2013. augusztus 31., szombat

Lőrinczy Judit: Ingókövek



„Minden élő közös jussa a halál. A városoké is. Hóhéraik mi magunk vagyunk, miközben nálunk mérhetetlenül nagyobb erők használnak eszközül.
Az én beteg városom bosszúja a mozdulatlanság. Az időtlen csapda, melyből nincs kiút. Mérgezte sok háború és vér, mely utcái között folyt, telente keményítette fagy, mely a sztyeppék szívéből érkezett, nyaranta felperzselte a könyörtelen Nap. És mi a felszínen éltünk boldogan, mit sem sejtve, míg el nem jött a férfi a folyón át, és mi új nevet adtunk a helynek, melyet csak úgy kellett volna hívnunk: otthon.” 

Szívszorító (majdnem) zárása ez egy szívszorító könyvnek. Lőrinczy Judit bemutatkozó regénye, az Ingókövek a Könyvhét egyik legérdekesebb megjelenése volt – szerintem jó néhányan voltunk, akik csúnyán mondva „nem tudtuk hova tenni”. Világháborús regény, a középpontban Sztálingrád ostromával, ráadásul egy női szerző tollából – ó, szent együgyűség, még mindig sztereotípiákban gondolkodunk! –, mágikus realizmus, városi fantasy, vagy mindez egyszerre? Az első kritikák egészen különleges élményt, szépirodalmi igényű szöveget, műfajilag besorolhatatlan remekművet emlegettek – rutinos olvasók ilyenkor szoktak kettőt hátralépni, és elkezdeni kételkedni. Velem is valami ilyesmi történt. Mire kezembe vettem a könyvet, nagyjából fogalmam sem volt, mire számítsak – ám nem csak ennek köszönhető, hogy az olvasottak ledöntöttek a lábamról és elakasztották a szavam.

Caricin, ez az ősi, büszke, a halállal évszázadok óta dacoló város immáron Sztálingrád – jelkép, egy olyan hatalomé, amihez semmi köze, ahogy a legtöbb benne lakónak sem. A várost elátkozta a neve – vagy csak beteljesítette végzetét. Hisz Caricin mindig is dacolt a halállal: a Mamajev Kurgán szobra az évszázadok alatt elhullott harcosok testéből épült, házai és terei rejtik a meggyilkoltak, fagyhalált haltak, éhezők szellemeit, folyója időtlen idők óta köti össze az élők világát a holtakéval.

Ebben a Sztálingrádban harcol a fiatal Vaszilij, aki egyszerű gyári munkásból lett a szovjet hadsereg könnyen feláldozható lótifutija, egy statisztikai adat, akinek élete vagy halála tökéletesen hidegen hagy mindenkit – aki alkut köt a várossal. Itt harcol a mezőgazdasági munkásból éji boszorkánnyá lett Galina, aki ócska keroszinkájával repdes a város felett, ám maga sem tudja, micsoda játszmába keveredett élet és halál közt. Ide tart a német hadsereg tisztje, Lindt hadnagy, a háborús bűnös, aki tudatában van mindannak a szörnyűségnek, amit elkövetett, aki egyre csak apja borának ízét érzi a szájában, aki visszavágyna normális életébe, ám tudja: nem teheti. Nem csupán bűnei húzzák vissza, hanem a város is, amivel elszámolnivalója van. Neki is adóznia kell a halál városának, ha szabadulni akar tőle. És itt bolyong Galler, a mesterlövész, a háború arctalan, hadigépezetté nevelt katonája: aki ha ellenség kerül a célkeresztjébe, pusztán azt mérlegeli, megéri-e a rá pazarolt golyót – a halálosztó, aki nem ismeri fel a halált, ha a közelében jár. Aki belevész a város labirintusába, elképzelhetetlenül mélyre.

Ők négyen bolyonganak Sztálingrád mélyén – konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Mert ez a város egy élő, lélegző szörny, aki magába olvasztja a holtak testét, lelkét, szellemét, issza a vérüket, ropogtatja a csontjaikat, éppúgy, ahogy táplálkozott a benne élők öröméből, lépteiből, elhullajtott boldogságmorzsáiból is. A város magához húz, megszólít, elbűvöl – és ha egyszer rád tette a kezét, nem szabadulsz. Szórhatsz morzsákat a földre, alkudhatsz a révésszel, emlékszik rád. És eljön érted. És soha, soha nem bocsátja meg, hogy szétlőtted tereit, leromboltad házait, megcsonkítottad szobrait – hogy te voltál, vagy sem, nem számít: ember vagy. Azt hiszed te is, uralkodsz a város felett, hogy te építed, te öntözöd, te gondozod, hogy jogodban áll elvenni a nevét, és ráhúzni egy másikat – csoda-e, hogy gyűlöl? Hogy éppúgy gyűlöl minden földjét tipró katonát és civilt, mint azokat, akik a döntéseket meghozzák? A város is csak egy hadúr – nem nézi, ki bűnös, ki ártatlan, neki minden áldozat csak statisztikai adat.

