Ransom Riggs: Üresek városa

Lassan három éve már, hogy Ransom Riggs formabontó kiadású ifjúsági regénye, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei hatalmas csinnadratta közepette megjelent – hogy aztán sokaknak az év egyik legnagyobb csalódását okozza. Máig nem tudom, hogy a felfokozott várakozás volt-e a ludas ebben, vagy a könyv tényleg inkább csak „semmikülönös”, mintsem az „új Harry Potter” (ahogy azt a beharangozók elhintették) – egy biztos: noha számomra ugyan nem volt akkora csalódás, azért szolid pofára esésként éltem meg azt, amit a valóban gyönyörű kivitelű, igazán különleges fotókkal gazdagon illusztrált lapok rejtettek.

Az első rész hírveréséhez képest viszonylagos csendben, mondhatni, a kertek alatt lopózott be a könyvesboltokba a folytatás – én meg úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen érdekel, mit lehet kihozni ebből a sztoriból, meg aztán lehet, hogy a várakozás hiánya épp hogy javára válik a regénynek magának. Így is lett: most sem tudom biztosan, hogy az elvárások teljes hiányának köszönhető-e vagy ez a rész tényleg jobb, de tény: sokkal jobban szórakoztam rajta, mint az előzményén. S mivel a „nagy titkot” ott már leleplezte a szerző, még egyszer nem hagytam magam felültetni – így szerencsére a pofára esés veszélye sem fenyegetett, pusztán élveztem Jacob és barátai fordulatos kalandjait.

Mert azok legalább – ellentétben az előző résszel – jócskán akadnak. Miután Vándorsólyom kisasszony árvaházát lerohanták a lidércek, a fiatal amerikai srác, a Walesben időhurokba keveredett (majd jól ottrekedt) Jacob Portman kénytelen különleges barátai – köztük a kezével tüzet gyújtani képes Emma, a lebegő Olive, a gyomrában méheket nevelő Hugh, a láthatatlan Millard és a halottakat feltámasztó Enoch – társaságában elmenekülni a szigetről és nekivágni a második világháború csapásaitól meggyötört Britannia útjainak, hogy kiszabadítsák pártfogójukat. Egy csapat különleges, eddig a világtól elzártan élő, gyermektestbe zárt aggastyán szemben a háború poklában égő világgal. Hogy közben saját világuk démonai, a hatalomra törő lidércek és a visszataszító üresrémek is fenyegetik őket, már csak hab a tortán.

Természetesen megannyi kaland állja a kis csapat útját, míg Londonba érnek – vándorcigányok, a mesék lapjairól megelevenedni látszó óriás és beszélő állatok, újabb időhurkok, katedrálisok alatti csontvázakkal teli pincék, háborús evakuálás és bombatalálatok éppúgy, mint zavarba ejtő személyes találkozások. Ha az előző kötetet érhette is a leülő cselekmény és a nagy csattanó utáni unalom vádja, ezúttal ez szóba sem kerülhet – jóféle tini road-movie-t idéző mozgalmassággal követik egymást az események. Ami jó, mert így legalább senkinek nincs ideje az esetleges következetlenségekre figyelni. Meg nagyon kedve sem – Riggs ezúttal valóban jó érzékkel szórakoztat, kikapcsol, megnevettet és elgondolkodtat.

Leginkább a háború kegyetlenségéről és a gyermeki lélekről – mert bizony vannak pontok, amikor a fantasy-köntösnél jóval véresebbek és kilátástalanabbak a háborús pusztítások. No meg mert mi, felnőttek hajlamosak vagyunk mindenütt áthallásokat keresni, és itt sem nehéz: a nácik és a lidércek, a Londont porig romboló német vadászgépek és a mindent felfaló üresrémek közti párhuzamok pont annyira direktek, hogy az ifjúság fogékony fele tanulhasson belőle, de még ne legyen zavaró az allegória. És bár annyira nem ájultam el ettől a résztől sem, hogy adjak még egy esélyt az előzménynek, annyira pont elszórakoztatott, hogy kíváncsi legyek a trilógia befejezésére – mert hát mégiscsak izgat, mire jutnak ezek a kis furapókok a csúnya nagy világgal szemben.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Gálvölgyi Judit

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Nem emlékszem, hogy az utóbbi néhány évben előzött-e meg ekkora felfokozott várakozás olyan könyvet, ami nem egy sikersorozat folytatása (Harry Potter, Twilight, stb.), vagy valamely felkapott bestsellerszerző (pl. Dan Brown) legújabb könyve, mint amekkora Ransom Riggs regényét. Hosszú ideig uralta az előjegyzés sikerlistákat, és egész ősszel mintha ettől a könyvtől lett volna hangos az online könyves világ – volt könyvtrailer, külön facebook-oldal, nyereményjátékok, poszterek, minden, mi szem-szájnak ingere. A kiadó nagyon megtanulta, hogyan kell hatásos kampányt csinálni ahhoz, hogy mindenki ezt vegye karácsonyra. Most persze jópáran állítják, hogy már ebből a hírverésből látni lehetett, hogy ez csak egy felfújt lufi - lehet, hogy van benne valami, de én nem tagadom, hogy simán felültem neki, és tűkön ülve vártam a megjelenést.

