David Mamet: Oleanna - Centrál színház

Kétszemélyes előadás, kamaradráma. Azaz valami első pillanattól azonnal tisztán beszélő, mégis ellentmondásos helyzet a színpadon, ami másfél óra alatt teljesen kifordul magából. „Szexuális zaklatással vádolja tanárát egy tanítványa David Mamet kortárs drámájában. Az áramütésszerű történet a kiváló egyetemi professzor és fiatal tanítványának párharca, áthidalhatatlan származási különbségek háborúja. A szakmai mérföldkőhöz érkező tanár, a nemek közt épp újraíródó szabályrendszerhez kénytelen alkalmazkodni, vagy elveszíteni mindent, amiért eddig dolgozott...” pontozza a Centrál felületén az előadást a kísérőszöveg. Valami félelmetes, ahogy az összefoglaló ismeretében is nem ezt látod, azonnal nem. Hanem két embert, amint egyszerűen képtelenek megszólítani egymást.
 
Kétszemélyes előadás, Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann tolmácsolásában. Hibátlanul azonosulnak. Hibátlanul vezetnek meg, végig a másfél óra alatt – a jól megalkotott díszletben, ami két perc alatt validálódik; a „még a szagát is” megidéző egyetemi tanári irodában. Az (előzetes ismeretében is) bármilyen előzetes várakozást kegyetlen pontossággal felülíró játék a két ember között egymással folyik, „még a szagát is” megidéző módon. Nyilván nekünk játszanak, de ebben irgalmatlan tisztelet van a darab, a benne elénk kerülő túlságosan is emberi, a kinek-kinek sajátjává lényegülő szerep iránt, a pontosságban egymás iránt. A pontosságban, ami pont erről szól: hátsó szándékok pontatlanító kegyetlenségeiről, prekoncepciókról, dédelgetett önképről és kulturális beágyazódásokról egyfelől, másfelől az áldozat-szerepről, a hátrányos helyzet teremte hideg erőszakról, az igazad tudatában nem válogató eszközhasználatról.
 
John és Carol. Megteszik veled, hogy másfél óra után úgy állj fel a székből, elbizonytalanítva, az állásfoglalás kényszerével (és lehetetlenségével) terhesen, hogy tényleg a saját tükrödbe nézhess. Ha állást foglalsz, azzal saját magadról állítasz ki bizonyítványt. Mert a játszók tényleg kőpontosan rakják eléd a dilemmát – akármelyik szereplő léthelyzetével azonosulnál is eredetileg. Elérik, hogy tényleg lehetetlen legyen sérülés nélkül oldalt választani. Elérik, hogy tényleg a kommunikáció csődje kerüljön elénk, ahol a mélyről jött, túlságosan érzékeny, betokosodott sértettség, és a magáról nyájas mód előnyös önképet dédelgető érzéketlenség az összes kísérlet után is képtelen megszólítani egymást. Durván kinyitva ezt a személyes hitellel elénk rakott, ijesztően pontos képet: elénk kerül az összes Weimar, és a látszatvilágait felszakító (kommunisztikus avagy fasisztoid) „forradalmak” összes ellentmondása. A „mit kellett volna másképp csinálni” dilemmája. Fontos volna tudnunk – mert a saját világunkban is, számos hétköznapinak tekintett helyzetben ott imbolygunk a tehetetlenségérzetből születő erőszak szélén. Nézzétek meg ezt az előadást.
 

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.

Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert

Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.

 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.

 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.

 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.

 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.

 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.

 

Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz

Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.

Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.

Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.

A Fabelman család - Film

Zoli írta nem is olyan rég Damien Chazelle Babylonja kapcsán, hogy olyan érzést keltett benne, mintha egy nagypapa (a filmbéli Manny Torres) mesélné unokáinak, micsoda idők tanúja volt, s micsoda szerelem fűzte egykoron a mozikészítéshez. Nem hagyhatom ki a poént, pláne ha már a posztok ilyen szépen követik egymást: ez itt kérem egy nagypapa valós (vállaltan valós) meséje arról, hogyan szerelmesedett bele a moziba, hogyan talált rá a kamera, s hogyan vált a modern idők egyik legnagyobb filmes mágusává. Egy nagypapa meséje, aki mozinéző unokák millióinak mesél. Nekünk, akik mind az ő meséin nőttünk fel.
 
