2020. február 17., hétfő

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény


Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

2020. február 10., hétfő

Hamvas Béla: Arkhai


Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

2020. február 3., hétfő

Polcz Alaine: Macskaregény


Tényleg az. Macskaregény. Emberi értelemben is. Egy macskaöregasszony regénye. Aki makacs ösztönlény és számítás és értelem - de közben ugyanakkora eséllyel beleérző, veled érző, ha akarja, a tenyeredbe bújik, még így, a szavakon át is. Valaha nagyon szerettem. A hangját. Az egyik könyv a kevésből, amelyikben tényleg hallottam a mesélője hangját. Ez a hitele - és pontosan ez teremti a hiteltelenségét is. A macskasága. Mert a macskát valójában nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Most is nagyon szeretem, de sokat koptatott rajta a telő idő. Jobban látszik, ami nem macska benne. Hogy valójában tényleg érdekli, mit gondol róla a világ - Polcz Alaine-ről, az írófeleségről, a bennfentesről, a legendákat keresztnéven emlegetőről. Hogy egy rétegében (ez is) védőbeszéd, ahogy az én-irodalom java. Ahogyan a memoárok többsége. Jobban látszik, hogy a macskák ürügyén ez is egy memoár.

Epizodikus és anekdotikus. Mesél, ahogy eszébe jutnak a dolgok, egyik dolog a másikról. Elmeséli a macska-történeteit. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha én is macska-történeteket mesélnék. Érintett vagyok, hiszen voltam (vagyok?) macska életen át tartó rabszolgája. Érintettek a barátaim - hiszen most is ápolom a kapcsolatot egy párral, akik szinte az egész házukat a környék macskáinak rendezték be immár; igazi macskarabszolgák, nemcsak az életük terét, de az életük teljes ritmusát a macskák adogatják. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha elmerengenék ezen - hogy a macskát szerető emberek mennyire szeretnének belesimulni a környezet diktálta ritmusokba, míg a kutyások inkább diktálnák azt; hogy ez a legtöbbünkben éles határvonallal rajzolt szeretet-választás mennyire determinált. A macska-embereket tényleg terrorizálják, harapják a kutyák. Mert ebben a belesimulásban paradox módon több az autonómia, mint a csináló-emberek, a vezényszóra tanítók, hűséget és engedelmességet követelők világképében és életritmusában. Játszom itt - ne sértődj meg, ha kutyás vagy. Csak játszom itt egy könyv nyelvezetével, csapongó jellegével, olykor sommás megállapításaival. Hiszen én pontosan tudom, milyen méltó lehet a hűség. Mennyire méltó társad lehet egy kutya.

És hogy minden mondatnak az ellenkezője is igaz lehet. És hogy a mondatok is nagyon sokszor harapnak.

Most már nem sok van hátra, és nyugodt. Kis Picur távoli lett. Elmehetek. Be kellett mennem Szentendrére a villanyszámla miatt. Elindultam. Mikor késő délután hazaérkeztem, a doboz kint állt a verandán. Kis Picur teste már merev, ugyanolyan lágy mozdulatban. Miklós mesélte, hogy miután elmentem, megérkezett Kata, a takarítónő. Nem vártam aznapra, erre nem számítottam. Porszívózni kezdett. Éppen ott a szobámban. Kis Picur megrándult, nyávogott. Mindig nagyon félt a gép berregésétől.

A haldokló mellett nem szabad zajt csapni, a hallás az utolsó kapocs, és kiélesedik.

Ennyire nem tudtam én, a Hospice-dolgozó, a Magyar Hospice-alapító segíteni egy macskát nyugodtan meghalni.

Polcz Alaine nagyon sok fontos dolgot megérintett a szavakkal. Asszony a fronton, Egész lényeddel, Kit siratok? Mit siratok? Felsorolhatnám itt mind. De valahol nekem ez a könyve. A békétlenségé és megbékélésé. Fiatalon is öreg hangja volt, és öregen is csitri-hang. Ott áll a szavai mögött, de úgy, ahogyan a macska, amikor a pillantásával megmér: bölcs közönnyel. Maga iránt is bölcs közönnyel. Még csak vitatkozni sem lehet vele - akárcsak a macskával. Mert leírja: sajnos mindig csak a valóságot tudom írni. Mert érzed: a maga szempontjából igaza van. Semmit nem alakít át a kedvedért az időből. Megmutatja a szégyent is - és ettől lesz mindkét értelmében szégyentelen. Megmutatja az örömét - de minden dicsekvés nélkül. Az élet apróságait, hogy nagyra nőjenek benned. Nem az igaza érdekel. Nem a bennfentessége. Nem a memoár. Látszik rajta a telő idő, ahogy egy megvénült macskán, aki már nem tudja a gerincét az alapos macskamosdáshoz görbíteni. Mégis. Időről időre a kezembe kéredzkedik. Hogy megsimogassam. Hogy megsimogasson.


2020. január 27., hétfő

John le Carré: Ügynök a terepen


„- Kisétáltok Európából a magasan hordott angol orrotokkal. Mert ti olyan különlegesek vagytok, mi? „Nekünk nincs szükségünk Európára. Mi egyedül nyertük meg az összes háborúnkat, az amerikaiak meg az oroszok vagy bárki más nélkül. Mi supermanek vagunk.” Úgy hallom, a szabadság nagy rajongója, a tiszteletre méltó Donald Trump fogja kihúzni a szarból a gazdaságotokat. Tudod te, milyen ember Trump?
- Milyen?
- Ő Putyin vécépucolója. Mindent megcsinál kis Vlagyiknak, amit a kis Vlagyik nem tud maga megcsinálni. Beleszarik az európai egységbe, az emberi jogokba, a NATO-ba. Nagy hangon bizonyítja, hogy a Krím-félsziget és Ukrajna a szentséges orosz birodalomhoz tartozik, hogy a Közel-Kelet a zsidóké és a szaúdiaké, és picsába a világrenddel. Erre ti angolok mit csináltok? Szopjátok a faszát és meghívjátok teázni a királynőtökhöz. Fogjátok a piszkos pénzünket, és tisztára mossátok. Úgy fogadtok minket, mintha nagypályás bűnözők lennénk, a legjobb házaitokat adjátok el nekünk, széttárt karokkal nézitek, ahogy megmérgezzük az árulóinkat, és azt nyafogjátok, „drága orosz barátaink, bizniszeljetek velünk”. Ezért tettem kockára a seggemet? Nem hinném.”

John le Carré még nyolcvan felett is nagyon érzi az idők szavát. Legutóbbi regényében, A kémek örökségében egykori kémek gyászoló leszármazottjainak a múlt feltárásáért vívott harcán keresztül mesélt a globális terror-paranoiának köszönhetően megnyirbált szabadságjogokról, a titkok feltárásának és a valódi bűnösök elszámoltatásának lehetetlenségéről, az emberi jogok értelmezhetetlenségéről egy kétpólusú világrendben. Sűrű, keserű mese volt az is, és remekül reflektált a 2010-es évek egyik leggyötrelmesebb dilemmájára: vajon, ha minden sarkon ott ólálkodik a terror, akkor mit kell feláldoznunk a szabadságunkért – s vajon érdemes-e mindezt feláldozni, ha a szabadság épp ezen áldozatok és korlátok miatt lesz csupán illúzió?

Az Ügynök a terepen szintén aktuális eseményekre reflektál – a Brexit és Donald Trump megválasztása után megroggyant titkosszolgálat regénye ez, azoké a kémeké, akik életüket szentelték a hidegháborús ellenféllel szembeni harcnak, és most faarccal, ugyanazon zászló előtt tisztelegve kell végignézniük, ahogy a demokratikus jogállam, amelyben hittek, néhány egoista őrült kezében porrá omlik, és a Nyugat, amelyért harcoltak, egy ex-KGB ügynök vezette posztszovjet maffiaállam lábtörlőjévé válik. Le Carré tán még sosem volt ennyire indulatos – a huszonéves, Trump-gyűlölő, szabadságjogokért küzdő hőse szájába adott kirohanások sorai közt jól olvashatók a csalódott hazafi sérelmei. Ahogy egyébként teret ad azon, egykoron az angol titkosszolgálatnak kémkedő oroszok csalódottságának is, akik most értetlenül nézhetik, ahogy a demokratikus nyugat, melynek illúziójáért elárulták egykori hazájukat, behódol Putyinnak.

Szerencsére e sérelmek sorolása közepette nem felejt el történetet szőni: Nat, az angol szolgálat 47 éves veteránja épp a visszavonulásra készül, amikor derült égből az ölébe pottyantanak egy utolsó utáni megbízatást – vállalja el az egyik majdnem-jelentéktelen londoni alállomás, a Menedék irányítását. Néhány középkategóriás kém, egy feltörekvő tehetség, egy ukrán oligarcha beszervezett szeretője, egy-két alvóügynök – semmi különös. Natet lepi meg legjobban, amikor egyik alvóügynöke megbízást kap Oroszországból, mégpedig akkorát, ami a hidegháborús klasszikusokat idéző fogással kecsegtet.