Persze szeszélyes hadúr: ha úgy tartja kedve, elbújtat, menedéket, kerülőutat ad, más arcot mutat, ha lekenyerezed, tán szabadon is enged – egy időre. Caricin él, lélegzik, hidegével fojtogat. Ahogy ez a könyv is. Rátelepszik az olvasóra, a lapok közül áradó hideg, téli szürkeség, halál, nyomorúság, fájdalom, félelem és vér körülvesz minket, szinte érzem, ahogy a lapok isszák be az én rettegésem is – döbbenetes erejű mű ez, ritka kincs. Aminek olvastán értelmüket vesztik a műfaji meghatározások: a végére érve nem számít, minek nevezem, szépirodalomnak, történelmi regénynek, mágikus realista műnek, vagy fantasy-nak – egyik sem, és mindez egyszerre. A misztikum oly természetességgel szövi körül a háború borzalmait, hogy egy idő után fel sem tűnik – s a legkevésbé sem tudnám megmondani, hol a határ a „valóság” és a fantasztikum között. Rég elmosódott, valamikor akkor, amikor elkezdtük halomra ölni egymást homályos ideológiák nevében… A haldoklók, éhezők, megcsonkítottak lázálmainak fantasztikuma ez, a legkevésbé sem mesés, sokkal inkább rettegést keltő, vérgőzös, mocskos, földöntúli látomás. Ami néha mégis sokkal elviselhetőbbnek tűnik, mint a magunkra húzott földi pokol.

Félelmetes könyv ez – kivételes erejű, remekül szerkesztett, gyönyörűen megírt rémlátomás, ami feladja a leckét az olvasónak. Küzdeni kell vele – nem is az olvasással, hanem azzal, amit maga után hagy.


Kiadó: Ad Astra

2013. augusztus 28., szerda

Hisham Matar: Férfiak földjén



A férfiak földjén egy kisfiú téblábol. Várja haza az apját, aki egyre hosszabb „üzleti utakra” megy, ül az anyja ágyánál, amint az félig delíriumban Seherezádé gyávaságáról mesél neki, aki a halál helyett a rabszolgaságot választotta – az anya ágyánál, aki félig üres „gyógyszeres üvegét” szorongatva delirál. Várja a papa barátját, Muszát, a hosszú nyárban, hogy a vállára ültesse, hogy a kertünkben termő szilva- és narancsfákról le tudjam szedni a fentebb függő gyümölcsöket, amiket megédesített a napfény. A kisfiú játszik a tetőn a „műhelyében” s persze az utcában lakó többi fiúval is játszik – de barátja csak egy van közöttük, Karim, Usztáz Rasíd fia, a szomszédban lakó egyetemi oktatóé, aki a Papával jóban van, sokat beszélgetnek összedugott fejjel, papírokat olvasnak és vitatkoznak, mikor a Papa itthon van. A férfiak földjén egy kisfiú téblábol – azon a földön, ahol az Útmutató, Vezér és Jótevő, a tömegek forradalmának patyolattiszta szívű kitartás-mintaképe, Moammer Kadhafi uralkodik.

Hisham Matar könyve kíméletlen. A visszaemlékező felnőtt által finoman, olykor alig átszőtt kisfiú-téblábolás rajza – hiába az idegen kultúra minden íze – mélységesen átélhető. Lapról lapra fullasztóbb légköre köréd tekeri a szükségszerű árulások ocsmány kötelét, s a gyermek-optika mázaktól mentes hitele húzza a nyakadon feszesre. Miközben ízekkel gazdagon rakott irodalmi sütemény is, olyan, mint amilyet csak egy férjéért aggódó anya süthet az utcában lakó potentátnak, mintegy a gesztussal is könyörögve. Gyönyörű mondatai vannak. S bennük lüktet a varázslatukba markolt idő – gyermek és felnőtt-idő egy korból, amit elsöpört a közelmúlt tavasza, de amely gesztusaiban nyilván nehezen múlik, vissza-visszatér a felhúzott óra ketyegésével, a felsíró csecsemővel, a szívrohamos hörgéssel – s aki átélte, az élete végéig ösztönösen ehhez viszonyít mindent. Mert nincs, ami mélyebbre vésődne a veszteségnél.

