2016. február 29., hétfő

Ernest Cline: Armada

Kezdjük azzal, mi nem lesz ebben a posztban. Nem lesz a Ready Player One-hoz való hasonlítgatás, sem afeletti búsongás/dühöngés, hogy Ernest Cline nem volt képes megugrani a saját maga által állított mércét, ellenben volt képe gátlástalanul újrafelhasználni a jól bevált receptet. Egyrészt, mert nem olvastam a Ready Player One-t, másrészt, mert enyhén igazságtalannak tartom, hogy míg bizonyos szerzők esetében nyálcsorgatva csüng a közvélemény a huszonnyolcadik önismétlő regényen is, ennek az első könyvével szemérmetlenül nagy sikert elért kamaszlelkű geeknek mintha képtelenek lennének megbocsátani az olvasók, hogy már megint arról írt, ami nyilvánvalóan a legfontosabb számára: a kockulásról. Most őszintén, mi ebben olyan meglepő? Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy (bár nem olvastam, tehát simán vethettek rám köveket hogy milyen alapon merem megítélni) erősen túlzónak érzem azokat a véleményeket, melyek szerint a Ready Player One minden idők legzseniálisabb sci-fije amihez foghatót soha senki nem fog írni (Cline pláne nem), szóval akár le is húzhatnánk a rolót. Nemááár… Nincs egy kissé túldimenzionálva ez az egész? Ernest Cline írt egy baromi jó könyvet a kockulásról, aztán írt még egyet, ami lehet hogy nem annyira jó, de azért a maga módján tök szórakoztató. Tessék már a helyén kezelni a dolgokat!

Ennyi puffogás elég is mára, nézzük inkább a könyvet – ami nálam azért némiképp hátrányos helyzetből indult, hisz a bloggertárshoz hasonlóan nekem is illik leírnom: nem vagyok kocka. Sőt. Életemben nem játszottam semmilyen videojátékkal, utolsó emlékem ilyesmiről nagyjából huszonöt évvel ezelőttre tehető, amikor ferde szemmel néztem rokon gyerekek Super Mario-szintű ugrabugrálására. Persze tudom én, hogy van egy ilyen szubkultúra, a minap is bekísértem legjobb barátom egy játékboltba ahol rácsodálkoztam hogy jééé, ilyen is van meg ilyen is…, és igen gyakran hallgatom végig kedvenc kollégám sirámait arról, mennyire nincs energiája dolgozni mert éjjel négyig tolta a mittudoménmi mittudoménhányadik szintjét. De megérinteni sose tudott a dolog. Ami viszont igen, és mondhatom, hogy bármilyen műfajú könyvben azonnal ráugrom, az a popkulturális utalások és a hetvenes-nyolcvanas évek utáni nosztalgia.

Márpedig az Armada túl azon, hogy nyilvánvalóan egy gamer-álom, és klasszikus coming-of-age sztori, másról sem szól, mint eme nosztalgiáról. Főhőse, Zack Lightman átlagos amerikai tizenéves – egy átlagos jólfésült kertvárosban él anyjával, kissé mániásan ápolja babakorában elvesztett apja emlékét, épp túl van az első félresikerült tiniszerelmen, suli után egy használt videojátékokat áruló boltban kisegít, minden szabadidejében kedvenc játékán lóg és van pár hasonlóan kocka haverja. És közben napi huszonnégy órában arról álmodozik, hogy egyszer történik vele valami rendkívüli, ami kiszabadítja álmos kertvárosi életéből, kalandokba és küldetésekbe rángatja és aminek végén lehetőleg minimum megmenti a világot. Ha közben sosem látott apjával is találkozhatna, az aztán maga lenne a mennyország.

Elég pöpec borítótervek készültek a könyvhöz - nekem mégis a belső borító retrója a kedvencem :)
(lásd lentebb)

Nem csoda, hogy amikor egy reggel az Armada játék sobrukai űrhajójára megszólalásig hasonló repülő akármit lát az iskola felett, először arra gondol, tuti megőrült – másodszor meg arra hogy „végre”! Naná, hogy másnap reggel megjelennek a gyöpön a Föld Védelmi Szövetség ügynökei és arra kérik, ugyan tartson már velük hiperszuper repülőjükön szupertitkos katonai bázisukra és segítsen megvédeni a Földet a ránk támadó földönkívüli hordától. És hát naná, hogy igent mond, elvégre nem azért tartozik az Armada világszinten legjobb tíz játékosa közé, hogy nemet mondjon, ha ténylegesen a Földet kell megmenteni.

Mondom, hogy igazi gamer-álom… Persze mind tudjuk, hogy nyomokban sem tartalmaz eredetiséget, hogy ezt a sztorit elmesélték már párszor, hogy kiszámítható, hogy hamarosan jön a jócsaj, aki a földbe döngöli hősünket, hogy megismer egy halom furábbnál furább figurát, és megállapítódik, hogy világunk védelme egy rakat szerencsétlen lúzer kezében van, akiket a suliban többnyire péppé vernek a kigyúrt focisták, hogy kiderül, az apa képzelgései a filmstúdiók és videojátékgyártók évtizedes összeesküvéséről, melynek során a lakosság kocka tagjait tudtukon kívül gamer-katonai kiképzésnek vetették alá, hogy ha itt az idő, a konzoljaik mögül segítsék az emberiség megmentését, mind igazak. És azt is pontosan tudjuk, hogy a Hold túlsó oldalán más is várja Zack-et, nem csak a világ megmentése.

De őszintén? Kit érdekel? Minden kiszámíthatóságot meg tudok bocsátani ha valami ennyire veszettül szórakoztató. Írhatnék az elnagyoltságukban is remek karakterekről, a jól adagolt humorról (amikor a Hold felé haladva a levitézlett hippi szívatja a földönkívüli támadás árnyékában is Istenhez imádkozó háromgyerekes tanárnő anyukát, mire a Shakespeare-őrült papa mellett felnőtt tinilány drámai idézetekkel hallgattatja el, azon fetrengtem a röhögéstől), a pöpecül összerakott titkos tanácsról melyben jelenünk legnagyobb koponyái döntenek a Föld védelméről; de mindezt simán felülírta az a bizonyos nosztalgia. Imádtam lubickolni a filmes utalásokban – nyilván kell ehhez egy fogékonyság, és aki nem rajong a nyolcvanas évek akciómozijaiért és/vagy úgy en bloc a popkult utalásokért, azt valószínűleg hidegen hagyja. És bár eléggé rendszeridegen dolog egy szórakoztató sci-fi értékelésébe ennyi személyességet csempészni, elárulom, az indokaim, amiért elsősorban odavoltam ezekért a nyolcvanas évekre visszatekintő utalásokért, eléggé hasonlítanak Zack indokaihoz.

Hogy elolvasom-e a Ready Player One-t ezek után? Egyszer biztosan, de fura mód nem érzem a késztetést, hogy azonnal rávessem magam. Állati szórakoztató trip volt az Armada, de egyszer elég volt. Lehet, hogy beérem majd a filmmel.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2016. február 26., péntek

Mark Helprin: Téli mese

Nehezen találtunk egymásra, Mark Helprin gyönyörű „szerelmes meséje” és én – és most nehezen engedem el. Lassan két hónapja figyel türelmesen az asztalom szélén és várja, hogy kiírásra kerüljön – mert valahol a mélyen megérintő könyvekkel így van, hogy a posztírással, az élmény megörökítésének gesztusával „engedem el” őket. Helprint nehéz. Nem csak azért, mert dolgozik bennem, fel-felvillannak képei, nem tudok szabadulni hangulataitól, hanem mert annyira összetett, szépséges, titokzatos, érinthetetlen (és kissé érthetetlen tán) hogy nem tudom lezárni jóízűen az olvasást. Nyilván elő fogom venni újra – olyan könyv ez, amit nem lehet egyszer „kiolvasni”. Ízlelni kell, érezni, hagyni, hogy hasson ránk, akár részletekben, és mindenképp ráérősen. Nem lesz egyszerű (ez sem) – már pusztán időt találni még egyszer egy ilyen monstrumra, nemhogy megnyílni neki.

Nehezen találtunk egymásra – évek óta kerülgettem, részben mert volt róla egy vadromantikus elképzelésem, hogy én majd a várost ellepő ropogós hóban fogom olvasni és mennyire átjár az atmoszférája (ugye mondanom sem kell, hogy x éve nem volt tartós, a várost ellepő ropogós hó errefelé); másrészt mert riasztottak a kultusz (no meg a balul sikerült adaptáció) okozta elvárások. Tavaly végül sikerült megtalálni a tökéletes időt és hangulatot hozzá: ugyan a hó hiányzott, a karácsonyi ünnepek csendes elmélyülése és meghitt otthonosság-érzete tökéletes kiegészítő volt ehhez a szivárványszerűen fel- és eltűnő, megfoghatatlan, egyszerre angyali és ördögi szerelmes meséhez.