Ad ez egy ízt a filmnek, amitől hiába próbálnánk, nem tudunk szabadulni. Persze, úgy ül be az ember, hogy na majd én leszek az a szőrösszívű kritikus, aki függetleníti magát a nagypapa ötven éves filmes múltjától és úgy fogom értékelni, mintha nem is tudnám, ki rendezte és mi lett belőle, hagyom önmagában hatni, minden hibájával együtt, aztán majd jól leírom, hogy hát már ez a Spielberg se a régi… Ahhha. Aztán elkezdődik a mozi, a popcornos zacsi még szinte tele, az ötödik perc környékén járhatunk amikor látjuk, ahogy a kis Sammy Fabelman életében először lát mozifilmet, ahogy tátott szájjal bámulja a vásznon ütköző vonatokat, ahogy elkerekedik a szeme a szerteszéjjel röpülő emberi testek látványától, ahogy beszippantja a varázslat maga. És dobhatjuk is sutba magasröptű elképzeléseinket életúttól való függetlenítésről meg elfogulatlan kritikáról, megadjuk magunkat az elkerülhetetlennek: igen, ez a rémült kisfiú, aki először azért ragadott kamerát, hogy újraforgassa magának - s ezzel uralja, megszelídítse - a rémálmokat okozó vasúti tragédiát (a Hanukára kapott méregdrága modellvasútkészlettel) később a századvég egyik legnagyobb hollywoodi rendezője lett. Kár is lenne ezt elfelejteni. S tegyük hozzá: Spielberg bizony még a régi, ha a film ötödik percében laza kézzel képes úgy elvarázsolni, hogy az kitartson két és fél óráig.
 

Szóval a kis Sammy megragadja apja kameráját és filmezni kezd. Családot, barátokat, iskolai projekteket. És a kamera által lassan kinyílik a világ. Megismerjük, milyen ereje van a filmnek, hogy mi mindent képes láttatni egy jól elhelyezett (vagy épp rossz helyen felejtett) kamera, hogy a legegyszerűbb trükkökkel is milyen hatást lehet kiváltani a közönségből és hogy a kamera, ahogy képes felemelni, úgy képes pusztítani is.
 
Mert miközben Sammy kamasszá érik és Sam lesz belőle, miközben egyre látványosabb szkeccseket forgat cserkészcsapatával, miközben filmes karrierről álmodik, aközben kibontakozik egy család drámája is. Egy zsidó származású amerikai álomcsalád – mérnök apa, aki az akkortájt felbukkanó új ipar, a számítástechnika világában lépdel egyre feljebb a céges ranglétrán; művészi ambícióit a család kedvéért félretoló világraszólóan tehetséges zongorista anya; négy gyerek; olykor egy-egy felbukkanó fura rokon. Meg egy „nagybácsi”, az apa kollégája, aki mintha mindenkinek jobb barátja lenne, mint a családtagok. Az igazi főszereplő itt az anya, a zongorista Mitzi, aki az első vasútmodell-ütköztetős próbálkozásoktól kezdve rendületlenül hisz Sammy tehetségében, aki a racionális apával szembeszállva is művészi pályára terelgetné fiát, aki bár maga feladta álmait és megadta magát a konvencióknak (bár mosogatni nem hajlandó, hisz félti zongorista kezeit, ezért a család kizárólag papírtányérból eszik), gyerekeit folyamatosan arra buzdítja, kövessék az álmaikat. Mitzi egy csodálatos zabolázhatatlan gyerek maga is, aki amikor mindenki menekül a tornádó elől, kocsiba ülteti gyerekeit, hogy megnézzék, hol kezdődik a forgószél (édes egy jelenetsor, van egy kis „keressük meg a szivárvány lábát” fricska benne), aki a családi kempingezéskor földre szállt (földre bukott) angyalként lejt táncot a reflektorok fényében, beleadva elvetélt művészi törekvései minden kudarcát, keservét, a választásai felett érzett keserűségét és a kétfelé szakító szenvedély kínját. Mitzi önmagát próbálta zabolázni azzal, hogy egy unalmas, de jószándékú fickó feleségeként kertvárosi anyukát csinált magából, de egy ponton a lefojtott érzelmek kitörnek. Ha nem a zongora mögött, akkor máshol. Ahol a legnagyobb kárt okozhatják.
 