A férfiak földjén egy kisfiú téblábolt, és felnőve elmeséli, hogyan veszítette el önmagát. Azt a másik önmagát, aki nem lehetett. És jól meséli. A mesterség ihletettségével. Pár nappal azelőtt, hogy Usztáz Rasídot elvitték, egynapos kirándulásra Leptisbe utaztam vele, a diákjaival és Karimmal. Úgy éreztem, elszakad egy húr a szívemben, amikor hátranéztem az integető mamára. Papa nem volt otthon. Három mondatban az alapvető viszonyok: a borzalom, az azt megelőző idill, ami csak a borzalom tükrében lesz az; a gyermek egyetlen teljes értékű kötődése, s a hiány. A felforgatót elviszik, a szabadság vágya csak egy kirándulás a romok közé, a mama szenved kényszerházasságában. És a Papa. Aki tilos gondolatokat dédelget miközben sokat utazva az üzleteit köti; olyan helyen és időben, amikor ez nem vezet jóra; olyan könyveket rejteget, mint Demokráciát, most! – s közben csak a szabad idejében apa. A gyermek nem ítél, s az őt megörökítő felnőtt önmaga sem, csak megörökíti ezt is: a hiányt. Abból a nyárból, ami aztán ennél mérhetetlenül nagyobb hiányokkal és veszteségekkel ajándékozta.

Ismerős a világa. Még ha lényegesen puhábban is, elkentebben, koszosabban, de átéltem – láttam magam körül én is a leosztott szerepeket. Felénk is volt olyan papa, aki „szolgálati útra” ment, és ugyanúgy összetörve ért haza róla. Tudjuk milyen, ha Zengazének. Nem is vagyok megfelelő ítésze emiatt e könyvnek, elragadnak az elfogultságaim. El is gondolkodtam, mit ért belőle például a Nyugat, milyen mélységig érti ezt a könyvet, amit világpolgár írója voltaképp neki címzett, a „szabad világnak”, hogy jobban értse a „megkötözött világot”. Hogy mennyire nem vegytiszták a szerepek, az áldozaté, a reformeré, a besúgóé – tán még a hóhér szerepe se. Mit érthetett belőle, aki nem tanulta a fél szavakból értést, a mondatokat, amik maguktól simulnak az ember szájába, akkor is, ha kisfiú. Nyilván eleget – a kötet körül halmozódó díjak ezt mutatják –, de annyit nyilván nem, mint egy érettebb korú kelet-európai. Hozzá kell tennem: a magam részéről szégyellem ezt a fajta bennfentességet és szívesen mondanék le róla – én is énekeltem egykor hittel, hogy április négyről szóljon az ének… Amit ennek a könyvnek külön megköszönök: megmutatta, mindezzel hogyan nézzek szembe a rá rakódott sallangoktól mentesen.

A férfiak földjén egy kisfiú téblábol, és – akár a felnőttek – elveszik a szabályok között. Lenne még mit köszönni Hisham Matarnak. Azon túl, hogy beleláthattam egy vallásos diktatúra nyarának hétköznapjaiba, bepillanthattam egy életvitelbe, amiről alig tudunk valamit. A hírekben látható zaklatott gesztusok, a kamerába kiabált pár mondat mögött sokkal élesebben láthatom az arcokat. Valahol a ránk ömlő képek áradatában többször meg kéne állni, és kézbe venni egy ilyen könyvet. Hogy a fogalmainknak róluk valósága legyen. Hogy legalább így találkozhassunk; ahogy végül a férfiak földjén tébláboló kisfiú találkozik azzal, akivel a leginkább szeretne. Aki a számára valójában jelenti a világot. Valahol itt kezdődik az irodalom: amikor látni, átélni segíti az egyébként csak jelentősen több munkával úgy-amennyire felfedezhető világainkat. Ha a sajátunkat, ha másét. Hátha rájövünk egyszer általa: akárhány-félének gondoljuk is, valójában egyetlen világban éljük mindannyian ugyanazt az egyszeri, elmesélhetetlen életet.