Amelyben ugyan van szerelem, mégis – mennyivel több ennél az ostobán elkoptatott jelzőnél. Ha szerelem, akkor sokkal inkább egy város, egy álom, egy illúzió iránt érzett szerelem, mintsem bármi, amit egy másik ember iránt érezhetünk. Szerelem, amivel tápláljuk hitünket a csodákban, az igazságosságban, a fejlődésben, az otthonban, ahova tartozhatunk, az életben, amit érdemes élni. És amiért érdemes meghalni. Csodák követik egymást a lapokon, mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket – ez a nagyon amerikai mágikus realizmus egy percig sem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miként és miért élnek szereplők évszázadokat és kik is ők, akik a lapokon csodáról csodára bukdácsolva görgetik a város kerekét. Nincs szükség magyarázatokra. Érzések, hangulatok, benyomások, fények övezik a titkot – melyet úgysem fejthetünk meg soha (és melyet bűn leegyszerűsíteni angyalok és démonok harcára, ahogy a film teszi). Vajon van cél, ami felé haladunk? Létezik a fejlődés, szépség, igazság felé vezető út? Elérjük-e valaha az áldott állapotot, ahol a béke, a fény, a szeretet uralkodik? Vagy örökre arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját démonainkkal küzdjünk homályos célokért és belefullasszuk egymást a város fojtogató mocsarába?

A városéba, amely egyszerre gyilkos, kegyetlen, veszélyes szörnyeteg, mely felfal, meggyaláz, eléget; és lüktető, inspiráló, szerethető otthon, mely bármikor menedéket ad, lelkesít, tisztára mos. Szerelmeslevél New Yorkhoz – az örök városhoz, mely évszázadokon átívelve sem adja fel a reményt hogy egyszer elérheti a tökéletességet. Az 1900-as évekbe csöppenünk bele, és az ezredfordulón hagyjuk magára, hadd vívja tovább harcát a benne élőkkel és a benne élőkért.

Amilyen Peter Lake, a rokonszenves csavargó, aki a múlt század fordulóján fülig belepistul egy halálos beteg nőbe, akit egy betörés során véletlenül otthon talál – és aki tűzön-vízen át keresi a módot, hogy megmentse egyetlen szerelmét, miközben nem tudja: valójában a nő mentette meg őt. Peter Lake küldetése más, így lehet, hogy a csodálatos képességekkel megáldott örök társa, Athansor, a fehér ló oldalán az ezredfordulóra érkezik halálos ugrásából, hogy megmentsen egy másik lányt, egy másik életet, egy másik világot. S miközben Peter évtizedeket ugrik az időben, mi megismerjük a huszadik század megannyi, halálra ítélt hétköznapi csodáját: egy eldugott kisközösséget a Coherees-tó partján, mely csak azokat engedi közelébe, akik kiérdemlik azt; egy milliárdos két fiának történetét; egy anya kétségbeesett menekülését gyermekével az egyik csodából a másikba; egy aranytálat; egy gépesítésbe őrült pap és egy megátalkodott hídépítő munkáját; New York két legnagyobb napilapjának szerkesztőségét; a politikai intrikákat és a választói ostobaságot.

Tragédiák, szerelmek, mesés túlélések és nevetséges halálok, ősöreg gépek, legendákból elénk pattant állatok, az eltűnt lépvidék őslakói, kiknek tíz dalát sosem ismerjük már meg – mind egyfelé mutatnak: az élet apró, mindent körülölelő, mégis legtöbbször észrevétlen csodáira. A szivárványhidat, mely egy szebb, fényesebb jövendő felé mutat, nem mániás hídépítők kezére kell bízni, hanem nekünk kell megépítenünk, magunkban – legyünk bár csavargók, gyermekek, gyárosok, álmodozók, betegek, szerelmesek. A csoda bennünk van. Nekem ez a Téli mese.


Kiadó: Libri
Fordító: Falvay Mihály

2016. február 24., szerda

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

Mikor Millie sétálni viszi a csizmáját a ház melletti parkba, a boltokba, vagy a tengerpartra, néha Sétáló Verset ír. Elkap két szót az izmos pártól, akik egymás mellett futnak (Azt mondta), három szót az anyukától, aki a babakocsiban a baba fölé hajol (Kéred a cumit?), meg egy-két szót attól az idős házaspártól, akik úgy fogják egymás kezét, mintha meg akarnák egymást tartani (különösképpen), és aztán a csöndet a lánytól, akin alig van valami (…), a legnagyobb a napszemüveg rajta, a fülébe zenét dugott, és arra koncentrál, hogy a combja húsos részét a cicijéhez emelje; és az ő arckifejezése, az a koncentrálás is a vers része.

Azt mondta
Kéred a cumit?
különösképpen


Ezt a részletet ízlelgessétek. Képzeljetek el hozzá egy vörös hajú hét éves kislányt, aki nem veszett el. Pontosan tudja, hol van. De mindenki elveszett körülötte, aki számít. Akivel „Kösd összé!-t” lehetett játszani, ahol Millie volt az Első Pont, a mamája a Második Pont, a papája a Harmadik Pont. Együtt kirajzoltak egy háromszöget. De a papája csatlakozott a Halott Dolgokhoz – Millie be is írta a könyvébe, ahol a Halott Dolgokat gyűjti, amiket látott. Olyan betűkkel, amik átütnek a túlsó oldalon. És egy nap a mamája ezt mondja neki az áruházban, az Irdatlan Bugyik mellett: „mindjárt jövök”. És Millie vár. Sokáig vár. Pontosan ott.

Amíg meg nem menti Karl, a Gépíró, aki szökésben van, az öregek otthonából, ahová bedugta a fia. Próbival karöltve menti meg, „aki” ugyan csak egy próbababa, de annak igen ügyes. Amíg nem segít a kislánynak Agatha Pantha, a nő, aki a férje halála óta csak rendreutasító módban kiabálni képes a járókelőkre a háza ablakából. Aki Millie miatt mégiscsak kiteszi a lábát megint, az emberek undorítóan álszent világába. Két nyolcvanéves indul a hétévessel, egy valószínűtlenül valóságos Ausztráliában anyukát keresni. Ahol vagy összefonódik a segítőkészség az érdekkel, vagy nem. Vagy kézen fogja a hazugság a lelepleződést, vagy nem. Ahol egyetlen dolog biztos, azon kívül, hogy egyszer mindenki meghal – egyetlen dolog, de az annyira biztos, hogy ki kell írni mindenhova, ahova csak lehet: „Itt vagyok, Mama!”

Nagyon, nagyon nehéz utat választott Brooke Davis, hogy feldolgozza a saját fájdalmát, hogy felkészítsen bennünket a magunkéra, hogy elmesélje (a szerelem mellett) a legfontosabb dolgot, ami ért, érhet, érni fog bennünket. Főleg azért nehéz ez az út, mert erre gondolunk a legkevésbé szívesen – és én is csak a fent idézett részlet, a Sétáló Versek után hittem el, hogy nem, nem játszik velem egy ilyen apropó mentén amolyan irodalmi gonoszjátékot. Nehéz téma a meghalásé, főleg a gyerek szemüvegén át, amikor rácsodálkozik; és az öreg szemében, ahogy rövidlátón mégis ráhunyorog. Nehéz a veszteségről úgy írni, hogy ne legyen se cukros, se sós, se banalitás, se attrakció – s lássátok: itt van a könyv, amelynek szemtelenül fiatal írója annyi szelíd csalást se enged magának, mint az új kedvenc: Fredrik Backman a maga léleksimogató meséiben; mégis, nemcsak a hitelét őrzi meg, de a figyelmem is. Bízd rá a magadét, olvasó. Vigyáz rá. Nem veszíti el. Nem feledkezik meg rólad. Olykor blazírt, máskor kicsit bizarr, a kedve hullámzik, mint az utazások ritmusa, de őrzi a figyelmed. Nem feledkezik meg rólad, ahogy Millie se felejti el kiírni utazása közben, busz- és vonatablakra a legfontosabbat: „Itt vagyok, Mama!”

Nehéz író-út, mondom; de olvasni könnyű. Ahogy ennyire őszintévé teszi a gyászt, két ennyire öreg, ennyire ügyetlen, ennyire kevéssé életre való, elpocsékolt életű lúzer által. Teljes emberek, nem szereted meg őket szőröstül-bőröstül: Karl teszetoszasága irritálni fog, Agatha erőszakos fájdalma nemkülönben. Olyan lesz a viszonyod hozzájuk, mint egy élő emberhez, csak ha egyszer elkezdted, nem tudsz majd nem figyelni rájuk. Olvasol, tudod, ez egy más viszonyrendszer – másképp figyelünk ilyenkor. Másképp tekintünk „körbe” – más szemén át: hol Agatha, hol Karl, hol pedig Millie szemén át; egy világba, amelyik a miénk is, tehát ahol a mellékszereplők is élnek. Élnek az odakent pár ecsetvonásba csomagolt valóság-ízű ellentmondásoktól. A veszteségektől, amik látszanak belőlük. Milyen furcsa: amikor elhittem, hogy a veszteséget szenvedőt tényleg a maga vesztesége érdekli a legjobban, már nem zavart, hogy a magam vesztesége fájt az olvasottban is. A másik elszalasztottjában a magamé. Hogy például adott pillanatban nem tudtam így figyelni, ahogy olvasom most ezt a regényt, arra, aki (éppen akkor) untatott. Nem tudtam így „olvasni benne”. Mert már nem untathat. Bár megtehetné…

Nehéz író-út, amin tisztességgel jár az író. Olvasni könnyű, megérteni Millie Bird furaságait, csak eszembe kellett jusson egynémely gyermekkori nézet – eszembe juttatta ez a könyv, milyen nehezen engedtem el kutyát, nézetet, álmot, önképet; s hogy talán el se kellett volna engedni. Vagy legalábbis: nem mindet. Vagy legalább azokat, amelyeket nem volt muszáj. Elengedni. Könnyű volt mindezt olvasni, hiszen elsősorban Millie-vel történik, csak másodsorban velem, hiszen velem az olvasás „történik”. Könnyű volt, mert a gyerek hangja minden porcikájában ott hordozta az emlékeim által hitelesített színeket. És nehéz. Nehéz volt aggódni, figyelni, összeszorult szívvel, hova vetődik a kislány, mit rajzol neki az íróbátorság. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy íróbátorság, hogy nem sors: annyira valódi íze van. Annyira valódi, hogy eszembe juttatta a valódi tartozásaim. Hogy amíg mondhatom, mondjam a magaménak, amit annyian (vének és kicsik is) nem tudnak már kinek mondani: „Itt vagyok, Mama!”

