Most, hogy itt ülök a végén (ami nem
a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit
megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden
olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust –
kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra
becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját
szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot
ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az
egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés
és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök
és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a
társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak
ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi
ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és
egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor
először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi,
időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.
Korábban sokat elmélkedtem a
pókhálószálakról – most már látszik, hogy fő vonalaiban ez a történet a
koncepciótól apró cselekményi részletekig (ha nem is ugyanúgy, ahogy pl. Alan
Moore vizionált feszes világokat, de) készen volt az alkotója fejében. Vagy
inkább mondom így: a nagy látványt, a nagy finálét előre látta. Vagy vitatkozzak magammal? Hiszen
az író maga mondta az Álomország
kapcsán: Most négy-öt különálló,
novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb,
meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt
szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy
oldalba. Az idézet tanúsága szerint a könyvek magukat is írták, s én sokáig
úgy gondoltam, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb
hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s
képregények saját-világai) az összefüggések teljes hálózatával az első
pillanattól kezdve nem álltak nyitva a szerző előtt. Gaiman ehelyett mintha
bízott volna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe
feszített „pókhálószálakon” mozgott, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy
tiszteletben tartotta az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában
jellemzik. Hiszen ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető
történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a
mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges
következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. Most, a Végén
nyilvánvaló: tudta, hova, és nagyon sokszor azt is, oda hogyan akar eljutni a
pókhálószálakon.
Mert elképesztő, mennyire szövevény,
hogy mennyire előre gondolt (kitalált az apróságok szintjéig) számos esetben ez
a történet. Valóban a monogatari, a
klasszikus japán mese szerkezetére hajaz a leginkább (aminek kócos unokája a
mai manga és anime); abban is, hogy az utolsó pillanatig visszatart
információt, hogy csak az utolsó oldalakkal egészül belőle összkép. Az
alkotója, amikor mellékszálakat bogozott, kitérőket tett, elidőzött egy-egy
jelentéktelennek tűnő mellékszereplő meséjében, rendre beleépítette ebbe a
csapongásba a története igazi sarokköveit. A feltűnő, erős alap-momentumokon
túl, mint amilyen például a Babaház több
füzeten át tartó folyamának szerelemből kristályosult álom-szíve, a szív-kő
jellege s hogy épp kinek a mellkasában dobog; szóval az ilyen orrunk elé rakott
nyilvánvalókon túl alapvető történetszálak belefonódása nagyon sokszor a
kitérőknek tűnő töltelék-mesékben történik. (Amúgy itt teljesen mást jelent
léte vagy nemléte egy ilyen erővel telített hatalom-tárgynak, mint például
Tolkien Gyűrűje, vagy a Bosszúállók modern eszképizmusában
szereplő Végtelen kövek esetében.) Kitérőnek tűnő töltelék-mesékben ismertük meg Nadát s Kalliopét, de később Thessaly-t is.
Ráadásul Morpheusz sorsát meghatározó szerelmei (másik arcát tekintve: Vágy
minden bosszútól szagló tette) nagyon sokszor annyira nem kerülnek a mesélésbe,
mint a Thesszáliai esetében. Csak a következmények. Hogy még egy példát
mondjak (a sorsot meghatározó szerelmek köréből): ki gondolta volna, hogy Jóbarát
Robin, a Puck világunkba szökése
és visszatérése Tündérhonba egyaránt a féltékeny Oberon akaratából történik?
Hogy nemcsak a büszkeségében sértett Lucifer, de egy másik birodalom másik ura
is Sandman létére tört, a maga hidegen tálalt, nagyon komoly utat bejáró
bosszújának idejét türelmesen kivárva?
Nagyon komoly utat jártam be a Jóakarók történetfolyamának rajzolójával, Marc Hempellel is. Először nem szerettem az elnagyoltságát, mostanra úgy vélem,
zseniális. Ahogy eljátszik a rajzi utalásokon át az egykori
Álomúr-ábrázolásokkal. Például, amikor Lyta felidézi egykori találkozásukat
Álommal, amikor megtudja, hogy a fia (a „fiuk”), Daniel elégett. Ahogy ugyanezt
eljátssza a rajzoló Remiel angyal jelentkezésekor Lucifernél – úgy, hogy aztán
Remiel kétségbeesését rajzolja az őrületbe forduló anya-arcra. Ilyen gondolati
fűzések a rajzban szinte minden oldalra jutnak. Ahogy a kifinomult
árnyékhasználattal megalkotott portré-mélységű rajzok hangsúlyt kapnak az addig
pár vonalas sémákkal skiccelt alakokon. Akármennyire szeretem a részletes, sok
munkával készült paneleket és alkotóikat (akik aztán szinte kivétel nélkül
visszatértek A virrasztás és búcsú
füzeteiben, az utolsó füzetek sajátosan fanyar elköszönéseit rajzba fogalmazni),
Marc Hempelt eszelős pontossága, sokfélesége, merész gesztusai, a nyakon csíphető
alázata mára az egyik kedvencemmé tették. Ha a Jóakarókat lapozod, az ő történetét is tartod a kezedben. Ami úgy
ér véget, ahogy kezdődött. És mégis ott van benne a világ.
