2018. április 30., hétfő

Robert Jackson Bennett: Csodák városa


„Ostobaság, de még mindig aggasztanak a csodák. Áltatjuk magukat, hogy mind elillantak, de én sosem leszek egész biztos ebben.
Pangyüi azt írja, hogy néhány ősi szövegben a csodákat nem szabályoknak vagy eszközöknek, hanem élőlényeknek írták le, mintha Szent Ingyombingyom Bűvös Lába vagy mi csak egy hal lenne a tengerükben. Mintha bizonyos csodáknak önálló tudatuk lenne.
Ez aggaszt. Felettébb aggaszt, mert az élőlényeket egyvalami hajtja: a túlélés. Mindenáron.”

Képzelj el egy világot, amit elhagytak az istenei… De vajon magukkal vitték minden csodájukat? Az Istenek városa trilógia befejező kötetében végre választ kaphatunk megannyi kérdésünkre, ám ne legyenek illúzióink: csak újabbak tolakodnak a helyükre. Mert a csodák - ha jól vannak megírva - már csak ilyenek. Kérdésekre provokálnak, melyek aztán osztódnak, mutálódnak, újabb kérdéseket szülnek és a végén csak tátogunk, mint a partra vetett hal ebben a gigantikus vízióban és semmivel sem vagyunk okosabbak, mint előtte. Mert hiába írja körül Bennett - remekül! - bő ezerkétszáz oldalon, miben rejlik a csoda, mi formálja a hitünket, mi lesz velünk, ha eltűnnek az isteneink és vajon képesek vagyunk-e mást állítani a helyükbe; a választ mindezen kérdésekre magunkban kell megtalálnunk.

Ritka az, hogy egy trilógia második része ennyivel felülmúlja a felütést – írtam bő egy éve a Pengék városa kapcsán; most pedig nyugodt szívvel leírhatom, hogy a befejezés jócskán felülmúlja mindkét eddigi részt. Pedig… Nehezebb dolga volt, mint az egy gigantikus háborúra felhúzott Pengék városának. Nem csupán mert eleve vesztes pozícióból indul minden olyan történet ami ennyire direkt mód csak és kizárólag a bosszún alapszik – sokkal inkább mert a felvetett vallásfilozófiai kérdések messze túlmutatnak egy fantasy keretein. Hogy mégis sikerül megugrani az Bennett tehetségén túl kiváló arányérzékének is köszönhető.

Szóval bosszú és vallásfilozófia… Főszereplőnknek jócskán kijut mindkettőből. A trilógia első számú közönségkedvence, az isteneket puszta kézzel széjjeltépő Sigrud je Harkvaldsson végre megkapta a saját történetét. A bosszúszomjas djerling, aki az előző kötetben elkövetett rémtettei után világtól elvonultan él és csak egykori bajtársa, Shara hívószavára vár, hogy visszatérjen a játszmába, hívószó helyett halálhírt kap. Az olvasónak pedig cseppnyi kétsége sem lehet, hogy semmi, sem élő, sem holt, sem isten, sem csoda nem akadályozhatja meg, hogy megbosszulja Shara halálát. Igenám, de isteneket gyilkoló, világot felforgató, sokaknak keresztbe tevő egykori miniszterelnökök halála ritkán áll önmagában. Sigrud Bulikov és Vurtyasztán után ismét a szó szoros értelmében isteni játszmába keveredik, melynek tétje szokás szerint az egész mindenség léte.

Furcsa szerzetek ezek a bulikovi istenek. Akárcsak görög kollégáik, ők is számtalan utódot hagytak hátra itt-ott szétszórva – sokszor önmaguk számára is ijesztő erőket engedve ezzel szabadon. Az istenek rémtettei minden képzeletet felülmúlnak, és végre kiderül, mi az egyetlen csoda, melytől még ők is féltek. De miért nem pusztultak el e csodák a nagy Villanásban, amikor minden, ami isteni eredetű volt, odalett? Hogy lehet, hogy egyre többen bukkannak fel közülük? Lehetséges, hogy a csodák valóban mutálódnak? Lehet, hogy a hit, a vágy a csodákra, az útmutatásra, az istenek vezetésére képes életben tartani - vagy épp új életre kelteni - a természetfelettit? Beszélhetünk-e önmagukban való csodákról, vagy feltétlen kell egyfajta hit ahhoz, hogy létre hívjuk őket? Az istenek biztosították ily módon a túlélésüket vagy az emberek akarnak mindenáron hinni valamiben? Vagy sutba minden illúzióval, mert ez is csak egy gonoszul összerakott politikai játszma része?

Van itt minden, mint a búcsúban… Bosszú (számos), elrejtett isteni gyermekek, évtizedes titkok, emberi gonoszság, mely bőven képes felérni az istenekéhez is, egy új kezdet és egy mindent elsöprő vég ígérete. És feltűnik a legnagyobb erő, mely előtt isten, halandó, csoda, történelem, minden meghátrál. Nem annyira szeretem az ennyire nagyra nyitott végkifejleteket, de be kell látnom, frappáns volt a megcsonkított gyermek története és mindaz, amit magában hordozott. És persze vannak könnyek. Meg nevetés. Azt bírom leginkább Bennettben, túl a fantasztikus világépítésén, hogy percre sem téveszti el az arányokat. Miközben a létező legmeghatóbb könnyzacskófacsaró véggel ajándékoz, lazán odavettet a legszarkasztikusabb szereplővel egy jól irányzott „Ó, baszki”-t és pontosan tudjuk: semmi nem ért véget. Most sem. A csodák túlélnek. És ha túlélnek, az azt jelenti, hogy valakinek itt még dolga lesz velük.


Kiadó: Agave
Fordító: Benkő Ferenc

2018. április 23., hétfő

Michael Ende: Momo


Momo kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - egy ősidőkből itt maradt romos amfiteátrumban lakik a város szélén, a szegény emberek egykori színházában, a ma is szegény környéken - ahol szegény emberek élnek, akik ismerik az életet. Momo ki tudja, honnan jött, ki fia borja (talán: migráns!), dugták már be otthonba, de megszökött a rácsok közül, az igazságtalanságból - talán ezen a szegény környéken megtapadhat. Hiszen az emberek itt ismerik az életet, maguk is peremre szorított, egyszerre sehova se tartozó és nagyon sokkal tartozó (eladósodott) nyomorultak. Momó kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - és lássuk be: igazi lúzer; lássuk be: irgalmatlanul nagy vesztes.

