2020. október 26., hétfő

Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Toby Fleishman bajban van – és én is. Őszintén nem tudom hova tenni magamban ezt a könyvet, sokat hezitáltam anno, hogy kell-e ez nekem, végül egy furcsa véletlen folytán megkaptam ajándékba, és meg kell mondjam, így utólag roppant hálás vagyok a véletlenek összjátékának és tökéletesen értem, miért nem kellett volna… Legközelebb jobban hallgatok a megérzéseimre. Persze lehetett volna ez a nyár legkellemesebb csalódása is. A sztori és a körülötte kialakult hype alapján (bár melyik könyve köré nem húz hype-ot a kiadó?), no meg a szerző korábbi cikkeit tekintve simán lehetett volna belőle egy kicsit trendibb, kicsit fiatalosabb Franzen-utód. Nem lett. A kritika persze a nagyvárosi depressziós értelmiségi szereplői miatt hasonlítja Updike-hoz és Woody Allenhez is – olykor az az érzésem, csak mert hasonlítgatni kell. Hát, lehet TBA akár Updike követő is, csak épp Updike emberismerete nélkül; vagy női Woody Allen, Allen humora nélkül. Nehéz lehet, ha valami ennyire félresikerül – jut eszembe egy filmes idézet, aminek kivételesen semmi köze a regényhez; de jól körülírja, mennyire nehéz dolga van az olvasónak is, ha valami, ami ennyire közel volt ahhoz, hogy jó is legyen (nem zseniális, nem formabontó, nem korszakalkotó, de azért jó), ennyire félresikerül. Bosszantó. Pont azért, mert tele van fontos és érdekes kérdésfeltevéssel.
 
Szóval Toby Fleishman bajban van. Negyvenes New York-i orvosként épp előléptetés előtt áll, ami tán kissé előre lendítené megrekedt karrierjét – no nem nagyon, mert Toby amúgy nem karrierista, nem tör kórházigazgatói magasságokba, ő mindig is betegekkel akar foglalkozni. Csak kicsit vaskosabb csekkért, ha már... Ami nem is ártana, tekintve, hogy épp válófélben van hozzá képest ultrasikeres feleségétől, Racheltől, aki színházi ügynökként felfedezett egy elképesztő tehetséget, aztán ügynökséget alapított, közben szétzúzta az egykori munkáltatóját, aki nem ismerte el eléggé képességeit, most pedig épp azzal van elfoglalva, hogy kifogjon egy még nagyobb halat, megvegyen egy még nagyobb házat, masírozzon tovább előre a valakivé válás útján. Mondjuk amikor épp nem azzal, hogy lelépjen, ki tudja hová, tán valami divatos jógatáborba, otthagyva Toby-ra két gyermekük felügyeletét, bárminemű magyarázat nélkül.
 
Persze elhangzott már ebben a kapcsolatban, hogy észre sem vennék, ha egyszerűen eltűnnél – ahogy a válóperes ügyvéd megállapítja, ebben a házasságban Toby a feleség; úgy a gyerekek életében is sokkal inkább Toby a „hagyományos” anyaszerep megtestesítője. De azért az mégsem ugyanaz, ha anyu egyik napról a másikra nincs sehol. TBA élvezettel tapicskol a megváltozott szülői szerepek és a nemi sztereotípiák témakörében, de egyfelől könnyedén érezhetjük azt, hogy ez így 2020-ban már lerágott csont (legalábbis az általa ábrázolt körökben), másrészt mindkét fél annyit picsog, hogy egy idő után (ami mondjuk 30 oldal) halálosan nem érdekel, hogy ki mennyire volt inkorrekt a másikkal a házasságban, a házasság előtt, a válás során – egyszerűen képen törölném mindkettőt.
 
