Kiadói ösvények, olvasói elvárások – avagy „mi nem ilyen könyveket szoktunk olvasni”…

Lassan egy éve, hogy a Komfortzónák felrúgásáról való elmélkedéssel útjára indítottuk a TÉMÁZÁS rovatot – jelenlegi témánk kis túlzással olvasható annak folytatásaként, kiegészítéseként is. Míg ott az olvasó - azaz én - komfortzónájáról volt szó, ez esetben a kiadókra fókuszálunk. Avagy kiléphet-e egy kiadó a komfortzónájából (ez az egyszerűbb ügy) és megteheti-e hogy tudatosan kizökkenti az olvasót az ő kis komfortzónájából? Vagy épp ellenkezőleg: a kiadó csak ne ugráljon, ne akarjon semmi újat olvastatni velünk, neki kutya kötelessége olyasmivel szórakoztatni a népet, amit az megszokott? (Itt jegyzem meg, hogy kizárólag zsánerirodalomról, azon belül is elsősorban SF-ről lesz szó. A szépirodalom egész más ügy, sokkal összetettebb kérdés, és bizonyos szempontból sokkal előrébb jár e tekintetben, köszönhetően a posztmodern több évtizedes tündöklésének.)

Ha az ember sokat időz könyves közösségi oldalakon vagy könyves blogokon (inkább ne tegye, de hát lenevelni erről a mai netfüggő közönséget reménytelennek tűnik…) rendre belefuthat ugyanannak a polémiának számtalan vadhajtásába. Az olvasók egy része hajlamos úgy tekinteni a kiadókra, mint akiknek egyetlen feladata hogy kiszolgálják az ízlését – ők azok, akik mérhetetlen felháborodásuknak adnak hangot, ha valaki merészel megjelentetni egy addig (nálunk) szokatlan, ismeretlen, idegen hangot. Mert az olvasónak erre nincs igénye. Személyes véleményem erről nem annyira tűr nyomdafestéket, de sajnos be kell látnom, hogy van benne igazság. A többségnek tényleg nincs.

Jó, akkor most kezdjük el meredten bámulni a köldökünket és ne is kísérletezzünk semmi újjal, maradjon - rossz esetben - a jól belakott langymeleg mocsár? Inkább ne! Mert bármilyen túlhaladottnak tűnik manapság, van ennek egy olyan nézőpontja is, miszerint a könyvkiadás nem színtisztán üzlet, hanem kultúraközvetítés is – igazi kardigános idealisták még olyasmit is gondolhatnak (persze csak titokban, hogy más meg ne tudja) hogy valamiféle missziót folytatnak, melynek célja az olvasó minél jobb könyvekkel való ellátása, látókörének szélesítése, ízlésének nem csupán kiszolgálása, hanem finomítása. (Szinte hallom a felháborodás hangjait – mi az hogy egy *** kiadó engem nevelni akar? ÉN tudom, mit akarok, hozzanak nekem olyat amilyet akarok és ne nézzenek iskolás hülyegyereknek!) A szakadék a két véglet között beláthatatlannak tűnik, pedig nem is vagyunk olyan messze egymástól – mert hiszitek vagy sem, egyszer minden újdonságnak számított. Mindannyiunknak volt egy első – első sci-fi, első fantasy, első YA, első urban fantasy. Egyikünk sem az anyatejjel szívta magába a kedvenc zsáner szeretetét. És bár hajlamosak vagyunk azt hinni, mi, olvasók (és mi, emberek) hogy „készen vagyunk”, hogy minket már nem érhetnek meglepetések, hogy nem fogunk megszeretni semmi újat, ez nettó baromság. Csak minimális nyitottság kell hozzá, és lehet hogy jövőre új kedvencet avatunk.

Persze akkor tuti nem, ha szakmányban olvassuk az egy kaptafára íródott regényeket. Ha nem merünk kizökkenni. Ha nem merünk kérdéseket feltenni. Ha nem merünk válaszok nélkül maradni. Ha nem vagyunk hajlandóak megdolgozni a befogadásért. Egyre inkább azt gondolom, hogy a friss, előremutató, újító hangvételű SF befogadásának legnagyobb akadálya az olvasói lustaság. Márpedig mi, olvasók baromi lusta népség vagyunk. Szeretünk jól bejáratott kategóriák mentén gondolkodni. Egy regény (pláne egy szórakoztató regény) az nézzen ki úgy, hogy van eleje-közepe-vége (ugye mindenki emlékszik még az iskolás olvasónaplók bevezetés-tárgyalás-befejezés rémségeire?); azonosulható főhőse és jól körülhatárolható gonosza; világos mondanivalója (ha netán felszólít a tanár és megkérdezi, miről szólt a könyv); egyértelmű tanulsága. Ja és legyen már bekategorizálható, különben tökre nem tudjuk belőni a molyon, hova tartozik. Nem véletlen, hogy a legtöbb formabontó új SF regénnyel kapcsolatban a leggyakoribb kritikák valahogy így néznek ki:

- Nem tudom eldönteni, milyen műfaj…

- Nincs egyetlen pozitív, azonosulható szereplője sem.

- Nem világosak a konfliktusok.

- Most akkor ennek mi a vége?

Ja kérem… Elárulom, az életünkről sem igazán lehet eldönteni, milyen műfajba tartozik (tragikomédia? horror? társadalmi dráma? fantasy? esetleg egy félresikerült viccgyűjtemény?); a legtöbbünk nem számítana „azonosulható főszereplőnek” (én biztos nem szeretnék azonosulni magammal, köszi); a konfliktusaink a legritkább esetben világosak és egydimenziósak és rohadtul nem tudjuk, mi lesz a vége.

Én pont azt szeretem az új „weird” SF regényekben, hogy kiszámíthatatlanok. Hogy furcsák, olykor elmebetegek, hogy olyan utakra visznek, amiken előtte nem hogy nem akartam járni, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen utak egyáltalán létezhetnek. Nem biztos, hogy mindegyiken szívesen kalandozok, nem biztos, hogy mindegyikre visszamennék, nem biztos, hogy mind otthonos vidék lesz. De kellenek ezek a kóstolók, kell, hogy egy könyv pofán csapjon, kell, hogy megmozgasson és visszaadja a rácsodálkozás képességét. És igenis baromira hálás vagyok azoknak a kiadóknak, akik hisznek abban, hogy az olvasó nem csak arra vágyik, hogy fülüket-farkukat behúzva tolják a segge alá a megszokottat, hanem mernek kockáztatni és bevinni minket a zavarosba. És tudjátok mit? Ezerszer inkább elnézem az időnkénti mellényúlást annak, aki bátran válogat és nem kímél, mint annak, aki berendezkedik a biztosra és aztán elkezd szép lassan csúszni lefelé a lejtőn. (Mert azért ne legyenek illúzióink. A remekművek kalapja nem kimeríthetetlen. Lehet örömködni hogy mennyire csúcsszuper hogy a kedvenc kiadónk már az ötszázadik pontosan ugyanolyan regényt teszi elénk, és mi ezt mennyire szeretjük olvasni, de jó ha látjuk: még ha az elején zseniálisan is indultak (???) előbb-utóbb akkor is csökken a színvonal.)

Persze mellényúlások mindig lesznek, nem tetszhet mindenkinek minden, ezt el kell tudni fogadni. Olvasónak és kiadónak is. Ami tőlünk, olvasóktól fokozott nyitottságot követel, az a kiadók részéről fokozott türelmet. A lehető legnagyobb hülyeség kiadói részről azon hisztizni, hogy nem értenek meg és nem esnek hasra tőlem, pedig micsoda remekműveket hozok – sajnos erre is láttunk nem egy példát. Ennél már csak az rosszabb, ha a kiadó a saját rossz gazdálkodását az olvasókon akarja leverni – bocs, de az olvasónak rohadtul semmi köze ahhoz, hogy a könyvkiadás mennyire biznisz, őt az érdekli, hogy jó könyveket olvashasson. A kiadónak meg tudni kell gazdálkodni – és zsonglőrködni a tetemes hasznot hajtó sikerszerzők és a rétegirodalom között. Nem lehetetlen ez sem, szerencsére. Sajnos nehéz úgy tenni, mintha nem lenne az SF egyébként is nehezített pálya – értetlenkedő olvasók kedvelt kifogása, hogy „le vagyunk maradva” pár évtizeddel. Valóban. Kimaradt egy halom olyan regény, ami megalapozná a kortárs nemzetközi trendek feldolgozását és igen, állati jó lenne, ha ezeket be lehetne pótolni, de lássunk tisztán: senki nem fogja pusztán szívjóságból kihozni nekünk az elmúlt évtizedek meghatározó regényeit, csak azért, hogy megértsük az újakat, úgy, hogy köztudott: ami nem friss, abban (kevés kivételtől eltekintve) gyakorlatilag semmi potenciál nincs a magyar piacon. Meg kell tanulnunk eme „mérföldkövek” nélkül olvasni – hiszitek vagy sem, lehetséges. (Amúgy ez egy borzasztó kétélű dolog, sokszor az az érzésem, hogy az olvasó csak kifogást keres, de azt nagyon. Ha valaminek ismerjük az előzményét, rögtön az lesz a baj, hogy „ilyen meg olyan hatásokat mutat”. Ha nem ismerjük, akkor meg nem értjük, mert új. Csoda, hogy a kiadók nem tudnak kiigazodni rajtunk?)