De Momónak van egy különös képessége. Amikor beköltözött az amfiteátrumba, ahova addig csak a gyerekek jártak játszani, a kecskéket hajtották oda legelni, és a sötétben olykor itt bújt össze néhány egymásra éhes szerelmes - szóval az amfiteátrumban, amely egykor a mesék, a másik valóság elmesélésének színtere volt, kiderült, hogy senki nem tudja a másik embert úgy meghallgatni, ahogyan Momo. Úgy tudta a másikat hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Az emberben rejtőzőt előcsaló figyelem, a hiányérzetre, a bizonytalanságra választ (a választás képességét) előcsaló gyógyszer volt Momo odaadása - s a környékbeliek hamar rájöttek, mennyire hiányozna nekik a gyermek. Sőt, amikor látták, hogy valaki tanácstalan, bizonytalan, vagy haragos, sokszor mondták neki: eredj csak Momóhoz... a környéken mondássá lett ez, viták és vigasztalanságok élét elvevő mondássá: eredj csak Momóhoz... S a gyerekekkel sem volt ez másképp, előtte is sokat jártak a romok közé rosszalkodni, de amióta Momo ott lakott, imádtak az amfiteátrumban játszani - valahogy varázslatosan valódivá tette a fantázia játékait a kislány odaadó figyelme.

a szerző illusztációi
Momo figyelt - de persze az ő figyelme is kedvelt és jobban kedvelt. Voltak barátai: a hallgatag, öreg Utcaseprő Beppo, látszatra együgyű, valójában tán túlságosan is megfontolt, a valóság mániása - s a fecsegő, felelőtlen Gigi, kitalált történetek árusa, látszatra költő, valójában álmodozó, a fantázia mániása. Így éldegéltek - ahogy éldegélni szokás, mígnem egy nap a környékre árnyék vetült: megjelentek a szürke urak, szürke autóikon, örökké égő szürke szivarkával a szájukban, kis noteszükkel, amibe gyakran bejegyeztek valamit. Megtapadtak a városban, az Időtakarék ügynökei - a megtakarított idő urai. Az élet elpazarlása bűnének felfedezői, akiknek ha időben hallgattál volna a tanácsára, mára egész más ember volnál. Minden vesztes álma, nem? Nem kell hozzá sok: csak figyelj oda, mire szánsz időt. Gazdálkodj vele. Oszd be. És takarékoskodj vele. Ne szánj olyan felesleges dolgokra belőle, mint a nevetgélés ősidőkből rád maradt barátokkal, a kártyaparti, vagy egy krilgli sör. Mi lesz úgy belőled, ha pazarlod az időt? Megjelentek a szürke urak - megjelentek a reklámok. A megtakarított idő kétszeres idő! Az idő kincs, ne vesztegesd! Az idő: pénz, takarékoskodj! És eljött a nap, amikor Momót is meglátogatták az urak - a gyermeket, akinek igazán tenger az ideje.

Ez a könyv szerelmesített bele végképp Michael Endébe - mert varázslat, ahogy hallatlanul szűkszavúan és korosztálytól függetlenül tökéletesen érthető szavakkal alapvető tényeinkről mesél. A Soha utca, Hora Mester és az órabirodalma, a nyíló Idővirágok segedelmével, a mese jól meglátott, szimbolikus alakjainak segítségével, és a jól meglátott és láttatott valóságok segítségével, amilyen az ajándékba adott és a másoktól megtakarított idő közti különbség. A felnőtt élet taposómalmának számos praktikus hazugságát leplezi le a szürke urak által, a pengevékony mosolyuk által - a mesefiguráival valahol úgy világítva meg az általunk untig ismerni véltet, hogy újra gyermekmód csodálkozhatunk rá, mi, felnőttek is. Gyermekkönyvtáros-korom egyik Jokere volt ez a könyv, minden kölcsönzője csillogó szemekkel hozta vissza, újabb mesét követelve. Bizony mondom, a kicsi, sovány és nagyobbacska duckó nyolc-tizenkét évesek számára ezt a könyvecskét tenném kötelező olvasmánynak - mert érzékenyít, mert tanít, s mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem titkolja ezt sem: hogy érzékenyíteni, tanítani szeretne. Nincs benne hazugság - csak jól megragadott, valódi, mai mitológia. Michael Ende megtanult várni, amíg a szavak megnőttek benne, amíg termőre fordultak benne...

Momo veszít. Az ilyen hatalom ellenében csak veszíteni lehet. De az ilyen vereségnek, ha jól csinálják, óriási az ereje. A kis csavargó lúzer vesztes, és a társadalmi rabigába hajtott barátai is mind veszítenek - csak a csoda csegíthet rajtuk. Viszont azt, hogy a csoda miképp, milyen tündéri logikával érkezik, azt nem mesélem el. Olvasd el! Igazán rövid. Alig kell időt szánni rá. Nem kell túl sok időt összekuporgatni érte - elolvasod amíg megfő a húsleves, amíg átutazol a városon munkából-munkába, amíg a következő lottósorsolásra vársz. Hogy hogyan érkezik a csoda, azt nem mesélem el - olvasd el és csodálkozz. Mert a csoda csodálkozásból áll, s bizony mondom, az ilyen isten kegyelméből látni képes író is csodálkozásból áll: rácsodálkozásból, amit szavakba képes önteni. Olvasd el, s csodálkozz. Hidd el, olykor ennyi elég a boldogsághoz - én könyvtől többet így nemigen kaptam. A csoda csodálkozásból áll. Olvasd el és csodálkozz.

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Fordította: Kalász Márton

2018. április 16., hétfő

Hamvas Béla: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unikornis


Amikor megszületett az életműsorozat, ez a három könyv szervülhetett a legkönnyebben egyetlen kötetté. Az írója e három csokorban veti le a legteljesebben a távolságtartást, amit a közvetítő közeg (ha akarod, ha nem) mindenképpen megteremt, s amivel olyan jóízűen gúnyolódnak (nevetett és a nevezetlen) hősei a Karnevál egyik függönybeszélgetésében. A vallomás-irodalom csipkelődő gúnnyal megrajzolt kritikájának (ezeknek a szövegeknek tanúsága szerint) a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis írója mindvégig a tudatában van - nem rejti véka alá kételyeit a vallomás (a tanátadás e módja) iránt. Ez a tanúságtétel a gesztust illetően is önkritikus.

Hamvas Béla amúgy minden szövegében benne rezonál, csak nagyon sokféle álcát terít az önfeltárásra. Sem pátoszra, sem mea culpára nem hajlandó sehol - ott sem, ahol a tévedéseiről mesél. S e három könyvecskében bizony beszél róluk - az egész életműben talán itt a legnyíltabban. Tévelygésekről, veszteségekről és tanulságokról, és anélkül, hogy kreációk bőrébe bújna: személyesen ő. Valahol túl a bejárt út megmutatásának tanulságain ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a saját, sajátos beszédmódja is itt a legkendőzetlenebb. Egy esetleges Hamvas-szótár fogalmi alapja lehetne e gyűjtemény, ami segít értelmezni a többit. A többi könyvet, ahol mégiscsak jelen van (legtöbbször ki is figurázva) valamiféle attrakció. A Titkos történet egy életen belüli "inkarnációit" egyetlen jellemző szóval elnevező Hamvas Béláját hallgassuk: Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelő János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebből megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Erről mást és többet mondani fölösleges. Én azért hozzáteszem Karinthy egy gondolatát, amit a kedélyes német polgármester szájába ad, aki csak mosolyogja az irodalmat: Nézze, nekem mindig jól ment... Ez lényeges tudás, hogy Hamvas miféle kizárásról mesél, hogy kinek szól és nem szól: elsősorban azoknak beszél, aki kibillentek, akiknek a dolgok nem mennek (mindig) jól...

