2020. december 31., csütörtök

Zárjuk már le ezt az évet…

„Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet, több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó kulturális élmények sokaságát kívánnám.”
 
Így zártam a tavalyi évösszegzésemet itt a blogon – hát, mondhatni, vigyázz, mit kívánsz, ez az év mindannyiunkat alaposan rákényszerített a türelem, spontaneitás, rugalmasság gyakorlására. Minden szempontból rohadt furcsa egy év volt, és bár ez elég hülyén hangzik, meg kell mondjam, nem is biztos, hogy az a legfurcsább benne, hogy egy világjárvány közepén élünk. Sok minden történt, sokszor megfordult velem a világ, rengeteget tanultam magamról, helyzetekről, kapcsolatokról. Mint minden mániás listázó, tervezgető, összegző, analizáló alkat, én is minden karácsonyi szünetben tetemes időt töltök az elmúlt év értékelésével – idén ez még a szokottnál is nehezebb és izgalmasabb kérdéseket dobott elém. Mert világjárvány ide, gazdasági következmények oda, nem tudom teljes szívből szidni ezt az évet. Ha nincs ez a kór, simán lehetne életünk egyik legjobbja… (Tegyük hozzá: egyelőre eléggé szerencsésen megúsztuk a járványt – nem betegedtünk meg, nem veszítettük el a munkánkat, nem került veszélybe a megélhetésünk. Kopp-kopp…) Olyan lehetőségeket kaptam, amikről korábban csak álmodni mertem, egy új, izgalmas kihívással kezdődött januárban és egy új, még izgalmasabb kihívással zárult decemberben. Rengeteg sikerélményben, elismerésben volt részem, amiknek többségét akkor amikor kaptam, értékelni sem tudtam. Néha azt érzem, miközben körülöttem összedől a világ, én most kezdek szárnyalni. Ami persze furcsa, hogyne lenne furcsa.
 

Főleg, mert a világ folyvást azt érezteti velem (s mi tagadás, néha magam is azt érzem) mintha az apokalipszis létét kérdőjelezném azzal, hogy merem jól érezni magam és merek örülni. Márciusban még annyira reménykedtünk, hogy az emberekből majd jót hoz ki ez a helyzet – hát, mostanra szerintem mindannyian feladtuk a reményt. A napokban sokat gondolkodtam azon, hogy ez a „járványosdi” lassan olyan lesz, mint a gyász, a szülés, az esküvő, vagy bármi konszenzusosan jelentős életesemény – rárakódik egy halom társadalmi elvárás, „így szoktuk”, „így kell”. Ha te nem úgy járványozol, mint én, akkor rosszul csinálod, hülye vagy, elbuktál. Egyik oldalról a teljes nihil, a ne örüljünk semminek, vége a világnak, minden tervünk dugába dőlt és nem is lesznek újak; másik oldalról a nézzük mindennek a pozitív oldalát, süssünk kenyeret, tanuljunk nyelveket, indítsunk startupot, valósítsuk meg önmagunkat. Átjárás nincs, árnyalatok még kevésbé… Mintha csak fekete és fehér létezne. Pedig merem állítani, hogy a legtöbben nem így vagy úgy éljük meg a dolgot, hanem egyszer így, egyszer úgy, millió árnyalattal – lehet, hogy egyik nap madarat lehetne fogatni velünk mert olyan ropogós lett a kenyér héja, mint még soha, másnap meg összegömbölyödve zokogunk a konyhakövön mert fél éve nem láttuk a barátainkat. Lehet, hogy tele vagyunk jövő évi tervekkel, alig várjuk, hogy végre megnyíljanak a határok, rohanunk beadatni az első vakcinát, csak hogy mehessünk teletolni az instát tengerparti szelfikkel; de az is lehet, hogy igazából marhára élvezzük a bezárkózást, hogy nem kell napi x órát utazni tömegben, nem kell műmosolyt ölteni minden nap nyolctól ötig és nem kötelező megjátszani, hogy a szórakozás az életünk, csak hogy ne tűnjünk ufónak a társaság szemében. Miért ne élhetnénk meg különbözőképp ezt a helyzetet? Elvégre különböző emberek vagyunk, különböző igényekkel, vágyakkal, preferenciákkal. És bármily furcsa, nincsenek szabályok arra nézve, hogy kell jól megélni egy világjárványt (jól csinálni az apokalipszist – erről mindig Lars von Trier Melankólia című filmje jut eszembe). Túl kell élni. Ahogy tudjuk.
 
Hogy e hosszúra nyúlt bevezetőnek igazából mi értelme, magam sem tudom (a poszt elkezdte önmagát írni), szóval térjünk át a megtartó kulturális élmények sokaságára. Amelyekből idén, hát, mit is mondhatnék… jutott is meg nem is. Oldalak tucatjait tudnánk megtölteni azzal, milyen borzasztó hatással volt ez az év a kulturális szférára, és bátran ki merem jelenteni, nem is elsősorban a járvány, hanem az azt meglovagoló hatalmi intézkedések miatt – de ezt inkább meghagyom azon oldalaknak, akiknek profiljukba vág. Sajog a szívem minden elmaradt koncertért, bezárt játszóhelyért, elhalasztott könyvmegjelenésért, de töretlenül hiszem, hogy ahogy a kultúra eddig is túlélt, diktatúrákat, háborúkat, világégéseket, most is túl fog élni – lehet, hogy másképp, máshol, mások által, de lesz még miből táplálkozni. Ami rajtunk, kultúrafogyasztókon múlik ma, hogy a magunk szerény eszközeivel támogassuk a szívünknek kedves művészeket, előadókat, kiadókat, színházakat – ha módunkban áll. De, bár mintha a szívemet tépném ki, azért le kell írnom: van az a helyzet, amikor az embernek az utolsó a fontossági sorrendben, hogy könyvet vegyen. Ezt is tudomásul kell venni.
 
Karácsonyi könyvkupacka - velük olvassuk át
magunkat az új évbe 📚😍🎄

Ami az ez évi kultúrafogyasztásomat illeti, közhelyesebb nem is lehetnék – Netflix, Netflix és még egy kis Netflix. Sokan mentünk neki iszonyú nagy lendülettel a tavaszi karanténnak: na most majd elolvasom a várólistámról évek óta szemrehányóan letekintő sokszáz oldalas klasszikusokat; hogy aztán néhány röpke hét alatt essünk pofára: a híroldalak mániás pörgetésén kívül másra nem nagyon jutott energia. Óóó, csak hogy visszacsatoljak kicsit a bevezetőhöz: mi könyvmolyok sem vagyunk ám szentek, minket is elért a „te hány könyvet olvastál el naponta a karanténban?” jellegű kihívások tömkelege… Hát, én speciel rohadt keveset. Még karantén-könyvmolynak sem vagyok jó. Ahhoz képest, hogy tavaly messze többet olvastam, mint a korábbi években (amin azóta is csodálkozom), idén, amikor időm lett volna rá, alig valamivel több mint a felét sikerült. Sokat töprengtem a home office csapdáján (amit egyébként változatlanul imádok), jóval többet dolgozom, mint mikor ötkor kiléptem az iroda ajtaján és otthagytam a munkát, szóval a több szabadidő csupán látványos illúzió; plusz tényleg elég nehéz leállni a hírolvasásról, közösségi média figyelésről, aggódó ismerősökkel való csetelésről. Mindezek után kiégve meg tényleg nem nagyon van már erő másra, mint a Netflixre…
 
Mivel kevés volt az olvasás és sajnos azoknak is nagy része feledhető, nem lesz hagyományos top 10 sem. Voltak persze kiemelkedő élmények, Atwood például mindent vitt ebben az évben három könyvével is – Az ehető nő, a Testamentumok és a Penelopeia egy gazdagabb évben is tuti helyet kapna a legjobbak közt. Szívmelengető élmény volt A Hollókirály újraolvasása – nem különben Clarke új regénye, a Piranesi. Azt hiszem, ha hagyományos listában gondolkodnék, Az ehető nővel holtversenyben a Piranesi kerülne az első helyre 💓 Nagyon élveztem a Cormoran Strike sorozat újraolvasását, igazi kabátkönyvek ezek nekem, bármilyen nyomorult állapotban jólesik beléjük burkolózni. De legalább ennyire jó volt az Amerikai istenek újrázás (annyira kevésre emlékeztem belőle, szinte új élmény volt – biztos vagyok benne, hogy nem utoljára), és a New York 2140 – Kim Stanley Robinson esetében maximálisan igaz a közhely, hogy évről évre aktuálisabb, mindemellett, bár rémes egy vízió, én baromi jól szórakoztam rajta, most is.
 
Azért csak hogy lássátok, az újraolvasás sem mindig fenékig tejfel, az év legrosszabb élménye is egy újrázásnak köszönhető – novemberben jött egy mélypont, amiből azt gondoltam, valami jó kis guilty pleasure fog kirántani, levettem hát a könyvet, amivel évek óta húzzuk egymást Amadeával. Igen-igen, tizenöt év után eljött a nagy közös Anita Blake újraolvasás… Uhhh, életemben nem estem még így pofára 😊 tudtam én, hogy ez gagyi, de hogy ennyire… Anno kedveltem, tizenhárom részig olvastam, volt bennem egy nagy adag nosztalgia iránta – de most szabályosan fájt átvergődni ezen a kétszáz oldalnyi híg foson, ráadásul oldalanként akartam megtépni valamelyik szereplőt. Bármelyiket. El nem tudom képzelni mit bírtunk ezen régen 😃💩😝 De arra legalább jó volt, hogy kénytelen voltam utána átesni a ló túloldalára és valami igazán ütőssel gyógyítani megtépázott olvasókámat: most Dan Simmons Ílion - Olümposz duológiájával gyógyulok, és meg kell mondjam, sokadszor tapasztalom, hogy Simmons bármilyen olvasási nihilből ki tud rántani.
 
Egyéb élmények… sorozatokról sokat írtam az év folyamán, meg még fogok is, van talonban pár gyűjteményes posztra való, csak lusta vagyok megírni. Az év legjobbjai, amiket bárkinek, bármikor szívesen ajánlok: A vezércsel, The Morning Show, A Korona (a friss negyedik évad szinte minden, az év legjobb sorozatait számba vevő listán ott lesz, de nekem az egész sori idei élmény volt), Stranger Things, amit szintén csak idén pótoltam, A viszony, aminek a harmadik évadánál járok, szóval fogalmam sincs, milyen lesz az öt évados összkép, de az első kettő közel zseniálisan van összerakva.
 
Érdekes módon filmekben szegény volt az év – amire csak félig magyarázat, hogy nincs mozi, mert hát a streaming platformokon ugyanannyi film van, mint sorozat, mégis, ha itthon leülök nézni, inkább valami hosszan tartó szériába kezdek bele. Egészen rákaptam a dokumentumfilmekre, amiben a Netflix elég erős, és amik egyébként pl a mozis palettáról fájóan hiányoztak az utóbbi években; és hát kár lenne tagadni, rengeteg időt töltünk a szívünknek legkedvesebb fantáziavilágainkban elveszve – nem is tudom már hányadszor nézzük újra A Gyűrűk Ura meg a Harry Potter sorozat részeit. Ezek a szó szoros értelmében olyan megtartó élmények, amikbe jó újra meg újra hazaérkezni.
 

Mit is kívánhatnék magamnak és a világnak a következő évre? Nem igazán hiszek abban, hogy éjfélkor varázsütésre minden megváltozik, sajnos ez csak egy dátum, jó eséllyel semmi nem lesz más jövőre. Vagy ha igen, akkor még rosszabb lesz. Éljük túl, maradjunk egészségesek, nevessünk, sírjunk, szeressünk, dühöngjünk sokat. Azt hiszem a legrosszabb, ami történhet velünk most, az a fásultság – ne hagyjuk magunkat. Mutassunk fityiszt a világnak és csakazértis éljünk, érezzünk, táplálkozzunk élményekkel, könyvekkel, jó kajákkal, baráti beszélgetésekkel, sétákkal, rácsodálkozásokkal. Én meg majd megpróbálom összekapni magam és többet írni ide, elvégre ez is mindig olyan jól összeránt, csak nehezen veszem rá magam
😊
 
Boldogabb új évet, kitartást mindenkinek!

