2023. január 26., csütörtök

Rachel Cusk: Körvonal-trilógia

„Egy műalkotás végső soron nem lehet negatív: anyagi létezése, tárgyi mivolta csak pozitív lehet, nyereség, hozzáadás a meglévő összeghez. Az önpusztító regényhez, akárcsak az önpusztító emberhez, végül nem tudunk közel kerülni, csak szemlélői lehetünk a látványnak (az önmaga ellen forduló lélek látványának), amelybe képtelenek vagyunk beavatkozni. A nagy művészetet gyakran állították ennek az önáldozatnak a szolgálatába, mint ahogy gyakran nagyon intelligensek és érzékenyek azok, akik a világot olyan helynek látják, amelyben nem lehet élni; de az őrület réme olyan felkavaró, hogy nem tudjuk átadni magunkat az írásműnek; őrizkedünk tőle, ahogy a gyerek őrizkedik egy őrült szülőtől, és úgy érzi, magára maradt. Észrevette, hogy a negatív irodalom hatása nagyrészt a kérlelhetetlen őszinteségből ered: akit nem érdekel az élet, így nem akar befektetni a jövőbe, az megengedheti magának az őszinteséget, jelentette ki, és ugyanez a kétes értékű kiváltság vonatkozik a mindent elutasító írókra. De az ő őszinteségük, mint mondta, elidegenítő: bizonyos értelemben kárba vész, talán mert senkit sem érdekel egy olyan ember őszintesége, aki leugrik a hajóról, amelyen a többiek ott rekedtek. Az igazi őszinteség természetesen azé, aki ott marad a hajón, és mer őszintén vallani erről, legalábbis velünk ezt hitették el.”
 
Rachel Cusk Körvonal-trilógiája az elmúlt év egyik legkülönlegesebb olvasmányélménye volt. Valami furcsa megfoghatatlanság jellemzi, egyszerre posztmodern, autofikció és a leghagyományosabb elbeszélésgyűjtemény. Stílusa lebegő, de nagyon is prózai, valóban csak körvonalakat kapunk, de azokat biztos kézzel rajzolva – néha az volt az érzésem, hogy itt egy végtelenül profi prózaíró akar költőt (költőit) játszani. Mintha egy kísérlet lenne arra, hogy lehet megragadni a megragadhatatlant a lehető legkevesebb konkrétum elárulásával, pusztán asszociációs játékokkal, az elbeszélőt végig a háttérben tartva, kollázsszerűen egymásra pakolgatva elmosódott felvételeket. Mivel Cusk korábbi műveit épp azért érte kritika, mert túl sokat és túl konkrétan árult el - önmagáról, anyaságáról, házassága nehézségeiről, egyes ismerőseiről - ezért nem is olyan elrugaszkodott dolog azt feltételezni, hogy a távolságtartás ezúttal nagyon is tudatos játék.
 
Tegyük hozzá: az ábrázolt (körvonalazott) élethelyzet is adja magát egyfajta elmosódott ábrázolásra. A trilógia „főszereplője” Faye, a frissen elvált írónő (vállaltan Cusk alteregója), aki az első részben az elválás sokkját feldolgozni (no meg némi pluszpénzt keresni) érkezik Görögországba, hogy ott egy nyári egyetemen tanítson. Faye minden gesztusából árad az a fajta talajvesztettség, ami azokra jellemző, akik épp kiléptek egy élethelyzetből és még nem találtak bele az újba – amikor az ember elveszti önmeghatározása egy fontos darabját, amikor megszűnik egy „egész” részének lenni (amilyen egy házasság, egy család, egy baráti kör akár) és egyedül kell újrafogalmaznia önmagát, azzal mindig együtt jár egyfajta elveszettség-érzet. Akkor is, ha az „egész” már csak mérgez, és ki kell lépni belőle – ostobaság azt gondolni, hogy másnap reggel felkelünk és újult erővel mindent elölről kezdünk. Az egész elvesztésének pszichés feldolgozását nem lehet megúszni.
 