Silentium

...hiszen elsősorban nekik építi a megértést. A hallgatni (meghallani) tanító első esszégyűjteményben alapoz. A maga fogalomkészletét, a maga megközelítéseit vezeti be, miközben leszámol egy általa sokáig dédelgetett eszménnyel - nevezzük egyszerűen hagyománynak. Egyszerűen szólva (lásd mögé a magad nyelvén is): a vízözön utáni emberre a vízözön előtti törvények nem érvényesek. Akkor van szükség prófétára, közvetítőre ég s föld között, ha a létben megjelenik lehetőségként, kísértőként (mára egyre inkább uralkodóként) a Személytelen. Attól lehet személytelen, mert csend vesz körül bennünket. Mert az égnek szegezett kérdésre nem érkezik hasonló nyelven megfogalmazott válasz. Az Őskép megzavarodott és elhomályosodott írja, a lélek sötét éjszakáján csoda, ha valamilyen formában mégis megérzed a jelenlétet (azaz: csodálkozhatsz), a gyümölcs ízével elegyedve például. A jázmin, az olaj, a gyümölcs valóságos dolgok - amelyek valóságossá tesznek az öntudatlanságban is, ami a személytelen alapfeltétele (mégha a valódiságuk alapjában különböző körökhöz is köthető - még ha nem is ugyanazt az ingerelhetőt szólítják meg bennünk, az íz, vagy az illat...). Hamvasnak itt amúgy hallatlanul nehéz dolga van: meg kell mutatnia, milyen halott hagyományt gyászol. Egy korban, amely kétli, hogy ez a hagyomány egyáltalán létezett - amelyik elvan azzal a meglehetősen bárgyú (és alapjában tudománytalan) gondolatmenettel, hogy az emberiség mintegy 195 ezer éves léte alatt az utolsó néhány ezer évet leszámítva minden művészet és magasabb eszmény nélkül pusztán a túlélés szélén imbolyogva vegetált.

Titkos jegyzőkönyv

...nevet ki bennünket az író a címadással: amiről beszél, az nem titok. Elbeszéli a saját felszabadító műtétjét, asztrológiai analógiával - magát a műtétet és az asztrológiát is (vízözön előtti hagyomány) megmosolyogva. Beszél a saját stációiról, amit nem véletlenül inkább inkarnációknak nevez, az Apokaliptikus monológban. Van a világban ez a számos (egymást folyvást kizárni akaró) fogalomkészlet, amelyekben egy a közös: egyik sem az "angyalok nyelvén szól". Mindegyik ugyanazt markolászná - nagyjából ugyanúgy használhatatlanok s így használhatók: a haszontalanságban. Ahogy a bolond, az Arlequin használhatatlan a világ számára, mert nincs száma, mert folyvást kilóg a számolhatóból. Mert egyetlen fegyvere van és nem is vágyik többre: a humor; s mert kívül áll a becsvágyon: megtanulta hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes... Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztonság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé rohannak. Bolondnak lenni a tiszta ész mámorának korában hallatlanul paradox helyzet - mert le kell mondjon minden kapaszkodóról és mert rengetegen kapaszkodnának belé. Ahogy a Tarot képén a kutyák - a fogaikkal. Derűjét a melankóliából nyeri - ettől csoda. A bohóc szomorúságánál a világban ma nemigen van nagyobb kincs...

Unicornis

...és valójában annyira ritka, mint az egyszarvú, mitikus állat. Hamvas eredetileg a mestere mellett tett tanúságtételnek a Hallgatás Őre címet akarta adni, ...de a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Magyarán nagyjából az egyetlen, amit el kellene mondani. Olyan keveset árul el (árulkodik) amennyit elkerülhetetlenül tár fel ez a közvetítő közeg: az írás. Olyasvalakiről, aki nem írt, aki a feltárt pillanatban kísérelte újra és újra az adott pillanat alapállását autoritás és rutinok nélkül. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad... kockázatos így idézni az erővel vert szavakat, mentségemre szóljon: Hamvas Béla is csak idéz (megidéz) - annál több kárt nem okozhatok a gyarapodó egó gondolatában, mint amennyit ez a könyve alapjában hajlandó. A mester, aki rühellte ezt a titulust - és a tanítvány, aki emlékezik, megteremtve azt a nevezetes névtelent (a kutatások szerint Jakabfalvy Dénesnek hívták - de mondd, nem mindegy a név?), aki a válságain átsegítette és szokatlan, világosan elhatárolt nyitottságával az ifjú írónak irányt adott. Három jól elkülönített tételben: először a bevésődött beszélgetések, aztán a megidézett gondolatok (óvatosan feltárt) következményeikkel, s végül az Epilegomena - a viszony mélységes tükörkép-jellegének feltárása.

Ez a három könyv nem akármekkora térképészeti teljesítmény - de nem több. Nem recept. Nem életvezetési tanácsadó. Arra provokál(na) hogy ezt az egész munkát te is végezd el magaddal magadban, kedves olvasó (és én is végezzem el, mielőbb, az összegzés helyett, amely semmit nem pótol az elvégzendőből). Pont azért, hogy hozzánk férhessen a másik, hogy odaférhessünk a másikhoz, a sebeink folyamatos felvakarása és a rémületek cincálta világszaglászás helyett - hogy azok lehessünk a tudatunkban, akik valójában vagyunk. Az, aki. Amennyi, annyi. Hogy ne változzon magunknak magunkra igazított maszkká az arcunk, amikor meglátjuk a tükörben.

2018. április 12., csütörtök

Karen Cleveland: Tudnom kell


A manapság divatos domestic noir vegyítése a kémthrillerrel nem csak elsőre tűnik meglepőnek – még mindig nem teljesen értem, hogy ezt miért is kellett, de tény, miközben olvastam az egykori CIA-elemző Karen Cleveland bemutatkozó regényét, roppant jól szórakoztam. Egyébként nem is igazán domestic noir ez – kicsit erőltetetten játszanak rá az ajánlások a divatos vonulatra, tekintve, hogy ami ki kell derüljön, az kiderül nagyjából a harmincadik oldalig, az „egy ágyban az ellenséggel” feszültségforrásának helyét onnantól átveszi a családi dráma és a női szerepek összeegyeztethetetlenségének kérdése. Avagy: meddig lehet a hazája szolgálatának mindent alárendelő kémelhárító egy négy gyermekes anya és mikortól veszi át a kötelesség helyét a gyerekek érdeke? Még gonoszabban megfogalmazva: mégis ki és milyen alapon döntheti el mi a fontosabb egy anyának, a haza szolgálata vagy a gyerekei sorsa?