Mindeközben az egyébként egyéniben klubszinten londoni bajnok Natet kihívja a tollaslabdapályán egy fiatal, sikerre szomjazó játékos. A magányos farkas Ed minden tollaslabdameccs után világpolitikai kirohanásokkal szórakoztatja Natet – aki nem csupán azért kedveli meg a fiút, mert radikális emberi jogi ügyvéd felesége szavait hallja vissza a szájából, hanem mert elidegenedett lányával való rossz kapcsolatáért vezekelne azzal, hogy mentorként terelgeti az apátlan fiatalembert. Aztán persze beüt a krach: Nat életének két szelete a legváratlanabb ponton ér össze és hirtelen minden előzetes ismeret megkérdőjeleződik. Kicsoda Ed valójában? Mi köze Nat családjához? Ki a „nagy fogás” és miért árulná el a hazáját épp az oroszoknak? Vagy lehet, hogy semmi nem az, aminek látszik? Mi a jelentősége egy grúz származású orosz titkosszolgálati legenda német akcentusának?

Rutinos le Carré olvasók persze hamar felfejtik a szálak egy részét, de ne legyenek illúzióink: a nagy öreg még mindig képes az orrunknál fogva vezetni minket. Olykor kicsit túl sok a véletlen a történetben, még az is felmerült bennem itt-ott, hogy ez már sok a jóból, hogy épp ő és épp ott és épp az ő ügynöke és épp ez a nagy fogás – de persze sosem voltam kém, tehát nem tudhatom: lehet, hogy világunk sorsa olykor tényleg néhány fatális véletlenen múlik. Oly keveset tudhatunk valójában arról, mi zajlik a színfalak mögött és hogy az emberek, akik körülvesznek minket, vajon milyen titkokat rejtegetnek. Az igazi kérdés meg, mint a legtöbb le Carré-regényben, itt sem az, hogy ki kémkedik és kinek és miért, hanem hogy hogyan lehet mindezt józan ésszel túlélni. Mikor jön el a pont, amikor egy Brexit-kaliberű őrületben a politikai semlegességre felesküdött közszolga is azt mondhatja: eddig és ne tovább? Mikor jön el a pont, ahol a felelős kisembernek kötelessége lépni? Ki mondhatja meg, hol húzódik az állampolgári engedelmesség és az állampolgári lelkiismeret közti határ? És a másik oldalon: vajon fel vagyunk-e készülve rá, hogy ha lépnénk is, bármerre, minden oldalról koncra éhes nagyvadak vesznek körül minket, akik alig várják, hogy kihasználjanak sértettséget, vak jóakaratot, ostobaságot? S vajon milyen büntetés jár annak a megvezetett szerencsétlennek, aki az ideáljai mentén, puszta jóakaratból elárulja hazáját a leggyűlöltebb ellenségnek? Le Carré a lehetetlennel kacérkodik e regényben: azt akarja megmutatni, hogy ezekben az őrült időkben, amikor a világ ismét kifordulni készül sarkaiból is meg lehet próbálni embernek maradni. Bár igaza lenne.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2020. január 20., hétfő

Donna Tartt: A kis barát


„Később, amikor Harriet erre a napra gondolt, úgy érezte, ez volt az egyértelműen meghatározható, kikristályosodott, tudományosan megjelölhető pont, ahol élete nyomorúságosra fordult. Sohasem volt éppenséggel boldog vagy elégedett, de az előtte álló különös sötétségre nem készült fel. Egész életében fájdalmasan összerezzen majd a gondolatra, hogy nem volt mersze ott maradni az utolsó délutánra (a legutolsóra!), amikor Ida székének lábánál, fejét az ölébe hajtva ülhetne. Vajon miről beszélnének? Már soha nem tudja meg. Örökre bánni fogja, hogy gyáván megfutamodott, mielőtt Ida utolsó munkanapja véget ért; bánni fogja, hogy furcsa módon valamiképp az egész félreértés az ő hibája volt; örökre bánni fogja, iszonyúan bánni, hogy nem búcsúzott el Idától. De főképp azt fogja bánni, hogy gőgjében nem mondta meg Idának, mennyire szereti. Mérgében és büszkeségében nem fogta fel, hogy soha többé nem látja. Egészen új, ronda élet telepedett Harrietre ott a sötét hallban a telefonasztalnál; és bár akkor újnak érezte, az előtte álló hetekben szörnyűségesen ismerős lett neki.”

Donna Tartt a világirodalom egyik legérdekesebb rejtőzködője – három nagyregényt publikált eddig, átlag tízévente egyet, az első, A titkos történet nem csupán világhírt hozott, de manapság egyre ritkább kultstátusszal ajándékozta, főleg az amerikai bölcsész-egyetemisták körében (nem véletlenül); a harmadik, Az Aranypinty pedig Pulitzer-díjat hozott és a Time magazin listáján a 2014-es év legbefolyásosabbjai közé lőtte szerzőjét (és még a félresikerült hollywoodi adaptáció sem tudott ártani a hírének). A kettő között mondhatni észrevétlenül bújik meg A kis barát – s bár valóban, e mindössze három kötettel is határtalanul gazdag életműben e regény a legkevésbé emlékezetes, borzasztó nagy kár lenne fajsúlyosabb testvérei árnyékában elmenni mellette.

Három kötet után kijelenthető: Donna Tartt életművének középpontjában a felnövés áll. Az a meghatározhatatlan, rejtélyes pont - olykor egy nyár, olykor egy egyetemi kurzus, olykor szó szerint egy pillanat - amelynek során a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát. Az Aranypinty Theo Deckerének életében ez a pont egy robbanás, melyben elveszti édesanyját; A titkos történet Richardja számára az ógörög szak Dionüszosz-kultuszának gyilkosságba forduló rituáléi; A kis barát Harrietjének az a nyár, amikor elhatározza, megkeresi testvére gyilkosát, és bosszút áll rajta.

Illúzióvesztés és bűntudat lesznek Harriet leghűségesebb társai a felnőtté válás útján – a tizenkét éves kislány, aki a végeérhetetlen, forró, poros, unalmas nyári szünetet bosszúhadjárattal töltené ki, hamar rájön: azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre. Már azt, ami még maradt belőle. Amit még nem emésztett fel a körülötte élő felnőttek menekülése saját traumáik elől, félrenézése, ostobasága, mániái. Egy lecsúszott déli család, négy idős hölgy, akik körömszakadtig kapaszkodnak családjuk egykorvolt dicsőségébe; egy tizenkét évvel korábbi tragédia, mely megrengette a család életét; egy anya, aki beleőrült a kilencéves fia meggyilkolása feletti bánatba és képtelen nevelni másik két gyermekét; egy apa, aki inkább elmenekült a tragédia elől és egy másik városban kezdett titkon új életet – ők veszik körül Harriettet.

Harriettet, aki kisbaba volt, amikor bátyját, Robint felakasztva találták a család kertjében és aki egész életében meg akarta ismerni a báty életét és halálát – de senki nem beszél róla. A felderítetlen gyilkosság és a feldolgozatlan trauma elől a Cleve család a hallgatásba menekül – az egyébként mindent erős kézzel irányító, zsarnoki nagymama inkább nem megy lánya házába, csak hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az asszony beleőrült a veszteségbe és képtelen ellátni másik két gyermekét; a nővér, aki négyévesen talán látta a tragédiát, talán nem, úgy tesz, mintha sosem lett volna bátyja, de mániásan ragaszkodik Robin egykori macskájához; a városka lakói csavargókra terelik a gyanút, nehogy szembesülni kelljen azzal: esetleg közülük került ki a gyilkos.

Harriet pedig addig unatkozik (hisz mi mást is tehetne egy kislány, akivel senki nem foglalkozik, egy végeérhetetlen nyáron?), amíg el nem határozza: majd ő felderíti a rejtélyt és véres bosszút áll a gyilkoson. A kalandregények és Houdini bűvöletében élő, örökké bajba keveredő kis vakarcs talál is magának ideális gyanúsítottat, és megkezdődik a hajsza – melynek végére Harriet kényszerűen rájön: az élet nem kalandregény, a gyilkosság nem játék és azért elég ritkán fordul elő, hogy tizenkét évesek sikerrel álljanak bosszút droggal kereskedő, fegyverrel hadonászó rosszfiúkon. Kegyetlen felnövéstörténet ez, néhány iszonytató pofonnal és megbocsáthatatlan bűnökkel – épp olyan kegyetlen, mint a gyerekgyilkosság, ami a lavinát elindította, vagy mint az őrületbe kergető forró déli nyár egy lerobbant lakókocsiparkban, melynek mocskát nem könnyen feledjük.

