Patrick Melrose - a sorozat

Csörög a telefon. Benedict Cumberbatch odabotorkál a fali készülékhez, felveszi, mire egy fojtott hang szörnyű hírt közöl vele: meghalt az édesapja. A láthatóan szétesett Benedict lehajol, ám összeroskadás helyett csak felveszi az imént elejtett tűt, azt mondja, ez borzasztó, majd gondosan lehajtja ingét a friss szúrás fölé, és széles mosollyal az arcán elindul a reptérre. Így indul a Patrick Melrose sorozat – ami a kisregény-folyam ismerőjeként rögtön meglephet, hisz a második regény cselekményével indítunk, ám hamar kikristályosodik a koncepció. A Nincs baj és a Baj van című első két darab történéseit úgy mosták egybe, hogy a néző egyből a felnőtt Patrick gyomorforgatóan vicces New York-i tripjébe csöppenjen, miközben az apa hamvaiért érkező és magát csaknem sikerrel szintén a túlvilágra lövő Patrick fejében megelevenedik a pusztító múlt. Úgy hű a könyvekhez, hogy a lehető legjobban szolgálja a nézőt is: ha egy az egyben adaptálják az első kisregényt, látva ezt a töménységet, lehet, végig se tudtuk volna nézni. Így, a felnőtt Patrick hol burleszkbe hajló, hol a kilencvenes évek legjobb drogfilmjeit idézően nyomorult szétesés-történetével váltva a borzalom épp az elviselhetőség határán marad. De csak épp.

Szóval Patrick apja hamvaiért indul New Yorkba. Elhatározza, hogy ha már az életét megkeserítő démon végre elment, leáll a drogokkal: naná, hogy első útja a városban a díleréhez vezet(ne) – aki nincs otthon, így hát kétes utcai árusokon, majdnem-leszúráson, kölcsöntűkön, elbaszott randin, szállodai túladagolásközeli élményen át jutunk el végre odáig, hogy egy dobozba zárva megrugdoshassuk a hamvakat. Cumberbatch elmondhatatlanul jó a szerepben, félelmetesen teszi magáévá Patrick Melrose alakját – tudva, hogy évek óta várt arra, hogy eljátszhassa és félig-meddig maga hozta tető alá magának a sorozatot, nem csoda. Olyan átlényegülés ez, amit ritkán látni képernyőn – és bár az első részre még lazán rá lehet sütni a „drogos jutalomjáték” bélyegét, a sorozat egészére már nem: a főszereplő által bejárt út, a játék íve tényleg zseniális. Nem egyszerű nézni, ó, már az elején sem, de itt még megkapjuk a szórakoztató faktort: egyszerre sírunk és nevetünk, ahogy Patrick szó szerint fürdik az alkoholban a luxusszálloda fürdőjében, miközben az itt-ott feltűnő gekkó és az emlékekben ránk záródó szobaajtó előrevetíti a második epizód borzalmát. Ahol már nincs szórakozás, nincs térdcsapkodásra késztető bénázás a heroinos tűvel, nincs másik parti a halottasházban.

Ahol csak egy parti van: amelynek a napján az ötéves Patrick-et megerőszakolja az apja – az anya, a barátok, a házvezetőnő, az idelátogató ismerősök hallgatása közepette. A nyolcvanas évek drogba fulladó New Yorkjának szürkéi és neonfényei után a hatvanas évek Dél-Franciaországa maga a képeslapról kilépő álom, végtelen szőlőivel, napsütéses teraszaival, kirobbanó színeivel, gyümölcseit hullató fügefáival, az ódon villa ablakai előtti függönyt lágyan lebbentő szellővel. Egy kisfiú rémálma. Az eszményi díszlet mögött alkoholizmus, megalázás, bántalmazás, zsarnokoskodás olyan elegyével, amire könnyedén rámondanánk, micsoda túlzás, ha nem tudnánk, az élet írta. Torokszorító nézni a múlt megelevenedését – félek, nem akarom látni, nem akarom tudni, nem akarom elfogadni, mi történhet a záródó ajtó mögött. Mesteri a rendezés: úgy húzza be a nézőt a tagadás-elborzadás-odasenézés köreibe, hogy a végére éppoly mocskosnak érezzük magunkat, mint a kis Patrick környezetében élők(nek kéne) – inkább mi se akarjuk tudni. Tartottam tőle, hogy lehet vászonra vinni ezt a drámát, tartottam tőle, hogy az arcukba tolják az erőszakot, amit épeszű ember valóban nem akar látni, ahogy tartottam attól is, hogy eludvariaskodják, megfosztva ettől St. Aubyn regényeit legnagyobb erényüktől, az őszinteségtől – arra a meglepetésre nem számítottam, amit kaptam. Hogy úgy lesz mértéktartó, hogy nemhogy az udvariaskodás gyanúja nem merül fel, hanem épp a néző könyörögne egy kis feloldásért; hogy úgy vált ki tömény iszonyatot, hogy nem mutatja az erőszakot.