Szóval: anyu lelép, apura maradnak a kölykök. Toby vergődik, no nem mintha nem tudna mit kezdeni a gyerekeivel, hisz eddig is ő gondoskodott róluk, hanem mert dühös Rachelre, mégis mitképzelezanő, és egyébként is, ha nála a két gyerek, mi lesz a rendes esti szexrandikból, amikhez úgy hozzászokott a külön költözés óta? Még jó, hogy nyár van, a kölykök elpasszolhatók bentlakásos táborba, Toby élete meg visszazökkenhet a rendes kerékvágásba, leszámítva, hogy még egy kicsit dühönghet a feleségére. Toby akkora élvezettel tapicskol az önsajnálat mocsarában, hogy már nekem fáj olvasni – nem elég, hogy sikertelennek érzi magát a felesége mellett és ennek kompenzálásaképp kétoldalanként elmondja, hogy de ő orvos, embereket gyógyít, és ez mégiscsak értékesebb hivatás, még ha nem is hoz milliókat a konyhára, mint amit Rachel csinál (félreértés ne essék: az, ettől még ha egyfolytában bizonygatni kell, lehet, érdemes lenne pszichológushoz fordulni); kisebbségi komplexusa van amiért 1 – alacsony pasi egy olyan világban ahol a siker egyenesen arányos a magassággal (bakker, negyven felett azért már ezt illene kinőni), 2 – fiatalon kövér volt (s hiába fogyott le mintegy 20 éve, még mindig tüntetőleg szigorú diétán van és megvet mindenkit, aki nem); mindezt állandó (de tényleg: állandó) szexelhetnékkel próbálja gyógyítani a legszánalmasabb randiappok világában. Legszívesebben ráüvöltenék néha Toby-ra hogy nőj már fel, nem egy ovis vagy, akinek a barátja nagyobb dömpert kapott mert menőbb apukája van, hanem felnőtt ember, értékes munkával, kényelmes életet lehetővé tevő fizetéssel, két gyerekkel, hagyd abba a picsogást és ÉLJ! De nem, Toby csak szenved és dühöng az asszonyra…
 
Aki tényleg eltűnt, aztán háromszáz oldal után egyszer csak megjelenik, valamiféle erőltetetten poszt-posztmodern „akkor nézzük a másik oldalt” gesztus keretében, de egyfelől TBA nem annyira jó író, hogy ez működjön, másfelől addigra már olyan vaskos prekoncepcióink vannak Rachelt illetően, hogy sokkal jobban megírt szereplő és sokkal jobban átgondolt szerep kéne ahhoz, hogy átérezzük az ő sztoriját is… Mert Rachel bizony ugyanaz mint Toby, pepitában. Ő is csak szenved és tocsog az önsajnálatban, mint a szegény szerencsétlen sikeres anya, akit mindenki gyűlöl azért, mert ő a sikeres anya; akinek életét tönkreteszi a kisebbségi komplexusban szenvedő, dühét rajta levezető, sikertelen, értéktelen, alulfizetett munkát végző férje; akinek fáradozásait a sikerért soha nem értik meg azok a gazdag otthonülő anyák, akiknek a sikeres férj biztosította ugyanazt az életszínvonalat, amit Rachel magának kénytelen kikaparni; aki egész életét arra tette fel, hogy kompenzáljon az elbaszott, csóró, szeretettelen gyerekkora miatt – és ennek rendelt alá mindent és mindenkit, férjet, gyerekeket is beleértve.
 
És itt lóg ki a lóláb. Mert Rachel nem csupán sikeres és gazdag akart lenni, de nagyon, mellé tökéletes családot is akart, ő akart lenni a szupernő, akinek mindene megvan és minden szerepben tökéletesen teljesít, miközben tudta, pontosan tudta, hogy nem akar gyereket. Neki a család ugyanúgy csak egy kipipálandó tétel a „sikeres élet” felé vezető feladatlistán, mint a következő előléptetés, a hamptonsi ház, a nagyobb kocsi. Amikor a karrierje épp beindulna, lesz terhes és már az elejétől dühös a gyerekre, dühös Toby-ra amiért ebbe a szerepbe kényszerítették – amiért anyának is kell lennie, amellett, hogy sikeres. Persze, akarja a családot, hisz az hozzátartozik a sikerhez – de nem akar anya lenni. Rachel férfi akart lenni, apa, sikerember, akit otthon vár a csini feleség és a hátország – az ő tragédiája, hogy a biológiai determináció nem tette lehetővé az elképzelt forgatókönyvet és ő ebbe inkább beleőrült, minthogy mondjuk pszichológushoz forduljon. Az egyetlen valóban pikáns és okos húzás a regényben, hogy Rachel számára a megfelelő társadalmi státuszú szerető is csupán egy kipipálandó tétel a sikeresség felé vezető úton – ehhez képest egyszerre szánalmas és karakteridegen amikor romantikát várna.
 
Tőlem aztán igazán nem áll távol a lelki sérült szereplők nyomorában tapicskoló szépirodalom, képes vagyok sokszáz oldalon keresztül széteső családokat analizálni és még meg is köszönöm a szerzőnek, hogy ilyen jólesően belenyomta a fejem rajtuk keresztül a saját nyomoromba; szóval amikor egy könyv befejeztével csak arra tudok gondolni, hogy két főszereplőnknek négyszázhatvan oldallal (és tíz évvel) korábban el kellett volna menniük pszichológushoz, ahelyett, hogy papírra hányják szenvedésüket, ott valami baj van. És még nem is a két főszereplő a legnagyobb gond – hittétek volna?
 