2020. december 20., vasárnap

Susanna Clarke: Piranesi - shizoo tükrében

Nem szoktuk gyakran ilyet - főleg nem úgy, hogy Timi kér meg rá. Elégedetlen a szerintem gyönyörű ajánlóval, amit írt, pedig bárkinek, aki nem olvasta még, tökéletes csali. Én ilyet ritkán tudok, okoskodni szoktam, teli indiszkrécióval, elvéve, valójában elrabolva a reménybeli olvasótól a rácsodálkozás örömét, lehetőségét. Úgyhogy ez az írás akkor szól neked, ha már elolvastad ezt a könyvet. Ha még nem, kattints a feleségem (szelíden magát is marcangoló) szövegére, ami nem hagy az élményeden előre harapásnyomokat. És olvasd el ezt a könyvet. Nagyon szépen kérlek: olvasd el a névtelen nevének történetét.

Régi szenvedélyem, hogy óriási hiánnyal élünk - egy veszteséggel, aminek a mértékét fel se mérhetjük, mert a mérőeszközeink erre alkalmatlanok. A világ mítoszi nézetére gondolok, ami soha nem látásmód, hanem élés - benne. A történeteink erről a nézetről ezért ennyire népszerűek, még ha Dagály-hullámain vámpír-történetek divatjának, vagy (legújabban, például) a Vaják sebhelyes, sorsba írt arcának nézetét öltik is. Egy hiány borzong a látásmódunk szélén, tényleg úgy, ahogy a gyerek kijózanodás előtti állapotában a rózsabokrok fényes kapujában felsejlő ösvény, a Mesébe. Sokan vándorolnak ezeken az ösvényeken, a fantáziában, és nagyon sokszor hagyjuk, hogy gondolatban kézen fogva vezessenek minket - egy olyan otthonos érzetbe, aminek mások a szabályai, mint a rációnak.

Ahogy ezt a könyvet gondolatban lapozgatom, eszembe jut az egyik magva, aminek ez a történet is (az egyik) növekménye. Aleister Crowley, és az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, a mágus, meg a világlátása (pontosabban a saját vadhajtása egy világlátásból), aminek egyik hordalékával, a Tarottal én is sokat játszadoztam, mert valóban leképezi a maga látszatra szűkre szabott, 78 elemével a világot, tényleg beszél róla a maga nyelvén. Ahogy a szobrok beszélnek Piranesihez, ahogy a Dagály beszél hozzá, ahogy a Madarak. Ez a "beszéd" soha nem "vagy-vagy" (a Kierkegaard-i értelemben), sejtelmek gyönyörű szavaiból áll, mégis egyértelmű, helyén való, szíven ütően aktuális lehet. Ezt a saját bőrömön éreztem-érzem, mint ahogy nagyon sok egyéb, különböző magvakból nőtt szellemi növény olajának ízét. Nagyon sok Csarnokba kukucskáltam a New Age Dagálya idején, bár nem értettem még, akkor, hogy ezek soha nem rácsodálkozások és felismerések, hanem életrendek, amiket tényleg élni kell, hogy otthonosan érezd magad a varázslatukban.

Persze ezek a hullámok akkor (a nyolcvanas-kilencvenes évek idején, ahova az írónő transzgresszív, tudományok határait s nem mellesleg: minden empatikus, emberi gátlás határát átlépő zsenijét, Laurence Arne-Stylest helyezi) mélységesen üzletiek voltak, s akár az égtájak Dagályainak együtt-hatása a könyvben, ki is oltották egymást. A felcsapó, kandi és zavaros érdeklődés gyönyörű mélységű, teljesen jogos kritikákat szült, amilyen például Umberto Eco A Foucault ingája. Mert jól dolgozott az ördög, amikor zen buddhista kóanba gyömöszölt praktikus fohászokat karcoltatott az angyalszárnyakra. Mert hiszen (tényleg) a hatalom aspektusából vizsgálnánk és uralnánk ezt is. Pedig valójában mind (külön-külön) kizárólag az önuralomról szól. Arról, hogyan uralkodj magadon, hogy a világodban otthonra lelhess. A szentségtelen Gólem-építés helyett, ami mesterséges otthon: lakótelepeinkkel, úthálózatainkkal, bányáinkkal, gyárainkkal és állattartó telepeinkkel - s nem utolsó sorban a Gólem elméjével, aminek tekervényeibe ezeket a szavakat is pötyögöm. A Gólem világából mégis, minden igyekezetünk ellenére hiányzik az érzés, hogy otthon vagyunk benne. A mese Piranesije ebből a kiszakadásból szakad ki - vissza abba az állapotba, amire tényleg a gyermekkor látásmódja emlékeztet a leginkább, de felelőtlenség helyett egy pontosan körbe sem írt, de tapintható felelősségtudat, mély tisztelet és hála jegyében. Itt tartok a kezemben egy könyvet, aminek a hőse - keserves, és visszacsinálhatatlan veszteségek árán - éli azt a mítoszt, amibe belehelyezték. Benne él, és általa.

Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Elfelejtette a világa pokol-arcát, hogy otthon lehessen benne. Így is lehet felejteni: ...Az egyik mondaton elgondolkodtam. "A világ folyamatosan kommunikált az ősi emberrel." Nem értem, hogy miért van ez múlt időben. A Világ minden nap beszél hozzám.

A világban élünk, és általa. Nem tudhatom, annyi ember álma az Ősi Tudás teljességéről kinek mennyire ad éles, megragadható képet, de amikor a rácsodálkozás szombatján egymás után kétszer elolvastam ezt a szelíden szűkre vont, mégis határtalan távlatok érzetét hordozó mesét, éreztem: ez az álom valóban megragad belőle valamit. Ami megszületik benne, az a hétköznapjainkból sajgó, nem gyógyuló seb folytonossági hiányára emlékeztetően hiányzik. S miközben ezer mód töltenénk ezt a hiányt, drogos szinten való kultúrafogyasztástól a focirajongásig; újra és újra nekidurálva magunkat, hogy rendet rakjunk a fejünkben, az elmepalotáinkban (holott az életünkben kéne), lám, megint eljött egy Próféta, és megmutatta nekünk, mi is ez a hiány valójában.

Nem hit, nem tudomás. Hanem a jelenlét, kiterjedt, maradék nélkül soha fel nem tárható bármelyik bárholodban, önmagad kétszeri elvesztése után, a harmadik alkalommal, ami mindenért megfizet. Hogy tényleg nyílhasson az ajkadon egy mondat, ami erre a szófűzésre emlékeztet: A Ház gyönyörűsége mérhetetlen, a Jósága végtelen.

Kiadó: Agave
Fordította: Molnár Berta Eleonóra

2020. december 10., csütörtök

The Queen's Gambit - A vezércsel - sorozat

Ritkán éreztem ennyire erős késztetést, hogy az utolsó rész után egyből benyögjem: most, azonnal, elölről! Úgy is, hogy ez azért messze nem annyira fajsúlyos darab, mint például Sorrentino pápái: kiszámítható, és messze nincs annyi rétege. De nagyon megszerettem. Egy nagyon kedves ismerősöm a végére kiábrándult belőle. A kritikája jogos: számára a befejezés hiteltelen. Érdekes ez - én pont a vége miatt érzem hallatlanul fontosnak. Pont a végjáték miatt.
 
Első blikkre ez is egy történet a kivételességről. Egy kislány, akit Beth Harmonnak hívnak, elárvul, egy karcolás nélkül életben marad a "balesetben", amiben az anyja nem. Bekerül egy lányok számára fenntartott egyházi üzemeltetésű árvaházba, az amerikai ötvenes évek (meglehetősen pontosan megidézett) sajátságos légkörében. A korban, amikor a gyerek rendszeres nyugtatózása bevett szokás. Egy a miénknél sokkal látványosabban álságos korban - teljesen védtelenül. Egy magának való, de kivételes képességekkel vert kislány, aki a pincében, a krétaporos szivacsok kitakarítása közben (hiszen mindig ő fejez be minden feladatot legelőször) ellesi a magányosan, saját magával sakkozó gondnoktól, Mr. Schaibeltől a sakklépéseket. Aztán játszani kezd vele...
 
Közben villámgyors fejlődésének alapja tényleg az addikció: a nyugtató hatására képes vizualizálni a táblát, a lehetséges lépéseket, az árvaház hálószobájának mennyezetén, mikor már mindenki alszik. Mikor örökbe fogadja egy pár (leginkább a feleség, Alma Wheatley óhajára) hamar kitapossa magának a játékhoz vezető utat - mert a játék nemcsak a szenvedélye; ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát: a sakktáblán, amit (úgy érzi) uralhat. Berobban a formálódó amerikai sakkéletbe, ahol sorra veszi az akadályokat, amíg aztán szembe nem találja magát a szovjet világbajnokkal: Vaszilij Borgovval. Aki ellen minden, amit addig megtanult, kevés.
 
Érdekes ez. Örömmel hallom, hogy komolyan megnőtt a sakk iránt érdeklődők tábora, nemcsak online, de például megugrott a játéktáblák eladásának forgalma is, e miatt a kis sportfilm miatt. Hiszen tényleg van egy ilyen rétege, és tényleg az egyik erénye, hogy ezt a játékot képesek voltak a sorozat készítői alapvető hamisítások nélkül izgalmasnak ábrázolni. Megjeleníteni a szellemi izgalmat. A jelenetek dinamikájával, a vágás ritmusával, a jól választott, tehetséges szereplők pontosan elkapott néma gesztusaival; nem utolsó sorban a folyvást zseniálisan választott korabeli zenékkel, s az alapjában feszültséget keltő, szerény, repetitív témával, ami a sorozat állandó zenei alapja. Tényleg kedvet csinálhat hozzá, hogy megismerkedj az emberiség egyik legősibb táblás játékával.
 
Miközben, mint sportfilm lehetne a zsáner állatorvosi lova. Sportfilm gyanánt ugyanolyan tündérmese, mint megannyi rutinból elénk öntött (sport)társa. A gender témával finoman fűszerezett puha parafrázisa a valóságos menetnek, ahogy Bobby Fischer felgyúrta magát egészen a világbajnoki címig a hidegháború légkörében, a világ sakkéletét uraló orosz hegemónia ellenében. A valóságos történet mocskos módon koszosabb volt ennél, és az amerikai bajnok egyszerre primadonna és idegbeteg (hogy ne mondjam: pszichopata), és (kiszámított?) hisztériáival (az egyik első) médiasztár benne. A film ilyen értelemben egyáltalán nem hiteles - kísérlet se történik rá, hogy az legyen. Bethnek megvan a maga (Fischerére amúgy nyomokban emlékeztető) baja, de teljesen máshova helyezett hangsúlyokkal sem lesznek azonos súlycsoport. Realizmust, (sakk)történeti hitelességet kár hát számon kérni ezen a sorozaton.
 
S közben mégis, jóval többet tud a sporttársaknál. Mert az alkotás, a kiteljesedés kedvéért "alkalmazott" droghasználat összes csapdáját, összes stációját (szinte a személyiség felbomlásáig) teljesen hitelesen kapja el. A felívelés valkűr-lovaglásától a vágta szinte teljes széteséséig. Beth története emellett egy gyönyörű coming of age mozi is, s a két dolog, a lány cseperedése az árvaházban, sajátos véd- és dacszövetsége a nevelő (egyre édesebbé váló) anyjával, Almával, majd a magára maradás abban a társadalmi légkörben (a hippi-kor elején), és a szétesés-történet az egész sorozat folyamán gyönyörűen játszik egymásba. Olykor Linklatert, és az ő felnövés-mozijait juttatta eszembe, annyi pontos és finom momentumot sikerült egy élet (egyszerre kétféleképpen) alakulásának jól választott jeleneteibe préselni. Nem utolsó sorban a színészek miatt élhetnek ezek a képek ennyire; mindenki méltó benne - s akin az egész múlik: a főszerepben Anya Taylor-Joy annyi finom, apró rezdüléssel hitet és él át, hogy komolyan munka lesz a következő filmjében Bethtől elvonatkoztatnom. Nagyon remélem, hogy ügyesen választ filmet, szerepet - ezen a színészetnek nevezett sakktáblán tényleg királynő lehet...
 