Persze a forgatókönyv mellett ehhez elengedhetetlen a kivételes színészi játék: Hugo Weaving minden megmozdulásával zsigeri undort és félelmet vált ki belőlünk. Úgy uralja a képernyőt, olyan erővel, eleganciával, romlottsággal, dühvel, hogy a pályája csúcsán lévő Brando vagy Nicholson jut róla eszünkbe. Bármit elhiszek neki, bármit megtennék, hogy elkerüljem haragját, bármit el tudok képzelni róla. A macska-egér játék, amikor az alkoholista, rettegő, szánalmas emberi ronccsá korcsosult feleség lopakodna ki a házból, miközben a zongorán játszó férj minden parkettanyikordulásra abbahagyja a játékot, de nem fordul meg, így kínozva a nőt, aki menekülne, de nem mer – mindent elmond a házaspár kapcsolatáról. Jennifer Jason Leigh az anya szerepében remek, de alakítása elvész Cumberbatch és Weaving jelenléte mellett: ők ketten uralják a játékteret. Ahogy az anya is elvész az apa és a kis Patrick drámájában. Az anya, akit addig kínoztak, amíg el nem fordítja a fejét saját gyermeke kínzása láttán. Aki soha nem tudja megbocsátani Patrick-nek, hogy az apja fia. Aki kiszabadulva egy szörnyeteg karmaiból homályos világmentő célokat tűz ki és elherdálja vagyonát, ahelyett, hogy odafordulna a saját fiához.

A családi borzalom mellett a képernyőn kevesebb tér jut a társasági komédiának, de azért villanásokat kapunk belőle: az apa hű csatlósa, később emlékének első számú őrizője, a brit arisztokrácia minden fensőbbrendűség-tudatát, kivételezettség-érzetét, erőszakos hagyományait, kifinomultságnak álcázott kegyetlenségeit híven képviselő Nicholas Pratt sosem engedi Patrick-nek elfeledni, honnan jött. Partiról partira, képmutatásból képmutatásba esünk, miközben rettegve várjuk, mikor hangzik el végre egy őszinte szó. A harmadik rész Patrick józanodásával, a múlttal való szembenézéssel, a történtek első nyílt kimondásával és a korábban felkapaszkodni vágyó proliként megismert Bridget fényűző partijának kudarcával - mely parti Patrick jelképes szakítása az őt áttételesen megnyomorító „társasággal” - egyfajta átvezetés az apa tettei és halála fémjelezte korai évekből az anya tettei és halála által uralt felnőtt évekbe.