Minden gesztusából árad a talajvesztettség
, írom – miközben Faye-nek jóformán alig vannak gesztusai. Cusk legérdekesebb írói megoldása, hogy főszereplőjét mindvégig háttérben tartja, Faye alig szólal meg a három kötetben, ő csupán megfigyel, ismeretségeket köt, átszűri magán a hallottakat. Ismeretlenekkel elegyedik szóba a repülőn, régi ismerősökkel találkozik, tanítványokat fogad, majdnem belebonyolódik egy kapcsolatba – de róla még mindig nem tudunk semmit. Mint egy pszichológus, csak hallgatja a körülötte keringőket, és ami őt magát körvonalazza, az épp az, hogy mit hall meg belőlük. Hogy mit tart fontosnak feljegyezni, elénk tárni, hogy mi az, amivel a másik embert jellemzi. És a másokra adott reakciókból, az elmesélt és az elhallgatott részletekből óhatatlanul kialakul bennünk egy kép az elbeszélőről – de vajon ez a kép a valós Faye vagy pusztán egy ügyesen rajzolt körvonal, amit ő maga láttatni akar? Meg lehet-e ismerni egy embert az alapján, ahogyan befogadja a környezetét? Egyáltalán: kell nekünk okvetlenül ismerni az elbeszélőnket? És ha igen, hol a határ az „épp elég” és a „túl sokat árult el magáról” között?
 
Ha a Körvonal a válás utáni útkeresés, az elveszettség-érzés és a menekülés regénye, akkor a Tranzit az újrakezdésé, a lassú építkezésé – szó szerinti értelemben is. Faye visszatér Londonba, hogy új lakás után nézzen. Talál is egy lebilincselő ingatlant egy remek környéken – nyilván erősen felújítandót, másképp nem engedhetné meg magának. Bónuszként pár elviselhetetlen szomszéddal. Faye útja önmaga újrafogalmazása felé a lakásfelújítással párhuzamosan zajlik – miközben szó szerint a falakig csupaszítják lakását, feldühítve ezzel a szomszédságot, akik vádaskodnak, gyűlölködnek, elutasítanak minden felújítást, Faye is lecsupaszodik. Nem csak új lakást, de új életrendet is ki kell alakítania, új rendszert a kétlaki életet élő gyerekeinek, új napirendet egyedülálló anyaként, új ismeretségeket. Még a felújítás ellen ágáló és Faye elüldözésére hajtó szomszédság is remek allegória itt: a személyiség újraépítése, a megküzdés, a gyógyulás útján mindig kísérik az embert olyanok is, akik a legkevésbé sem szeretnék, ha „túl jól” lenne, ha megváltozna, ha megszűnne elesett, segítségre szoruló, kiszámítható lenni.
 
A trilógiát záró Babérok megint egy utazás elbeszélése – a sikeres író Faye ezúttal egy irodalmi fesztiválra érkezik, ahol más írók, kiadók, riporterek társaságában elmélkedik művészetről, sikerről, nemi szerepekről, családról, az élet értelméről. Elmélkedik – valójában itt is másokat hagy elmélkedni. Faye továbbra is megfigyelő, ezúttal gunyoros, mindent és mindenkit egyfajta groteszk szemüvegen át láttató megfigyelője annak, hogy milyenek is vagyunk, amikor valamilyennek láttatni akarjuk magunkat. Többrétegű irónia rejtőzik itt a sorok közt: az írónő, aki egy borzasztó tudatosan konstruált képet tár elénk hőséről azzal, ahogy ő másokat lát és láttat, leleplezi, mennyire kiszámíthatóak és nevetségesek is vagyunk, amikor ilyen konstruált képeket próbálunk felfesteni magunkról. Ki szabadságot, ki sikereket, ki bölcsességet vetít elénk – mind azt hiszik, jár a babér a teljesítményükért. Mind azt hisszük. És valójában ki tudja, lehet, hogy mindannyiunknak jár: hisz sosem tudhatjuk, hogy a vetített kép, a konstrukció, a nagyzolás, a sikerekbe kapaszkodás mögött milyen megküzdött életút rejlik. Hisz valamivel mindenki küzd.
 