Ilyesmiről tényleg nem nagyon szólnak kémregények. Nem véletlenül – a kém általában gyermektelen, egyedülálló (és többnyire még mindig férfi), ha meg véletlenül nem, akkor is csak nagyon érintőlegesen említődik meg a család, akiket ha baj van, máris szárnyai alá vesz a tanúvédelmi program és morózus kémünk tovább pipázhat kardigánban az ellenségre vadászva. Ha meg kémünk nő, akkor még mindig inkább tűsarkúban hátsókat széjjelrugdosó szupernő és nem anya. Aki ad absurdum a pelenkázás-etetés-óvodakeresés problémáin gondolkodik munkába menet. Aki, ha kiderül, eszményi férjecskéje, aki imádja gyerekeit és boldogan maradt otthon a csecsemőkorú ikrekkel, míg anyuci építi karrierjét (és megkeresi a szívrendellenességgel született pici orvosi kezelésére valót) valójában orosz kém, nem rohan leleplezni és könnyek közt, de keményen szétrúgni formás hátsóját, hanem azon kezd el töprengeni, ha apu lelepleződik, anyut meg kirúgják, ki fizeti a négy gyerek tandíját.

Ami, valljuk be, valahol érthető. Cleveland regényének legnagyobb erénye pont ez az anya-szemszög: Vivian Miller, a CIA-elemzőként dolgozó családanya valójában a legközhelyesebb kertvárosi kémthrillerbe csöppen, amikor orosz alvósejtek után kutatva az általa kifejlesztett vadiúj, még kísérleti fázisban lévő profilozó szoftver kidobja a férje képét, viszont onnantól sikerül a szerzőnek kimaxolnia a főhős sajátos helyzetéből eredő belső és külső konfliktusforrásokat. Nem csak arról kapunk képet, mit tehet egy anya egy ilyen lehetetlen szituációban: visszatekinthetünk a megismerkedés-házasságkötés-gyermekvállalás köreire, láthatjuk, hogyan került Vivian bölcsészdiplomával a CIA kötelékébe, végigkísérhetjük útján a dolgozó anyaságig, eltöprenghetünk azon, milyen lehetőségei vannak egy nőnek, ha gyereket is akar meg karriert is. Nyilván ez sem valami hajj’ de eredeti téma, de egyfelől sosem lehet róla eleget olvasni, másfelől Vivian sajátos munkája és környezete ad neki egy plusz réteget.

Érdekesen nyúlt a szerző Vivian alakjához: sokan kritizálták - némiképp joggal - a nő naivitását, kémhez nem illő életképtelenségét, azt, hogy hagyja magát a végtelenségig megvezetni, hogy még a férj lelepleződése után sem veszi észre a körülötte settenkedő megtévesztőket. Nem tudom eldönteni, hogy ez valóban hiba-e vagy tudatos döntés: elvégre Vivian nem valamiféle csúcském, ő egy irodakukac elemző (igazából a szó szoros értelmében kém jó ha kettő van a történetben), átesett egy alapképzésen, de egyébként tipikus bölcsész, aki egész nap túrja az aktáit. Ráadásul végső döntéseit, azt hogy miben akar hinni, megint csak erősen befolyásolja az, hogy milyen jövőt képzel el kis családjának. Szóval én nem vagyok meggyőződve róla, hogy Vivian olyan naiv, mint amilyennek elsőre tűnik. Szerintem inkább nagyon is tudatosan dönt úgy, ahogy. Karen Cleveland regénye sem olyan butuska domestic thriller, mint aminek elsőre tűnik. Inkább nagyon is jól összerakott könyv az anyaság és a karrier összeegyeztetésének nehézségeiről és az anya- és kémvadász-szerep ellentmondásairól. Messze nem egy szépirodalmi igényű szöveg, fényévekre van John le Carré lenyűgözően szövevényes kémregényeitől, de egyhétvégés szórakozásnak kiváló. Ráadásul kifejezetten pörgős és filmszerű szerkesztésének köszönhetően optimális alapanyag Hollywoodnak – nem véletlen, hogy már el is keltek a jogok. Ha hinni lehet a híreknek, Charlize Theron az Atomic Blonde után ismét kémbőrbe bújik.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária

2018. április 9., hétfő

Richard Morgan: A fekete férfi


„2107-et írunk, a Földön béke honol. A 21. század vészterhes évei azonban nem kívánt örökséget hagytak hátra.”

Ja kérem, az mindig úgy van, hogy a békének ára van. Főleg, ha olyan eszközökkel vívjuk ki, melyekkel utána nem igazán tudunk mit kezdeni. Például génmódosított szuperkatonákkal, akik baromi jól jönnek, ha háború van, de tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy adaptálják a békeidőkben elfogadott társadalmi normákat. Így aztán jobb híján a lehető legtávolabbi helyre (esetünkben a frissen kolonizált Marsra) kell telepíteni őket, esetleg kvázi-börtönökbe (politikusoknak: rezervátumokba) száműzni. Csak nehogy egy is elszabaduljon és gyilkolászni kezdjen, mert amint a média megszimatolja, hogy egy variáns a gyilkos, világméretű káosz törhet ki.

Richard Morgan kőkemény sci-fi thrillerének középpontjában egy elszabadult gyilkos tizenhármas variáns és az utána nyomozó (az ENSZ kötelékében a civilizáció előtt fejet hajtó, „fajtársai” levadászásából élő) szintén tizenhármas áll. Ez meg is adja az alaphangot: ezek az agresszióra kódolt alfahímek bizony nem finomkodnak. Ha elszabadul szervezetükben a mesh, dühöngő gyilkológépekké válnak, akiket semmi sem állíthat meg – ennek megfelelően a történet is hajlamos elszabadulni és bizony az akciók sem finomkodnak. Olyan világ ez, ahol a technika minden vívmánya és a civilizáció minden megkötése megtorpan egy cápaölővel széttrancsírozott test előtt. Akadt egy-két pont, ahol azt éreztem, sok – főleg a módszeresen, sebészrobottal felaprított és elfogyasztott áldozatokról olvasva, de meg kell mondjam, olvasási válságból kevés dolog tudja úgy kirántani az embert, mint egy kőkeményen odacsapó akció-thriller. Jól jött, na.

Mindemellett Morgan könyve roppant okos és nem bánik szűkmarkúan a társadalomkritikával sem: USA-kritikája pedig ma, a Trump-érában még aktuálisabb is, mint megjelenésekor (2007). A huszonkettedik század elejére a Földön valóban béke honol. A globális kereskedelem virágzik, a Mars gyarmatosítása folyamatban, a legnagyobb szuperhatalom Kína, de az igazi ütőkártya az űrkutatásba fektető cégek kezében van. Az USA széthullott, területén szabadállamok és a déli Bible Belt-ből alakult fundamentalista keresztény köztársaság éldegél teljes egyet nem értésben, a Közel-Kelet még mindig megrekedt a modernizáció és az atavisztikus hagyományok egymásnak feszülésében, Európa meg minden számára kellemetlen „ügyet” elrekeszt eggyel keletebbre, hogy tovább tetszeleghessen a még mindig legcivilizáltabb földrész szerepében. Közben senki nem tud mit kezdeni a génkísérletek eredményeivel – akadnak, akik kihasználnák és tovább „tenyésztenék” őket (minden bizonnyal akadnak, akik meg is teszik); akadnak, akik eltussolnák, hogy valaha közük volt ilyesmihez; a legkülönbözőbb szervezetek alakulnak a megsegítésükre, az eltüntetésükre, az integrálásukra, a kipusztításukra.

