2019. december 27., péntek

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)


Morfondíroztam rajta, hogyan ragadhatnám meg a legkönnyebben ezt a könyvet (túl azon, hogy egyszerűen kézbe veszem, felütöm ott, ahol nyílik, még nagyon sokszor...). Szerencsére egyből a közepébe vághatok, mivel a Párák évszaka összefüggő folyamáról egy szörnyen hosszú bejegyzésben írtam (a bejegyzés első fele ajánló, a hajtás után kibeszélő). De így is megkísértett, hogy ne akarjam itt a szokott terjedelemben elmesélni az egészről mindazt, ami felvetődött bennem, hanem (ahogy anno a Cartaphilus kiadásairól csináltam), bontsam elemeire és két-három bejegyzésben fürödjek Neil Gaiman és alkotótársai gondolatfolyamában. Végül úgy döntöttem, gyártsunk megint szörnyet, a bejegyzés első fele ajánló lesz, hajtás után kibeszélő - ha unod, úgyis abbahagyod, nem igaz?

Nem először fogott el az érzés, hogy Gaiman tényleg bír egy látomással, egy összképpel a Végtelenek sajátságos világában (túl azon a látványon, amit immár füzetek tucatjaiban elénk tárt róluk) amiből tényleg történet, felkavaró tartalom lesz (miközben legalább ennyiszer hiszem úgy, csak táncol a maga feszítette történet következményekből szőtt pókhálószálain). Úgy csuktam be a gyűjtemény második kötetét, hogy immár fenn az összes szín a palettán, megmozdult az összes szereplő, akinek része lehet Álomúr drámájában (ami nyilván nincs így...). Mintha az eddigiek csak előkészítenék azt, amit valójában el akar mesélni nekünk. Nem tudom ennél pontosabban mondani, de úgy érzem, még hátra van az igazi dráma - elvégre a meséink java ebben a szerkezetben lakik. Ahol alapvető konfliktus van a szereplők közt, kellően érdekes, jellegében feloldhatatlan ellentét, ami nem tűr kompromisszumot, megegyezést; a megoldása Shakespeare-i, tehát véres és tragikus. Tehát mindez így együtt, a Prelűdök és noktürnök, a Babaház, az Álomország, a Párák évszaka, már ebben a kötetben, a három hónap-történet, a Messzi tükrök, az Egy/mást játszva fejezetei és a Találkozások meséi (az összes Fabulák és reflexiók amúgy), szóval hogy mindez így együtt a puszta előkészítő szakasz, a felvezetés - mondjuk annak amúgy kiváló, és egyáltalán nem tűnik bőbeszédűnek.

Mert felépített egy mítoszt, ami magáról a mítoszépítésről árul el a legtöbbet. A Végtelenek ötletén át elgondolkodik azokról az alkotóelemekről, amivel tudomány soha nem tudott mit kezdeni, semmilyen szinten nem mérhető tényeinknek adott sajátos neveket. Hogy pontosan mi a Vágy, miért ikertestvére a Kétségbeesés, és miért fenekednek olthatatlan gyűlölettel Álomra - aki valóban a testvérük, csak mindent teljesen másképp intéz. És közben reflektál a felvilágosodás mítoszt fosztó kísérletére (hiszen az értelem számára mindhárom fentebb sorolt tényező értelmetlen - az értelem hívei számára tényleg a legegyszerűbb, ha mind megsemmisül, ha nem létezik). Reflektál rá, hogyan jelenthet egy birodalom-építés álma teljes értelmű csapdát (hiszen valójában tényleg abúzus, a jövőt is abuzálná, mederbe terelné, rendezné a meg nem született káoszt is). Elmeséli, mennyire kevés kell a tartáshoz - nem baj, ha alapjában hamis, ha tévképzet, amíg a magva valódi, emberi igény (mert erővel bír a kizárólag saját magunknak mesélt mese, ha hittel beleállunk). Megtiszteli a mesét, és meggyászolja - hiszen a meséink elmúlnak, ha nem velünk, akkor azokkal, akik utoljára mesélik. De ad reményt is a mesének, mert amíg van, aki mesélje, és van, akinek meséljen, addig a fantáziánknak ugyanúgy ereje és életalkotó képességei lehetnek, mint a kézzel fogható valóságnak.

Ennek a történetfolyamnak tényleg ez a távlat ad hallatlan, a huszonnégy oldalas füzetek rajzolt kisvilágán messze túlmutató erőt, hogy valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkodik. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Ezek a történetek az embert leginkább foglalkoztató határokat rajzolják ki, akárcsak sok ezer szavas, hatalmas igényű testvérei (értekezéstől nagyregényig), mindezt a rajzolt könnyen követhetőség szaloncukormázába csomagolva. Megédesítve a keserű pirulát. S mindezt valami tüneményes következetességgel! A kezdetek koherens lépései után, ahol Sandman kiszabadulva a zsákmányra éhes (félig sem) tudás emberi, mohó karmaiból újrakontúrozza birodalmát, most láthatjuk az Álomurat (és testvéreit) működés közben. Ezek a beavatkozásaik. Ahogy a végtelen beavatkozik a véges emberibe. Hol világunkért való aggodalom, hol irántunk érzett közömbösség, vagy a mítosz éhes isteneinek emberhús-evése jegyében - a végteleneknek a kontúrjai is végtelenek.

Azt hiszem, soha nem jutott volna ez a történet ennyire messzire, ha a rajzolói és kihúzói nem kapnak ekkora szabadságot a karakteralkotásban. Számos Homokembert ismerhetünk meg ebben a kötetben, akad, ahol szinte rajzról rajzra változik (például a mítoszok seregszemléjét is felsorakoztató Párák évszaka lapjain - ahol az Álomúr alakja a vele találkozó mitológiai alakok és istenek ábrázolásához idomul). Mostanra megérett: nincs olyan megragadás, amit valamiért ne tudnék szeretni. Amit viszont kiemelnék: meg kell kövessem Collen Dorant, aki az Egy/mást játszva harmadik fejezetében (egy füzet erejéig átvéve a stafétát Shawn McManustól, a folyam rajzolójától) valami olyat tesz le az asztalra, ami lebeg felette. A Death/Halál történetekbe rajzolt füzetét nagyon nem szerettem, hát bocs, Collen, tévedtem, ne haragudj. Érdemes rákeresni amúgy a neten az eredetileg megjelent füzetre, mert azt a megfogását e gyűjteményes kötet kedvéért újrahúzta - de mind a két variáció, a valaha elsőnek megjelent és a gyűjteménybe újragondolt is megragadó! Egyrészt hatalmas respekt, hogy valaki így tud fejlődni és tanulni egy egyedi stílusjegyekre amúgy óvón ügyelő pályán, másrészt csak nyissátok ki Shawn McManus füzeteit Doran rajzai előtt és után - és csodálkozzatok rá, hogyan tereli mederbe Shawn inkább karikatúra-szerű megfogását, hogyan formálja az alkotótárs látomását ugyanarról.

Legszívesebben azonnal olvasnám tovább... A hajtás után részletezem, miért.

2019. december 24., kedd

Boldog karácsonyt!



Nagyon boldog karácsonyt és még az ideinél is sokkal boldogabb új évet kívánunk minden kedves olvasónknak és idetévedőnek! 

Most csak beugrottunk boldog ünnepeket kívánni 😊 de hamarosan visszatérünk, reményeink szerint sok-sok friss poszttal, és persze a szokásos évösszegzésekkel.
Egyetek, igyatok, pihenjetek, olvassatok sokat az ünnepi időszakban (is). 

Timi & Zoli

2019. december 12., csütörtök

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán - az örök élet itala


Ez a könyv egy kiterjedt mivolta ellenére is ijesztően szűk-érzetű zsákutcába vitt, boldogult ifjúkoromban, aminek a természetét ráadásul félreértettem. Nem csoda, hogy aztán megsemmisítő gúnnyal elegy szkepszis által lábaltam ki belőle, többek közt Umberto Eco ördöngösökről (is) szóló könyvének (szintén többszörös olvasás árán bennem megesett) lassú átfordulásával párhuzamosan. Egyáltalán: Eco könyve miatt olvastam el, szerettem bele, és végül A Foucault-inga miatt vágtam a falhoz. Pedig különb bánásmódot érdemel. Tudni kell, hogy akkor már túl voltam életem első Karnevál-olvasásán is - Hamvas gazdagságát bőven nem értve, de ijedt kíváncsisággal tapogatva. Így lelhettem tévútra ilyen könnyen Szepes Mária könyvében - hiszen végre a kezemben volt a recept, hogyan lehetnék az életem teljes értékű mágusa, hogyan szerezhetek valódi önismeretet. Mert minden szinten közérthető példabeszéd, kerek, gurul - gurulhattam általa. Aztán begurultam rá. Nem állítom, hogy mostanra megvan a kellő távolságom hozzá, de dühíteni tényleg nem dühít már. A napokban újraolvastam - nem ingerelt gúnyra és bőven többet adott, mint a nosztalgiát...