Talán pont ez a titka a Körvonal-trilógia sikerének: hogy mindannyian ismerjük az elveszettség, a kizökkentség, a „nincs mibe kapaszkodni” érzését. Faye és az ő hétköznapi beszélgetőtársai mind az ismerőseink, mondataik éppúgy elhangozhatnak a hetes buszon, egy könyvfesztiválon, vagy egy fapados repülőn, mint az irodai étkezőben holnap délben. Sallangmentes irodalom, ami egyszerre erény és hátrány – annyira könnyedén olvasható a szöveg, hogy a mondanivalóhoz méltatlanul gyorsan folyik át rajtunk. Súlyosabb posztmodern remekművekhez vagyunk szokva a témában – de ugyan miért is kéne mindenbe belehalni? Miért ne lehetne az igazi őszinteség azé, aki ott marad a hajón és halad tovább e nehézségekkel övezett úton? Rachel Cusk megküzdötte a maga megküzdenivalóját, fityiszt mutatott bírálóinak és az elvárásoknak, aztán maradt a hajón és ír tovább. Kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Park
Fordító: Kada Júlia

2023. január 23., hétfő

A periféria - 1. évad

Ezt a sorozatot szorongásba oltott kíváncsisággal vártam, mert William Gibson könyvét nagyon szerettem – és még mindig fájnak az apropó-adaptációk. Szépen elmarkolt, úgy is, hogy az adaptált eredeti itt is inkább apropó csak a végére; de legalább nem okozott közben fájdalmat, mikor az alapjai is átfogalmazódtak. Egy rétegében még mindig felfogható tisztelgésnek, így, az első évad ismeretében, és ez sem kevés. Hiszen ennek a formátumnak, a streamelt sorozatnak alaposan meglettek mára a saját formanyelvi gyökerezései, görcsei, csonkjai, lombosodásai, amit (ha valaki keresni is akar) sajnos csak bizonyos határok között lehet figyelmen kívül hagyni. Ha figyelembe veszem mindezt, akkor ez a hozzányúlás (a nyitva hagyott véggel együtt) szinte tisztességes. Az elején még annak örültem, hogy ennyire eltaláltan hozza a miliőt, amit felépít a szerző a könyvben, a végén már csak annak, hogy nem köpte szembe a tükörképét, ahogy az Amerikai Istenek például. Ennyiből jobban jár, aki nem ismeri Gibson sci-fijét – neki egy korrekt, ügyesen felépített, a maga belső logikáját tartó móka jutott. Ami akár kíváncsiságot ébreszthet (és a könyv, bár másként teremt, talán nem okoz csalódást így se, ha a kíváncsiság kinyittatja veled).

Számítsatok rá, hogy elárulom a titkokat. Flynne Fisher és bátyja, Burton, meg a haverjaik alaposan belekeverednek a buliba, amikor a lány egy új játékhardver tesztelésekor lát valamit, amit nem szabadna – azaz ebben az újrahasznosításban, a sorozatban egy brutális pályán néhány terabyte adat belemegy a szemébe. Merthogy a hardver, amit a haverok megbízásból kinyomtattak, nem egy virtuális világ, hanem egy másik idő valódi kapuja, ahol egy teljes érzetet biztosító perifériában szó szerint jelen lehetsz – miközben a saját idődben érzéketlen, lelketlen bábu vagy. A másik idő, a micsikoidokkal, perifériákkal, London látképét átformáló légtisztítókkal, a látszat és valódi teljes uralma alatt valójában szinte üres. Steril kavarás-terep, laboratóriumi szinten látványban tartott mámora alatt jóval kevesebb kérdéssel, mint amennyit a könyv feszegetett – de ezeket legalább remekül teszik fel. Gondolhattam volna, már pusztán abból, hogy Flynne szerepét Chloë Grace Moretz nyerte, hogy a lányt nem hagyják az eseményekkel sodródó apropó szerepében, ahol a könyvben lakik; az amúgy izgi pályát befutó színészt a Kick Ass óta nagyon szeretem, de kicsit ráégett Hit Girl – muszáj verekednie közeli és távoli jövőben is. Amúgy szerintem remekül választottak játékostársakat mellé a Westworld egykori alkotói – nagyjából mindenki a helyén van. A sorozat kínálta átpozícionált helyén, de mint mondtam, ez már nem az a Kansas, Dorothy.