Ebben a nagyon is emberi, képmutatásban jelen korunktól semmiben sem különböző világban nyomoz Marsról hazaszökött tizenhármas variáns fajtársa után Carl Marsalis, az ENSZ kötelékében tevékenykedő nyomozó. Nem teljesen legálisan persze, de a Marshoz fűződő nyugati érdekeket védő COLIN ügynökség kifogyhatatlan bankszámlája sokat segít. A COLIN részéről a török származású, zavaros múltú Sevgi Ertekin nyomozna együtt Carllal, de hát már az elején tudjuk: a kooperáció nem a tizenhármasok nagy erénye. Ráadásul Carl genetikailag kódolt paranoiája minden sarokban árulást sejt – többnyire persze joggal. Miközben ők nyomoznak, a szökött pszichopata emberevő variáns pedig folytatja gyilkos túráját, betekintést nyerünk a chilei Altiplano maffiavilágába, akik sikerrel exportálták saját befolyásukat a vörös bolygóra is; egy floridai börtön szívderítő mindennapjaiba, ahol - köszönhetően a legszebb konföderációs hagyományok újjáéledésének - feketének lenni nagyobb szívás, mint variánsnak; és egy variánsokat segítő alapítvány mindennapjaiba, ahol azért csak akad egy-két funkcionárius, aki nem rest kihasználni a szexrabszolgának tenyésztett bonobók nagylelkűségét. (Jellemző adalék: az első két dolog, amire génmódosítással létrehozzuk a tökéletes alanyokat a háború és a szex. Hogy is lenne másképp?)

A nyomozás hozza a kötelezőt – vargabetűk, vezéráldozatok, átverések, egymás torkának eső főszereplők, kemény ütközetek, médiacirkusz, aktákkal való pepecselés versus ökölhasználat. Persze egy ponton túl senkit nem lep meg, hogy a nyomozás kvázi lényegtelen, és már rég nem a pszichopata emberevő szörnyetegről szól az egész, hanem egy rajta (és Marsalison) messze túlnövő összeesküvésről, meg egypár korrupt gazemberről, akik semmit sem restek feláldozni saját előmenetelük érdekében, meg az emberi képmutatásról, ami szintén semmit sem rest feláldozni, hogy megőrizze a saját magáról táplált illúzióit. Miközben génmódosított szuperemberekről ír, akik agyba-főbe verik egymást, valójában nagyon sokat elmond rólunk, emberekről: hogy mennyire semmibe veszünk minden törvényt (és most lényegtelen, hogy természetiként vagy isteniként tekintünk rá) hogy bebizonyíthassuk saját nagyságunkat. Aztán újra meg újra ott találjuk magunkat, hogy istent játszottunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk a szellemmel, amit kiengedtünk a palackból…


Kiadó: Agave
Fordító: Roboz Gábor

2018. április 6., péntek

Kitekintő – kezdődik a fesztiválszezon…


Már megint nyakunkon a Könyvfesztivál, ahonnan már csak egy ugrás a Könyvhét, a téli álomból ébredező kiadók kezdik ontani magukból a jobbnál jobb megjelenéseket, az egyszeri olvasó meg már megint csak kapkodja a fejét. Mert ugyan sem idő, sem energia sokat olvasni, nagyon más van most fókuszban, ami jó is meg nem is, könyv azért kell. Nyilván. Ahogy most böngészgettem a megjelenéseket, kisebbfajta sokkot kaptam, hogy mikor fogom én mindezt elolvasni, de köztudott, hogy fel kell készülni arra az apokaliptikus helyzetre amikor egyszercsak nem fognak több könyvet kiadni. Ugye? Lássuk, melyek azok a megjelenések, amik majdhogynem kötelezően beszerzendőek az elkövetkező pár hétben és amikről jó eséllyel előbb-utóbb posztot is olvashattok majd (a többi pártucat „érdekel-is-meg-nem-is egyszer majd ha akciós lesz / nagyon ráérek” jellegűt fel sem sorolom...).

  

J.R.R Tolkien: Középfölde Históriája 1-3.

Kezdjük is a legnagyobb meglepetéssel, amire évek óta várunk. Nem titok e blog olvasói előtt, hogy Tolkien professzor munkássága iránt olthatatlan rajongással viseltetünk, kevés olyan magyarul megjelent műve van, amiről nem írtunk, sőt, bemutattuk már gyűjteményünket is és hosszú cikksorozatban fejtegettük hogy mit is jelent számunkra ez a világ. Szerencsére Tolkien legtöbb műve hozzáférhető magyarul, a legnagyobb hiányosság e téren az angolul tizenkét kötetet számláló The History of Middle Earth sorozat volt – tegyük hozzá, e monumentális, főleg szövegvázlatokat, a kiterjedt történet-szövevény végül önálló kötetbe nem kerülő darabkáit, töredékeket tartalmazó sorozat más nyelvre sem nagyon lett lefordítva (legalábbis nem egészben). Tudjuk, hogy a Magyar Tolkien Társaság évek óta lobbizott mind a jogtulajdonosnál, mind a magyar kiadóknál a sorozatért, egyszer már úgy is nézett ki, hogy hátha, ám akkor a Cartaphilus nem jutott tovább az első két rész, a kilencvenes években egyszer már megjelent Elveszett mesék könyve újrakiadásánál. Most úgy tűnik, megtört az átok: a Helikon kiadó várhatóan a Könyvfesztiválra időzítve kihozza a sorozat harmadik darabját (az eredetiben is két részre bontott Elveszett mesék könyve után) a Beleriand dalait. El sem tudom mondani, mennyire reméljük, hogy nem állnak meg, és a már borítótervvel és megjelenési dátummal rendelkező „maradék” kilenc rész is a polcunkra kerülhet.

J.R.R. Tolkien: Beren és Lúthien

Ugyan a nagy durranás a Középfölde Históriája, azért szerencsére az életművet gondozó Európa sem tétlenkedik – náluk jelenik meg szintén a könyvfesztiválra a Beren és Lúthien történetét feldolgozó önálló kötet – amelybe A Szilmarilok lapjain, illetve a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről kötetben már olvasható részletek mellé a Tolkien legszemélyesebb történetével kapcsolatos verses elbeszélések, vázlatok is bekerültek.