S mindeközben ez a kis minisorozat a keretein, a témán messze túlmutató filmes költészet is. A kislány Beth, és az édesanyja... Az alkotók kompozíciós készségének ezek a jelenetek a mesterjegyei. Tény, hogy a hat részen keresztül konzekvensen tartott hitelt végül felülírja a hetedik, tényleg értem az ismerősöm ellenérveit, de én ezt (személyes okokból is) egyáltalán nem bántam. Mert nagyon fontos dologról beszél közben: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Úgyhogy elkezdtük nézni, elölről (és szerintem nem is utoljára...).

2020. december 7., hétfő

Petri György: Összegyűjtött versek

Hatalmas tartozást fizettem meg a napokban. Persze, hogy ismertem (avagy ismerni véltem) - az embléma-versek nagyon sokszor szembejöttek az évek folyamán. Leginkább a politikus Petri. Meg a fanyar öregember, aki a szóba már csak halni jár. De igaziból sosem volt úgymond a saját, személyes "kánonom" tagja, távol állt tőlem a hang, az attitűd, a közéletiség is, és a szókimondás foka is. Lássuk be, évekig széplélek voltam hozzá, és amikor összefutottunk (eleinte kinyomtatva, folyóiratok lapjain, versmondók átélése által, s mostanára egyre inkább a közösségi oldal megosztásaiban), mindig pofonnal ért fel. Hogy lehet így is. Volt ilyen élményem, mással is, ami aztán rajongásba fordult (Parti Nagynak így váltam fiatalon az epigonjává) - de ezért a nyers beszédű manóért nem tudtam rajongani.

Hatalmas tartozást fizettem meg, de mikor neki adtam a figyelmet, valójában saját magamnak egyenlítettem ki a számlát. Miközben (amúgy) nem volt jó belemerülni. Ekkora töménységben, estéről estére. Rettenetes a világa. Kiábrándult, holtakat cipelő, függő, ahogy Hajnóczyé, függőben maradásban azt hiszem ők a megosztott magyar irodalmi bajnokok (Csáth meg legyen elégedett a bronzéremmel). Ifjúkorában lelkes József Attila epigon, aztán leveti - unt ruhát, ahogy szinte az első kötetbe válogatott versektől (Magyarázatok M. számára) meglesz a hangja. Eleinte modoros, utána nyers - de soha nem sületlen. Eleinte mintha Eliot hagyott volna rajta modornyomot - persze ez egy Kelet-európai, sokkal keserűbb társasági változat. Ahol a kényszeredett kéjért / korhadt uszodaszagban / a régi fürdőház / iszamos deszkáin / megoldod fürdőruhád...
 
Ez még így utalásos szövegközeg. Novalis, Burke... a neki fontoshoz méredzkedik. Meg persze a pályatársakhoz. Tandorihoz - vele az egész pályán át beszélgetni, vitatkozni, évődni fognak; naná, egy pályán (egy csapatban?) fociznak, és mind a ketten középcsatárként, egymás helyén (szeretnének). A Körülírt zuhanás kötetében a pontok, a központozás időnkénti hiánya: a pontosság hiánya vagy lehetetlensége? Minden körülírás? A kultúrával, a latinnal való játék is? Várady Szabolcs... a legkomolyabb kritikusa, a legjobb barát, amíg az évődés szóváltássá / a csipkelődés sértéssé fajul. / Mígnem a háttér / szétroppantja a szituáció gerincét. A háttér, ahol gyűlik puhán a korszak mocska. Persze, hogy megjött erre a kötetre, meg a Charta 77 aláírására, a nyíltan vállalt rendszerkritikus szerepre a jól megérdemelt szilencium, visszavont irodalmi ösztöndíj, pénztelenség. Számos anekdota szól róla, hogy vészeli át, költő- és írótársak segítségével, akik összedobják neki a zsét. Eörsi írja meg, hogy esett Nagy Lászlóval: "– Hogy van a barátod? Mondom: – Melyik? – A költő! Mondom: – Iszik. – Ahhoz pénz köll – mondta, adott egy százast." Merthogy Petri alkoholista. Keményen, vastagon.
 
És nőbolond. Keserűen érkezik ez is. Első felesége öngyilkos lesz - nem veszi komolyan a fenyegetődzést, "...énnekem jogom van őt elhagyni, ha ő azt mondja erre, hogy öngyilkos lesz, akkor én azt mondom: "kérlek, parancsolj". (...) Ilyen baromságot az ember csak egyszer csinál az életében." Kepes Sára bevonul a magyar irodalomtörténetbe (szegény). A költő is csaknem utána hal - miután megjelent a kötete, benne az emlékezetes Sára-verssel (ez is milyen...), miközben már másik asszony szereti. Szeretné. Nehéz az olyat szeretni, aki ennyire nem szereti magát. Mert mindent lát magán is, az összes tükör-verse kontúros, éles, pontos. Úgy, hogy a sebek permanens feltépése közben mégsem indiszkrét. Nyers, őszinte, olykor szinte tetszeleg a szókimondásban, de soha nem indiszkrét. A pálya teljes ismeretében megismered a neveket, Maya, Mari... a hozzájuk fűződő viszonyt - de nem őket. A költő csak a maga szennyesét teregeti. Unlak, kedvesem, unlak! / S ezt szeretném most közölni veled / ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül (...) Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve / égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját... Pedig mindent megír, megcsalatástól szakításig, félreérthetetlenül. Tényleg megírja az unalmat, s hogy nem lehet adekvát módon reagálni a "nem bírom"-ra. Hogy ne legyen színház. Párkapcsolati (kamara)dráma, nézők nélkül, vagy nézőkkel. Nem lehetett egyszerű vele.
 
Az Örökhétfő kötete. A klasszikusok. Az Agyrém tér. A nagy Maya-versek. A Kitekintés, ahogy a kilátás az üvegen a lehetetlen iszonyú kilátástalansága. A nyolcvanas évek levegője, amikor a rendszer és a benne szereplő összes összenyálazott lehetőség öröknek, megdönthetetlennek látszik. Nem tudom, ez az alapjában összemérgezett légkör mennyire járult hozzá (és mennyire az alkoholgőzben is folyamatosan őrzött józansága, ami a köz dolgait illeti), de a rendszerváltozás után sem lesz egy pillanatra sem euforikus. Miközben szamizdatos, jelen van az egész folyamatban, horribile dictu: rendszerváltó. Nem hisz bennünk. Lehet, tényleg látta, hogy ezek valójában ugyanúgy amazok.
 
És mennyire adja ennek a hangnak az alapját a folyamatosan születő haláltudat-versek jelenléte, szinte az egész pályán. Az Azt hiszik kötete. Még '85-ből. A köztetemeket tekintve az idei / hullatermés sovány volt. / Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok, / egymás saját halottjai. Mindez a versben, ahol Hajnóczyt (nem) siratja. A valóságos gyász képtelensége a belátás, hogy úgyis csak a saját halálod érdekel. Nagyon sokszor éreztem úgy, versről versre való haladás közben, hogy az ember, aki irtózik a szerepektől, és úgy panaszkodik, hogy valójában dicsekszik, egyfolytában a saját (utolsó) búcsúversét írta. Nemcsak az után, hogy nyilvánvalóvá válik: az életmódja felzabálta a fizikumát. Persze ő is az életmódot választja az élet helyett - megteheti. Ekkorra igazodási pont, ő a Költő - sajnos az ember, aki irtózott a szerepléstől, nem vethette le ezt a szerepet. Hiszen mindezidáig ezért kepesztett.
 
Itt, ekkor biccen a hang. A Valahol megvan kötetének elején első benyomásra elfog egy érzés, hogy itt már a költészet írja önmagát. Érett, teljes eszköztárral, csak valahol már nincs tétje. Aztán jön a Reggeli kávézás, és szíven üt. Kezdhetek folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak. Egyszerre látom, hogyan segíti ki a feneketlen iróniája. Hogy ez az ez hűl, amaz melegszik mennyi minden az életből és mennyivel többet takar a puszta hő-kiegyenlítődésnél. Furcsát mondok. Én itt adom meg magam Petrinek. Itt fogy el bármilyen kényszer, hogy értelmezzem, egyszerűen úgy olvasom tovább, ahogy egykor a gyerek Weörest. Jön a Valami ismeretlen kötete, innentől hagyom magam csodálkozni. Hagyom magam felnevetni, amikor látom, milyen ártatlanul játszik el a kémmel, aki bejött a hidegről, mennyire hátsó szándékok nélkül értelmez, és az észrevehető hiányában hogyan kezd el bennem teljes világként bolyongani a szavaktól megannyi észrevehetetlen. Hülyeség ilyet kijelenteni, de nekem innentől fogva nagy. Ahogy a Sár kötetében barázdahibás illegető. A harcos közéletiség Tandorításokba fanyarodik. Nő tőle a hitele...
 
Miközben azért a (politikai) tisztán látás és józanság mellett a versek egyre inkább elpongyolálódnak. Miket megenged magának! Szinte kéjelegve üti szét a pazar verseit valamilyen ökör szóviccel például. De ekkorra már tényleg ő "a" Petri. Egymás után sorakoznak a debilre hangolt, parodisztikus, de tűpontos "filozófiai tanköltemények" - némelyik szinte tökéletesen mondható, nyerőesélyes slam poetry. Ahogy a szellemi rákkutatás pionírjai műtenék a Marxizmust: ...próbálkoztak - nevetség! - a Lenin Fohászati Művek / sarlatánjai is, de csak szaporodtak a celebrális nyűvek. /Meg kellett vizsgálnunk gnoszteológiai nyirokcsomóit / - aggasztóan duzzadtak - , hogy eljussunk a gócig / "és tovább"... így kell leszámolni a harcos ifjúkori hittel! Ami a korábbi rendszerkritikus versekben vagabund akció volt, az itt rezignált bölcsesség. Abban a tükörben látta szerintem, miféle jogfolytonos (maradvány) botrány veszi körül. Nem hitt bennünk, és igaza lett. Kár.
 
Ekkorra tényleg eléri a "megírhatom, nekem már úgyis mindegy" bátorsága. Már nem is tetszeleg a "koszorús költő" szerepében. Akit szerettem tudja, hogy csak őt / az életnek nos az életnek / már csupán egy halállal tartozom. Kifizette.


2020. december 1., kedd

Susanna Clarke: Piranesi

 
„…muszáj lennie egy átjárónak valahol, egy ajtónak a mi világunk és az eltűnt varázslat között. Talán egészen apró. Lehet, hogy nem teljesen stabil. Mint egy föld alatti barlang bejárata, aminél fennáll a beomlás veszélye. De ott kell lennie. És ha ott van, akkor rá is lehet találni.”
 