Patrick házassága a hozzá képest feltűnően józan Mary-vel, két gyermeke, akiket mániásan óvna mindentől, ami tönkre teheti a gyermekkorukat – kudarcra ítélt próbálkozások csupán, hogy maga mögött hagyja a múltat. Az utolsó két rész a házasság széteséséről, az anya betegségéről, leépüléséről és botrányos végrendeletéről, a hol visszaeső, hol kilábaló Patrick küzdelméről mesél – valójában egyvalamiről szól: meg tudja-e akadályozni Patrick-et bármi abban, hogy felnőttkorára ugyanolyan emberi roncs legyen, mint az apja? Létezik-e továbblépés, megbocsátás, feloldozás? Együtt lehet-e élni az elszenvedett borzalmakkal, vagy bele kell törődni, hogy a normális, kiegyensúlyozott élet ideáját örökre elvették tőlünk ötéves korunkban? Megúszhatjuk-e a szembenézést önmagunkkal? Rájövünk-e valaha, hogy attól, hogy mindent elkövetünk saját gyermekeink megóvásáért (akár saját magunktól is), azt az egykorvolt ötéves kisfiút nem tudjuk megmenteni? Neki már örökre együtt kell élnie a szörnyeteggel.

Nem véletlen, hogy Patrick előtt akkor nyílik a gyógyulás felé valamiféle út, amikor az anya is meghal, amikor a jóságos keresztapa szerepében tetszelgő Nicholas is meghal, amikor végre világba tudja ordítani: tudták. Mind tudták. És senki nem tett semmit. St. Aubyn azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.

Edward St. Aubyn: Patrick Melrose 1-2.

Nincs baj / Baj van / Van remény

„A leegyszerűsítés mindig veszélyes dolog, és később megbosszulja önmagát. Csak amikor egyensúlyba tudta hozni a gyűlöletet és a csökevényes szeretetet, és már nem szánalommal vagy rettegéssel tekintett az apjára, hanem úgy, mint egy másik emberi lényre, aki nem igazán kezelte jól a saját személyiségét; csakis akkor tudott együtt élni azzal, hogy sosem bocsátja meg az apja bűneit, de hagyja, hogy megérintse a boldogtalanság, ami okozta őket, és az a boldogtalanság is, amit eredményeztek, csak akkor kaphat feloldozást egy új életre, ami talán képessé tenné arra, hogy éljen a puszta túlélés helyett.”

Patrick Melrose öt kisregényből álló története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét, épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül szórakoztató regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.

A magyarul két kötetben megjelenő regényfolyam első kötete a démoni apa körül forog – és ezúttal a jelző mentes minden olvasói túlzástól. A brit legfelsőbb körökbe született, ám örökségéből kitagadott, felesége vagyonán élősködő David Melrose vele született gonoszságával és gondosan belé nevelt felsőbbrendűségével uralkodik minden körülötte élőn. Az első részben alászállunk az ötéves Patrick-kel a pokol legmélyebb bugyraiba, ahol a pedofil erőszakoló apát társadalmi osztályának krémje veszi körül és oldozza fel hallgatásával bűnei alól: a státusz és a szellemes társalgások (no meg a porig alázott asszony Riviérán fekvő villájában adott pazar vacsorák) könnyen elfordíttatják a fejeket. Hogyne sejtené mindenki, mi történik a szomszéd szoba falai közt – ám egy társaságban, ahol a hároméves úszni nem tudó gyermek behajítása a mélyvízbe elfogadott nevelési módszer, a verés és megalázás pedig pusztán felkészítés arra, amit a bentlakásos iskolában majd úgyis kap, az apa által elkövetett erőszak legfeljebb olyasmi, aminek hallatán a szofisztikált társaság „szívesebben vált témát”.

A második részben Patrick immáron huszonkét éves drogfüggő, aki évi százezres jövedelmét és társadalmi státuszát szippantja fel épp csíkról csíkra. Amikor találkozunk vele, apja hamvaiért indul New York-ba. A fogadkozás, miszerint az életét megnyomorító démon halála után leáll a drogokkal, épp hogy kitart a London – New York út során, hogy aztán mocskos vécékben kétes eredetű tűvel belőtt még kétesebb eredetű cuccokig, utcai majdnem-megkéselésekig, hallucinációkig, kis híján túladagolásig vezessen. Patrick fáradhatatlanul analizálja magát a háromnapos New York-i trip kétszáz oldalán, a pszichologizálásért rajongó olvasó meg megnyalja mind a tíz ujját annak láttán, mivé lett a cuki kisfiú, akit egy szörnyeteg felfalt majd kiokádott. Minden borzalma ellenére tán ez a darab a legszórakoztatóbb az öt kisregény közül, St. Aubyn pompásan játszik saját és olvasója érzéseivel, amibe belefér a ravatalozói humor éppúgy, mint az apa egykori barátaival elköltött „részvétebéd”, amelyről valóban csak egy menekvés van: belőni magunkat a vécében és soha vissza nem nézni. Persze ezek a barátok mindig utolérnek. A gyerekkori erőszak cinkos tanúi. Az apa nimbuszának síron túl is védelmezői. Akik, ha az arcukba vágnánk, mit követett el valójában dicsőített barátjuk, kérnének nekünk még egy gin-tonicot együttérzésükben.