Az 1535-ben született Hans Burgner, a nyomorult sorból kiácsingózó molnárkölyök életével nyitunk. Vándor kedvű nagybátyja, Sebastian beoltja az alkímia főbb eszméivel (már amennyit ért belőlük), és megtanítja írni-olvasni. Így akadhat az útjába Eduard Anselmus Rochard, a valódi alkimista - aki tanítani kezdi, a nyers erőit még egyáltalán nem zabolázó fiút. Első pillantásra tragikus elegy: Rochard sajátos engedékenységének pora, és Hans indulatainak izzó kanóca, vágya a halhatatlanságot jelentő Elixír után - nem is marad el a robbanás. Így zárulunk mi is, olvasók, a főszereplővel együtt egy saját előző életeit nem felejtő elátkozott lélek stációiba, szinte a kötet legelején. Hogy végigkövethessük, ahogy az alkímia hét lépésének megtételével, életek hosszú és mindig másképp gyötrelmes során végül arannyá transzmutálja önmagát. Hogy megtalálhassa az igazi Bölcsek Kövét, az Iható Aranyat, az Őrök Élet valódi Elixírjét. Már megint ezek a nagy betűs szavak... Ugye. Amik annak idején engem is csábítottak, mert a tudományban szétaprózódó tudás ijesztő ellentmondásossága helyett a Szellem (vallásokon kívüli, fanatizmus-mentes, de nagybetűs) útját kerestem...

Komoly erénye ennek a könyvnek, hogy erről a meglehetősen gyilkosan megítélt európai hagyományról a legnagyobb tisztelettel beszél - mert a világképünkből következően nemigen szoktak róla így. Komoly erénye, hogy közérthetően teszi, mégis igényes irodalmisággal, beleélheted magad, olvasó, vihet a mese, és szembeültethet így a világ (a miénktől elemeiben gyökeresen eltérő) nézetével. Elfoghat, hiszen elfogult - ami nem is csoda. Az írónő bevallottan az elméje épségének megőrzése érdekében írta akkor, amikor a ráció az ismert történelmünk egyik legnagyobb válságába sodorta az értelmes életet a földön. Ez a regény a Második Világháború alatt született. Esténként piros nyomjelző rakéták sztakkatói rajzolódtak az égre, nappal tüzek sűrű, fekete füstgomolyai emelkedtek a látóhatárra. Óriási dördülések rengették meg a mi kis házunkat is. Egy közeli bombatalálat betörte ablakainkat. Robbanások öklözték bezárt ajtóinkat. Azt sem tudtuk, ki él, ki halt meg rokonaink, barátaink közül, akik a város pincéiben rekedtek. S én ebben a repülőtámadások, ágyúk, gépfegyverek dübörgésétől, kelepelésétől hangos apokalipszisben diktáltam-diktáltam naponta harminc oldalt e furcsa könyvből, amelyet senki nem ismert, olvasott addig, míg gépelése el nem készült teljesen. Írja az írónő könyve előszavában.

Abban a három éves hatalmi vákuumban a Hungária kiadó kiadta - hogy aztán a kiformálódó rendszer tiltsa, begyűjtse, bezúzza. A tiltott gyümölcs-státusz jót tett neki, csak nőtt tőle a híre. Szepes Mária közben (főleg a Pöttyös Pannik miatt) elismert gyerekkönyv-íróvá lett. A Vörös Oroszlán először Kuczka Péter segítségével láthatott újra napvilágot, enyhén kiherélve, mint a Kozmosz Fantasztikus Könyvek egyik fantasy-je. A rendszerváltozás után kisebb kultusza támadt, annak ellenére, hogy nem minden ízében illett az akkori ezoterikus hullám, a New Age tajtékjára. De ez ilyen - valójában a mai napig meglehetősen népszerű, holott továbbra is vért izzadva keresik a helyét az irodalomtörténészek a skatulyáikban (ha egyáltalán hajlandók foglalkozni vele). Ez egy trendeken kívüli könyv, kataklizmagyermek, akárcsak Határ Győző Heliánéja, avagy ahogy bizonyos szempontból Hamvas Bélától a Karnevál. Ebből a szempontból akár azok, ez is kivételes.

S persze pont ettől, a kivételességtől szűkebb is, mint amit ígérne. Ez a receptúra kizárólag egy ilyen kivételes sorsra vonatkozik - a tanulás e módjához például (hogy mást ne mondjak) keresni kell, találni kell, és agyon kell vágni egy Mágust, ugye. Ez a könyv is a kivételről szól, a szabályszegőről, a bűnözőről, aki szembesül tettei következményével. Tanmese ez, nem is titkolja mivoltát. Szepes Mária a maga módján jó boszorkány volt, egy élő szellemi központ - de a könyve veszélyeket is hordoz magában. Mert a didaktikusan feltett kérdésekre ad szenzációs, de igazából egyszerű válaszokat. Rengeteg olyan kaput felnyithat az érzékeny olvasóban, amiket általánosan bevett szemléletünk alig kezel - de az így megnyílt birodalmakban nem vezet el valójában sehova. Csak felvillanja a kivételesség délibábját - ahogy annyi, sokkal gyengébb nívón előadott testvére is. Nem tudja úgy megmutatni a tükörbe nézés összes kockázatát, ahogy például Hamvas próbálta. Mindenesetre mára eljutottam oda, hogy mindennek ellenére hálásan megköszönjem Szepes Mária halhatatlan szellemének, hogy megírta.



2019. december 9., hétfő

Andrew Ridker: Jótét lelkek


„Fanyar humorú, érzelmes családtörténet Jonathan Franzen modorában.” Nem túl elegáns a fülszövegből vett idézettel recenziót kezdeni, de nézzétek el nekem – annyira adja magát a Franzenhez való hasonlítás, és annyira mélységesen bosszant, hogy évről évre felbukkan odaát a nagy víz túloldalán egy újabb fiatal feltörekvő szerző, aki a „következő Franzen” címre pályázik, hogy Ridker esetében (ahogy korábban a borítón szintén megidézett Nathan Hill esetében is) kihagyhatatlan a ziccer. Sajnos a hasonlítgatás véget is ér a fülszöveg szintjén – Ridker nem ér fel a nagy előd, de még a korábbi követő szintjéhez sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem jó író, vagy, hogy ne lenne fantázia abban, amit csinál, sőt, azt sem, hogy jelen írásunk tárgya nem jó könyv; pusztán annyit jelent, hogy: mi a túróért kell kényszeresen Franzent majmolni egyfelől és miért kell a kritikusoknak kényszeresen epigonokat kiáltani másfelől? Mindenki jobban járna, szerző is, olvasó is, ha hagynánk Ridker regényét önmagában működni.

Egy gyász sújtotta család - apa és két gyermeke - életébe csöppenünk bele, miközben próbálják feldolgozni az anya halálát, találni valamiféle előrevezető utat saját életükben és megbocsátani egymásnak számtalan vétküket. Tipikus családtörténet. Hazugságok, elfojtások, gyerekkori trumák, az apa sértettsége, amiért felesége eltitkolt vagyonát a gyermekeire hagyta, őt pedig kizárta végrendeletéből (amihez azért valljuk be, lehetett köze annak, hogy az asszony épp a halálos ágyán tudta meg, férjecskéje félrelépeget); a lánygyermek, Maggie sértettsége, amiért egész életében érzéketlen, gyermekei életétől tudatosan távol maradó apja még anyját is megcsalta; a fiúgyermek, Ethan talajvesztettsége és depressziója – no meg egy jelzáloggal terhelt családi otthon és egy épp csúfos véget érő egyetemi karrier. Robbanásveszélyes elegy.

A hűtlen férj és érzéketlen apa otthonába csődíti gyermekeit egy utolsó közös családi hétvégére – hogy újra (?) egymásra találjanak, hogy megemlékezzenek az anya haláláról, s nem mellesleg, hogy kicsalja belőlük az örökségüket, mellyel tán meg tudná menteni a banktól az imádott otthont. A családi otthon, a ház, mint nagy amerikai toposz – honnan is ismerős? A ház, melyre ezernyi jelentést húztak rá, ám a benne lakók számára csak illúzió: egy sosemvolt harmónia megtestesítője. A ház, melyben az apa új életet kezdene fiatal szeretőjével – mit sem törődve azzal, a nőnek kell-e egy emlékekkel és családi drámákkal terhelt úgynevezett otthon. A ház, mely az anya kényszerű önfeláldozásáról tanúskodik, melynek étkezőjében az apa ifjúkori „hőstettének” emléket állító fotók alatt feszengenek a testvérek, melyet egy tűz majdnem elpusztított – s tán jobb is lett volna, ha még akkor elvész.

A ház jelkép: élethazugságoké, kis és nagy csalásoké, a dekoratív üvegezett verandán magánrendelőt berendező pszichoterapeuta anya áldozatáé, aki fél életen át arra törekedett, hogy elkerüljön fojtogató közép-nyugati környezetéből a keleti part nagyvárosaiba, hogy aztán férje visszarángassa egy csalóka egyetemi karrier reményében épp abba a közegbe, melyből menekült. Az anya a kulcs, számtalan traumához, számtalan titokhoz – ám hiába tudunk meg róla sokat (többet, mint férje vagy gyerekei), még így is homályban marad a teljes kép: miért is választotta ifjúkori kudarcát (mert a világmegváltó „hőstett” csúfos kudarcba fullad) ki sosem heverő férjét? Megannyi sebet tépünk fel, ám egyvalami örök homályban marad: ki volt ez a nő?