Nézzük másképp. Flynne Fisher egy jövőtlen jövő kisvárosában élő tini, valahol a középső államokban, az amerikai Dél határvidékén – egy széteső világban, ahol a tárgykultúra iparát teljesen kiváltotta a 3D nyomtatás, de hatékony gyógyszerek már nincsenek; egy csonkban, amiről fokozatosan kiderül: egy távolabbi jövő irdatlan kísérleti laboratóriuma csak. Ez a távolabbi jövő steril és üres; a túlélő kleptokraták a markukban tartják – kivéve azt a nagy hatalmú kutatóintézetet, ahol (többek közt) játszadoznak az idővel, meg azt a néhány neoprimitívet, a Főnyeremény világjárványát túlélő csórit, aki akar valami elégtételt, teret, élhetést – valami mást, mint a klept. Itt nyekken az egész a legnagyobbat, az alapoknál. Gibson történetének mélyén a felismerés lakik, hogy a Lev Zubov birtokolta csonk, elhaló leágazás, kísérleti laboratórium (szebben mondva: Fisherék valósága) lehet az Ainsley Lowber patronálta emberiség-jövő, ami pont, hogy nem hal el – ahogy a kleptokráciák kiművelt technikái ellenére stagnáló jelene természeténél fogva el fog. A klept lényege a sarc – a végén önmagát is ellopja. Ilyen a természete. A könyv izgalma a felismerés: ha van így időválaszték, korántsem biztos, hogy elsőre tudjuk, melyiket fűrészeli le majd a kihalás. Ehelyett a sorozat – nem tehet mást, ezt várjuk a világmentés-történeteinktől – akárcsak Bruce Willis, mindenkit megmentene. Ezt szolgálja Aelita West, meg a neoprimitívjei, és ezzel a kreatív döntéssel simul ez a szokatlan vissza a szokásosba. A formátumban jelenleg elvártba.


Persze, az én bajom, hogy adaptációt vártam. Ami a szereplők, a helyszínek, a két megrajzolt pólus: a közeljövő széteső Amerikája, és a Főnyeremény utáni London vizuális és mentális tükre szintjén gyönyörűen meg is valósul. Ügyes, akár a főcím, a maga kijelentett-sugallt tartalmainak egyensúlyában. Csak a keretben elmesélt történet lett más: néhány ponton teljesebb is, gördülékeny és akció-dús, viszont szellemében néző-igény kiszolgáló, a pofátlanul átfogalmazott nyitott befejezéssel együtt. De végül ez lett az örömöm forrása is, a vége. Mostanában az irodalmi alapokkal rendelkező sorozatok (nevezzük nevén: szellemi recykling) kiürítő korában ez se kevés. Lenyeleti velem a békát, sőt, ízlik: meg is köszönöm.  Lenyeleti velem, hogy lett főgonoszunk, aki a könyvbéli titok őre; hogy a két világ közt lombosodni látszik valamiféle szerelemhíd; hogy megváltozott ez a mese! ...mondja a Farkas Piroskának. És nem biztos, hogy előnyére: lényegében olyan lett, mint a formátum többi sztorija. Bizonyos szempontból biztonsági játék – és mégis, nézni akarom; és most már nem azért, mert szerettem olvasni azt, aminek alapján (évek hosszú vajúdását követően) tovább gondolták.