Kiadó: Animus
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
 

2013. augusztus 26., hétfő

I.K.3.0 - Az István, a királyról hosszan és személyesen



Az elmúlt napokban, amikor a magyar nyelvű internetes oldalakat szép lassan ellepték az István, a király Alföldi-féle változatáról írott „kritikák” és különböző diskurzusok – mely diskurzusoknak sem az iránya, sem a színvonala nem méltó a darabhoz –, sokat gondolkodtam azon, vajon írjak-e róla én is, vagy sem (ad absurdum: merjek-e írni róla, vagy sem). Miközben folyamatosan ezen járt az agyam, amióta láttam – végül úgy döntöttem, nem hagyom, hogy bármi megfosszon attól az örömtől, hogy kiírhatom a véleményem valamiről, ami nekem ennyire fontos. Mert az István, a király nekem fontos. Gyerekkorom óta rajongok érte, ovisként is ezt hallgattam, kisikolásként erre játszottam királylányost (totális szerepzavarban azt illetően, hogy Réka vagy Gizella lennék-e…). Jóval korábban rajongtam érte, mint hogy egyáltalán halvány sejtésem lehetett volna arról, mit jelentenek a szövegei és mit jelent(ett bemutatásakor) maga a darab. Nyilván apunak köszönhető az egész, aki emlékszem, fáradhatatlanul másolta nekem hanglemezről kazettára, amiket aztán szép sorban elrongyoltam csodálatosan menő NDK walkmanemen (azt a lemezt egyébként kincsként őriztem sokáig, már akkor is, amikor megvolt CD-n, és most nem találom – picit frusztrál).

Szóval az István, a király a személyes mitológiám része, és ma is éppúgy rajongok érte, mint anno, függetlenül az évtizedek során rárakódott izéktől. Ez a darab még arra is képes volt, hogy leültessen egy tévés tehetségkutató elé (ez volt a Társulat), és természetesen nem hagyott hidegen az évfordulós aktualizálás híre sem – bár azért voltak fenntartásaim. Iszonyú kíváncsi voltam rá, de sajnos nem sikerült jegyet szerezni az előadásra, így kénytelen voltam elveimet feladva lehuppanni egy kereskedelmi TV elé, és megnézni ott. Nem haltam bele, de jobb lett volna élőben – annál is inkább, mert így a véleményem egy óhatatlanul csonka verzióról szól (még a legjobb közvetítés is csonkít, ez meg ráadásul nem is volt a legjobb…). Itt jegyzem meg, hogy bár megtehetném (…), nem fogok a darab kapcsán politizálni, nem mondok ilyen jellegű véleményt, nem vonok le következtetéseket. Amit leírok, szigorúan kulturális jellegű lesz, és mivel színikritikus nem vagyok, leginkább csak egy megveszekedett rajongó élménybeszámolója az új darab kapcsán, a régi tükrében.

Ami adja magát, és nem lehet megkerülni, az az aktualizálás kérdése. Szükség van-e rá, megengedhető-e? Én azt mondom, igen. Mert nincsenek „szent” darabok. A művészet attól művészet, hogy hagyjuk a művészt, hogy úgy nyúljon az őt izgató dolgokhoz, ahogy akar – és ráhagyjuk, mit hoz ki belőle. Ráadásul az István, a király valóban egy minden időben aktuális, időtlen mondanivalójú darab (hisz eleve ennek köszönhette a bemutatókori őrületes sikerét) – az meg külön érdekes kérdés, hogy mindenki a királydombi előadáshoz képest nehezményezi az aktualizálást, amitől azért a későbbi előadások jócskán eltértek sok mindenben (joggal…). Alföldi Róbertnek egyébként nem vagyok sem rajongója, sem utálója, kevés alkotását láttam (és kevés alakítását), a tény, hogy ő rendezi az új darabot, leginkább az elmúlt időszak botrányai fényében volt érdekes számomra. Tegyük hozzá, meglepődtem azon (és respektálom), hogy a szerzők, Szörényi Levente és Bródy János hozzájárultak, hogy Alföldi újraértelmezze a művűket (olyan művészi gesztus ez, amiből sokan tanulhatnának, azok közül is, akik most ócsárolják az előadást). A színészválasztást illetően már azért többször szaladt fel a szemöldököm, főleg egy szereplőt nem tudtam hova tenni (erről később).