Nem tudja Maggie sem, ahogy nem tudja Ethan sem. A lány kényszeres önmegtartóztatása, mániás filantrópiája, anorexiába hajló önsanyargatása tán éppúgy a szülők hiányából (nem fizikai, hanem az érzelmi jelenlét hiányából) ered, mint a fiú neurózisa. A halál csak egy fejezet: a bajok már sokkal korábban kezdődtek. Persze tipikus középosztálybeli amerikai problémák ezek: jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak, mondanák nagyszüleink. Az önmegvalósítás ideája, az egocentrizmus, az „annyit érsz, amennyid van” társadalmi modellje, a kreatívan alkalmazott törvények egyfelől; a bennünket körülvevő számtalan világjobbító törekvés, a globális bűntudat, az önanalizálásra való hajlam és a megtisztulást hirdető izmusok másfelől – mindez kitermel egy réteget, akiknek tényleg, a szó szoros értelmében semmi sem jó. Akik olyannyira el vannak foglalva önnön problémáikkal, önmeghatározásuk lehetetlenségével, traumáik feldolgozhatatlan voltával, azzal hogy nem tudják, hol a helyük a világban, hogy az egyetlen válaszuk a folytonos talajvesztettség.

Ridker jól látja és jól láttatja modern korunk amerikai fiataljainak egy csoportját, remekül fogja meg a családtagok egymás közti játszmáit és kibogozhatatlan viszonyaikat, a titkok és hazugságok szövevényét, amelyek átszövik minden család életét. Karakterei pont annyira ellenszenvesek, hogy hitelesek legyenek, de nem annyira taszítóak, hogy ne érdekeljen a sorsuk. Ám a történetszövésről még lenne mit tanulnia. Nem csupán az afrikai kiruccanás volt totálisan felesleges és hihetetlen (azért meg kell jegyeznem: sokadszorra már tényleg nagyon bosszantó volt még Franzennél is a kényszeresen minden regényébe beleírt egzotikus országbeli szál, nemhogy az epigonoknál…) – Maggie regényvégi döntése és a család sajátos újra egymásra találása is híján van minden hitelességnek. Pszichológiai esettanulmánynak egy halom sérült, önsorsrontó emberről érdekes – de regényként kevésbé működik. Ridker még messze nem a következő Franzen, inkább csak közepes ígéret – de érdemes lesz figyelemmel kísérni, mivé növi ki magát.


Kiadó: Gabo
Fordító: Varró Attila

2019. december 2., hétfő

Sheryl Sandberg: Dobd be magad!


Hosszú évek óta kísérem figyelemmel Sheryl Sandberg Lean In mozgalmát és a női szerepvállalás erősítésének terén végzett munkáját – valahogy mégis úgy hozta az élet, hogy a mozgalmat útjára indító TED-előadás nyomán íródott könyvét bár évek óta kerülgetem, eddig nem olvastam. Lehet, ennek is oka van – a könyv kivárta az időt, amikor a legnagyobb szükségem van rá és a legtöbbet tanulhatom belőle. Ahogy Sheryl második könyve, a férje hirtelen halála után írott, gyászfeldolgozásról és a tanulható rezilienciáról szóló B terv is akkor talált meg, amikor a családomban történt sorozatos halálesetek feldolgozásával küzdöttem, úgy a Dobd be magad! is akkor került végül kezembe, amikor épp a vezetői szereppel való megbarátkozás és az önérvényesítésre való képesség fejlesztése tölti ki a napjaim nagy részét.

Sheryl Sandberg élete nyitott könyv: jelenleg a Facebook második embere, előtte a Google alelnöke volt, korábban az USA pénzügyminiszterének kabinetfőnöke. Minden szempontból kivételezett helyzetben van – fehér, gazdag, amerikai, aki a Szílicium-völgy techóriásainak igazgatótanácsaiból prédikál. Támadták is miatta eleget. Tény: a könyv fókusza az amerikai közép- és felsőosztály nőtagjainak érvényesülése, akik nyilvánvalóan elsősorban közép- és felsővezetői székekben érvényesülnek, már ha… Innen, Magyarországról olvasva számos felvetett problémája megmosolyogtató, számos állítása meg egyenesen bicskanyitogató. Mégis bőven érdemes elolvasni nem csak nőknek, és nem csak azoknak, akik vezetői szerepre törnek – mert miközben saját, nagyon amerikai problémáiról ír, bőven érint olyan világszerte elfogadott társadalmi berögződéseket, kortól, nemtől, nemzeti hovatartozástól, vallástól, anyagi helyzettől független előítéleteket, melyek itt is, ott is megkeserítik a mindennapjainkat.

Persze nem csak azért támadták és támadják ma is Sherylt, amilyen pozícióból beszél, hanem azért is, mert nem ragad le a számos nőmozgalom által egyetlenként szajkózott érvnél, miszerint a nők érvényesülését kizárólag a férfiak akadályozzák, hanem felveti azt, hogy nekünk is van szerepünk saját magunk korlátozásában – tanult szerepeink által. Ami nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy: ha egyszer eljutunk oda, hogy a politikai és gazdasági környezet adott, és mi, nők valóban ugyanolyan esélyekkel indulunk, mint férfi kollégáink, még akkor is lesz min dolgoznunk, hogy leküzdjük a belénk nevelt elképzeléseket, az ösztönös háttérbe húzódást,  imposztor-szindrómát, valamint, hogy a helyén tudjuk kezelni a sikert is és a kudarcot is. Mert ezen a téren bizony baromi sok tanulnivalónk van.

Merjünk odaülni az asztalhoz – írja Sheryl, és sorolja a példákat: hány és hány tárgyaláson látta, hogy a nők, pozíciótól és képességektől függetlenül háttérbe húzódnak és nem ülnek az asztalhoz, nem ülnek az első sorba, nem tolják előtérbe magukat. Mert nekünk, lányoknak azt tanítják, hogy menjünk szépen a férfiak után. Nap mint nap látom, hogy kivételes munkát végző nők ülnek a hátsó sorba mert „nem akarnak feltűnősködni”. Noha az érdemi munkát tőlük várjuk. Hogy is van ez? (Ez egyébként nem csak a versenyszférára jellemző – amíg komolyan kacérkodtam a kritikusi pályával, számos sajtóeseményen is azt láttam, hogy a kolléganők hátra ültek, a nagyhangú férfiak pedig előre.) Már eleve ez a „feltűnősködés” sokatmondó… Ha egy lány felvállalja igényét az előrejutásra, ha előre mer ülni, ha részt mer kérni a tortából, ha kiáll magáért, az még ma is gyanús. Ha egy férfi teszi ugyanezt, az természetes. A lányoktól azt várják, hogy maradjanak csendben, és ne kérdőjelezzék a fennálló rendet – igazából tök mindegy, mennyire okosak, tehetségesek, hasznosak. És egy idő után mi szépen belesimulunk ebbe az elvárt szerepbe. Mert nem akarunk állandó megjegyzéseket, nem akarunk szembesülni az „erőszakos spiné” stigmájával, nem akarunk sem elférfiasodni, sem méhkirálynővé válni. Feladjuk.

Ami nyilván a legrosszabb, amit tehetünk – mégis ezer meg ezer nő teszi meg. És ebben bizony szerepünk van nekünk, többieknek is. Mert nem csak a férfiközpontú társadalmi berögződések nehezítik az érvényesülni vágyó nők helyzetét, hanem nagyon sok esetben a többi nő is. Mert ha neki sikerült, akkor be kell látnunk, hogy nekünk is sikerülhetett volna? Mert félünk, hogy ha ő túl nagy port kavar, az visszaüt minden törekvő nőtársra? Mert láthatatlan kvótákat sejtünk mindenütt és ugyanarra a pozícióra pályázunk? Mert egy erős, önérvényesítő nő mellett a többiek nem élhetnek a gyenge nők fegyvereivel? Iszonyú sok összetevője van annak, miért nincs e téren (sem) nők közötti szolidaritás – és attól tartok, a hazai helyzet e szempontból (is) milliószor rosszabb, mint az USA-beli. Nálunk, ahol a politika még mindig férfias ügy, ahol óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda, ahol az anyaság és a hivatás összeegyeztetése konkrétan szitokszó és a vállalati kultúra sok helyen még mindig ott tart, hogy a nők dolga azt csinálni, amit a náluk okosabb, idősebb, tapasztaltabb férfi főnökeik mondanak, természetes, hogy mindenki gyanús, aki másképp akar játszani. Egy olyan kultúra, ahol mindent átitat az ambivalens szexizmus - vagyis a csendben maradó, simulékony, butuska jókislányok támogatása és előtérbe tolása a hatékony, törekvő és ennek hangot is adó kolléganők kárára - persze hogy egyenlőtlen versenybe kényszeríti a nőket és ráerősít az egymást folyvást fúró baromfiudvar sztereotípiájára.

És mi van, ha nem adjuk fel? Ha megyünk előre, kiköveteljük a helyet az asztalnál, megkapjuk az előléptetést, a szerepet, a lehetőséget – még akkor is van egy halom tanulnivalónk. Meg kell tanulnunk tudatosan megélni a sikert, például. Ezt sem tanítják. Hogy ne szégyelljük, ha elértünk valamit, ne tudjuk be a szerencsének, ne féljünk attól, mások vajon mit gondolnak, „hogyan tettünk szert rá” (ó, egy újabb ordas nagy sztereotípia – hisz egy nő csak bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe léphet előre, ugyebár…). Számos helyről hallottam magam is (hozzáteszem az egyensúly kedvéért: csupa férfikollégától), hogy vállaljam már fel a sikert – pedig én aztán sosem gondoltam volna, hogy gondom lesz ezzel, mégis… Hogy a siker után óhatatlanul érkező imposztor-szindrómáról ne is beszéljünk. Hónapokig küzdöttem, rohadt keményen dolgoztam, hogy végre elérjek valamit, örültem is – úgy két napig. Mert utána jött a pánik, hogy mi van, ha mégsem tudom megcsinálni és kis híján elsírtam magam a főnököm irodájában, hogy ez nekem mégsem kell. Persze minden alap nélkül. Mert kell. Mert meg tudom csinálni. Mert ezért dolgoztam. Mégis… Szerintetek hány pasi retten meg a sikertől? Hányan akarják zokogva visszaadni az előléptetést? Hányan kérdőjelezik meg a saját hozzáértésüket bármikor? Minket, lányokat egyszerűen erre neveltek – szép lehetsz, de okos nem.