Kiadó: Libri
Fordította: Mesterházi Mónika

2016. február 22., hétfő

Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül

Nem is olyan régen írtam arról, mennyire felemelő tud lenni ha egy általunk kedvelt szerző úgy tud újat mutatni más műfajban, más témában, más elbeszélői módban, hogy rá sem ismerünk – nos, Murakami Haruki esetében ez a veszély nem fenyeget. Napjaink (nemzetközi szinten) legnépszerűbb japán írósztárjának épp az a legnagyobb erénye, hogy magabiztosan hozza mindig ugyanazt. Ami lehet, hogy akad akinek kevés, unalmas, kiszámítható – én nem tartozom közéjük. Ellenkezőleg. Ahányszor kézbe veszek egy újabb Murakami kötetet, jóleső otthonosság-érzet fog el, úgy burkolózom bele ezeknek a tökéletesen megkomponált, kiszámított, visszafogott(an ironikus), a távolságtartás és a szókimondás határán teljes biztonsággal egyensúlyozó mondatoknak az áradásába, mint egy puha, meleg takaróba.

Ezúttal - a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan - kissé rövidre szabott takaróba. Ugyan a novellista Murakami éppoly közel áll a szívemhez mint a monumentális nagyregények szerzője, meg kell mondjam, így két novellaválogatás után jólesne egy újabb bő lére eresztett, lassan építkező misztikus regény. Szerencsémre az életmű gazdag, nekem pedig még mindig áll a polcomon eddig nem olvasott kötet. De ha már novellák… Azt is meg kell vallani, hogy az előző kötet, a Köddé vált elefánt valamivel összefogottabbnak tűnt számomra mint ez – dacára annak, hogy látszólag ebben erősebb a közös tematika. Ezek itt ujjgyakorlat-novellák: mind egy tökéletesre csiszolt kis mini-Murakami, de valahogy az az olvasó érzése, mintha szerzőjük a reggeli kávé mellett csak úgy kiszórta volna őket az asztalra, hogy meglegyen a napi csipegetni való morzsa. Gyönyörűek – de hagynak maguk után hiányérzetet.

A közös tematika ott rejlik már a címben is – férfiak, nő nélkül. Férfiak, akiket elhagytak, férfiak, akiket megcsaltak, férfiak, akik elvesztették az egyetlent. És vele valami mást is… Elszalasztott lehetőségek, egykorvolt vágyak, melyek felett eljárt az idő, dédelgetett illúziók, melyekről le kell mondanunk – a jellegzetes murakamis témák apropója itt a nő, általában. A feleség, aki meghal, örökre megtartva a titkot, hogy miért csalta férjét a legkülönbözőbb partnerekkel – nem csupán hiányt hagyva maga után. A szerető, aki másért hagyja el a férjét, nem azért, aki mindent feláldozna érte – még önmagáról gondosan felépített képét is. A mesélő, aki modern Seherezádéként minden ölelkezés után mesél, csak mesél, megadva egy másik valóság illúzióját, mígnem egy mese befejezetlen marad…

Kevesebb misztikum, több földhözragadt szomorúság – kedvencem a válogatásból mégis az egyik leginkább a „túlsó oldalra” kacsintó történet, a „Kino”, melynek futócipő-ügynök főszereplője, miután in flagranti találta feleségét egyik kollégájával, nem csak házasságát, de egész addigi életét maga mögött hagyva nyit bárt egy eldugott sikátorban. Esőbe forduló magányos esték, egy macska a sarokban, titokzatos vendég, aki olvasni jár a csendes bárba, jazz és jóféle whisky – ismerős elemek sokasága. Aztán megjelennek a kígyók, elmaradnak a vendégek és minden fenekestül felfordul. Mintha a világokat elválasztó függönyt egy pillanatra elhúzták volna és ami átszökött, soha nem zavarható vissza.

Magányra kárhoztatott férfiak, a magányra kárhoztatás terhét levetni nem tudó nők, élethosszig tartó sóvárgás és belenyugvó szomorúság elegyednek a lapokon, semmivel össze nem téveszthető elegyet alkotva. Veszteségek, titkok, idegenség, távolságtartás, végletekig letisztult, tisztára sikált, olykor a banalitás határán egyensúlyozó, máskor túlságosan is kimért nyelvezet; elfojtott érzelmek az egyik, olykor megbotránkoztató testiség a másik oldalon – nagyon japán és nagyon Murakami. Hibátlan, mint szinte mindig. Csak most egy icipicit tán kevés. Várom azt a következő nagyregényt.


Kiadó: Geopen
Fordító: Nagy Anita

2016. február 19., péntek

Sapszon Orsi Quintet: Találkozás (lemezbemutató koncert, BJC)

Olyan ambivalens viszonyom van ezekhez a dalokhoz! Egyfelől hatalmas szakmai rutinnal épített ihletépítmények, Fényes Szabolcs, Szenes Iván - vagy egy hatalmas lépéssel korábbról Eisemann Mihály - dalai. Össze vannak rakva, a fésületlenségeik is szándékosak, olyanok, mint a jól ondolált frizura, ha egy tincs kiszabadult, az is szándékolt (zeneszerzői-szövegírói) rafinéria. Van bennük munka – akárcsak az előadásukban. Hiszen csodálatos előadók énekelték ezeket a nagy ívű sanzonokat, popdalokat; szeretett táncdalfesztiválosaink például, egy korszak csillagai, szívszorítóan szépen – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, a második popgeneráció legjobb „női torkai” ahogy olvasható róluk internet-szerte. Egyfelől. Mert másfelől ott van az egész irányítottsága, a fullasztó légkör, amiben létrejöttek, ahogy egy (több) elfojtás sajátos rekvizitumai, anakronizmusok a megszületésük pillanatától – hisz bizonyos rétegükben voltaképp pótszerek voltak a kor lüktetése által formált irányok helyett. Bizonyos nézetből ezek a dalok a visszanyesett bontakozások helyett propagált fogyasztási cikkek, a profizmus alatt a semmivel – túlírt, édelgő szövegekre szvingelődő légtérbe eresztett színes lufik. Bizonyos nézetből biztonsági játékok egy kultúra átpolitizált aknamezején – ez sem elfelejthető e produkciók kapcsán. Nem felejthető, akármennyire is átjárja az egykori hallgatókat a nosztalgia, a hallgatókat, akik e dalok felcsendülése idején voltak fiatalok…

Pont e bonyolult viszony miatt nem gondoltam, hogy ennyire könnyű kezdeni velük valamit. Mert Cseke Gábor és Fenyvesi Márton hangszereléseiben valahol a legjobb történik velük, ami történhet. Nagyon megkapó, ha az egykori melankólia új, élő, pont a megfelelő hangsúlyokkal (mondjam ki: szívvel) mért feldolgozást kap. Megragadó, ha például kellő arányban játszik az irónia a dallal, az egykori dallamív alá Czirják Tamás játéka által odaperdülő dobokban; ha Kiss Benedek bőgő- és basszusgitár-játékának odatett fegyelmezetlensége alól bújik ki a zongora, a gitár; s ha időnkénti elvadulásaikból is mindig gyönyörűen visszaszelídül az egykori dallam. Ha azt érzem, megtisztelik a szüleim egykori kedvenceit azzal, hogy újrahangszerelik őket. Vagy másfelől nézve, ha az áthangszerelés által egy pillanatig sem érzem úgy: az örökzöld csak a jazz boldog és játékos magamutogatásának jelentett jól megragadható apropót. Arányérzék és szeretet van ezekben az új hangszerelésekben – élvezet volt hallgatni kifelé az öregeket, akiknek az „eredeti” is sokat jelentett, mennyire jól esett nekik az este!