Mert van nekünk egy elbeszélőnk is, akiről úgy félúton derül ki, hogy Toby fiatalkori barátja, a sikeres újságíróból és feltörekvő íróból háztartásbeli anyává lett Libby az – aki mindentudó narrátorként nem csak mesél, de gondosan elemzi is nekünk mind Toby mind Rachel viselkedését, a végére pedig helyre kis esszét rittyent a huszonegyedik századi megváltozott nemi szerepek anyákra, apákra, férjekre, feleségekre rótt terheiről, arról, miért képtelen Toby elviselni felesége sikerét és miért nem lehet Rachel soha igazán sikeres üzletasszony és anya egyszerre. Na hát hurrá. Nem elég, hogy a regény nem működik, a szereplők hiteltelenek, a konfliktusháló meg likasabb mint egy tésztaszűrő, még gondosan a szánkba is van rágva a tanulság. Köszi, Taffy… Legközelebb inkább maradj a kaptafánál, ez a kötetvégi esszé tökre megállta volna a helyét egy magazinban, felesleges volt elé szenvedni négyszázegynéhány oldalt. Baromira dühös vagyok, látszik – ennyire tán nem ír szarul a csaj, vannak érdekes felvetései, de ez az egész így egyben marhára nem működik.


Kiadó: 21. Század
Fordító: Kepes János

2020. október 19., hétfő

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 1. kötet - képregény

Van ez a képzelt jövő, ami itt van, ezer momentumával. Egy csomó mindenhez képest lassúak vagyunk, jó pár dolgot meghaladtunk közben a világához képest, de a lényege, az a beteg, agyat cafatokra robbantó látomás, az egésze alatt mocorgó férgek motozása, na, az itt van. Warren Ellis az egyik előszavában játszott ezzel, hogy mire való a számára a cyberpunk keret, mire használja. Sok értelemben a TRANSMET olyan eszköz, amelynek révén kiteríthetem a világunkat, és röhögve felboncolhatom, hogy előtárjam a jövőnk legfontosabb belső szerveit. A boncolás sikerült, az alanya köszöni, jól van. Az író 1997-ben írta le ezeket a szavakat, és mi ebben a jövőben élünk. Hát, köszi, Warren, igazán ráírhattad volna a borítóra nagy betűkkel: NEM RECEPTKÖNYV!

Lejön a hegyről a remete, az újságíró, aki a saját népszerűsége elől menekült oda, mert rühellte az olvasói szeretetét, lejön a Városba (ilyen egyszerűen, így néz ki Warren Ellis Amerikája: a nyugdíjas vidék és a Város), mert tartozik a kiadójának két könyvvel, aminek az előlegét rég felélte (azaz fegyverekre, drogokra és kábeltévés hozzáférésre cserélte). Lejön és írni kezd a Szó (virtuális és print) hasábjaira, mert élni kell valamiből, lakni kell valahol, kell egy Gyártó, hogy bármit kinyomtathasson vele, és alapblokkok bele (nehogy már szemetet kelljen gyűjtenie, hogy etesse). Az első pillanattól kezdve gyűlöli, és az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem tud a Város nélkül élni (csak szinte magzatpózban, tökig érő szőrrel a fején ellenni a remeteségben). Vagy ez, vagy az. A végletek embere. Spider Jerusalem. A legenda. Az újságíró, aki bárkinek a képébe tapos, ha sztorit érez a szentséges újságírói heréiben.


Szépen meg lesz alapozva nekünk, a sorozat első füzeteiben, szépen és teljesen ellentmondásosra. Spider egy irritáló, szörnyeteg seggfej. A szörnyetegek és lúzerek és képfüggők és testmódosítók és drogosok és a minden öt percben születő új vallások és a régi fanatizmusok világában is kirívóan önző, önimádó, a saját kattant igazságmániája mentén bárkivel igazságtalan rohadék. De igaza van. Spider a tökéletes antihős, de ebben a keretben (ami amúgy túlfeszül a zsáneren, egy halom dolgot belevon a saját cyberpunk felfogásába, amit más zsánerekben szerettünk meg - és a direkt hommage-ok, utalások gigatömegéről akkor még nem is ejtettem szót), szóval ebben a képregény-lapokra izzó keretben hősök nincsenek, nem is voltak. Ha valaki hőssé válhatna, pikk pakk lelövik, elsikálják, etc. Az a hozzáállás egy ennyire elemien korrupt, beteg közegben anakronizmus. Miközben a középpontba állított antihős is a saját fontosságának tudata nélkül (én kimondom az igazat, ahogy senki) lehet, egyszer s mindenkorra kitörölné magát a létezésből. Vannak pillanatai, amikor ezt látja is. Bírja az iróniát. A sajátját is. Lehet érte szeretni...