Rohadt nagy munka ezt lebontani – magunkban is, nem hogy társadalmi szinten. Kell hozzá a támogató környezet persze – Sheryl sem tagadja, hogy semmire sem ment volna támogató férj, család, barátok nélkül. Nem árt a megfelelő szociális védőháló vagy egy jól kitömött pénztárca – főleg, ha egy nő gyereket is vállalna és karrierre is törne, de erről két okból nem írnék hosszabban: egyrészt nincs és nem is lesz gyermekem, úgyhogy a témához egyszerűen nincs semmiféle viszonyulásom, másrészt hazánkban ez olyan szinten lehetetlen problémakör, hogy sajnos szinte értelme sincs beszélni bármiféle összeegyeztethetőségről. És nem árt egy tanár, mentor, vezető, vagy egy segítőkész kolléga, aki adott esetben felnyitja a szemünket a saját lehetőségeinkre is és segít kibontakoztatni a tehetségünket – na például ennek sincs semmiféle kultúrája itthon. Nálunk még mindig a Csipkerózsika-szindróma dívik: „mi még Csipkerózsika meséjén nőttünk fel, amely arról szólt, hogy csak várni kell, és eljön a herceg, megcsókol, felültet a fehér lovára és boldogan élünk, míg meg nem halunk. A mai lányoknak meg azt mesélik, hogy csak keresni kell, és meglesz a mentor, aki aztán feltolja őket a ranglétra tetejére, beülteti őket a legnagyobb irodába, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A lényeg ugyanaz: a nőknek azt tanítják, hogy egész életükben másoktól függjenek”.

Ahhoz, hogy legyen értelme „bedobni magunkat”, hogy valóban minél több nő törekedhessen vezető szerepre, tanuljon meg kiállni magáért, akár csak azon a szinten, hogy merjen magasabb fizetést kérni vagy sarkára állni a soviniszta főnökével szemben, akár úgy, hogy előléptetésért folyamodjon, akár úgy, hogy elgondolkodhasson azon, építhet-e karriert gyerekek mellett, legelőször is ezeket a függőségi viszonyokat kell felszámolni. És ezt valahol Csipkerózsikánál kell kezdeni.


Kiadó: HVG Könyvek
Fordító: Garamvölgyi Andrea

2019. november 25., hétfő

Mucha Dorka: Puncs


„Az az igazi bűnünk, hogy le se szarjuk az egészet. A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek nem jutott eszébe hogy megkérdezze, mi van velünk. Érted, csak annyit: hogy érzed magad? Hát, ha így kérdezed.
Baszki, majdnem megerőszakoltak, és amikor két nappal később a Tanár úr megkérdezte, elmegyek-e vele Angliába egy konferenciára, akkor csak odavágtam, hogy a „jövő héten”? Mármint, érted, mások egy életen át dolgoznak fel ilyeneket, terápiára járnak, jógázni, vegák lesznek, megtérnek, aztán könyvet írnak, meg faszom. Jobban kellett volna fájnia, de csak felszívtam két csíkot Amarillával, és feküdtünk a nappali szőnyegén. Eszembe jutott, hogy mennyi fish and chipset fogok enni, és hogy mosnom kell, mert nincs tiszta ruhám két napra sem, nemhogy egy hétre.”

Mucha Dorka bemutatkozó kötete generációs regényként lett aposztrofálva – úgy tűnik, minden elsőkötetes írótól elvárás, hogy megírja  a maga generációs regényét, ami, még ha fel is gyorsult világunk, azért valljuk be, tán nem okvetlenül szükséges. Nem kell minden kezdő írót generációs alapélmény-rögzítésre presszionálni – ahogy nem kell minden kezdő írónak azt gondolni magáról, hogy majd ő elmond mindent saját generációjáról, amely - naná hogy - mindenben különbözik az előzőektől, máshogy látja a világot, másképp él, szeret, eszik, alszik, fingik, másképp gondolkodik, de annyira, hogy okvetlen új nyelvet és új elbeszélésmódot kell kitalálni hozzá. Generációs próza – hát jó. Olykor úgy érzem, fényévekre vagyok már a mai húszévesektől, tán ezért, hogy érteni értem, de nem érzem ezt a prózát. Ugyanakkor felmerül a kérdés: minek ráhúzni mindenféle címkéket, miért kell nehezíteni a kötet és az olvasó dolgát is mesterségesen generált elvárásokkal? Mert Dorka jól ír. Az elbeszélés simán megáll a lábán. Szuggesztív, sajátos hang, húsba vágó sztori(töredék), képes mélyre menni, és képes tüskét hagyni bennünk. Annyira, hogy gyors egymásutánban kétszer kellett elolvasnom, hogy helyre tegyem magamban az elbeszélőt. Simán működhetne ez a kisregény önmagában – a ráaggatott sallangok és a „nagy” pályatársak várakozást egekbe tornászó ajánlásai nélkül. E várakozások nélkül tán már elsőre is jobban tetszett volna.

Maga a történet közhelyesebb nem is lehetne: ez húszéves egyetemista lány beleszeret nős tanárába. Láttuk már, ezerszer. A pasi egy gátlástalan pöcs, aki szakmányban döntögeti a szöszi húszéveseket, miközben otthon feleség, kisgyerek, kirakatélet várja. A lány naiv, szerelmes, közös jövőt tervez, majd ő lesz az, akiért elhagyja a családját. No persze. Csakhogy ez a lány nem az a lány, ez a kapcsolat nem az a kapcsolat. Valami félresiklott, nem tudjuk, hol, csak töredékeket kapunk, nem tudjuk, mikor lett szerelem ez a szerelem – hogy lett szerelem valamiből, ahol az egyik fél fizet minden alkalom után, még a beszélgetésért is? Miért megy bele ebbe a játszmába az amúgy jó családból érkező, átlagon felüli körülmények között élő elbeszélő? Miért teszi el a pénzt? Miért beszéli be magának, hogy szereti a pasit, miközben minden randin a fürdőben bőgi ki magát? Miért taszítja el magától a hozzá illő, fülig szerelmes srácot? Miért kerget olyan illúziót, amiben maga sem hisz?

Semmit nem tudunk az elbeszélőről – ahogy a többiekről sem, akiket csupán az ismeretlen és megbízhatatlan narrátor szűrőjén át látunk. A feleség történetét csak az ő fantáziájából ismerjük – ahogy azt a szerető elképzeli. Ki tudja, mit csinál egy boldogtalan nő hajnali háromkor. Töredezett, megfoghatatlan fantáziavilág egy kötődési zavarokkal küzdő pánikbeteg elbeszélésében. A mániás számolás, az öncsonkításra való hajlam, az állandó kényszer a nyomok eltüntetésére, a mániákus ítélkezés a legjobb barátok felett is, az abnormalitás határát súroló ragaszkodás ahhoz, aki csak fájdalmat okoz – egyértelmű tünetek. E tekintetben tán mégis jól ábrázolja a korszellemet: látjuk, ahogy egyre képtelenebbek vagyunk valódi kötődésekre, ahogy megadjuk magunkat a felszínnek, ahogy őrizzük kis magánvilágunkat, csak nehogy be kelljen engedni valakit, aki nyomot hagyna rajta, mert akkor oda fennen hirdetett önállóságunk.

„- Tudod mi a bajom a bársonnyal? – Nem tudom, hogy sikerül-e, de megpróbálok neki elmondani valamit. – Az, hogy ha hozzáérsz, akkor nyoma marad. Akármit csinálsz benne, marad rajta egy sáv, ami arra emlékeztet, hogy ott ki ért hozzád, vagy te mihez értél hozzá. Tényleg, még leülni sem tudsz normálisan. Nézd meg, ha most elveszed a kezed, akkor ott marad minden ujjadnak a nyoma.
- És ez baj?
- Nem tudom. Mármint nem zavar, csak van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy azonnal simítsam el, tüntessem el, nehogy más is meglássa.”

Vajon az önállóság is illúzió? S ha igen, meddig tart az önállóság és meddig az illúzió? Szerzője szerint a főhős önálló nő, aki rossz döntéseket hoz – miközben az elbeszélő mindkét kapcsolatában a teljes önfeladásig jut el, hagyja, sőt, bátorítja, hogy úgy bánjanak vele, mint egy bábuval, hogy megszabják, mit vegyen fel, mit egyen, mit igyon, mikor hogyan viselkedjen. Az önfeladás és az alárendelődés is lehet önálló döntés – ám mindig ott a kérdés: miért? Mit kompenzál, mit nyom el magában ezzel? Miért, hogy amikor ténylegesen magára marad, nem tud mást kezdeni a rászakadt szabadsággal, mint hogy sebzi magát, újra meg újra? Mintha függő lenne – a sebzettség állapotától függene. S ha függő, akkor beszélhetünk önállóságról? A függés is egy döntés?