Az apa tehát halott, a harmadik rész pedig visszavisz minket Patrick elméjéből a társasági élet hazug kulisszái közé: az első részben felkapaszkodni vágyó proliként megismert, azóta a társaság csúcsára jutott Bridget által adott fényűző partira vagyunk hivatalosak. A partin ott van mindenki, aki számít. Az immáron (ideiglenesen?) józan Patrick, felélt vagyon ide, a „társaság” iránti megvetés oda, teljes természetességgel ott van – hisz ő is valaki, aki számít. Sziporkázó ellenpontját kapjuk az első rész nyögvenyelős baráti összejövetelének, egyúttal érdekes tükörbenézést: Patrick úgy simul a mindenkit lenéző, saját nagyszerűségét sosem kérdőjelező, a fél világot gyarmatának tekintő partizók közé, ahogy David Melrose fiától elvárható. Az apa minden sznobizmusának, manírjainak, gyilkos szellemességének birtokában. Őszinte kapcsolatok híján, az elvárt szerepet játszva. Könnyed rész, látszólag a legsúlytalanabb mind közül, ahol a figyelmet könnyen ellopja a francia diplomatát egzecíroztató Margit hercegnő és a házigazdák házassági válsága, mégis: Patrick tán itt megy át a legmarkánsabb fejlődésen. Amikor belátja, hogy csak akkor szabadulhat apja egész életét meghatározó nyomása alól, ha kimondja, ha formát ad neki. Akkor tán szabadon lélegezhet. Látszólag leszámolunk az apával – ám sejthető: Patrick személyiségéből és korai megtöretéséből adódóan ez a szabadság pusztán átmenet lesz egyik függőségből a másikba.

Ami kell / Végül

„Az anyja halálának dicsősége abban állt, hogy Eleanor már nem kerülhetett a saját anyai ösztönei útjába a vélelmezett anyai jelenlétével, hogy megakadályozza azt, hogy Patrick elfogadja azt a vigasztalhatatlan roncsot, akit az anyja szült.”

Ha az első kötet a szörnyeteg apa bűneinek és az azok hatásával való megküzdésnek a krónikája, akkor a második kötet két kisregénye a szörnyeteg által szintén megtört, egyszerre démon és áldozat anya szerepével, bűneivel, hallgatásaival való szembenézésé. A mártíromságra való hajlamot már kisgyerek korától magában hordozó Eleanor fiatalon, mesés vagyon örököseként megy hozzá a nála jóval idősebb, társadalmilag messze felette álló, ám hozzá képest koldusszegény David Melrose-hoz, aki házasságuk első percétől megalázza, veszélybe sodorja, alkoholizmusba kergeti és megtöri maradék akaratát is. Hogy Eleanor ennek ellenére vele marad, még amikor első gyermeke halála után a második életét is veszélybe sodorja az apa, jól ágyaz az évekkel későbbi beletörődő hallgatásnak. Az anya, aki nem hogy nem kel fia védelmére, de mintha saját kínoztatása igazolását látná abban, hogy lám, itt mást is bántanak. Az anya, aki sosincs ott, aki nem cselekszik, aki elhanyagol, aki mesés vagyonát egy világjobbító humbug-alapítványra hagyja, aki utolsó cselekedeteivel is „David fiát” büntetné férje tetteiért.