Tartt legnagyobb erőssége e felnőtté válásról szóló gonosz mesékben az atmoszféra: úgy húz be saját világába, hogy olykor szinte erővel kell kiszakadni belőle és folytatni saját, huszonegyedik századi városi életünket. Minden lépéssel tovább süllyedünk Mississippi kígyóktól hemzsegő mocsaraiba, szánkban érezzük a víztározó poshadt vizének gyomorforgató szagát, látomásaink támadnak a szereplők által fogyasztott metamfetamintól, vándorprédikátorok kígyóit látjuk a szobánk sarkában tekeregni. Undorít ez a világ, a nagymúltú családoknál éhbérért dolgozó fekete szolgákkal, kik tán az egyetlenek, akik törődnek e család gyermekeivel, s akiket mégis egy szó nélkül dobnak utcára; a városszéli lakókocsiparkokban tengődő, kocsmázó, börtönből ki-be mászkáló, kilátástalanságukat drogba és kegyetlenkedésbe fojtó, polgárháborús gyűlölködéseket dédelgető fehérszegényekkel; a bibliatábor képmutatásával és a tizenkét éves gyerekek egymást kínzásaival; a békés egymás mellett élést ellehetetlenítő társadalmi feszültséggel, álságossággal, a félig múltban rekedt, félig jövőbe tekintő, a mában élni képtelen közösségével. Undorít, mégis falom minden sorát, képtelen vagyok elszakadni tőle, minden apró információmorzsáért odaadnám a fél karom, a végtelenségig olvasnék az Istencsapásról (micsoda név egy déli udvarháznak!), Cleve bíró négy lányának mindennapjairól, Allison első szerelméről, mely tán képes lesz kibillenteni őt a fivére meggyilkolása óta tartó letargiából.

Vékony jégen egyensúlyoz A kis barát, akárcsak Az Aranypinty: könnyű túlírtnak érezni, a cselekmény feszessége olykor hagy maga után kívánnivalót, előfordul, hogy úgy érezzük, kétszáz oldalon át nem történik semmi – valójában megtörténik minden. Ami csak egy gyerekkel megtörténhet. Minden egyes kígyó vájta ösvény, minden ránc az ágytakarón, melyet az imádott házvezető utoljára vetett be, minden víz alatt töltött másodperc, mellyel Houdini rekordjára törünk megkapja azt a jelentőséget, amit egy tizenkét éves fejében betölt. Donna Tartt az apró részletek királynője – ezúttal e részleteket csak még inkább felértékeli a gyermeki szemszög. Gyönyörű, aprólékos, zsigerekig ható műalkotás A kis barát – lassan, aprólékosan kell befogadni is, ízlelgetve minden tökéletesre csiszolt mondatát, hagyni, hogy minden részlet megkapja azt a jelentőséget az olvasóban is, amit betöltött Harriet kis fejében. S hogy végső soron nem is a bosszúról szól, ahogy a borító állítja? Dehogyisnem… Minden egyes sora a bosszú hiábavalóságáról regél. És arról, hogy csak magunknak ártunk, ha hagyjuk, hogy életünket a traumáink, tragédiáink, bosszúvágyunk határozza meg.


Kiadó: Park
Fordító: Kada Júlia

2020. január 16., csütörtök

Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata


Amikor írtam a Belső utak könyve alkalmazott (máshonnan nézve: szelíden vizezett) kelet-képéről, utaltam már rá, hogy meglehetősen bonyolultan alakult Popper Péter műveivel a viszonyom. Mostanra épp elég a távolság, hogy egyszerűen szeressem, ahogy kérdez, morfondírozik, óg-móg, s ahogy nagyon óvatosan, folyton valaki más szavai (mester-tanításokból, szent iratokból és versekből vett idézetek) mögé bújva válaszol. Jó vitatkozni vele, mert mindezt elég magas nívón teszi; a magáét a közérthetőségre törekvés szándékával is elég pontosan fogalmazza ahhoz, hogy olykor minden keserűség nélkül ne értsek vele egyet. Azt hiszem, valójában erre szánta a könyvét - edzőpartnert akart a kezünkbe adni. Hiszen hatszor leírja legalább, hogy ő nem guru. Nem mester, következésképpen nem lehetnek tanítványai. És legalább hatszor leírja azt is: valójában úgyis kizárólag a magad mestere lehetsz - csak az számít, amit magadból merítve tanulsz, mert általad az él. A többi úgyis papírra, képernyőre szórt jel, elhamvad, kikapcsolódik.

Felépít ehhez egy (irodalmi) legendát, vagy visszaemlékszik egyre? A kötetvégi öninterjúban gunyorosan eljátszik a kétellyel, hogy élt-e valaha egy Mysore-i szent ember, akit Pandit Gandolnak hívtak, avagy kitaláció az egész, a gondolat ruhája, a saját gondolaté. Ahogy Sári László szeretni való Lin-csi apátja, vagy még nyilvánvalóbban Király László György Nin-csen apátja; elképzelt kolostorok valóságos élményanyagra húzott kereteinek bölcs, szentember vezetői. Valóság, egykor élt, meghalt, meggyászolt, megidézett valóság Gandol? Vagy egy ruha, ami a kimondott szónak különös méltóságot ad, mert elköteleződést jelző, hiszen szerzetesi? Érdekes módon teljesen mindegy. Mert Popper Péter ebben a sajátosan felépített kis könyvben úgy jár el, ahogy az evangélikusok: tanúskodik. Ezt ennél pontosabban nem akarom szavakba bontani, hiszen ez egy érzés: hogy tanúság tétetik. Ott áll a szavai mögött - mint ahogy a valóságos tanítvány is (úgyis) kizárólag arra emlékszik a mester tanításából, amivel azonosulni tudott. Buddha és például Asvaghósa, Jézus és például János, de másfelől Szókratész és például Platón - a mesterek nem írnak, mert nem élő közlés, a tanítványok írnak, mert az élő közléssel vele jár a feledés.

Gandol ebben a szövegben személlyé válik, mégpedig ezer hibát elkövető, azokból okuló megvilágosodottá, aki köré odaülnek az olyan keresők, mint Popper Péter. Akik kérdeznek, és választ kapnak, és soha, soha nem azt a választ, amit jól esne hallani. Ezek a válaszok nyitva hagyott ajtók, még úgy is, hogy a lejegyzőjük, amikor csak teheti, odavonja a kulturális analógiákat, idéz, magyaráz, fénybe helyez. Ez a megoldás, a válasz, mint nyitva hagyott ajtó a megkérdőjeleződés erényeiről és veszélyeiről egyaránt beszél, s ez által a kérdésfeltevésről tanít a legtöbbet. Miközben azért hallatlan távlatokba von, ami az emberi kultúra hagyományait illeti. Mert tényleg egy transzcendencia van - ezerféle kulturális nyelven. Gandol ebben a szövegben boldogítóan nyitott, bátor tanítványságra tanít, hiszen Buddha tanításaitól a Taón át a kereszténység sajátos felvételéig jut - sajátos felvétel, mert semmit el nem enged abból, amit továbbra is igaznak érez, sőt, úgy érzi, azzal, hogy elismeri Jézust, valójába zsidóvá lett, visszamenőleg, a tanítás közös gyökerén át... Játékos világ-ökumené ez egyfelől, másfelől annak paródiája is - mert csak látszat, hogy vak mindarra, ami kizárja egyik hitelvből a másikat.

Valójában egyszerűen elviseli a paradoxont. Elviseli, ahogy az egyik hitelv (az egyik ige) megkérdőjelezi a máshol, más kultúrában, más fogalmi környezetben adekvát másik hitelvet (a másik igét). Hiszen csak szavak. Mint a tanítás foglalata, a Csan Tao. Csak szavak, amiket aztán úgyis mi, az olvasók töltünk meg élettel. Vagy nem. A szabadságunkban áll. Azt hiszem, ez benne a legszimpatikusabb, még mindig, mert ez a hozzáállás lehetetlenné tesz bármiféle fanatikus elvakultságot. Kineveti azt, akinél úgymond ott az igazság. De persze beszél a csapdáról is, amit ez a nevetés jelenthet - ha megmaradsz ebben a sajátságos attitűdben, a 'semmi sem igaz, vagy mindennek az ellenkezője is az' jellegű relativizmusban. Hiszen miközben a mester, Gandol valóban lélegzi ezt a paradox tanítást a válaszaiban, a tanítvány, Popper Péter a megidézés magyarázatában, a vonatkozó kulturális elemek között szabadon válogatva azért leteszi ide-oda a garast. Megosztja velünk a meggyőződéseit. Mindig minden dogmatikus dörgedelem nélkül, de elmeséli, e tanításokkal mire jutott. És miközben felhívja a figyelmet, az Istennel sakkozni kockázatos, neked azért jó szívvel felállítja a táblát és a bábukat. Tudja, hogy te vagy fehérrel - te nyitsz, kedves olvasó, könyvet, hogy okulj, és létet, magadnak. Te lépsz, hiszen életben vagy. Úgyis te lépsz, hiszen te még léphetsz.

2020. január 13., hétfő

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok


„A világon a legreménytelenebb eset a buta emberek romlottsága; ezek az első szóra megadják magukat, bár sejtelmük sincs, hogy miért. Elég, ha valaki ostromolja őket, ellenállásra nincs bennük erő. Az én szememben az ilyen nők közönséges automaták, melyek gombnyomásra szolgáltatják a gyönyört.
Maga most arra gondol, hogy a mi terveinkbe az is belevág, ha elzüllik a kicsike. Hát én azt se bánom. De résen kell lennünk, mert az ilyen automatáknak hamarosan mindenki kiismeri a tervezőjét és a hajtó erejét; ha tehát nem akarunk bajba kerülni, akkor ezt gyorsan kell lebonyolítani, idejében meg kell állítani a gépet, és mindjárt összetörni.”