Tanulság? Nincs. Ahogy főhős és körülhatárolható gonosz sincs, mert juszt se nevesítek. Tessék elolvasni a sci-fi címke alatt található bejegyzéseket és úgyis világos lesz, mely kiadót tekintem ebben a játékban pozitív példának :) A többieknek meg csak azt tudom mondani: inkább ne akarjátok kiszolgálni az ízlésemet, köszi. Lepjetek meg. De úgy, hogy a fal adja a másikat.

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

FFG

Újraolvasásra várva

A napokban Katacita posztolt újraolvasás témában, én meg roppant mód megörültem neki, mert az utóbbi hetekben-hónapokban egyre többször kerül szóba, hogy újra elő kéne venni ezt meg azt, csak hát mindig oda jutunk, hogy „so many books, so little time” és megyünk tovább az újdonságok felé… Aztán hazafelé a buszon merengve rájöttem, hogy de hát én épp újraolvasok, mégpedig Donna Tartt A titkos történetét – szóval nem is lehetne aktuálisabb a téma. Az újraolvasás egyébként mintha örök vita tárgya lenne könyvmolykörökben. Vannak a javíthatatlan újraolvasók, akik képesek a kedvenceiket évente elővenni és még végig is olvassák őket újra meg újra – és vannak a kizárólag új élményeket hajszolók, akik szerint az újraolvasás egész egyszerűen időpocsékolás. A kettő között persze van vagy ezer árnyalat, de manapság nem annyira divat árnyaltan gondolkodni, ezért ezek halkabbak…

Én régebben rendszeres újraolvasó voltam, ha nem is évente és nem is minden kedvencet, de azért csak elő-elővettem azokat, amik a szívemhez nőttek – kismillió oka van annak, hogy ez miért változott meg. Két éve aztán elkezdtem újraolvasni a kedvenc Woolf-regényeimet, és megmoccant valami: részben, mert újra megízleltem milyen félelmetesen jó élmény „hazaérkezni” egy kedves szövegbe, részben, mert felfedeztem, hogy öt-tíz év után mennyire mást tud adni még az is, amihez a legmeghittebb viszony fűz. Érik, hogy lassan újrafeldolgozzam az egész életművet, hisz nekem ez valóban szerelem, és van olyan darabja amit (kimondani is ijesztő) tíz éve olvastam utoljára. Persze nem Virginia az egyetlen, jó pár nagy kedvenc várja türelemmel a polcon, hogy a nagy komfortzóna-felrúgásaim közepette visszatérjek hozzájuk.

  

Mindenekelőtt A Gyűrűk Ura – mostanában megint sokat időzünk virtuálisan (film, rajz, képek, zene) Hobbitfalván és úgy érzem, pont elég idő telt el a legutóbbi olvasás óta ahhoz, hogy újra beköltözzek a létező legbékésebb vidékre. Csak ne kéne kiruccanni onnan, kellenek a fenének a kalandok :) De ha már Hobbitfalva, akkor nem maradhat ki A Hobbit sem – őt direkt nem vettem elő, amíg le nem csengett a felhizlalt filmes őrület, de most már szabad a pálya. Ráadásul ezt az újragondolt fordítást még egyszer sem olvastam végig szerintem. Évek óta tervezgetem, hogy újra elutazom a Roxfortba is – bevallom, ez egy picit rosszindulatú kirándulás lesz, hisz évről évre egyre több kritikám fogalmazódik meg Harry Potterrel kapcsolatban, de szilárd elhatározásom, hogy mielőtt végképp eltemetem magamban a valaha volt rajongást, még egyszer végigolvasom, hátha visszatér a varázs.

  

Régóta tervben van egy Amerikai istenek újrázás is, pontosan azóta hogy kijött az új, bővített, szépített kiadás; most a Horzsolások (plusz a remek Óceán az út végén) újra ráirányította a figyelmem, de annyira hogy félek levenni a polcról mert tuti a kezemben ragadna :) A hollókirály újrakiadása számomra az év egyik legjobb könyves híre eddig, ami már csak azért is furcsa, mert nekem itt vigyorog a polcon a régi kiadás, bármikor elővehettem volna, csak épp eszembe sem jutott. Most viszont, részben az új, részben a sorozat hatására nagyon rákívántam, egész biztos sorra kerül hamar. Ahogy a Rúnajelek is, pláne mert kezd Harris-elvonásom lenni (Vajon az Ulpius bedőlése után átveszi valaki a kiadását?), no meg mert ezt anno pont a költözésünk idején olvastam, némiképp zaklatott állapotban, félig mindig másra figyelve (ezért nem lett belőle poszt sem). Megérdemelné, hogy egyszer csak rá figyeljek.

  

Ahogy Doris Lessing Az arany jegyzetfüzete is – szintén költözés-áldozat, sokkal nagyobb koncentrációt igényelne, mint amire akkoriban képes voltam, mert egyébként gyönyörű és borzasztó összetett regény. Apropó, Lessing kiadását pláne folytathatná valaki, ha már… Amióta megnéztem a rettenetesen elcseszett végű sorozatot, azóta birizgál, hogy újra kéne olvasni az Átmeneti üresedést – emlékszem, aznap este nem tudtam eldönteni, én emlékszem-e rosszul vagy tényleg ennyire hülyék a készítők, ezért gyorsan elolvastam a végét, aztán csak hasaltam az ágyon a könyvvel és nagyon kellett magam győzködni, hogy letegyem. És ha már Woolf-fal nyitottam a posztot, fejezzük is be Woolf-fal, mert nyilván mindenki rettentően izgatott amiatt, melyik lesz a következő, amit újraolvasok tőle :) Szándékaim szerint a Felvonások között – a szerző utolsó, még épp befejezett, de életében sajtó alá már nem rendezett regénye nem hibátlan, a kritika által jócskán alul is értékelt mű, nekem viszont nagy kedvencem, jó néhány emblematikus jelenettel, amiket szívesen élnék újra.

Maradjunk ennyiben. Érdekes, hogy olyan könyv, ami anno nem tetszett és veszettül szeretnék új esélyt adni neki, egy sem reppent fel erre a listára. Majd egyszer, egy másik élethelyzetben biztos megengedőbb hangulatban leszek és jöhetnek a második esélyek – most inkább azt érzem, a szeretett hangulatokba lenne jó visszaérni. Hogy valóban elolvasom-e őket belátható időn belül? Tudja fene :) Lehet, hogy egy-két hónap múlva megint elkap a gépszíj és csak és kizárólag új élmények kellenek majd. Az a jó, hogy egyáltalán nem vagyunk kiszámíthatatlanok…

És ti hogy álltok az újraolvasásokkal? 

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Magam is meglepem vele, hogy leírom (vállalva az elvetemült rajongók felháborodásának kockázatát), de egyre biztosabb vagyok benne, hogy J. K. Rowlingnak a Harry Potter széria „csupán” belépő volt az irodalmi életbe (na jó, dollármilliárdokat érő belépő…) és nem csúcspont. Simán lehet, hogy az még előtte van – akár az is lehet, hogy Cormoran Strike történeteiben éri el. A tavalyi „lopakodó sikerkönyv”, a Kakukkszó után immáron itt a sorozat második része, s ha hinni lehet a szerző terveinek, még legalább öt követi. A legújabb hírek szerint a következő már el is készült. Lássuk!

Rowling tobzódik. A selyemhernyó olvastakor nem egy helyen az volt az érzésem, mintha végre fellélegezne és minden elvárást, könyvpiaci követelményt, célcsoport-tanítási célzatot figyelmen kívül hagyva szabadjára engedné mindazt a gátlástalan fantázia-tömeget, amit eddig - ha nem is nyomott el, de - gondosan keretek közt tartott. Megteheti: most nem gyerekeknek ír, nem kell tekintettel lennie senkire és semmire, nincs felelősség; és hát hogy őszinték legyünk, a piaci sikerre is magasról tehet. Azt ír, amit akar. Ha épp Hieronymus Bosch vásznára illő groteszk horrort akar írni, megteheti. Ha oda akar mondani a londoni belterjes irodalmi életnek, megteheti. Ha társadalomkritikáját vérgőzös krimibe akarja burkolni, megteheti. És ez nagyon jó nekünk.