Sok a kérdés és sok az ismeretlen. Kíváncsivá tesz, olvasnám még, érdekelne az elbeszélő múltja, érdekelne, ki a feleség valójában, érdekelne honnan az önsorsrontásra való hajlam – ugyanakkor a szöveg elidegenít, ezt a fragmentált, hisztérikus, nagyképű elbeszélést nem akarom tovább olvasni. Nekem ilyen a Mucha Dorka próza, s e tekintetben tökéletes illusztrációja az ábrázolni kívánt generációnak: bármennyire érdekelne az ember, a történet, a trauma, a gondolatok a szájalás mögött; a stílus, a világhoz való hozzáállás oly mértékben taszít, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet. Fel kéne oldanunk ezt az ellentmondást és nem csak (a legkevésbé sem) e kisregény tekintetében.


Kiadó: 21. Század

2019. november 18., hétfő

Shirley Jackson: Hill House szelleme


Két vallomással kell kezdenem. Utálom a kísértetsztorikat, rettegek tőlük, igyekszem kerülni mindent, legyen az könyv, film, sorozat, amiben akár csak halovány árnyéka is felmerül a kísértetsztori lehetőségének; még egy mozis reklámot se tudok végignézni – igen, ennyire parázok. Ezzel nyilván szoros összefüggésben a Hill House sztoriból készült 1999-es Az átok című film életem legrosszabb moziélményei közé tartozik – mondjuk ennek csak félig a rettegésem az oka, az a film egészen konkrétan is egy halom hulladék. Hogy ezek után mégis miért olvastam el a regényt?

Shirley Jackson magyarul sokáig egyetlenként hozzáférhető novelláskötete, a Sóbálvány – és elsősorban a benne olvasható A sorsolás című novella miatt. Mely novella szerintem jó eséllyel ott van a valaha írt legjobb rövid prózai művek közt – nem véletlen, hogy szerencsésebb vidékeken kreatív írás kurzusokon tanítják, ahogy nyilván az sem, hogy írója angolszász nyelvterületen igazi klasszikusnak számít. Sajnos, Netflix sorozat ide (amit persze nem fogok megnézni), a Hill House kései hazai kiadása feletti öröm oda, nagyon úgy tűnik, hogy a magyar olvasóközönséget továbbra sem nyerte meg. Hogy miért, arról tanulmányokat lehetne írni – jó eséllyel részben az utóbbi évtizedek mainstream kulturális termékei által mesterségesen feltornázott ingerküszöb az oka, hogy egy klasszikus gótikus horror nem találja az utat az olvasóhoz.

Mert Jackson története minden, csak nem mai ízlést kiszolgáló horror. Itt a főszerep az ismeretlené – a küszöb alatt bujkáló borzalomé, amit tán csak a képzeletünk vetít oda, és ami - akár ott van, akár nincs - a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Az írónő a pszichénkre hat, nem az érzékeinkre – hogy mit látunk, látunk-e valamit, van-e ott valami, valóban gonosz-e Hill House, sosem derül ki biztosan, és egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy oly nagyon mindegy… A lényeg úgyis az, mit vált ki belőlünk, ha szembesülünk a saját legrosszabb oldalunkkal. A bennünk lakozó gonosszal. A lelkünk mélyén élő félelmekkel, traumákkal, bűnökkel. Azzal, hogy könnyebben elhisszük, kísértet jár a falak közt, minthogy bevalljuk saját magunknak: a képzeletünk játszik velünk. Mert akkor le kéne ásnunk elnyomott érzéseink mélyére, meg kéne vizsgálnunk, miért is képzeljük azt, amit; be kéne vallanunk magunknak bűneinket; fel kéne ismernünk vágyainkat.

Hill House gonosz? Ki tudja azt megmondani… Dr. Montague, a természetfeletti jelenségekre fizikai bizonyítékot kereső és e kísérlet érdekében a legendás házat kibérelő tudós biztosan nem. Ő a racionalitás oldaláról fogná meg azt, ami mindennél távolabb áll a racionalitástól. A képzelet játéka, ami megvicceli a házba látogatókat, a Hill House köré felépített legenda, a birtokot őrző házaspár gondosan betanult, e legendát erősítő szerepe – mind arra játszik rá, hogy ki átlépi küszöbét, hagyjon fel minden reménnyel. Miközben Hill House csak egy halom kő és tégla és fa. Igaz, roppant ijesztő helyen épült, nincs egy kényelmes helyisége sem, falai lehetetlen szögeket zárnak be, ajtajai maguktól becsukódnak, ablakain sírásként süvít a szél… De vajon a ház hideg szíve és a falain megjelenő, vérrel írt felirat is a természetfeletti játéka? Vagy csupán mérnöki bakik és az emberi feltűnési viszketegség eredménye?

Dr. Montague hirdetésben keres társakat maga mellé barátságos kis nyári kalandjára – így kerül mellé asszisztensnek a különleges képességekkel rendelkező Theodora és a magányos, anyját gyászoló Eleanor. Hozzájuk csatlakozik az életművész Luke, a birtok fiatal örököse, majd pár éjszakával később Dr. Montague felesége és segédje. Ők hatan próbálnak szembeszállni Hill House egykori lakóival, a ház gonosz falaival, az építők groteszk játékaival és egymással. Mindenekelőtt egymással. Mert Hill House és az ő szelleme nem más, mint egy gonosz és veszélyes csoportdinamikai kísérlet – zárj össze egy halom így-úgy-amúgy sérült, különleges, szorongó, magányos embert egy megmagyarázhatatlan jelenségekkel, természetfeletti gonoszsággal, kísértetekkel, rejtélyekkel terhelt helyen és nézd meg, ki tör meg leghamarabb. Véd- és dacszövetség a ház és az ő szellemei ellen az egyik oldalon – vérre menő vetélkedés a másikon. Vajon kit szemel ki a ház? Kinek a vére kerül a falakra? Kit kebelez be a legenda? S ha valaki halálát leli a falak közt, ki a hibás? A ház, mely magáévá tette? Ő maga, mert átadta magát a kísértésnek? A csoport, mely a tudományos kísérlet örve alatt taszította egyre beljebb az őrületbe?

Shirley Jackson regénye klasszikus gótikus regény, annak minden erényével és minden hibájával – elhallgatásai, megválaszolatlan kérdései épp úgy elidegeníthetik a ma olvasóját, mint komótos történetvezetése, gyakori ismétlései és zsigerekig ható, de jelenkori túltelítettségünk mellett valódi félelmet kiváltani nem képes feszültségkeltése. Elmondhatatlanul örülnék, ha ez a fajta klasszikus horror újra utat találna az olvasókhoz-nézőkhöz, de nem sok esélyt látok rá – ahogy egy Hitchcock-film is unalmas a multiplex-ijesztgetéshez szokott fiatalság számára, úgy Jackson is legfeljebb megmosolyogtató borzongást vált ki. Pedig ennél minőségibb horror tán nem is létezik. Nem mondom, hogy kár, hogy elment felette az idő, mert nem ment – mi, kultúrafogyasztók felejtettük el értékelni a kifinomult borzongást. Rátalálhatnánk újra.


Kiadó: Gabo
Fordító: Bozai Ágota

2019. november 11., hétfő

Drakulics elvtárs - film


Megint sikerült felhőtlenül szórakoznunk egy magyar filmen - és ez önmagában nem kevés. Ma reggel is fel-felkuncogtam, ahogy eszembe jutottak a jelenetei. A korai Kádár-kor megidézett rekamiéján egy bájosan kiszámítható, de szellemes vámpírmese harapdálja benne a mai filmnyelvet. Megint réteges pite, kevésbé őrült és elemelt, mint Liza, a rókatündér volt, de erősen ugyanaz az odatettség. Képzeljük el. A korai Kádár-kor valószínűtlenebbre hangolt (miliőben még korábbra csúsztatott) paródiájába hazajön a nyugatra szakadt hazánk fia, aki látványosan nem hajlandó öregedni. Persze, hogy az elvtársaknak fáj a foga a titkára, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárssal az élen - mennyire jól jönne egy kis valódi halhatatlanság, hiszen ha Lenin élt, él, és élni fog, akkor nehogy már a pártfőtitkárnak meg kelljen halnia. Úgyhogy a magyar titkosszolgálat megkapja a feladatot: szervezze be a célszemélyt és szedje ki belőle a titkát.

Akár el is mesélhetném - nem a sztori benne a lényeg, és nem is az adja benne az élvezet forrását. Én éltem annak a rendszernek a fonnyadó, túlérett almára hasonlító végében, ahol egyre kevesebben hittek benne, de a szent rutin úgy görgette tovább a gépezetet, mintha tényleg soha nem lenne vége. Könnyű volt azonosulási pontokat találni a paródiájában, mert a tárgyvilág, a környezet rajza a maga teljes valószínűtlenségében megidézte. Az idióta mozgalmi gesztusoktól a beszédek fordulataiig, a ruházattól, hajviselettől az utolsó talpas hamutartóig minden a helyén volt benne, Bodzsár Márk és filmes csapata olyan ízzel álmodta ennek a kornak a legvadabb túlzásait egybe, hogy önmagában ez a keret megnézni való. Hogy aztán ebben a keretben lubickoljanak a színészek. Felsorolhatnám az összes mellékszereplőt, színészt és vendéget - nagyon adták, mondjuk belekameózott a mai krém, ahol csak lehetett. Akiket mindenképp ki kell emelni, Szücs Nelli és Znamenák István a Cserkó házaspár szerepében, az ablakkeretre szerelt tükörrel és leskelődéssel (meg amit ez házmesterileg jelent), az egész nyomorult trikós-otthonkás, statikus kádári kisemberséggel, ami valójában egyfolytában így nézte és élte a rendszert, a zsigereiben értve, otthonzugokból, a mákdaráló mellől.

