Colfer-Donkin-Rigano: Illegál

Nagyon nehéz távolságot tartani ettől a történettől - ami apró árnyalatnyi különbségekkel ma is folyamatosan történik. Főleg nehéz, ha rádöbbensz: ezek az apró, árnyalatnyi különbségek teszik az életet. Abból a távolságból, ahonnan Ebo története indul, a "gazdag európai" ugyanígy, apró, árnyalatnyi különbségekkel bármelyikünk lehet. Számukra az európai ugyanúgy csak típus, ahogyan számunkra a migráns, a menekült. Még nehezebb, ha rádöbbensz: mind így gondolkodunk. Ha megérzed a távolítás egyéb gesztusait. Háromszáz áldozat: felborult egy amúgy is selejtezésre érett, túlterhelt halászhajó Európa partjai előtt. Átlag háromezer élet, amit havonta elnyel a sivatag (becslések szerint nagyságrenddel többet, mint a Földközi-tenger). A Száhel-övezetben (Szomáliától Mauritániáig) évente mintegy százezer életet követelnek a polgárháborúk, a Boko Haram... Számok. A számunkra ezek nem sorsok. Csak számok.

Ebo története tipikus - nagyon sok Ebót, Kwamét, Sissit, Nurut és Razakot zötyköl teherautóban a félelem a harcoktól, vagy pusztán a jobb élet reménye (s a csempészek pénzéhsége) keresztül a sivatagon, Agadez most is teli van délről papírok nélkül érkezett emberekkel, akik neki akarnak vágni a sivatagnak, majd a tengernek - ide akarnak jönni, mert látják a médián át, milyen gazdagságban élünk a kiszolgáltatottságukhoz képest. Újabban már tényleg csak olcsó, kínai gumicsónakokra zsúfolják őket - eljutottunk odáig, hogy a csempészek a segélyszolgálatok mentőakcióit is bekalkulálják az üzletbe... S hogy emiatt a partmenti államok egyre inkább ferde szemmel nézik a mentőakcióikat. Ebo és útitársai története tipikus, és az első, amit meg kell köszönni Eoin Colfernek és Andrew Donkinnak, hogy képesek voltak túlnézni ezen, s a sok megismert (nagyon hasonló) történetet személyessé tudták tenni a mesélés által.

Mert ők személyek. Mert valójában ebben a tömegben érkezésben is külön sorsok, vágyak, külön ízlések és pofonok. Nevük van, szenvedélyeik vannak, rejtegetett titkaik, bűneik akár, mint bármelyikünknek. Ezt sikerült Donkinnak és Colfernek elkapnia - Ebo, a jó torkú kis énekes, meg a dolgos bátyja által, a Chelsea-rajongó Razak által, akinek az álma, hogy bemondó lehessen, aki a kedvenc csapata mérkőzését közvetíti... sikerült arcokat adniuk a szereplőknek, a mellékalakoknak, sikerült emberi jelleget a tömegnek. A kultúránk meséi az ilyen reménytelen helyzetekben jobbára a megmenekülő kevesekről szólnak, a kivételről... így és ehhez vagyunk szoktatva. Az írók itt sem járnak el másképp - s mégis, mélységet ad a megmenekülésnek a megélt veszteség, amit színről színre látsz. Mélységet ad a nem kockázatmentes szerkezet, ami az út végső szakaszát: az átkelést meséli, s abban emlékszik vissza a jóval hosszabb, sokkal tovább tartó utazásra a nem kevésbé kegyetlen szárazföldön, Afrikán át - ahol tényleg egyre több a hazátlan ember, akinek nincs veszíteni valója.

Eoin Colfer amúgy sokkal ismertebb is lehetne, nálunk is. Sokat merengtem rajta, hogy a rendkívül szórakoztató Artemis Flow-sorozat miért nem durrant nálunk nagyobbat - a maga igen szókimondó jól elkapott tündevilágával, s nem kevésbé jól felépített maffia-trónörökös főhőssel... Félek, az a prüdéria és hamis gyermek-megóvás gáncsolta el, ami a mangát, az animét is - nem szerették a könyvtáros nénik a könyveket, amikben például egy törpe a maga alagútjaiban finghajtással csinál önmagából csőposta-üzenetet... Amit azokban a ifjúsági fantasykban szerettem, a szerző fantáziájának pofátlan gazdagsága itt nem csillanhat. De az ott megismert bátorsága nélkül nem szólhatna ennyire pontosan ez a mese.

Giovanni Rigano, a rajzoló viszont nagyon vékony mezsgyén kénytelen járni itt, a rajzaihoz rendelt történetben. Miközben a tömegjelenetei, az egész oldalas totáljai tanítani valóak (órákig nézhető az aprólékosság, ahogy személyessé tenne egy-egy rajzi gesztussal a tömegből lehetőleg mindenkit), a karakterei némileg sematikusak. Amíg a történet azon van, hogy minél inkább közel hozza a hőseink, a rajz e távolító gesztusa pont ez ellen dolgozik. Persze, valójában ez az ellentmondás talán éppen a teljesebb megértést szolgálja.

Mert sajnos valójában nagyon könnyű távolságot tartani ettől a történettől. Csak el kell sétálni mellette a könyvesboltban. Csak ragaszkodni kell a felkínált sémákhoz. Csak hinni kell azoknak, akik arctalan tömegnek akarják láttatni a menekülőt; csak el kell hinni, amit a rettegtetők sugallnak - hogy ezektől az emberektől kizárólag félni lehet. Vagy csak egyáltalán nem kell figyelni rá: hiszen távol és messze történik - semmi közünk hozzá... Tisztelet az alkotóknak, a fordítóknak, s a kiadónak, amiért mindezt közel szeretnék hozni, amiért tenni szeretnének a közöny és a teljes elutasítás ellen!