Ahogy az évzáró posztomban is írtam, a tavalyi év egyik legemlékezetesebb olvasása Choderlos de Laclos 1780-as években megjelent levélregényének, a Veszedelmes viszonyoknak az újraolvasása volt. Közel tizenöt év után vettem kézbe: először kamaszként olvastam, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de amúgy kamaszosan halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába (John Malkovich), ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként (immáron nem Valmont-ba, hanem a férjembe), amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és nyűgöz le igazán.

A kisnemesi származású tüzértiszt-forradalmár Laclos levélregényének cselekménye (már ha lehet „cselekményről” beszélni e forma esetén egyáltalán) papírvékony: egy romlott és saját romlottságába szerelmes, a hivatásos csábító szerepében tetszelgő arisztokrata elhatározza, hogy - miután a párizsi előkelő körök minden valamirevaló szépasszonyát meghódította - romlásba dönti a korabeli társaság nagyjából egyetlen számára elérhetőnek tűnő erkölcsös tagját. Ebben segítségére lesz az egykori szerető, a jóbarát szerepében tetszelgő Merteuil márkiné – és persze akadályozzák is, számos oldalról. Akad társasági hölgy, aki annyira, hogy mellékvágányként Valmont kénytelen megrontani ártatlan lánykáját. Valmont, a világirodalom egyik leggyönyörűbben megírt parazitája ott találja magát három nő szerelmének, rajongásának, játszmáinak középpontjában: a hős férfiú, akinek egész léha élete a másik nem romlásba döntéséről szól, végre méltó ellenfélre talál. Ám az ellenfél ezúttal nem egy másik hódító, még csak nem is egy meghódíthatatlan, avagy hozzá méltóan romlott nő, pláne nem a kis ártatlanság, hanem az egész szövevény. Valmont életében tán először, szerelembe esik – legalábbis ő úgy hiszi, szerelmes. Tourvelné kegyeit már elnyerte, ám ami fogadásnak indult, tragédiába torkollik – itt van valaki, akivel a hivatásos játékos nem tud játszani. Aki szerelmet csak tisztán ad, és akihez - valóban először tán - tiszta érzelmek is fűznék. De ott az ellenpont: a métely maga, az egykori szerető, az egyetlen, aki romlottságban felveheti vele a versenyt, akit szeretni képtelenség, akinek megfelelni lehetetlen, éppúgy, mint kihívását visszautasítani. Hogy Valmont valójában szerette-e Tourvelnét, vagy szerette-e Merteuil márkinét, arról míg világ a világ, vitázhatnak az irodalomtörténészek – az én olvasatomban Valmont soha senkit nem szeretett, csupán saját magát, a végső döfést pedig nem a szeretett nő halála, hanem az a tudat vitte be neki, hogy amikor végre levetette örökkön hordott álarcait, és megadathatott volna neki, hogy önmagáért szeressék, nem mert élni a lehetőséggel.

Szerepek és játszmák regénye a Veszedelmes viszonyok: őszinteséget nyomokban sem tartalmaz, legfeljebb a kis Cecile kamaszos rácsodálkozásaiban. Egy olyan kor terméke, amikor (mikor nem?) a tisztesség látszatáért játszi könnyedséggel áldozták fel a tisztességet, egy világé, melyet a társadalmi feszültség már épp robbanásközelbe sodort, egy világrendé, melyben az örökölt vagyon és nemesi cím védelmében élősködők bárkit feláldozhattak kisded játékaik során. Laclos később forradalmár lett – a forradalmár hevülete ott van már e lapokon is. A pénztelen kisnemes minden indulatával gyűlöli Valmont-t, veti meg Merteuil márkinét, teszi nevetségessé Cecile-t és a másik oldalról a párizsi „előkelő társaságot” – míg a tisztességes polgárasszony Tourvelnének adja minden szánalmunkat. Társadalom- és valláskritikája vaskos, szereplőit gyűlöli és megveti, érzelmeiket folyvást hitelteleníti, olvasóját ő maga próbálja meggyőzni e levelek színvonaltalanságáról és ocsmány mivoltáról. Mégis olvassuk, kétszáz év múltán is – azzal együtt is, hogy a forma a legkevésbé sem segít divatossá válnia, korában erkölcstelennek számító viszonyai és szereplői vergődése pedig ma már itt-ott megmosolyogtatóak.

Van viszont valami, amiben Laclos nem hogy megelőzte korát, de kétszáz év elmúltával is a legnagyobbak közt említhető: mély emberismerete és az a pszichológiai alaposság, amivel a két nem közti játszmákat ábrázolta. Szinte hihetetlen, de olvasás közben nem poros klasszikusok, hanem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól jutott eszembe – Albee egymást végletekig kínzó, a közös játszma szabályait a legocsmányabb módon felrúgó, egymásra utaltságukba és az egymás iránti szeretetbe és gyűlöletbe beleőrülő házaspárjának mesterkedéseit idézi fel bennem Valmont és Merteuil márkiné játszmája. Micsoda megfigyelőképesség kellett ahhoz, hogy ez a nem is különösebben iskolázott tüzértiszt korát majd’ százötven évvel megelőzve így írjon arról, mily borzalmas mélységekbe tudja lökni magát az ember gyűlölet és szeretet béklyóiba gabalyodva…


Kiadó: Magvető
Fordító: Örkény István

2020. január 9., csütörtök

Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül


„A bőrünkön érezzük a társadalmi nyomást, az elvárást: a nő arra született, hogy anyává váljon. A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete, és mégis mindenki bele akar szólni.”

Tavaly a korábbiakhoz képest sok non-fiction került a kezembe, főleg pszichológiai témájú könyvek – megvan ennek is az oka, mindig megvan: fontos önismereti időszakokban nekem rengeteget segítenek ezek az írások, jó pár éve gyakorlom az önanalizálást a könyveken keresztül. Ezekről ritkán írok, egyrészt, mert szakmaiság híján nem mindig érzem, hogy okoskodnom kéne pszichológiai témákról, másrészt, mert a hitelességhez szükséges önfeltárást nem mindig engedem meg magamnak. Felületesen meg minek – ez, ahogy az irodalomban, úgy a pszichológia terén is alapvetésem. Részben ezért is töprengtem sokáig, írjak-e egyáltalán Tanács Eszter nekem nagyon fontos könyvéről, vagy sem. Elkerülhető-e az önvetkőztetés egy ilyen téma kapcsán, ha meg akarom őrizni a hitelességem minimumát? Vagy burkolózzak valamiféle áltudományos köpenybe és próbáljam a majdnem-szociológus távolságtartásával ajánlani a könyvet? Esetleg kezeljem pusztán könyvpiaci érdekességként és maradjak a felszínen?

Nos, dobjuk be a gyeplőt a lovak közé, meglátjuk, hova írja magát ez a poszt… Nem döntök el előre semmit.

Fontos könyv a Nők gyermek nélkül, és ahogy napról napra fogy körülöttünk a levegő, úgy érzem napról napra fontosabbnak. Én egy alapvetően szabad légkörben nőttem fel (a szabadság illúziójában, persze…), a kilencvenes években, amikor épp senki nem akarta megmondani, mi az egyetlen helyes út. Nem is gondoltam soha, hogy szűk két évtized, és beleérünk abba, hogy óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda. Hogy meg kell éreznem a tüskét, amit az okoz, hogy a társadalomban, ahol élek, már intézményesülten is kevesebbnek számítok csak azért, mert nincs gyerekem. Hogy másodrendű állampolgár lettem egy tollvonással. Hogy többé nehéz kizárólag a vájtfülű irodalmár iróniájával olvasni Atwood disztópiáját… A legjobbkor taposott bele a hazai közbeszédbe ez a könyv – igazából valahol csodálom a bátorságát, még ha a meglévő könyvpiaci tapasztalatnak hála a reklámértékkel is tisztában vagyok.

Persze a propaganda és a „családvédelmi” intézkedések sokasága csak az összkép egyik fele – sokszor fájóbb és valójában fontosabb (mert hosszabb távú, alapvető társadalmi dinamikákról és rossz beidegződésekről szól, melyeket jóval nehezebb megváltoztatni, mint egy-egy kormányrendeletet) az, ahogy a környezet (család, barátok, munkatársak) reagálnak arra, ha valaki nem vállal gyereket. Már önmagában a tény, hogy mindenki úgy érzi: reagálnia kell. Hogy köze van hozzá. (Szögezzük le már most: nincs. Az egyetlen ember, akivel egy nő meg kell ossza a döntést, hogy vállal-e gyereket vagy sem, a társa, akivel összekötötte az életét. Senki másnak semmi köze hozzá.) Hogy ez TÉMA, csupa nagybetűvel. A vasárnapi családi ebédnél. Az ötévenkénti osztálytalálkozón. Az új munkahelyen az ismerkedési fázisban. Hogy az általános nézőpont még mindig az, hogy ha valakinek nincs gyereke, ott valami baj van: ha egészségügyi okból – szegény (de azért biztos ő tehet róla, lehet lelki oka van, vagy nem eszik eléggé egészségesen, vagy nem járt szűrővizsgálatra, vagy…); ha nincs hozzá megfelelő társ – ugyan már, csak válogat, ki kell kötni valaki mellett, aztán egy-két gyerek, és utána úgyis együtt kell maradni, majd megszokják egymást, nagyszüleink is ezt tették; ha nem akar – olyan eleve nincs, tuti akar, csak nem jön össze és nem vallja be, biztos valami súlyos trauma van a háttérben, ki kell beszéltetni, aztán majd rájön, hogy akar ő; ha meg még így sem akar: egyértelmű deviancia. A sor a végtelenségig folytatható…