Voltak hát kétségeim is jócskán (főleg, mert mire a TV bemutatta, már megérkeztek az első – kivétel nélkül mocskolódó – kritikák), ám a lelkesedésem vitt előre: nos, meg kell mondjam, az első felvonás nagy részét értetlenkedve és itt-ott elborzadva néztem végig. Aztán ez árnyalódott, és a végére jóleső (ismerős) borzongás fogott el, de az egész leginkább parádés ötletek és kétségkívül nagyon érdekes és jól átgondolt újraértelmezés felemásan sikerült megvalósításaként marad meg bennem. Mondjuk ki: bazi nagy kihagyott lehetőségként.

2013. augusztus 23., péntek

Mesterségek Ünnepe - 2013. augusztus 17-20.


Ez a seregszemle évről évre elvarázsol – talán mert kevés becsülendőbbet ismerek tömeggyártott korunkban, mint a kézműves tárgyalkotó makacsságát, amivel életben tart, vagy akár újraértelmez hagyományt és mesterséget. És minden kereskedelmi célja mellett ez a rendezvény még mindig ünnepe a mestereknek, a mesterségeknek – ahol akár régi ismerősként köszönti a készítő a tárgyaiban gyönyörködőket. Sokkal kevésbé családias, mint volt – a válság nem könnyítette meg a mesterek dolgát: egyre vékonyodik az ízléssel vert, fizetőképes réteg. Pedig meglepetten konstatáltuk: a legtöbb tárgy a vásárban alig drágább, mint tömeggyártott „testvérei”; és szerintem nemcsak én iszom szívesebben cserépből, mint műanyagból, nemcsak én csomagolom szívesebben vászonba a kenyeret, mint nejlonzacskóba…

A rendezvény fókuszában idén a gyapjúfeldolgozás állt; szövőszékek terpeszkedtek és szőttesek lógtak gazdag felhozatalban a sátrak, bódék falain – az Oroszlános udvarban például szinte kiállítás-minőségű bemutatót kaptunk egy tájegység szőtteseinek történetéből. Engem mindig meglep, hogy a sokszor látott tradicionális motívumok milyen jól variálható, változatos hangulatokat jeleníthetnek meg egy-egy értő mester keze nyomán – hogy ami korlát lehetne, az csak egy jól használható nyelv, amivel mesélni lehet. A gyapjúfonal a hímzés elengedhetetlen kelléke is, hímes darabokból is bőven akadt hát, terítők minden méretben és mintával, itt nem egyszer a hagyományos forma ügyes bontása kapta oda a szemem. A viseletkészítés mesterei is elhozták a maguk csodáit, népviseletek és általuk ihletett modernebb darabok lógtak vállfákon „utca-hosszan”, Hrivnák Tünde kollekciójából az egyik színpadon divatbemutatót is tartottak a nyitónapon. De például percekig simáltam egy puha, téli babapólyát befordított irhából – puha gyapjas pulyapólyát, ami alá igazán nem szükséges túlölöztetni a csecsemőt, fázni biztosan nem fog…

És nem utolsó sorban a nemezelés is ide tartozik – s idén minden gazdagságunk mellett nem a hazai műhelyek szolgáltak e téren igazán figyelemfelkeltő néznivalóval. A rendezvény díszvendége Kirgizisztán volt, s amit a standjaikon nemezből láthattunk, az nem kívánt különösebb kommentárt; a motívumkincsük a saját feltárt őstörténetünk ábrázolásmódjával rokon, csak épp – még mindig – mindennapi használatban az… Persze a kiemelt téma tárgyai így sem képeztek igazán túlsúlyt, inkább úgy mondanám, legalább versenyben maradtak idén az agyaggal, a fémmel, meg a fával. Azt hiszem az nem vitás, mindig fazekasból van a legtöbb – bár azt is el kell mondani, hogy idén hiányoltam néhány régi ismerőst. Így is több stand előtt korongoztak mesterek és tanítványok a kíváncsi népség gyűrűjében, de néhány igen kedvelt mintával és fazekaskoronggal nem szembesültünk. Szó esett növekvő helypénzről, dráguló jegyárakról, s a párhuzamosan a városba szervezett ingyenes programok elszívó hatásáról, hogy mi indokolhatta a távolmaradást – talán majd jövőre látjuk őket is.