A film legszebb jelenetsora, Michelle Williams alakításának csúcsa, egyben Spielberg egyik legszebb vallomása a mozgókép hatalmáról amikor Sam szembesíti anyját azzal, mit kapott le öntudatlanul a kamerájával. Többrétegű játékot játszik velünk a rendező: a vászon Samje is ekkor ébred rá először, hogy a kezében fogott kamera nem csak világokat teremthet, de világokat is rombolhat; az anya is itt ébred rá, hogy a fia kamerája előtt nincsenek titkok (és az anyaszerepben is szenvedélyes, gyermekeit mindenek elé helyező Mitzi, aki épp előlük akarta leginkább titkolni bűneit, egyszerre döbben rá a tehetségre, amivel a fiú lát és megy tönkre a lelepleződésbe); a néző pedig itt kapja az első ízelítőt abból, hogy születnek a nagy felemelkedések és a nagy bukások. Mert ahogy az addig istenített anyafigurát egyetlen, csak a színésznő arcára kiülő megbánást, sokkot, szégyent ábrázoló snittel lebontja és csinál belőle egy összetört roncsot, azt tanítani kéne.
 
Ahogy ennek ellenpontját is, ahogyan az iskolai diáknapon forgatott filmben a rendező Sam már-már isteni magasságokba emeli a suli legkiállhatatlanabb figuráját, a tipikus szőke szépfiút, a sportoló-bálkirályt, aki lépten-nyomon terrorizál mindenkit, aki útjába kerül. Akiből a szemünk előtt lesz a tengerparti futóverseny célszalagját átszakítva az ifjú Brad Pittre hajazó istenség a vásznon – ó, hányszor láttunk már ilyen istenségeket megszületni, majd porba hullni a kamera előtt. Ez a Sam már nem a vonatok találkozásától halálra rémült kisfiú és nem is a családi dráma akaratlan lefilmezésétől sokkolt kiskamasz, aki sutba akarja vágni filmes álmait amikor látja, mire képes a kamera. Ez már egy tudatos Sam, aki hatni akar és hat is. Aki megmutatja kortársainak, hogy istent, bohócot, kitaszítottat egyaránt csinálhat belőlük a vásznon. Akinek szárnypróbálgatásain keresztül a rendező fricskát mutathat a hollywoodi sztárgyárnak (aminek persze aktív részese): igen, így emelünk fel és ejtünk le akárkit. Erre képes a kamera. Ami olykor mintha a saját filmjét forgatná – meglepve azt is, aki a kezében tartja.
 

Egy nagypapa mesél. Ráérősen, terjengősen, itt-ott kicsit túlnyújtva, mégis: hiába hallottuk már ezerszer meséit, mindig oda tud ültetni maga mellé. Hagyományos elbeszélésmódú, lassú tempójú, szerethető film ez, a mai multiplex kínálatban kicsit olyan, mint egy Dickens regény, ami véletlenül a posztmodern dekonstrukcionisták közé keveredett a polcon. De nem baj. Ez a nagypapa már megújította a mozit; bedobálta az akkori állóvízbe a maga cápáit, meg földönkívülijeit, meg dinoszauruszait; helyet csinált a mainstreamben a holokauszt filmes feldolgozásának (amit lehet vitatni, már ami a megvalósítást és az epigonok hadát illeti, de a hatása elvitathatatlan); a létező összes műfajban kipróbálta magát és tisztes iparosmunkától zseniális próbálkozásokig mindent letett már az asztalra. A filmnyelvi újításokat, a Hollywood-kritikát, a nézőre vetett sokkterápiát, az öniróniát, a kultúrharcot, a polgárpukkasztást meghagyja napjaink Chazelle-jeinek meg Tarantinoinak. Ő már csak meséli a kedvenc meséit. Remélem, még nézhetjük egy darabig.

Babylon - Film

Van egy vízióm erről, a napokban született, nem nevezném megfejtésnek. Csak eszembe jutott, élesen, pontosan Manny Torres (Diego Calva) arca, az utolsó képeken, nézve a mozit a moziról – az arcán végigfutó érzelmek. Nekem ő a főszereplőm ebben a mesében, nem a sztárok, a húzónevek. Nekem ő a főszereplőm, és ez a mozi a némafilm csúcspontjáról és a hangosfilm születéséről, a lobbanó karrierekről, a gátlástalanságból álszentségbe húzott íven mintha az ő saját, kitalált meséje volna, amit az unokáinak mesél. Hogy hogyan volt nagy idők tanúja és aktív részese – hogyan vált valami nála nagyobb dolog részévé.

Hiszen a korszak bulvárhíreit meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök, és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok. Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.

Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.

Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.

Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.

Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.

Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.

A Szolgálólány meséje – 5. évad

Figyelem! Spoileres poszt következik!!! 

„- Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a gyerekedet? Hogy bírtad ki?
- Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És bevált?
- Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki, hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
 
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen, tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
 
Pedig… jó sokszor temethettük már. A harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó, ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az, hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel tépik szét az igazságszolgáltatás által is cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól a kiváló „You Don’t Own Me”, teljes a kielégülés.
 
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
 
Mert nem csak June van. Nem csak rajta múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
 
Több fronton támad a sorozat, és egyik jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja. Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön, hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye, Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett – ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan szövetség, ami túlmutat minden politikán.
 
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke. June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
 
June, Serena és az anyaság drámája mellé kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek, a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk. Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen – amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal, aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk, kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
 
S miközben Gileád kifelé nyitna és próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok, akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a lezárást.

A szolgálólány meséje – sorozat

Atwood-láz van nálunk mostanában – írtam áprilisban a szerzőről szóló dokumentumfilm kapcsán, s az a helyzet, ez azóta sem nagyon csillapodott. A dokumentumfilm és a MaddAddam-trilógia újraolvasása után sok évnyi tudatos távolságtartást legyőzve belevetettem magam a szerző számára világhírt bebetonozó, ijesztően aktuális, félelmetesen túlhájpolt, meglehetősen ingadozó színvonalú, mégis, vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozatának számító A szolgálólány meséjébe. Pont a negyedik évad előtt daráltam le az első hármat, hogy utána már-már időutazásnak beillő módon várjam minden héten az új részeket (hála nektek, streaming-platformok, már nem is emlékeztem ez milyen frusztráló tud lenni). Következzék nagyon személyesen, nagyon spoileresen, mi miért hatott és mi miért nem hatott rám ebből az amúgy elég kreatív adaptációból.
 
Szóval… van ez az alapanyag, ami első olvasásra megrágott, kiköpött, olyan hatással volt rám, mint életem legnagyobb tudatformálói, és annyira megijesztett, hogy utána tíz hosszú évig a közelébe se mentem – de még a róla írt posztom sem olvastam újra. Ennyi idő elteltével pontosan tudom, akkor miért hathatott rám ennyire – a tíz év után bekövetkező újraolvasás alkalmával meg miért hatott pont másképp, de nem kevésbé. Huszonévesen, épp a gyerekvállalás vagy nem vállalás dilemmájával és annak minden családi, társadalmi, egzisztenciális konnotációjával küzdve a szülőgéppé degradált gileádi szolgálólányok élete megtestesítette mindazt, amitől a legmélyebben rettegtem. Évek múlva, nem csupán ezen a dilemmán, de számos más, súlyosabb identitásválságon is túl a szolgálólány identitáskeresése, az önmeghatározás, önmagunkkal és döntéseinkkel való szembenézés, saját történetünk elmesélése, az elmesélt és a megélt közti feszülő ellentét, a külvilág számára tartogatott hazugságaink és az önmagunknak mesélt hazugságok egyvelege hatott leginkább. Ami valahol épp olyan félelmetes - ha nem félelmetesebb - volt, mint az első olvasat.
 
Épp ezért volt izgalmas kérdés, hogyan és mivel hat a sorozatverzió. Ami Atwood írásaiban a legzseniálisabb, a hazug narrátorainak (June / Fredé mellé felsorakozik Iris Chase, Grace Marks, Elaine Risley, Penelopé, és a MaddAddam-trilógia nagyjából összes mesélője) önreflexióját folyvást szétfeszítő igazságkeresés és folytonos szépítés, mesélés, hazugsággyár – nagyon nehezen ragadható meg filmen. Még ha remek is a színész, négy évadot (s a készülő többit) nem lehet megtölteni pusztán önmarcangoló belső monológokkal. Ha meg kizárólag a gileádi diktatúrában senyvedő, állandó bántalmazásnak kitett szolgálólányok szenvedéseire koncentrálnak, hamar kifullad és szenvedéspornóba vált az egész. Ennél eredetibb megoldás kell. Annál inkább, mert Atwood feladta a leckét a készítőknek: már jócskán a harmadik évadot forgatták, amikor majd’ harminc év után folytatást írt a könyvhöz.
 