Mert olyan nincs, hogy ezt egyszerűen annyiban hagyjuk. Van egy roppant okos kérdésfeltevés a könyvben (már nem emlékszem, hogy valamelyik interjúalany mondja vagy a bevezetőben szerepel): a gyerekesektől sosem kérdezzük meg, miért vállaltak gyereket. És tényleg. Érdemes amúgy kipróbálni, meglepő lehet, mennyire kevesen tudnak rá érdemi választ adni – egyáltalán hányan gondolkodnak el vajon rajta? A leggyakoribb válasz, hogy „mert így szokás”. De tényleg? Azért hívunk a világra újabb kis életeket, mert „így szokás”? Félreértés ne essék: végtelenül tisztelem azokat, akik valós benső igény által hajtva vállalnak gyerekeket és képesek őszinte szeretetben felnevelni őket. De sajnos mellettük ott vannak, akiknek a gyerek csak státuszszimbólum, vagy kipipálandó tétel, vagy eszköz a pasi, a létbiztonság, a babaváró hitel megszerzésére. Nem ebbe az irányba halad a közbeszéd, de igenis ki kell mondanunk: azért gyereket szülni, hogy megfogj egy pasit vagy rendbe hozd haldokló kapcsolatod vagy megszerezd a hitelt / házat / adómentességet, miközben nem akarsz anyává válni, sokkal nagyobb deviancia, mint tudatosan nemet mondani.

Tanács Eszter könyve tizennyolc nő történetén keresztül ad betekintést a gyermektelenség sokféleségébe (érdekes egyébként a szóhasználatunk, magam is automatikusan használom a fosztóképzővel ellátott „gyermektelen” kifejezést, miközben egy olyan könyvet ajánlok, amely épp arról szól, hogy ne érezzük és ne éreztethessék velünk, hogy „gyermek nélkül” kevesebbet érünk – ennyire mélyen beleivódott a mindennapi szóhasználatunkba is a negatív ítélet). Tizennyolc történet, a legkülönbözőbb életutakról, melyek három nagyobb csoportba rendeződnek: ahol egészségügyi okokból nem lehet gyerek; ahol valamiféle trauma váltotta ki, hogy az illető nem akar gyereket; illetve ahol sem hátráltató ok, sem trauma nem játszik szerepet, egyszerűen tudatos döntés eredménye a gyermek nélküli élet.

Nyilván az olvasó saját élete / döntése nagyban meghatározza a viszonyulását a történetekhez. Nekem az utolsó csoportba tartozókat volt a legkönnyebb olvasni-emészteni, ezekben látom viszont a saját döntéseimet, és végtelenül hálás vagyok azoknak a nőknek, akik vállalták, hogy betekintést engednek e legbensőbb döntés miértjeibe. Az utóbbi évek számos pszichológiai tárgyú olvasmánya és saját magamon végzett poszttraumás terápiás munkája után a súlyos traumák illetve negatív családi behatások, gyermekkori tapasztalatok kiváltotta idegenkedés elborzasztott, de nem lepett meg – ezekben sok esetben egyébként ott láttam azt is, hogy feldolgozatlan traumák vannak a háttérben, volt interjúalany, akit szelíden pszichológushoz tereltem volna, és a legkevésbé sem azért, hogy megváltoztassa a döntését… Érdekes módon, amit nekem a legnehezebb volt olvasni, az azon nők vallomása, akik vágynak-vágytak volna gyerekre, de egészségügyi okból nem lehet(ett).

Az elsődleges olvasata e könyvnek általában az, hogy a többségi (gyerekes) társadalom tagjait érzékenyítse a kisebbség (a gyermek nélküliek) irányába – ehhez képest épp a saját olvasatom ébresztett rá, hogy a kérdés ennél is komplexebb: a gyermek nélküliek csoportja sem homogén és itt is szükség van arra, hogy lássuk a „többiek” nézőpontját. Én például, bevallom, sosem tudtam igazán mit kezdeni azon nőtársaimmal, akik „belebetegedtek” abba, hogy nem lehet gyermekük. Egyszerűen nem értettem, miért kell ekkora jelentőséget adni a dolognak. Annyira nem akartam, és annyira el voltam foglalva a saját nemakarásommal, hogy nem voltam képes látni az ő drámájukat: hogy ha valaki igazán akar gyermeket, épp annyira bele tud őrülni abba, hogy nem jön össze, amennyire én bele tudtam őrülni abba, amikor rám akarták volna kényszeríteni, hogy legyen. Furcsán működünk mi, emberek, de olykor nem árt egy ilyen pofon a kis egónknak és berögződéseinknek. Egyébként az értetlenség oda-vissza megvan: még tán a legszenvedélyesebb anya ismerősömtől sem kaptam annyira értetlen reakciót tudatosan választott gyermeknélküliségemre, mint attól, aki szeretne, de nem lehet: mondván, ha ő annyira szerencsés lenne, mint én, hogy lehetne, akkor szakmányban szülne, én meg elpazarolom itt a petesejtjeimet lehetőségeimet… Ez is egy olvasat, ugye.

Jó lenne, ha minél többen olvasnák ezt a könyvet és jó lenne, ha elindulna egy egészségesebb társadalmi párbeszéd a témában – mondjuk illúzióim azért nincsenek. Politikai propagandát és hatalmi játszmákat nem fog megváltoztatni némi „szociológiai okoskodás” – de már annak is örülni kell (én legalábbis örülök), ha néhány értő olvasóhoz eljut a könyv és elgondolkodik azon, hogy nem ártana eggyel nyitottabban állni egymáshoz és legalább megkísérelni elfogadni a másik döntéseit. Hadd éljük már úgy az életünket mindnyájan, ahogy szeretnénk!


Kiadó: HVG Könyvek 

2020. január 6., hétfő

greCSÓKOLlár: 'Szív, ha üt, magyar!' - MÜPA



A rendre igen nívós előadók ösztönző hang-látomásait befogadva úgy mellesleg jogot szereztünk arra, hogy a MÜPA hűségprogramjának részeként egy előzetes regisztrációt követően megnézhessük az idei első, rajongóknak ajándékozott előadást. Ki nem hagytuk volna - Timinek mind a mai napig sokat jelent a Kistehén, én meg nem múló szeretettel figyelem, hova nő Grecsó Krisztián irodalma (még ha jelenleg épp az igen bokros restanciakupacban ücsörög is a Vera). Szóval ki nem hagytuk volna a greCSÓKOLlárt, semmi pénzért, pedig épp ütött-kopott vagyok megint, egy kis ronda varacskos disznós bicikliről leszállás következtében...

Nem is tudtuk, mit hagytunk volna ki. Sokszor láttam már, hogyan hangolják a produkciót a Bartók Béla Hangversenyterem gazdag lehetőségéhez a kedvenceim (az etalon nekem ebben Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, egyszerűen eszelős, milyen elegáns boldogsággal éltek a tér tágasságával, a nagyobb szabású hangzás ajándékával), de azt még soha, hogyan csinál két istenáldotta igric, meg néhány barátja meghitt, otthonos klubot belőle. Ez is varázslat ám, csak másféle - hogyan húzod az utolsó sor székét is színpad-közelbe. Szelíd, fesztelen esetlenségekkel, oldottsággal a dalok között, személyességgel, amit maga a jelenlét teremt, de tréfa, a másik froclizása fényez varázslattá. Egyszerűen otthon voltak benne, miközben persze, hogy elmondták, mennyire szokatlan számukra a szitu, mennyire nem lehet felkészülni rá, s hogy ezt a zenés irodalmi estet értelemszerűen nem ide találták ki. Működött mégis, mert volt bátorságuk újrafogalmazni ezzel az őszinteséggel magát a teret.

Régen követem a Rájátszást, mindig is tetszett az ötlet, hogy kortárs versre szülessék működő zene. De meg kell mondjam, elég régóta elsodródott előlem ez a lehetőség és nem nyúltam utána. Régen sokat hallgattuk a Petőfi rádiót, amikor fényre került a hullámain a magyar ounderground, eljártunk MR2 Akusztikra - de amikor ennek a korszaknak vége lett, szem elől tévesztettük őket is - azaz ezt a játékot a színpaddal és egymással. Időközben Kollár-Klemenz Lászlónak kijött egy novelláskötete, Grecsó Krisztián pedig alaposan megtanult zenélni és előadni. Nyilván tiltakozna, ha hallaná (ahogy az este egyik legmulatságosabb momentumában tette, amikor elővette az ukulelét), de higgyétek el nekem, tényleg két igric, két minden szempontból egyenrangú gitáros-dalos ember ült azon a székeken. Őket segítette aztán bájos profizmussal fényben maradni Vajdovich Árpád bőgőn és Mákó Kató ütőhangszereken - meg minden könnyedén viselt, tündéri profizmusával Hrutka Róbert. Néha úgy éreztem (a saját, dalnak írt dalaik alatt), hogy Dévényi Ádám szelleme vigyorog a hangversenyterem orgonasípjai mögül. Nem azért, mert hasonlítottak volna a dalokban a valahai kedvenc igricemre, hanem mert azt a borzongást éreztem a gerincem mentén, amit eddig jobbára csak tőle... Amiben nincs csodálat, mert annál közelebb van, ami nem lenyűgöz, hanem felszabadít - ami tényleg közelebb húz engem is az utolsó sorokból. Mert tényleg otthonos.