És élvezet volt hallgatni ebben az „újraszervesülő” zenei környezetben Sapszon Orsi énekét. Néha úgy éreztem, nincs eléggé elől – a Cseke Gáborral és Fenyvesi Mártonnal előadott kettősök alatt úgy tudott élni a megnyíló térrel. A két duó alatt kihallatszó finomságok a teljes hangzásba olykor belevesztek, pedig ez a szépen árnyalódó szoprán nyilván ott is ugyanúgy kinyílt.  Sapszon Orsi zenével átitatott családból hatalmas kultúrával érkezett a színpadra – ahol tényleg nem akármilyen kihívásnak tett eleget azzal, hogy miközben hallgattam, egy pillanatig sem jutott az eszembe méricskélni az egykori előadók, a popzene egykori pacsirtáinak előadásához az övét. Erre egyszerűen nem hagyott bennem helyet az összhang, amit a zenészekkel felépített. Nyilván nem mindenhol úgy, ahogy szerették volna – néha ilyesmit olvastam le az arcáról. De azt hiszem ez is alkati kérdés, hogy valaki elégedett-e a maga vállalásainak teljesülésével, vagy soha nem teljesen – mintha Sapszon Orsi inkább az utóbbi módon hajszolna valamiféle teljeset és hibátlant.

Miközben azért hallatlan bátorsággal nyitotta ki a színpadot, amikor egy dal erejéig felhívta a családtagjait egy öt szólamú a’capella előadásra – bensőséges, meghitt gesztus volt, amelynek szerintem nem is kell feltétlenül „hibátlanul” szólnia. Köszönöm szépen az élményt és mindenkinek szívesen ajánlom a figyelmébe a Találkozást, a megjelent lemezt – akik ismerték és szerették az egykori örökzöldeket, azoknak értelemszerűen ezért, akik soha nem hallottak róla, azoknak pedig azért, mert egy remekül hangszerelt, ihlettel előadott jazzlemezt hallhatnak. Az a jövő zenéje, hogy Orsiék merre indulnak tovább, a feldolgozások, vagy saját dalok felé – de meg kell mondjam, bármelyik variáció érdekel…


2016. február 17., szerda

Olivier Truc: Sámándob

Rövid időn belül másodszor kirándulhattam egy könyv lapjain Lappföldre – a tavalyi évvége egyik legkellemetlenebb csalódása, a Stallo után itt a Sámándob, ami az idei évkezdet egyik legkellemesebb meglepetése lett. Az idő közelsége miatt nem tudom nem összehasonlítani őket, úgyhogy gyorsan le is írom: bármennyire is szeretett volna Stefan Spjut „komolyabb” könyvet írni és bármennyire kacérkodott más műfajokkal (sikertelenül), a Sámándob lett végül az a könyv, ami a Stallo lehetett volna. Sötét, depresszív, kilátástalan nyomozásba belefeszülő krimi, két saját démonaival küzdő főhős, vaskos társadalomkritika, politikai intrikák, gazdasági játszmák, az igazságot minden oldalról felülíró érdekek – ismerős, ugye? A Sámándob a legjobb skandináv krimi hagyományokat hozza biztos kézzel, megfejelve egy olyan plusz réteggel, ami lazán elemeli a zsáner általam olvasott többi darabjától: a számi nép tragédiájával, reménytelen küzdelmével a fennmaradásért, a kultúra, az ősi hit, a hagyományok továbbéléséért.

Lappföld legészakibb vidékén járunk, a negyven napos sarki éjszaka földjén – embertelen hideg, sűrű sötétség, titok, észak-fok, idegenség… Sajátos világ ez, sajátos szabályokkal, sajátos emberekkel. Kemény, szikár, lélektelennek tűnő valóság. A felszín alatt felfoghatatlan kincsekkel – egészen konkrét és átvitt értelemben is. A lutheránus felekezetek által háromszáz éve jószerivel eltörölt számi vallás, a sámánok, jojkák, sámándobok világa, mely éppen utat keres magának vissza a huszonegyedik századba egyfelől – a rénpásztorok legeltetőterületei alatt megbújó ásványkincsek, melyek mintha mindenáron elő akarnának törni a földből erre a szép, új, a hasznot mindenek felé helyező világra másfelől. Kétféle gazdagság ütköztetése ez a könyv – és bár  a végkimenetel rövid távon a szereplőinken múlik, hosszú távon ugye nincs kétségünk afelől, melyik irányba billen a mérleg nyelve?

Egy eltűnt sámándobbal kezdődik minden – a Kautokeino múzeumába elsőként „hazatért” eredeti sámándob még kiállítása előtt eltűnik a raktárból, felbolydítva ezzel az unalmas kisváros békéjét. Vajon kinek állt érdekében ellopni a felbecsülhetetlen kincset? Hagyományőrző számiknak, akik a múzeum helyett maguknál akarták tudni népük ősi örökségét? A számikat gyűlölő szélsőjobbnak, akik bármit elkövetnének, hogy megakadályozzák az őslakosok identitásának megerősítését? Politikai bajkeverőknek, akiknek érdekük, hogy egymás torkának ugrassák az ellenfeleket? A laestadiánus lelkésznek, aki a hívek feletti befolyását félti az újraéledő számi hittől? Netán pusztán és meztelenül gazdasági bűntény történt és a dob már egy vagyonos gyűjtő magángyűjteményében pihen? Esetleg valami sokkal összetettebb és a messzi múltban gyökerező szövevény áll a doblopás mögött?
 
Kautokeino

Eközben a viddán, messze minden ember által szívesen lakott területtől a téli legeltetésen lévő rénpásztorok közt konfliktusok dúlnak. A csordák keveredése napi probléma, a kis csordájukat hagyományos módszerekkel őrzők és a „scooter-lobbi” fejlődéshívei között állandóak az ellentétek, a magányba, az italba, a kilátástalanságba könnyen beleőrül az, aki nem elég erős vagy nincs elég pénze a számkivetett életmódhoz… Mint Mattis, a sorból mindig is kilógó pásztor, kit hamarosan holtan találnak a sátrában – fülében a rénszarvasok megjelölésére használt metszéssel. Vajon addig fajultak a csordakeveredések okozta ellentétek hogy egy pásztortársa ölte meg? Netán régi adósságot törlesztettek így? És van-e bármi összefüggés a doblopás és a gyilkosság között?

Naná, hogy van, különben nem lennénk egy krimiben – szerencsére, amíg főszereplőink a nyomára bukkannak az összefüggéseknek és felfejtik a szálakat, mi remekül szórakozunk. Amikor kezembe került a regény, a rénrendőr kifejezésre figyeltem fel először – tegye fel a kezét aki hallott már eme furcsa foglalkozásról! Különös világ az övék (is), egész télen járják a viddát, gyakran napokig távol minden civilizációtól, hogy felügyeljék a rénpásztorokat és akadályozzák a csordák keveredését. Most gyilkossági ügybe keverednek, ami szinte példátlan e sajátos „testületnél” – akiket a „hagyományos” rendőrség csak félig vesz komolyan, pláne mert államhatárokon átívelő hatáskörük miatt mindenhol kívülállók kicsit, a számik számára viszont az egyetlen hatóság, amit úgy-ahogy elfogadnak. Klemet, a számi származású, középkorú rénrendőr, aki megjárta már számos ország számos testületét és Nina, a fiatal, a főiskoláról frissen kikerült gyakornok, aki jószerivel semmit nem tud a vidékről, ahova helyezték kéz a kézben ered az egyre szövevényesebb ügy nyomába.


Ahol a doblopás és a gyilkosság is csupán a felszín – eltörpülnek a múltbeli titkok, mélyben rejtőző kincsek, összeesküvések és sziklaszilárd hitek mellett. A krimi felszíne alatt a regény sokkal inkább szól egy nép kilátástalan küzdelméről a puszta életben maradásért. Megdöbbentően erősen és szívfájdítóan ír ez a francia újságíró arról, hogyan lehetetlenítik el a számik hagyományos életmódját az országhatárok, a gazdasági fejlődés, a nagyvállalatok, a hatósági szabályozások. Azokét a számikét, akiket egyszer már jószerivel kiirtott az erőszakos hittérítés, akiknek kultúráját meggyilkolták, hagyományaikat népművészeti múzeumokba száműzték a természetfelettitől rettegő keresztények. Nem csoda, hogy akik túlélnek, akik ragaszkodnak őseik életmódjához, értékeihez, azok kemények, mint a fagyott viddai talaj, azokat látványosan kiveti magából a társadalom, melynek soha nem is akartak részei lenni. Mint Aslak, a regény legtitokzatosabb és mégis legélőbb karaktere, aki mint egy megelevenedett mitológiai alak siklik tova sítalpain a motoros szánok kavarta hóban, akiről legendákat mesélnek a kocsmákban és akit csodálnak a fiatalok az „érdekessége” miatt. Azok a fiatalok, akik aztán maguk is réntartóvá válva rohannak megvenni az első motoros szánjukat és tovább gyilkolni Aslak életformáját. Aki mást sem szeretne, minthogy békén hagyják… Békén, a szarvasaival, a hitével, az ősei szellemével, az őrült feleségével. Csakhogy betör a külvilág, mindig betör – és erőszakos terjeszkedését csak erőszakkal lehet megállítani. Kérdés, meddig még?