Nagyon kitalált volt a szereposztás! Nagy Ervin folyamatosan a határán táncolt, hogy túltolja, de soha nem lépte át ezt a határt - most először az izmos szépfiú paródiájának a szerepében... Nyilvánvalóan komoly kvalitás, évek óta csodálom, most nagyon szerettem, ahogy Kun Lacija összes szánalomra méltó gesztusát képes volt úgy kinevettetni velünk, hogy meg is sajnáltuk közben - és a végén a vámpírvadásza aztán feltette az i-re a pontot. Mert a foghagymagránát-hajigálásban tényleg benne volt nemcsak az amerikai hunterek paródiája, de az orosz háborús filmek hőseié is. A filmet mégis Walters Lili és Nagy Ervin párosa viszi a hátán - lélegző kémia érzik köztük, és képesek voltak mind a ketten a legfinomabb szemrezdülésekkel is játszani egy amúgy féktelen, széles gesztusokkal operáló fekete komédiában.

Szóval ezt tényleg így kell, és egyáltalán nem baj, hogy nem érdemes túlságosan sokkal többet belelátni. Ennek a filmnek nincs szégyellni való, olcsó és ócska momentuma, pedig gyakorlatilag a természetfelettivel játszadozik, számottevő CGI nélkül, ami most az ilyen alkotások elengedhetetlen eleme. Nem volt olcsó és ócska látvány benne, csak kíméletlenül jellemző. Vágyképek mentén... Ugyan ki ne akart volna közülünk berongyolni egy musztánggal a vállalati buliba, és némi fajsúlyos Woodstockkal elfojtani a mulatóst? Ki ne akart volna belógni éjjel a Szecskába? Ki ne szerette volna egy lerohadt, értelmét veszett felirat kézügybe eső betűjével pofán baszni a párt(fő)titkárt... Ez a filmkeret itt a kádári nosztalgia véraláfutásos másik arca. A mese, amit beleálmodtak, pont elég. Timinek nem kellett volna az epilógus - nekem elfért, sokat nem tett hozzá, de nem vett el az érzésből: megint láttam egy jó magyar filmet. Nézzétek meg, megéri az árát.

2019. november 4., hétfő

Peer Krisztián: Nem a sajátod


Nagyon sokáig halogattam ezt a könyvet, messze nem úgy és nem azért, mint a 42 tömény és kegyetlen leültetését - egyszerűen várta az alkalmat. Fura, hogy ezt az életmódomban jelenleg beálló kényszerű szünetek oldották fel; az utcán olvastam el, két ételszállítás között. Fura az élet - azt hiszem, pont ez a között tette lehetővé, hogy aztán végiggördülhessen rajtam, megint a Krisztiánra jellemző úthenger-jelleggel. Annyira mást élünk, de annyira erősen nyújtja felém a magáét, hogy talán nem túlzás ez a hasonlat. Nonszensz ál-gyerekversek, meg lelkiismeretfurdalás-versek, meg durva gyónások, meg. Egyet hátralépett, így talált egérutat szól a bemutatkozás utolsó mondata - a fene tudja, én nem érzem hátralépésnek. Több ebben a kötetben az úgy hagyottság, de nem kevesebb a bele fektetett munka. Ez egyszerre szerepjáték, és testbeszéd-szintű őszinteség a szavakban - egy versben, olykor egyetlen sorban mind a kettő. Kevesebbnek nem mondanám az önreflexiót, csak alapjában másnak. Viszont pont ettől lehet ennek a sokkal zavarosabb élethelyzetnek egyfajta tükre.

Először is: a kötetcím. Nem a sajátod. A gyász. Például. Nem sajátítható ki, akkor sem, ha benned-veled történik. A hűtlenségérzet. Az ültetett fa kiszáradása. A gyógyító gesztusok hiábavalósága. Az utána halás vágyának (ösztönös kísérletének) hiábavalósága, hiszen nem a sajátod. A saját életed sem a sajátod, beleélsz a világba, a másokéba, és akármennyire nem akarnád: beleélnek. A tiédbe. Főleg, ha költő vagy, valahol annak a letéteményese, hogy beleélhessenek. Létezik olyan hűség, ami szégyellnivaló (Egyszerű földmunka). Megint van olyan sora, ami pofon csap - nemcsak az olvasót, de írással kísérletezőt is: létezik olyan, amit nem ír meg. Az ember, aki a szememben a maga szétesettségeit eddig is (szerintem eztán is) eszelős nívón dokumentálta. Hungarocell Apolló-torzó - akkor meg minek. Persze a nem megírást legalább megírja.

Ahogy egy halom hétköznapot - mert ez azt hiszem a legfontosabb tapasztalat, ami árad ebből a kötetből. Hogy az élet, ami nem a sajátod (vagy hát nem kizárólag...) hétköznapokból áll. Ahogy amúgy a gyász is, meg az új szerelem is. Amikor születik, amikor alattomosan megcsalás-érzetté alakul (mintha csalhatnád a veszteséget), ahogy a megcsalás érzése lelkiismeret-furdalássá, az iránt, aki lám, szeret - és nem a szerepet, a szenzációt, a halott élőjét, hanem. Szóval hogy mindez hétköznapi. Megtörténik veled, és néha az fáj a legjobban, ahogy már nem is törsz bele. Peer Krisztián varázsa a takaratlan őszintesége. Mert miközben a versek egy rétegben tényleg játékosak, tényleg ál-gyerekversek, egy másik rétegben folyton ezt az őszinteséget követelnék a világtól. A bejáratott szerepek és (ön)csalások helyett. Ha ez hátralépés, akkor háttal történt. Hátrafelé nézve (nyilazva a veszteségre) amíg a hétköznap a maga arca felé nem fordít. Nézzétek, hogyan követeli az őszinteséget (amúgy főleg saját magától) például a Hazudnék ha egyik betét-versében:



A büfékocsiban

Ha létezik tájszólás,
tájgondolkodásnak is lennie kell.
Ez már népléleki lépték,
hahó, lakitelkiek!
Át nem lépném semmi pénzért a Tisza vonalát.
Püspökladányig vettem jegyet,
ámde Debrecenig megyek:
szaporodik a jegenyéken a nejlon,
a tehetség és a reménytelenség.
Ladány után jön a kaller -
hallom szíköly vagy testvér!
Felismertelek, szeressél!
Lári-fári, kikacsint az acsitári!



Azaz a költő minden eszközzel csalna. Csinálná az irodalmat - vagy nem csinálná, hiszen Peer Krisztián is abbahagyta, amikor észrevette, hogy csinálja. Ezek a versek ebben a szellemben szeretnének bejáratott szerepektől és (ön)csalásoktól mentesek lenni. Mert amin túl vagy, az kötelez. Nemcsak ami történt, hanem ahogy aztán papírra történt, egy az olvasó által abuzálandó, komoly figyelmet indukáló kötetbe. Szóval ezért állítom, ha ez hátralépés: akkor háttal történt. Ha itt Az olvasó becsapása folyik, az is teljesen nyíltan; miközben nem kétlem, csak akinek szól, annak teljes a belekódolt üzenet - és az adott esetben nem én vagyok. Ez a vers például valaki másnak a nem sajátja (elvégre én is látom).

Úgy hagyottságoknak neveztem itt bizonyos dolgokat, amikben nem kevesebb a bele fektetett munka. Maga a költő szedi ezt darabokra az Életkor és társai alluzív tartalmakkal és élet-szerep-játékkal bőven pakolt tükrében:



Kelendőségem nulla fokán
a sikertelenség volt a legkisebb bajom.
Ártatlan kérdésektől kiakadó rugós erőmérő,
dührohamaitól dadogó tészta,
kifajzott kerti virág.
Igazságokat kerestem, túlzásokra találtam.
Ahol a boldogságot érzékeltem, nem láttam őszinteséget.

Ha megszólalok, minden kiderül:
nem is írok, ne is lássak verset,
fénykoromban is csak versenyeztem - ez így komolytalan.
Kegyvesztett jegyzetek:
engem a költészet még egyszer nem emészt fel -
megvakargatom a helyét a levágott kézzel.
Jaj én kishitű, sosem dolgozó, inkább hisztiző -
arcomba kacag a visszasírt idő.

Ó, ha megmutathatnám, miből lett
ilyen pofásra meghúzva ez a mondat,
hogy közepesnek lenni is milyen nagy feladat!



Szóval így is értem, hogy hétköznapiak. Még a darabokból puzzle-módra kirakódó (össz)képekben sincs semmi emelkedett, vagy ünnepélyes. Szóval ezt kevesebben fogják szeretni, kevesebben dekódolják - az olvasó mifelénk a verstől nagy százalékban még mindig az ünnepet várja. Pedig ez egy igen lényeges könyv ezen a pályán, pontosan az a szerepe, mint annak a lánynak, akinek a fentebb említett vers nem a sajátja - valami kegyetlenül lezárt szituációt kinyit. Felvillannak benne a Peer Krisztiántól korábban megismert attitűdök, de zárójelbe is helyeződnek, ahogy a nagy gesztusok gyógyulás közben. És valami érzik bennük, amiből később újabb kötet lehet. Ha lenne, elolvasnám.