Hanem önmagáért. Mert a vége amúgy Gibson pofátlanságig laza szabadságfaktorával él. Ahogy írtam a könyvről
: Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás. A vége csak ezt csavarja a játékmentés-újraindítás, a reboot belevonásával; ha nincs kontinuus idő, akkor miért ne indíthatnád akárhányszor újra a valóságod, tetszőleges ponttól, mintha tényleg csak virtuális volna. Ez innentől már tényleg nem Gibson története – viszont érdekel, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy mit gondol erről a Westworldhoz képest másképp Jonathan Nolan és Lisa Joy, meg a csapat, akik bábáskodtak körülötte. Van esély rá, hogy érdemes lesz a figyelemre.


2023. január 19., csütörtök

A Szolgálólány meséje – 5. évad

Figyelem! Spoileres poszt következik!!! 

„- Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a gyerekedet? Hogy bírtad ki?
- Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És bevált?
- Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki, hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
 
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen, tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
 
Pedig… jó sokszor temethettük már. A harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó, ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az, hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel tépik szét az igazságszolgáltatás által is cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól a kiváló „You Don’t Own Me, teljes a kielégülés.
 
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
 
Mert nem csak June van. Nem csak rajta múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
 
Több fronton támad a sorozat, és egyik jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja. Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön, hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye, Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett – ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan szövetség, ami túlmutat minden politikán.
 
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke. June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
 
June, Serena és az anyaság drámája mellé kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek, a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk. Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen – amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal, aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk, kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
 
S miközben Gileád kifelé nyitna és próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok, akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a lezárást.


2023. január 16., hétfő

Joe Hill - Gabriel Rodríguez: Locke & Key - Kulcs a zárját - Az Aranykor (képregény)

Meg kell mondjam, elsőre eléggé megütött e crossover híre. Nagyon szívesen adtam magam anno a Locke & Key képregénynek, mert jóval többet kaptam tőle, mint amit vártam. Hamar megszerettem - és nagyra becsülöm Joe Hillt és Gabriel Rodriguezt érte, hogy a végére se szerettem ki belőle. Tényleg a megtalált empátia és valami eszelős kegyetlenség ölelkezik ebben a mesében, biztos kézzel rajzba téve. A bőrünkön kívül lakó gonoszság, amit kihasználnánk: a fém, amiből kulcsokat önthet a szelíd kíváncsiságtól a mohóságon át a hatalomvágyig az emberi gyarlóság; hogy ez által hogyan engedjük be magunkba, hogyan lesz (túlságosan is) emberivé ez a kint lakó, idegen gonosz. A megszállottság sokféleségének szépséges, de kíméletlen meséje az a képregény. De hogy a Sandman világába hatoljon? Abba a hallatlanul komplex csodába, a kultúránk álomvilágába, amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra (úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik)? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne szűkítsen a mítosza mezején azért, hogy belelépve ne lötyögjön benne, mint gyerekláb az apja gumicsizmájában.

Pedig bízhattam volna a szerzőpárosban, eredetileg is olyasmit raktak elém, amit így elmesélve, ezzel a rajztechnikával nem tudtam volna ilyennek elképzelni. Olyannyira átfordult bennem ez az ódzkodás, hogy dilemmába lökött: a Kulcsház meséinek kötetei mellett, vagy Neil és alkotótársai klasszikusának kiemelt polcán legyen-e a helye – kik övezzék (hol képezzen övet), vagy, ha egészen pontosan akarom mondani: honnan vegyem elő majd újra. Eldől, de most még nem rakom el. Azt hiszem, ennél pontosabban semmi nem jelzi, hogy most milyen státuszba került. Hogy egy darabig még itt hever, a kupacokon, kézügyben.