Remek krimi a Sámándob, első perctől az utolsóig feszült, izgalmas, szövevényes, ugyanakkor sokkal több: vaskos társadalomkritika, valódi emberi dráma, segélykiáltás. Vegyük végre észre, hogyan gyilkoljuk halomra a saját hagyományainkat, értékeinket, hiteinket – mindazt, ami emberré tesz minket. És nem csak Lappföldön…


Kiadó: Animus
Fordító: Bognár Róbert

2016. február 15., hétfő

Sokkoló kötelezők, melyek zsepiért kiáltanak

Némi szünet után újra parttalan csacsogás következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, inkább lapozzon – avagy a TÉMÁZUNK rovat visszaköltözik a Könyvvizsgálókra is. Rögtön egy különleges kiadással – volt néhány témánk, melyek időtlen idők óta vártak a sorukra, de valahogy egyszer sem sikerült megszavazni őket, s mivel egy idő után mindenki megunja az ilyesmit, PuPilla és Nima kollegina összeállított ezekből egy zanzásított kérdéssort. Három téma, három kérdéscsoport, afféle témázós book tag. Továbbvinni természetesen ér, csak linkeljetek minket és jelezzétek valakinél hogy csatlakoztatok :)

Sokkoló posztok - amiktől a székről menten a mélybe vetjük magunkat:

- Mik azok a „motívumok”, jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem?
Hűűű… Ez a sokkoló posztos téma volt az egyik, ami kapcsán egyrészt vérre menő vitákat folytattunk, másrészt időről időre volt valaki aki épp jól felhúzta magát egy olvasott kritikán aluli poszt miatt és tűzön-vízen át kardoskodott érte. Aztán valahogy mégis kimaradt, pedig… Na de írni kéne a motívumokról, melyek kiverik a biztosítékot. Hol is kezdjem?
Először is, ne akard megmondani nekem, mit olvassak… Kitűzte már eme csodás jelmondatot profi oldal és mezei blogger is, egyiknek sem nézem el. Majd én eldöntöm, mit olvassak, te meg elmondhatod a véleményed, én meg vagy figyelembe veszem, vagy nem. Kösz. Van ez a hozzáállás, hogy manapság mindenki megmondja a tutit. Nem ritkán érzem azt, hogy a fenenagy melldöngetéstől hogy „nekem van véleményem és nem félek kimondani” átestünk a ló túloldalára. A vélemény és a megmondás nem ugyanaz, ha nem érted a különbséget, inkább ne írj. Semmit. Bevásárlólistát se.
Persze ma már mindenki ír, aki megtalálja a billentyűzetet. Ha meg a ctrl c + crtl v is megy, kész a sikeres blog receptje. A helyzet reménytelen, és nem is próbálok úgy tenni, mintha hinnék abban, hogy jobb lesz. Amíg az élet minden területén (a kultúra területén pláne) általános színvonalesés tapasztalható, addig ne csodálkozzunk, hogy sikeres és kiadók által támogatott könyves blogot vezethetnek kvázi írástudatlan nyerészkedők akik nem olvasnak végig semmit, akik csak fülszöveget másolnak és ha nagyon megerőltetik magukat, néhány iskolás szintű tőmondatban értékelnek.

- Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)?
Egy kezemen meg tudom számolni, hány blogot követek rendszeresen, úgy, hogy minden posztot elolvasok – mindenki mást alkalomszerűen. Hogy kinél mit olvasok, elég esetleges – amit viszont most már senkinél nem bírok végigolvasni azok a „jaj nincs kedvem blogolni, abbahagyom a fenébe”, „jajj de elegem van a recikből, határidőkből, kiadókból”, „jajjj vissza akarom kapni a spontán olvasás gyönyörét” jellegű vekengések. Senki nem kényszerít senkit arra, hogy recizzen, határidőre olvasson, blogoljon, akármi. Ha nincs kedved, ne csináld. De arról írni, hogy mennyire nincs kedved írni – hát, adtál a szarnak egy pofont…

- Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?
Ahogy öregszem, egyre kevésbé megyek bele parttalan vitákba. Az internet meg elég nagy, mindig akad más olvasnivaló (túl sok is).

Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?

- Szerinted cserére szorulnak a kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg?
Jöhetnek a kövek :) én vagyok az, aki szerint ez az egész kötelező téma erősen túl van lihegve. Nem állítom egy percig sem, hogy nincs amit ne kéne kivenni a kötelezők közül, de nem kicsit bosszant, hogy minden áldott szeptemberben minden kultúrportál, hírportál, könyves blogger, női magazin szükségét érzi, hogy mélyenszántó cikkekbe fogjon arról, hogy „szegény gyerekek soha nem válnak olvasó felnőtté ha ezeket az ósdi, unalmas könyveket kell olvasniuk”. Egyrészt, már elnézést, de mi is ezeket olvastuk és mégis megszerettük az olvasást – korántsem csak ezen múlik. Rég rossz az a hozzáállás szerintem, hogy a kötelezőknek kell olvasásszeretetre nevelni a gyerekeket – sokkal többet ér a családból ellesett példa, vagy egy, a kötelezők mellé jó érzékkel ajánlottakat társító, tárgyát megszerettetni képes tanár (ha már itt tartunk, érdemesebb lenne az irodalomtanítás módszeréről vitázni mint a könyvekről). Én sem szerettem minden kötelezőt, sőt, volt amit utáltam, mégsem rettentett el a könyvektől, tán mert láttam otthon is könyveket…
Másrészt bocs gyerekek, de igenis van ami az alapműveltség része, és akkor sem árt ismerni, ha nem tetszik – higgyétek el, elolvasni egy kötelezőt még mindig sokkal kisebb szívás, mint amikor a főnök lőcsöl rád valami értelmetlen feladatot amit muszáj elvégezned. Az élet nem habostorta :)

- Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha? Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például?
Soha nem tudtam átrágni magam az Egri csillagokon :) Később már mintadiák voltam (öh, irodalomból meg töriből csak), én voltam aki minden kötelezőt és minden ajánlottat elolvasott a többiek helyett is.

- Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék?
Annyi könyvet szerettem meg, ez így egy fura kérdés… Amire konkrétan emlékszem, hogy kötelező jelleggel került először a kezembe és eleinte nem is nagyon szerettem, aztán meg teljesen elkapott, az Shakespeare. Később pedig Tolsztoj és Dosztojevszkij nagyregényei, amik persze csak ajánlottak voltak, mert a többség a rövidkékre szavazott. És persze a versek, magamtól nem tudom, olvastam volna-e verset fiatalon, de azért örökre hálás leszek, hogy utolsó évben nem gyenge kiképzést kaptunk a huszadik századi magyar költészetből.

Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek:

- Milyen könyvélményen sírtál legutóbb?
Virginia Woolftól olvasom Az éveket, fejezetenként tudnék sírni egy kiadósat. Amúgy nem emlékszem, mikor volt utoljára igazán zsepiszaggató élményem.

- Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott?
Eléggé picsogós vagyok, de azt soha nem gondoltam volna, hogy a tavalyi év legmeghatóbb jelenetét egy sci-fi számlájára írhatom :(


- Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e? Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?
Idővel mindenki kérgesedik, sajnos. Ami nem feltétlenül jelenti hogy nem sírunk, vagy nem hatódunk meg, csak tán máson, mint egykor – tapasztalatok, olvasmányélmények és megélt traumák egyaránt alakítják ezt. Persze biztos lesz, aki erre azt írja, hogy ő sosem sír semmin, mert már kemény, mint az acél, de azt hiszem, én nem szeretném elveszíteni a megérintődés képességét.
Kedvenc sírós jelenetek – naná. Woolf regényei közül szerintem nincs is, amin ne sírnék újra meg újra – nem is azért, mert annyira ríkató, amit ír, hanem mert nem tudok száraz szemmel elmenni amellett, milyen gyönyörűségeket írt le ez a nő miközben egész életében az őrület szélén táncolt. De a Javításokra sem nagyon tudok úgy rágondolni (sem) hogy ne szaladjon tele a szemem könnyel.

- Keresed-e a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?
Nem annyira szeretem a „megható” jelzőt: általában szerelmesen összeborulós – kisállatokat ölelgetős – nagy családi egymásratalálásos képek ugranak be róla (hja, az áldott popkultúra…). Nem az elkoptatott „megható” élményt keresem, hanem valami igazit, felrázót, megérintőt, megtépázót. Kenjen a falhoz, tépje ki a szívem, rázzon fel, ríkasson meg, okozzon rémálmokat vagy kacagjak tőle hangosan miközben potyognak a könnyeim. Tökmindegy, csak érintsen meg.

Többiek a témában:

2016. február 12., péntek

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

„Erősnek kell lenned, ha olyan húgod van, mint Virginia Woolf.”

Erősnek kell lenned, ha Virginia Woolf nővérének szemszögéből szeretnél regényt írni eme összetett és nem kevéssé terhelt testvéri viszonyról és meg szeretnél felelni a Woolf-rajongók elvárásainak – írhatnám a rendkívül hatásvadász mottó nyomán. Priya Parmarnak nem is sikerült – persze lehet, hogy nem is ez volt a célja.