2019. október 31., csütörtök

Joker - film


Úgy voltam vele, hogy nem írok erről a filmről, amíg ennyire fel vagyok kavarodva tőle - de azt hiszem, várhatnék még jó darabig, mire... vagy nem is tudom, van-e egyáltalán esélye, hogy leülepedjen. Ijesztő volt, minden értelemben, főleg mert ismerek (ismertem?) olyan személyt, aki közel állt (közel áll?) egy hasonló metamorfózishoz. Egy szóval nem mesélném, látni kell. Hagyni kell, hogy felkavarjon. Ritkán láttam ennyire zsigeri, teljes mozit. Joaquin Phoenix zseniális a szerepében, valahol azt hiszem ezt a mélységes kiszolgáltatottságból kinövő pszichopatát neki találták ki (és ezt az emberi, szelíd A nő című filmje, vagy A nyughatatlan odatettsége fényében érdemes főleg végiggondolni). Az elképzelt képregényes gonosz elképzelt eredettörténete is hibátlan - akkor is, ha nekem nagyon sokat jelent még mindig Heath Ledger Jokere, pont azért, mert Nolan filmjében az a három (hitellel előadott) hamis eredettörténet (ahogy felerősítve oltják ki egymást) továbbra is zseniális, a figurához méltó ötlet.

Mondják, hogy ez a film finom komplementere a Taxisofőr metamorfózisának, és van is ebben valami. Komoly szereposztó húzás ennek fényében, hogy a tenyérbe mászó showman ebben a filmben Robert De Niro - mondhatni, eljátszhatta a másik végét is az egykori attitűdnek, ráadásul nagyon jól csinálja, rég láttam ennyire jónak. Amúgy mindenkit nagyon szerettem benne, de körülbelül úgy, ahogy a magas lázzal járó betegség tüneteit. Mert itt senkinek nem volt egy pillanatig sem meseíze - holott mindez egy képregényes alapokról növő, alapjában egyszerűsítő és hamis világkép kereteit valódivá tágító mese. Hiszen ezek a szereplők egytől egyig kitalált személyek, Batman álomvilágának kitalált helyszínén, de a film kizárólag életszerű, pontos, pszichológiailag félelmetesen megalapozott jeleneteket tartalmaz. Eszembe kellett jusson (ha már komplementer) a Volt egyszer egy... Hollywood, hiszen ott egy valóságos borzalom adta a mese keretét, amit teljesen álomgyári módon talált ki QT és csavart filmre az alkotógárda, míg itt egy mesekeretet sikerült csurdig tölteni valódi élettel. Bár ne lenne ilyen valódi...


Hiszen tényleg a "kinek mennyije van, annyit is ér" világát éljük. Hiszen valóban szűnnek a szolidáris gesztusok, a kiszolgáltatottság egyre inkább magára marad, utcára lettek szórva a mentális betegek és egyre többen nem tudják hol felíratni maguknak a valóságukat élhetővé szedáló gyógyszert. Hiszen a film máris teremtett egy valóságos gesztusrendszert, valóban megjelentek a Joker arcát viselő tüntetők - ez nagyon morbid, hiszen a figura a filmben pontosan jelzi: amit csinál, az nem alapja semmilyen mozgalomnak, nem is lehet alapja. Kilátástalanságban (mégis) hozzányúlnak ehhez a jelképhez. Hiszen jelkép - egyszerre a belső káosz vállalásáé, és az eltakaró társadalmi hazugságok felszámolásáé. Dacreakció - ha már bohócság tiltakozni, legyen az ember bohóccá. Pedig a filmben az is pontosan benne van: ez tényleg nem út, ez kizárólag a rombolásé. Úgy is, hogy a filmidő alatt (ki ahogy, a közepéig, a végéig...) nem úszod meg: a pszichopatának szurkolsz...


A rendező-író Todd Phillips (és az írótárs Scott Silver) egy jelenettel győzött meg végképp, hogy ebben az elszabadult moziban valami olyasmi történt, ami visszaadhatná a hitem a mesélés álomgyári módja iránt (amit egyébként Tarantino vett el, teljesen jogosan, a maga filmjével). Amikor Arthur Fleck (nevezzük így, pedig ugye...) kőmerev ábrázattal kifordul abból a lakásból, a lányanya lakásából, aki legalább a képzeletében emberszámba vette. Mert nem tudjuk, mi történt abban a lakásban, ahol a bohóc a maga mélységében újra eljátszotta a lány felelőtlen, akár gúnynak is értékelhető mozdulatát. Nem tudjuk, megismétlődött-e a kegyelem gesztusa, amit a nyomorult egy másik nyomorulton egyszer már gyakorolt, vagy a gátlásait hullató gyógyíthatatlan mutatta meg, valójában hogy néz ki az a halántékhoz tartott beteg mozdulat. Ebben a belülről elmesélt borzalomban ott maradt egy kis "nem tudható". És ennyi pont elég... Nem beszélve róla, hogy tükörbe nézet: rólad mesél, melyik történést érzed hihetőbbnek, vagy valódinak.


Ha eredettörténetet kell csinálni egy gonosz mesehősnek, akkor tessék legalább így. Mert az igazi mese ízével terhes: emberségre kötelezne. Egyszerűen a fenyegetéssel, egyszerűen azzal, hogy érdekedben áll(na) emberszámba venni azt is, aki ennyire a maga embersége szélén imbolyog. Ami most, félelmek keltésének és gyűlölet-vetemények nyílásának idején főleg alapvető lenne, és főleg: rohadtul nehéz.


2019. október 28., hétfő

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk


Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.

Egyre jobban szeretem ezt a fickót. Jó volt látni és hallgatni a Margón, jó érzés, hogy benne van a könyveimben az aláírása. Tény, elfogult vagyok, szeretem a költői prózát, azt a határterületét a regénynek, ahol már majdnem vers. Pont azt szeretem benne, amit a néhány kritikusabb hang kárhoztat - hogy meri a cselekmény helyett a benyomások sajátos szerkezetére bízni a könyveit. A sejtelmekre. A regényében így fogalmazza meg: ...ami ugyanis kimondatlanul marad, az mindig könnyebben férkőzik a szívünkbe és ott azonnal elkezd változásokat előidézni, míg a kimondott vagy leírt szavaknak könnyebb ellenállni és könnyebb elhallgattatni őket. A szavakat el tudjuk hallgattatni, a sejtelmeket viszont nem.

Mert valóban, annyi sejtelem környékezi ezt az egy elmesélt napot, amihez fel kell idézni három nemzedék múltjából azokat a formáló tényezőket, amik elvezethettek idáig. Kimódolt, időben ugráló szerkezetben, szem előtt tartva a keltett hatást, az utolsó, hatást keltő csavarig, amivel megint könnyet csalt a szemembe. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket, mennyire másképp meséljük magunknak mindazt, ami megtörtént velünk, amit formálónak, fontosnak érzünk. Mennyire másképp ahhoz képest, ahogy a többi élte meg (velünk együtt, egy időben, ugyanazon a helyen) azt a bizonyos pillanatot, amikor eldőlt, milyen irányt vesz az életünk.

Családtörténet tehát, egyetlen napra fókuszált kuszált múlt - és csalástörténet, hiszen regény. Irodalom. Szerkezete van. Jón Kalman Stefánssonnal nem ez történt és nem így, nyilván, még akkor is, ha a könyve minden leírt momentumában, az egyes szám első személy használatával is kiáll a konkrét jelenlét érzetének keltése mellett. Ezt is szeretem benne, hogy a tudatában van: irodalmat művel, amikor ír, nem életet, hanem történetet teremt. És azt is szeretem, hogy amit leír, annak van tanulsága - sejtelmes egy tanulság, szerintem mindenki másképp fogalmazza magának, ugyanúgy, ahogy a sorsfordító pillanatot is mindenki másképp. A jelen adott pillanatában, amikor végre tényleg megbillenhet a rólunk gondolt. Amikor a családon belüli elhallgatásokat felszakítja egy levél, egy morbid helyzet a vámon, ahogy a történetben rejlő történetek kibomlanak a szemünk láttára. Ez a szikár, bölcs, szelídségében is hajlíthatatlan izlandi pali tud valamit, amit csak a legnagyobbak: igazat hazudni.

Valahol nagyon rokon érzetű volt a múlt Izlandjának könyvbéli íze, persze több réteggel teremtve otthonosságot az olvasónak (ez esetben nekem) a különböző megidézett korokban. A nagyapák idejének számomra a trilógiájával nyitott belélegezhető távlatokat - egyáltalán nem bánom, hogy a magyarul megjelent könyveit nem a megjelenés sorrendjében olvastam. Az a lélegzet a partvidéki halászok, szegény emberek élethelyzeteinek (ott is) hihetetlenül plasztikus ábrázolásától volt tengerillatú (itt is). Valahogy a Menny és Pokol trilógia távolibb múltja megágyazott ennek a közelibbnek, és az a költői stílus, amivel amúgy olykor borzalmas élethelyzeteket hozott testközelbe tényleg gyökeresen ugyanaz a (balladai, vagy hogy pontos legyek: sagába illő) hang.

Hogy aztán a főszereplők ifjúkora, ami egyfajta apátlanságban telik, teljesen másért legyen hasonlóan gazdag ízű. Az ország legsötétebb helye, a kíméletlen szigorral rajzolt Keflavík (amúgy az író szűkebb pátriája) az amerikai katonai jelenléttel, a zónájukkal, a repülőgépeik zajával valahogy zsigerig rokon élményeket hívott elő belőlem, dunaújvárosi élményeket, az ott gyermekkoromban bőszen üzemelő orosz laktanyával. Mi persze nem fosztogattunk ellátmányt (luxuscikket) szállító teherautókat, az oroszoknak nem volt ilyesmijük, de rettenetesen könnyű volt csencselni velük, pálinkáért bármit be lehetett szerezni tőlük, brutálisan tartós övet, szimatszatyrot, gázolajat, benzint kannaszám. Valahol a könyvben ugyanaz a kis nemzeteket gyakran sújtó átok, a megszállók jelenlétének mindenre rányomódó bélyege érzett nekem, teljesen más előjellel, de erősen ugyanazzal a jelleggel, amit ismertem. És nemcsak ezt. A zenéket. A kamaszkínokat. A kényszerű távozást, miután kifogyott a környéken a munka. Könnyű otthon lenni valamiben, amiben laktál...