  

Harry Potter – Utazás a mágia történetében

Ha már rajongás – a Harry Potter univerzumhoz való kötődésünk ugyan messze nem mérhető a Tolkien teremtette világéhoz, de még így is fel-felcsillan a szemünk minden újabb hazai megjelenés vagy újabb film hírére. Természetesen ez alól a British Museum „Utazás a mágia történetében” kiállításához kapcsolódó kötetek sem kivételek – ugyan nem igazán értem a koncepciót, hogy miért is kell egy kvázi múzeumi katalógusból felnőtt és gyerek kiadás is, azt pláne nem, hogy miért a gyerekverzió jelenik meg nálunk először, de felesleges is sokat filozofálni rajta. Kell és kész. Mindkettő. (A felnőtt verzió tán év végére jön…)

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Ez kicsit már kezd olyan lenni, hogy ha valaki ennyire híres lesz és ekkora rajongótáborra tesz szert, akkor már a bevásárlólistáját is kiadják… de! Valljuk be, ha valaki hitelesen tud motivációs szónoklatot tartani, akkor az Harry Potter szülőanyja – hisz mind ismerjük a varázslóvilág megszületésének történetét. Olvasatlanul is merem állítani, hogy az azóta ikonikussá vált harvardi beszéd felér bármelyik felkapott motivációs tréner előadásával.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Evezzünk kicsit komolyabb vizekre. Ugyan csak a Könyvhétre várható a megjelenése, Atwood A vak bérgyilkosának újrakiadása már most az év legjobban várt könyve nálam – évek óta próbálom beszerezni a régi kiadást, de amikor épp felkerül csillagászati áron egy elérhető példány akkor vagy nem vagyok netközelben, hogy elég gyorsan megrendeljem vagy épp nincs rá keret. A tavalyi életmű-újraélesztés után nagyon reménykedtem benne, hogy a Jelenkor újra kihozza – és lássatok csodát. Most már akkor ugye a The Edible Woman lesz a következő?

  

Dan Simmons: Terror

Picit csalok, mert már megjelent, de már csak a méreténél fogva is csodálkoznék, ha sokan olvasták volna eddig és nem maradhat ki egy ilyen ajánlóból. Sikítva tudtam volna ugrálni, amikor meghozta a futár, de az új munkahelyen még nem égetem magam ilyesmivel, úgyhogy csal szolidan örültem. Jó lenne azonnal fejest ugrani bele, de perpill nem mondhatnám, hogy Simmons-kompatibilis az életmódom - bár ki tudja, már kétszer előfordult, hogy a hanyatló olvasási kedvet egy agyonintellektualizált Simmons-monstrum keltette életre, szóval lehet rá kéne szánnom az időt és helyrebillennék megint. A sorozat is behajózott egyébként a napokban a tévéképernyőkre, majd a könyv után belekukkantok, állítólag extrafélelmetes.

Ellen Datlow: Sötétség – Huszonöt modern horrornovella

Egyébként ha már Simmons, nem hagyhatom ki hogy kizárólag miatta akadt meg a szemem a Huszonöt modern horrornovella kötetén – a horror amúgy finoman szólva nem kenyerem (mondjuk a Terror is horror, mégpedig nem a finomkodó fajtából, de bízom az íróban), de van az úgy, hogy egy szerző miatt képes vagyok beruházni egy antológiába. Így jártam anno a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb sci-fi és fantasy novelláival is, amit Kim Stanley Robinson egy darab írása miatt vállaltam be, aztán egy halom jó élményt köszönhettem neki. Hátha a horrort is megszeretem (nem). De amúgy van benne Neil Gaiman és Joyce Carol Oates is!

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2018

Ha már szóba került… Idén sem maradhat ki. Ugyan a névsorból egyre kevesebb az ismerős, de az elmúlt két év legjobb könyves élményei közé tartoztak e novellaválogatások, úgyhogy hagyom magam új utakra vezetni. A novellák mostanában úgyis jobban csúsznak.

  

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Ha már novellák… Sosem olvastam még kínai sci-fi szerzőtől, ami tekintve a hazai megjelenéseket, nem meglepő. Liu novelláskötete nem csak azért ígéretes megjelenés, mert origami tigris (!) meg ázsiai steampunk (!); hanem mert talán ráirányítja a kiadók és olvasók figyelmét az angolszász piacon túli kortárs sic-fi megjelenésekre is. Jó lenne.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Ha már novellák… Nem maradhat ki a tavalyi Nobel-díjas Kazuo Ishiguro számunkra új, egyébként első novelláskötete – jellemző, hogy a díj kellett hozzá, hogy megjelenjen, de ne fanyalogjunk, örüljünk. Tőle bármi jöhet.

Eleanor Catton: A próba

A fényességek után eléggé kíváncsi vagyok, miket írt még Eleanor Catton – nagyon reméltem, hogy az elképesztő hírverés után némiképp érdektelenségbe fulladt (szerintem egyébként egészen elképesztően szeretnivaló) „nagy mű” után nem torpan meg a kiadó, és olvashatunk még tőle. Ez az első regény érdekesnek tűnik és tán segít letisztázni a szerzőről kialakult picit zavaros képet.

  

Naomi Alderman: A hatalom

Tavaly minden Naomi Alderman utópisztikus thrillerétől volt hangos – bár mindig kissé erőltetettnek érzem az olyan jellegű ajánlásokat, mint „Az éhezők viadala és A szolgálólány meséje – vegyítve” és társaik, ez valóban elég jónak tűnik. Genderkérdésekre kiélezett korunkban meg amúgy is minden ilyesmi kötelező azoknak, akiket kicsit is érdekel a téma. Mondhatjuk úgy is, hogy erről nem lehet eleget olvasni – csak persze nem árt, ha jól írják meg.

Jo Nesbo: Macbeth

Amennyire tudom, épp a napokban jelenik meg angolul a Hogarth Shakespeare Project legújabb darabja, Jo Nesbo Macbeth-átirata. A magyar kiadó tájékoztatása szerint májustól mi is olvashatjuk a fordítást (bár borító még nincs) – dicséretes gyorsaság, remélem, nem megy a minőség rovására; ahogy a sorozat rajongójaként azt is, hogy csupán Nesbo hazai népszerűségének köszönhető, hogy előrevették a megjelenést és a menet közben kijött két darab, Edward St. Aubyn Lear király-újrája és Tracy Chevalier modernizált Othelloja is megjelenik magyarul.

China Miéville: A város és a város

Kis híján eldobtam a telefont amikor láttam a kiadó posztját mely szerint „tavasszal vagy nyáron” megjelenik magyarul A város és a város – magamban már lemondtam arról, hogy Miéville kiadását valaha folytatják. Persze ehhez is kellett egy sorozat, de úgy vagyok vele, hogy kit érdekel – ha a fantáziátlan film / tévéipar kell ahhoz, hogy olvashassam magyarul a kedvenceim műveit, tőlem aztán annyi gagyi adaptációt forgathatnak, amennyit akarnak, jó eséllyel úgyse nézem meg mindet. Borító még itt sincs, de már most nagyon várós.