Cormoran Strike az előző kötetben felgöngyölt szupermodell-gyilkosság után a londoni magánnyomozó-szakma igazi sztárja lett: szó szerint várólistát vezet a potenciális ügyfeleknek. Minden megcsalt feleség, csúf válóper előtt álló üzletember, meghurcolt híresség őt akarja. Közben azért néha arra is szakít időt, hogy jó pénzért bulvárlapokat lásson el értesülésekkel bizonyos politikusok viselt dolgairól (persze mindezen értesüléseket kizárólag törvényes úton szerzi be – a szerző azért nem tagadja meg teljesen önmagát és jól odaszúr a lehallgatási botrányért a bulvársajtónak). Szóval fut a szekér… Közben magánnyomozónk tovább viaskodik a híres papa árnyékával és érzelmi manipulálásban nem kispályás exmenyasszonya emlékével. Mi meg mindkettőnek bemosnánk egyet-kettőt, mert már a második kaland első oldalaira eljutottunk oda, hogy teljes szívünkből imádjuk ezt az olykor nagyra nőtt gyerekként viselkedő veteránt.

Szerencsére nem csak mi vagyunk így ezzel – asszisztensnője is egyre inkább Cormoran és a nyomozószakma varázsa alá kerül. Jó kis páros ők, bármily műfajidegenül hangozzék is, kifejezetten aranyos, ahogy csiszolódnak egymáshoz – dinamikájuk még mindig üde színfoltja a regényeknek, és őszintén remélem, hogy minden pengeélen táncolás ellenére viszonyuk megmarad a kollegiális barátság szintjén, mert ezt bizony nagy kár lenne holmi romantikus klisékkel elrontani. Pláne, mert Robin ebben a részben végre engedi felszínre törni nyomozói ambícióit, és talán-talán a következő etapra kilép a titkárnő szerepköréből, hogy igazi Watsonként egyengesse az ő bumfordi Sherlockja útját. Ehhez mondjuk még át kell verekednie magát undok vőlegényén, aki a háta közepére sem kívánja Robin munkáját, még kevésbé főnökét – na, ezt a pasit is simán megkínálhatná valaki egy-két maflással, kíváncsi vagyok, mit rejteget még ez a hármas kombináció. Látható, hogy egyre közelebb kerülünk a főszereplőkhöz, ami jó – de még mindig vannak titkaik, ami még jobb. Szépen fokozatosan épülnek előttünk a karakterek, ami garantálja, hogy ne unjunk rájuk egyhamar.

Persze nem csak a szereplők épülnek a lapokon, van itt bizony nyomozás is… Nem is akármilyen! Mert miközben sorban állnak a drága idejéért a válófélben lévő szépek és gazdagok, Cormorant felkeresi egy zavarodott, szürke egér típusú hölgyemény, aki elpanaszolja, hogy férje, a közepesen híres író, Owen Quine bizony eltűnt. Nem mintha ez annyira meglepő lenne, párszor már szedte a sátorfáját, de most az istennek se akar előkerülni, ugyan nem keresné-e meg a magánnyomozó ráérő idejében? Nyilván tízből kilencen elhajtanák, hát még hogy fizetni se nagyon tud – nem úgy Cormoran, aki jó szokásához híven alaposan beletenyerel a szószba. Mondhatni, szó szerint.

Kisebb vargabetűk után ugyanis Quine előkerül – ám nem teljesen úgy, ahogy a feleség számított rá. Folyvást sötét leplekbe burkolózó, karikaturisztikusan fennhéjázó, a küldetéstudatos különc alakjában sikerrel tetszelgő írónkat valaki egész konkrétan kibelezte – és hogy őszinték legyünk, ez még a kevésbé extrém dolgok közé tartozik azok közül, amit műveltek vele, de hát hagyjunk némi teret a fantáziának is… (Itt jegyzem meg: érzékeny gyomrúak ne olvassák a könyvet. Ez már nem a Roxfort, ahol a legsúlyosabb sérülést is pikk-pakk visszavarázsolják és a gonosz a biztonság kedvéért önmagát öli meg.) Évi rendes horroradag kipipálva, jöjjön hát a krimi! Hamar kiderül, hogy Quine jószerivel maga terített meg saját kibelezéséhez, hisz megjelenés előtt álló regényében pontról pontra megírta a gyilkosságot. És nem csak azt…

A gondosan dugdosott – épp ezért természetesen a fél londoni irodalmi szféra által olvasott – kézirat bizony nem kímél senkit és semmit: lerántja a leplet nevezett irodalmi szféra tagjainak viselt dolgairól, évtizedes titkokat tár fel, titkolt hajlamokat figuráz ki. Mindezt gótikus rémregénybe bújtatva, sokszoros áthallásokkal és gyomorforgató jelenetekkel tarkítva. Ember nincs, aki ne akarná kinyírni Quine-t, miután olvasta a „Bombyx Mori” rá vonatkozó részeit – tán az egy Michael Fancourt, a sikeres rivális kivételével, aki Quine halála után a regényben a lehetőséget látva gyorsan fel is ajánlja, hogy megírja az előszót a posztumusz megjelenéshez… Bájos, ugye?

Rowling tobzódik – nem csupán a horrorisztikus részletekben, hanem a kritikában is. Ahogy a Kakukkszóban elintézte a divatvilágot és odamondogatott a celebkultusznak, úgy kapja meg a magáét A selyemhernyó lapjain a fennhéjázó, belterjes, saját nagyszerűségének és kivételezettségének tudatától szabadulni képtelen irodalmi elit. Bármily pökhendi, tenyérbemászó tuskó volt is Owen Quine, és bármily undorító víziókat írt, titkon nem tudunk nem szurkolni neki, hogy szúrjon csak oda ezeknek az alakoknak… Persze ekkor már tudjuk, hogy végül neki szúrtak oda alaposan, de akkor is… Néha jó lenne hinni, hogy valaki van olyan bátor (és gonosz, tegyük hozzá) hogy lerántja a lepleket, nem törődve a következményekkel. Aztán persze kiderül(het), hogy semmi sem úgy volt, és az egész csak egy gigantikus átverés. Vagy nem. Vagy ez is csak egy fricska a semmit nem tisztelő marketinggépezetnek, amely manapság már az irodalmi életet is irányítása alá vonta? Vagy?

Vagy egyszerűen csak egy bitang jó krimi. Határozott fejlődés az előző kötethez képest – pedig azt sem érhette sok kritika. Bátor, felszabadult, okos, kíméletlen. Ha engem kérdeznek, Rowling tobzódjon csak tovább!

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Árni Þórarinsson: A boszorkány ideje

Ugye írtam már párszor ezeken az oldalakon, hogy mennyire utálom a meleget? Írtam? Naugye. Ez az érzés az évek előrehaladtával csak súlyosbodik – nem csoda hát, hogy amint beköszöntött a júniusi kánikula, én azonnal elkezdtem viszketni valami skandináv krimi után. Tavaly ilyentájt A terapeuta volt a „túlélőfelszerelés” – a hóval borított svéd tengerpartra képzelve magam még azt sem bántam volna, ha egy őrült sorozatgyilkos üldöz, csak szabaduljak a forró városból. Idén A boszorkány idejére esett a választás – ami ugyan nem skandináv (ugye mindenki emlékszik a középiskolai földrajzórákra?) de legalább északi és szerencsére Izlandon sincs kevésbé hideg, ráadásul itt azért a gyilkosságok is eggyel visszafogottabbak voltak, szóval különösebb borzongás nélkül merülhettem el a fagyos hegyvidék varázsában.

Apropó, varázs! Ha valaki - hozzám hasonlóan - a fülszöveg alapján várna némi mágiát, boszorkányságot, természetfelettit, csalódnia kell: itt bizony a legmitikusabb gonosz maga az ember. Ez is épp elég. Sőt…

De ne szaladjunk ennyire előre. Árni Þórarinsson regénye ugyanis nem is annyira vérgőzös krimi, mint inkább látlelet a kisvárosi Izland mindennapjairól, problémáiról, társadalmi feszültségeiről – emberi tragédiákkal, kapzsisággal, pszichés betegségekkel, helykereséssel súlyosbítva. A krimi itt kedélyes nyomozás, főszerepben egy saját démonaival küzdő újságíróval (igen, ordas nagy közhely, de legalább a „küzdés” maga nem közhelyes) – a rendőrség csak mellékesen van jelen, a nyomozás szigorúan saját szakállunkra történik, két hétvégi „kis színes” között, segítséget sokkal inkább egy középkori színdarab nyújt, semmint a nyomozati anyagok. Az egészet belengi valami jóízű amatőrség, már ami a nyomozást illeti – maga a regény ellenben profi.