Piranesi háza végeérhetetlen labirintus, melyben szobrok ezrei tarkítják a falakat, csarnokok százai közt dübörög egy bebörtönzött óceán, saját időjárása, szabályrendszere, apálya és dagálya van, időnként feltűnnek benne különböző állatok, fészket raknak, élelmet biztosítanak, majd eltűnnek; olykor mintha emberek árnyát s hangjuk visszhangját lehetne hallani, egykori lakók holt maradványai hevernek ravatalukon, de állandó lakója, ismerője, krónikása, gondozója csupán egy van. Piranesi. A saját világára folyvást rácsodálkozó, gyermeki, naiv, egyszerre kiszolgáltatott és végtelenül bölcs Piranesi. Akinek egész világa a labirintus falai közt terül el, aki álmában sem gondolná, hogy e falakon túl létezik egy másik világ, hogy a tizenhárom halottján és világa egyetlen általa ismert másik lakóján - a Másikon - kívül élhetnek még emberek… Piranesi maga is be van börtönözve, miként a csarnokok közt dühöngő óceán. De vajon egy mágikus világba, egy alternatív valóságba, vagy a saját elméjébe? Akarjuk egyáltalán tudni? S ő akarja tudni? Számít egyáltalán? Nem lenne jobb nekünk, olvasóknak, s Piranesinek, a fogolynak, ha megmaradhatnánk naiv hitünkben, hogy elmepalotánk legalább a sajátunk s nem holmi okkult varázslat börtönében senyvedünk? Nem lenne jobb hinni a csodában, gyermekmódra rácsodálkozni a világ ajándékaira, elveszni a labirintusban és nem keresni állandóan kiutat? Vajon boldogabbak vagyunk az állandó válaszkeresésünkkel? Vajon Piranesi boldogabb, ha megtudja, mi valójában szeretett labirintusa? Boldogabb, ha maga mögött hagyhatja?
 
Susanna Clarke másfél évtizeddel a csodálatos A Hollókirály után jelentkezett új regénnyel – akik azt várták, hogy egykori sikerét fogja megismételni, lehet, keservesen csalódnak: a Piranesi egészen más világ. Míg A Hollókirály súlyos (nem csak a szó fizikai értelmében), lassú, filozofikus, ám humort sem nélkülöző történelmi fantasy, mely egyszerre idézi Dickens-t és teremt saját mágikus univerzumot; a Piranesi légies, könnyed költemény, lírai szépségű mese, valahol a szépirodalom és az okkult fantasy határmezsgyéjén. Clarke állítólag betegség miatt hallgatott ennyi ideig – ennek részleteit nem ismerem, nem is akarom megismerni, épp elég az a baljós színezet, ami e regényt áthatja. Egy olyan ember élményei, aki elveszett saját magában. Akit elárult az elméje vagy a teste – aki nem tudja, mit keres ezen a világon, nem tudja, hogyan szabadulhatna belőle, nem tudja, akar-e egyáltalán szabadulni. Piranesi a mentális betegek archetípusa is lehetne – mint egy trauma elől fantáziavilágba menekülő gyermek, úgy építi, gondozza, szeretgeti saját kis univerzumát.
 
Melybe betör a külvilág – hisz mindig betör. Piranesi házában megjelenik a rejtélyes Tizenhat, jeleket hagyva maga után, baljós jeleket, egy másik világ ígéretét. Megjelenik a Próféta, aki tán a Másikra vadászik – vagy épp fordítva? Megjelennek emlékek, zavarba ejtő foszlányok, melyek elültetik Piranesiben az őrülettől való rettegést. S megjelennek tárgyak, oda nem illő, gonosz tárgyak; naplók, olyan információkkal, melyek kiforgatják sarkaiból a valóságot; fegyverek, melyekről nem is kéne tudni, hogy fegyverek. És nevek, nevek mindenütt. Ki valójában Piranesi?
 
Clarke regénye egy csoda. Lassan szippantott be, tán mert napjaim most ezer szállal kötnek a realitáshoz, a rációhoz, a valós félelmekhez – nehéz volt átadni magam egy ennyire éteri személyiségnek, egy ennyire mesei helynek. Ám amikor sikerült, szinte fájt, hogy kiszakítottak belőle. Jó száz oldalon keresztül hihetjük, hogy mindez egy bomlott elme álomvilága, elveszünk Piranesi fejében, vele menekülünk, magunk mögött hagynánk a valóságunkat. Már-már sokként ér, amikor megjelennek új szereplők, amikor körvonalazódik a mágikus krimi, amikor kikövetkeztetjük, ki Piranesi és hol van, hogy került oda, mi is a ház valójában. Nem akarjuk, hogy kiderüljön. Nem akarjuk, hogy kiszabadítsák. Nem akarjuk, hogy kiszakítsanak minket álomvilágunkból.
 
Gyönyörű, kegyetlen mese ez. A tudomány határainak mániás feszegetéséről, a mágia természetéről, hitről és embertelenségről. És a valóság illékonyságáról. Piranesi egy elveszett gyermek, ki saját valóságot teremt magának, saját Paradicsomot épít börtönéből. Elveszettnek lenni, kiszakítva a világból, elszakítva a többi embertől, bebörtönözve saját elménkbe – a legnagyobb borzalom. Ám kiszakíttatni saját álomvilágunkból, az egyetlen helyről, melyet bensőségesen ismerünk, mely mi magunk vagyunk – ugyanakkora szörnyűség. S vajon melyik világ a valódi? Amit mindenki más annak mond, vagy amit mi magunk annak érzünk? Mit súg a szorítás a szívünk környékén az utolsó oldalak olvastán? Miért fáj annyira a lehetőség, hogy kiragadnak minket a mesénkből?
 
„…egy kép jelenik meg a szemeim előtt. Egy szobor emléke, mely a tizenkilencedik északnyugati csarnokban áll. Egy térdelő férfi szobra; egy kard fekszik mellette, pengéje öt darabra tört. Körülötte mindenféle széthasadt darabok hevernek, egy gömb maradványai. A férfi a kardjával törte össze a gömböt, mert meg akarta érteni, de rá kellett jönnie, hogy a kardot és a gömböt is elpusztította. Ezen tépelődik, de közben egy része nem hajlandó elfogadni, hogy a gömb törött és használhatatlan. Felvett néhány darabot, és áthatóan mered rájuk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elhozzák számára a tudást.”


Kiadó: Agave
Fordító: Molnár Berta Eleonóra

2020. november 27., péntek

The Crown – A Korona – 4. évad

Az idei év tán legjobban várt streaming bemutatója A Korona negyedik évadáé volt – világszerte milliók várták tűkön ülve, hogy folytatódik II. Erzsébet és családja története a botrányos nyolcvanas években. Már az első három évad kapcsán is írtam, hogy most érkeztünk el a legizgalmasabb és a készítők szempontjából legkockázatosabb évekhez – nagy kérdés volt hát, sikerül-e megugrani a lécet. Nos, első nézésre azt tudom mondani, a negyedik évad simán hozza az előzőek színvonalát, bizonyos részek a sorozat legjobbjai közé tartoznak, az új idők, új tematikák, új főszereplők beemelése a történetbe parádés. Hiányérzet igazából nincs, ami jobban feszítheti most a nézőt, az a következő szezon borús ígérete. Mert ha tetszik, ha nem, a szereplőt, akire az évadot felépítették, akit a királyi családot övező összes változás indikátoraként nagyon szépen bemutattak, ki kell nyírni. És ezt baromi nehéz lesz úgy képernyőre vinni, hogy ne sérüljön az eddigi koncepció.
 
De hagyjuk egyelőre Diana feltehetően az ötödik évad végén bekövetkező halálát – nézzük a felbukkanását. Az évad egyik nagy kérdése volt, hogyan sikerül bemutatni a szívek hercegnőjét, és az már az első résztől nyilvánvaló, hogy a készítők is erre fektették a legnagyobb hangsúlyt. Az akkor még kamasz grófkisasszony felbukkanása pont olyan üde és bájos, amilyennek a tündérmese modernkori megtestesítőjét látni szerették volna a nyolcvanas években. Egy éteri lény, egy naiv, rajongó kislány, aki mániásan próbálja magára vonni a hercege figyelmét. Simán elérték, hogy már ettől az első felbukkanástól másra se tudjunk gondolni, mint hogy ezt a kislányt mint egy áldozati bárányt véreztette ki a család, az intézmény, a média, a közvélemény… Brutálisan ügyesen sikerült táblára helyezni az új játékost. És ügyesen, bár kissé szájbarágósan sikerült érzékeltetni, mekkora játékos lesz ez az egyelőre naiv tündérke a későbbiekben – bár egészen elképesztően pofátlannak tartom a showrunner Peter Morgantől hogy önmagát parafrazeálja a szarvas-hasonlattal (A királynőben anno a halálba hajszolt Dianát állította párhuzamba a Balmoral szomszédságában elejtett királyi szarvassal), a királyi családot lázba hozó sebesült szarvas és az azzal való humorizálás, vajon kerül-e Balmoral ebédlőjébe végre egy méltó „ellenfél” a már a falról letekintő korábbi trófeával szembe, jól érzékelteti, hogy a sorozat abszolút főszereplőjének, a Koronás főnek egyedül Diana volt méltó ellenpárja, egyedül ő volt képes arra, amire sem politikusok, sem egyéb családtagok botrányai, sem gazdasági sokkhatások nem: hogy alapjaiban ingassa meg a Korona és a Koronás fő tekintélyét.
 
Pedig nem indult ő nagy játékosnak – ahogy a korábbiak kapcsán is írtam, szokatlanul bátran nyúltak a készítők a walesi hercegi pár házasságához és annak előzményeihez: a harmadik évadban megalapozták a család által szétszakított Károly - Kamilla kapcsolattal és tulajdonképpen szépen tartották is az irányt. A sorozatbéli walesi herceg egy percig sem tagadja, hogy olyan nagyon nem óhajtja megszakítani a kapcsolatát ifjúkori szerelmével, sőt – ezzel együtt leendő királyként persze teszi a kötelességét, elvesz egy, a család által alkalmasnak ítélt nőt, kis trónörökösökről gondoskodik, játssza a szerepét. Ahogy előtte a szülei, nagyszülei és az ő felmenőik. Nem is lett volna baj, ha mindehhez talál egy, a szüleihez hasonlóan pragmatista feleséget, aki érzelemmentesen játssza a szerepet és hercegnőként, majd királynéként félrenézve, biztosítja a Korona integritását. Csakhogy egy naiv, szerelmes, minden élettapasztalatot nélkülöző tizenkilenc éves lány erre a legkevésbé sem volt alkalmas. És itt válik szét, ki lesz a tündérmese hősnője és ki a már-már mesei gonosz… Károly egészen addig szánalomra méltó áldozata szülei ridegségének, a ráerőszakolt családi kötelmeknek, az érzelmeket minden körülmények közt a kötelességnek és a Koronának alárendelő nevelésnek, amíg nem kényszeríti rá ő maga is ezt az ocsmány játékot valakire, aki nincs tisztában a játékszabályokkal és aki éveken át hiába esdekel a szeretetéért és a figyelméért.
 

Persze ez a sorozat készítőinek narratívája – sosem tudjuk meg, mi zajlott valójában a Kensington palota fali közt. Mindenesetre az ábrázolás brutális, és bár még így is árnyaltabb, mint bármely eddigi interpretálása e tragédiába forduló tündérmesének, érezhetően ez is amellett teszi le voksát, hogy ebben a kapcsolatban Diana volt a kizárólagos áldozat. Azt, hogy bármi történik is, a világ szemében ez megkérdőjelezhetetlen tény lesz, a sorozatban épp Kamilla ismeri fel – ő mondja ki, hogy egy esetleges válás esetén az egész világ által imádott hercegnő mellett másnak esélye sincs szimpátiát kivívni. A történelem őt igazolta. Érdekes egyébként, hogy mennyire megfoghatatlan ez az imádat, ami a hercegnőt körülvette. Igazából a sorozat sem tud mit kezdeni vele, csak bemutatja, de nem tudja feltárni az okokat – miért is imádta ezt a jelentéktelen fiatal nőt megannyi ember? Hogy lehet, hogy első hivatalos körútján, alig huszonkét évesen akkora népszerűségre tett szert, hogy könnyedén lemosta nem csak férjét, de az egész királyi családot? Mi volt a titka? Ez egyelőre rejtve marad – a következő évadra vár az öntudatra ébredő, a médiát a család ellen fordító, szó szerint az egész világot (immáron tudatosan) maga mellé állító nő bemutatása.
 