2018. április 4., szerda

Ian McDonald: Luna - Újhold


Ennek a könyvnek nehezen adtam oda magam, mert olyan természetesen erőszakos és kegyetlen, ahogy én egy ideje nem szeretnék (egy ideje tudatosan békíteném a magam erőszakos természetét) - kerestem hát rajta a fogást, amolyan önvédelmi reakció gyanánt. Fogást kerestem raja a távolság tartásához. Adta magát, hogy magamban mosolyogjak: Ian McDonald valaha minden bizonnyal szeretett volnia írni egy igazi, hamisítatlan Dűne-regényt. Hiszen vannak itt világot uraló, egymásra acsarkodó, klánszerű családok: az Öt Sárkány; erős tervet dédelgető, Bene-Gesserit-szerű női papság, sajátos Űrliga, késpárbaj, sőt, Vladimir Harkonnen-szerű gyerekmolesztáló hájpacni - és a Hold világa még keményebb is, mint az Arrakis. Adta magát, hogy eszembe jusson Martin: elsőre itt is a tabuk szinte szándékos és szisztematikus törésének tűnik az erkölcs és etika száműzetése, a nemi szerepek és viszonyok teljes (valójában betegen túlszabályozott) szabadsága, a hősökkel természetesen kegyetlen bánásmód, a pragmatikus, bírósági szinten természetes erőszakos halál, mint bőven alkalmazott fűszer a mese zaftos, sűrű levesében. Adta magát, hogy eszembe jussanak a kíméletlenebb aranyásó-történetek - határvidék ez a javából, csak őslakosok nélkül, és morbid laboratóriumi körülmények között, kémcsőszerű, zárt terekben; ahol a szemedbe ültetett csiben lesed, mennyi levegőt, vizet, adatforgalmat és teret használtál hitelbe. Mégis határvidék: annyira törvényen kívül áll és annyira szerencsevadászat, amennyire csak lehet; határvidék, ahova a szükség hajt, a kényszer, vagy a kalandvágy - de ahol ott ragadhatsz egyszer s mindenkorra, ha a gyengébb gravitációban annyit csökken a csontsűrűséged, hogy a Föld megölne a visszatéréskor.

Szóval kerestem a távolságot, hogy ne nyeljen be a világ, a benne szereplők vágyai-gondolatai keltette szövevény, az elmesélt mese - de hiába kapálóztam. McDonald zseniálisan épít világot. Tökéletesen gondol túl a jelenen, annyira finom, gördülékeny a hozzá álmodott, hogy nagyon hamar benne élsz ebben az idegen és teljesen toleranciamentes valóságérzetben. A másfél millió holdi telepes mesterséges terekben kiteljesülő élete (minél mélyebben a sziklába vájva, a káros sugárzásoktól általában minél távolabb) rettenetesen logikus, következetes, és saját (világ nyelveiből pragmatikusan összelopkodott) fogalomkészlete van. Ez eleinte még segítette a távolságtartást, hogy folyvást hátra kellett lapozni a szószedethez - de persze ha érdekel valami, azt megtanulod. Kerestem és megtaláltam a távolságot a szövevényes, sokszereplős mesében, ahol újra meg újra vissza kellett lapoznom az elejére, a szereplők klánok szerint megejtett bemutatásáig - de aztán megtanultam a ki kicsodát, a holdi generációkat és családokat. Megtanultam felismerni a holdbélákat, az újoncokat, akiket (eleinte) szinte kizárólag a nem ide tervezett mennyiségű izomért becsülnek (hullanak is, mint a legyek). Ez a mese igen bokros, és nem könnyíti meg a beleélést, hogy alig akad szimpatikus, azonosulásra provokáló alak (Marina Calzaghe, a holdbéla, Adriana Corta, a klánalapító - nagyjából mindenki máshoz kicsit aberráltnak kell lenni, ahol az azonosulás érzete szelíden viszketeg módon tárja fel a saját aberrációid arcait...).



A káros sugárzásoktól minél távolabb, a sziklába mélyített mesterséges terekben - kivéve ha Mackenzie vagy és egy kohónyi olvadt fém óvja a buksid az Egyenlítői Egyes tíz kilométer hosszú vonatán... Kivéve, ha farkas vagy, túlérzékeny holdszülött, aki a Teliföldre üvölt. Kivéve ha pornyelő vagy, pormotoros, vagy kitermelő, vagy egyéb felszínre kényszerülő - a vékony fetöltőben, csizmában, sisakban, a személyre szóló laboratóriumban, ami életben tart az elképesztően csúf, és halálosan közömbös, gyilkos környezetben, ahol nincs élet. Ahol még a kommunikáció famulusa, a váll felett lebegő kis egyedire fazonírozott mesterséges intelligencia (amolyan házi szolgáló, ügyintéző, titkár, bankár és kommunikációs csatorna) is minimálisra redukálódik, csak azt jelzi, milyen állapotban vagy. A Hold nem barátja senkinek. Azoknak se, aki vagyont szereztek általa. A történet az ötödik Sárkányt: a Corták famíliáját követi abban a kellően kifinomult játszmában, ami itt szó szerint vérre megy - az adagolt információ magasiskolája, ahogy az írója elmeséli, kifinomult és valóságszagú szarkavarás (miközben akár közgazdaságilag, akár tudományosan kellően megalapozott a kitaláció-faktora is...). Maffiaállamok közti diplomáciai és egyéb súrlódások merényletkísérlettel, szabotázzsal, késpárbajjal a totális háborúig - egy fikarcát sem árulnám el! Egyszerűen úgy kell a tudnivalóhoz hozzájuss, ahogyan a lapokon egymás után következik. Ha ebből valaha film lesz, szeretném, ha az első volna, amihez nem készül trailer.

Mindezt (mondjuk ezt az eddigiek alapján el is vártam...) szépirodalmi igényű, de egy pillanatig se unalmas tálalásban. Szóval próbáltam én távolságot tartani mindenféle módon, de még álmodtam is vele. Folytatást álmodtam az utolsó 100 oldal eszelős szálelvarrása és szálfeltépkedése után. Meglepne, ha A dervisház mélyen kifinomult, s a Síkvándor helyén való (kamaszos) szövődése után úgy mesélné az író tovább e trilógiává szélesülő folyamot, ahogy megálmodtam - azt hiszem Ian McDonald az én fantáziámnál garantáltan jobb író. Időnként rühelltem olvasni, mert tényleg kíméletlen és tényleg rohadtul erőszakos - időnként ki akartam zárni magam belőle: a jelen folyamatait iszonyú logikával folytató, keserves rémálomból - de valójában alig várom a folytatást. Kínozzon akárhogy, ez egy telitalálat.

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor

2018. április 2., hétfő

Simon mágus - Film


A nyitó képsorok - utólag értem meg, álom, jövőálom... - után egy embert a szemünk láttára felébreszt a telefon. Álomzilált, öreg, megviselt arc. Rögtön pénzről beszél. Álomból ébresztett, gyakorlatias öregember - akit parafenomén lévén felkér a francia rendőrség, utazzon Párizsba, és segítsen egy rejtélyes bűnügyet megoldani. Nem, nem repül. Vonaton utazik. Simon, a mágus (Andorai Péter) nem repül... látjuk a megérkezést (ihletett képsorokon, ahogy a vonat begördül a Gare de l'Est-re, a síneken átívelő hidak sora alatt), a tolmácslányt, a táblával, aki Simont az állomáson várja, és rögtön a lányt (Julie Delarme), aki bliccelt, akivel épp ellenőrök veszekszenek - aki a látványával valamiért mélyen megérinti mágusunkat... Olyan mélyen, hogy önkéntelenül beavatkozik az a meghatározhatatlan erő, a csoda, beavatkozik ebbe a szituációba, beavatkozik, ami Simonban lakik. Beavatkozik egy folyamatba olyan természetesen, mint ahogy lélegzel: átalakítja a hatósági terrort - kézcsókká. Alig telt el pár perc a filmből, és ott vagy, abban a végtelen természetességgel elemelt, valóságunkra mégis olyan természetesen rámutató szélsőségben, ahol Enyedi Ildikó (legalábbis úgy tűnik nekem) a filmjeiben lenni szeret.

