2022. április 19., kedd

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)


Most, hogy itt ülök a végén (ami nem a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust – kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi, időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.

Korábban sokat elmélkedtem a pókhálószálakról – most már látszik, hogy fő vonalaiban ez a történet a koncepciótól apró cselekményi részletekig (ha nem is ugyanúgy, ahogy pl. Alan Moore vizionált feszes világokat, de) készen volt az alkotója fejében. Vagy inkább mondom így: a nagy látványt, a nagy finálét előre látta. Vagy vitatkozzak magammal? Hiszen az író maga mondta az Álomország kapcsán: Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba. Az idézet tanúsága szerint a könyvek magukat is írták, s én sokáig úgy gondoltam, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s képregények saját-világai) az összefüggések teljes hálózatával az első pillanattól kezdve nem álltak nyitva a szerző előtt. Gaiman ehelyett mintha bízott volna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített „pókhálószálakon” mozgott, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartotta az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Hiszen ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. Most, a Végén nyilvánvaló: tudta, hova, és nagyon sokszor azt is, oda hogyan akar eljutni a pókhálószálakon.
 
Mert elképesztő, mennyire szövevény, hogy mennyire előre gondolt (kitalált az apróságok szintjéig) számos esetben ez a történet. Valóban a monogatari, a klasszikus japán mese szerkezetére hajaz a leginkább (aminek kócos unokája a mai manga és anime); abban is, hogy az utolsó pillanatig visszatart információt, hogy csak az utolsó oldalakkal egészül belőle összkép. Az alkotója, amikor mellékszálakat bogozott, kitérőket tett, elidőzött egy-egy jelentéktelennek tűnő mellékszereplő meséjében, rendre beleépítette ebbe a csapongásba a története igazi sarokköveit. A feltűnő, erős alap-momentumokon túl, mint amilyen például a Babaház több füzeten át tartó folyamának szerelemből kristályosult álom-szíve, a szív-kő jellege s hogy épp kinek a mellkasában dobog; szóval az ilyen orrunk elé rakott nyilvánvalókon túl alapvető történetszálak belefonódása nagyon sokszor a kitérőknek tűnő töltelék-mesékben történik. (Amúgy itt teljesen mást jelent léte vagy nemléte egy ilyen erővel telített hatalom-tárgynak, mint például Tolkien Gyűrűje, vagy a Bosszúállók modern eszképizmusában szereplő Végtelen kövek esetében.) Kitérőnek tűnő töltelék-mesékben ismertük meg Nadát s Kalliopét, de később Thessaly-t is. Ráadásul Morpheusz sorsát meghatározó szerelmei (másik arcát tekintve: Vágy minden bosszútól szagló tette) nagyon sokszor annyira nem kerülnek a mesélésbe, mint a Thesszáliai esetében. Csak a következmények. Hogy még egy példát mondjak (a sorsot meghatározó szerelmek köréből): ki gondolta volna, hogy Jóbarát Robin, a Puck világunkba szökése és visszatérése Tündérhonba egyaránt a féltékeny Oberon akaratából történik? Hogy nemcsak a büszkeségében sértett Lucifer, de egy másik birodalom másik ura is Sandman létére tört, a maga hidegen tálalt, nagyon komoly utat bejáró bosszújának idejét türelmesen kivárva?
 