Elvégre a gátlástalansága valójában egy halom elfojtásunk (saját, jól ismert, sokat gyűrögetett fékeink) sutba hajítása. Spider Jerusalem megcsinálja, ami az eszébe jut, ha basztatják, ha zaklatják (főleg ha ki akarják nyírni), ha átírják szentséges dühből született szavait. Simán eltapos, ha az útjába kerülsz, amikor száguld a következő sztori forró nyomain. De közben minden racionális közegfelmérésen túl hiszi, hogy lehet változtatni a világán. Pontosan látja a szerepét, hogy nem ő a bomba, hagy csak gyújtózsinór az aktuális felháborodás kirobbantásához, ami lehet, tényleg változtat. Folyamatosan széllel szembe pisál, és nem zavarja, hogy húgyos lesz a bokája. Warren Ellis általa a jelenlegi amerikai elnöki rendszer releváns kritikáján túl az egész társadalmi jelenségvilágot (konzumtól kultúrán át közbeszédig) durván tükörbe nézeti: látod, kedves társadalom, ezért lehetsz ennyire egybites, mesterségesen szaporított szarjancsiknak kiszolgáltatva, ezért vagy megvezethető, napi szenzációkkal cincált, életmódba terhelt léted ezért képtelen fókuszban tartani a lényegest.


Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket).


Ez főleg akkor tűnik fel élesen, ha figyelembe veszem a gyönyörű kivitelű limitált kiadásban nekünk ajándékozott tisztelgő különszámot (TRANSMETROPOLITAN - Utálom az egészet). Ahol a kétezres évek képregény-rajzoló krémje dolgozott bele a mesében "megjelent", elképzelt Spider Jerusalem kötet képes (kivonatos) verziójába. Imponáló névsor, Steve Dillontól Colleen Doranon át John McReáig. Az ilyen különszámok igazi veszélye, hogy egyszer csak rádöbbensz: egy másik rajzoló segítségével sokkal erősebb vizuális csapdát állíthattak volna a figyelmednek. Na, ez itt nem történik meg, a tisztelgés gyönyörködtető végleteit nem szennyezi be az összehasonlítás által semmiféle hiányérzet. A képregény így is kellően túlnyúlkál a maga keretein, akkor is, ha a saját műfaji jellemzőit (a már bemutatott hősök esetenkénti újrahasznosítását például, a kisvilág-jelleget a nagy látomásban - hogy egyszerűbb elővenni valakit, akit már felvezettél és bemutattál, semmint a valóságérzet kedvéért új szereplőt, mellékalakot, ellenfelet kreálni), azaz a műfajjal kapcsolatos elvárásainkat természetesen messzemenőkig figyelembe veszi.


Szóval ez nekem első átrohanás és csemegéző, lassú újralapozás után is abszolút kedvencem lett. Odarakom magamban a Watchmen mellé (mondhatni, odatűzöm azzal a zseniálisan utaló háromszemű smiley-kitűzővel, ami számos lapról, minden utolsó lapról rám mosolyog). Elgondolkodtam rajta, hogyan lelkesedhetek érte szinte ugyanúgy, ahogy a Sandmanért, amivel nincs és nem is lehet közös metszete, szinte komplementerek - az egyik a méltóságról szól, a másik a teljes (hatalomra, miegyébre való) méltatlanságról. Egyszerű. A Sandman nekem időtlen, következésképpen örökkévaló (amit és ahogy mesél), a TRANSMET pedig folyamatosan friss és szerintem örökké aktuális marad (amit és ahogy...).

Örülök, hogy a Fumax egy cseppet sem hajlandó engedni a kiadás színvonalából, hogy kezembe vehettem ezt a kifogástalanul igényes kivitelű, dögnehéz féltéglát. Ölni lehetne vele. A bel-tartalmával is. Pár illúziónkra ráférne. Vedd a kezedbe és használd.