A cél, az a fránya cél… Intellektuális lányregény a Bloomsbury-körről, annak egyik középpontja, a kortársak által istenített, az utókor által tán méltatlanul (?) alulértékelt művész-múzsa-támogató alakján átszűrve; szappanoperába illő romantikus szálakkal tarkított családregény; egy fiatal nő művészi öntudatra ébredése és szakítása a hagyományokkal – önmagában szép kihívás, ha még hozzávesszük, hogy a fiatal nő nem más, mint a huszadik század egyik legnagyobb hatású írónőjének húga, akkor könnyűszerrel kifoghat egy Parmarnál ügyesebb szerzőn is. Könnyen lehet olyan érzésünk, hogy sokat markol és keveset fog – már ha feltételezzük, hogy a cél a Bloomsbury-kört és tagjait jól ismerők megszólítása lett volna. És ez még a megbocsátóbb variációm…

A kevésbé megbocsátó szemszög a Woolf művészetét és életét jól ismerőé, ad absurdum a Woolf-rajongóé – innen nézve Parmar regénye bicskanyitogató aránytalanságokkal és csúsztatásokkal tarkított, öncélú lejáratása egy kivételes művésznek. Persze mindent a romantikus célokért…

Szóval a cél… Lehet vitatkozni azon (magam is vitatkoztam magammal és feltettem a kérdést pár olvasónak, akinek adok a véleményére – nem jutottunk dűlőre) hogy vajon feladata-e egyáltalán egy tárgyát vállaltan egy könnyed műfaj szűrőjén át vizsgáló műnek megszólítani a tárgyat jól ismerő rajongót? Hajlok arra, hogy nem feladata – ilyesformán az, hogy Parmar nem szolgált számomra újdonsággal és a puszta szórakoztatáson túl nem adott semmit, önmagában nem probléma. Ha csupán egy történelmileg hiteles szórakoztató lányregény lenne a Bloomsbury csúsztatások nélkül is meglehetősen színes kapcsolatrendszeréről, ha a tények vállalásával, elhallgatások és hangsúlyeltolások nélkül írt volna Virginia és Vanessa valóban elég ellentmondásos és agyonterhelt viszonyáról, simán elmennék amellett a tény mellett, hogy nem szólít meg. Azt viszont nehéz (per pillanat azt érzem, lehetetlen) megbocsátanom, hogy úgy csinál szánnivaló, mindenki által elnyomott, megcsalt, megalázott hősnőt Vanessából a húg rovására, hogy közben elhallgatja mindazt, amitől ez a história valójában messze túlmutat a brazil szappanoperák forgatókönyvének világán…

Parmar Vanessájával az 1900-as évek elején ismerkedünk meg és szűk tíz éven keresztül követjük főként magánéleti s kevésbé művészi „ébredését” – kényes tíz év ez a Stephen nővérek életében: az anya és az anyaszerepet betöltő féltestvér, Stella halála után apjukat is elveszítve költöznek a Bloomsbury negyedbe két fivérükkel, ahol a szülők atyáskodó tisztelőit megbotránkoztatva készülnek felrúgni a késő-viktoriánus társadalmi szabályokat és a bevett szerepeket a rajongva szeretett testvér, Thoby egyetemi barátai - Maynard Keynes, Lytton Strachey, Duncan Grant, Morgan Forster, Clive Bell és társaik - hathatós segítségével. Valóban illusztris társaság gyűlt össze Stephenék szalonjában csütörtökönként, és valóban keresztbe-kasul kavartak egymással miközben épp megváltani készültek a világot – minden adott hát egy megbotránkoztató és az arra fogékonyakat elbűvölő kékharisnyás lányregényhez. És az egésznek a központjában ott a mi Vanessánk…

Az a Vanessa, aki hirtelen a család és a háztartás irányítójának szerepében találja magát, aki kénytelen gondoskodni az őrület határán táncoló húgáról és két komolyodni képtelen öccséről, aki bár tehetséges festő, de egy nála sokkal tehetségesebb irodalmárokból álló családból egy nála sokkal tehetségesebb irodalmárokból álló baráti társaságba csöppenve folyamatosan küzd kisebbrendűségi érzéseivel és aki - bár a társaság többi tagjához hasonlóan zászlajára tűzte a hagyományos nemi szerepek elleni lázadást - a lelke mélyén másra sem vágyik, minthogy a három testvére feletti gyámkodás helyett saját családra, saját otthonra tegyen szert. Vanessa, aki egész életében „Virginia nővére” maradt – és aki Parmar világán túl azért előbb-utóbb kibékült ezzel a helyzettel. Nem könnyű egy zseniális művész árnyékában élni – ahogy nem könnyű egy mániás depressziós elsőszámú támaszának lenni. Vanessának kijutott ebből is, abból is. Ráadásul a nagy önkeresésben és menekülésben sikerült egy olyan férjre szert tennie, aki ugyan művészként és barátként élete végéig elismerte és mellette állt, már a házasság hajnalán is fűvel-fával csalta gyermekágyas feleségét.

Csak épp azzal az eggyel nem, akire Parmar kihegyezi a regényét – Virginiával. Persze van valóságalapja a sztorinak, pont annyi hogy kis rosszindulattal és szenzációhajhászással tökéletesen bulvárosítható legyen – Virginia valóban küzdött nem kismértékű birtoklásvágyával, valóban mindennél jobban vágyott Nessa figyelmére, valóban ki akarta sajátítani, annyira, hogy nem riadt vissza attól, hogy „behatoljon” nővére házasságába. Ám sokkal inkább azért, hogy ne veszítse el a nővérét, és nem azért, hogy elcsábítsa az egyébként gyűlölt férjét. Parmar lazán csúsztat amikor azt sugallja hogy Virginia és Clive Bell közt több is volt flörtnél, ami ráadásul - bár még mai „laza” erkölcseink mércéjével mérve is elég gáz - abban a körben a legkevésbé sem volt szokatlan és nem okozott megbotránkozást. És bár Parmar az utószóban nagy kegyesen elejt egy mondatot, miszerint nincs bizonyíték arra, hogy volt köztük testi kapcsolat, miután kétszáz oldalon át sugallja az ellenkezőjét (s hogy Bellék házassága emiatt ment tönkre), mondhatni, sokat ér vele… (Egyébként ha már megcsalás: aki közepesen is ismeri Woolf életét, tudja, hogy minimum ellentmondásos viszonya volt a testi szerelemmel, köszönhetően a tizenévesen a féltestvére által elkövetett szexuális zaklatásnak [amitől Nessa is szenvedett – de persze egy romantikus regénybe ez végképp nem fér bele] – namármost azt sugallni, hogy a sógora szeretője volt, ráadásul egy olyan időszakban amikor depressziós rohamokkal küzdött, ami csak tovább távolította a testiségtől, nettó marhaság.)

Ami igazán zavar ebben a torz és aránytalan Virginia képben, az az öncélúság – nem szeretem, ha a hőseimet pusztán és meztelenül apropónak használják egy saját történet elmesélésére, a tisztelet legkisebb jele nélkül. Parmar Virginiája egy hisztériás, önző picsa, aki nem képes elfogadni hogy a nővére „elhagyta” egy férj kedvéért, ezért elszerette a férjet; aki szűzkurvaként magába bolondít mindenkit hogy aztán eldobja őket; aki folyamatosan depressziózik, hogy felhívja magára a figyelmet. Itt-ott elejti, hogy írogat valami regényt, de jó érzékkel választja ki azt az időszakot, amikor még nem adott ki semmit – így Virginia zsenialitása is sikerrel lehet csak egy absztrakció, amivel Nessának küzdeni kell, mert senki nem ismeri fel, hogy van akkora művész mint a húga. Hát, így száz év távlatából tán nem véletlen. (Ami igazán bicskanyitogató és igazolja a szememben Parmar részrehajlását az a már említett utószó, ahol röviden összefoglalja „kivel mi történt” a vizsgált korszak után. Virginiát elintézi annyival hogy „1915-ben jelentette meg első regényét” és snitt, míg Vanessa életét azzal zárja hogy „festményei ma a világ számos múzeumában láthatók”. Óh persze önmagában mindkét állítás igaz, de tán egyetérthetünk abban, hogy nem fedik a teljes képet a két nővér művészetéről…)

Egyébként menet közben sokszor imádtam olvasni ezt a könyvet – lubickoltam a hangulatában, élveztem Lytton és Nessa csipkelődő párbeszédeit, jókat mosolyogtam a fiúk szerelmi szenvedésein (na ha valaki még hisztis picsaként viselkedik ha az épp aktuális szíve csücskéről van szó, az Lytton…), jóízűen csámcsogtam Duncan Grant számos viszonyán (aki egyébiránt Nessa párja és lányának apja lett a későbbiekben) és jókat derültem azon, mennyire féltékenyek voltak a kör tagjai az elsőként regényt publikáló Forsterre. Szóval cuki lányregény ez, és pont annyira intellektuális, hogy ne fulladjunk bele a rózsaszínbe, Parmar nem ír rosszul, ha fiktív szereplőkkel írta volna meg ugyanezt a sztorit, élveztem volna minden sorát – csak az a Virginia-kép, azt tudnám feledni. (Persze ha fiktív szereplőkkel írta volna meg, nem használhatná Virginia nevét, hogy eladja a könyvét – mit is mondtam az apropóról…?)

