Lassan már komolyan én is unom saját
magam, úgyhogy rövidre fogom a szokásos bevezetőt: a két évvel ezelőtt elindult
és tavaly magasabb fokozatra kapcsolt változáshullám nem hogy nem ült le, de
minden eddiginél nagyobb intenzitással söpört át az évemen – olykor csak
kapkodtam a fejem hogy hova is tartunk. Az év nagy részében sodródtam az árral,
aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy hol vetődtem partra. Az eddiginél (és
igazság szerint az eddig általam egészségesnek gondoltnál) jóval nagyobb
mértékben tölti ki az életem most a munka – ez meg is látszik a blogon, az
elmúlt tíz évben nem volt ennyire kevés poszt, mint az utóbbi hónapokban.
Írhatnám, hogy zavar, írhatnám, hogy mindent elkövetek, hogy ez változzon – nem
teszem. Mert bármennyire zavar, az a nagy helyzet, hogy lubickolok abban, ami
körülöttem történik. Az elmúlt tizenkét év során sosem gondoltam volna, hogy
leírom: a munka fontosabb lett, mint az írás, és nem bánom. Hogy hosszú távon
mi lesz ebből, nem tudom. Hogy lesz-e belőlem tartósan megélhetési
karrierbűnöző, vagy visszatérek a szenvedélyeimhez – nem tudom. Hogy ha ez az
állapot tartóssá válik, megtalálom-e valaha az egyensúlyt a
munka-magánélet-írás háromszögben – nem tudom. Bármi lesz is, ti, az olvasóim
észre fogjátok venni.
Ironikus módon, amennyire kevéssé volt
fókuszban az írás ebben az évben, annyira előtérbe került az olvasás. Majd’
másfélszer annyi könyv csúszott le 2019-ben, mint egy évvel korábban – az
olvasás egyfajta horgonyszerepet töltött be, úgy hiszem. Könyvekkel próbálom
megőrizni a józan eszem, ahogy Amadeával félkómás reggeli buszozások alkalmával
meg szoktuk állapítani – valójában kapaszkodom bölcsészlányos attitűdöm utolsó
maradványaiba, melyeket egyébként a mindennapokban roppant elszántsággal
igyekszem (kell) magam mögött hagyni. Van ebben egyfajta csapda: csúszunk egy
pótcselekvés felé, de még nem reménytelen megtalálni az egyensúlyt.
Szóval az előző évekhez képest sok és ami
fontosabb, sok jó könyv került a kezembe. Az év olvasásainak bő negyven
százaléka újraolvasás volt – ilyenre tíz éve nem volt példa. Egyrészt, az
általános zaklatottság közepette kerestem az ismerős, otthonos élményeket –
másrészt azzal, hogy elengedtem a
teljesítményblogolás-recizés-mindenújdonságotelolvasás kötelező köreit, sokkal
szabadabban válogattam a magam kedvére. Ezt el kellett engedni, nincs mit
szépíteni rajta: eltelt tizenkét év a blog indulása óta, megvolt az egészséges
kifutása a „kötelező” írásnak is, most már vége. Ami kevés idő és energia van
erre, azt olyasmire fordítom, ami valóban fontos, nekem. Ha úgy hozza a kedvem,
akkor csupa újrázásra.
Épp ennek az újraolvasás-hullámnak
köszönhetően csalok kicsit a toplistával: tavasszal egy hónapot a nekem még
mindig legfontosabb Woolfra szántam – hatalmas élmény volt, tömény,
kérlelhetetlen alászállás a saját sötétségembe, igazából nagyon kellett (és
végre leróttam egyik legnagyobb tartozásomat magam felé: írtam az esszékről); remélem, jövőre lesz elég
elszánás bennem a folytatáshoz. Viszont Woolf borítja a listát – szigorúan véve
az öt idén olvasott könyve elfoglalná a felét, de ez igazságtalan lenne
mindenki mással szemben, úgyhogy önkényeskedjünk kicsit: Woolf még mindig
minden listán felül áll, a top 10 kizárólag utána értelmezhető. Lássuk:
Zadie
Smith
többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern
kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Keserédes
könyv a Swing Time – egymástól,
szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról,
melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk
mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem
találhatjuk meg önmagunkat.