Ki gondolta volna, hogy ami
történik, az Sandman fia énekétől ríkatott, ellene fenekedő Jóakarók akaratából
- s hogy valójában minden az Álomúr
akaratából lesz így. Van ebben valami szép – hogy a Végtelen arra vágyik (mint
legtöbbünk, a leggyakrabban), ami hiányzik belőle. Hogy minden ellene szőtt
fondorlat ennek a vágynak szolgája. Nekem ez a legnagyobb ajándékai közt van:
hogy Gaiman még a Végtelent is képes úgy elképzelni, hogy vannak választási
lehetőségei. Hogy akár teljesen felhagyhat „önmagával”, a szabadságot
választva, ahogy Pusztítás tette. Hogy (miután elpusztította halandó szolgáján
át a legirritálóbb testvérét, az első Kétségbeesést) büntetésből átalakulhat
önmaga árnyékává: ahogy Eufóriából született Delírium. S hogy választhatja a
Véget, ha fáradt a szabadsághoz is, és már nem képes jobban büntetni magát. És
még ki tudja, hány utat járhat az, aki Végtelen. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek
nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet
végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező
szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart
író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél
benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen
záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit,
eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a
drámák mestere. Mert én soha nem fogom
elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem.
Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a
történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet
nyitott – tehát valójában végtelen. Ez a bejegyzés folytatódik... Ha még
nem lett eleged. De mielőtt tényleg bő lére engedem, tekintsünk vissza itt is.
A Sandman folyamáról az évek alatt e
blogon a következő bejegyzések születtek: Carthaphilus
kiadások: Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház Sandman, az álmok fejedelme - Álomország Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka Fumax
kiadások: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet) Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet) Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Holnap
tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom, A
fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad, Majd
sietek az utcán, és némely kirakat Ijesztve
tükrözi elszánt és sápadt arcom. Holnap,
igen, talán... de most olyan jó hinni, Hogy
nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van, Csak
lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan, Most
gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni. (Tóth Árpád: Lámpafény) Egy március végi vasárnap, hűvös, de
nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene
Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett
első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika
volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez
alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a
Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat,
hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az
előzetes várakozással, amit a Kassák-est
érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak
annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László
verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn,
a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig,
és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem
voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam,
hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami
készületlenül ér. Azért a szervezők kíséreltek
enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes
anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos
Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy
találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri
esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy
megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott,
hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták
magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A
kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est
második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához... De nem ezzel indult az est, nem a
zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte).
Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt
Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt,
és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még
mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz
egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit
megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon
bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások
abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig
valami új élő születik az egyszeri
megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó
volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című
verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen
berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a
szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen
jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott
aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat
vittem, az Ülni, állni, ölni, halni
és a Tiszta szívvel József Attilától
– a legkevesebbet talán épp a Lámpafény
cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében
ma se másmilyen. Lesz
vigasz Lösz
vögösz Lasz
vagasz Lisz
vigisz Lusz
vugusz (Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a
gyakorlatból) Aztán Tandori. Van ebben valami
elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának
mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni),
ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének
idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem
kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László
úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott.
A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb)
lett az ah roszul, bh roszul (oh
roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai
gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a
kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért
megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek
bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg! Ne
sírj nem miattad sóhajtottam felszabadulásomat óhajtottam Nem
tud már meglepni semmi
se se
világi dolgok se
szentmise... (Sziveri János: Traktoros vers) Aztán Sziveri. Megint a jól talált
(téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a
legismertebbek közül... Főleg a Bábel
fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább
zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon
várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma
ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol
az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer
úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt
finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult
és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz
találékonyságával, ahogy a traktor). Ezekből egyszer, ha a lehetőségek
engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem
veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az
oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással)
Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor
is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha
nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a
fejemben – mert megszólaltak. Ez még
messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még
hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.