Ebben a szélsőségben a beszéd lehetősége valahogy mindig lezárt - csak nemértések vagy félreértések, tolmácsolhatatlanságok (a szándék ellenére), vagy sértett pengeváltások az egymás mögé fűzött szavak. Ahogy a Testről és lélekről párosa nem beszélheti ki, amit érez, úgy képtelen Simon (a nyelv ismerete hiányában) megvallani a lánynak az érzést - helyette megkapjuk azt a bájos, félreértésekből bontakozó "beszélgetést" a kávézóban. Beszéddel úgy tűnik nemigen megyünk semmire. Sem a vallomás, sem a megvallás, sem a vita nem visz sehova, az elbeszélt tanítás végképp nem... Milyen finom, ahogy (az egész filmidő alatt  legtöbb egymás mellé fűzött szavával) tanítás helyett Simon alázatra inti a tanítványául szegődni akaró kis rendőrt... Simon nem beszél. Nem a titkot őrzi, azzal, hogy nem beszél - csak pontosan tudja, hogy a titok elmondhatatlan. Nem tudja ugyanis a titkot, hanem éli... Úgy tesz csodát, hogy egyszerűen csodálkozik.

Nem így Péter (Horváth Péter), a vetélytárs, a Bentley-tulajdonos, aki (nem is annyira apró-) pénzre váltotta a titkot. Hogy ezt teljes egészében értsük, kettejük helyzetét, idézem Lénard Sándor remek szavait a Római történetek lapjairól:  ...Ha valaki talán még kételkedne a jelenések valódiságában, egynek bizonyítékát kézzel foghatja: ott őrzik a Santa Francesca Romana templomában, a Forum sarkában, Szent Péter térdnyomait! Úgy történt a dolog, hogy az Apostol a Forumon prédikált, de a nép nem hallgatta. Máshová néztek, mert Simon, a mágus, épp a fejük felett repkedett. Természetesen az ördögök vitték tenyerükön, azért lebegett olyan biztosan, túl a templomok márványhomlokzatain... A tömeg, a vak tömeg... csak azt figyelte, hogy fenn a Mágus, lenn az Apostol... míg Szent Péter térdre nem borult, hogy úgy kérje az Urat: űzze el az ördögsereget! Egyszerre csak eltűntek a kénbűzös ördögfiókák, a mágus leesett, és szörnyet halt, Szent Péter térdnyomai pedig a századok folyamán már sok szkeptikus hitetlent győztek meg arról, hogy Róma ege csodákat rejt...

Persze most Párizsban vagyunk, a fény városában - ami mindent ártendez, avagy csak mindent élesebben mutat fel. Enyedi Ildikó viszony-átrendezése, a nem repülő Simonnal és az attraktív, bűvész Péterrel számomra az egyik legelegánsabb valláskritika. A vallás csinál a nap mint napi élnivalóból, a csodálkozásból hitünk szent titkát, ünnepet és arról leválasztott profánt, csinál liturgiát és dogmát - Péter a vallás embere, aki nem hisz, hanem tervez, szabályoz, rituálét komponál. Péter egy szkeptikus pap: egy farizeus. Isten (talán) van, szabályok vannak, meg kiskapuk... Simon viszont minderről az ég adta világon semmit sem tud. Péter egész rivalizálása kényelmetlen és idegen marad neki. A felkészülés a profán húsvétra, a három napos eltemetettségre Péter számára egy leprogramozható feladat - Simon felkészülése abból áll, hogy az egészet előre átéli. Egy félreeső udvarban. Nem baj, ha közben kirabolják...

Simon a névadója a szimónia bűntettének (az egyházi rangok áruba bocsátásának) - sokan érezték úgy: Péter apokrifáihoz, a szent iratokhoz mérve a film komplementer-viszonyokat ábrázol. Nem - valójában csak lerántja a lepleket. Az egyház korokon át valóban kiárusította (áldott politika...) az egyházi rangokat és javadalmakat, és korokon át valóban nem tudott mit kezdeni a szent titok-alapú egyházi életrendbe nem férő, spontán születő csodával. Legtöbbször eretneket kiáltott. Semmi sincs másképp - Enyedi Ildikó és filmes segítői csak lehántották ezeket a társadalmi álarcokat. Tudom, hogy vannak hiteles egyházi személyek is, most arról beszélek, hogy valahogyan (ahogy Karinthy híres novellájában) a hiteles papok, lelki atyák (amilyen az általam ismert Lengyel Sándor atya volt, Pázmánd megboldogult esperese) egyenként valahogy hiába kiabáltak a Pilátus által felkínált választáskor Jézust, a szervezet összhangzata korokon át (sajnos ma is) Barrabast kiabál. A film egyik igen lényeges rétege ez, minden bűvészetbe, attrakcióba csavart poentírja ellenére alapvetően valláskritika - hiszen amúgy a csoda az ő szakterületük volna.

Durván szólva: jó eséllyel Jézus Krisztust a mai egyház ugyanúgy eretneknek titulálná és megfeszítené, ahogyan a farizeusok tették időszámításunk kezdetén. A csoda ma sem vallás-kompatibilis. Holott a versengéssé silányított húsvéti gesztus - a feltámadás újrajátszása a mágusok csatájában hitelesen csak a megváltó eredeti módján tehető meg: meg kell halni hozzá, hogy feltámadhass. Mint ahogy a szerelemhez is meg kell halni, hogy feltámadhass a vállalt kettősségében (egyik félként). A szerelem (ezt most már élesen látom) Enyedi Ildikónál életre-halálra szóló, explicit csoda - Simon, ez a szótlan, morózus öreg ember meg kell haljon hozzá (meg kell haljon érte), hogy végre önmagától, a rajongóktól, tanítványjelöltektől és egyéb zaklatóktól megszabadulva megélhesse azzal, akiért bármikor hajlandó csodát tenni, pusztán azzal csodát tenni, ahogy ránéz. A másik attól lesz szép, és teljes, és igazi, ha így nézel rá - ez a szerelem; nem a vágy, nem a kényszerek, hanem ez a végtelen kockázatvállalás az igazi cselekvésben...

Egy ilyen filmet így kell befejezni. A lány tekintetét látjuk, ahogy végre észreveszi a találkozóra siető férfit - csak a lány tekintetében felszikrázó felismerést és örömet látjuk. És ez a minden! Értsük meg, mi úgysem látnánk olyannak Simont, mint amilyennek tükröződik abban a kamerába néző, szerelmes tekintetben... Nem a szerelmeseket látjuk így, hanem magát a csodát: a szerelmet. Egy ilyen filmet így kell befejezni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...