Einar, a frissen vidékre helyezett újságíró persze hogy nem találja a helyét – nem elég, hogy küzd alkoholizmusával és minden „tiszta” napot hallatlan sikerélményként kéne megélnie, ha éppenséggel érdekelne bárkit a környezetében, hogy iszik-e vagy sem; ráadásul a főváros nyüzsgéséből (már amennyire Reykjavík nyüzsgő) Akureyri porfészkébe vezénylik, hogy segítsen felfuttatni a vidéki eladásokat. Ezt főképp több helyi tartalommal kéne elérnie, csak hát Izland negyedik legnagyobb városa a maga tizenhétezer lakójával együtt is leginkább egy dunántúli kisvárosra hasonlít, ahol az égvilágon nem történik semmi. Nem csoda, hogy Einar épp készül beleőrülni az unalomba, pláne annak fényében, hogy a helyi kirendeltség vezetője régről gyűlölt kollégája, akinek még zsémbes feleségét és Zsömi nevezetű idegbeteg kutyáját is el kell viselnie az irodában. Csoda-e hogy a legmeghittebb kapcsolat az albérletével együtt járó papagájhoz fűzi?

Akureyri - ide bármikor...

Einar tipikusan az a hétköznapi életéből kizökkent, emberi kapcsolataitól megfosztott szenvedélybeteg, akinek egyszerűen muszáj valami „küldetést” találnia, különben garantált, hogy egy csendes estén vagy leugrik egy hídról, vagy visszaesik. Szerencsére a küldetés rátalál – mi pedig örömmel követjük terápiának is beillő nyomozását.* Egy szép napon a helyi csokoládégyár igazgatójának felesége némiképp gyanús körülmények között kizuhan a csónakból a céges csapatépítésnek szánt vadvízi evezésen és belehal sérüléseibe. Amíg a „gyanús körülmény” kimerül annyiban, hogy a dolgozók jó szokásukhoz híven fogyasztottak némi alkoholt a céges kiránduláson, addig az eset meg is maradna a helyiérdekű bulvárhírek szintjén – amikor azonban a nő idős édesanyja megosztja gyanúját az újságíróval, miszerint lányát meggyilkolták, szép lassan elkezd körvonalazódni a dráma. Nem sokkal később a helyi színjátszókör vezetőjét, a némiképp küldetéstudatos, ám mindenki által körülrajongott huszonéves szépfiút, Skarphédinn Valgardssont (hah, csak leírtam) holtan találják a Vajákos Loftur bemutatója előtti napon. Két rejtélyes haláleset ilyen rövid idő alatt, hát ilyet is ritkán látni errefelé, mégis, a kisváros ugyanolyan álmos unalomban lézeng tovább, mint eddig, csak ez a mindenlébenkanál fővárosi újságíró nem tud megmaradni a hátsóján és mindenáron nyomozni akar. A rendőrség meg valahogy úgy lehet vele, hogy hát jó, ha pattogni akar, pattogjon csak, hátha nekünk is hasznunk származhat abból, amit megtud… Mindeközben a szomszéd városban politikai feszültségek kerülnek napirendre – középpontban a bevándorlás és a kábítószer. De vajon van bármi köze mindennek a fiatal színész és a gyógyszerfüggő gyárosfeleség halálához?

Þórarinsson krimijében az a legjobb, hogy nem is próbálja felvenni a ma divatos krimik tempóját – nem jut minden oldalra egy hulla, nem lőnek a főhősre napjában százszor, még csak az idő sem szorít senkit, nem folyik patakvér és nincs hősies megmenekülés a végén; ahogy nincs lélektépő thriller sem. Lassan csordogáló, komótos, régivágású krimi ez, középpontban az emberrel – a tragédia is úgy szolgálja a makrotársadalmi problémák bemutatását, hogy egy percre sem érezzük azt: minden hulla csak kellék hogy valami nagyot mondjunk. Szerethető szereplőivel, kellemesen otthonos kisvárosi hangulatával, belterjes csipkelődéseivel és fagyos hangulatával - no meg a Vajákos Lofturre való utaláshálóval és az időnkénti idézgetéssel - kiváló szórakozás a régimódi krimik rajongóinak. Nem kell mindig sokkolni.

Kiadó: Scolar

Fordító: Egyed Veronika

*Hogy Einar hogyan jutott idáig, azt nyilván megtudhatnánk a sorozat első három kötetéből – A boszorkány ideje ugyanis egy negyedik. Engem mondjuk nem zavart, hogy nincs a szánkba rágva az előzmény, de legalábbis fura hogy ezt olvashattuk először. Ötletem sincs, vajon kiadják-e a korábbiakat…

Tolkien, mítosz, közgondolkodás...

strukturált isten-kép

Elgondolkodtam a minap, vajon az emberiség összlétszámának hány százaléka képes integrálni, deriválni; mennyien lennének képesek a funkcióinak megfelelően értelmezni egy tervdokumentációt – és a nehezebb diók: hányan értik valóban, mi történik a géntechnológiában; hányan értik valóban Hawking gondolatait, az atomi szinten számoló fizikai kémiát vagy a csillagászati elméleteket. Eszembe jut, hogy egy alkalommal egy kedves egykori cimbora feltette nekem ezt az egyszerű találós kérdést: ha az óceánon egymástól pontosan ugyanakkora távolságra (mindegyik mindegyiktől ugyanakkora távolságra) helyezkedik el négy hajó, s az első egy csónak, a második egy motoros, a harmadik egy komp, milyen típusú a negyedik? Fura mód ez egy megválaszolható kérdés, mindössze kétféle lehet… s milyen érdekes, ennek a gondolatmenetnek van egy olyan (elméleti) speciális esete, amikor mindegy milyen típus, bármilyen lehet, akár egy tökhéj néhány hangyával a „fedélzetén” (ha már utasa van, hajó…). Gondolkodjunk rajta a továbbolvasás előtt, picit…

Mert aztán el kell árulnom, hogy továbbmehessek a gondolattal… a kétféle hajó: tengeralattjáró, vagy léghajó. Alapvető matematika: négy pont csak térben lehet egymástól tökéletesen ugyanakkora távolságra. Viszont már ezen a kérdésen elvéreznek számosan, főleg azok (mérhető értelmi képességtől teljesen függetlenül) akik nem kényszerülnek térben gondolkodni… a speciális eset már ebből a megoldásból következik: ha akkorára nyitom az egyenlő szárú háromszög alapú gúlát, hogy pontosan felfeküdjön a négy pont a földpalástra, akkor bármilyen vízi jármű megteszi. Még kevesebben ébrednek erre rá – nehéz globális méretben „térben gondolkodni”; a jelen gondolkodó elitjének pont ez volna úgy-amúgy a legfontosabb feladata – ehhez képest nem látnak túl az orrukon (érdekeiken).

egy bonyolult isten-világ: a hindu

Régen sem lehetett másként – ugyan hányan érthették valójában a különböző hittételi tanokat, dogmákat; a Szentháromságot, például, hogy másról ne is essék szó? Ahogy manapság egy átlagos tanár számára sem igazán követelmény, hogy a konkrét tárgyain túl is „lásson”; sőt, igazából az is hiába követelmény sokszor, hogy a magáén végig (engem is többen tanítottak olyanok, akik nem értették az összefüggések egy rétegén túl a tárgyat, s így nem is voltak képesek átadni e mélységeket) - úgy nem lehetett megkövetelni évszázadokon át egy falusi pásztortól, hogy igazi mélységekig értesse meg a hit alatt lakó tanítást a nyájával. Amit számos esetben az elöljárói sem értettek – avagy ők főleg nem, hiszen nem a hittel voltak elfoglalva, hanem egy rendszer, egy struktúra fenntartásával. A reformációval határozott kísérlet történt ennek megváltoztatására, kiderülhetett, hogy akár egy egyszerű suszternek is lehetnek hitet formáló, erős, extatikus gondolatai (Jakob Böhmére gondolok) – de a mozgalmat akkoriban is határozottan hamar emésztette fel a belőle élő szervezet (mi, emberek mintha ebben lennénk konzekvensen a legjobbak, hogy létrehozzuk ezeket a szervezeteket).