Nem véletlenül írtam ennyit a tündérmese hercegnőjéről – hiába van három korszakos jelentőségű nő a plakáton, a főszereplő ezúttal ő. Persze nem mehetünk el szó nélkül a másik kettő mellett sem. A változás tradíciót ostromol – szól az évad szlogenje, s ez tán még a walesi hercegnőnél is hangsúlyosabban jelenik meg az első női miniszterelnök, Margaret Thatcher alakjában. Thatcher politikája ma is több mint vitatott, de az tény: áttörte az üvegplafont. Nem csak neme, de származása és neveltetése okán is. Hivatalba lépésekor minden afelé mutathatott, hogy a királynővel országos cimborák lesznek – két egykorú, konzervatív felfogású, munka- és kötelességmániás asszony Britannia élén. Mégis: nem is lehetnének különbözőbbek. Di mellett az évad fő csapása a királynő és a miniszterelnök sorozatos konfliktusa – az első évad óta hangsúlyos az uralkodó kapcsolata a mindenkori kormányfővel, de tán senki, még Churchill sem kapott akkora jelentőséget a királynőre mért hatás szempontjából, mint Thatcher. A Vaslady és az ő sok szempontból elhibázott politikája szembesítette az uralkodót valójában azzal, hogy a brit birodalom, melyet örökölt, mennyit veszített az évek alatt jelentőségéből és hogy vajon mit érdemes beáldozni azért, hogy ezt a jelentőséget, a valaha volt nagyság árnyképét visszaépítsék.
 

A walesi herceg házasságának ábrázolása és Diana piedesztálra emelése mellett az évad sarkalatos pontja volt, hogy mit kezd a széria Thatcher politikájának megítélésével – durván fogalmazva, hogy elkezd-e végre nyíltan politizálni, vagy sem. Sokan kétségbe vonták, hogy megtehető-e, hogy a közelmúlt oly élénken bennünk élő eseményeit is azzal a kierőszakolt semlegességgel és távolságtartással ábrázolja, mint a régmúlt eseményeit. Érdekes kérdés. Mert első ránézésre érzéketlen struccpolitikának tűnik az északír konfliktust leredukálni Lord Mountbatten meggyilkolására vagy a Falkland-háborút díszletnek használni Thatcher magándrámájához. De! A Korona sosem volt a szó szoros értelmében történelmi sorozat – sosem törekedett a történelmileg hiteles és főleg nem kimerítő ábrázolásra. Ez egy színes-szagos, kosztümös családi dráma. Középpontjában a Koronával és a Koronás fővel. II. Erzsébet királynő életének és uralkodásának története. Mely történetben minden eseménynek, minden szereplőnek, minden körülménynek csak annyiban van szerepe, amennyiben a királynőre hatnak. Mindennek a Koronára mért hatása adja meg a súlyát. S tudjuk, hisz erre lett felhúzva az egész első évad: a Koronára nem tud hatni semmi. Nem ismer emberi drámákat, nem hatják meg háborúk, szenvedések, éhínség, munkanélküliség. Személytelen, érzelemtelen, emberségétől megfosztott konstrukció, ami maga alá gyűri az embert, akinek fejére teszik a Westminster apátságban. Épp ezért érthető és konzekvens a sorozat egésze szempontjából az, hogy a forrongó nyolcvanas éveket csak annyiban láttatják, amennyiben az érinti a királynőt. Egy családtag halála, egy politikus összeomlása az audiencián, egy botcsinálta betörő a palotában.
 
És ezért lesz a sorozat igazi próbája is az egyetlen alkalom, amikor a Koronát rákényszerítette a közhangulat, hogy dobja le a személytelenség palástját és mutasson emberséget. Vajon hogyan építik le azt a rideg istennőt, amivé Windsor Erzsébet lett és hogy lesz belőle újra ember, aki aztán közel ötven év uralkodás után sikerrel fogalmazza újra (akarata ellenére is) az intézményt?
 
Órákig mesélnék még a sorozatról, az időközben felnövő királyi gyermekek magándrámáiról, Margit hercegnő sorozatos összeomlásairól, melyek ugyan önismétlőek, de remekül illusztrálják, hogy a család a saját tagjaival sem bánik kesztyűs kézzel, a váratlan helyeken megcsillanó humorról, az okosan végigvitt szimbólumokról, a kiváló színészekről (Emma Corrin bájos Diana, Gillian Anderson megdöbbentően jó Thatcher, Olivia Colman, Tobias Menzias, Helena Bonham-Carter kisujjból hozzák a figurát, de az igazi aduász az évadban az egyszerre durván eszelős és végtelenül szerencsétlen Josh O’Connor Károly szerepében); de már így is hosszúra nyúltam. Nézzétek! Én biztos, hogy újrázni fogom hamarosan és reménykedem benne, hogy egy másik korona tombolása nem késlelteti sokáig a következő évad forgatását (ahhh, minő ócska poén, de nem lehet kihagyni…). Tényleg nézzétek!

2020. november 21., szombat

The Morning Show – sorozat

Az előző posztban épp azt ecseteltem, hogy számomra még mindig Aaron Sorkin a tévés forgatókönyvírás atyaúristene, akinek insider sorozatait máig sem nagyon közelítette semmi – szép fricska Hollywoodtól, hogy épp a napokban láttam egy olyan szériát, amire azt mondtam: végre valami, ami hozza A híradósok vagy A színfalak mögött színvonalát (de azért Az elnök embereitől még mindig fényévnyi a távolság…). Na jó, nem játszhatjuk örökké ezt a mindent Sorkinhoz hasonlítunk játékot, de tény: a The Morning Show esetében nem csupán a tévéműsor készítésének kulisszái, hanem a Sorkin-féle, olykor már a követhetetlenség határát súroló beszélő fejek technika és a párhuzamosan ezer szálon rohanvást egymás mellett elbeszélő szereplők okán is. Csak míg ott a folyosókon rohangáló szereplők menet közben megváltották a világot (részenként), itt rendre beleütköznek egy-két útban ácsorgó kollégába, akinek aztán le is ordítják a haját.
 
Ez jól jellemzi a sorozat hozzáállását a világhoz: ez egy roppant dühös alkotás. Dühösek a szereplői, dühös a csatorna, dühösek a készítők, dühös az egész világ. Vért kíván mindenki. Okkal. És amikor valakire végre rá lehet ugrani, mert valóban vétett a szabályok ellen, akkor mindenki, aki a környéken jár, megy egy kicsit tunkolni. Iszonyú sok felgyülemlett harag és visszafojtott indulat robban a képernyőn – CGI és látványelemek helyett remek színészek szájába adott remek mondatokban. És ez az igazi meglepetés. Hogy ma, amikor Hollywood lassan belefullad a saját mentegetőzéssel elegy PC-törekvéseibe, Amerika meg a „semmit se mondjunk ki nehogy megbántsunk valakit” és a „mondjunk ki gátlástalanul mindent, ami jön, szarjunk rá ki sértődik meg” összefeszülésébe, még tudnak olyan sorozatot készíteni, ami okosan, érzékenyen, de a játékszabályok kegyetlenségét és visszásságát nem tagadva, saját magáról is lerántva a leplet beszél a #metoo botrány utóhatásairól és a valódi megújulás lehetetlenségéről.
 
A kulissza mindehhez egy reggeli műsor. A The Morning Show az a fajta klasszikus szórakoztató ébresztő műsor, ami mindennel foglalkozik, komoly politikai kérdésektől katasztrófákon át kultúráig és bulvárhírekig – de csak olyan mélységben, ami még nem fekszi meg a reggeli készülődés közben amúgy is hisztis néző gyomrát. Két házigazdáját, Mitch Kesslert (Steve Carrell) és Alex Levy-t (Jennifer Ansiton) egész Amerika imádja, csilliárdokat keresnek, épületnagyságú fotóikkal tele New York, befolyásuk végtelen. Persze minden változik, ami tizenöt éven át elég volt a nézőknek, mára lehet, kevés – lehet, hogy kicsit frissebb, kicsit maibb, kicsit mélyebb, kicsit bátrabb hozzáállásra lenne szükség. Egy új hírigazgató (az amúgy remek színészgárdában Billy Crodup abszolút lopja a show-t), egy kis közvéleménykutatás, némi sztreotípia és kész a diagnózis: míg a pasiknak csak jót tesz, ha öregszenek, a mindig is a szomszédlány stílusa miatt imádott Alexet (óóó, vessük csak össze nyugodtan Aniston karrierjével) egyre kevésbé szeretik, amióta már inkább az érett, hűvös nőt hozza. Csere kéne hát. Ámde robban a bomba: a kikezdhetetlen reputációjú Mitch-et, Amerika reggeli apukáját több kolléganője zaklatással vádolja.
 
Igazából innen indulunk, attól a hajnaltól, amikor felszínre kerülnek a vádak – hogy messzebbről kezdtem, annak oka van. Mert a zaklatási botrány egy olyan időszakban rendíti meg a csatornát, amikor egyébként is a legkülönbözőbb érdekek feszülnek egymásnak, amikor új ügyeskedők és régi manipulátorok vágnák el egymás torkát, amikor a frissítés és az új narratíva megtalálása életfontosságú. Az évad egész hosszán finoman lebegtetett kérdés, hogy ki szivárogtatta ki a sajtónak Mitch kalandjait (ami persze a tettei megítélésében irreleváns kéne legyen), ezzel nyer értelmet: ne gondoljuk, hogy itt bárkit az igazság keresése motivál, a leleplező is csak taktikázik.
 

Mert Mitch-nek persze vége. Mindegy, mit állít, hogy valójában sosem zaklatott, minden kapcsolata beleegyezésen alapult; mindegy, mi történt valójában, egy olyan légkörben, ami a #metoo után uralkodik a szórakoztatóiparban, az, hogy egy nagyhatalmú férfi rendre alacsonyabb beosztású fiatal munkatársakkal kezdett, megbocsáthatatlan. Azzal együtt is, hogy egyik kapcsolata sem volt fekete-fehér, hogy a nők is más és más motivációval mentek bele, volt, aki őszinte érzésekkel, volt, aki törtetésből, volt, aki félelemből. De vajon lehet-e valós beleegyezésről beszélni, ha valakit a kirúgástól való félelem vezet? S vajon lehet-e zaklatásról beszélni, ha valaki kvázi nyíltan az előrelépés megkönnyítése érdekében kezd ki egy magasabb beosztású kollégával? A két leginkább leegyszerűsített kérdés, nyilvánvalóan – mégis fontos kérdések, melyek ezer további kérdést szülnek. És a sorozat elég okosan járja körbe őket.
 
De nem áll meg itt. Ennél sokkal izgalmasabb, ahogy a „tévés házastárs” Alex érintettségét vizsgálja: vajon mennyi felelősség terheli a nőt, akit megvédett a saját befolyása és vagyona a hasonló visszaélésektől? Aki elnézően mosolygott a legjobb barát műsorvezetőtárs kis kalandjain, aki nyíltan megvetette a törtető lánykákat, akik Mitch ágyába bújtak, aki az érinthetetlenek magabiztosságával kezelte a nőtársai millióit tönkretevő zaklatási ügyeket? A széria központi kérdése nem is Mitch zaklatási ügye, vagy az áldozatok története, vagy hogy hogyan kezeli mindezt a csatorna (bár önmagában mind érdekes téma) hanem, hogy hogyan fogalmazza újra magát Amerika leghíresebb női műsorvezetője, akinek aközben kell beismernie, hogy félrenézésével bűnrészességet vállalt egy aljas rendszer fenntartásában, miközben szembesül (kényszerűen) vele: ugyanez a rendszer kényszerítette egész életében másodhegedűs „szomszédlány” szerepbe, akinek asszisztálnia kell a nagyfiúk játékához, ha pályán akar maradni. Lehet ez persze önigazolás-gyanús (jó párszor az is), de ismerve a szórakoztatóipar és úgy nagyjából az egész céges világ működését, pontosan tudjuk, hogy van benne igazság: mindent a fehér, idősödő férfiak irányítanak. S ha maguk közé engednek mutatóba, az esélyegyenlőségi törekvések kiszolgálásaképp egy nőt, netán egy kisebbség képviselőjét, annak alapfeltétele, hogy az illető fogadja el a hallgatólagos játékszabályokat – legyen szó szőnyeg alá söpört diszkriminációról vagy arról, hogy a céges partin hiányos öltözetű táncoslányok szórakoztatják a nagyfiúkat...
 