Nagyon komoly utat jártam be a Jóakarók történetfolyamának rajzolójával, Marc Hempellel is. Először nem szerettem az elnagyoltságát, mostanra úgy vélem, zseniális. Ahogy eljátszik a rajzi utalásokon át az egykori Álomúr-ábrázolásokkal. Például, amikor Lyta felidézi egykori találkozásukat Álommal, amikor megtudja, hogy a fia (a „fiuk”), Daniel elégett. Ahogy ugyanezt eljátssza a rajzoló Remiel angyal jelentkezésekor Lucifernél – úgy, hogy aztán Remiel kétségbeesését rajzolja az őrületbe forduló anya-arcra. Ilyen gondolati fűzések a rajzban szinte minden oldalra jutnak. Ahogy a kifinomult árnyékhasználattal megalkotott portré-mélységű rajzok hangsúlyt kapnak az addig pár vonalas sémákkal skiccelt alakokon. Akármennyire szeretem a részletes, sok munkával készült paneleket és alkotóikat (akik aztán szinte kivétel nélkül visszatértek A virrasztás és búcsú füzeteiben, az utolsó füzetek sajátosan fanyar elköszönéseit rajzba fogalmazni), Marc Hempelt eszelős pontossága, sokfélesége, merész gesztusai, a nyakon csíphető alázata mára az egyik kedvencemmé tették. Ha a Jóakarókat lapozod, az ő történetét is tartod a kezedben. Ami úgy ér véget, ahogy kezdődött. És mégis ott van benne a világ.
 
Ki gondolta volna, hogy ami történik, az Sandman fia énekétől ríkatott, ellene fenekedő Jóakarók akaratából - s hogy valójában minden az Álomúr akaratából lesz így. Van ebben valami szép – hogy a Végtelen arra vágyik (mint legtöbbünk, a leggyakrabban), ami hiányzik belőle. Hogy minden ellene szőtt fondorlat ennek a vágynak szolgája. Nekem ez a legnagyobb ajándékai közt van: hogy Gaiman még a Végtelent is képes úgy elképzelni, hogy vannak választási lehetőségei. Hogy akár teljesen felhagyhat „önmagával”, a szabadságot választva, ahogy Pusztítás tette. Hogy (miután elpusztította halandó szolgáján át a legirritálóbb testvérét, az első Kétségbeesést) büntetésből átalakulhat önmaga árnyékává: ahogy Eufóriából született Delírium. S hogy választhatja a Véget, ha fáradt a szabadsághoz is, és már nem képes jobban büntetni magát. És még ki tudja, hány utat járhat az, aki Végtelen. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit, eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a drámák mestere. Mert én soha nem fogom elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem. Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet nyitott – tehát valójában végtelen.
 
Ez a bejegyzés folytatódik... Ha még nem lett eleged. De mielőtt tényleg bő lére engedem, tekintsünk vissza itt is. A Sandman folyamáról az évek alatt e blogon a következő bejegyzések születtek:
 
Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka
 
Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)

...és ott van még Halál

2022. április 7., csütörtök

Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Tandori-Sziveri - Magyar Zene Háza


Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom,
A fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad,
Majd sietek az utcán, és némely kirakat
Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.
Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni,
Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van,
Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan,
Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.
(Tóth Árpád: Lámpafény)
 
Egy március végi vasárnap, hűvös, de nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat, hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az előzetes várakozással, amit a Kassák-est érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn, a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig, és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam, hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami készületlenül ér.
 
Azért a szervezők kíséreltek enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott, hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához...
 
De nem ezzel indult az est, nem a zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte). Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt, és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig valami új élő születik az egyszeri megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat vittem, az Ülni, állni, ölni, halni és a Tiszta szívvel József Attilától – a legkevesebbet talán épp a Lámpafény cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében ma se másmilyen.
 
Lesz vigasz
Lösz vögösz
Lasz vagasz
Lisz vigisz
Lusz vugusz
(Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból)
 
Aztán Tandori. Van ebben valami elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni), ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott. A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb) lett az ah roszul, bh roszul (oh roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg!
 
Ne sírj nem miattad
sóhajtottam
felszabadulásomat
óhajtottam
 
Nem tud már meglepni
semmi se
se világi dolgok
se szentmise...
(Sziveri János: Traktoros vers)
 
Aztán Sziveri. Megint a jól talált (téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a legismertebbek közül... Főleg a Bábel fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz találékonyságával, ahogy a traktor).
 
Ezekből egyszer, ha a lehetőségek engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással) Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a fejemben – mert megszólaltak. Ez még messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...