modern templomok: metróállomás

Most a ráció bűvöletében élnek, a megfelelő gondolati szervezettségben és a vele járó szkepszisben az igen kevesek – és a többi? Hát ez az. Az egész gondolatmenet alján ez az „ez az” lakik. Hiszen mindenki bír egyfajta világképpel, minden ember, aki képes a név mellé a melléknevet és az igét odailleszteni (még ha így nem is tudja megfogalmazni, mit csinál…); aki túllép a dolgok puszta megnevezésén és eljut a folyamatok (s ezáltal a lehetőségek) leírásáig. Aki így „alteremt” Tolkien professzor szavával élve, az valamilyen rendszerben teszi, legyen is bármilyen egyszerű ez a rendszer. Nyilván rengeteg át nem gondolt és egymást kizáró elemtől terhes, ellentmondásokkal, mint az idegen gyűlölete (a fehér alapon fekete zebrák gyűlölik a fekete alapon fehér csíkos zebrákat…); a hit a vezérben, aki tudja (ha én nem is…), vagy legalábbis remekül hiteti el, hogy nálam jobban tudja. Általában része e rendszernek a Nagy és Bonyolult Rendszerek és Átlátóik ájult tisztelete (a Bankrendszertől és egyéb pénzügyi összefonódásoktól a Világhálón át egészen az autómig és szerelőjéig). Korlátolt és ellentmondásos, nem tudja kifejezni magát ez a rendszer, a világ megszólításához közvetítőre van szüksége és ezt tudja magáról… mire is emlékeztet ez?

gépisteneink ütőerei

A mítosz-vezérelt korok emberének gondolkodásmódjára. Egyszer-kétszer már összefoglaltam az ide vágó gondolataim, legutóbb a filmes Tolkien-adaptációk, de legteljesebben Neil Gaiman Amerikai Istenekje kapcsán – a legegyszerűbb, ha idézem: A mítosz istenei áldozatot követelnek, „közömbösségük” vagy „gonoszságuk”, amivel Gaiman is operál, alapvetően csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében e „gonoszság” végtelen természetességgel „van”. Ahogy írtam: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek. Az emberi lélek, mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya. S az „új istenekre” ez ugyanúgy igaz (elmondhatatlanul növekvő struktúráinkra, a médiára, a kábítószerekre - szinte bármire gondolhatunk itt a Vasút Istenétől a Valóságshow Istennőjéig), időt például eleget áldozunk nekik – olykor az egészségünket is, gátlástalanul a nehezen szerzett javakat, s nem egyszer (nekik is) egymást.

modern templomok: repülőtér

Hogyan is működik ez a mítoszi logika? Az áldozat megistenülése: Hinzelmann (Gaiman egyik "kisistene"... de itt jegyezném meg: bármilyen erő-megszemélyesülés, "új" isten) „keletkezése” például. A holdtalan éjszaka sötétjének, a dermesztően süvöltő szélnek, a sívó szárazságot égető napnak, vagy akár a mindent elsodró ömlő vizeknek – voltaképp bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. Kronosz és Gaia, az ősi istenek és titánok korában hússal és vérrel áldoztak, a törzsi istenek az egy-egy személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Hallatlanul fontos változás, amikor az összefüggő mitológiák, az „istenek kertje” korában elég volt a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az „Izsák helyett a bárányt” pillanata. A fizikai való helyett az isten egyre inkább a „képzetet” kapta. Az emberek egyre inkább hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a „fejünkben lévő dolgok” magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak akár, és meghalnak a hitért, a vágyakért, képzelt dolgokért az áldozók. Ahogy Nancy úr - a kópé Anansi - fogalmaz: az emberek kizárólag kitalált dolgokért háborúznak. Ha itt valaki felvetné a szükségleteket: olaj, víz, meg minden egyéb, amiért manapság háborúzni lehet – annak felhívnám a figyelmét a gerjesztett vágyak és szükségletek közt húzódó Grand Kanyon-mély szakadékra…)

mítoszles egyedül

Fontos még megjegyezni, hogy a „mítoszi törvények” mintha zsigeri, ösztön-szinten is megszólítanának bennünket. Tolkien meglepő módon - tudós volta ellenére - igen részletesen gondolkodik erről több előadásban; sőt, az általa leírt Eukatasztrófa (pozitív, katartikus, váratlan mélyponti fordulat, Pilinszky szavával: a Mélypont Ünnepélye…) jelensége a mítoszi gondolkodásmód nélkül le se írható: csak ha a tudati folyamatokat az ösztönfolyamatokkal együtt kezeljük. Mindenképpen egyszerre érzésként és gondolatként – a ráció tisztán nem is képes értelmezni magát a „mitikus rendszer” fogalmát sem, mert egymásból következőnek tekinti azt, ami ez esetben egyszerre történik. Az ösztönválaszunk is egyfajta mítoszi válasz – így egészít ki olyasmit érzésekkel és sejtésekkel, amelynek felfogására egyszerűen képtelen. Nem szégyen az – álljon elém az a tudós, aki ki meri jelenteni, hogy valóban és maradéktalanul felfogja a körülöttünk elterülő világegyetem képtelenül hatalmas méretét, és ennek viszonyában az egész emberiség kultúrájának, minden gondolatnak, találmánynak, minden festmények és szobornak, költeménynek és áldozatul rakott akármekkora koponyahegyeknek mérhetetlen atomi szintekig terjedő jelentéktelen kicsiségét…

mítoszles tömegben

Az emberiség hatalmas tömegei élnek így; a maguk fetisizált tárgyi és szellemektől harsány „szellemi” közegében, főleg a civilizációban. A mitikus szemlélet nem a gyermekkora az emberi gondolkodásnak, de – nekem egyre inkább úgy tűnik – természetes alapállapota. Csakhogy jelenleg nem állnak a mítoszok történetei (egymásnak mesélt mese gyanánt) igazodási pontként előttünk – mert egyrészt a politika és tömegtájékoztatás szűrőjén átcsorduló tévképzetként funkcionálnak (a jelenlegi hatalom minden intézkedése tökéletesen érthető szerkezetbe görbül, ha mítosz-rendszernek tekintem, amelynek elsődleges célja a manipuláció); másrészt a mítosz őszinte kíméletlensége helyett egy hazug és manipulatív meseátíró-kényszer (cukrosítás, édibédisítés, elpuhítás) ül a mítoszaink megfogalmazásán, az élet-felkészítő gyermekmeséktől egészen a parlamenti tudósításig. Nem tanítjuk meg az embereknek a mítoszaik, nem meséljük el nekik, hogy tudatosabban áldozzanak eztán Elektromosságnak, Meleg Víznek, a Monitoristennek, vagy a Zeneszolgáltatónak, a Gyorsforgalmi Utak Királyának, Központi Fűtésnek, a Körgyűrűk Urának, és így tovább.

Ezt kellene vizsgálni szerintem és így kellene… tudjuk már, milyen kiindulópontról próbáljuk rávenni a teknősbékát, hogy szellemi értelemben fussa le a nyulat…

J. R. R. Tolkien: Szörnyek és ítészek

Van a rajongásnak az a foka, amikor a szerző minden fecnijére kíváncsi leszel; amikor az összes elérhető, kinyomtatott szavát be akarnád fogadni – azt hiszem, nem kérdés, hogy Tolkiennel kapcsolatban mi már igen rég eljutottunk erre a szintre; mégsem mondhatnám, hogy teljesítettük ezt az alapvető rajongói küldetést. Alaposan megnehezítette a dolgunk, hogy rajongott szövegeink alkotója neves angol nyelvészprofesszor volt, aki élete folyamán leginkább a saját nyelvi környezete őstörténetét, az óangol (általa elnevezve: közép-angol) kialakulásának titkait kutatta, az egykori nyelvet formáló hatások feltárásával és dokumentálásával bíbelődve a legtöbbet. Írnám: megnehezítette a dolgunk, hogy idegen kulturális gyökérzet, nem kifejezetten az általunk könnyen ismerhető, hanem egy alapjában másmilyen szerkezetű, más mese-hagyományokkal terhes, más tüzű kohókban edzett pengéket tüske-villogtató kulturális mítoszcsokor fosszilis maradványait kellett volna itt egy nagyon okos ember utalásaiból hámozgatni – de nem írnék igazat. Sajátos, egyen-kopott globális nézhetni és olvashatni valóink javarészt az angolszász mese- és mítoszkultúra alapvető történetszerkezeteit ragozzák tovább; meglepetésemre ismerősebb volt eme gyökérzet, mint amennyire (amilyen mélységig) a „névleg és valójában” sajátom ismerem. Változtatni is fogok ezen; Tolkien legfontosabb közlendője nekem e könyvvel: tudnom kell, hogy az a csodálatosan összetett, élő, változó ajándék, amelyet most is koptatok (s ettől el mégse kopik…), az anyanyelv milyen történeteket, és hogyan mesélt szívesen a múlt még-elérhető távolában. Mert a legtöbbet a nyelvről az elmesélt történetek otthonos tartalmain túl az önkéntelen összehasonlítással tudom meg: a hogyan fűződő szó meséli el, hogyan fűzzem eztán még érzékletesebbre én magam.