Ezt a félrenézésekből, megalkuvásokból, elhallgatásokból szőtt hálót kéne szétszaggatnia az újonnan a csapatba érkező Bradley Jacksonnak (Reese Witherspoon). Az indulatos, kamera előtti kiborulásával lájkcunamit elindító vidéki riporter kívülállóként keveredik a nagyok játékába, akit minden oldal a saját céljaira használna – ő meg naiv idealistaként meg akarná reformálni nem csak a műsort, de minimum az egész szórakoztatóipart, s közben nem veszi észre, hogy mániás igazságkeresésével maga is milyen tragédiát okoz. Ámde: vajon ki okozza a tragédiát? A zaklató, aki nem vette észre (nem akarta észrevenni? nem is érdekelte?), hogy a beleegyezés nem is annyira önkéntes? A leleplező, aki felszínre hozta a történteket? Vagy a riporter, aki nem képes elengedni a sztorit? Egy olyan helyzetben, ahol mindenki hibás, van-e értelme feltenni a kérdést, hogy kit terhel a legnagyobb felelősség?
 
Nem véletlen, hogy a csatorna azonnal nyomozót fogad, kinek egyetlen feladata bebizonyítani, hogy a munkáltatót semmilyen felelősség nem terheli a mérgező, zaklatásoknak megágyazó légkör kialakulásában – hát, nem nehéz épp ellenkező következtetésre jutni. A felelősség a rendszeré, s mindenkié, aki részt vesz a működtetésében – akár félrenézéssel, akár a törtetőkön való élcelődéssel, akár megvetéssel. Nem kell ahhoz elhallgattatni, zaklatni, kirúgással fenyegetni, hogy mi is bűnrészesek legyünk. Ugyanakkor nem tagadható el, hogy vannak, akik valóban tisztességtelen eszközökkel akarnak előrejutni, vannak, akik provokálják a visszaélést (s vajon ez nem maga is visszaélés?), vannak, akik ma is úgy nevelnek lánygyermekeket, hogy inkább legyél szép mint okos és fogj meg idejekorán egy gazdag pasit, aki majd hozzásegít mindenhez. S miközben a rendszer megváltoztatását és a bejáratott működésmód teljes kikukázását tűzzük zászlónkra, azt is megmutatja a sorozat, mi ennek az egésznek az egyik rákfenéje: hogy adott esetben egy egymást őszintén szerető, de nem azonos pozícióban lévő párnak meg semmi esélye nincs elhitetni a külvilággal, hogy a férfi nem zaklató, a nő meg nem törtető. Miközben az teljesen egyértelmű, hogy a Weinstein-féle ragadozókat és a fizikai vagy lelki erőszakot tűzzel-vassal irtani kell (tegyük hozzá: bármelyik nem kövesse el), aközben az emberi kapcsolatok olyan összetettségével kell számolni, amit nem lehet leredukálni egy hashtagre vagy valamiféle látszatszabályozásra. Pláne nem akkor, ha mindez elválaszthatatlan a hatalmi játszmáktól – s ne legyenek illúzióink, legtöbbször elválaszthatatlan. Ez az, amit remekül bemutat a sorozat: hogy sosem csak a #metoo-ról szólt ez az egész. Hanem arról, hogy épp hol ki diktál. És ebben az ember fikarcnyit se számít – se az áldozat, se a zaklató. Ezt a rendszert kéne valójában megváltoztatni.

2020. november 16., hétfő

A chicagói 7-ek tárgyalása – film

Aaron Sorkin számomra hosszú-hosszú évek óta a hollywoodi forgatókönyvírás atyaúristene. Már nem tudom megmondani, mikor láttam először Az elnök emberei (The West Wing) sorozatot – tán valamikor a 2000-es évek elején ment a tévében (?) és akkor… Leírni is fáj, de Netflix ide, HBO GO oda, ezek szerint közel húsz éve megingathatatlan a pozíciója, mint kedvenc sorozatomé. (Ehhez képest minimum fura, hogy sosem írtam róla, de ami késik, nem múlik – épp folyamatban egy újranézés, de ne feledjük, ez még az a korszak volt, amikor egy évad 22 egyórás részből állt, szóval eltart egy darabig mire a végére érünk.) Az elnök emberei fogalom, ráadásul Sorkin véghezvitte azt a bravúrt, ami azért elég keveseknek sikerül: kétszer is hozta szinte ugyanazt a színvonalat tévében, előbb A színfalak mögöttel (Studio 60 on the Sunset Strip), majd a Híradósokkal (The Newsroom). Közben persze bevette a mozitermeket is, A közösségi háló forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott, az Elit játszmával meg belekóstolt a rendezésbe. Amit most A chicagói 7-ek tárgyalásával folytat – nagyvászon helyett ezúttal a Netflixen, viszont jó eséllyel kacsintgatva az újabb díjeső felé…
 
Ismerve Sorkin életművét, a témaválasztás a legkevésbé sem meglepő. Nehéz rajta fogást találni, még a legszőrösszívűbb kritikusok is elismerik a műveit, amit viszont a legtöbbször a szemére hánynak, s valljuk be, időnként joggal, az a pátosz. Csúnya szóval a zászlólengetés. Az elnök emberei is jó párszor belefulladt a hét évad alatt a nagyívű aláfestő zenével megtámogatott tanulságokba, melyeket rendre minden amerikai kedvenc idealizált elnöke, Jed Bartlet tárt elénk – és amelyek manapság, amikor a Fehér Házat egy twitteren mocskolódó félanalfabéta bohóc nem hajlandó épp elhagyni, tulajdonképpen egészen szerethetőnek tűnnek. Úristen, hol van már a kora 2000-es évek idealizmusa… Baromi kíváncsi lennék egyébként, mit kezdene Sorkin napjaink Fehér Házával, nem lepne meg, ha lapulna pár vázlat a fiókjában, de leforgatni nyilván nem fogja őket – saját magát ne ismételje az ember, ugyebár. Szóval pátosz és a nagy amerikai toposzok. Mint a baseball, vagy a haditengerészet, vagy a Szilícium-völgy. Vagy épp a polgárjogi mozgalmak és a bírósági tárgyalások. Mind alkalmas arra, hogy hasson és meghasson – jó érzékkel történő dramatizálással, pergő, életszerű párbeszédekkel, remek karakterekkel. És hittel. Mert Sorkin még mindig hisz bennünk. Hogy bármennyire elcsesztük, akadnak köztünk, akik jót akarnak – és ha elegen vannak, akkor ki tudja, tán csinálhatjuk jobban. Azzal együtt is, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása fájóan rímel korunk aktualitásaira (s nem csak odaát…) és olykor sírni tudnánk azon, hogy ötven év alatt semmi, de tényleg semmi nem változott, úgy kell manapság ez a hit az emberségben, mint egy falat kenyér.
 
Maga a tárgyalás, ami hét helyett valójában nyolc vádlott tárgyalásának indult, a közelmúlt amerikai történelmének egy olyan groteszk szégyenfoltja, amihez foghatót még egy Sorkin-fantáziájú forgatókönyvíró sem tudott volna kitalálni. Kezdve a vádlottak színes társaságával, akik közt békés (naiv) ifjú demokraták, hippi botrányhősök, pacifista mintapolgár és véletlenül odakeveredett egyetemisták is vannak – s velük egy padba ültetve a Fekete Párducok radikális vezetője. Közös bennük, hogy mindannyian Chicagóba érkeztek 1968 augusztusában, hogy a demokrata elnökjelölő gyűlés ellen tiltakozzanak. A szándékok vegyesek, akadt, aki a vietnámi háború ellen tüntetne, akadt, aki okos politikai szónoklatokért jött, akadt, aki lázítani akart, akadt, aki csak egy jót bulizni… Pár hónappal később, egy új kormányzat szemében ők immáron összeesküvők, akiket egy soha nem alkalmazott törvény értelmében évekre el akarnak süllyeszteni államellenes bűncselekményért. És kezdetét veszi a koncepciós per, amihez hasonlót csak jóféle káeurópai diktatúrákban láttunk, a demokrácia fellegvárában nem nagyon. Eddig.
 
Adott tehát hét plusz egy vádlott – a gyilkossággal is vádolt Bobby Seale nyíltan kimondva csak azért kerül a hetek mellé a vádlottak padjára, hogy hozza az elvárt, s a vád számára kapóra jövő radikalizmust, ezzel rontva a többiek esélyeit is; egy korlátolt, rasszista, republikánus bíró; egy feltörekvő államügyész, aki feszeng a pragmatista gúnyában, nem hisz a vádlottak bűnösségében (pontosabban: nem hisz a törvény érvényességében, mely alapján el kell ítéltetnie őket), de „jófiúként” azért kiáll ezek ellen a neveletlen hippik ellen; egy számos trükkel megvezetett, majd a nyilvánosságtól elzárt esküdtszék. És a közönség.
 
Mert az egész tárgyalás előre lezsírozott, ezt mindenki tudja: vádlott, vádló, bíró egyaránt. Valahol lenyűgöző az az elkötelezettség és szenvedély, amivel a Mark Rylance alakította védőügyvéd mindent elkövet, hogy felmentesse védenceit, ahogy erős érzelmi töltetet hoz magával a korábbi igazságügyi miniszter tanúvallomása is (Michael Keaton lopja a show-t!) – de tudjuk: hiába. Ezeket a srácokat így is, úgy is elítélik, csak az a kérdés, milyen vádpontért és mennyi időre. A lényeg nem a tárgyalás és nem a velejéig romlott bíró (Frank Langella), hanem a közönség, ami figyel. Az egész világ figyel – skandálják a bíróság előtt tüntetők és ezt kéne skandálnunk ma is, minden tüntetésen, minden bírói és rendőri visszaéléskor, minden alkalommal, amikor a hatalom az arcunkba köp, mert azt hiszi, úgyse érdekel senkit. Érdekeljen már… Remek érzékkel mutatja meg Sorkin, hogy az egész tárgyalás egy show, és nem az a kérdés, ki fog ülni, hanem hogy ki képes eljuttatni mondanivalóját a közönséghez – az idealista fiatal politikus Tom Hayden (Eddie Redmayne) és a botrányhős Abbie Hoffman (Sasha Baron Cohen – sosem volt még ilyen jó!) közti konfliktus lényege ez: kinek és mi megy át abból, amit a korrupt igazságszolgáltatás művel mindazokkal, akik szembe mernek szállni a fennálló (bármelyik fennálló) hatalommal.
 
Ahogy azt Sorkintól megszokhattuk, a komoly téma, a brutalitásba forduló tüntetések, a szemellenzős bíró ellenére is roppant szórakoztató mozit láthatunk – a feszültséget rendre sikerrel oldja például a beépített ügynöknőbe belehabarodó forradalmárral vagy a tárgyalás megpróbáltatásaival standupoló Abbie-vel. Épp ettől a szórakoztatás és a komoly témák közötti nagyon Sorkinos egyensúlyozástól válik igazán vérfagyasztóvá, amikor Bobby Seale szálán keresztül úgy igazán belenyúl jelenünkbe. Ha nem ismernénk az akkori történéseket, ha ez egy forgatókönyvírói húzás lenne, azt mondanánk, túlzó, aránytalan, hatásvadász, méltatlan a filmhez és a szerző zsenijéhez – de ismerjük. Tudjuk, hogy ötven éve valóban azért ültették a vádlottak közé a Fekete Párducok vezetőjét, hogy a tanúk szemében radikalizálják a többi vádlottat is, tudjuk, hogy Seale-t megverték és megkötözték a bíróságon mert nem volt hajlandó a bíró utasításait követni; tudjuk, hogy Fred Hamptont egy rendőri rajtaütés során brutálisan kivégezték. Az, hogy mindez ma úgy hat ránk, ahogy és hogy belénk fagy a szó, amikor a bíróságon megkötözött és betömött szájú (!) Seale-től megkérdi a védőügyvéd, hogy kap-e levegőt, a mi korunk tragédiája. Ha ez csak egy forgatókönyv lenne, azt mondanám, csapnivaló szerző írta. Hogy ilyen nincs. De az élet még ennél sokkal nagyobb borzalmakat is ír. Nem a hatvanas években, hanem 2020-ban.

Ezek után valóban úgy kell Sorkin emberségbe vetett hite, mint egy falat kenyér. Még az a borzalmasan patetikus névsorolvasás a végén, még az is kell – mert sajnos éppúgy rímel korunkra, mint Seale bántalmazása a bíróságon. Egyetlen egy dolog van, ami miatt félre tudjuk tenni politikai, ideológiai, vagy érdekellentéteinket: a halottaink. Még…

 

2020. november 12., csütörtök

Samantha Downing: Ő kezdte

Az Elbűvölő feleségem a tavalyi nyár egyik kellemes meglepetése volt – rég szórakoztam annyira felszabadultan, mint a kihűlőfélben lévő házasságuk felpezsdítése végett fiatal szeretőket gyilkolászó házaspár egymást is jócskán átverő taktikázásán. Amiben persze senki sem normális, de legalábbis mindenki hunyó, a kisebb-nagyobb titkok meg a végén maguk alá temetnek mindenkit; és jó eséllyel az egyetlen, aki állva marad, a szerencsétlen áldozat, na, ő a legnagyobb játékos. Imádom a nem egyértelmű befejezést és ha nem tudom eldönteni melyik szereplő verte át jobban az olvasót – itt emeli el magát a szememben egy súlytalan domestic noir a középszertől.
 
Ezek után persze hogy roppant kíváncsi voltam az egymástól elhidegült testvérek Amerikát átszelő kalandtúrájának borzalmaira. Mert hogy lesz itt biza borzalom, afelől nem lehetett kétségünk. Downing tizenkilencre húz lapot: hűtlenkedő házastársak után egymást hosszú évek óta nem látó testvéreket ültet egy autóba, hetekre – robbanásveszélyes felállás. Beth, Portia és Eddie Morgan szüleik halála óta nem látták egymást – más-más államba költöztek, más irányt vett az életük, jól megvannak család nélkül. Legalábbis így mesélik. Aztán amikor a tizenéve nem látott nagyapa végrendelete újra összekényszeríti őket egy kisbuszba, hogy újraéljék azt a majd’ húsz évvel ezelőtti kirándulást, mely örökre megváltoztatta az egész család életét, akkor persze kiderül ez-az. Hogy a szülők nem is haltak meg, például. Vagy nem úgy. Vagy nem mindkettő. Hogy valaki eltűnt, de lehet, hogy meghalt – ahogy az is, hogy végig követi őket. Hogy az emlékezet a legnagyobb játékos, mert sosem tudhatjuk – nem csak, hogy mire emlékszik a másik, azt sem, hogy amire mi emlékezni vélünk, az valóban úgy volt-e, valóban saját emlék-e, esetleg bemesélt konstrukció. Hogy az emlékek, hamis emlékek, mesék, titkok, családi legendák közül mi igaz és mi nem, mindenképpen nehéz lenne felfejteni – hát még, ha Downing, szokásához híven itt is egy tökéletesen megbízhatatlan narrátorral ajándékoz minket.
 
Beth Morgan, a közmondásos „középső” testvér, a legjellegtelenebb, akinek semmilyen szuperképesség nem jutott – aki ezt ellensúlyozandó egész életét arra áldozta, hogy megtalálja azt, aki elveszett. Beth, a jelentéktelen, a mániákus hazudozó, aki egy ki-tudja-létezett-e-egyáltalán másik álcájába bújva ír naplót az egykori kirándulásról, aki az akkori eseményeket gondosan megszűrve alakítja szimpátiánkat és tereli figyelmünket, aki nagyvonalúan túllép saját hibáin és (hoppá) gyilkosságán, csak hogy testvéreit lejárassa. Mondjuk, sokszor megértjük. Mindkét tesó annyira elfuserált, annyira idegesítő, annyira képen tudnám törölni őket, hogy tökéletesen értem Beth-t: nehogy már ilyen hülyéké legyen a nagyapa pár milliója.
 
Mert hát ez a kirándulás nem holmi nosztalgikus emléktúra… A basáskodó, erőszakos, gyerekrablástól sem visszariadó nagyapa ahhoz köti az örökség kifizetését, hogy unokái pontról pontra járják végig az egykori családi túrát, s annak végén, a sivatagban szórják szét hamvait. Életük legrosszabb emlékeihez vezeti vissza őket – egy szadista állat, még ha néhány millió dollárral kárpótolja is őket a túra végén. „Húsz évvel ezelőtt, amikor először mentünk el erre az autókirándulásra, nagyapa meg akarta ismertetni velünk a világot, amit a lehető legtöbb állam bemutatásával szándékozott kezdeni. Ehelyett azonban valami olyasmi lett belőle, amit nem hozunk szóba, amiről hallgatunk. A fejünkben marad, és tagadásban, hitetlenségben, sőt téveszmékben úszkál körbe-körbe.” Épp ezért, mert ez volt a legrosszabb, és úgy végződött, ahogy, még a néhány millió nélkül is világos lenne: ezek kinyírják egymást a végére. Így meg, hogy akkora örökség a tét, mely mindőjüket kihúzná a szarból, még világosabb, hogy: hát, ezek kinyírják egymást a végére.
 
Aztán persze kiderül, hogy Downing jobb író, mint gondoltuk, és amit Beth az első laptól lebegtetett - sosem tudhatod ki egy történet hősnője, míg a végére nem érsz - igaz: a ravaszt az húzza meg, akire egyáltalán nem számítunk, a múltbeli titkokról meg kiderül, hogy még annál is mocskosabbak, mint gondoltuk. Minden család a maga módján boldogtalan, de vannak, akik egészen elképesztően csúcsra járatják az elmebetegséget…
 
Egyébként nem is igazán számít, ki ölt meg kit, ha egyáltalán – az meg pláne nem, kihez kerül az a sok dollár. Ami sokkal érdekesebb, az a dinamika, ami ezeket a szerencsétleneket összefűzi. A három testvér élete szakadatlan rizikózás – a gyerekkorukban beléjük oltott társasjáték-szenvedély egymás folyamatos átverésében és stratégiai szövetségek kötésében végigköveti az utat. Mindhárman titkokat hurcolnak és mentális betegségekkel küzdenek – ki szenvedélybeteg, ki kleptomán, ki mániás hazudozó. Az őket követő rejtélyes furgon és a furcsa balesetek szinte felesleges sallangok, anélkül is képesek kicsipkézni egymás idegeit. Ahogy feleslegesek a házastársak is – akiket szinte csak azért cipeltek magukkal, mert nem volt hova tenni őket. Érdekes játékot játszik velünk a szerző: mindegyik szereplője iszonyúan antipatikus, hazudoznak, taktikáznak, kicsinyes és megalázó játékokba sodorják a többieket, némelyik egyenesen gyilkos – egyiküket se kéne kedvelnünk, sőt, megvetést és zsigeri undort kéne éreznünk irántuk, mégis képesek közel férkőzni hozzánk és simán elhitetni velünk, hogy lehetnének a szomszédjaink is (ad absurdum: családtagjaink). Mert a diszfunkcionális család, a generációkon átívelő traumák, a családon belüli kibogozhatatlan viszonyok megjelenítése pompásra sikeredett.
 
Hősnő meg nincs. Mindenféle szereplők vannak, akik próbálnak lavírozni, halászni a zavarosban és a lehető legjobban kijönni ebből a katyvaszból. Sikerül-e? Ki tudja… Mindenesetre azzal a jóleső borzongással csukhatjuk be a könyvet, hogy igazából senkiért nem kár, aki nem nyert ebben a játszmában. Aki meg nyert… – van ilyen egyáltalán? 


Kiadó: Agave
Fordító: Bosnyák Edit

2020. november 9., hétfő

Rövidre vágva 24 – sorozatos-filmes vegyes

Nyilván nem okozok túl nagy meglepetést azzal, hogy 2020 nálam is a kisképernyő éve lesz – ha társadalomkutató lennék, biztos nagyon okos cikkeket írnék arról, hogy az internetes kereskedelem és a barkácsboltok mellett (hello, lakásfelújító pajtik!) a streaming szolgáltatók forgalma nőtt meg leginkább az elmúlt fél évben. A tavaszi első hullám idején, a szórakozási lehetőségek és társas események ellehetetlenülésével sokan ragadtunk a Netflix meg az HBO GO előtt – most lehet igazán hálát adni, amiért az elmúlt tíz évben a minőségi mozifilmek helyét jószerivel átvették a sorozatok, legalább van mit nézni. Jó, ebben azért vaskosan van cinizmus, tökre hiányzik a mozi, de a jelenlegi ostoba szabályozásokkal és a premierfilmek szinte teljes hiányával ez számomra most nem alternatíva. Szóval tavasz óta bambulom a képernyőt, többet, mint tán eddig bármikor, és most, hogy még nagyobb bezárkózás jön, megfejelve a tél egyébként is kuckózósabb hangulatával, még többet fogom. Kissé keserű vagyok, amiért ezzel szemben olvasni nincs agyam, de majd változik ez is. Túl sok a szorongás körülöttem és bennem ahhoz, hogy még ezen is keseregjek – a tapasztalat úgyis azt mutatja, hogy minden válság után visszatérek a könyvekhez, nem hagyják magukat tartósan félretenni. De addig is jöjjön pár ömlesztett poszt filmekről, sorozatokról, amik az elmúlt időszakban ilyen-olyan okokból emlékezetesek maradtak. Mindenről nem fogok írni, a puffogásokat meg igyekszem minimalizálni, legyen ez most elsősorban ajánlósorozat, hátha valakinek tudok tippeket adni a hosszú sötét téli estékre…
 
 
Stranger Things (Netflix)
 
Kezdjük is egy olyan sorozattal, amit szerintem rajtam kívül már mindenki látott (ennyit a tippekről). Emlékszem, még az első évad környékén az összes sci-fi és fantasy-rajongó ismerősöm teljesen odavolt ezért a soriért, főleg a harmincas korosztály, akiknek ez igazi tömény nosztalgiatrip volt. Sokáig húztam-halasztottam, egy okból: én igazából baromi félős vagyok. Horrort nem is nézek, rosszul bírom a suspense-t és hát eléggé undorodom a trutymós-trancsírozós szörnyfilmektől. Ebben meg aztán minden van. Amiért mégis néztem, és ami miatt érdemes is volt nézni, az a hangulata. Ez a sorozat tényleg olyan, mintha a fiatal Spielberg egy tiniknek szóló Stephen King sztorit adaptált volna. Nyolcvanas évek, hidegháborús paranoia, dimenziókapuk, katonai kísérletek, mutáns gyerekek, akik képesek legyakni egy fél hadsereget (plusz néhány szörnyet), de aztán kiderül róluk, hogy a lelkük mélyén ők is csak gyerekek, akik tök átlagos életre vágynak és persze néhány kisvárosi biciklis kamaszfiú, akik megmentik a világot. Háromszor. Eddig. Igazi nosztalgikus kölyökálom.
A világmentő kissrácok szörnyekkel telipakolt kalandjai mellett a sorozat egyik legnagyobb erőssége (és a folytatások egyik legnagyobb rákfenéje) a tinivígjáték-vonulat. Az első évadban még bájosan esetlen, ahogy a kísérleti laborból szökött, a külvilágban teljesen elveszett kiscsaj és a szerepjátékmániás srácok összebarátkoznak – később a szereplők felnövésével óhatatlanul bekövetkező „szerelmi” szálak már inkább kínossá teszik a dolgot. A megvalósítás mondjuk többnyire remek, a gyerekek meg tényleg tudnak játszani, szóval annyira nem reklamálhatunk, de a második évadban a szerelmétől elszakított Mike nyafogása, a harmadikban meg Eleven és a képzeletbeli vetélytársból baráttá avanzsáló Max shoppingolása és tinimagazinokon edzett fiúszívatása kissé sok. De szerencsére az orosz kémekkel szembeszálló haverok elvonják a figyelmet.
Néha fárasztott, de azért eléggé elragadott ahhoz, hogy éjszakákon át nézzem, pedig én nem vagyok az a sorozatdarálós fajta. A második évad marad a kedvencem, benne az az iszonyú badass jelenet, amikor Eleven visszatér a fiúkhoz… Millie Bobbie Brown meg az ő Terminátort idéző bevonulása, na az felejthetetlen.

 
Enola Holmes (Netflix)
 
S ha már Millie Bobbie Brown… Eleven szerepének köszönhetően a lányzó van akkora sztár, hogy forgathatott magának egy Sherlock Holmes-fanficet a Netflix pénzén. Persze volt ennek a sztorinak előzménye Nancy Springer tollából, de Enola Holmes szerepét mintha direkt MBB-re írták volna. A sztori is pont olyan, mint egy tinilány fantáziájából kipattant fanfic, Sherlock Holmes eddig ismeretlen kishúgának főszereplésével, aki, miután kitör a szociopata idősebb bátyja által rákényszerített nevelőintézet rabságából, könnyedén bebizonyítja, hogy mellesleg jobb detektív, mint a világsztár fiatalabb bátyó.
Az eltűnt anyja keresésére induló Enola története teljesen súlytalan, de roppant szórakoztató. Persze nem árt, ha az ember félre tudja tenni mindazt, amit Sherlock Holmes-ról eddig tudott (keményvonalas rajongók inkább ne is nézzék meg még az előzetest se!) és nagyvonalúan túllép azon, hogy egy tizenhat éves lány nyomozása dönti el a választójog kiterjesztéséről szóló parlamenti szavazást (eképp az épp forradalmat szítani készülő korai szüfrazsett-mozgalom, s kis túlzással egész Anglia sorsát). Van az egésznek egy ilyen „ahogy azt Móricka elképzeli” jellege, na. Ettől függetlenül az egész valahol bájos. Főleg a könnyedségének és a gyakori kikacsintásainak hála. Enola viszi a hátán a filmet, aki ki-kiszól a nézőknek, narrálva saját küldetését, megosztva velünk dilemmáit (vajon melyik irányba induljon?), bevonva a nézőt is kis játékába. Mintha csak azt mondaná: gyertek, játsszuk azt, hogy nyomozók vagyunk.
És ez teszi az egészet szerethetővé. Hogy egy percig sem veszi komolyan magát. Így aztán az, hogy detektívsztoriként értékelhetetlen (mert hát a megoldás tényleg faékegyszerűségű), hogy túl nagy a tét és hogy a történelmi szál hiteltelen, eltörpül amellett, hogy az egész egy kedves délutáni mese. Valami olyasfajta könnyedség és gyerekes báj jellemzi, amire mostanság azért elég nagy szükségünk van.
 
 
Csodatévők - Miracle Workers (HBO)
 
S ha már könnyedség és humor… Mi van akkor, ha a Mennyország is csak egy munkahely, ahol átlagosan kiégett irodisták iktatgatják az emberek fohászait, a céges bulin berúgva elindítanak egy-két tájfunt, fogadásból idéznek elő katasztrófákat és mind közül a legkiégettebb fajankó maga Isten? Hát, egy elég vicces antológia-sorozat első évada, amelyben a Föld nevű bolygót majdnem felrobbantja egy előléptetésért hajtó kezdő angyal, de hálistennek sikerül megmenteni és még a Teremtő is felnő végre a feladatához. Az a párszáz angyal meg, akik már rohadtul unják a munkát és igazából drukkoltak a robbanásnak meg a korkedvezményes nyugdíjnak, keccsölhet tovább. Igazából a Földön játszódó részek teljesen érdektelenek, a két kiszemelt szerelmes pedig, akiket botcsinálta angyalainknak össze kellene hozni, rém idegesítő, de ők amúgy is csak katalizátorai annak, ami „odafent” történik. Az meg egyenesen zseniális. Steve Buscemi gyermeteg, léha Istene mindent visz – bármilyen röhejesen hangzik, az évad az ő felnövéstörténete, avagy felelősséget kell vállalnunk az általunk létre hívott bolygóért és lakóiért, nem beszélve a ránk bízott cégről és annak dolgozóiról. Azt meg igazán megnyugtató látni, hogy az angyalok is éppolyan idióták tudnak lenni ebédszünetben, mint mi.
Antológia-sorozatról lévén szó, a második évad teljesen más keretek között játszódik – ugyanazzal a szereplőgárdával. Ha az első évad a Buscemi játszotta Isten felnövéstörténete, a második a Daniel Radcliffe által alakított tökéletesen életképtelen Chauncley hercegé. Alsó-Homálygázló elkényeztetett, vérengző apja árnyékában élő trónörököse a szó szoros értelmében az a hercegecske, akinek még tizenévesen is felvágják a sült húsát és akinek legjobb barátja pár liba, akikkel színdarabot rendez a trónteremben. Amikor néhány véletlen folytán összebarátkozik a helyi szarlapátoló többre vágyó lányával, elkezd rácsodálkozni a palotán kívüli világra, és kezdődnek a bonyodalmak. Bár a jelenünkre való kiszólások és a virtuális és valós közösségek működésének paródiája elég szórakoztató, a második évad messze elmarad az elsőtől – és nem csak azért, mert nem történnek benne csodák. Elnézve ezeket a szerencsétleneket néha azon csodálkozunk, hogy nem halt ki az emberiség a középkorban a saját hülyesége miatt. Mondjuk erre simán rácsodálkozhatunk a saját mindennapjainkban is…
 
 
A másik út - Unorthodox (Netflix)
 
Evezzünk komolyabb vizekre. Tavasszal mindent letarolt Deborah Feldman önéletrajzi könyve, A másik út és a belőle készült Netflix-adaptáció – főleg a magyar hátterű New York-i szatmári zsidó közösség életmódjának bemutatása miatt. Az írónő ellen szabályosan hadjárat indult rágalmazás miatt, miközben a világ falta a sorait és csüngött a sorozaton, betekintést nyerve egy szélsőségesen zárt közösség életébe – és katartikus élményre szert téve a közösségből elszökő fiatal nő sorsán át. Ez így bizony robbanásveszélyes elegy, ami méltán tarthat számot a média és a nézők figyelmére egyaránt – csak épp a recepció gyakran elsiklik afelett, hogy itt bizony emberéletekről van szó. Persze, mind tudjuk, hogy a világ számos pontján élnek nők és férfiak középkort idéző elnyomásban, vallási fanatikus közösségek, kasztrendszer, vagy politikai ideológiák miatt, de az a legtöbb olvasót-nézőt meglepte, hogy a „világ fővárosában” is – pláne, hogy ennyien és gyakorlatilag egy New York egészétől független saját városban, saját szabályokkal, saját iskolarendszerrel, saját nyelvvel és elöljárókkal.
A 17 éves Esther (Feldman alteregója) ebből a közösségből menekül el házassága első évében – mégpedig Berlinbe, a gyerekkorában szintén elszökő anyja után. Az ellentét Williamsburg és a huszonegyedik századi (némiképp azért idealizált) liberális Berlin között ordító – amit a sorozat néhol elég jól, néha viszont eléggé félrekezel. Az, hogy egy ultraortodox közösségből szökő lány épp Berlinben talál új életre, új célra és egy jiddis dallal kerül be a Berlini Zeneakadémiára, szép szimbolika – traumafeldolgozásból, identitáskezelésből, a gyökerek és a szárnyalás egyensúlyba hozásából jeles. Viszont azt, hogy egy ennyire zárt rendszerből  hirtelen kiszakadó, a világról semmit nem tudó fiatal az első naptól ilyen talpraesetten és szabadan érvényesül egy idegen közegben, talál új barátokra, bonyolódik egyéjszakás kapcsolatba, sikerült a lehető leghiteltelenebbül ábrázolni. Több idő kellett volna, Esthernek is, a nézőnek is, hogy ez így működjön. Ettől függetlenül kötelező darab ez a négyrészes minisorozat, mert korunk egy olyan elhallgatott jelenségére világít rá, melyről máshonnan elég keveset tudhatunk, és mert amit az identitásról mond, azt nagyon szépen mondja. Csak a forgatókönyvön lehetett volna még csiszolni.
 
 
Kvíz – Quiz (HBO)
 
Emlékszem, a kilencvenes években mekkora kultusza volt itthon is a Legyen ön is milliomosnak, én is ott ültem szinte minden este a tévé előtt és roppant büszke voltam magamra, amikor jobban tudtam, mint a játékos, sőt, egyszer a műsorban is szerepeltem (nem jutottam a „székbe”) – de arra őszintén nem voltam felkészülve, hogy Nagy-Britanniában mekkora őrült rajongás övezte a műsort, a jelenséget, a műsorvezetőt, és mekkora közutálat és botrány jutott a műsor történetének legnagyobb csalását elkövető (vagy nem) Charles Ingramnak. Az ITV három részes minisorozata Ingram, a „köhögős őrnagy” botrányos szereplését mutatja be – a legnagyobb poén a történetben, hogy ez ugyanaz a csatorna, ami a vetélkedőt is sugározza, tehát ugyanazok készítettek bitang jó (és nem kis mértékben magát a csatornát is leleplező) sorozatot a botrányból, akiket Ingram átvert. Vagy nem, megint csak.
Mert hát valójában sosem derült ki, hogy a kvízműsorok iránt a legkevésbé sem érdeklődő és nem is túl tájékozott őrnagy, akit fanatikus felesége és még fanatikusabb sógora rángatott bele a szereplésbe, valóban csalt-e vagy sem. De a sorozat végére nem is érdekes. Sokkal érdekesebb az, ahogyan képernyőre kerül a kvízműsor (és a legtöbb hasonszőrű szórakoztató műsor); ahogy látjuk működés közben a médiagépezetet; ahogy megtervezik a lehető legdrámaibb körítést és ahogy körömrágva várják a nézőszámokat – ugyanazok, akik aztán gondosan megtervezik, hogyan lehet Ingram szereplésének felvételeit úgy manipulálni, hogy rábizonyítsák a csalást. Egyszerre hősök és antihősök a média szorgos munkásai, akik szállítják a kiéhezett tévénézőknek a mindennapi betevő szórakozás-, botrány-, borzongásadagot; és ha kell, akkor ugyanazzal a szenvtelen profizmussal járatják le a hálójukba kerülő tévénézőt.
De legalább ugyanilyen érdekes a rajongói közösségek bemutatása és szerepe, akiknek ártalmatlan időtöltésnek induló „játéka” valójában sokkal egyértelműbb csalás, mint amit Ingramre sikerült bizonyítani – ők azok, akik országos hálózatot építve, a wikipédiát megszégyenítő tudástárat létrehozva, titkos telefonszámok tucatjait üzemeltetve juttatnak be és segítenek tovább a játékban bárkit, aki hajlandó kifizetni a jutalékukat. Komolyan mondom, ennek a kvíz-szektának a működése ijesztőbb, mint a botcsinálta Ingram, a kizárólag a haszonra hajtó ITV és a kizárólag a látszatra hajtó (amúgy remekül ábrázolt) angol igazságszolgáltatás együttvéve.
 
 
Folyt köv – van még pár sorozat a tarsolyomban, maradjatok velünk 😊
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...