Kiadó: Teknős könyvek

Fordította: Leányvári Enikő

Eoin Colfer: Meglőve

Komolyan kíváncsi voltam, milyen táncot jár Eoin Colfer a vériszamos thrillermezőkön – mert az Artemis Fowl sorozat anno igen tetszett, nem is értettem, miért nem lett sokkal nagyobb kultusza. Aztán körülbelül rájöttem: nehezen adja magát el az ifjúsági regény - úgy hogy jóformán a suttogó pletyka reklámozza csak -, ha például lemondhat a gyermekkönyvtárosok ajánlásáról – mivel erkölcsileg megkérdőjelezhető cselekedetek sorát produkáló, szuperbűnöző gyerek és profi személyzete kalandjait meséli a kelta tündérmesék szexuális utalásokkal (is) gazdagon rakott világában, és például van benne egy árkász törpe, aki az alagútjában finggal hajtja magát előre. Ez meg szokta feküdni a könyvtáros nénik kényes gyomrát – pedig. Megjegyeztem akkor a palit, s mikor a fülembe jutott a Meglőve híre, nem haboztam.

És nem is csalódtam – többféle okból is ínycsiklandó e cucc. A noir például megvesz engem kilóra – kövérkés, folyton elégtételeket álmodó kisfiúként úgy szívtam be füstös-bűnös képeit, csak-azért-is erkölcsű vesztes hősei kalandjait annak idején, mint az első slukkot a cigarettából, amelynek filtere a végzet asszonya ajkaitól rúzsfoltos. S ez a könyv kiköpött, hogy ne mondjam, tankönyvi noir. Van abban valami hallatlanul bájos, amikor egy író a mestereinek, a hatásadóinak köszön oda a stílusával, úgy, hogy közben avult világú hősei kényszerkalandok lakta életét a legkorszerűbb kulisszákkal, a mai thriller-kerettel bokrozza körül. Erről Dennis Lehane szintúgy füstbe festett párosa, Kenzie és Gennaro kapcsán már fecsegtem – Colfer hasonlóan játszik korszerűtlen hősei kortársi keretével, teljesen elfogadható szintézist teremtve. Ami nem kis bravúr, így, a barbár állatok és hóval lepett skandináv hullák ponyvairodalmi versenyhelyzetében. Hőse, a parodisztikusan ír Daniel McEvoy nyugodt lélekkel ajtónállhatna bármelyik megálmodott mai kemény város bármelyik bárja előtt.

Parodisztikusan ír figura, önreflexiók zabálnivaló tömegével, és egy (talán halott) „barát” idegesítő, tudathasadt dumájával a fejében. Ez a második íz: a humor. Talán túlzás, hogy rejtői ez a humor, bár erősen verbális alapokon áll ez is – nyakon öntve némi angol, Woodhouse-i „társasági csetlés-botlás” mintájára formázott helyzetkomikummal. Ha ez nem volna elég: néhány fordulata Ponyvaregény-ízű, van néhány, amely a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső beteg helyzeteihez hasonlít – és B-filmek tucatjainak helyzeteihez – de ezek így csak utólag rakódnak össze, olvasás közben ilyesmi nem jutott az eszembe. Sokat göcögtem rajta – de mivel a könyv tényleg a noir „kis konfliktusokon át vezet az út a nagy poklokig” bájosan kapkodásmentes szerkezetét hozza, az első hangos felröhögésre a 144. oldalig vártak a szomszédok. Onnan viszont elszabadul a könyv; nemigen hagyja letenni magát, és megdolgoztatja a rekeszizmokat az utolsó oldal utolsó beteg poénjáig. Lassan indul, de nagyot üt - nem csap a lecsóba egyből: az első hullára a 42. oldalig várhatsz; de érdemes várni - az evőpálcika mellé felsorakozott még egy tárgy, amelynek majd nap-mint-napi elővételekor enyhe borzongás fut rajtam át egy ideig, miközben az ajtómon matatok vele.

Így kell Chandler folyvást bajba sodródó jóember hősei előtt tisztelegni! Leszerelt katona link cimborája, meg egy halott hostess révén lecsóba kerül, ahol aztán kiderül, hogy ő a csili. Miközben megpróbálja fedezni a golyóit, mert az olvasztott sajt nagyon tud égetni, felébreszti a múltja elaltatott fenevadjait, akikkel akkoriban feküdt össze, amikor kissé elvadultak a dolgok, ami előfordul, ha forrófejű férfiak randalíroznak töltött fegyverrel és eltérő istenképpel. Az meg közben egy percig ne zavarjon, hogy a noir annak idején egy hamis krimi-nyelv valóságba rántó, lázadó gesztusa volt – amíg nem stilizálta azt is hamis krimi-nyelvvé a divat. Ez a könyv olvasható paródiaként. Is. Még utalásos posztmodern irodalmi kortyolgatásként is (némi szemhunyorítással), mert jó az, ha van az embernek egy ivócimborája, akivel értjük egymás dalszöveges és filmes hivatkozásait. 

És nyitva van a vége. Mint egy őrizetlenül hagyott kupiajtó. Szerintem lesz alkalmam bekukkantani még Eoin Colfer kisvárosi, piti Amerika-csehójába – és szerintem élni fogok az alkalommal. Szeretek két nyomasztás közt színvonalasan pihenni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bori Erzsébet