A Szörnyek és ítészek tanulsága nekem leginkább ez; bár nyilván a könyv, amely elsősorban tudományos igényű írásokat - valójában nem kimondottan szakmai közönségnek szánt előadásokat - kínál az olvasónak, ezer más okból is érdekes lehet bárki számára. Másképp olvashatja egy angolul jól értő, egy nyelvészet iránt általában érdeklődő, vagy akár egy Arthur-mondakörre kíváncsi olvasó – s mindegyiknek másért és másként kellene ajánlanom; holott nem értek angolul, nem vagyok nyelvész és különösebben nem is érdekelnek a Kerekasztal lovagjai. Úgyhogy megmaradok inkább az eddigi nyomvonalon – elmesélem, miért lett még fontossá nekem…

A Beowulf miatt vettem először kézbe… mert a mítosz viszont (vagyis inkább a látásmód, ami sugárzik belőle) kicsi gyerekkorom óta hallatlanul izgat. Mintha tényleg valahol tudatmély-legbelül pendítene valamit, amikor az onband beudurune elhangzik – mikor a mese kötelező viszálykeltő szereplője; Lokija, Unferthje elszabadítja a csata-rúnát…  még akkor is, ha a legtöbb ősi mesénket a nemes és pogány múlt lejegyzői - lévén kora keresztény szerzetesek - átmosták a saját, frissen kanonizálódó világképükön, maradt bennük valami zsigeri mód ismerős és otthonos, amelyben minden kérlelhetetlensége ellenére szívesen lakom. E könyv korábbi jegyzeteket magyarázó, további jegyzetekkel szintén bőven ellátott címadó előadása nélkül a Beowulf ugyanúgy elolvasható; csak szerintem jóval kevesebbet ad. Ahogy a professzor fogalmaz: A Beowulf nem primitív vers; késői vers, és olyan anyagokhoz nyúl vissza (ezekből még rengeteg volt akkoriban) amelyek már akkor is egy enyészőben és változóban lévő kor emlékei voltak. A jegyzetek által legalább valamennyire a történet köré szövődik az elveszett, egykori kulturális szöveg-környezet.

Azt is a Szörnyek és ítészeknek köszönhetem, hogy megértettem, miért nem szívelem az Arthur-mondakört. Tolkien igen körmönfont módon vezeti elő a Sir Gawain és a Zöld Lovag történetéről szóló előadásában az akkoriban kétségtelenül eretnek gondolatot: az 1400 körül keletkezett mű (feldolgozás) alapja minden bizonnyal egy tündérmese. S amit a korabeli sajátos, egymást nem annuláló erény-felfogások: az erkölcsi, a lovagi és hitbéli erény-kép ütköztetésére hegyez ki a tehetséges, könnyed tollú ismeretlen szerző - mintegy korabeli társasági színjátékká puhítva a mesét - az eredetileg ennél sokkal szigorúbb különbségek varázslatos tükre lehetett. Úgy látszik az angolszász kultúrkör eredendően küzd a „hiteles motivációkat közérthetőre cserélek” jelen filmes adaptációs környezetet is alapjában meghatározó egyszerűsítésével… Egyetlen kikötés van: ha a mese kifiguráz dolgokat, egy dologgal sosem szabad viccelni – magával a varázslattal… mondja Tolkien épp a Sir Gawain… kapcsán A tündérmesékről című előadás bevezetőjében – milyen érdekes: minden érvénél többet tettek a saját meséi a tündérmesék efféle komolyságának rehabilitálásáért. Azt hiszem a popkultúra többre értékelt műveinek úgymond „faerie-felfogása” A Sandman-történetektől Beagle, Holdstock kíméletlen mítosz-erdein át, Clarke Hollókirályától akár Hamilton tünde-pornóudvaráig mind ebből a szigorúan és pontosan kifejtett kiindulópontból bokrosodik tovább: legalább a varázslatot komolyan veszi.

Leesett a tantusz is, miért nem szíveli Tolkien Shakespeare hatását a modern kultúrára – miközben valójában a drámaköltőt a maga sajátos módján megtiszteli. A Macbeth bizony olyan drámaíró műve, aki, legalább ez egyszer írhatott volna egy jó történetet, ha meglett volna ehhez a művészethez a türelme és tehetsége… dohog a fantázia pártján, s a kaland pártján álló tudós, aki a saját életében sem állhatta a drámát, nem értette az adrenalinfüggést, nem táplálta, hanem fárasztotta a feszültség. A drámára hangoltság pörgeti az időt, elfelejtjük közben, hogy kell élvezni, ha csak úgy telik. A drámára hangoltság hiánybeteggé tesz, a hiányát unalomnak hívjuk, az unalom kerülendő… a fantázia és kaland pártolója viszont tudja: egy kaland (és annyi dráma, amely abba belefér) egy embernek (hobbitnak) egy életre pont elég; s a kaland igazi jutalma a lelki nyugalom, a megélhető béke, amely utána jön el. A kalandozó megpihen, s nem kicsit furcsállva nézi a drámára izgult tömegek élményért lihegését. A Shakespeare-ről szóló fenti mondat megfogalmazása megmutatja azt is, milyen kegyetlen iróniával „adott elő” a professzor; számtalan ilyen kiszólása, gúnyos és száraz, jóféle humorral átitatott mondata van… például szóalakok hasonlóságára épülő nyelvészeti tévelygésekre (ott a keltában lelték meg minden nyelvek anyját) szólt ki imigyen: A mesés kelta alkonyban aztán igazán minden lehetséges – nem is annyira az istenek alkonya ez, hanem a józan észé. Azt hiszem nemigen unatkoztak az óráin a diákok… szimpatikus, hogy közben magát sem kíméli; saját nyelvalkotó szenvedélyéről szemérmes, de kézzel fogható iróniával emlékezik meg a Titkos bűn című előadásban…

A magam (blogger mivoltom) számára e sorokat másolom még ide, mintegy mottóul, s búcsúzóul, a professzor egykori búcsúbeszédéből. Semmi szükség arra, hogy lebecsüljük, sőt, hogy sajnálatot érezzünk az apró kérdések vizsgálatával elvesztegetett hónapok vagy évek miatt, amelyeket mondjuk, némely lapos középkori szöveg esetlen dialektusának vizsgálatára vagy valamely szánnivaló „modern” fűzfapoétánk és az ő (undok, sivár és szerencsére rövid) életének tanulmányozására szántunk. Ne sajnálkozzunk, már amennyiben a munkát őszinte kíváncsiság, csupa spontán vagy személyes érzés vezérelte, amennyiben az áldozat önkéntes volt. Ezt a könyvet én önként és nagy élvezettel olvastam el, holott nem vagyok nyelvész, nem értek angolul, és nem érdekel az egykori normann mítosz asztal köré „udvariasított” verziója szódával és jéggel (anélkül már sajnos nem kapható…). Önként és élvezettel olvastam, s ha ennyi szóval sem vettem el tőle a kedved, már megérte megírni róla ezt a bejegyzést.

Kiadó: Szukits Kiadó

Fordította: Koltai Gábor és Nagy Gergely

J. R. R. Tolkien: Beowulf - fordítás és kommentár

Szinte lehetetlen elvonatkoztatni a fordító-kommentátor személyétől… kevesen lesznek itthon, aki a mítosz megismerése szándékával, kétségtelen szépsége okán veszik majd a kezükbe e könyvet, annál többen azok, akik Tolkien személyében elsősorban nem az angol nyelv forrásvidékének ilyen-olyan csermelyeit óvatos tisztelettel kortyolgató nyelvészt, hanem a saját-világot alkotó írót tisztelik. S elsősorban (elismerve a professzor elkötelezettségét) a saját történetre gyakorolt hatás miatt kíváncsiskodnak az angol nyelv egyik legfontosabb korai nyelvemléke, a még korábbi korok megőrzött szellemiségét sugárzó hősi ének lefestette vidékre; A Gyűrűk Ura, A Hobbit, A Szilmarilok miatt lesznek kíváncsiak Beowulf úr kalandjaira Heorot dicső csarnokában, a szörnyeteg tavának mélyén, s a vidéket dúló sárkány barlangjában…

Tolkien professzor fordítása valóban „megvilágításba helyezi” a saját mesét is, de a fény e történetről, az ősi regéről alapjában másképp szóródik, mint amely Középföldét világítja be. Hogy megvilágíthassam a különbséget, először érdemes megismerkedni a múltba merült világgal, amelyben e mese először lejegyzésre kerülhetett. A gyűrűket adományozó urak csarnokának megtisztítása, majd a bosszuló anya után merülés a tófenékre, s végül a sárkány elemésztő tüze elleni kiállás ősi és tisztán éneklő szerkezet, amelyre lejegyzésekor éppen csak rávetült az új hit fénycsóvája. Ahonnan a rege táplálkozott, ahonnan lejegyzője megidézi, s ahova hízik a leírás által, az két teljesen különböző világnézet meghatározta gondolati tér. A mítosz az új, keresztény szellemi közegbe csak azért vonódhatott be, mert a térítő technikák tekintetében meglepően rugalmas vallás eleitől fogva szívesen vonta be ezeket a rítusokat a saját kánonjába – mintegy áthidalva az „apám apja rendes ember volt, de nem ismerte Krisztust, elkárhozik-e?” kérdésére adandó válasz-kényszer teremtette szakadékot. Az más kérdés, hogyan hangsúly-tolódott a (szintén mítosz-rokon alapszerkezetű) ószövetség irányába ezek által a beemelések által maga a tanítás… A mítosz múlt-történeteinek átmentése tehát keresztény gyakorlat volt akkor is, ha egyébként magán az egyházon belül a megítélése soha nem volt egységesen pozitív.