2020. október 12., hétfő

Neil Gaiman: Smaragdzöld tanulmány - képregény

Olykor úgy érzem, némiképp túlfizetem a rajongást, nemcsak megadom érte az árat. Nagyon szeretem Neil Gaimant, a szemléletét, ahogy a legtöbb meséjét a mítoszok szövegkörnyezetében meséli. Többször leírtam már, alapvetően hibásnak tartom azt a szemléletet, hogy a mitikus világkép az emberiség egykor volt gyermekkorának jellemzője, amit azóta a ráció jegyében sikeresen kinőttünk - mert nem ezt tapasztalom: a bennünket itt és most körülárkoló közbeszéd a legegyszerűbb példa rá, hogy ez mennyire nincs így. Gaiman számomra leginkább emlékezetes történeteiben ott borzong a megmagyarázhatatlan, nagyon pontosan írja körül: ez elsősorban érzet, amit az értelem lámpása soha nem világíthat át a maga mélységeiben, pont azért, mert ahogy-amit a ráció fénybe von, azzal el is takarja mindazt, amit körülötte árnyékban hagy. Ha lámpást gyújtasz, mindig sötétséget is teremtesz körülötte.

Ez akkor is igaz, ha felkérésre két viszonylag friss mítoszunkat keresztezi, egy tiszteletből és rajongásból (és persze a mesébe csomagolt kritikából) álló sajátos mixben. A Smaragdzöld tanulmány eredetileg egy Sherlock Holmes-történeteket H. P. Lovecraft világával vegyítő, tisztelgő antológiába íródott. Gaiman a Törékeny holmik kötetében megjelent előszavában alaposan körüljárja, miért volt izgalmas és nehéz a feladat megírni a novellát, hiszen itt a megfigyelő, elemző szuperelme, minden későbbi, modern könyves-filmes nyomozó alaptípusa, a mesterdetektív tényleg a teljesen indokolhatatlan, megmagyarázhatatlan rettegés megtestesült lényeinek közegében keresi és találja meg a saját mozgásterét. Az írást Hugó-díjjal jutalmazták, és a maga nemében tényleg igen jól sikerült; és mivel (szerintem amúgy igen lusta) alkotónk nagyon sokszor játssza át a saját szüleményeit a képregény műfajába (morogtam már a többször lenyúzott rókabőrért, az újrahasznosításért), ez sem kerülte el a sorsát. A feladat az Eisner-díjas Rafael Albuquerque-nál landolt - adott volt hát minden egy emlékezetes adaptációhoz. A végeredmény mégis valahogy vérszegényre sikeredett.

Nem azt mondom, hogy nem sikerült, mint feldolgozás. A koncepció voltaképp helyénvaló. Szeretem a füstös, szénporárnyba borult London képeit. Szeretem a jól elkapott karaktereket. A hirdetéseket, a belecsomagolt humort. Ahogy a kor ránk maradt irodalmi és egyéb mítoszai kerülnek képre - ad egy furcsa valóságérzetet a történetnek, ahogy belekerülnek ezek a korhű egyéb mesék, a maguk morbid többleteivel. Csak valahogy nem elég szörnyűek a szörnyek. Átjön, hogy ebben az alternatív múltban mennyire mélységesen hétköznapi a szörnyűségük, de elvesztenek közben valamit, fél mondatokba kerül az, ami erősebb lehetett volna rajzban - hogy miért szörnyűek. Talán mert a képregény forgatókönyve szolgaian követi a novellát? Mert a más médium többletlehetőségeivel ez a képre mesélt változat, ez az adaptáció (pont a visszafogott többletek által) szinte egyáltalán nem él? Gaiman novelláinak képregény-változatai mindig akkor ütöttek meg, amikor nem puszta illusztrációi voltak a másképp már elmeséltnek, amikor a rajzokkal feltárult az a tág továbbgondolhatóság, amit az író munkáiban annyira bírok. Ebben a könyvben nem látszik túlzottan ez a tovább gondolható. Ami újra és újra kinyittatná velem.

Miközben persze hogy elolvastatta újra a novellát (s ha már a kezembe került a könyv, még néhány másikat...). És egy szempontból egészségesen, üdítően hatott: azt elég egyszerű eszközökkel megmutatta, miért mítosz ez az egész mesterdetektívesdi (az összes modern hozadékával, beleértve a szuperhősöket is). A ráció-bűvölt szuperelme szuper-racionális ellenfelet követel. A zseni ellenfele valóban mindig a másik zseni - és csak a nézőpontunk dönti el, melyik zsenialitás aberráció. Ahogy Superman értelmetlen egy Lex Luthor nélkül, úgy értelmetlen Sherlock Holmes Moriarty professzor nélkül - Gaiman legerősebb ötlete ebben a történetben (és ezt a képregény a karakterek felépítésével nem tolakodóan, de megmutatja) valójában ezek az irodalmi párok, a méltó ellenfél és a hős lényegében ugyanaz. A nyomozás felvezető, epizodikus játszadozása Sir Arthur Conan-Doyle regényfolyamában is csak arról szól, hogyan szed apró darabokra az elemző elme bárkit és bármit, amíg nem találkozik a méltó ellenféllel: saját magával.