Hill és Rodriguez szépen ágyaznak ennek a másik mesébe lépésnek. A történetfolyam ártatlanul indul és optimistán – ahogy a millennium után a múlt század. Olyan, mint a Titanic: egy évszázadnyi hatalmas idea, nagyravágyás és álom – nyilván e rajzolt alternatívában is a maga jégéles határaiba ütközik. Nagyon pontosak ezek az alapozó játékok, a négy előzmény-történet az Álomúr birodalmába átlépő ötödikhez. Nagyon pontosan vesznek el illúziókat. Az illúziót, hogy Aranykor jön. A kicsi világ illúzióját, amit szabályozhatsz, uralhatsz a tudással, amit megszereztél. Hogy hiába juttatod a Holdba a veszteséget, a színfalak mögé, ahol az emberi színjáték tényleg álarcát veszti – attól még veszteség, attól még keserű. A kamaszillúziót, ami hatalmat kíván, hogy jót tehessen, de az önpusztításon túl nem jut vele. Amúgy a Kulcsház egész mitológiája ilyen kamaszillúzió – ezért ennyire gyermeki benne mindenki, akinek rég felnőtté kellett volna válnia. Dr. Chamberlin Locke, vagy a felesége, Fiona úgy gyermekiek (gyermekfantázia-rajzok), ahogy minden ilyen misztikus hatalombirtokos, aki nem használja az erőit nyers hatalomszerzésre. A Kulcsház jellegében a jó gyerekek játszóháza. Ahol azért elszabadulhat a kópéság. Egy másik blogon egész bejegyzés-folyamot rittyentettem e gyerekség köré, egyéb apropóból, nem ragoznám itt túl.

A lövészárok-háborúban elszabaduló kamaszálom teszi fel erre az előkészítő szakaszra az árnyakat hadba hívó koronát. A század illúziói: gigászi dolgok, óriási gépek, épületek és eszmék, a gyorsabban, magasabbra, erősebbre mérnöki csodái a pusztításban is gigásziak. A család kamasz fia, John amikor elmegy háborúzni a kulcsok hatalmával, nyerni úgymond az értelmetlennek tartott szülői tiltás ellenére, ezt nem látja. Hogy amit a háborúról és megnyeréséről gondol, és ahogy gondolja, szintén ama század illúziója volt. Itt szakad át a mesei horror, meglephet, mennyire keserű és kíméletlen lesz innentől ez a mesébe oltott mese – hiszen valójában még most se akar (nem is tudna) realitás lenni. 

Csak át akar vezetni a Sandman univerzumának határain: amivel rímelne a mi megélt illúzióvesztéseinkre, annak szálait egy másik, gyönyörű illúziókból szőtt kárpitba ölti-hímezi. Miközben tétet teremt, átélhetőt, valódit; és egy nagyon jól átgondolt időhidat a két világ között. Mégpedig pofátlan bátorsággal – szerintem Neil Gaiman tényleg szívből, igazán szeretett a szerzőpáros kutatási asszisztense lenni, mert ezzel a többszörös csavarral, meg az oda vezető úttal az Álom birodalmába a végén valóban megtisztelték a történetét. Mintha egy eddig nem látott, fontos puzzle-darabka került volna a Sandman-univerzum méltó helyére, aminek a hiánya csak most tűnt fel; úgy, hogy eddig nem hiányzott, és mégis, minden oldalán pontosan illeszkedik.

Valójában persze ez is illúzió – ha nem is a huszadik századé, hanem mai, és meglehetősen divatos. Szerencsére a belebeszélők tudják ezt, tisztában vannak vele, mibe szőtték a maguk (nyugodtan mondhatjuk, hogy rajongói) látomását. Én úgy döntöttem, hogy van benne helye. De bárki dönthet másképp. Mert ahogy az igazán jó crossovertől elvárás, az eredetiből Hill és Rodriguez babaháza egy szemernyit nem vett el. Egész marad akkor is, ha nem illeszted bele ezt a puzzle-darabot. Már pusztán ezért nagyon hálás vagyok nekik. Mint ahogy (szokás szerint) csak megköszönni tudom a FUMAX dolgozóinak odatett, gondos munkáját, amivel ezt a könyvet a kezembe adták.