Tolkien Beowulf-kötete, a jegyzeteivel...

Hiszen például Alcuin, Nagy Károly tanítómestere is feltette a kérdést egy angolszász apáthoz írt, dörgedelmes levelében: „…mi köze Ingeldnek Krisztushoz?” – nehezményezve, hogy a szerzetesek a hit kérdéseinek és egyházatyák válaszainak tanulmányozása helyett pogány hősök történeteit olvassák és másolják… Tolkien szerint az angolszász hozzáállásban mélységesen gyökeres hagyománytisztelet, az erre való fogékonyság lehetett az oka, hogy igen sokat megőrzött az északi múltból, hogy egybeolvassza azt a déli műveltséggel és az új hittel. Az egykori költő és Tolkien hozzáállásában szerintem ez a legfőbb közös pont: hogy valamilyen szinten mindketten „értékmentés céljából” teremtették és fogalmazták újra a mítoszt. Tolkien olvasói és fordítói értelmezése szimpatikus, a hozzáállása az – jelzem, ez teljességében a kommentárokból ki sem bomlik, csak akkor mérhető fel, ha az ember hajlandó hozzáolvasni a Szörnyek és ítészek Beowulfot és a korai angolszász költészet megítélés-történetét magyarázó előadásait, ha veszi a fáradságot és nemcsak kommentárokkal együtt, de a magyarázó szövegeket magyarázó szövegekkel együtt olvassa újra Beowulf csatározásainak históriáját.

a filmfeldolgozás...

Mert Tolkien valójában meglehetősen óvatosan nyúl az ősi szöveg kérdéses pontjaihoz, amelyekből azért akad bőven. Mindmáig nincs konszenzus például arról, két másolója által körülbelül mikor készült e forrásértékű kódex – nemhogy arról, mikor születhetett az általuk lemásolt költemény. Az egységes, nyelvileg és költői eszközeit tekintve is sajátos jegyeket hordozó szerkezet egyetlen jó tollú alkotót feltételez; de mára már esély sincs, hogy kiderülhessen, a nagy angolszász egyházszervező: Bede korában, a VIII. században (ahogy Tolkien gondolta), avagy később élt-e a Beowulf-történeteket hős-énekbe foglaló költő. Nyilvánvaló, hogy a másolók akarva és akaratlanul is hozzányúltak az „eredetihez” – ezt jó pár logikátlanság, jellemző másolói elírás és hiba bizonyítja, illetve olyan toldások, amelyek nyelvezete későbbi mondatszerkezetek jellegével terhes. Ezek helyreállítása a fordító-nyelvész egész életére adott munkát; számos alkalommal javította a saját munkáját, ahogy azt Christopher Tolkien, a professzor fia az előszóban alapos részletességgel dokumentálja. A kommentárokból hellyel-közzel megtudható, hogy egy-egy jelentés-helyreállítási kísérlet mögött milyen gondolatmenetek húzódtak meg – e gondolatmenetek valódi mélysége viszont tényleg csak a saját mű mítosz-szerkezetébe engedett tanulságok és analógiák által fejthető vissza. Mert a kommentárokban a „nyelvész” meglehetős magabiztossággal tartja féken a „mítoszteremtőt”. Sokan még így is regényesnek ítélik a professzor hozzáállását fordítása tárgyához, de ez valójában inkább az „írónak” címzett szakmai rosszindulat, azok nem-értését tükrözi, akik nem értették, „nyelvész” és „mítoszteremtő” hogy fér meg egyáltalán egyetlen bőrben. Amely bőrben nem mellesleg ott lakott a diákjait nagy kedvvel oktató tanár is – aki (többször megfogalmazott tapasztalatai okán) mindig is törekedett a közérthetőségre.

limitált...

Persze e munkához pont ilyen hozzáállás kellett, egyszerre szakmai és alkotó hozzáállás; hogy megszülethessen a Beowulf prózafordítása. Amely nem az „első szívdobbanása” a tudományos munka mellett párhuzamosan születő saját mitológiának (ahogy a kötet-végi ajánló ígéri), de mindenképp az egyik legfontosabb forrásvidéke. Tolkien kommentárjainak szinte legfontosabb tartalma, hogy bár e forrásvidék számunkra megismerhetetlen (hisz nem maradt fenn, csak néhány egyéb maradvány; és a rokon felépítésű, hasonló gondolkodásmód lenyomatát őrző - például izlandi - mítosz-szerkezetek, analógiák), de a költeményből magából is sugárzik az egykori irodalmi környezet gazdagsága. Történetek tucatjai köríthették ezt az egyet – s hogy mégis ezt választotta a lejegyzője, hogy megfürdesse a friss, keresztény szellemben, kódexbe körmölve megörökítse a maga eszközeivel, az valójában a különös jelentőségének bizonyítéka. Ez a történet csak érint, kulisszaként használ jól azonosítható, korabeli politikai és társadalmi viszonyokat – valójában ugyanúgy az ember világhoz-állásának módjáról beszél, ahogy például a déli műveltség Achilles-története.

Gareth Hinds képregénye

Hiszen valójában Beowulf története vereség-történet. Az ember-lét vidékének keresztényi, „siralomvölgy-felfogása” fogadtatta be könnyen az egyházi szövegek mellé, a kolostorok könyvtáraiba – s e vereség-történeti mivolt a legfontosabb közös vonás Tolkien saját-világaival; valamely értékrend megőrzésének és fenntartásának szándéka szenved itt is vereséget, akárcsak a tündék történeteiben, az Óidőkben, Középfölde mitikus múltjában. Mert a legfontosabb fénycsóva, ami a saját mesére vetül, ez a vereségre ítéltség – csak amíg a Beowulfban a frissen rákerült keresztény nézőpont alatt az ember isteneivel vállvetve való kiállása a „minden megfogalmazást befaló sötétség ellen”, a hiábavaló és ettől hősi bátorság a kulcsmomentum; a saját mesében mindez a változatlanság örök, tiszta értékei megőrzésének kudarca: a változásnak kitett létbe kényszerült, kényszerű veszteségeit számláló öröklét köré csomósodik. A legfontosabb különbség a tündék halhatatlansága – Tolkien legkedvesebb témája; hiszen azt tudjuk: a professzort valójában az óidők regéi izgatták, s a tündék alkonya és az embernép hajnala, mítoszai „életének” valódi ideje volt számára a saját meserengetegének „szent ligete”. Amely csak a „távoli jövő” hallgatósága, a mi számunkra lesz mítosszá; a benne élők számára nyilván maga a megélni és megérteni való valóság. Az ember vereségre ítélt, hiszen meghal – a tünde vereségre ítélt, hiszen meghal körülötte minden. A történetek alkotója pontosan látta a különbséget – mint ahogy a Beowulf megalkotója is láthatta a maga keresztény meggyőződése és a mítosz eredete közti szakadékot. Mégis: érvényesnek érezte abban a vonatkozásban, ahogy megfogalmazta: mintegy rajta keresztül a saját korát, a saját legendai ó-idejének végét. A csatát a szörnnyel, aki/ami úgyis elpusztít.

a képregény egy lapja

A Beowulf történetéből sugárzó szemlélet fontosabb, mint azok a kihámozható utalások, amelyek az akkor élt ember életmódjáról és hiedelmeiről mesélnek – a költemény sugallta tartalmakban lakik az igazi erő, nem a kultúrtörténeti utalásokban. Ha a fordító és saját műveket mítoszi mintára alkotó Tolkien irányából nézzük, a „keresztény volta ellenére (sőt, az által) mítoszt megidéző” hozzáállás természetének felismerése lényegesebb, mint felmérni a rengeteg apró inspirációt (akár konkrét átemeléseket), amelyekkel a professzor a saját mesében mitikus valóságot alapoz. Rohan lovas-urainak Aranycsarnoka, az életmódjukat meghatározó alapszimbolikák, de akár pusztán a gyűrűk és adományozásuk, a mesei fordulatok, a kincsen elheverő és tolvajláson felháborodó sárkány, konkrét helyek és viszonyok valójában e szemlélet következményeképp kerülnek a maguk helyére a mesében is.