Fontak a szemünk láttára kosarat – meg is állapítottuk, kaspót, hétköznapi piacit, de akár szennyes-ruhás kosarat csak ilyen helyen érdemes venni –, hasította gyönyörű faragott fejes satuján a zsindelyt a mester, rajzolta-faragta a tükröst a fafaragó. És megtanulhattuk, a gyertyát valóban öntik: alámeregetve az olvadt viaszba úgy csurgatják a függesztett fonálra. Talán a leglátványosabb – de mindenképp a leghangosabb – helyek idén is a kovácsműhelyek voltak, ahol a fém formába alakul. Idén a rózsa volt a sláger – hihetetlen változatosságban, gyertyatartóként, lámpavasnak, tükör kereteként, olyan finomságú kovácsmunka, hogy elsőre nem is hiszed el: csak kalapács és fogó formálta a szirmot az értő kézben. Nagyon sok helyen hagyták bomolni a vállalkozó kedvű amatőrt is… De megint igen szívesen csodáltam a hangszerkészítők munkáit, a citerákat, régi vágyak tárgyát – csak a szememmel, a kezem ehhez a munkához túlságosan böte.

Egyre gazdagabb a kézműves ételek kínálata, aminek külön örülök – bár az a házi sajtdömping a kapuknál szó szerint merényletszámba ment, egy vagyont szerettem volna azonnal elkölteni, még mielőtt a vásárra egyáltalán betettük volna a lábunk. Méhészek és mézeskalácsosok kínálták válogatott, édes finomságaik – de például kóstoltunk olyan borlekvárt, amit el tudnék képzelni akár csatni helyett húsokhoz is, főleg a meglehetős testesre sikerült villányi vörösből főzöttet. A kifőzdékről nem mesélek, mert idén kerültük őket – de szerintem senki nem maradt éhen a várban, ha hozott elég pénzt magával; e téren sajnos egyre vastagabban fog az a bizonyos ceruza…

Azért ez a környezet erre való, a várba vezető sétaút például, bár lassan kezdeni kéne valamit a szétfoszló macskakövezéssel, az omladozó falakkal, a Budapesti Történeti Múzeum várkert felőli, hasadozott elhanyagoltságával – egyáltalán ezzel a történelmi miliővel és közösségi térrel. Valami elindult a Dísz téren, a Szent György téren, és valamennyire nyilván kihat feljebbre is a Várkert Bazár felújítása – remélem, ez nem jár majd azzal, hogy egy ártatlan júniusi napon is belépti díjat szednek majd a megtekintéséért, de ha ez az ára, hát legyen. Több figyelmet érdemelne ez a hely, mert így szakadtságában is gyönyörű kerete például a Mesterségek Ünnepének, s ha nem is igazán autentikus miliő egy kis történelmi levegő beszippantásához (háborúk járta honunkban szinte nincs ilyen), mégiscsak egykori királyaink székhelye.

Este aztán az egész délutáni nézdegélést megfejeltük Herczku Ági és Nikola Parov koncertjével – erősek és izgalmasak voltak, mint mindig, és igen intelligensen kezelték a táncra vígan ugrándozó gyereksereget. És édesek voltak ahogyan (számítva a népzenében igen jártas közönség jelenlétére) mindig elmondták, meddig tartanak a tradícióval, s mikor lépnek ki belőle, mit gondolnak a „világzene” kifejezésről, és miért érzik fontosnak azt az ösvényt keresni, ahol a mai fiatal füleibe is belopható a zenei hagyomány. Én csak azt hallom, Nikola Parovnak mindegy, milyen tradíció, ha élvezettel lakik benne, akkor úgy húzza fel, mintha beleszületett volna – és Ági hangja sem igényel szavakat szerintem, elég egyszer hallani, az mindent elmond.

Jó volt – jövőre veletek ugyanitt.


2013. augusztus 20., kedd

Nauszika - A szél harcosai



Mindig elcsodálkozom, mennyire másképp szövik a mesét. Egyszerre bájos, olykor akár esetlen naivitással, és az ábrázolás másik végletében brutális, naturális őszinteséggel. A mérleg serpenyőiben egészen szélsőséges, látszólag illeszthetetlen elemek teremtenek egyensúlyt – ha horrort mesélnek, legendát is mesélnek vele, az életismeret illúzióvesztett keserűjét mézes-mesei varázslat oldja fel, a bűnök nyersen elénk tárt katalógusát az ártatlanság lapozgatja a szemünk láttára. És mindezt fésületlen, európai dramaturgiák kimódolt-kicentizett hatáskeltő mechanizmusát csak mogyorónyi nyomokban tartalmazó, annál egyébként sokkal ősibb szerkezetben meséli el a mesélő: a japán múlt megőrzött formanyelve, a monogatari mintájára csapongó, pillangó röptű cselekmény tárul elénk, csupa sallang, csupa cafrang mese, ahol ejtődnek szálak, hullanak főhősök akár. Megszokhatatlan, de megszerethető ez a másféle hang – amin Mijazaki Hajao is mesél, mikor elénk tárja a Szél Völgye hercegnője: Nauszika történetét.