2023. január 12., csütörtök

Margaret Atwood: Égető kérdések

„Rövid távon csak annyit várhatunk el a művészektől, amit mindig is elvártunk. Ahogy az egykor szilárd bizonyosságok elporladnak, talán elég lesz a saját művészi kertünket megművelni – tenni, amit tudunk, amilyen jól csak tudjuk, és ameddig képesek vagyunk rá; hogy alternatív világokat teremtsünk, amelyek egyszerre jelentenek átmeneti menekülést és értő bepillantást; hogy ablakot nyissunk az adott világban, amely lehetővé teszi, hogy kilássunk.
A Trump-korszakban a művészek és az írók azok, akik emlékeztethetnek bennünket válság vagy pánik idején, hogy mindannyian többek vagyunk egyetlen szavazatnál, statisztikai adatnál. Az egyes ember életét deformálhatja a politika, de végső soron nem a politikusaink summája vagyunk. A történelem során ez nyújtott reményt a művészeti alkotásra, amely az adott korban és helyen erőteljesen és ékesszólóan fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni.”
 
Az idézet a 2017-es „Mi a művészet Trump alatt?” című esszéből származik – melynek puszta léte is bizonyítja, hogy Margaret Atwood, akit sokan látnoknak, mások boszorkánynak neveznek, amiért rendre évtizedekkel előre ráérez a korszellemre, még mindig, nyolcvan felé sem fogja be a száját. Hálistennek. Az Égető kérdések magyar nyelven az első esszékötete – mint a bevezetőből megtudjuk, hazájában immáron a harmadik. Borzasztóan örülnék, ha a korábbiak is megjelennének, függetlenül attól, hogy a hatvanas-nyolcvanas évek közéleti írásainak aktualitása szigorúan véve már a múlté – Atwood szövegei jellemzően nagyon jól öregszenek, és ha regényben már a nyolcvanas évek elején „előrejelezte” korunk legfájdalmasabb visszarendeződéseit, vajon milyen tanulságokat vonhatnánk le most a korai esszéiből? Belegondolni is félelmetes.
 
Már a róla szóló dokumentumfilm is kiemelte: Atwood olyan művész, aki soha nem fordítja el a fejét. Nem kerüli a kényes kérdéseket, nem törődik azzal, miről „illik” írnia, sem azokkal, akik elhallgattatnák. Metszően intelligens és széles érdeklődési körű megfigyelő – ahogy a gyerekkortól őt kísérő természetmegfigyelések során képes órákon át csendben, türelemmel, teljes áhítattal várni egy madárra és közben magába szívni a környező erdő minden apró neszét, úgy figyeli a társadalmi változásokat, az irodalmi tendenciákat, az alkotótársak működését, a kultúra helyzetét. Minden érzékszerv kiélezve, minden részlet elraktározva, minden összefüggés feltárva. Nála nincs felszínes megfigyelés, nincs jótékony vagy propagandisztikus csúsztatás. Talán az ösztönös érdeklődés és a kíméletlen fegyelem elegye az, ami ennyire ellenállhatatlanná teszi – csak az figyel ennyire arra, hogy minden szó a helyén legyen, aki tökéletesen tisztában van a szavak erejével.
 
