb furcsaságot a
daimónok jelentik. Talán ez a világ a legkidolgozottabb, és az egész
trilógia egyik legjobb momentuma a daimónok jelenléte.
Minden
embernek van egy daimónja, egy „kísérője”, egy „másik fele”. Állat
alakját veszi fel, gyerekkorban még folyamatosan változik, aztán a
serdülőkorban az alakja állandósul. Lyra világában az ember nem élhet
daimón nélkül, ha elválasztják tőle, lelketlen zombiként vegetál tovább.
A későbbi kötetekben látjuk, hogy amikor Lyra átkel a holtak
birodalmába, és el kell hagynia daimónját, milyen kínokat él át, mint
ahogy azt is, hogy a társa, Will, aki másik világból származik, és nincs
daimónja, szintén átéli ugyanazt a kínt, belőle is kiszakad valami.
Daimónja tehát igazából mindenkinek van, csak van, amelyik világban az
emberek kívül hordják, van, ahol belül. Ez a lelkünk. A daimónjaiktól
elválasztott gyerekek tragédiáján keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy az
ember nem csak egy test, hanem a test és a lélek együttese, és egyik
sem élhet a másik nélkül. Nagyon szépen és érzékletesen van ez
kidolgozva a könyvben.
A
párhuzamos világok az első könyvben még csak fikcióként vannak jelen, a
könyv végi drámai eseményekkel válik csak biztossá jelenlétük. A
második-harmadik részben viszont már az egymás mellett létező világok
kapják a főszerepet. Ez az egyetlen pont, ahol nekem kicsit
megbicsaklott a történet, valahogyan azt éreztem, túl sok a párhuzamos
világ, túl sok az átjárás egyikből a másikba, valahogy az egész „túl
sok” lett. Épp azért, mert a cselekmény túlbonyolítottsága mögött ott
van egy olyan mély filozófiai tartalom, aminek szerintem nem lett volna
szüksége ennyire túlspilázott cselekményre. Persze ha ifjúsági
regényként tekintünk rá, akkor lehet, hogy a túlpörgetett, kalandos
cselekmény épp azért van, hogy fenntartsa a gyerekek érdeklődését, és a
gondolati tartalom közben észrevétlenül belopózzon a fejükbe…:-)
Mert
az egész trilógia lényege mégiscsak a sötét anyag, a por, ami
folyamatosan szökik ki a világokból, és egyesek bent akarják tartani,
míg mások épp ellenkezőleg, meg akarják tőle fosztani az emberiséget. A
por az értelem maga, a tudat, amely örvénylő aranyszemcsék formájában
jelenik meg, és összesűrűsödik minden felnőtt körül. A világunk
kezdetén, amikor még csak a nagy semmi létezett, a por
összesűrűsödéséből jöttek létre az első lények, az angyalok. Ők aztán
két táborra szakadtak, az egyház megalapítóira és a lázadókra.
Pullmannál nincs Isten, a teremtő maga a por, ezért is harcol ellene az
egyház, minden világban. Az emberek mellé a bűnbeeséskor szegődött a
por, ekkor váltunk tudatos, értelmes lényekké. Lyra világában látjuk, mi
a legszörnyűbb, amit az egyház művelhet az emberek tudatlanságban
tartásáért: elválasztják a gyerekektől a daimónjaikat, még mielőtt
felnőtté válnának. Ezáltal az emberekből lelketlen-tudattalan zombikat
csinálnak.
Pullman
mélyen egyházellenes. (Nem vallás, hanem egyház… Ez fontos!) Előképe is
van: Milton Elveszett paradicsoma, amit nem olvastam, úgyhogy fogalmam
sincs, tényleg olyan sokat átvett-e tőle, mint ahogy mondják. Majd
egyszer bepótolom.
A
történet során Lyra és Will útja számtalan világon keresztül vezet a
végzetük felé. A legdrámaibb ezek közül a holtak világába tett
kirándulás, ami szintén egy nagyon fontos kérdést boncolgat: Mi lesz
velünk a halálunk után? A halottak, elvesztvén daimónjaikat (az a halál
pillanatában egyszerűen eltűnik) csapdába esve vergődnek egy föld alatti
sziklavilágban, amit egyesek üdvösségként, mások pokolként élnek meg,
de valójában mind ugyanúgy csapdában vannak. A holtak kiengedése a
világba a könyv egyik legszebb része, a testetlen-lelketlen szellemek
egyszerűen szétfoszlanak a szabad levegőn és porrá alakulnak, ezzel
táplálva a világot.
A
trilógia végső, nagy összecsapásában az angyalok seregei harcolnak
egymás ellen, megtámogatva mindkét oldalon az értelmes világok
képviselőivel. A nagy csata azonban csak „díszlet”, hiszen akárki győz, a
por kiáramlását a világból csak egyféleképpen lehet megállítani, egy
újabb „bűnbeeséssel”. A történet vége nem a klasszikus értelemben vett
happy end, Lyra és Will utolsó, legnehezebb választása minden világok
életére kihat, de direkt nem árulom el, mi lesz az.
Nagyon
sokrétű, izgalmas, elgondolkodtató történet, és tényleg nagyon sokat
mond az emberi tudatról, szívről, lélekről. Olvassátok el, megéri!!!