A jelen pillanatai... ez más kérdés, de éltem annyit, hogy értékeljem a nézőpontok pontos megragadását. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket. Olyannyira nem, hogy akár meg is kérdőjeleződhet az emberben: van-e az életünknek fogható, tényleg elhihető, felismerhető s főleg elmesélhető története. Mi hogyan él másképp bennünk, s a megtartott barátban, közeli rokonban arról a pillanatról, ahol valamerre fordult. Könnyű lett volna a lírai sebvakarás helyett történetszerűen felépíteni ezt - könnyű és hatásvadász. Persze, megértem, ha valakinek borsódzik a háta ennyi önmarcangolástól, a tisztán kirajzolódó cselekmény helyett. De ha valaki szerette például Alessandro Baricco szószerény és mégis fűszeres (mediterrán?) költőiségét, ezt a még szikárabb, de sziklák és szél hangján mélyebben zengő prózaköltészetet, Jón Kalman Stefánsson nyelvét is élvezni fogja. Mert én nem a skandináv krimihez hasonlítanám, hanem ahhoz a borszavú olaszhoz, az ő könyveihez rakom közel a polcon. Van egy új kedvencem. Elfogult vagyok. Ne hallgassatok rám. Olvassátok el!

Kiadó: Typotex
Fordította: Patat Bence

2019. október 24., csütörtök

Margareta Magnusson: Végső rendrakás svéd módra


Se szeri, se száma manapság a skandináv életmódkönyveknek – a Hyggével kezdődő divathullám máig nem akar lecsengeni, ami tán nem is baj: ugyan vallom, hogy egy Hyggétől senki nem lesz sem kiegyensúlyozottabb, sem boldogabb, sem skandinávabb a skandinávoknál, bármit sugalljon a marketing; abban is biztos vagyok, hogy bőven lenne mit tanulnunk északi felebarátaink hozzáállásából. Persze továbbra is lehet mutogatni az életszínvonalra, a szociális hálóra, az alapjövedelemre, meg amire még akarunk, mindettől független a tény: ugyan rohadt sok vodkával, de mégiscsak képesek megőrizni az életkedvüket akkor is, amikor a napsütéses órák száma alulról sem közelíti a szükséges minimumot. Nekünk ez napsütéssel és pálinkával se megy, szóval nyugodtan szánhatunk rá pár órát, hogy megnézzük, hogy csinálják.

Fent említett divathullám legújabb darabja a saját bevallása szerint „nyolcvan és a halál közt” járó svéd festőművész, Margareta Magnusson Végső rendrakás svéd módra című kötete. Magnusson nem író, csupán egy műkedvelő nagymama, ami meg is látszik – könyve jórészt sztorizgatás és praktikus tanácsok gyűjteménye. Ugyan alig száznegyven szellős oldal, mégis ráfért volna még egy kis húzás – mondjuk akkor már bajosan lehetett volna könyvként eladni, egyébként meg ne gonoszkodjunk: teljesen élvezetesen ír a hölgy és akkor is jól szórakoztam rajta, ha olykor ismételte önmagát. A címről egyébként könnyen asszociálhatunk Marie Kondo szintén divatteremtő opuszaira – nos, minden hozzám hasonló anti-minimalistát megnyugtatok, köze nincs hozzá.

Magnusson könyve nem elsősorban magáról a rendrakásról szól, pláne nem arról, hogy mondvacsinált számok és mutatók mentén hajigáljuk ki mindazt, amit valami épp aktuális divatirányzat feleslegesnek vél – sokkal inkább a halálra való készülésről, az emlékekről és azok méltó helyen kezeléséről, szeretteink fájdalmas kötelességeinek megkönnyítéséről (mondjuk szerintem ez ilyen formán lehetetlen) és arról, hogy gondolkozzunk el azon, mit is akarunk tárgyak szintjén magunk mögött hagyni. Mert hát akármekkora közhely, sajnos igaz: mind meghalunk. Ami azt is jelenti, hogy halálunk után valakinek el kell takarítani utánunk a szemetet. Igen, szemetet – mert bármennyire ragaszkodunk szeretett tárgyainkhoz, könyveinkhez, emlékeinkhez, sokkal nagyobb esélye van annak, hogy ezek bárki más szemében feleslegesek, mint az ellenkezőjének. Aki szembesült már azzal, milyen embert próbáló munka egy elhunyt szerettünk után eltakarítani mindazt, ami körülvette, tudja. Aki nem, egyszer majd úgyis megtudja.

No de miért is foglalkozzunk mi a halállal? Az nem olyasmi, ami mindig csak mással esik meg? Hát, nem. Joggal merülhet fel a kérdés, minek olvasom én (vagy olvassa bárki) harmincasként e könyvet, amit szerzője is idősebb, a halál közelségével szembenéző olvasóknak írt. Miért is? Tán mert az elmúlt pár évben ért pár pofon, ami átformálta a halálról való gondolkodásom. Hozzám túl közel állókat vesztettem el túlságosan váratlanul és szembesültem azzal, hogy aki a legfontosabb sem sérthetetlen. Gondolkodom az elmúláson, készülök arra, hogy bármelyikünket bármikor érheti bármi és azzal aztán kezdeni kell valamit annak, aki itt marad. Furcsa? Itthon mindenképpen. Valahogy furcsa és ellentmondásos viszony fűz minket e tájékon a halálhoz: míg a temetkezésre félretett pénz és a sírhely jó előre történő megváltása kötelesség és presztízs például falusi közösségekben, a halálról való őszinte beszéd mikro- és makrotársadalmi szinten is tabu. Mind úgy teszünk, mintha örökké élnénk, aztán roppant mód meglepődünk, amikor a kilencven éves rokon eltávozik. Nem beszélünk sem arról, félünk-e a haláltól, sem arról, mit hagyunk magunk után, mi a szándékunk a tárgyainkkal, milyen temetést szeretnénk – aztán a hátramaradottak vívnak vérre menő csatát egy merőkanál felett, ami így is, úgy is a szemétben végzi majd. Méltatlanul állunk az elmúlásunkhoz, amivel nem csak saját magunkat alázzuk meg, hanem a szeretteinket is kellemetlen helyzetbe sodorjuk.

E tekintetben érdekes igazán Magnusson könyve: mert persze az, hogy a tárgyainktól való méltó búcsú lelki megtisztulást hoz, nem újdonság (minden gardróbselejtezéskor átélhetjük), ahogy az emlékek felidézésének varázsára sem kell külön felhívni a figyelmet (bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla – mikor is nézegettünk utoljára régi fényképeket?). Ami viszont új és hasznos, az a svédek hozzáállása a halálhoz és a halálra való készüléshez. Persze erre is van szavuk: döstädning – a dö annyit tesz, halál, a städning pedig takarítás. A svéd kifejezés azt jelenti, hogy a felesleges dolgokat kidobjuk, a házunkat pedig szépen rendbe tesszük, amikor úgy érezzük, hamarosan elhagyjuk a földi létet. A végső takarítás folyamata akár évekig eltarthat – lesz fázisa, amin átszáguldunk és lesz, amivel hosszú hónapokig szüttyögünk. De elkezdeni el kell valahol.

S hogy mégis mit ad nekem, aki bár gondolkodom rajta és próbálok egyfajta tudatosságot kialakítani az elmúlással kapcsolatban, azért nem készülök még a halálra? Egy gyökeresen más nézőpontot, mint amit belénk neveltek és amit folyamatosan erőltetnek ránk a médiában, a közbeszédben, a környezetünkben. Azt, hogy ha már egyszer pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk örökéletűek (mert hát tudjuk, ugye?), akkor ne is viselkedjünk úgy. Hogy ha eljön az ideje, igenis el kell gondolkodni azon, mi legyen a cuccainkkal, amiket oly nagy szeretettel halmozunk (annál inkább, mert nekünk nincs és nem is lesz gyerekünk – óhatatlan hát elgondolkodni azon is, vajon ki és hogyan takarít utánunk). Hogy azt a töméntelen mennyiségű felesleges izét, amit őrzünk, akár más még hasznosíthatná is – itt befigyel némi szintén trendi ökotudatos vonal is, de ezt ne rójuk fel a szerzőnek, attól, hogy mostanság kezd túlságosan trend lenni, még nem olyan nagy baj, ha valaki figyelembe vesz öko-szempontokat is. Ennek fényében mondjuk vicces, hogy ezt pont egy könyv propagálja, ami olvasás után felkerül egy polcra kétezeregynéhány társa mellé újabb porfogónak (mondjuk ezt már Marie Kondonál se értettem: ha a cél a minimalizmus, mi a fenéért ad ki könyvet, aminek aztán a kidobására szólít fel?) – de ismét csak: ne gonoszkodjunk. Szerethető és érdekes darab ez, percig sem bánom, hogy elolvastam – de nem fogom kincsként őrizni a könyvespolcon. Inkább, Magnusson szellemében, azt hiszem, tovább ajándékozom.


Kiadó: Park
Fordító: Dedinszky Zsófia

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...