Mertek ennek a hangversenyteremnyi embernek novellát olvasni - hiszen ez a műsor így kerek. Egy szál szövegbe merült hang. És fürösztött. Lacitól én semmit nem olvastam még, de megragadó volt, ahogy a hasítás kedvéért, a Balta kedvéért ültetett nekünk a szavaival egy erdőt. A legszükségesebb szavakkal azt a sokféleséget, ami lenyűgöz engem is, amit többször próbáltam hasonlóképp szavakba hasogatni. Krisztián meg egyszerűen jó és egyre jobb. A maga paprikaszedő emlékeivel beállított megint a szőlőtőkék közé - kacsoló, kapáló, szüretelő gyereknek. Tudom, hogy miről beszélt - vannak azonos gyökerű, csak másmilyen termést hozó emlékeink, de én nem tudnék ennyire plasztikusan összefogni egy ilyen, vidéket, ősöket, paraszti létet minden mesterkéltség és hamis bukolika nélkül megtisztelő, becsületes szöveget.

Sűrű, szép este volt, repült az idő. A ráadásban Erdős Virág verse dalban, az Ezt is elviszem magammal - gyönyörűen ült rá az egész este finom bátorságára, ahogy ott, ahol, és azt, amit. Elhoztuk magunkkal. Remélem, kitart a következő alkalomig. Végül, de nem utolsó sorban hadd köszönjem meg szívből Káel Csabának, hogy alkalomhoz juttatta a greCSÓKOLllárt, hogy élhessenek vele. Jó érzés látni, hogy a MÜPÁban továbbra sem fújnak a szájszagú szelek.



2020. január 3., péntek

2019 - évösszegzésféle shizoo klaviatúrájából

Akárcsak a feleségemnek, nekem is igen gazdagra sikerült évem volt a tavalyi - de a rengeteg (jellegében inkább pozitív) élmény, tapasztalat, sikeresen megoldott feladat közepette ez a számunkra kedves szenvedély, az olvasás és az olvasottakról való véleményünk elétek tárása szenvedte a legnagyobb károkat. Soha ennyire kevés könyvet nem olvastam még, mint 2019-ben - egyszerűen másra kellett az idő.


Órákat mesélhetnék róla, de ez az írás itt nem erről szeretne szólni, úgyhogy rövidre fogom (amennyire bírom). A legjobb barátommal, Pistivel márciusban váltott pár beoltó szó után augusztusra összeállítottam életem második verseskötetét. Maga a folyamat nem volt annyira véres, mint a shizoo esetében, a Mit is tanultam fókuszált, téma-kötött kis gyűjtemény lett, nagyon hamar eldőlt, mi kerülhet bele, mi nem; élvezettel raktam össze. Hogy aztán szinte a folyamat végén (bizonyos mértékig a válogatás melléktermékeként) mégis boruljon minden attól, hogy megírtam életem (eddigi) fő művét, a Négy kvartett című kompozíciót. Végül Kotász Zoli barátommal (akinek nem lehetek érte elég hálás) kidobáltunk minden ballasztot az eredeti tervből, így született meg ez a kettős verseskötet. Mindkét eleméről, a Mit is tanultamról és a Négy kvartettről is írtam egy bemutató műhelynaplót, ha valakit mélyebben érdekel. Ez a folyamat nyitott meg annyira, hogy hozzá merjek gondolni Hamvas Béla Tabula smaragdina - Mágia szútra kötetéhez, ami az év egyik legfontosabb újraolvasása volt, és hogy hozzá merjek érezni T. S. Eliot összegyűjtött verseihez (egy bemutató verselemzés erejéig) ami meg a másik legfontosabb.

Órákat mesélhetnék arról is, hogyan lettem közben egyéni vállalkozó (hogy még bonyolultabb legyen az életünk). Ezt nagyon régen meg kellett volna lépnem, most már látom, de csak most bomlott hozzá alkalom, és most érett meg hozzá stratégia. Ami szintén átalakult menet közben. Hiszen bár írok pénzért most is alkalmazott szövegeket, blogbejegyzéseket, egyéb tartalmakat ide meg oda (például a Flowcycle nevű új biciklis portálra), ahogy elterveztem (hogy ez lesz a fő tevékenységi kör), de eluralt a biciklis pincérkedés. Mert szeretik a partnereim, ahogy csinálom, mert szeretem csinálni, és még bírom erővel is - bár török-zúzódom néha. Ahogy az iparszerű biciklizésről egyszer már haikuba fogalmaztam: nem az a kérdés, perecelsz-e, hanem az: hogyan és mikor. Most is épp gyógyulok egy káreseményből - de a mérleg egyébként messze pozitív irányba billen így is.


Meg kellett tanulnom ezt a szabadságra alapozott sajátos életet - például hogy hogyan ne legyek a magam rabszolgája (se). Időpontot (egyáltalán, bármilyen számot) azonnal ejtő aggyal kellett kialakítanom ebben az életvitel-szerűségben egy rendszert, hogy ne sodródjak el benne. Lemondva az alkalmazotti lét kívülről szervezettségéről, ami vezet - ebben a sajátosan szigorú és közben hanyagul korrupt környezetben. Még nem jutottam el a kívánt szintre, de dolgozom rajta. Izgalmas ennyi idősen kiszakadni a megmondják mit és hogyan világából, de az időnként becsúszó szerelések és pofonok ellenére nagyon élvezem. Csak el tudjátok szerintem képzelni, mennyi időm és agyam marad a szenvedélyeimre...

Sajnos ennek esett áldozatul a slam is - bizonyos mértékig. Teljesen nem hagyhatom abba, még mindig éles fényben áll előttem, hogy ez az egyetlen verset (versszerű, előadott szöveget) hallgatni hajlandó közeg ma, de versenyezni már nem szeretnék. Egy eseménysorozat van, a Földalatti slam csapatáé, ahova el fogok járni, hogy előadjak - ahogy ebben a közegben csúfolják, Open Miklóssá leszek eztán (az open mic, a szabad mikrofon a megmérettetésen kívül előadott, közönséget versenyre bemelegítő slam neve). Nem mondhatok le róla, a személyes jelenlét hallatlanul fontos, bármilyen furcsa, a színházak elleni hatalmi attak is ez ellen indult, a személyesség ellen, ami csoportos - azaz ebben a kultúrát egyre inkább magányban fogyasztó világban még mindig közösségi élményt jelent. Ezt egy cirkuszi előadás folyamán értettem meg - a Fővárosi Nagycirkusz Hófödte álom előadása alatt, amely Jakutföld Gyémánt Cirkuszának vendégelőadása volt. Nem írtam róla - annyi fontos élményről nem írtam, de ebbe az amúgy lenézett műfajba ez a cirkuszi előadás megint teljesen másképp ízelt bele, mint ahogy gondoltam volna: jó varázslat volt, érzékenyítő és szép mese, amit nem nyomtak el, hanem felmutattak az attrakciók.

Ne csodálkozzatok hát rajta, hogy nem olvastam valami sokat. Pedig könyves vonalon igen izgalmas év volt a tavalyi; csodálatos megjelenésekkel, nagy hiánypótlásokkal és bátor kiadói döntésekkel gazdagon rakott. Minden vonalon, amit ha lenne időm, követnék - szépirodalomban, versben, sci-fiben, fantasyban és képregényben... Úgyhogy igen méretes restanciával vágok neki ennek az évnek. Így is gyönyörű ajándékokat kaptam, bár top 10-re nem futotta belőlük, és rangsorolni se szeretném őket - mindegyik megnyert magának, bármelyik nyerhetné a legjobb tavalyi olvasmány kitüntető címét.



- A sagák. Amint látni fogjátok a továbbiakban is, Izland, az ottani ó és újabb kultúra a tavalyi évben is szemléletformáló élményekkel ajándékozott. Én tényleg elfogódott szeretettel lapozom Bernáth István saga-fordításait, lassan, sokat ízlelgetve. Tavaly írtam a Brennu-Njáls sagáról (bár javarészt még tavalyelőtti olvasás volt) és Vörös Eirík történetéről - mindkettő fontos, és tanulságos könyv, kisszerűségeink és nagyszerűségeink foglalata, amúgy meglepően könnyen emészthető formában.

- Ted Chiang: Kilégzés és más novellák. Itt van ez a pasas, akinek a fantasztikuma tényleg tudományos, de közben a meséinek szíve is van, lelke - könnyű érte lelkesedni. Gondolatkísérleteket jegyez le lehetséges és lehetetlen jövőkről, alternatív múltakról, általában iszonyúan szikár és sallangmentes (valójában tudatosan megválogatott) eszközkészlettel. Miközben hamisítatlan szépirodalom, amit csinál, olyan nívón, mint tényleg a legnagyobbak. Szerintem emberszenvedély-beteg ő is, ahogy Bradbury volt, minden történetében ebből gyógyítja magát, és bennünket. Ez a kötete ráadásul (a korábbi Életed története és más novellák fényében) megmutatta azt is, hogy sokkal szélesebb az eszközkészlete, palettája, mint ahogy első pillanatra tűnt. A szorongás a szabadság szédülete című meséje, amíg élek, velem marad.