9 –
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Laclos klasszikusáról még íródik a poszt –
de nem marad el. Közel tizenöt év után olvastam újra, először kamaszként került
a kezembe, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de kábé halálosan
szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába, ezért végigküzdöttem; aztán friss
szerelmesként, amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja,
az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes
viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és
nyűgöz le igazán. Kár, hogy a forma nem segít divatossá válnia – pedig jó lenne,
ha minél többen olvasnák.
Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv
után le Carré még mindig meg tud
lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Az élmény ezúttal azért is meglepő,
mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény.
Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus
erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe,
áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott
Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor
nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk
kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz. A szerző egyik legjobbja.
Három évet kellett várnunk a Cormoran
Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak
tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk
(gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont
játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott
rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással.
Rengeteg kritika éri a Halálos fehért, amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a
pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő
viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben
mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki
az ív, amit ezek a regények felépítenek.
Roppant érdekes a viszonyom ezzel a
történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg,
és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt
írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden
életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek
általában). Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos
próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a
szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a
személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle
önmaga – ami köszönő
viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja
őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz
mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni
magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül
mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől,
anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.
Olvasás közben (és jó ideig utána is)
nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is
szert tevő Mona Awad könyve
mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon
kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási
folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom
egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni
magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi)
amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul
az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod
érteni és érezni néhány sorát.
Érdekes viszony fűz a még mindig
rejtőzködő Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának
eddig darabjaihoz. Az első részt anno fájóan súlytalannak és
klisésnek éreztem és nem is igazán értettem a körülötte lévő felhajtást, a
második ehhez
képest elképesztő módon felidegesített, még most is bugyog bennem az indulat és
érzem a fojtogató hányingert, amit Lila mesterkedései és a telep korlátoltsága
miatt éreztem. Súlytalanság és tömény undor – ezek vezettek a
harmadik kötetig,
ami viszont mintha nekem íródott volna. Erre a részre értünk össze Ferrantéval
– szinte minden mondatát éreztem, mintha rólam írna, de nem bántón, nem sebeket
tépve, nem a kórboncnok perverz lelkesedésével, hanem támogatón, elsimogatva a
korábban oly sokszor felszakított sérüléseket. A két rész együtt az év
legmaradandóbb élményei közé tartozik. És már felkészül a negyedik, befejező
kötet…
3 –
Donna Tartt: A kis barát
Donna
Tartt
tíz évente ír egy regényt, ám azokkal rendre beszakítja az asztalt. A titkos történet és Az Aranypinty után a kettő között
íródott A kis barát (poszt később) is bombabiztosan lőtte
magát dobogóra – még úgy is, hogy szigorúan véve a három közül ez a legkevésbé
emlékezetes. Persze önmagában az sokat mond, hogy Tartt „leggyengébb” könyvéért
szerzők ezrei adnák oda a fél életművüket. A
kis barát bizonyos szempontból éppúgy felnövés-történet, mint két elődje –
a gyermekkor végéről, az illúziók elvesztéséről, a saját sérthetetlenségünkbe
és kivételezettségünkbe vetett hit leomlásáról mesél. És közben a legszebb és
legkegyetlenebb bosszútörténetek egyike: egy tizenkét éves kislány
bosszúhadjárata, aki még nem tudja, azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy
valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre.
Patrick Melrose öt kisregényből álló
története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta
borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli
erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit
arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és
mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során
továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét,
épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül szórakoztató
regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.
Végre teljes a történet – márpedig nincs
nagyobb összekötő erő egy jó történetnél, tudja ezt jól Atwood is, bizonyította
már számos művében. Ahogy azt is, nincs veszélyesebb dolog a tudás
kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy
világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A trilógia
zárásában a Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak
tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel
rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra
másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok,
transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták
világában Margaret Atwood szerint a
legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez
teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen
Barbie-rózsaszín apokalipszist.