Sokan ezt az animét tekintik a Ghibli stúdió első filmjének, holott még a Tokuma Shoten adta ki – az 1982-ben elindított manga sikere okán kérték fel Mijazakit, mozgóképesítse a saját történetét. Máshol már írtam, hogy ez valójában mennyire nem gyakori – a műfajok atyján, Tezuka Oszamun túl nem sokan dolgozták át a másik médiumba a saját történeteik; a magányosan dolgozó mangaka és a csapatember animátor ritkán fér meg egy bőrben. Egyébként is: az animéknek szokásosan csak alig egyharmada manga-feldolgozás, és a teljes éves mangatermés töredéke rajzfilmesedik csak; a két rokon nincs olyan szoros összefüggésben, ahogyan innen, a távolból, a kiemelkedő csúcspontjaik „hegyláncából” tűnhet. Mijazaki például tévés animeepizódok rendezője volt annak idején, mikor a mangáját felkapta a siker – éppen túl az első önálló sorozatrendezésén –, így kaphatott lehetőséget a képregénye megfilmesítésére.

Igazi munkamániásnak való feladat: a manga az Animage magazinban jött ki havonta, a szokásos, huszonoldalas terjedelemben, tizenhárom év alatt a mintegy 1100 oldal – s közben a mester animévé rajzolta, a sikert kiaknázva megalapította a Ghibli stúdiót az adaptáló munkatársak (többek közt Takahata Iszao) csapatával, hogy aztán évről évre szorgalmasan gyártsák a jobbnál jobb rajzfilmeket. Miközben a manga készült, a történet bokrosodott, a karakterek mélyültek. A hosszú, tizenhárom éves alkotói folyamat meglátszik rajta – a rajzfilmben is felmérhető, bájosan optimista hozzáállás sokat keseredik a képregény végére. Intrikák és traumák szaggatta története filozofikus, meglepő (sokak által némileg elnagyolt) véget ér – nem szólnék erről többet, Varró Attila remek Mozinet-cikkét tessék megkeresni, vagy csak nézegetni a rajzolt lapokat – elég sok oldala van fenn a neten. Ezt nagyon szeretném még, ezt a mangát – akár az átoldaltükrözött hét kötetes amcsi verzióval is elégedett lennék –, szeretnék talán a legteljesebb mélységében szembesülni azzal az átgondolt, kételyeit sem szőnyeg alá söprő ökoszemlélettel, amely Mijazaki hozzáállását a korához a mai napig meghatározza.

A film a képregény első ötödének kivonatos összefoglalása – naivabb és ellentmondásosabb, mint az alapanyaga. A Hétnapos Tűz nyomorúsága után ezer évvel egy sajátos, középkorias királyságokra szétesett technikai civilizációban létezik az emberiség maradéka, a glóbuszt nagyrészt ellepő Pusztulás Tengere (az emberi létezést kizáró, mérgező ökoszisztéma) árnyékában. A Pusztulás Tengere terjeszkedik, s a maradék emberiség minden eszközt bevet e terjedés megakadályozása, a saját túlélése érdekében. Bevetné akár a föld mélyéről előkerült óriásharcost – amelynek testvérei egykor magát a Hétnapos Tüzet is okozták – a hatalmas rovarlárvák: ohmuk által uralt dzsungel ellen. Persze egy ekkora hatalmat biztosító szuperfegyver egymás ellen hangolja a királyságokat is, hiszen akinél az óriásharcos, az könnyedén „elviheti a békét” a többi királyságba – akár Nauszika hercegnő hazájába, az idilli, apró királyságba, a Szél Völgyébe is.