- Simon Stålenhag: Elektronikus állam. Ez a képes regény zseniális. A története banális és ezerszer elmesélt, három mondatban összefoglalható, de közben iszonyatba csomagolva reflektál a létünk egyre inkább eluraló virtualitásra. Durván többfenekű, ahol a kép és szöveg teljesen azonos rangon mesél. Ahol a kép nem illusztráció, és a szöveg nem képaláírás. Az írójának valóban van egy látomása rólunk, és példaszerűen teszi szerkezetbe - úgy, hogy a teljes megértéshez látszólag alig ad támpontot és valójában mindent megad, amit a meséje adhat. Nem tudsz meg az elemeiről semmit, a minimálisan szükségesen túl - talán ettől borzong a zsigerekben ennyire messzire hatóan. Hála az Agave kiadónak, hogy bele mert vágni a kiadásába!

- Peer Krisztián: Nem a sajátod. Versben igen erős éven vagyunk túl, és én végre összeszedtem magam annyira, hogy írjak Krisztián 42 című kötetéről - és mégis inkább az utána következőt emelném ki, mert messze ez volt a nehezebb költői feladat. A hogyan tovább lejegyzése, azután a felkavaró, megragadó szembesülés után, ami a költője minden irritáló (és következetesen mutogatott) személyiségjegye segítségével (s valójában ellenére) csaknem belém fojtotta a szót. Mert tényleg ez a nehezebb, hogy egy ilyen veszteség után is éljünk és éltessünk. Nem lett népszerű, sokan nem szeretik - pedig gyönyörű tükre ennek a sokkal zavarosabb élethelyzetnek. Krisztiánt nehéz szeretni, erről ő maga gondoskodik. De a magamutogatásig őszintesége imponáló, mert a szétesettségeit is eszelős nívón dokumentálja.

- Sandman, az Álmok fejedelme - gyűjtemény, második kötet. Tényleg nem lehetek eléggé hálás a Fumaxnak, hogy végre magyarul is olvashatom tovább ezt a szemléletformáló alapmunkát! Persze, hogy írtam az első gyűjteményes kötetről is, holott olvasót próbáló, hosszú bejegyzésekben okoskodtam már a tartalmáról a régebbi kiadás kapcsán. De egyrészt nekem ez a graphic novel messze többet adott, mint egy beleélhető, önkényes mesét, másrészt a felét se írtam le, ami eszembe jutott róla (gondoljatok bele...). Neil Gaiman az egyik hősöm, aki látni meri, mennyire mítoszrendszerekben élünk, a racionáléink alatt milyen iszonyatos, zsigeri követelések világai laknak - s hogy adott esetben mennyivel erősebbek, mint a meggondolásaink. Kiszolgáltatottságunk mértékét Hamvas Béla kifinomult, mélyen kultúra-átjárt teljesség-igénye mellett nekem ez a sokkal könnyedebb megragadásokban és megfogalmazásokban lubickoló angol mutatja meg a leginkább. Szerelmes vagyok a látomásaiba, és alig várom a harmadik kötetet...

- Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. Lapozgatom. Az írott szó erejével vert könyvet. Életekről szól, amelyek mára halottak, egy író képzeletén át, aki még él. Egy író tollával szól, aki nem szégyell, nem átall a halottak nyelvén beszélni. Lapozgatom ezt a könyvet, balladát a költészet hatalmáról és veszélyeiről. Mondanám, hogy költői. De ide kevés a jelző. Lapozom a könyvet, némelyik mondata megragad, az olvasmány behúz az egykor élt emberek világába. Kevés, hogy költői. Ez a könyv egy saga - annak megkötő szabályai nélkül, de annak szellemében. Egy észak kegyetlen körülményei közé száműzött eposz. Eposz a fiúról, akit magukkal ragadtak a könyvek, de nem nyelték el. Csak elnyeléssel fenyegették, ahogy a tenger a halászok lélekvesztőjében. Ahogy a hóvihar, a mogorva postás lába nyomán lépdelve. Ahogy az ember világának szegényes kunyhói és alig kevésbé szegényes Községének házai közt az egymás részvétébe vagy közönyébe bámuló viszonyok. Egy elnyeléssel fenyegetett fiú történetét lapozom, miután elolvastam, borzongásig vakító utolsó soráig el, a történetét annak, akinek a lapokon nincs neve. De minden porcikámban érzem, az olvasás múltán is: volt neve a valóságban. Nem akarom ezeket a mondatokat másképp (újra)fogalmazni. És nem okozott csalódást a korábban írt könyve se - ha telefonkönyvet adnak ki tőle magyarul, azt is el akarom olvasni.



Filmek tekintetében igen erős évet zártam (ennyiben vitatkoznék a párommal), bár tény, elsősorban nem az idei év termése miatt. Újranéztük a Fridát (ikonikus filmregény egy ikonról), végre megnéztük a Kutyák szigetét (Wes Anderson egy istenverte gyerekzseni, valódi életkorától teljesen függetlenül), végre rácsodálkoztunk Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtőjére (még sokszor újra fogjuk nézni...) és megfürödtem megint a Brazil őrületében (és írni is sikerült róla). Összekapartam magam és egy lassú, meditatív újranézés után írtam Tarkovszkij Nosztalgiájáról. Elmarkolt megint ez a csodálatra méltó, őszinte hit a filmben, hogy több lehet, mint faramuci időkezelésű, kiszolgáló-attitűddel készült tömeg-szórakoztató időtöltés. Valahol ugyanez a többlet emelte számomra az év mozgóképes csúcspontjává a Csernobil-sorozatot (minden vélt, vagy valós hibája ellenére) - legalább végiggondolhattam megint, milyen következményei vannak, ha ebben a csalás-szerkezetben, a mozgófilmen próbálunk igazat hazudni. Illik ebbe a gondolatmenetbe a Volt egyszer egy... Hollywood, hiszen pont ezt a tényt láttatja a maga valóság-csavargatásával, csak pont a másik végéről, a koronájánál fogva ragadja meg azt, amit Tarkovszkij remeke a gyökerénél. És beleillik a Joker - egy elképzelt főgonosz mélyen valóság-ízű eredettörténete, mert megtiszteli a meséink erejét azzal, hogy a fantázia csalásaiba belecsöppenti a valóságos motivációink.

A zenei élményeket Timi csodálatosan összefoglalta, egyetlen hiányérzetem teszem csak itt szóvá a közös koncertlátogatásaink közül, Lukács Miklós és a Cimbiózis világa úgy vitt, mintha egy zseniális festő folyamatosan változó ecsetkezeléssel készült festményében hallgatóztam volna. Sajnos a 2019-es Budapest Ritmo kimaradt - áldozatul esett az átalakuló életvitelemnek, pedig Galgóczi Tamás egykomám Ekultura.hu-n megjelent beszámolói alapján csodáktól fosztottam meg magam. Többször nem leszek ennyire hülye - főleg hogy megint hazánkba látogat a Womex világzenei eseménye... 

Szeretnék jóval többször bujkálni a szavakba, így, a szemetek láttára. Kell ez. Egyre inkább kell, hogy melengessen élmény, könyv, film és zene. Mert igen hideg van odakint. A lélek hidege.


Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasónknak!




2020. január 1., szerda

2019 - évösszegzésféle Ilweran tollából


Lassan már komolyan én is unom saját magam, úgyhogy rövidre fogom a szokásos bevezetőt: a két évvel ezelőtt elindult és tavaly magasabb fokozatra kapcsolt változáshullám nem hogy nem ült le, de minden eddiginél nagyobb intenzitással söpört át az évemen – olykor csak kapkodtam a fejem hogy hova is tartunk. Az év nagy részében sodródtam az árral, aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy hol vetődtem partra. Az eddiginél (és igazság szerint az eddig általam egészségesnek gondoltnál) jóval nagyobb mértékben tölti ki az életem most a munka – ez meg is látszik a blogon, az elmúlt tíz évben nem volt ennyire kevés poszt, mint az utóbbi hónapokban. Írhatnám, hogy zavar, írhatnám, hogy mindent elkövetek, hogy ez változzon – nem teszem. Mert bármennyire zavar, az a nagy helyzet, hogy lubickolok abban, ami körülöttem történik. Az elmúlt tizenkét év során sosem gondoltam volna, hogy leírom: a munka fontosabb lett, mint az írás, és nem bánom. Hogy hosszú távon mi lesz ebből, nem tudom. Hogy lesz-e belőlem tartósan megélhetési karrierbűnöző, vagy visszatérek a szenvedélyeimhez – nem tudom. Hogy ha ez az állapot tartóssá válik, megtalálom-e valaha az egyensúlyt a munka-magánélet-írás háromszögben – nem tudom. Bármi lesz is, ti, az olvasóim észre fogjátok venni.