És elültetheti a gondolat csíráját: maga a mindent megértő elemző értelem is egy mítosz. Jelenleg épp az uralkodó mítosz. Mert a tapasztalatok tapaszai, a megértéseid alatt sebek gennyednek, olyan félelmek, amikre hiába keresed a választ. Hiszen lámpást gyújtottál. És ezzel sötétséget teremtettél körülötte. Hitünk a megértésben hit, és nem egyéb - mert a nyomozás mindig abban a közegben folyik, ahol a tapasztalataid összegződnek: a fejedben. És ha fűt a kíváncsiság, és méred magad körül a mérhetőt (mindig csak azt, amihez van mérőeszközöd), a mérték mégis te maradsz. Az a mérhetetlen marad a mérték, amit ugyanezzel az erővel leírhatsz szörnyekkel, lidércekkel, irracionálissal is - amit hajszolsz, az te magad vagy, egyszerre és elválaszthatatlanul értelem és szörnyek. Sherlock Holmes Moriartyban önmagát kergeti. Ezen nem változtat, ha szerepet cserélnek. Így is, úgy is a tükörkép kergeti a tükörképet - ami elpusztítva is megragadhatatlan.

Mindent egybevéve, örülök, hogy megvan ez a könyv. A gyűjteményünkben mindenképp helye van. S ha csak egy olyan olvasója lesz, aki ezért a kötetért más, számomra nagyobb jelentőségű könyvét is kezébe veszi a szerzőjének, máris megérte kiadni.


2020. október 5., hétfő

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Kedves Dumpf létiparos, drága Endre! Az első, amit le kell szögeznem, ahogy a lepke árnyékát, hogy ön dilettánsnak tényleg kiváló. A nap mint napi versfosás a kórtermi környezetben teljes egészében megidézi, ahogy a versigézetbe szédült, odaperzselődött amatőrök keresik a fogást mindenen, de tényleg mindenen, amiből líra lehet (amolyan visszavont pénznem, amivel fizetni nem lehet, de emlékül megőrzi a rokonság). Külön örömmel vettem észre, hogy a közben mégis megszülető teljesebb igényű sorok hogyan lesznek reflex-szerűen lebunkózva valami egyetemes oda nem illéssel, frissen és üdén hervasztott szóalakkal, amit a szent rímkényszer köpet a sorvégre, vagy csak úgy a játékos elme, aki épp két kézzel, oda se nézve (avagy nagyon is oda nézve dekoltázsokra, meg lábközökre) költ. Büfében, sorban meg-megállva. Mindazonáltal a lepke árnyékát csak a testén keresztül lehet gombostűre tűzni. A lenyúzott rókabőr semmilyen perspektívában nem lesz kutyabőr. A dilettáns nem érdemel ekkora pofont, mert ő a valóságos Parnasszus-mászók folyamatosan lenézhető, síksárba ragadt hátországa. Ön, kedves Dumpf alteregó, egy über-egó játéka, aki anno a Szódalovaglásban a töredéket, a resztlit költői alapegységgé tette, s így, beleőszülve az ön bőrét szegezi ki mintegy elrettentő példa gyanánt a gyülekező rókahadaknak.