Nade az első évadon múlik minden. Ott még megvan a mankó, Atwood hibátlan története, remek karakterei, baljós függővég, szerethető flashback-lehetőségek. Mit kezd ezzel Hollywood? Meglepő módon megugorja a lécet. Az első évad az egyik legjobb adaptáció, a nem szolgai értelemben. Okosan, kreatívan tárják ki a szerző által nyitogatott ajtókat – úgy mutatnak többet June és a többi kulcsszereplő múltjából, hogy percig sem mennek szembe azzal, amit Atwood leírt, pusztán megmutatják mi minden lehetett e sztori mögött, amit nem írt le. Hiteles történetet skiccelnek a mellékszereplők köré és ügyesen térnek vissza e történetekhez a későbbi évadokban. Bátran adnak arcot olyan kulcsszereplőknek, akik Atwoodnál megmaradnak sematikus gonosz szerepkörben (mert még Atwoodnál is vannak sematikus gonoszok…). Több betekintést engednek June és férje Gileád előtti életébe – aminek szintén óriási jelentősége lesz a folytatásban. Behoznak számos szereplőt, akiknek alig jutott tér a könyvben, okosan felismerve, hogy évadokon át nem lehet ugyanazzal a fél tucat emberrel bábozni. Mindemellett sokkal explicitebb betekintést kapunk a gileádi diktatúra kialakulásába, arcunkba tolják a jogfosztást, a terrorcselekményeket, a katonai puccsot. A rettenetet, ami azután következik. A kiképzést, a kínzásokat, a szertartásokat.
 
És épp ettől lesz a sorozat, minden brutalitása ellenére jóval könnyebben fogyasztható tartalom, mint bármi, amit Atwood valaha papírra vetett. Ennek a nőnek minden sora a bőrünk alá mászik, szereplőinek minden dilemmája a sajátunk, az ábrázolt világok összeomlása minket is maga alá temet. Akkor is, ha csak sejtet. Ha maguk a szereplők sem tudják már, mit éltek át. Ha minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Ezt a képernyő nem tudja visszaadni. Atwood narrátorai mindig bizonytalanok és az esetek nagy többségében hazudnak maguknak is, az olvasónak is. A képernyő ezzel szemben az arcunkba tolja a megtörténtet. Ezáltal lesz a sorozatverzió - bármennyire remek iparosmunka - szórakoztató popcornmozi, ahelyett, hogy megrágna és kiköpne. Ami nem olyan nagy baj.
 
Az első évad még szorosan követi Atwood regényét, kiegészítve a szereplők háttértörténetével – a folytatásban azonban már mesélni kell. A második évad sikerrel veszi az akadályt, választ kapunk az olvasókat harminc éven át gyötrő kérdésre – vajon hova vezetett June útja abban a rejtélyes furgonban? Nem mesélem el az egész kálváriát, szökés, elfogatás, Lydia néni kínzásai, vissza Waterfordékhoz, megint szökés, megint elfogatás, megint kínzás, megint vissza, és így tovább… Egy ideig baromi jó, aztán már nem – lehetne ez egy mondatban az egész második-harmadik évad kritikája. Egy dolog, hogy June a történet előrehaladtával mindent túlélő női szuperhőssé változik – szerepébe van kódolva, az ellenállás vezetőjének csak kell néhány sebhely, különben nem lenne hiteles (kapunk is erről pár szép jelenetet a negyedik évadban). Más kérdés, hogy a történet a saját világépítését köpi szembe amikor újra meg újra visszaengedi June-t a játéktérre. Legyünk őszinték: ezt a nőt abban a pillanatban ki kellett volna végezni, amikor megszülte a lányát, ha követjük a gileádi törvényeket (és a sorozat logikáját). Hogy utána visszaengedik Waterfordékhoz – filmes szempontból érthető, a sorozat varázsát jó sokáig a June és Serena közti dinamika adja; az Atwood által felépített világ szabályai szerint viszont a legvédhetetlenebb baromság. És itt még nincs vége.
 
A harmadik évad nettó szenvedés – szereplőknek és nézőnek egyaránt. Lehet lejjebb, persze, mindig lehet. Lehetne még egy kicsit szörnyűbb? Persze. Lőjünk főbe terhes szolgálólányokat, hogy aztán mesterséges kómában hordassuk ki velük a gyereküket – csak mert nem toltuk még elégszer a néző arcába hogy ezek a nők csak edények, nem emberi lények. Hozzuk vissza a gyarmatokról az egyszer már halálra ítélteket, csináljunk belőlük újra szolgálólányt, mert amúgy állati jó karakterek – nem baj, hogy ennek már semmi köze a giledái logikához. Helyezzük a leginkább lázadó természetű szolgálólányt a köztudottan szabályokat nem követő parancsnok házába – kell egyet lendíteni a sztorin, ebből tuti robbanásveszélyes elegy lesz. Hát, lett is. Aztán szöktessünk meg egy óvodányi gyereket June vezetésével, csak hogy borsot törjünk Gileád orra alá.
 