Ironikus módon, amennyire kevéssé volt fókuszban az írás ebben az évben, annyira előtérbe került az olvasás. Majd’ másfélszer annyi könyv csúszott le 2019-ben, mint egy évvel korábban – az olvasás egyfajta horgonyszerepet töltött be, úgy hiszem. Könyvekkel próbálom megőrizni a józan eszem, ahogy Amadeával félkómás reggeli buszozások alkalmával meg szoktuk állapítani – valójában kapaszkodom bölcsészlányos attitűdöm utolsó maradványaiba, melyeket egyébként a mindennapokban roppant elszántsággal igyekszem (kell) magam mögött hagyni. Van ebben egyfajta csapda: csúszunk egy pótcselekvés felé, de még nem reménytelen megtalálni az egyensúlyt.

Szóval az előző évekhez képest sok és ami fontosabb, sok jó könyv került a kezembe. Az év olvasásainak bő negyven százaléka újraolvasás volt – ilyenre tíz éve nem volt példa. Egyrészt, az általános zaklatottság közepette kerestem az ismerős, otthonos élményeket – másrészt azzal, hogy elengedtem a teljesítményblogolás-recizés-mindenújdonságotelolvasás kötelező köreit, sokkal szabadabban válogattam a magam kedvére. Ezt el kellett engedni, nincs mit szépíteni rajta: eltelt tizenkét év a blog indulása óta, megvolt az egészséges kifutása a „kötelező” írásnak is, most már vége. Ami kevés idő és energia van erre, azt olyasmire fordítom, ami valóban fontos, nekem. Ha úgy hozza a kedvem, akkor csupa újrázásra.

Épp ennek az újraolvasás-hullámnak köszönhetően csalok kicsit a toplistával: tavasszal egy hónapot a nekem még mindig legfontosabb Woolfra szántam – hatalmas élmény volt, tömény, kérlelhetetlen alászállás a saját sötétségembe, igazából nagyon kellett (és végre leróttam egyik legnagyobb tartozásomat magam felé: írtam az esszékről); remélem, jövőre lesz elég elszánás bennem a folytatáshoz. Viszont Woolf borítja a listát – szigorúan véve az öt idén olvasott könyve elfoglalná a felét, de ez igazságtalan lenne mindenki mással szemben, úgyhogy önkényeskedjünk kicsit: Woolf még mindig minden listán felül áll, a top 10 kizárólag utána értelmezhető. Lássuk:


Zadie Smith többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Keserédes könyv a Swing Time – egymástól, szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról, melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem találhatjuk meg önmagunkat. 

9 – Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Laclos klasszikusáról még íródik a poszt – de nem marad el. Közel tizenöt év után olvastam újra, először kamaszként került a kezembe, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de kábé halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába, ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként, amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és nyűgöz le igazán. Kár, hogy a forma nem segít divatossá válnia – pedig jó lenne, ha minél többen olvasnák.


Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Az élmény ezúttal azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz. A szerző egyik legjobbja.


Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért, amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.


Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.


Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.


Érdekes viszony fűz a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának eddig darabjaihoz. Az első részt anno fájóan súlytalannak és klisésnek éreztem és nem is igazán értettem a körülötte lévő felhajtást, a második ehhez képest elképesztő módon felidegesített, még most is bugyog bennem az indulat és érzem a fojtogató hányingert, amit Lila mesterkedései és a telep korlátoltsága miatt éreztem. Súlytalanság és tömény undor – ezek vezettek a harmadik kötetig, ami viszont mintha nekem íródott volna. Erre a részre értünk össze Ferrantéval – szinte minden mondatát éreztem, mintha rólam írna, de nem bántón, nem sebeket tépve, nem a kórboncnok perverz lelkesedésével, hanem támogatón, elsimogatva a korábban oly sokszor felszakított sérüléseket. A két rész együtt az év legmaradandóbb élményei közé tartozik. És már felkészül a negyedik, befejező kötet…

3 – Donna Tartt: A kis barát

Donna Tartt tíz évente ír egy regényt, ám azokkal rendre beszakítja az asztalt. A titkos történet és Az Aranypinty után a kettő között íródott A kis barát (poszt később) is bombabiztosan lőtte magát dobogóra – még úgy is, hogy szigorúan véve a három közül ez a legkevésbé emlékezetes. Persze önmagában az sokat mond, hogy Tartt „leggyengébb” könyvéért szerzők ezrei adnák oda a fél életművüket. A kis barát bizonyos szempontból éppúgy felnövés-történet, mint két elődje – a gyermekkor végéről, az illúziók elvesztéséről, a saját sérthetetlenségünkbe és kivételezettségünkbe vetett hit leomlásáról mesél. És közben a legszebb és legkegyetlenebb bosszútörténetek egyike: egy tizenkét éves kislány bosszúhadjárata, aki még nem tudja, azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre.

2 – Edward St. Aubyn: Patrick Melrose 1-2. (Nincs baj / Baj van / Van remény; Ami kell / Végül)

Patrick Melrose öt kisregényből álló története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét, épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül szórakoztató regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.


Végre teljes a történet – márpedig nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél, tudja ezt jól Atwood is, bizonyította már számos művében. Ahogy azt is, nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A trilógia zárásában a Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.

Szoktam írni az év csalódásairól, de most valahogy nem jut eszembe egy olyan olvasmány sem, ami annyira meghatározóan rossz élmény lett volna, mint mondjuk korábban az Abban a házban vagy a Bűvölet… Lehet, észrevétlenül toleránsabb lettem? (Nem…) Azért nem volt minden fenékig tejfel, a Sült zöld paradicsom újraolvasása például sokkal kevesebbet adott, mint amire számítottam, az Ég a várost a végére már halálosan túlírtnak éreztem, a Puncs szerintem jó eséllyel indul az év legtúlértékeltebb könyve címért, Franzen esszéin remekül szórakoztam, de meg sem közelítik a regények sziporkázását, a Jótét lelkek ellenben egy sokadik, teljesen felesleges Franzen-utánérzésnek tűnik – ezzel együtt is, egyiknek az olvasását sem bántam meg.

Filmek terén nem volt annyira erős év, mint némelyik előző – egyszerűen kevés idő jutott rá. Év végéig várattak magukra az igazán szíven ütő moziélmények: a Joker és a Volt egyszer egy… Hollywood is simán lehetne az év filmélménye, mégis a kettő között egy 2012-es, csendes dokumentumfilm kúszott fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Az Apáim történetében a kanadai függetlenfilmes Sarah Polley (aki már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”) olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát (felnőttként tudta meg, hogy aki felnevelte, nem a vér szerinti apja), amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, a rendező itt magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.

Az is hajszálon múlt, hogy nem az év két legnagyobb sorozatszenzációja, a Csernobil és az Eufória közül került ki a legemlékezetesebb sorozatélmény, hanem besurrant az első helyre az Edward St. Aubyn kisregényeiből készült Patrick Melrose minisorozat, mely elsősorban (nyilván) Benedict Cumberbatch „drogos jutalomjátékáról” híresült el, ám ennél sokkal többet érdemel. St. Aubyn önéletírása (ami nem véletlenül szerepel a legjobb olvasmányélmények közt is) nem csupán a brit arisztokrácia maró kritikája – őszinte és gyomorforgató szembenézés droggal, bántalmazással, családon belüli erőszakkal, függéssel és érzelmi kiszolgáltatottsággal. Az író azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.

Koncert- és zenei élményből ezúttal kevesebb jutott, de azok legalább emlékezetesek voltak: a nyári Pink Martini koncert a Margitszigeten eszméletlen fiesta volt, a Shapesifter lemez bemutatója a MÜPA-ban pedig az egyik legmegdöbbentőbb, amit ott valaha hallottam – kortárs jazztől azért ritkán akar felrobbanni a koncertterem, most nem sok hiányzott. Mégis, ami a legnagyobb hatással volt rám idén, az Palya Bea és a Beady Belle közös koncertje. Aki figyelemmel kísér minket, tudja, hogy a kezdetektől követjük Bea Selymeim koncertsorozatát, melynek keretében évente meghív egy-egy olyan énekesnőt a nagyvilágból, aki épp hatással van rá, a művészetére, a gondolataira. Az idei vendég a svéd Beata S. Lech és zenekara, a Beady Belle volt – és bár stílusban jóval kevésbé áll közel hozzám az általuk játszott zene, mint a korábbi évekből például Cigdem Aslan vagy Souad Massi, Beata és a „Diamonds In The Rough” című száma úgy betalált, mint idén tán semmilyen más kulturális élmény. Bea a koncerten elmondta, ő maga a válása idején „hallgatta rongyosra” a „csiszolatlan gyémántot” – nos, én nem válok, de egy fontos önismereti időszak állandó kísérője lett ez a darab. Május óta nem száll ki a lejátszómból, e sorok írásakor is ezt hallgatom, magamban sokszor dúdolom kritikus helyzetekben, és úgy érzem, még jó darabig állandó társam marad.

Ha eddig eljutottál az olvasásban, igazi hős vagy, köszönöm 😊 Bár menet közben sokszor nem úgy tűnt, azért élménygazdag, sikeres, szeretnivaló év volt ez. Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet, több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó kulturális élmények sokaságát kívánnám.

Boldog új évet mindannyiunknak!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...