Szoktam írni az év csalódásairól, de most
valahogy nem jut eszembe egy olyan olvasmány sem, ami annyira meghatározóan rossz
élmény lett volna, mint mondjuk korábban az Abban a házban vagy a Bűvölet…
Lehet, észrevétlenül toleránsabb lettem? (Nem…) Azért nem volt minden fenékig
tejfel, a Sült zöld paradicsom újraolvasása például sokkal kevesebbet
adott, mint amire számítottam, az Ég a várost a végére már halálosan
túlírtnak éreztem, a Puncs szerintem jó eséllyel indul az
év legtúlértékeltebb könyve címért, Franzen esszéin remekül szórakoztam, de meg sem közelítik a regények sziporkázását,
a Jótét lelkek ellenben egy sokadik, teljesen felesleges Franzen-utánérzésnek
tűnik – ezzel együtt is, egyiknek az olvasását sem bántam meg.
Filmek terén nem volt annyira erős év,
mint némelyik előző – egyszerűen kevés idő jutott rá. Év végéig várattak magukra
az igazán szíven ütő moziélmények: a Joker és a Volt egyszer egy… Hollywood
is simán lehetne az év filmélménye, mégis a kettő között egy 2012-es, csendes
dokumentumfilm kúszott fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Az Apáim történetében a kanadai függetlenfilmes Sarah Polley (aki már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”) olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és
legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát (felnőttként tudta
meg, hogy aki felnevelte, nem a vér szerinti apja), amit nem tudott másképp
feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek
benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk
szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Dokumentumfilm
helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden
egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, a rendező itt magából is kiszakít egy
darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron
kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás
alkotás, amit valaha láttam.
Az is hajszálon múlt, hogy nem az év két
legnagyobb sorozatszenzációja, a Csernobil és az Eufória közül került ki a legemlékezetesebb sorozatélmény, hanem besurrant
az első helyre az Edward St. Aubyn
kisregényeiből készült Patrick Melrose minisorozat, mely
elsősorban (nyilván) Benedict
Cumberbatch „drogos jutalomjátékáról” híresült el, ám ennél sokkal többet
érdemel. St. Aubyn önéletírása (ami nem véletlenül szerepel a legjobb
olvasmányélmények közt is) nem csupán a brit arisztokrácia maró kritikája –
őszinte és gyomorforgató szembenézés droggal, bántalmazással, családon belüli
erőszakkal, függéssel és érzelmi kiszolgáltatottsággal. Az író azt nyilatkozta
a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás
során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények:
csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a
múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a
hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített
mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei
gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat -
ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek.
Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.
Koncert- és zenei élményből ezúttal kevesebb
jutott, de azok legalább emlékezetesek voltak: a nyári Pink Martini koncert a Margitszigeten eszméletlen fiesta volt, a Shapesifter
lemez bemutatója a MÜPA-ban pedig az egyik legmegdöbbentőbb, amit ott valaha
hallottam – kortárs jazztől azért ritkán akar felrobbanni a koncertterem, most
nem sok hiányzott. Mégis, ami a legnagyobb hatással volt rám idén, az Palya Bea és a Beady Belle közös koncertje.
Aki figyelemmel kísér minket, tudja, hogy a kezdetektől követjük Bea Selymeim koncertsorozatát, melynek
keretében évente meghív egy-egy olyan énekesnőt a nagyvilágból, aki épp
hatással van rá, a művészetére, a gondolataira. Az idei vendég a svéd Beata S. Lech és zenekara, a Beady Belle volt – és bár stílusban
jóval kevésbé áll közel hozzám az általuk játszott zene, mint a korábbi évekből
például Cigdem Aslan vagy Souad Massi, Beata és a „Diamonds In The Rough” című száma úgy
betalált, mint idén tán semmilyen más kulturális élmény. Bea a koncerten
elmondta, ő maga a válása idején „hallgatta rongyosra” a „csiszolatlan
gyémántot” – nos, én nem válok, de egy fontos önismereti időszak állandó
kísérője lett ez a darab. Május óta nem száll ki a lejátszómból, e sorok
írásakor is ezt hallgatom, magamban sokszor dúdolom kritikus helyzetekben, és
úgy érzem, még jó darabig állandó társam marad.
Ha eddig eljutottál az olvasásban, igazi
hős vagy, köszönöm 😊 Bár menet közben sokszor nem úgy tűnt, azért
élménygazdag, sikeres, szeretnivaló év volt ez. Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások
nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és
kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet,
több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó
kulturális élmények sokaságát kívánnám.
Boldog új évet mindannyiunknak!