 

Ellentmondásos poszt-technikai civilizációk: szélmalmok hajtotta szivattyús kutak, kőerődök, mezőgazdasági kultúrák egyfelől, másfelől fejlett repülős technika, tankok és lőfegyverek. Mijazaki sok tekintetben nem ügyel úgy világa koherens egységére, ahogy más filmjeiben majd igen – és a képregény történetéből kivonatolt mese nem csak e tekintetben önkényes, vagy akár didaktikus. A képregény rajzolt árnyalatgazdagsága a film terjedelmi korlátai közt ugyanúgy tanmesésedik el, ahogyan az Akira esetében; a jól elkapott pillanatfelvételek és álomszerű visszaemlékezések gyermekdal kísérte összetett távlata tőszomszédságában szájba rágott tanulságok hangzanak el pár ecsetvonással odakent, olykor egydimenziós alakok szájából.

De ami elhangzik, az így is figyelemre méltó. A mocsár összefüggő, tudatos organizmus, a rovarok összehangoltan, csoportos tudatot feltételező szervezettséggel tevékenykednek – Nauszikával együtt értjük meg ezt, és vele együtt szeretnénk megérteni azt is, miért. A nevét a görög mitológia mélyen emberszerető phaiák királylányától, személyiségét és természetimádatát a legendák rovarbarát japán hercegnőjétől öröklő hősnő nyitott és erőszakmentes lélek – nem csoda, hogy Mijazaki az ő megértés-folyamatát követve vezeti a miénket. Egy köztes állapotba: ahol a természet a maga kvázi felébredt állapotában mégsem dönt úgy alapból és azonnal, hogy az emberiség parazita faja kihalásra való. S kizárólag azért nem, mert akad valaki, akit letapogatva egyfajta eredendő tisztaságot, erőszakmentességet, őszinte kíváncsiságot észlel – a beilleszkedés lehetőségét az uralmi pozíció, az egykori Hétnapos Tüzet előidéző eltévelyedés helyett.


Mert valójában itt minden hős – az antihősök is – az emberiség túléléséért harcol, s a természet meggyógyításáért; ha akár az információk szorgalmas összegyűjtésével – ahogy Yupa Mester, a vándorló harcos-bölcs teszi –, ha akár a Tűz újraélesztésével – ahogy a tolmekiai harcos-királylány, Kusana tenné –, de mindannyian fajunk megőrzésén fáradoznak. A teljhatalom és a hatalomról való lemondás is ugyanazt akarja, meg akarná menteni a jövőnek az embert. És értelemszerű: nem azok az eszközök mentenek meg, amelyek bajba sodortak, nem az az attitűd; s az orvosság ez esetben is – mint a gyógyításban oly gyakran – valójában méreg. Méreg, amelynek létezését (ha már az egyenletbe építettük) tudomásul kell venni, rovarinvázióstul, ohmustul – ha következetesen életbe kívánnám tenni e film tanulságait, soha többé nem irthatnám például a szúnyogokat (más kérdés, hogy valahol jobban is járnék: a vegyszer nem „tenyésztené ki” az egyre ellenállóbb „szuperszúnyogot”…).

Szeretem Mijazaki rajzolt figuráit, a kontraszt hősnőit, a gyengeségeikben is erős hősöket – ha jobban is szeretem őket a hétköznapiságban: Szacukit és Meit például, s (az alkotótárs alkotta) Taekót, aki egyesíti a felnőttet és gyermekit. Ha jobban is szeretem Csihirót, aki belecsöppen a mesébe, vagy Kikit, aki benne lakik – ha jobban is szeretem a hétköznapi hősöket a hercegnőknél, azért Nauszika is ott csücsül a soha értéksorrendbe nem rakható kedvenc hősök közt; állhatatossága, figyelme, empátiája nem egyszer szelídítette bennem is kétellyé a hamis bizonyosságokat. Mert ez a mester egyik legbájosabb trükkje: a válaszaira nem feltétlenül kell emlékezni, de ahogyan kérdez, arra igen, s nehezen felejted a figurákat, akik által kérdez. 


Szeretem azt az elképesztően burjánzó rajzi világot – a percekig a mérgező dzsungelben ide-oda „svenkelgető kamerát”; az elszabadult képzelet repülő szörnyeit, a vörös szemű ohmu port kavaró rohamát… a baljós nyitó képsoroktól a „természetesen tragikus” befejezést sejtető utolsó képkockáig, amely – ha jól forgatod magadban – idézőjelbe helyezheti akár az egész filmet, visszamenőleg átértelmezve azt. Mijazaki első egész estés mozija érett alkotás, egyáltalán nem az ígéret, hanem maga a beteljesítése. Egy elképesztően gazdag pálya első lépése, egy pályáé, amely ma is tart. Nézzétek és lássátok.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...