Morfondíroztam rajta, hogyan
ragadhatnám meg a legkönnyebben ezt a könyvet (túl azon, hogy egyszerűen kézbe
veszem, felütöm ott, ahol nyílik, még nagyon sokszor...). Szerencsére egyből a
közepébe vághatok, mivel a Párák évszaka összefüggő folyamáról
egy szörnyen hosszú bejegyzésben írtam (a bejegyzés első fele ajánló, a hajtás
után kibeszélő). De így is megkísértett, hogy ne akarjam itt a szokott
terjedelemben elmesélni az egészről mindazt, ami felvetődött bennem, hanem (ahogy
anno a Cartaphilus kiadásairól csináltam), bontsam elemeire és két-három bejegyzésben
fürödjek Neil Gaiman és alkotótársai gondolatfolyamában. Végül úgy döntöttem,
gyártsunk megint szörnyet, a bejegyzés első fele ajánló lesz, hajtás után kibeszélő
- ha unod, úgyis abbahagyod, nem igaz?
Nem először fogott el az érzés,
hogy Gaiman tényleg bír egy látomással, egy összképpel a Végtelenek sajátságos
világában (túl azon a látványon, amit immár füzetek tucatjaiban elénk tárt
róluk) amiből tényleg történet, felkavaró tartalom lesz (miközben legalább ennyiszer hiszem úgy, csak táncol a maga feszítette történet következményekből szőtt pókhálószálain). Úgy csuktam be a
gyűjtemény második kötetét, hogy immár fenn az összes szín a palettán,
megmozdult az összes szereplő, akinek része lehet Álomúr drámájában (ami nyilván nincs így...). Mintha az
eddigiek csak előkészítenék azt, amit valójában el akar mesélni nekünk. Nem
tudom ennél pontosabban mondani, de úgy érzem, még hátra van az igazi dráma -
elvégre a meséink java ebben a szerkezetben lakik. Ahol alapvető konfliktus van
a szereplők közt, kellően érdekes, jellegében feloldhatatlan ellentét, ami nem
tűr kompromisszumot, megegyezést; a megoldása Shakespeare-i, tehát véres és
tragikus. Tehát mindez így együtt, a Prelűdök és noktürnök, a Babaház,
az Álomország,
a Párák évszaka, már ebben a
kötetben, a három hónap-történet, a Messzi
tükrök, az Egy/mást játszva
fejezetei és a Találkozások meséi (az összes Fabulák és reflexiók amúgy), szóval
hogy mindez így együtt a puszta előkészítő szakasz, a felvezetés - mondjuk
annak amúgy kiváló, és egyáltalán nem tűnik bőbeszédűnek.
Mert felépített egy mítoszt, ami
magáról a mítoszépítésről árul el a legtöbbet. A Végtelenek ötletén át
elgondolkodik azokról az alkotóelemekről, amivel tudomány soha nem tudott mit
kezdeni, semmilyen szinten nem mérhető tényeinknek adott sajátos neveket. Hogy
pontosan mi a Vágy, miért ikertestvére a Kétségbeesés, és miért fenekednek
olthatatlan gyűlölettel Álomra - aki valóban a testvérük, csak mindent teljesen
másképp intéz. És közben reflektál a felvilágosodás mítoszt fosztó kísérletére
(hiszen az értelem számára mindhárom fentebb sorolt tényező értelmetlen - az
értelem hívei számára tényleg a legegyszerűbb, ha mind megsemmisül, ha nem
létezik). Reflektál rá, hogyan jelenthet egy birodalom-építés álma teljes
értelmű csapdát (hiszen valójában tényleg abúzus, a jövőt is abuzálná, mederbe
terelné, rendezné a meg nem született káoszt is). Elmeséli, mennyire kevés kell
a tartáshoz - nem baj, ha alapjában hamis, ha tévképzet, amíg a magva valódi,
emberi igény (mert erővel bír a kizárólag saját magunknak mesélt mese, ha
hittel beleállunk). Megtiszteli a mesét, és meggyászolja - hiszen a meséink
elmúlnak, ha nem velünk, akkor azokkal, akik utoljára mesélik. De ad reményt is
a mesének, mert amíg van, aki mesélje, és van, akinek meséljen, addig a
fantáziánknak ugyanúgy ereje és életalkotó képességei lehetnek, mint a kézzel
fogható valóságnak.
Ennek a történetfolyamnak tényleg
ez a távlat ad hallatlan, a huszonnégy oldalas füzetek rajzolt kisvilágán
messze túlmutató erőt, hogy valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkodik.
Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, még
mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért
értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az
értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe -
miért csomagolja a halálra ítélt test. Ezek a történetek az embert leginkább
foglalkoztató határokat rajzolják ki, akárcsak sok ezer szavas, hatalmas igényű
testvérei (értekezéstől nagyregényig), mindezt a rajzolt könnyen követhetőség
szaloncukormázába csomagolva. Megédesítve a keserű pirulát. S mindezt valami
tüneményes következetességgel! A kezdetek koherens lépései után, ahol Sandman kiszabadulva
a zsákmányra éhes (félig sem) tudás emberi, mohó karmaiból újrakontúrozza
birodalmát, most láthatjuk az Álomurat (és testvéreit) működés közben. Ezek a
beavatkozásaik. Ahogy a végtelen beavatkozik a véges emberibe. Hol világunkért
való aggodalom, hol irántunk érzett közömbösség, vagy a mítosz éhes isteneinek
emberhús-evése jegyében - a végteleneknek a kontúrjai is végtelenek.
Azt hiszem, soha nem jutott volna
ez a történet ennyire messzire, ha a rajzolói és kihúzói nem kapnak ekkora
szabadságot a karakteralkotásban. Számos Homokembert ismerhetünk meg ebben a
kötetben, akad, ahol szinte rajzról rajzra változik (például a mítoszok
seregszemléjét is felsorakoztató Párák
évszaka lapjain - ahol az Álomúr alakja a vele találkozó mitológiai alakok
és istenek ábrázolásához idomul). Mostanra megérett: nincs olyan megragadás,
amit valamiért ne tudnék szeretni. Amit viszont kiemelnék: meg kell kövessem
Collen Dorant, aki az Egy/mást játszva
harmadik fejezetében (egy füzet erejéig átvéve a stafétát Shawn McManustól, a
folyam rajzolójától) valami olyat tesz le az asztalra, ami lebeg felette. A Death/Halál történetekbe rajzolt füzetét nagyon nem szerettem, hát bocs, Collen, tévedtem,
ne haragudj. Érdemes rákeresni amúgy a neten az eredetileg megjelent füzetre,
mert azt a megfogását e gyűjteményes kötet kedvéért újrahúzta - de mind a két
variáció, a valaha elsőnek megjelent és a gyűjteménybe újragondolt is
megragadó! Egyrészt hatalmas respekt, hogy valaki így tud fejlődni és tanulni
egy egyedi stílusjegyekre amúgy óvón ügyelő pályán, másrészt csak nyissátok ki
Shawn McManus füzeteit Doran rajzai előtt és után - és csodálkozzatok rá,
hogyan tereli mederbe Shawn inkább karikatúra-szerű megfogását, hogyan formálja
az alkotótárs látomását ugyanarról.
Legszívesebben azonnal olvasnám
tovább... A hajtás után részletezem, miért.