Magánál tényleg ősz van, a kultúra szakadatlan és teljes ősze. Ez az őszológia minden elvetemült pillanatában idéz is, kontextusba is hív, és megfürdeti a dilettái sarában az egész irodalmi hagyományt. Csokonaitól, Berzsenyitől a kihagyhatatlan Adyn, meg a Nyugatosokon át Simon Marciig beletördelve mindent a maga lázas ágy-melegébe, amolyan szúrós szalma-törek ez a hagyomány, enyhe, előre vizionált hullabűzben - szúrhat, ha ön két vizit között, két büfényi kólaséta közt csak úgy fektében forgolódik. De hát alkony van, és tényleg a hagyományos írott kultúra ősze; ki olvas, ugye, ki érti, ki látja a parafrazeált, rommá vegzált múltat ebben a gyülekező sötétben, amikor úgyis mindenki a saját lázlapjával van elfoglalva. Lázlap-szelfivel, kenőpénzzel a borítékban, a bornírt nővérek közt lámpával keresve azt, aki legalább egy injekciót a megfelelő grandezzával helyez a farpofába. Tény, hervad már ligetünk, s díszei hullanak, ráadásul ezek a tavalyi díszek, némi üres szaloncukorpapírral a hiába zörgő, elszáradt tűlevelek közt. Ez a második, amit hangsúlyoznom kell, kedves Dumpf, drága Endre! Ön nem lát lehetőséget tavaszra - de egyszerűen nem tudom eldönteni, a borúlátása az über-egója érzékelt tavasztalanságából, vagy tényleg nemzőképtelenné vénült, idézetekké redukálódott műfenyő-kultúránk rügyképtelenségéből következik.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Az ön Őszológiája ezzel együtt egyetemes, a kultúránk tényleg így elmebomlik ágytállá és kacsává, kanüllé és branüllé, infúzióvá a befektetés soha meg nem térülő kórházi ágyain. A kiejtett, devalválódó szavak tényleg lebomlanak. Ez Weöres szerint eltarthat uszkve háromezer évig, vagy a kutyavásár egyszer volt napjáig - a lényeg ugye a foszlás, az egyetemes feledés, az örökbecs illúzió-volta. Ennek jegyében azt hiszem irodalmunkban még senki nem jutott ilyen messzire. Gratulálok, hogy sikerült írni egy könyvet, ami már az olvasása közben lebontja önmagát - azt hiszem ez tényleg a posztmodern dekonstrukciós szorongásvers-irály non plus ultrája. Az üres borítót markolva utána az olvasója is nyúlüregnek érzi magát, anélkül, hogy tudná, milyen mély. Csak néz maga elé, ahogy a nagyvizit után P. úr, a művelt européer, az elharaptukban elcsípett orvosi latin kifejezések jelentés- és következményvilágán rágódva, amíg meg nem érkezik a madártej, vagy a spenót, vagy a testre kötözött egyéb büfévágyak helyett az utolsó ingyombingyom.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Mert persze hogy belemásznak a sorok a fejembe, és akarva-akaratlan emlékszem. A de háthákra. A visszfénylő malachullámokra. A szívszagú urakra. A kulcslukandó néma éjekre. A tirolizakóban rímjáróra. Undok bélmosás után. Az emberiség gumilepedőjére. A holdragyogtára. A szélsípolta kabátra. A büfésnénire. Az iránta érzett szerelemre, ami elkenődő cigánymeggy a nyár bőrtalpán. Vagy ott vannak a haikuk, paródiának és haikunak egyaránt kiválók. Ez is egy gúny levébe áztatott sikerülés, de akkor is. Szóval a dekonstrukció valójában sikertelen, mert közben a fejben konstruálódik valamiféle látvány, és meglehetősen öntörvényűen, tehát koránt sem a maga akarata szerint, kedves Endre! És ebben nemcsak a kórházlakásban rutinos kortárs romtest-tapasztalatára támaszkodom, szerintem a flastromklastrom ismeretének hiányában is teljesen látomásos ez a mikro-miliő; ami a versek kegyetlenül esetlegesnek ható egymásutánjából (a megírásuk egymásutánjából?) összeáll, az mindenkinek a saját őszológiája, saját látomása lehet. Ámbár szerintem tényleg nem árt hozzá némi ütöttség. Vagy talán akkor könnyebben összeáll, ahogy az ottfelejtett gipszes vödörben a trutymó. Mert a saját olvasatom persze a dilettánsé, aki épp próbál nem vérig sértődni. 

Két állítást fogalmaztam meg, amelyek kizárják egymást. Vagy talán többet is, amelyek kizárják egymást. Azt hiszem, egyikünk sem tudja, ebből az emberségnek nevezett kórteremből hogy néz ki a kint. A kizárt. De úgyis kitolnak oda. Meglátjuk, Endre! De addig is...


2020. október 1., csütörtök

Ian McDonald: Luna - Ordashold

Továbbra sem könnyű olvasnom McDonald Luna-sorozatát, mert továbbra is következetesen erőszakos és kíméletlen; és mivel az életem mostanában gyakran kínál a saját világom erőszakosságával, meg kíméletlenségével, nem igazán alkalmas menekülés előle. Mintha ennek a koboldalkatú írónak két eléggé eltérő arca volna: az egyik írta
A dervisház látomását, sok humorral és empátiával (miközben amúgy ott se túl gyengéd a hőseivel, de komolyan sajnálom, hogy a közelmúlt török politikai közege tényleg utópia-világba száműzte ezt az alternatívát), míg a másik minden illúzió nélkül álmodik egy Hold-megszállást, mocskosat és véreset, logikus lépések fetöltőbe (hold-felszíni ruhába) táncoltatott torokszorítását. Olykor szinte fizikai fájdalmat okozott együtt fuldokolni a szereplőkkel, még ha a második könyvben vigyázott is a hőseire, még nem adta a kedvenceim a halálnak. Nem kétlem, hullni fognak - csak várnunk kell rá még egy picit.