Olvasói logika szerint itt kellett volna legkésőbb abbahagyni. Az, hogy June számos sikertelen szökési kísérlet után még itt, a harmadik évad végi nagy mentőakció alkalmával sem tart az angyalok járatával Kanadába, már olyan szinten bullshit, hogy az ember csak fogja a fejét. Miért? Persze, mindig a lánya miatt marad. Persze, pszichológiailag teljesen érthető. Hannah nélkül sehova. Okos trükk, hogy June akkor törik meg három és fél évadnyi kínzatás után, amikor a lányát fordítják ellene – de már nem tudjuk értékelni, annyira bosszantó, hogy June még mindig Gileádban van és még mindig nem végezte a Falon, mindig kap egy újabb esélyt a néniktől, a parancsnokoktól, a szemektől.  A negyedik évad első fele ennek a szenvedéspornónak a végletekig túlhúzása. Lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.
 
Nem adtam fel. És milyen jól tettem. Mert másfél évadnyi mélyrepülés után a negyedik évad második felére olyat villantott a sorozat, amiben szerintem már kevesen mertünk reménykedni. Mert meg meri mutatni, hogy az ellenállás jelképe, a mindent túlélő szolgálólány, aki parancsnokokat ölt, gyermekeket szöktetett, lázadást szított, a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Hiába várja szerető férj, aki odaadóan neveli June Gileádban született, kicsempészett lányát, hiába a hírnév, a többi szökött giledái fogoly támogatása, hiába a lehetőség, hogy hozzásegítheti a túlélő amerikai kormányt Waterfordék elítéléséhez – June nem tud megbékélni. Lételeme a harc, az ellenállás, a bosszú. Remek írói fogás a szökött szolgálólányok „önsegítő” csoportjának ülése – vannak, akik túl akarnak lépni, akik felednék a borzalmakat, vannak, akik a megbocsátás erényében hisznek és békére vágynak és vannak, számosan, akik nem akarnak sem túllépni, sem megbocsátani, sem feledni. Akiket egy dolog éltet: bosszút állni mindazokon, akik tönkretették az életüket. Amikor a sorozat eljut oda, hogy politikai okokból szabadon engednék a háborús bűnös Fredet, akkor jön el a pillanat, amire az első évad óta vártunk: végre kimondódik, hogy vannak borzalmak, amiket nem lehet ép ésszel kibírni, amik megtörik az embert, kiforgatják önmagából, ugyanolyan kegyetlen szörnyet csinálnak belőle, amilyenek a kínzói. Gileád megmérgezi az embert. June monológja a szociopata Serenáról mintha saját magáról szólna.
 
És a bosszú teljes. Afféle ószövetségi bosszú, méltó Gileád kiforgatott világához. Méltó June útjához. Bosszú, ami remekül játszik az első évadtól szőtt kapcsolati hálóval, remekül emeli be a legzavarbaejtőbb flashback-eket, remekül világít rá arra, miért nem lehet ezt ép ésszel megúszni. Éveken át építgetett várakozásokat elégít ki, sikerrel. Igazi gumicukor a nézőnek. De borzalom nézni. Mert minden ilyen bosszú apoteózis mögött ott egy ember, egy szereplő, aki menthetetlen. June olyan, mint Arya Stark: a cuki kislány, akit annyira maguk alá temettek az átélt szenvedések, hogy tömeggyilkosként tér vissza ősei földjére, megbosszulni mindazt, amit családja ellen elkövettek. Drukkolunk neki? Naná! De tudjuk, innen nincs visszaút. Aryát nem várja boldog családi élet egy helyre kis várúr mellett. June számára nincs boldogság a megtalált férj és az új gyermek oldalán. Véres bosszújával kiírja magát a civilizált világból, és végre az lehet, ami évadok óta elsődleges rendeltetése: az ellenállás mozgatórugója.
 
Amivel igen komoly lehetőséghez juttatták magukat a készítők, hogy csakazértis kifuttassák a történetet oda, amit Atwood a Testamentumokban leírt. Hisz tudjuk, abban nem egy boldog családi életet élő June alakja sejlik fel a háttérben… Baromira kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e élni ezzel a frissen megtalált lehetőséggel.