Ami aztán szép nagy csalódást okozott; ha nem is az év legnagyobbját, mint Amadeának, azért elég nagyot – bizonyos szempontból. Mert más szempontból meg elég jól szórakoztam, ezt legalább senki nem vitathatja el a könyvtől. Sőt, egy részén még féltem is! Aztán Riggs elkövette a legnagyobb baklövést, amit egy misztikus regény írója elkövethet: lerántotta a leplet a misztikumról, és még jó alaposan el is magyarázta, hogy miről van szó. És nem is egyszer.

Pedig az ötlet maga jó. Jacob, a tizenhat éves amerikai srác éli a középosztálybeli gazdag, ámde kissé lúzer tinik mindennapjait, és fogalma sincs, mit kezdjen magával – családja átlagosan elmebajos, egyetlen barátja polgárpukkasztóbb már nem is lehetne, legnagyobb gondja, hogy hogyan rúgassa ki magát a családi drogériából, ahol a hagyományoknak megfelelően dolgoznia kell kicsit – csak hogy mikor megörökli, fogalma legyen róla, milyen a munka. Gyerekkorában Jacob imádattal csüngött nagyapján, akinek meséi szörnyekről, különleges gyerekekről és egy mesébe illő árvaházról benépesítették képzeletét – történetünk idején azonban már csak egy zavart elméjű öregember képzelgéseiként tekint rájuk. Amikor azonban nagyapját rejtélyes módon megölik, Jacob furcsa dolgoknak lesz tanúja, egy ráhagyott levélből pedig még furcsább következtetéseket von le.

A nagyapa halála után depresszióba zuhanó Jacob hosszú hónapok hiábavaló kezelése után pszichiátere tanácsára nekivág, hogy megkeresse a kis Wales-i szigetet, és az árvaházat, ahol nagyapja lengyel zsidó gyerekként menedéket talált a második világháború idején. A szigetre érve nem találnak mást, mint ködöt, ködöt és ködöt – no meg ellenséges helyieket, a múlt ködébe vesző legendákat és egy romos árvaházat a mocsár közepén. Amit Jacob annak rendje és módja szerint nekiáll felderíteni, a hozzám hasonló gyáva olvasónak meg közben feláll a szőr a hátán – vannak pontok, amikor a regény egy iszonyú profin megírt kísértethistória benyomását kelti. Egy rövid ideig – aztán mint egy óriási pofon, ér minket a „nagy titok” leleplezése, és csak pislogunk, hogy „te jó ég, ettől féltünk ennyire”?

Ezen a ponton többszörös fordulat áll be: egyfelől a cselekmény beindul, és a könyv felveszi egy korrekt ifjúsági kalandregény tempóját és stílusát; másfelől megfosztatik minden misztikumától, és még az a jólesően ironikus hangulat is oda lesz, ami nekem például nagyon tetszett a szigetre érkezés után (hiába, egy csöpp Wales-i sziget és hóbortos lakói nekem mindig bejönnek). Az árvaház és a benne élő gyerekek története érdekes, de semmi különös; a köréjük szőtt összeesküvés-történet, a madarakkal és az ő különleges képességeikkel meg a szörnyekkel ellenben egyenesen erőltetett és unalmas. A vége pedig már bántóan zavaros volt számomra, de lehet, hogy ez részben annak tudható be, hogy ekkora csalódás után már nem is nagyon érdekelt. Ez pedig valószínűleg a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.

Ami a kiadást illeti: ha valami, ez megérdemelte a reklámot és a felfokozott várakozást – az utóbbi évek egyik legszebb, legigényesebb könyvével van dolgunk (legalábbis a regények közt), a szövegbe tördelt képek pedig valóban adnak egy olyan pluszt a történethez, ami ha nem is feledteti a hiányosságokat, de legalább színesíti az olvasásélményt. Viszont azt nem tudom elhallgatni, hogy mennyire bánt, hogy egy ilyen szinten igényes kiadásba ennyi sajtóhiba került – ha már ennyit foglalkoztak a könyvvel, kicsit gondosabb szerkesztést is érdemelt volna.

A borzongatásban azért elég erős regényből egyébként Tim Burton készül filmet forgatni – az biztos, hogy a legjobb kezekbe kerül a sztori, és ismerve a rendező stílusát, még az is lehet, hogy sokkal jobb film lesz belőle, mint amilyen a regény.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Gálvölgyi Judit