Lenyűgöz a látomás logikája. Vannak analógiák, amik mentén könnyen érthető; ezt a határvidéket, ezt a gyarmatot most a levert Sárkány haláljárója kínálta vissza a gyarmatosítónak - aki kicsit is érdeklődött például az amerikai Függetlenségi Háború körülményvilága iránt, az kényelmes sorvezetőhöz juthat. Persze ennél összetettebb, már most összetettebb ez a közeljövőnkbe rémálmodott móka, és az biztos, hogy nem úgy folytatódik, ahogy várom - Ian McDonald tényleg jobb író, mint a fantáziám. Eddig is elment a saját álomvilága széléig, szerintem eztán sem áll meg ott, ahol a jövő-történetek általában. Ezúton gratulálok a kötet szélén (hátlapján) található fülszöveg írójának, mert sikerült alig valamit elárulnia abból a szövevényes hálóból, amit az író sző a figyelmünkért. És nehéz dolgom van, mert én se szeretnék ennél többet elárulni - ezt a mesét tényleg akkor fogod a legjobban élvezni, ha az írói szándék mentén bomlik benned (és kizárólag az első kötet, az Újhold ismeretében, ez valójában eddig egyetlen történet).
 
Nehéz dolgom van, mert McDonald soha nem úgy tapasztja a világa látványába a cselekményt, ahogy várnád. Az előző kötetben elhelyezett aknára már az Ordashold legelején rálépteti a hőseit (meg voltam győződve róla, hogy ez lesz úgymond a második könyv "nagy durranása" - hát nem). A kirobbanó nyílt háború szereplői nem azok, és nem úgy azok, ahogy az alapozás után gondolhattuk, ez a sztori az összes "klánok egymás ellen" jellegű, zárt hatalom- és bosszútörténet kritikája is; a legfontosabb tanulsága, hogy a világ mindig nagyobb a helyi kisszerű érdek-feszüléseinknél, a velünk történtek valódi indokrendszere általában a látóhatárunkba nemigen fér bele. Ez akkor is igaz, ha a holdfelszínről farkas-mód felpillanthatsz a fogyatkozó-növekvő Földre. Amit eltakarhatsz a hüvelykujjaddal, a perspektíva ajándékával, az a gesztus valóságos perspektívákat pont, hogy eltakarja előled. Ebben a mesében a legrafináltabb mozgató is bábu valaki más játéktábláján - ettől nő ez a történet sokkal nagyobbra önmagánál.
 
Lenyűgöz a látomás logikája, mert megmutatja: a nagy vágyakozásainkért gátlás nélkül ejtett lépések leginkább lebontják azt, ami után vágyakozunk. Például keserű szájízt hagy bennem, mikor Lucas Corta e történetben bárkinek kijelenti: az első a család. Amit a családjáért, a klánjáért megtenne (minden gátlás nélkül, hideg számítással és nem kevés gőggel), azzal épp elveszíti a családtagjait. Szépen, egyenként, alaposan megindokolva, hogyan és miért. Visszaszerezheti Boa Vistát - az újjáépülő magán-birodalomszívben alvadt csomókban gyűlik majd a kiontott Corta-vér. Látjátok, mégis elárultam valamit, amit talán nem kellett volna. De nehéz erről a csavaros, gonosz, és mégis annyira helyén való meséről egyfolytában rébuszokban beszélni. Pont mert szókimondó, mert nem leplez, mert valójában minden (jövendőbeli) fordulata ott lifeg az orrunk előtt - mégsem számítunk rá. Ian McDonald úgy vettem észre, utópista alkat - szerintem kihozza a történet végét valamiféle előremutatás-szerűségig; de ezzel a folytatással nagyon megnehezítette a saját dolgát.
 
Természetesen mindezt szépirodalmi igényű, de igen gördülékeny tálalásban. És továbbra is abban a bonyolult, sokszövetű mintázatban, ami egyre inkább egyeduralkodóvá lesz a kalandos történetekben - ahol nincs kimondott főszereplő, hanem olykor tucatnyi, motivációk szintjén is kiválóan feltárt, teljesen személy-érzetű figura csetlik-botlik a maga akarásaival a többiek akaratából kifeszített hálókon. Továbbra is nehezen adom magam ennek a könyvnek, de továbbra is úgy érzem: amit olvasok, (nemcsak a maga nemében) remekmű. Kíváncsi leszek, lezárja-e tényleg, trilógia lesz-e tényleg, mert van benne bőven patron - benne van ebben a világban a befejezhetetlenség (Asimov-i méretű) lehetősége is...

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...