És ami azt a fránya célt illeti… Mondják, az ilyen regények célja, hogy közelebb hozzák a tárgyukat azon olvasókhoz, akik nem ismerik a munkáikat és esetleg maguktól eszükbe nem jutna kézbe venni. Namost, nem hinném, hogy valaki ez alapján kíváncsi lenne Virginia Woolf műveire… Ha meg igen, és elolvassa őket, baromi nagyot fog csalódni. Mert Priya Parmar rózsaszínnel nyakonöntött bulvárregénye és Virginia Woolf művei ég és föld – egy posztban sem lenne szabad emlegetni őket…


Kiadó: Alexandra
Fordító: Getto Katalin

2016. február 10., szerda

Onagy Zoltán - Gulisio Tímea: Peremvilág

Gulisio Tímea:
Kielégülés.

A szerelem
a legütősebb bódítószer.
Gyilkosság és öngyilkosság.
Belehalnál, ha kimondanám.
Másnap az ágyban,
mikor már nincs mire várni,
déli pusztaként sisteregnek a tárgyak.
Belehalnál, ha kimondanálak.


Sokat vártam ettől a kötettől. Már csak azért is, mert Gulisio Tímea versei nem hagynak hidegen, szinte soha nem. Tetszeni nem tetszenek túl sokszor, de jobbára nem is vágynak tetszeni – felkavarni akarnak, és ez általában sikerül. Szóval kíváncsi voltam a költőre a versek mögött, a „mások előítéleteivel küzdő, leszbikus nőre”. Nem mellesleg érdekelt, milyen atmoszférát teremt a kérdező a kérdezettnek; „a saját előítéleteivel küzdő idősödő, heteroszexuális férfi”, Onagy Zoltán mennyire marad azon a keresetlen, sarkos megfogalmazások tüskebökéseivel bőven bőszítő mezőn, ahol az általam olvasott írásai alapján a legjobban érzi magát. Meg kell mondjam, a Peremvilág bennfentes bugyiba-gatyába pillantása érdekelt a legkevésbé – szerintem ez mindenkinek teljes jogon a magánügye, hogy milyen vágyak pörgetik. Valójában jobban izgatott, mennyire lesz kényelmetlen olvasmány – azaz mennyire reagálok én magam jól-rosszul, mennyire reagálok túl akár; hiszen szerintem az ilyen olvasmány a stimuláció mellé kiváló önismereti futam lehet, az ember kényelmesen megmérheti a saját előítéleteinek mértékét vele.

Azt hiszem valójában nem a beszélgetőtársakon múlt, hogy az olvasás utóbbi rétege vált a végére a legfontosabbá. Onagy Zoltán valódi kíváncsisággal kérdez a beszélgetés folyamán, és a kapott válaszok által vezetve meglepően empatikusan, kedvesen tartja kordában az előítéleteit – Tímea pedig nemcsak kendőzetlen és nyers, de nagyon szerethető, emberi, a gyengeségeit, félelmeit is bátran láttató válaszadó. Éreztem benne azt az ambivalenciát, amely egyszerre tekinti a saját nemi identitását természetesnek és szenzációnak – de ezt már ismertem a versekből: ezt a nekem feszülni akaró attakot, amely botrány akar lenni, kétszeresen az, ha már a többség szemében annak tűnik. A kötet első harmada a legszebben szolgálta a kíváncsiságom, hiszen tényleg megismerhettem belőle azt a bonyolult identitású embert a versek mögött, akire a leginkább kíváncsi voltam, nagyon sokszor megörülve a kérdező következő kérdésének, hiszen sokszor kérdezte meg csaknem szó szerint, amit a beszélgetés adott helyén és pillanatában én is szívesen megkérdeztem volna.

Más kérdés, hogy egyszer csak zavarni kezdett a kérdező és válaszadó közt kiformálódó összhang. Főleg ahol a másság kultúrtörténeti lépcsőin sétált, napozott, heverészett, nyalt és falt a beszélgetés. Ahol Da Vinci kapcsán szóba kerül a naturális, nyers valóság, az érzelem-kifejezés, művészi-emberi többlet mint jól csengő szavak; tabuzás és gyávaság, a téma-kerülgetés, a majdnem álszentség. Ahol a naturális szó szinte piedesztálra kerül. Vagy amikor például Wirginia Woolf  Orlandója kapcsán értett elsőre szinte mindenben egyet a (némiképp olykor nőgyűlölőnek tűnő) kérdező és a határozottan férfi-identitású (boldogan és bevallottan gerontofil) leszbikus válaszadó. Amikor minden önmeghatározás alatt és felett egyszer csak azon kaptam magam, hogy két macsó beszélgetését figyelem. Mint kiderült, az én határaim itt húzódnak. Ha a partnered eszköz a szemedben, akkor tök mindegy, hogy mi van a lábad között, füstösebb vagy lucskosabb lukakra izgulsz – valahogy elkomolytalanodik az igazad is tőle, hogy a magadnak követelt tiszteletet nem adod meg annak, aki által élvezel.

Innen már nehéz volt olyan jóízűen figyelnem, mint az elején. Ezzel együtt köszönöm, hogy elolvashattam ezt a könyvet – valóban nem árt, ha a saját komfortzónán túlra kényszerít az olvasás. Akkor sem, ha nem az előre ígért-várt módon következik be a zóna-határátlépés.

2016. február 8., hétfő

John Williams: Stoner

Hol volt ez a regény az elmúlt ötven évben? – tesszük fel magunknak óhatatlanul a kérdést, amikor először eljut hozzánk a Stoner váratlan világsikerének híre. Tényleg, hol? Hogy lehet hogy egy ilyen egyszerű, sallangmentes, kiérlelt remekmű évtizedekig szinte észrevétlen maradhatott? A válasz ott van magában a kérdésben… Pont azért maradt észrevétlen, mert egyszerű, sallangmentes, kiérlelt. A hatvanas években íródott, amikor az irodalmi érdeklődés fókuszában a minden addigi „klasszikus” mintát sutba dobók álltak – épp azok a harsány „irodalmi cirkuszolók” akikkel William Stoner már életében sem tudta (s nem is akarta) felvenni a kesztyűt. De mit is beszélek, hisz William Stoner csak egy regényhős. Ugye?

Egyszerre érdekes és magától értetődő a párhuzam a regény és „hőse” között – ahogy William Stoner élete is egyszerűségében, jelentéktelenségében nagyszerű, úgy a Stoner is épp látszólagos egyszerűségével nyeri el magának a mára a posztmodernbe és a „mindenáron valami nagyon mondás” kényszerébe belefáradt olvasók figyelmét. Nem divatos próza ez, tán sosem volt és sosem lesz az – leginkább klasszikus elbeszélőkhöz, vagy a kortársak közül Alice Munro végletekig letisztult novelláihoz tudnám hasonlítani. Lassú, szikár, menthetetlenül szomorú, mégis: a világ apró szépségeire teljes szívvel nyitott regényvilág ez. Pont, mint az életünk.

William Stoner élete maga a nagybetűs hétköznapiság. Egyszerű, de jófejű parasztgyerekként kerül az 1900-as évek elején a Missouri Egyetem agrárkarára – a földhöz hozzászikkadt szülei szemében majdhogynem földöntúli lehetőségként él, hogy egyetlen gyermekük az ott tanult „új technológiákkal” tán hasznára lesz a kicsiny családi gazdaságnak. Így is lehetne – éppoly jelentéktelen élet lenne az is. Hogy nem így lesz, az egy másodéves alapszintű irodalomkurzusnak, Shakespeare szonettjének és egy megfoghatatlan pillanatnak köszönhető. A parasztgyerek, aki addig tán irodalmat kezébe nem vett, egy gyönyörű pillanatban megérintődik – hogy hátralévő életét jószerivel a középkori irodalom tanulmányozásának szentelje.

„Ezt látva csak erősödik szerelmed
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.”

Stoner egyetlen lázadása a neki rendelt sors ellen épp az, ami az irodalom felé vezeti – hovatovább legnagyobb tragédiája is, hisz sosem múló csalódást okoz vele szüleinek. Ám ez így leírva sokkal drámaibbnak tűnik, mint valójában. Stoner számára ez csupán egy döntés, magától értetődő, miként az, hogy napra nap felveszi egyetlen öltönyét és bemegy az egyetemre, vagy hogy elvégzi a szállásadója által rátestált munkát. Nem számít. A kudarcok, csalódások, napmintnapi kis játszmák sem számítanak – ahogy a pillanatnyi sikerek és elismerések sem. Stoner csak megy tovább, az alapdiploma után mesterszakra, a mesterszak után doktori iskolába, azután maga is feláll az egyetem katedrájára, hogy negyven év múlva onnan menjen nyugdíjba.

Közben elveszi az első lányt, akibe érzése szerint beleszeret, szembesül házassága kudarcával és az egyetlen gyermek nevelésének örömeivel majd a szülők törvényszerű veszteségeinek fájdalmával; házat vesz, melyből az évekkel egyre inkább kiszorul, míg birodalma csupán egy rosszul szigetelt hátsó veranda lesz; könyvet ír, de sem kritikai siker, sem egyetemi előmenetel nem jut ki neki… És mindez mintha fikarcnyit sem számítana. Ami számít, hogy a helyén van. Hogy jó tanár vált belőle, amit még a tanszéki harcok és kiközösítések sem tudnak végleg elvenni tőle. Hogy megtalálta magában azt a szikrát, amiért élni érdemes, amit táplálni kell – az irodalom szeretetét és a kutatás örömeit. És hogy élete delén, ha csak rövid időre is, de kijutott neki a szerelem.

Stoner rettenetes és gyönyörűségesen hétköznapi élete mindannyiunk élete – kegyetlen és hűvös szembesítés, épp ezért lehet nehéz olvasni nekünk, akik kicsinységünkben vergődünk apró-cseprő mindennapi nyűgeinken, kényelmetlenségeinken, beteljesületlen vágyainkon. Ám miközben nehéz, megnyugtató és mélyen megható is – akár el is engedhetnénk mindazt ami nem számít. Hisz mit teszünk mi napra nap? Hajszolunk megfoghatatlan vágyakat, hajtunk a „jobb élet” reményében, hisztizünk, keresünk, folyton újabb akadályokat gördítünk saját magunk elé. Hogy aztán legyőzve őket mutogathassuk sikereink, boldogságmorzsákat posztolhassunk, lájkokat söpörhessünk be. Pedig egyszerűen befogadhatnánk azt, ami jön, egyszerűen, szépen, feltűnésmentesen.

Sokszor hiányoltam, hogy nem születik regény a mindennapok nem-hőseiről – most végre megkaptam. Megkaptam milyen az, ha egy „semmikülönös” életet ír regénybe valaki. Milyen is? Unalmas? Ha egy könyvtől izgalmat és szórakozást vársz, mindenképp. Lelombozó? Ha még mindig hiszel abban, hogy te „többre hivattál”, valószínűleg. De ha nyitott vagy egy egyszerűségében megkapó, végletekig lecsupaszított lélektani realizmussal megírt élettörténetre, ami mindenféle hazug cicoma és irodalmi truváj nélkül szembesít saját jelentéktelenségeddel - és mégis: az egyes ember, minden ember megismételhetetlenségével és jelentőségével - akkor a Stoner a te könyved. Kivételes szépirodalmi remekmű.


Kiadó: Park
Fordító: Gy. Horváth László

2016. február 5., péntek

Aljas nyolcas - film

Elkezdődik a film, Quentin Tarantino nyolcadik filmje – és az elejét rögvest és mérték nélkül szeretem. Lassú, igen, komótos, mint az autópálya-tempóhoz képest a postakocsi – mégis, ebben a kényelmes tempóban ott van a rendező. Ott van az atmoszférateremtésben, ahogy hangulatot áraszt kép és zene. Ott a rendező a korhűbe visszarántott beszédmódban, az ütemesen bekövetkező első néhány morbid párbeszédben. Tetszik, ami van, s ahogy egyre többen ülnek be a postakocsiba, egyre több rétege látszik, hogy még mi lehet. Aztán megérkezünk egy hólepte postaállomásra, Millie szatócsboltjába – és a sokféle lehetőségből az lesz, ami lenni szokott mostanában egy Tarantino-moziból.

Még mindig csodálom a ritmusérzékét. Nemigen éreztem a nézése közben a film monumentális hosszát. Még mindig csodálom, olykor milyen kifinomultan pakol össze egy-egy párbeszédet, akár több lépcsőben, a filmidőbe szerteszórva. Az időkezelését – bár most nem volt bravúros, csak ügyes. Ahogy filmes pátosz és alapvető tabuk pofozódnak általa, ahogy a megidézett zsáner bizonyos helyzeteibe belesimogatja a komikumot – egyszerre megvalósítva és kiröhögve a klisét. Westernben ennyit még nem ütöttek, rúgtak, véreztek össze a szemem láttára nőt… hogy csak egy példát mondjak. Szeretem, hogy el tudja hitetni velem, még ha csak a filmidőre is, hogy a szórakoztatás öncélja mögött ott az intellektuális tartalom – valami fontos, neki, Tarantinonak fontos, amit meg akarna osztani velünk, mintegy mellékesen.

Amerika problémái. Néger és fehér, mexikói és néger gyűlölködése, „Észak” és „Dél”, republikánus és demokrata alapeszmék (avagy paródiáik) párlata-mérge mixelődik a szemünk láttára, tényleg. Formálódik vélemény, és árnyalódik attól, kinek a szájából hallod. Van ebben ügyesség, ahogy az undorig nyilvánvaló „nézetkülönbségek” okán vagy ellenére alakulnak az alkalmi szövetségek a figurák között. Amerika fiatal nemzet – az összes egykori hánytorgatható gyűlölet kattan valahova a mában is. Mégis – valahol súlytalanít, hogy figurák között. A legálisan pénzért embert vadászó fejvadászok, a reménybeli seriff, a szolgálatkész kocsis, a filozofikus hóhér, a cowboy, aki hazatart, egy déli tábornok a fotelben, a mexikói, akire rábízták a boltot, a nő, akit akasztani visznek, a joker a padló alatt mind figurák – mert szinte kizárólag csak ezek a rokon- és ellenszenvek látszanak belőlük. Ami ezen túl látszik belőlük, az a legegyszerűbb zsánermegvalósítás. Ismeritek a következő viccet? Egy keresztény, egy muszlim, egy buddhista, egy hindu, meg egy konfuciánus bemegy a kocsmába. Mire megszólal a csapos: „mondják, uraim, ez valami vicc?” Igen, e rétegén, a társadalomkritikán túl ez „valami vicc”, Tarantino-módra: csak a saját filmnyelvének, látásmódjának figurális apropókon keresztül megvalósuló, következő apoteózisa.

Arról nem is beszélve, milyen hamar nyilvánvalóvá válik; sőt, szerintem sokaknak már a plakát, az előzetes láttán nyilvánvaló volt: ez is egy legalább egyszer már látott, hó-katlanba gyömöszölt „tíz kicsi indián” mese western-köntösben (szerintem QT csak a filmváltozatot ismeri...). A megidézett zsáner helyett egy (szinte zsáneridegen) megidézett történet válik sorvezetővé – és ez a (félre) vezetettség a film kétségtelen erényeiből is alaposan nyeseget – mondhatni kihat az egészre. Nem a bármit bárhonnan nyúlás tényével, hanem az attitűddel, ami eluralkodik általa. Hogy mást ne mondjak: itt a legkifinomultabban perverz társalgás sem szól akkorát, mint a „puskát kellett volna” vagy a „ki az a Zed” – mert a „latinok és kutyák” szcénát például máshonnan ismertem már; azaz eljutottunk odáig, hogy a tabutörő, realitásmorzsákkal fűszerezett, ellesett eredetiség helyett Tarantino a szövegeiben is egyszerűen csak idéz. Mindegy, mit, és mindegy, honnan, csak kúlfaktora legyen. A dumák, a komponált jelenetek sava borsa: a váratlan hiányzik. Amikor Samuel L. Jackson karaktere az öreg fehér niggergyűlölő keze ügyébe helyezi a pisztolyt, tudom, meddig jutunk el; akárhogy kanyarogjon odáig a cselekmény-ösvény: azt a pisztolyt kézbe veszik…

Azt hiszem, itt bukkantam rá, mi zavar a legjobban a Grindhouse óta a rendező munkáiban – addig mindig képes volt a megidézés mellé valami váratlant, eredetit húzni. Fricskázni az elvárt karakterfejlődésen, filmíven, csavaron annyit, hogy meglepjen vele. Mostanság viszont rendre kielégíti a várakozásaimat (a felülmúlása helyett); ez sem kevés, csak nem ugyanaz a liga. A Ponyvaregény forgatókönyve kapcsán fogalmaztam így: a Kill Billel megkezdett időszaktól a rendező csupa olyan filmet forgatott, amit Mia és Vincent nézne meg egy autósmoziban, vacsora után, dugás előtt. Mintegy hátralépve a maga alkotta világ figurái közé, forgat a maga alkotta figuráinak (valószínűleg) tetsző pszeudo-mókákat. Ilyetén mi, a közönsége is csak általa alkotott figurák vagyunk. Ez a nyolcadik filmje, és elég aljas (meg nedvdús, tocsogós, okádék és fröccsenő – most épp ennek van divatja). Szerintem a cím csak ennyit takar. Nem tudom, valóban tetszene-e Vincentnek és Miának, nekem tetszett – de csak egyszer. Kielégített, de legközelebb is pontosan ugyanígy csinálná – nincs az a jellegzetes érzésem, hogy rétegei vannak, amit fejteni kéne még, meghökkenés benne, amit újra át kellene élni, hogy rétegződjön. Megköszönöm hogy láttam – de az Aljas nyolcast nincs igazán miért újranézni. Erre jutottam a végére. És Tarantinotól ez nekem kevés.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...