A második kötet első kisregénye történetét tekintve és formailag is kilóg a sorból: míg a többi jellemzően egy, legfeljebb néhány nap eseményeit járja körül, ez négy Saint Nazaire-i nyár történésein át mutatja be egy család szétesését; és itt távolodunk el először Patrick Melrose, mint elbeszélő személyétől. Rezeg a léc, nem könnyű megérteni és értékelni az ötéves Robert, Patrick idősebb fia szemszögét, ahogy igazából a feleség, Mary „nyara” is több kérdést felvet, de a formai játék meghozta eredményét: a kisregényt Booker-díjra jelölték és szigorú kritikus szemmel nézve ez a legvirtuózabban megírt az összes közül. Más kérdés, hogy épp a narráció erőszakos-erőltetett váltogatása és Patrick maró (ön)iróniájának hiánya miatt közel sem olyan szórakoztató, mint a többi.

Patrick immáron kétgyerekes apa, házassága épp unalomba fulladóban, felesége elhanyagolja a második gyerek születése után, a drogok után „felnőttként” az alkoholizmusba menekül, tisztes vagyonát nagyjából a második rész magasságában felszippantotta, az anyja pedig épp most készül elkótyavetyélni az örökség maradékát és ami legfájóbb: a gyerekkori otthont, a Saint Nazaire-i villát. Az exheroinista, bántalmazott, szeretettelenségben felnőtt Patrick mindent megtenne, hogy ne örökítse át gyerekeire egyik szülője nyomasztó örökségét se: azt persze nem veszi észre, hogy nagy igyekezetében a valódi kapcsolódás lehetőségét is fel fogja égetni. A „csak ne bántsam őket” parancsa vezeti kezét újra meg újra az alkoholhoz és menekülés-kényszerhez; és veti fel a kérdést: az elhanyagolás és a széteső család vajon milyen nyomot hagy a gyermeki lélekben? Patrick gyerekei amúgy irtó jófejek, bár azért felmerül az olvasóban, hogy biztosan ennyire ironikus és önelemző módon viszonyul-e érzéseihez egy ötéves, és vajon van-e létjogosultsága Heideggerrel tömni egy hétéves fejét? Persze nyilván ez a kanyarban sincs a bántalmazáshoz képest, de azért elég szórakoztatóan tárja elénk, hányféleképpen nehezíthető meg a gyerekkor.

Az utolsó kisregény a hab a tortán, az anya temetésének napja, egy újabb parti – ezzel zárul az első-harmadik-ötödik rész hármasoltára. Patrick végzetes megtöretése ötévesen, az apa emlékével való szembenézése, most meg az anya eltemetése és elhelyezése a családi panteonban – mind a „társaság”, az álbarátok, áljóakarók, rosszindulatú rokonok, jóindulatú, de utat nem találó kívülállók körében zajlik. A temetés és a tor a legkisstílűbb angol társasági komédiák stílusát idézi, ahol már senki sem képes sokáig játszani, ahol kibújik a szög a zsákból, ahol kényszeredetten nevetünk azon, ahogy a kiszolgálószemélyzet odamondogat sznob gazdájának, miközben tudjuk: nem változik semmi. Persze lehet hogy mégis. Lehet, hogy a kis Patrick elárvulása, megszabadulása a gyerekkori traumáknak is otthont adó birtoktól, a gúzsba kötő családi örökségtől, a vagyontól, az apa sznob barátaitól (hisz előttünk hal meg a lapokon megaláztatásának utolsó tanúja) végre megadja a lehetőséget neki, hogy nyisson, valami felé, amit életnek hívnak…

„Lehet, hogy másnak nem nyilvánvaló, de ő vágyott arra, hogy végre felhagyjon az önmagáról való gondolkodással, hogy megtörje gondolatainak önelemző, múltba tekintő sodrását. Ki akart törni egy tágasabb világba, megtanulni valamit, tenni valami érdemlegeset. Mindenekfelett nem akart többé gyerek lenni, de ehhez nem akarta azt az olcsó álcát felhasználni, hogy szülővé válik.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes