2020. szeptember 21., hétfő

Az első tornász (Athlete A) – film


Kerri Strug neve a tornasport szenvedélyes rajongóin kívül tán keveseknek cseng ismerősen – nem tartozik a legismertebb „celeb” sportolók közé. Pedig szinte biztos, hogy te is láttad a képet a „hős” amerikai tornászlányról, aki törött bokával futott neki az utolsó ugrásnak az 1996-os atlantai olimpián, és nyerte meg az amerikai csapatnak az aranyérmet, majd miután összeesett a szőnyegen, az edzője ölben vitte fel a dobogóra. Na ő Kerri Strug, a „You can do it!” kislány. Akinek „hősies” ugrása az elmúlt években kirobbant Larry Nassar-botrány és az azt feldolgozó Netflix dokumentumfilm fényében egészen más színezetet nyer.

A dokumentumfilm kiindulópontja (és tulajdonképpeni főszereplője) azonban nem ő, hanem Maggie Nichols, aki sokáig „Athlete A” fedőnéven szerepelt a nyomozás és az oknyomozó újságírók dossziéiban – ő volt ugyanis az első tornász, aki jelentette az edzőjének, hogy a híres sportorvos, Larry Nassar szexuálisan zaklatta. Illetve, tekintve a későbbiekben nyilvánosságra kerülő történeteket, melyek húsz évre visszamenőleg szólnak zaklatásokról, pontosabb úgy fogalmazni: az első, akiről tudjuk, hogy jelentette. Hogy az elmúlt két évtizedben hány tornászlány hivatalos és nem hivatalos panasza végezte a fiók mélyén, arra tán sosem derül fény. Maggie Nichols 2015-ben jelezte először edzőjének, hogy valami nem stimmel, aki ezután jelezte a szakosztály vezetőjének, aki jelezte a szövetség vezetőjének – Steve Penny, a tornaszövetség akkori elnöke a szülőknek kivizsgálást ígért, közben állítólagos FBI-kapcsolatait kihasználva eltussolta az ügyet (ezt is), miközben Maggie-t kihagyta a következő évi olimpiára induló csapatból.

Maggie története jó eséllyel a kutyát sem érdekelte volna, vagy simán szőnyeg alá söprik, mint egy „csapatból kihagyott” tornász bosszúhadjáratát – azonban egy évvel később az Indianapolis Star elkezdett nyomozni egy zaklatással vádolt edző után. Ahogy az újságírók egyre mélyebbre vájtak a tornasport berkeiben eltussolt ügyekben, úgy merült fel egyre többször Larry Nassar neve. Aki nem edző volt, hanem az amerikai tornászválogatott körülrajongott orvosa. Akiben mindenki megbízott: gyerekek, szülők, edzők, a közvélemény. Ahogy többen fogalmaznak a filmben: tornászkörökben Nassar páciensének lenni a legnagyobb megtiszteltetés volt. Az élsportban, ahol a test „munkaeszköz”, melynek hibátlan működése elsődleges fontosságú, az orvos, aki a világbajnoki- és olimpiai aranyérmek tucatjait elhódító lányok testéért felelt, szinte isteni rangra emelkedett. Épp ezért volt elsőre hihetetlen, s okozott nem kis felhördülést USA-szerte, amikor kiderült, valójában közveszélyes pedofil, aki több mint százötven hat és tizennyolc év közötti lányt zaklatott. Az Indianapolis Star vizsgálódásának és a Maggie Nichols-hoz hasonló bátor lányok kiállásának köszönhetően Nassart 2018-ban több mint száz évnyi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan már sosem szabadulhat és végig kellett hallgatnia áldozatai vallomását a bíróságon.

A katarzis azonban elmarad. Mert tudjuk, és ezt a dokumentumfilm remekül tárja fel, hogy a Nassar-félék egy sokak által működtetett bántalmazó rendszerben, rengeteg elfordított fej és számos cinkostárs részvételével vihették végbe szörnyű tetteiket. Egy pedofil állat leleplezése egy dolog. Reméljük, szép sorban mind lelepleződik és a megérdemelt büntetését kapja. Azonban a rendszert, ami kitermeli és hagyja tobzódni őket, még mindig igen kevesen kérdőjelezik – büntetőjogi szankcióról pedig szó sem esik. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy egy orvos kislányok százait molesztálta úgy, hogy senki nem tudta, mindenki félrenézett, a segélykiáltásokat rendre elhallgattatták?

Minden Nadia Comanecivel kezdődött. Ahogy a film rávilágít, ha megnézzük az ötvenes-hatvanas évekbeli archív felvételeket, a tornászok felnőtt nők voltak (ahogy egyébként a legtöbb sportban) – aztán jött 1976 és a montreali olimpia, ahol egy tizennégy éves román kislány leiskolázta a mezőnyt. Hirtelen minden kislány Nadia akart lenni és minden ország ki akarta nevelni a maga Nadia-ját. Az amerikaiak pár éven belül importálták Károlyi Mártát és Károlyi Bélát, akik néhány év alatt kiépítették saját kis magánbirodalmukat a Károlyi Ranch-en, és elkezdték futószalagon gyártani az aranyakat bezsebelő kis üstökösöket. Ahogy az lenni szokott, az érmekkel jött a népszerűség, azzal a hirdetők, azzal meg a dollármilliók és hipp-hopp, a tornasportból üzlet lett. Ahol már nem számítanak a sportolók, igazából az elért eredmények sem, csak, amit maguk után vonnak: a csilingelő dollárok. Az aranyérem csak egy fényes medál, a milliók, amik vele jönnek, már valami. A tornaszövetség élére marketingszakember került, a Károlyi házaspár pedig teljesen szabad kezet kapott abban, mit és hogyan művelnek a tornászokkal, csak hozzák, amit kell.

Kerri Strug és Károlyi Béla az 1996-os atlantai 
olimpián 
S hogy miért olyan fontos tényező a tizennégy éves Comaneci? Mert Károlyiék nyíltan vállalt módszere a szadizmus volt, a sportolók teljes körű irányítása, a testi-lelki megalázás, kizsigerelés – ezt pedig jóval könnyebb megtenni gyerekekkel, mint felnőttekkel. A „hivatalos” verzió az, hogy a hormonális érés előtt a lányok teste jóval hajlékonyabb, könnyebben formálható, többet ki lehet belőle hozni – ami igaz is, de csupán féligazság. Ami remekül kiegészíti azt az edzői kultúrát, ami csak és kizárólag a totális kontrollal tud eredményt elérni. Károlyi Mártának valójában robotok kellettek volna – és mindent megtett, veréssel, éheztetéssel, pszichológiai nyomásgyakorlással, a külvilágtól való elzárással (a Ranch-ről a szülők ki voltak tiltva, telefonálni pedig igen ritkán lehetett) azért, hogy a rá bízott kisgyerekekből robotokat csináljon. Akikkel aztán a szó szoros értelmében bármit megtehetnek a tornaszőnyegen. Akik csillogó szemmel ugranak törött lábbal az aranyért.

Ez az elnyomó, bántalmazó környezet tökéletesen megágyaz egy szexuális ragadozónak. Ahogy több egykori tornász nyilatkozza a filmben, a Károlyi Ranch-en Larry Nassar volt az egyetlen felnőtt, aki kedves volt velük. Aki cukros bácsiként rágcsát csempészett be az éheztetett lányoknak, aki megnevettette őket, aki orvosként nem csak kizsigerelte, hanem törődött a testükkel, aki megszabadította őket a fájdalomtól. Az egyetlen, akiben bízhattak. Ezért is olyan borzalmas, amit valójában művelt velük. S hogy mekkora szerepe van a Károlyi házaspár által megteremtett miliőnek abban, hogy ez ilyen formában megtörténhetett és eddig titokban maradhatott, azt remekül kifejti a filmben a tornászból lett író és filmproducer Jennifer Sey: ha egy gyerekkel éveken át módszeresen elhitetik, hogy ha fáj valamije, az nem is komoly, hogy nem is fáj, hogy tud sérüléssel is ugrani, hogy ha éhezik, akkor sem éhes, ha fáradt, akkor is tud még órákon át edzeni; ha gyakorlatilag kimossák az agyát és megfosztják a teste feletti kontroll érzetétől akkor könnyedén elhitethetik vele (s ő is elhiteti magával) hogy amikor azt érezte, egy felnőtt zaklatta, az nem is úgy volt. Iszonyú ördögi kör bontakozik ki az interjúkat látva. A megalázás, kihasználás, bántalmazás felfoghatatlan mélységei, amiket aztán ujjongva ünnepelt a világ.

Nassar megkapta a büntetését. A Károlyi Ranch bezárt. Steve Penny, a tornaszövetség mindent eltusoló elnöke ellen perek folynak. Jó eséllyel előbb fogják elítélni sikkasztásért, mint azért, mert a félrenézésével pusztán anyagi haszonszerzés céljából hozzájárult lányok tucatjainak megrontásához. Károlyi Márta a riói olimpia után a tornászvilág osztatlan elismerése mellett vonult vissza. Eredményeit senki nem kérdőjelezi. Hogy mekkora szerepük volt férjével annak a bántalmazó kultúrának a kialakításában, melyben Nassar tevékenykedhetett, senki nem firtatja. És ne legyenek illúzióink, vannak még Nassarok. A nagy kérdés, amire sem az IndyStar oknyomozói, sem a film készítői nem tudnak válaszolni: vajon elég lesz-e ez a botrány ahhoz, hogy a tornasport megtisztuljon a zaklatásoktól, bántalmazásoktól, hogy az üzlet helyét átvegye a sport élvezete, hogy a szülők újra jó szívvel el merjék engedni kislányaikat tornázni, hogy a nézők újra a sport szépségeit láthassák az arénában vagy a tévé képernyőjén és ne azon kelljen gondolkodniuk, mi rejlik a kisírt szemek mögött? Vajon tudunk bízni benne, hogy így lesz?  


2020. szeptember 14., hétfő

Amerikai Istenek - sorozat, 1-2. évad

Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni.

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Röviden vázolom a sztorit, ha nem ismernéd a könyvet. Képzeld el, hogy a valaha általunk elgondolt, hitünkkel létre hívott, abból táplálkozó istenek közöttünk járnak ma is, amíg teljesen el nem felejtik őket - és közben születnek az újak. Folyamatosan teremtjük őket, hogy megteremthessenek minket: a mániákus autóst, a médiakukacot, a kábítószerest, az internet-függőt, a megfigyelés-kor kamerás kukkolóját, a globalizáció papjait... Minden teremtett rendszerünk ugyanúgy megistenül, ahogy a régiek születtek - entitássá csomósodik, hiszen áldozunk nekik, időt, verejtéket, vért és életet (nem is keveset). A perifériára szorult, vágóhídon magának áldozó, vagy piti szélhámosságból élő feledésre ítéltek (akiket az egykori bevándorlók hoztak magukkal a fejükben - hiszen Amerikában mindenki bevándorló, vagy gyermeke, vagy ükunokája), meg az emberiség szellem-teremtése által folyamatosan születő újak közt feszültség támad, s ennek fókuszában a germán istenvilág főistene, Odin (pillanat szülte nevén Szerda) áll. Aki élethalálharcba hívná a régieket az újak ellen. Képzeld el, hogy ebbe a sajátosan teremtett mitológiák feletti újmitológiába belepottyan egy frissen szabadult elítélt, akit rajongva szeretett felesége temetésére engednek ki pár nappal korábban. Árnyék Moon, a férfi, aki mit sem ért mindebből, de iszik Szerda mézsöréből és elszegődik mellé amolyan testőrfélének - hisz nincs is egyéb választása.


Árnyék nem érti, miért fontos mind a két csoportnak, a régieknek, meg az újaknak is - és sokáig mi sem értjük. A regény, s most már a sorozat is az ő útját járatja velünk, vele együtt értjük meg, kicsoda a srác, és mi a jelentősége ebben a viharban, ami mindegyiknél nagyobb, mint amit átélhetett. A frissen megözvegyült, egykori tűrhető férj, piti bűnöző szemszögéből láthatjuk Neil Gaiman látomását Amerikáról, az istentelen földről, amint felfalja az isteneit. Az alapanyagot nagyon szerettem, és ezt a látomást is róla - de tényleg úgy, ahogy a rajongói pornót. Nehéz lehet mindenféle háttér-információ nélkül követni a sokszereplős, sokfelé húzó cselekményt, de szerintem megéri gondolkodni rajta, szerintem megéri bekapcsolni érte a mítosz-ládát, és kékes derengésében hagyni, hogy elsodorjon. Rajongóként minden módosítás fájt - bár amúgy egy halom változtatás esetében úgy éreztem, valójában Gaiman írta tovább a könyvét, akár mások tollával. Annak idején, mikor angol tévés sorozat készült a Sosehol ötletéből, a sorozat írójaként a producerek idegeire ment, mert mikor kihagyattak vele egy-egy ötletet, mindig hozzátette: Nem baj, majd beleírom a regénybe. Azon kacarásztam, hogy itt mintha ennek az ellenkezője történt volna - a regény adaptációja közben újramelegíthette az íráskor elvetett ötleteit. Mert ne legyen kétségünk felőle, hogy szigorú kontrollt gyakorolt a gyártás minden pillanatában, szerintem ezzel a feltétellel adta el...


Fantasztikus színészgárdát sikerült megnyerni a produkcióhoz, úgy töltötték ki az általam elképzelt figurák kontúrjait, ahogy kézre húzunk egy személyesen nekünk varrt szarvasbőr kesztyűt. Ian McShane Szerda szerepében tökéletes, Pablo Schreiber Bolond Sweeney bőrében több mint tökéletes, Árnyék halott (de nyughatatlan) feleségének kihűlt bőrében Emily Browning bőven megérdemli a regénybelinél jelentősen nagyobb teret (nem is beszélve az egyéb szerepekről, amelyekben mindig teljesen helyénvalóan tűnik fel); de a lényeg, hogy Ricky Whittle Árnyék szerepében viszi az egészet a hátán. Nekem nem lógott ki senki, és ez nagy szó - elég sok kisebb-nagyobb isten és egyéb pszichopomp kapott itt szerepet, ahhoz képest, hogy ez nem egy egetverő költségvetésű sorozat.
 
Két évadot láttunk, két külön író- és rendezőgárdával, a harmadik gyakorlatilag kész, de még nincs premierdátuma. Mindenféle hírek keringnek most is kreatív (vagy annak beállított) döntésekről, de ez a két évad közben is alaposan borzolta a kedélyeket. Olykor az a szelíd érzésem van, hogy kedvenc mítosz-lovasom amúgy elég összeférhetetlen alak lehet, a sorozat körüli népvándorlás erősen emlékeztet arra, ahogy a rajzolók és kihúzók rotálódtak a Sandman készülte közben - azt hiszem, ezt annak idején, amikor írtam róla, túlságosan jóhiszeműen ítéltem meg. Ezzel együtt ennek a bolond évnek eddig ez az egyik ajándéka - hogy láthattam. És még a könyv felénél se tartunk...
 
A továbbiakban a szokásos gátlástalanság jön, csak erős idegzetűeknek (és azoknak, akik már látták a láthatót).

2020. augusztus 31., hétfő

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan optimisták klubja


„Az írókat végül két csoportba osztottam: azokra, akiktől szép nyugodtan beérek a suliba, és azokra, akik miatt elkések. Az orosz írók miatt például csomószor ülhettem tanítás után az üres tanteremben. Ha eleredt az eső, behúzódtam egy kapu alá, hogy nyugodtan olvashassak tovább. A Tolsztoj-korszak sötét hónap volt. A borogyinói csata miatt három órára zártak be. Amikor néhány nappal később elmagyaráztam az ügyeletes tanárnak, aki egyébként éppen a doktoriján dolgozott, hogy Anna Karenina öngyilkossága miatt késtem, azt hitte, hülyének nézem. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy bevallottam: nem értem, miért végzett magával, így aztán kénytelen voltam visszalapozni, hátha lemaradtam a magyarázatról.”

Michel Marini tizenéves kiskamasz a hatvanas évek Párizsában. Félig francia, félig olasz származású, a vegyes család minden áldásával és átkával, két eltérő habitus, két gyökeresen különböző hagyomány, két összeegyeztethetetlen életstílus ütközési pontján. Családi élete több mint zavaros, mindene az irodalom – no meg a csocsó. Míg Anna Karenina miatt csupán néhány óra iskolai büntetést szed össze (sebaj, addig is olvashat), a csocsónak köszönhetően rálel Párizs jó eséllyel legfurább klubjára, a Balto étterem hátsó szobájában működő Javíthatatlan Optimisták Klubjára. Michel tizenkét éves, mindaz, amit forradalomról, kommunizmusról, ideológiákról tud, leginkább bátyja és annak legjobb barátja algériai háborúról szőtt meséiből és a korai lázadó diákok amerikai rocklemezeinek szövegeiből ragadt rá. Nem csoda hát, hogy magával ragadja a klub tagjainak, a kommunizmus elől szökött kelet-európaiaknak története.

Túlélők, szökevények, disszidensek – egytől egyig egykori kommunisták, sokan közülük továbbra is hithűek, csupán a rendszer aktuális működtetőiben csalódtak. Leonyid, a pilóta, a Szovjetunió hőse, aki a szerelem miatt dobbantott a mesés Nyugatra; Igor, a leningrádi orvos, aki a zsidó orvosok elleni koncepciós perek elől menekült; Imre, a filmproducer, akit színész kedvesével, Tiborral a szerelmüket lehetetlenné tevő szelek fújtak Nyugatra; Pavel, a csehszlovák kommunista párt egykori alapító tagja; Vlagyimir, a könyvelő – no és Werner, a kakukktojás, akiről idővel kiderül: már akkor Párizsban kémkedett a nácik ellen, amikor a többiek még a messzi Keleten ették a kiváltságosok kenyerét. Hozzájuk csatlakozik olykor Lapátfül, a besúgó, Daniel Mahaut, a jóságos rendőr, valamint Sartre vagy Kessel – épp melyikük a soros a menekültek számláinak kifizetésében. No és a titokzatos Szása, akit senki sem lát szívesen a Klubban – hogy miért, gondosan titkolják a kis Michel elől.

Aki, miközben hallgatja a klubtagok történeteit háborúról, üldöztetésről, szerelmekről, eszmékről, hitekről, rossz és még rosszabb döntésekről, megvívja a saját kamaszos küzdelmeit – családdal, válófélben lévő szülőkkel, az algériai háború elől hazamenekült irritáló nagybácsival, dezertőr (háborúból, családból, országból…) bátyjával, a háborús hős jóbarát emlékével, a báty barátnője iránt érzett első plátói szerelemmel és az első valóságos románccal. S közben megtanul sakkozni. No meg fényképezni, amiben nem kisebb mestere lesz, mint egy egykori szovjet propagandaminisztérium-beli retusőr. De ez már az a történet, ami nem mesélhető el.

Mert míg Michel felnő, s átvészeli a felnőtté válás minden kisebb-nagyobb tragédiáját, csalódásokkal, matekdolgozatokkal, titokzatos módon eltűnő barátokkal (kik magával viszik a legféltettebb lemezét), pumpolható anyával, kit a saját lelkiismeret-furdalása hajt és jóízűen gyűlölhető apával, ki mindent odadobott, hogy mentse saját fia életét (s mi az az elsikkasztott ötmillió a családi vállalkozásból, ha megmenthetjük gyermekünket a hadbíróságtól?) – eközben kibontakozik előttünk mindaz, amit a hatvanas évek Párizsában élő fiatal idealista nem tudhatott arról, mi is van a vasfüggönyön túl. Váratlanul feltörő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a megannyi politikai menekült tragédiája: családok szétesése, koncepciós perek, megtagadott fiúk, atyák, fivérek; menekülés gyalog, mérföldeken át, az éj leple alatt; bűnök, melyeket képtelenség bevallani, feldolgozni, megbocsátani; elárult barátok, elvesztegetett lehetőségek. Tragédiák, melyeket gondosan átszínez a romantikára hajlamos Michel objektívje.

Mert azért ez elsősorban egy párizsi kiskamasz felnövés-története. Pont olyan nagyívű, rejtélyes, izgalmas, amilyen felnövés-történetet mind szeretnénk magunknak, a valódi dráma, a valódi vér, a valódi árulás kockázata nélkül. Kalandregény, sok izgalommal, még több tanulsággal, némi titokkal, egy-két végzet asszonyával, sok bölcs baráttal. Amint beletrappol az elbeszélés jelenidejébe a kézzelfogható erőszak, Michel álomvilága szertefoszlik, a klubról lehull a romantika leple, az étterem bezárja kapuit, a kamaszkor átadja helyét a mocskos realitásnak. Vannak árulások, melyeket nem lehet szépiaszínre komponálni.

Guenassia regénye a nagy romantikusokat idézően sodró lendületű, érzelemdús, magával ragadó mese – olykor túlzásokba esik, olykor kiszámítható, olykor bosszantóan hatásvadász. Joggal érezhetjük, hogy túl sokat - mindent - bele akart írni a hatvanas évek politikai, társadalmi, irodalmi életéről, hogy nem létezik, hogy egy párizsi „kispöcs” életébe egyszerre trappolt bele az algériai háború annak minden velejárójával, a fél keleti blokk a maga disszidenseivel, Sartre, Kessel, Nurejev és a francia titkosszolgálat… Mégis: egy elvarázsolt művészetrajongó kissráchoz, aki Tolsztoj vagy Dosztojevszkij miatt órákat ül büntetésben, aki szabadidejét művészmozikban tölti és akit olasz nagyapja minden látogatásakor a Louvre-ba cipel, hogy a művész és művészete megítélésének különbségeiről tartson neki kiselőadást, aki első szerelmébe szó szerint belebotlik, amint mindketten az utcán olvasva lefejelik egymást, valójában pont ezek a túlzások illenek… S naná, hogy tizenpár év múlva az egykori duzzogó kiskamasz épp Sartre temetésén talál rá az egykori klub túlélőjére – Guenassia meséjének legnagyobb erénye az irónia, amivel sikerrel menti túlzásait. Strandolvasmánynak tökéletes – remekül el lehet veszni benne, s elhinni, hogy az élet végső soron mégis szép, az emberi ostobaság minden nyilvánvaló bizonyítéka ellenére is. A mesék pedig mindig kikerekednek.


Kiadó: Park
Fordító: Szántó Judit, Lukács Laura

2020. augusztus 24., hétfő

Hová tűnt Bernadette humora?


Hét éve már, hogy először olvastam Maria Semple regényét – ha jól emlékszem, már akkoriban pletykálták, hogy előbb-utóbb vászonra kerül. A könyvet imádtam, mélyen megérintett a gigantikus kudarcát feldolgozni képtelen egykori sztárépítész története, aki száműzi magát saját közegéből egy olyanba, ahol még véletlenül sem érintheti a kreativitás szele, mígnem aztán ketrecbe zárt vadállatként kis híján valóban beleőrül a saját magára húzott elszigeteltségbe. Bernadette számomra egyfajta popkulturális ikonná nőtte ki magát: a meg nem értett wonder woman, aki inkább elzárkózik a világ elől, minthogy esélyt adjon, hogy még egyszer megalázzák és összetörjék álmait. Persze a történet tanulsága adja magát: a kreatív elmének alkotni kell, akkor is, ha százsor beletörik a bicskája a megnemértésbe; ahogy még a leginkább introvertált személyiségnek is szüksége van némi interakcióra másokkal, akkor is, ha azok idegesítő szúnyogok, akiket még lecsapni sem érdemes – ellenkező esetben komolyan becsavarodunk és fennáll a veszélye, hogy ráborítjuk a domboldalt a szomszéd házára.

Ó, az a sárlavina! Ó, az a szúnyogriasztó tábla! Kis-Trianon, gyóntatószékbe szorult kutya, a forgóétterem ablakába tett születésnapi üdvözlő kártya, a sátáni Audrey és az ő szederirtó szakija… Megannyi apró részlet, melyeken ennyi idő után is jóízűen kacagok.

Évek óta vártam a megfilmesítést, amióta híre jött, hogy a főszereplő tán legkedvencebb kortárs színésznőm, Cate Blanchett lesz, azóta egy kicsit még jobban. Pár hete aztán feltűnt, én meg jó kiscserkész módjára előbb újraolvastam a regényt, tuti legyek már képben mindennel, nehogy meglepetés érjen… Hát, az újraolvasást nem bántam meg, a nyár egyik legkellemesebb olvasmányélménye lett (sokat elmond az idei nyárról, hogy a legjobb olvasmányélményeim egytől egyig újraolvasások – Bernadette, A Hollókirály, Amerikai istenek, New York 2140), sajnos a filmről nehezen tudnám elmondani ugyanezt.

Komolyan értetlenül állok az előtt, hogy sikerült ez ennyire félre… Pláne úgy, hogy nem csak a főszereplő személye volt garancia a sikerre, de a rendezője az a Richard Linklater, akinek Mielőtt… trilógiájáért már-már vallásos hittel rajongok, és aki legutóbb a Sráckorral bizonyította, hogy az emberközeli, hétköznapi kis őrületekkel, gondokkal, hisztikkel, megnemértésekkel teli történeteknek kevés nála ihletettebb mesélője van. Sokan írták, hogy Linklaternek nem áll jól, ha más által írt történetet adaptál, ő igazi szerzői filmes – mivel szerintem Bernadette-en kívül nem láttam még más adaptációját, erről nem tudok nyilatkozni. De tény, ebből a történetből kilúgozott minden humort, minden eredetiséget, minden szerethetőséget, minden valódi drámát. Mindent, ami annyira élővé és szerethetővé teszi a regénybéli Bernadette-et. Ami maradt, az egy elkényeztetett hisztérika családi kalandfilmje sok szép antarktiszi képpel, hosszan kitartott egymásra mosolygással, ostoba narrációval, gyermeteg módon megoldott konfliktusokkal.

Órákig tudnám vesézni, mi nem tetszett benne, de maradjunk a legfájóbb pontoknál. Cate. Az isteni Cate, aki itt - nem tudom, tudatos szándék eredményeképp-e vagy mert annyira gúzsba kötötte őt is a balul sikerült forgatókönyv, mint Bernadette-et Seattle ködtengere - egy az egyben a Blue Jasmine-beli alakítása paródiáját adja elő. No ne legyenek kétségeink, ez a nő egy zseni, szóval ha saját legnagyobb alakítását parodizálja, azt is zseniálisan csinálja, de azért ott motoszkál az egyszeri nézőben, hogy ha egy ennyire elkúrt forgatókönyvvel, kisujjból kirázva is ennyit tudott emelni a film színvonalán, akkor mit hozott volna ki az amúgy a könyv lapjain remekül megírt karakterből, ha belead(hat) apait-anyait?

A narráció. A regény levelek, naplóbejegyzések, FBI akták, újságcikkek gyűjteménye, melyekből töredékesen, időben és térben ugrálva, jó néhány vakvágánnyal áll össze a teljes történet. A filmesek mindebből egy egyenes vonalú mesét kreáltak, ahol az egyetlen valamire való narratív trükk az, amikor Bernadette addig még a lánya számára is ismeretlen múltját egy videóelőadásból ismerjük meg – a többit azzal „színesítették” hogy Bernadette a virtuális asszisztensének írt leveleit a szövegfelismerőbe diktálja, az anyját kereső Bee meg áldokumentumfilmesen meséli el, miért nem tűnhetett el úgy anyu, ahogy azt a felnőttek gondolják. Hogy a narráció esett-e áldozatul a történet egyszerűsítésének, vagy fordítva, a narráció egyszerűsítése hozta magával a történet megnyirbálását, nem tudom megállapítani, de tény: jó néhány mellékszál egyáltalán nem, vagy nagyon elferdítve jelenik meg a filmben. Audrey Griffin ördögből angyallá avanzsálásának teljes kihagyása és a szomszédviszály ilyetén kilúgozása leginkább azért bosszantó, mert a könyv legszórakoztatóbb mellékszereplőjéről van szó (és mert Kristen Wiig is jobban megírt szerepet érdemelt volna); a férj és titkárnője viszonyának kihagyása viszont teljesen megváltoztatja a történet fókuszát, és elfogadhatatlanul torzítja a feleségét ha kell, erőszakkal pszichiátriai kezelés alá vetni kívánó Elgie alakját. Mert hát a könyvben, akárhogy nézzük, sunyi rohadék, aki bármennyire szereti Bernadette-et, azért félrekufircol és észre sem veszi, hogy felesége évek óta táncol az idegösszeroppanás szélén. A filmben ezzel szemben búsképű áldozat, aki ki van szolgáltatva egy hisztérika szeszélyeinek.

Ha nagyon megfeszítem magam, pár dolgot azért ki tudok emelni: a vizuális megvalósítás szuper – a szétesőfélben lévő egykori iskolaépülettől kezdve, ahol Bernadette és családja él (és ahol gondosan utat adnak a padlódeszkákat felgyűrő szederindáknak) az Antarktisz vakító fehérségéig, Bernadette óriási napszemüvegétől az egykori sztárépítész Beeber-házáig minden épp olyan, ahogy a könyv alapján elképzeltük. Abban a párhuzamos jelenetsorban pedig, amikor Bernadette egykori mentorával beszélgetve idézi fel, mi is történt vele az elmúlt húsz évben az építészeti kudarctól való meneküléstől a vetéléseken át a betegen született, majd féltő gonddal óvott csodagyerekig, miközben a férj egy pszichiáterrel beszél felesége aggasztó állapotáról és próbálja ön- és közveszélyesnek beállítani, hogy elérje a kényszergyógykezelést – no itt megcsillan valami abból, miért is remek rendező Linklater és mit lehetett volna kihozni ebből a sztoriból. Itt öt percben látjuk illusztrálni egy házaspár tökéletesen eltérő narratíváját házasságuk (és életük) széteséséről, egy egykoron óriási művész meghasonlását és bezárkózását, egy anya tragédiáját, aki sosem kért és nem kapott segítséget ahhoz, hogy feldolgozza traumáit. Kár, hogy a maradék közel két óra a fasorban sincs ehhez képest.

Fáj kimondani, mert én alapból nem vagyok adaptáció-ellenes, sőt, számos adaptációt imádok, néhányat még az alapanyagnál is jobban, de ez az az eset, amikor jobb lett volna, ha senkinek nem jut eszébe Semple könyvét vászonra vinni.

2020. augusztus 6., csütörtök

Sjón: CoDex 1962


Ez a harmadik alkalom, ami mindenért megfizet (szokták volt mondani...). Harmadszor vettem a kezembe Sjón lejegyzett gondolatait. A könyvet, ami maga is a hármas tagozású, három zsáner boncasztala egyszerre: szerelmi történet, krimi és sci-fi. Harmadszor kellett látnom (s ezen belül is háromszor), hogyan fürkész a mondandójához teljesen új színeket, hogyan fröccsen a mondandójához a kavalkád. A macskaróka északra hangolt, ősi, prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó, mégis modern nyelvezetű saga volt. A cethal gyomrában egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai. Ez itt viszont hármas játék-voltában iszonyatosan széttartó, sehol meg nem pihenő látomásosságtól a naturális, erőszakos végletekig nyújtózó paletta, nem az ecsetvonások, hanem ahova a színekért az ecsettel nyúlnál - ez itt a posztmodern regény, mágikus realizmussal és szürrealitással pecsételve.

Valaki elmeséli benne valaki életét. És a valaki élete egy odapacázott nézetben tényleg szerelmi történet: elmeséli, hogy mit kezd(het) egy kapcsolatokra képtelen kelet-európai származék a szerelemmel, és ezt a mit (sem) kezdést hogyan meséli (hogy mesélné) el. Egy nézetben az elmesélt élet valóban krimi: keressük a mesében a hatást, ami lebilincsel; a bűnt, ami idebilincsel; megy a nyomozás benne a magunk mi a fenét keresünk ittjei után. Miért ez a paca amellett a paca mellett... És persze hogy fantasztikum - hiszen soha nem úgy meséljük, nem azt a végtelenül hétköznapi botrányt. Különlegesek akarnánk - legalább a képzeletünkben. Mert milyen elégtétel egy székhez kötött nyomoréknak, ha az életét úgy foghatja fel, mint a kiválasztottság egy különösen beteg változatát, ahol azért beteg, mert homunculus mivolta túl sokat várt egy köztes állapotban. Mert az őt létre pecsételő gyűrű szentelt aranya egy darabig egy bélyeggyűjtő vérfarkas fogában szolgált tömésként ki tudja milyen bűnöket, mert a titok (észak-fok, idegenség) lengi körül a világban, amely épp elszabadítani készül a maga teremtette gólemet - ezúttal testetlen szörnyeteg-elme formájában.

A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte.

Ebben a történetben a mesélő 1944-ben fogant, de csak 1962-ben született meg - így alakult a fogantatása alkímiája. Lágerek és lágerépítők közös gyermeke. Az odafordított és elfordított fejeké. Azaz ki tudja kié - mert lehet, hogy csak egy otthagyott csecsemő, a buliba fulladt Brünhilda (Wagner képzeletéből a kíméletlen valóságba pottyant) kisfia. Vagy tényleg egy nagyon különleges születés következménye, akiért (a meghallgatott történetéért) egy nagyon gazdag, de céltalan ember genetikai kutatást szervez. Valaki, akinek ABC rendben sorakoznak a feleségei, a földön, ahol hisznek a mesében, valahol még mindig valóságnak érzik a hableányt és az alakváltót, a trollt és a tollpihén partjaikhoz sodort idegen legendákat. Ahol mindenki idegen volt először, mert a föld eredetileg nem velünk volt tele, üres papír volt, amire a képzelet írhatott. 

Legalábbis egy író képzeletében (s egy rétegében nyilván a valóságában). Sjón, az író meséli.  Az elképzelt életet, amely ugyanúgy elmesélhetetlen, mint akármelyik valódi. Ez a legszemélyesebb könyve, amit olvastam, mégis, elsősorban azt mutatja meg: mindig a legendát meséljük. Mindenki legendát mesél. Az írója saját magát is belemeséli mesehőse legendájába (sok szempontból hasonlóan, ahogy Vonnegut vett részt a maga bajnokainak reggelijén). A szájába adja az egykor (más által? általa?) kiejtett szavakat. Ez az elegáns, kinézetére, megjelenésére kényes északfia pacáz itt egy palettát, akit meghallgathattunk egy könyvfesztiválon (élmény volt hallgatni, mert kísértetiesen azonos volt azzal az emberrel, akinek a könyve íróját képzeltem). Ezt a könyvét időnként a hangján olvastam a fejemben (üti a ritmust a láb...), ami elég (posztmodern? mágikus-realisztikus? szürreális? maradjunk abban, hogy) furcsa élmény volt. A felsorolásokat például, az utolsó harmadban, ahol egy elképzelt színpadon gyülekeznek a búcsúelőadásra az elhalt 1962-ben születettek. A CoDex alkotóelemei. Először elsodort a szemem, átfutottam az egymás alá sorakoztatott dátumokon, mint az olvasó, aki akarja, hogy vigye a sztori, akinek nincs ideje ilyen (alapvetően sagákra jellemző), izlandiakon kívül bárkinek alig jelentő, hitelesítő felsorolásokra. Aztán megértettem.

Alázattal, lassan (mint egy verset) kell olvasni azokat a felsorolt halálokat. Életeket képzelni mögéjük. A fiú mögé, aki tengerbe fulladt, a lány száraz, tényközlő adata mögé, aki közlekedési balesetben hunyt el - a szobafestő, az egyetemi docens, a boltos - az egyszavas jelzők mögé mindig életet kellene képzelni. Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami valóban túlnőhet rajtunk. Ahogy ez az artisztikus, öncélú szöveg nő túl a maga pacákból palettára hullott önmagán. Minden más olyan, mint a lábméreted: adott. A képzeleted, amivel megtöltöd a lapokat, túlél téged. Túléli a halálodat. Akkor is, ha nem igaz, ha nem is akar igaznak látszani - nem úgy, ahogy Sjón honfitársa, az általam személyesen szintén csodált és megcsodált Jón Kalman Stefánsson trilógiája, az írott szó erejével vert könyv, amely tényleg újrateremtene egy sűrű valóság-illúziót -; ha nem is akar igaznak látszani, ha megmarad legendának. Mert legalább megpróbálja. Megpróbál életeket képzelni, úgy, ahogy az életünk gondol saját magára. Mert például abban a felsorolásban mindenki valaki volt, bármelyiknek ugyanígy elmesélhetné a legendáját az isten kegyelméből való író. Elgondolkozva közben az írás mibenlétén, a kiválasztottság tudatán, hétköznapi borzalmainkon, amilyen például az abúzus, a hétköznapi előítélet, a közöny, s még sorolhatnám. Elmereng a velünk élő meséken és rémmeséken, a képzelet mibenlétén. Sjón ereje számomra abban van, hogy lemond a valóság illúziójáról a megragadása kedvéért. Mert mindenen túl, amikor már csak emlékeznek ránk, a megragadható valóságunk csak ez a legenda lesz. Ami talán tényleg ott vár valahol a jövő személytelen (vagy tán már magára is ébredt) elméjében, hogy egyszer valaki elolvassa.

Kiadó: Gondolat
Fordította: Patat Bence

2020. július 27., hétfő

Max Porter: A bánat egy tollas állat


„Annyira hiányzott, hogy egy harmincméteres emlékművet akartam emelni neki puszta kézzel. Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas kőszéken ülve nézi a kilátást. Minden arra járó érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy mennyire fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik, mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem, ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, húszmillió madár és még sok minden más. Az egész város az ő hiányzása nekem.

Pfuj, mondta Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!”

Szerettem volna sokkal jobban szeretni ezt a szöveget. Szerettem volna odatenni a nekem oly sokat jelentő gyász-szelídítő szövegeim közé – Az Aranypinty, a H, mint héja, A mágikus gondolatok éve mellé. Nincs semmi, ami fontosabb lenne ennél. Még most, ennyi évvel a valóságomba betömhetetlen lyukat ütő történések után sem. A gyász velem van, magamban hordom, beszél hozzám, dédelgetem, vitázom vele, néha faképnél hagynám, néha kivágnám az ablakon, néha hűtlennek érzem magam, ha nem figyelek rá, néha legszívesebben mindenestül átadnám magam neki, csak hogy egyek legyünk. Mint Max Porter Varjúja. Itt van, csapdos körülöttem, folyvást belém csíp, mindenbe belepofázik, nevet rajtam, játszik velem. Nem lehet szabadulni tőle.

Szerettem volna sokkal jobban szeretni. De nem ment. Értem és érzem a fájdalmát, csodálom a virtuozitását, emelem kalapom az irodalmi tisztelgés előtt, amit nem teljesen érthetek, lévén nem olvastam Ted Hughes Varjú-költeményeit, melyek előtt tiszteleg (akik igen, azok szerint a tisztelgés méltó, kénytelen vagyok hát hinni nekik). Mégis: távol maradt. Varjú, ez a tollas bánat, ki a váratlanul anya nélkül maradt kis család gyászát jön megtestesíteni, megszelídíteni, elfogadni – ki ő, mi ő? Gyászból szőtt sűrű köpönyeg, mely véd minket a külvilág iszonytató normalitása elől? Ő maga lenne a Démon, melytől (önmagától?) megvédeni hivatott az árván maradt fiúkat s tehetetlen apjukat? Barát, aki segít túlélni a felfoghatatlant, vagy bestia, aki addig szaggatja sebeinket, míg teljesen érzéketlenné válnak? Hol a határ a kettő között? Varjú alakja zseniális szimbólum – akkor is, ha sokadszori újrahasznosítás.

Ám megmarad csupán szimbólumnak. Nem lesz élővé. Nem érzem a húsomba vájni a karmait, nem hallom a vállam felett a visítását, ahogy hallottam Helen McDonald Héjájáét. Nem képes belőlem kicsikarni egyetlen kósza érzelmet sem – noha a kisgyerekként árván maradt fiúk tragédiája valóban szívszorító. Miért nem? Hol rontottuk el?

Értem és érzem, miért lehet ekkora siker Porter könyve, miért tartják már most sokan a gyászirodalom megkerülhetetlen új klasszikusának, de az én gyászom nem ilyen. S a gyász, mint azt jól tudjuk, nem tűri a mások másféle gyászát. Az enyém nem tűr játékosságot, például. Ami nem meglepő, tekintve, hogy én eleve nehezen tűröm a nyelvi játékosságot – azzal a mértékű és intenzitású, már-már az értelmezhetetlenség határát súroló szójáték-halommal meg, ami e kisregény első harmadában olvasható, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az őrület kifejezése, nyilván. A felfoghatatlan veszteségé, a kizökkent valóságé, az összefüggéstelen rémálmoké, mivé nappalaink válnak egy ilyen történés hatására. Értem. De nem tudom átérezni. Az őrület nekem nem játék, nem nyelvi virtuozitás, nem polgárpukkasztó szabadvers. Az őrület nekem tomboló harag, puszta kézzel tépett hús, megszelídíthetetlen Héja. Nem csintalanul gonoszkodó Varjú.

A gyászmunka meg nem ilyen kerek, képeslapra illő esti mese. Varjú végigvezet minket a gyász három fázisán: Az éjszaka nyelve a hitetlenkedés, az őrület, az összefüggéstelen versek ideje; A fészek védelmezése az újjáalakuló családé, az új rutinoké, az emlékezésé, az anyához kötődő képek beépítéséé valamiféle új normalitásba; a Távozási engedély a továbblépésé, a lezárás, az anya nélküli élet teljességének megtalálásáé. Szép ez az ív. Olyan fogyasztóbarát. Elhiteti, hogy elég csak keresni egy helyes lányt, akinek bejön, ha mostohaanyának szólítják. Hogy Varjú elmehet, s létezik normális élet anyu nélkül, Varjú nélkül, gyász nélkül. Szép illúzió – de nem tudok vele mit kezdeni. Mindenkinek a maga gyásza – nincs két egyforma megküzdési mód, ahogy nincs két egyforma személyiség sem, sokszor leírtam már. A megbékélés olyan, mint a játékosság – számomra értelmezhetetlen a gyász összefüggésében. Nem létezik megbékélés, fiúk, Varjú sosem megy el – az a hiány örökre veletek marad és a legváratlanabb pillanatokban temet majd maga alá.

Ja, hogy ez így sokkal kevésbé emészthető, mint egy nyelvi játékokkal teleszórt, szépen lekerekített mese a gyászfeldolgozásról? Hát kérem, a gyász bizony ilyen is. Megyek is és újraolvasom McDonald Héjáját, úgyis régóta tervezem. Porterhez majd akkor térek vissza, ha valahol rálelek Hughes Varjú-verseire, mert az azért zavar, hogy az irodalmi tisztelgést nem tudtam teljes valójában érteni. Anélkül meg, mint „gyászkönyv” nekem ez édeskevés…


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Totth Benedek 

2020. július 23., csütörtök

J. R. R. Tolkien: A sonkádi Egyed gazda


Valahol a nem dokumentált múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is, élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze, népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt, józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...

Ez jobbára a legelső, amivel Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott - kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér, a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések - s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda, mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük, akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.

Azt elképzeltem már, hogy ez a mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben: "Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat, hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban (s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.

Talán feltűnt, hogy nem a történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...

Valahol a jól dokumentált múltban egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta - komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét. Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.

(Ezt a könyvet először amúgy kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek. Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem. A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is) alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)


Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád

2020. július 20., hétfő

After Life - Mögöttem az élet


Ha azt mondom, eddig folyton ambivalens érzések fogtak el vele kapcsolatban, igen finoman fogalmazok. Értettem én mit akar katasztrofálisan elbaszott főnökként A hivatalban, azt is, mit figuráz ki a legbetegebb módon a Futottak még tapló statisztájaként - és tényleg mindig megnevettetett, de közben fájt, amit csinált. Nem lehetünk ennyire hülyék, gondoltam, ennyire elbaszottan, figyelmetlenül figyelmesek (pedig de), nem létezik, hogy ilyen szakadékok vannak bennünk önkép és valóság között (pedig de), szóval fájt, mert ha tehetem, én kényszeresen ügyelnék rá, hogy ne bántsak, érzékenység-kényszerbeteg vagyok, és az ő átlagon felüli gonoszsága ez irányba folyton ezt az érzékenységet piszkálta bennem. Közben persze tudtam, sorozat-történetet ír minden humorbőrbe kötött figurájával, és tényleg rengeteget nevettem rajta (csak legalább fele részben kínomban), és nevelt is rajtam (mivel ha kínomban, akkor ebben az önmegvezetésben én is vastagon sáros vagyok, ugye). Láttam Golden Globe-átadón gát nélkül szénné osztani mindent és mindenkit, láttuk többször filmekben apró, de emlékezetes szerepekben - de erre, amit itt és most elénk rakott, nem számítottam. Mert ez a pali olyat mutatott az After Life két évadával, ami első blikkre (nekem) nem volt benne a pakliban.

Tony egy senkit nem érdeklő kisvárosi ingyenes lap újságírója, megözvegyül. A feleségét, Lisát elviszi a rák. Tony nem tér magához a gyászból. Rendezett életet él, egy kutyával, van otthona (egyre inkább elhanyagolódva), van élete (egyre elhanyagoltabb az is) - és miközben legszívesebben utána halna a feleségének, egyszerűen nem hajlandó tovább játszani a kis, álságos, hétköznapi játékainkat. Ami eszébe jut, azt kimondja. Magától nem csinálna az égadta világon semmit, de nem habozik megtenni bármit, amire késztetik. Tényleg olyan, mint akinek nincs veszteni valója, mert már elveszítette. Az erre nem a legmegfelelőbb kifejezés, hogy őszinte. Mert tényleg megtalálja a réseket, tényleg bárkit bármikor gát nélkül bánt a nyers szembesítéssel, kis hétköznapi hülyeségeknek ugyanolyan éles tükröt tartva, mint komoly hibáknak. Halálba segít egy drogost, például. Egyszerűen nem értettem, hogyan tudják megbocsátani neki a barátai, kollégái, az ismerősei, a prosti, akit felszed egy mosogatás erejéig ("...te mondtad, hogy ötvenért bármit..."), a kretén postás, akit fullban aláz, szóval a többiek hogyan tudnak (mindannyian) ennyire szeretni valóan és tehetetlenül aggódni érte. Egyszerűen nem értettem, nézőként hogyan tudom szeretni és hogyan tudok (tehetetlenül) aggódni érte. Én is. Bmeg. Én is...

Rohadt nehéz a gyászról valódit mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy, amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad könnyel a szemed. Valódi fájdalmat és tehetetlenséget látsz, ami kibeszélhetetlen a pszichológusnál (pláne ha akkora farok az illető, mint a filmen), és tényleg csak egy sírnál naponta megejtett padon ücsörgés során lehet hitellel beszélni róla, egy asszonynak, aki szavak nélkül is pontosan érti. Olyat látsz, amiből tényleg nem lehet csak úgy továbblépni, ahogy a filmeken, pedig akár lenne kivel (ahogy a filmeken...). Az utolsó epizód aztán mindezt nagyon finoman mégis a szokott filmnyelvi módon oldja fel, vállaltan túlzásokba esve - de komolyan mondom, kellett ez, kellett ez, mert az életünkben is van ez, a kegyelmi pillanat amúgy, amit nem lehet kiérdemelni (hiszen attól kegyelem...). Így ért véget az első évad.

Úgyhogy ne csodálkozzatok, ha a magam módján halogattam (Timi türelmetlensége ellenére), hogy belenyissunk a másodikba, pedig tényleg érdekelt, hogy ez a vállaltan (hithű) ateista pasi hova csavarja még ezt a mesét. Hiszen ő találta ki, és rajta áll az egész, azon a játékon áll, amit tényleg nem néztem ki belőle (hogy nemcsak a tapló-szerepekben, de a szeretni való pillanatokban is, a nagyon apró arcrezdülésekben meg a könnyekben is ennyire pontos és hiteles). Láttam közben, hogy a második évad nem aratott az elsőhöz mérhető, osztatlan sikert, (azt hittem) értem is miért. Pedig csak megmutatta: az elhatározásainktól a megvalósulásig iszonyat nehéz az út, főleg akkor, ha az alapállapot, a hiány egy dekányit se változott. Ahogy Tony a feleségéről készített videókkal ébred és fekszik, ahogy minden pillanatában hiányzik neki, az nem változik elhatározásra. És nem egyszerű megélni a jó szándékot, ha valakiben amúgy a karcos énje folyamatosan köpködné tovább a szájába került válaszokat. Nem egyszerű tudomásul venni, hogy akit egyszer beengedtél, az kopogtatás nélkül be fog nyitni hozzád. Pont attól szerettem, mert megmutatta, ez az újra-élet hányszor és milyen zsigerekig a terhére van, mekkora munka jó fejnek lenni, ha amúgy továbbra is sokkal szívesebben lennél (elhagyva magad, ezt a nehezen felépülgető önmagad) az a felelőtlen és szerethetetlen seggfej, akivé a szerelmed halála tett. Hogy a magadra találáshoz (annyi, amennyi), sajnos megint a halál kell. Ricky Dene Gervais nem azt tette képre, amit a rajongók elvártak, hanem ami ebből az állapotból jó eséllyel következik.

Szóval ezt mindenkinek szeretettel ajánlom, mert úgy jó, ahogyan van. Olyasmiről beszél, amit megtapasztalsz, ha szerencséd van (ha akarod, ha nem), ha meg nincs, te tapasztaltatod meg azokkal, akik szeretnek (ha akarják, ha nem). Köszönöm, apafej, most már komolyan érdekel, milyen standupos vagy...

2020. július 16., csütörtök

Margaret Atwood: Az ehető nő


Kereken tíz éve olvastam először Margaret Atwood első regényéről, Az ehető nőről Entropic kolléga igen alapos elemzésében – egészen pontosan azóta dédelgettem magamban, mint egyikét a „legjobban várt, de úgysem jelenik meg soha magyarul” olvasmányoknak (szorosan a Sandman sorozat és a Középfölde históriája mellé - hálistennek azóta utóbbi kettő is kerekedik...). Amikor az utóbbi néhány évben fellendült az Atwood-életmű kiadása (köszi, Hollywood), minden beharangozó előtt annak szurkoltam, hogy most már tényleg, ugye most már tényleg Az ehető nő jön? És bár nagyon örültem A vak bérgyilkos újrakiadásnak (ami egyébként szerintem Atwood legjobbja), még jobban annak, hogy végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia, izgatottan vártam A Szolgálólány meséje folytatását, de mégis mindig ott volt a kisördög – miért nem Az ehető nő?! Szóval amikor tavasszal végre megjelent, túlzás nélkül madarat lehetett volna fogatni velem.

Persze ilyenkor a legnagyobb a csalódás veszélye, és egyébként is ez a tavasz nem az a tavasz volt, engem meg rendesen berántott a járvány s minden egyéb okozta szorongással elegy olvasási válság; és bár az első oldaltól az utolsóig imádtam a regényt, valahogy úgy éreztem, elment mellettem. Elgondolkodtam, hogy túl nagyok voltak a várakozásaim, netán a későbbi Atwood-művek nyomják rá bélyegüket a befogadásra, esetleg a regény veszített erejéből a megjelenése eltelt ötven évben? Csudát! Pár hét pihentetés után újraolvastam (nem is emlékszem mikor csináltam utoljára ilyet) és ezernyi réteg tárult fel előttem, miközben csak úgy faltam a lapokat. Érdekes elegye ez az „első regény” (valójában elsőként megjelent regény, ám szerzője nem ezt tartja első regényének) a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. A tekintetben tipikus első regény, hogy szerzője mindent bele akart írni Marian útkeresésébe és magándrámájába – szerencsére azonban Atwood már huszonévesen is volt annyira profi, hogy cseppet sem érezzük zsúfoltnak, sokkal inkább értelmezési lehetőségek kimeríthetetlen tárházát láthatjuk benne és egy félelmetesen összetett és gazdag életmű ígéretét.

Marian McAlpin teljesen átlagos fiatal nő a hatvanas évek Torontójában. Főiskola diplomával a zsebében egy közvéleménykutatónál tölt be valami tipikusan főiskolai diplomával rendelkező hajadonoknak való állást – felelőssége semmi, kilátása az előrelépésre gyakorlatilag nulla, érdeklődése a munkája iránt szintén. Hogy dolgozzon, az ő társadalmi helyzetében úgyis csak egy átmeneti állapot – néhány év a főiskola után, a házasság előtt. Egy tisztes albérletben él barátnőjével, a nála jóval kikapósabb, modernebb, szabadabb Ainsley-vel, és már jó pár hónapja együtt jár az ígéretes ügyvédjelölt Peterrel. Marian sodródik: fogalma sincs, mit akar az élettől, fogalma sincs, akar-e egyáltalán valamit, jobbára csak megy az előre kikövezett úton, igazodik az elvárásokhoz, megoldja, amit meg kell, nyugodt marad, ha mindenki feszült, gondoskodik, ha gondoskodni kell, falaz a lakótársának a házinéni előtt, megvigasztalja a barátját, amikor neki sírja el, hogy immáron minden barátja megnősült és egyedül ő maradt agglegény.

Aztán váratlanul Peter megkéri a kezét. Persze nem kéne ez váratlanul érjen bárkit, hisz két átlagos, az elvárásokhoz és a társadalom játékszabályaihoz maradéktalanul alkalmazkodó huszonéves kapcsolata természetszerűen vezet ide. Marian először meglepődik, aztán oly természetesen oldódik fel az új szerepben, ahogy az összes eddigiben: teljes lelki nyugalommal engedi át Peternek az irányítást mindenben, legyen az az esküvő időpontja vagy hogy mit rendeljenek az étteremben; fogadja kolléganői (az „irodaszüzek”) leplezetlen féltékenységét; tűri lakótársa leplezett megvetését; zárja rá az ajtót az egyéb szereplehetőségekkel kapcsolatos korábbi gondolataira. Csodálatos, hogy Marian minden körülmények között milyen higgadt tud maradni – mondja egyszer egy kolléganője, és valóban: Marian még az esküvője gondolatára is csodásan higgadt tud maradni. Mintha csak arról lenne szó, melyik blúzt veszi fel másnap. Olyan szenvtelenül, távolságtartóan, szinte kívülről nézve önmagát hajtja igába fejét, mint a bekötött szemmel vágóhídra vezetett állat. Marian szinte nincs is. Feloldódik a rá aggatott szerepekben.

Ám Marian mégis van, és erre saját teste ébreszti rá. Nem sokkal az esküvő bejelentése után egyszer csak e test elkezd elutasítani bizonyos ételeket. Először csak a nagyon nyilvánvalóan élőlényre emlékezetetőeket – hús, tojás, sajt, tej, zöldségek egymás után kerülnek tiltólistára, míg végül már a látszólag teljesen ártalmatlan, mesterséges anyagoktól hemzsegő rizspuding is ezernyi kis tekergőző féreg képzetét kelti benne. Marian tudatalattija minden tudatos izmust megszégyenítő lázadásba kezd az ellen, hogy hordozóját felfalják. A szimbólum egyszerűségében zseniális és nem véletlen, hogy ennyi idővel megírása után is így hat: Marian korában és társadalmi helyzetében a férjhez menetel az esetek nagy többségében együtt járt a saját egyéniség feloldódásával, a karrier, személyes célok, érdeklődés elutasításával, a Mrs. Valakivé válással.  A férj felfal, magáévá tesz, elvesz nevet, célokat, választásokat, mindent, ami saját volt. A lázadás önkéntelen és testi – épp ezzel emelve el a regényt a korabeli feminista próza fősodrától. Mariannek esze ágában nincs lázadni. Valószínűleg meg sem járja az agyát semmiféle nőiségről szóló eszme. Sokáig maga sem tudja, mit utasít el.

Hogy ráébred, az egyrészt egy furcsa egyetemistával folytatott egészségtelen, mégis személyiségfejlesztő kapcsolatának, másrészt annak köszönhető, hogy barátai által rázuhan a különböző szereplehetőségek megannyi csapdája. Látja a harcos feminista Ainsley önmagával való meghasonulását, aki, azok után, hogy elhatározza, apa nélkül vállal gyereket és ehhez gátlástalanul kihasználja Marian egy barátját, hirtelen álláspontot vált és mániásan apát akar leendő gyermekének. Látja ahogy az éteri Clara és szórakozott professzor férje életét maga alá gyűri a három év alatt érkező három gyerek. Látja, hogy viselkedik Peter a hozzájuk hasonló tisztes, jellegtelen pároknak rendezett tisztes, jellegtelen partikon. És egyre jobban körvonalazódik, milyen életet nem akar élni. Ahogy egyre több szereplehetőséget húz ki a listáról, úgy kerül fel egyre több étel a tiltólistára és egyre nyilvánvalóbbá válik: Marian csak akkor nem emészti fel önmagát, ha végre megtalálja a saját útját. Ám Atwood nem egy önsegítő könyvet írt…

Marian nem talál rá saját személyisége forradalmi kiteljesedésére. Az élhetetlen egyetemistával (a papírbányák örökös rabszolgájával) folytatott egyoldalú viszony nyilvánvalóan tévút – az egyetlen út az, ha végre rájön: nem valaki más oldalán, nem valaki más szabályaihoz vagy szabálytalanságához igazodva kell megtalálnia önmagát. Az önállósodás Marian esetében nem csillogó és nem harsány. Amikor az egyébként rendezett, lelkiismeretes, tiszta Marian kivakarja a közös lakást az Ainsley hanyagsága nyomán elhatalmasodott koszhalmokból (melyekhez ő is hozzájárult, noha undorodott tőle, mert Ainsley-hez is alkalmazkodni akart), az gyönyörű szimbóluma a saját magáról alkotott kép „kitisztulásának”.

Jelképekkel és szimbólumokkal egyébként tele van a regény: hogy minden étel hordoz valamilyen többletjelentést, az természetes; de a Peter kezében fegyverként elsülő fényképezőgép is „ellopja” Marian identitását; a fodrászszalon hajszárítóburái alatt sorakozó hölgyek futószalagon összeszerelt kellékfeleségek benyomását keltik; a közvéleménykutatónál dolgozó és a buszból reklámokat vizslató Marian örökös elmélkedése a fogyasztói kultúra elhatalmasodásáról és a bevásárlóközpontok manipulációiról folyvást visszautalnak az ő „elfogyasztására”. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. A „kannibalizmus” elől egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülés – önjelölt lélekbúvároknak aranybánya ez a regény. Persze, ahogy a gyakorlatias Marian a végén mondja: ez csak egy sütemény. A Marian alakú torta, melynek elfogyasztása elől az egykori vőlegény fejvesztve elmenekül, nem több, mint egy kis liszt, cukor, tojás és ételfesték elegye. Önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasítása, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak? Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

2020. július 6., hétfő

Egy szokatlan félév szokatlan zárása

Online Könyvhét 2020 

Ritkán írok bármiféle évközi – heti, havi, évszakos, félévi – zárásokat, de hát ez a félév más volt, mint a többi, és ma megint új fejezet kezdődik, legalábbis nekem, úgyhogy természetszerű, hogy van egy igény bennem valamiféle lezárásra… Aztán hogy ez valójában minek a zárása lesz, a könyves félévé, a karanténé, a járványé, az olvasási válságomé 😊 azt majd meghozza az idő. Ha van tanulsága az elmúlt heteknek-hónapoknak, az úgyis leginkább az, hogy le kell szoknunk a tervezésről (ami nekünk, kontroll- és tervmániásoknak kétségtelenül a legnagyobb nehézség).

Tizenhat hét otthonlét után ma visszatérek az irodába. Ami azt is jelenti, hogy tizenhat hétnyi „ráérés” után elkezdődik ugyanaz a rohanás, ezerfelé szakadás, túlhajszoltság, ami korábban jellemezte a mindennapjainkat. Jó lenne azzal áltatni magunkat, hogy nem így lesz, hogy csak rajtunk múlik, hogy nem kell hajszolni az élményeket, de ne legyenek illúzióink – mi, emberek baromira nem tanulunk. Ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint korábban (amíg meg nem állít egy újabb járvány vagy más kataklizma). Mit vinnék magamból az elmúlt tizenhat hétből? A home office-t mindenképp. A világ legnagyobb hülyeségének tartom, hogy olyan munkákat, amiket el lehet végezni egy otthon (vagy akárhol) lévő számítógépen és nem kell hozzá semmi más, kötelezően egy irodában lévő számítógépen kelljen végezni. A ráérős reggeli ébredezéseket, koszos-büdös-lassú-levegőtlen békávé nélkül. Az erkélyemet az új napellenzővel és a gyönyörű virágaimmal, ami egy kis minioázis volt nekem az elmúlt négy hónapban.

Mit nem vinnék? A szorongáson, betegségen, szeretteimért való aggódáson kívül, nyilván, mert ezeket senki nem akarja magának… A bénultságot. Azt, hogy nem tudtam olvasni, nem tudtam írni, nem tudtam kikapcsolni. Írtam márciusban a teljesítményhajhászásba fulladó insta-kompatibilis karanténozás problémájáról, de akkor még magam sem hittem, hogy ennyire rosszul fogom megélni: ahhoz képest, hogy mennyi időm volt lett volna, alig olvastam. A tavalyi teljesítményemhez képest gyalázatosan keveset. Tegyük hozzá, tavaly meg magamhoz (az utóbbi évekhez) képest kiugróan sokat, szóval lehet, hogy egyszerűen visszatértem a jelenlegi énemhez, életmódomhoz, pszichés terheltségemhez passzoló szintre. Ennél is jobban fáj, hogy szinte egyáltalán nem tudtam írni. A legegyszerűbb posztot is kínkeservvel tudtam kicsikarni magamból – pedig én régen mindig laza kézzel írtam. Valami olyan gát épült bennem a szorongásból, amit nem tudom, le tudok-e bontani a közeljövőben. Még jó, hogy van nekem egy blogtársam aki víz felett tart minket (s nem csak itt 💗).

A mi kis oázisunk 😊

Igazából az egyetlen közepesen jó oldala az irodába bejárásnak az, hogy a buszon tán majd újra olvasok (muszáj, fene se akarja napi másfél órán át bámulni az utazóközönséget). Hátha…

De akkor mit is csináltam én ennyi ideig itthon? Híreket olvastam. Dolgoztam (többet, mint irodában bármikor). Sorozatokat néztem, amikről tökre akartam írni, de aztán nem jött össze. Bambultam bele a világba. Virágokat ültettem. Interneten vásároltam (túl sokat). Kalácsot sütöttem 😜

Érdekes módon épp júniusban indult be egyébként az olvasás, méghozzá két újraolvasással, amelyek egyúttal az első félév legjobbjai közé is belőtték magukat: az Amerikai istenek sorozatot Zoli forszírozza egy ideje, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy újrázzam előtte a könyvet, mert szinte semmi konkrétumra nem emlékeztem belőle tíz évvel ezelőttről, csak arra, hogy baromira tetszett; a New York 2140-et pedig szintén Zoli juttatta eszembe a Tokyo Ghost képregény kapcsán, lekaptam a polcról és úgy maradtam – KSR még mindig szerelem, e regény meg évről évre aktuálisabbnak tűnik (sajnos). Rajtuk kívül az év eddigi legjobbjai közt Atwood első és eddig utolsó regénye, Az ehető nő és a Testamentumok kapott helyet, illetve a Sandman gyűjteményes kiadások második kötete, amit imádtam. Bár keveset olvastam, azért akadtak csalódások is: A bánat egy tollas állat sikere előtt őszintén értetlenül állok (majd erről azért próbálok hosszabban írni, mert a gyász túl fontos téma nekem ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam…), de a Locke & Key képregény se kapott el úgy, mint az olvasók nagy részét (köztük férjecskémet).

Online Könyvfesztiválos zsákmány

Kulturális élményekből a kényszerű bezártság ellenére is lehetett töltekezni – bár az élő koncert vagy színházi előadás varázsát semmi nem pótolhatja, abban egészen biztos vagyok, hogy az év legjobb élményei közé fog tartozni a MÜPA Home közvetítéssorozat keretében megtekintett négy estés A Nibelung Gyűrűje. Az idejét sem tudom mióta vágyom arra, hogy egyszer részt vegyek egy Wagner-napok koncertsorozaton, de egészen prózai okokból ez eddig elmaradt – most hatalmas öröm volt végre látni, ha csak a nappaliban is. Ezek után pláne muszáj lesz egyszer élőben, jövő tavasszal hátha sikerül elcsípni a következő évre a bérletet (igen, ezzel kb két évre előre kell számolni…).

Fogalmam sincs, mit hoz a következő fél év – tán kevesebb szorongást, tán több könyvet, tán kevesebb hisztit, tán több élményt. Aztán ki tudja, lehet, egy hónap múlva újra március lesz… Az biztos, hogy nagyon várom a szeptemberre meghirdetett Könyvhetet (na, az például engem is meglepett, mennyire hiányoztak a könyves rendezvények – pedig nem voltam sosem az a mániás „töltsünk kinn minden napot és toljuk tele az instát fűben olvasós képekkel” típusú fesztiválrajáró, s mégis); nagyon remélem, kedves kiadóim talpra tudnak állni a kényszerű leállás után (s folytatni tudják a kedvenc sorozatokat); remélem, újra tudok olvasni még pár kedvencet és eljutok legalább néhány koncertre, mielőtt beüt a következő krach.

No és persze jó lenne többet írni. Hátha ez az új fejezet meghozza ezt is.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...