Ez a történet önmagában is érdemes a végiggondolásra – mert vallástól fosztott, modern viselkedésmintáink meglepően nagy tömegét határozza meg a benne foglalt; mintha a saját egyéni és társadalmi tudatunk „aranycsarnokának” egyenként és kollektívan is megvolna a maga zajoktól szűkölő semmi csendjére vágyódó tudat alatti Grendele – az anyjáról és a sárkányról nem is beszélve. A hiábavaló, bukásra ítélt küzdelem mindenkiben és ma is folyik. Az egykor volt költő koroktól független, érvényes mesét kerekített az épp elvesző múlt mítoszaiból. Ha elolvassuk Tolkien bájos meserekonstrukcióját, a saját verses kísérletet a kötet végén, még könnyebben megértjük: ez a mese halhatatlan. Megtaníthatja ma is elviselni a hiábavalót, az elkerülhetetlennel szemben való kiállás tiszteletét – a halálra ítéltségünk tudatát. Mert valójában ez a legfontosabb, ami összeköt bennünket tereken és időkön túl: elmúlásra ítéltetünk. Őrizzük meg a mesében az érvényét – és adjuk tovább. Ahogy az egykori költő, a másolók, és megőrzői-fordítói (közöttük Tolkien professzor) továbbadták.

George Timothy Tobin illusztrációja a mítoszkör egy 1909-es feldolgozásához

Kiadó: Európa

Szerkesztette: Christopher Tolkien

Fordította: Nagy Andrea és Tótfalusi István

Lena Dunham: Nem olyan csaj

Kezdjük egy vallomással: nem szeretem a Csajokat. Próbálkoztam egy-két résszel, találtam is benne egy-két érdekes ötletet, volt, hogy visszamentem a következő héten, mert érdekelt, hogy folytatódik a sztori, de összességében mérhetetlenül irritált a vászonról áradó közönségesség – ami külsőségekben, szóhasználatban, dramaturgiában egyaránt megjelenik. Nem vagyok célcsoport, ez tény. Hogy akkor mégis miért olvastam Lena Dunham önéletrajzát? Mert tetszik vagy sem, a Csajok alkotója manapság a „sodródó” (huszonéves) generáció egyik legfontosabb és legnépszerűbb feministája odaát, a nagy víz túloldalán. „Hangot adott egy generációnak” – mondják róla. Joyce Carol Oates a fiatal Woody Allenhez hasonlította, hetente milliókat ültet a tévéképernyők elé, nyert már két Golden Globe-ot, jelölték számos Emmy-díjra, rendszeresen publikál a New Yorkerben. Megkerülhetetlen jelenség a kortárs amerikai popkultúrában – akár szeretjük, amit csinál, akár nem.

Na de ki is ez a fiatal és dühös nőszemély, aki előszeretettel botránkoztatja meg a nemzetközi sajtót és a közönséget előnytelennél előnytelenebb ruhakölteményeivel; aki sokszor túlzásba vitt szabadszájúsággal beszél minden fórumon drogokról, szexuális kalandokról, pszichés problémákról; aki könyve megjelenése után tán minden addiginál nagyobb vitát gerjesztett Amerikában az egyetemi nemi erőszakok ügyében? Lena Dunham 1985-ben született New Yorkban egy festő és egy fotós lányaként: egész életét a „nagy alma” művészköreiben élte, mondhatni az anyatejjel szívta magába a művészi önkifejezés szabadságát – ahogy a neurózisra való hajlamot és a túlzásba vitt útkeresést is. A Sohóból egyenes út vezetett egy liberális főiskolára, ahol aztán minden elképzelhető kalandot megtapasztalt, ami az amerikai főiskolai élet sajátja – hogy aztán a jólesően punnyadt diákévek után ott találja magát ő is ahol milliónyi társa a nagyvilágban: valahol a felnőttkor küszöbén, egy halom hasznosíthatatlan információval a kobakjában, Pán Péter-szindrómával, világmegváltó ötletek garmadájával.

„Miért nem mondjuk el ezt a történetet, ahelyett hogy csak megéljük? A művészvilág gyerekeinek történetét, akik megpróbálnak lépést tartani a szüleik sikereivel (de nem jön össze nekik), akik bizonytalanok azzal kapcsolatban, mihez kezdjenek magukkal, de biztosak abban, hogy dicsőségre vágynak. Miért nem készítünk websorozatot olyan karakterekről, akik még nálunk is szánalmasabbak?”

Valahogy így kezdődött. A fenti kérdésfeltevés nyomában született a Delusional Downtown Divas websorozata, melyben Lena és két legjobb barátnője ökörködi végig New Yorkot. A sorozat ugyan mára az alkotó szerint is leginkább csak cikis mellékvágány, mégis meghozta a lehetőséget a folytatásra: Tiny Furniture című félig önéletrajzi, kísérletező nagyjátékfilmjével már felkeltette Judd Apatow figyelmét is (neki és csapatának köszönhetjük az utóbbi tíz év legtöbb nézhető hollywoodi vígjátékát), innen pedig egyenes út vezetett az HBO-ra. 2012 tavaszán Lena beköltözött annak a néhány milliónyi amerikai tizen- és huszonéves fiatal nőnek a hálószobájába, akik a Szex és New York keltette elvárások alatt megtörve bújtak a paplan alá és teljes meggyőződéssel vallották, hogy mivel a világ szemében úgyis minimum vizuális környezetszennyezésnek számítanak, nem is érdemes kibújniuk onnan. A többi már, ahogy mondani szokás, tévétörténelem…

S hogy mit tud ez a polgárpukkasztásban járatos eszement belvárosi díva a könyvében mindehhez hozzátenni? Aki végignézte a Csajok eddigi négy évadát, annak gondolom, nem sokat – hisz a vállaltan önéletrajzi ihletésű főhős kalandjai azért oly sokban nem különböznek a könyvben leírtaktól. Aki viszont hozzám hasonlóan távol tartja magát a sorozattól ilyen-olyan okokból, annak kirajzolódhat egy borzasztó bizonytalan, a bizonytalanságát nagyszájúsággal kompenzáló, igen korán (túl korán?) baromi nagy sikereket elérő, okos, ámde finoman szólva nem elég megfontolt, nem kicsit zavarodott fiatal nő képe, akinek a gondolataira azért összességében nagyon is érdemes odafigyelni.

Beszél testképzavarról, szexuális ébredésről, alkohollal és droggal való kacérkodásról (bár amit ott a főiskolások művelnek, az azért jóval több kacérkodásnál), gyerekkori zaklatásról és felnőttkori erőszakról, halálfélelemről, ótvar pasikról és megtartó családi háttérről. Elénk tárja fogyókúrás naplóját (a’la Bridget Jones), megosztja velünk, milyen betegségektől retteg (minden olyan betegségtől, amitől általában a nagyvárosi, kicsit is tájékozott fiatalok rettegni szoktak), listázza, miért szereti New Yorkot és mit tanult az apjától. Szabadszájú, nagyon gyakran túl sok, túl alpári, túl kitárulkozó – valahol mégis bájos, pont, mert minden sorát áthatja a bizonytalanság. Baromira szeret magáról beszélni, és ez viszi magával a könyvet is – más kérdés, hogy ettől még nem lett volna okvetlen muszáj kiadni. Vagy talán nem most – pár év múlva tán meglenne a szükséges érettség és éleslátás, ami eltávolítaná saját személyétől, hogy fókuszba helyezze a láttatni kívánt jelenséget. Jonathan Franzen Diszkomfortzónája kapcsán írtam, hogy legnagyobb erénye, hogy nem csinál attrakciót az önvetkőztetésből – Lena könyvének legnagyobb hibája épp az, hogy folyamatosan attrakciót csinál a kitárulkozásából. Ezzel viszont minket, olvasókat távolít el.

A legérdekesebb részek óhatatlanul azok, ahol a szerző elhallgat. Például amikor jelenlegi párkapcsolatához érne: „visszaolvasva mindent, rájöttem, hogy a szavak az enyémek. És hogy ő azért az enyém, hogy védjem. Olyan sok mindent elmondtam és olyan sok mindent tönkre is tettem ezzel.” Vagy amikor a munkájáról (nem) ír. Engem például sokkal-sokkal jobban érdekelt volna, milyen viszony fűzi a sorozatához, hogy értékeli saját kreatív munkáját, mi foglalkoztatja a Csajokon kívül. Minderről nem esik szó – vagy csak nagyon érintőlegesen. Tán mert ezen a téren maximálisan a helyén van? Valahogy azt érzem, ami igazán fontos, arról Lena nem ír. Mert nem érzi szükségét, hogy írjon róla. És ez valahol elmond mindent.

Kiadó: Bookline Könyvek

Fordító: Tamás-Balha M. Etelka