S hogy mégis miről ír? Mindenről és bármiről, ami épp foglalkoztatja – közéletről, politikáról, környezetvédelemről, művészetről, pályatársakról, saját műveiről. Szigorúan véve az irodalomrajongóknak nyilván a legérdekesebbek utóbbiak lesznek: bevallom, bennem tán épp ezek hagyták a legkevesebb nyomot. Atwood van annyira magabiztos szerző, hogy minden, amit el akar mondani a művéről, az benne legyen a műben. Épp ezért, amikor saját magát „elemzi”, azt azzal a jóleső érzéssel olvasom: de hisz ez mind ott van benne. Kiolvasható. Ami a legkevésbé sem azt jelenti, hogy regényei egyszerűek vagy egyszerűen dekódolhatóak lennének – sokkal inkább azt, hogy elég tudatos ahhoz, hogy elgondolkodtatni akarjon, ne rejtélyeket bogoztatni az olvasóval. Jóval érdekesebb, amikor pályatársakról ír: ezek közt vannak bevezetők, méltatások és sajnos megemlékezések is. Alice Munro Nobel-díja után a fél világ megtudhatta, hogy Atwood mennyire értékeli a honfitársat: e válogatásba is bekerült két esszé a „másik” híres kanadai kortárs írónőről; de akad itt Dickensről, Ray Bradbury-ről, Doris Lessingről, Franz Kafkáról, Ursula le Guinről és Ryszard Kapuscinskiről is írás. Nem maradhat ki persze Shakespeare (és Atwood saját Vihar-parafrázisa), meglepő módon bekúszik a kötetbe Stephen King, és a korai hatások közt még egy kis Lucy M. Montgomery is. A legjobban tán azon szórakoztam, amikor leírta, hogy a hatvanas évek Párizsában diákoskodva mennyire rettegett attól, hogy találkozzon a rajongva tisztelt Simone de Beauvoirral – érthető, magam is félelmetes jelenségnek képzelem. Vajon gondolta volna a huszonéves Peggy, hogy egy nap egy polcra kerül vele?
 
Szerintem gondolta. Atwood írásaiból süt valami megkérdőjelezhetetlen magabiztosság – lehet, hogy sokak által csodált bátorsága, látnoki ereje, „boszorkánysága” mögött egyszerűen ez áll: hogy sosem kételkedett benne, hogy megteheti, leírhatja, kimondhatja. Vannak szerzők, akik minden leírt szóba belehalnak kissé, kiknek teljes életét végigkíséri a bizonytalanság, a depresszió, annak reménytelensége, hogy megfeleljenek saját elképzeléseiknek – iszonytatóan gyönyörű életműveket köszönhetünk nekik, és iszonyú halálokat. Atwood nem tűnik olyannak, aki bele akar halni az alkotásba. Jóízűen viccelődik azzal, hogy a hatvanas években rendre azt kérdezték tőle az olvasók: „maga mikor lesz öngyilkos” – hisz költőnő volt és akkoriban a költőnőktől az öngyilkosság elvárás volt. Na tessék, egy újabb elvárás, aminek nem volt hajlandó megfelelni. Szerencsénkre. Mintha csak azt akarná illusztrálni egész életművével, hozzáállásával, fékezhetetlen alkotókedvével és humorával, hogy nem muszáj belehalni a művészetbe. Úgy is alkothat az ember, ha megőrzi a józan eszét.
 
Persze ehhez nem elég a magabiztosság – kell egy társ, aki évtizedeken át támogat. Több, mint megható, ahogy elhunyt párjától, Graeme Gibsontól búcsúzik: ne legyenek kétségeink, abban, hogy Atwood ennyire sikeres lehetett, óriási szerepe volt a hátországnak. És kell egy olyan szilárd alap, mint amit a gyermekkora nyújtott: iszonyú érdekes, ahogy a környezetvédelemről, a környező világhoz való viszonyról, az ember természetbe kötöttségéről ír. Ahogy írja, már akkor környezetvédő volt, amikor még nem is létezett a fogalom, nemhogy trend lett belőle – egyszerűen azért, mert a természetben nőtt fel. Az entomológus apa munkája okán a fél évet a kanadai vadonban töltő családban felnőve hogy is szakadhatna el valaki a természettől? Hogy ne akarná megőrizni? Hogy ne lenne kihegyezve minden változására, minden káros hatásra? Vigyétek ki a gyerekeket az erdőbe, és felnőve mind természetvédő lesz – szólna nagyon leegyszerűsítve a tanítás. Nyilván ennél ez milliószor bonyolultabb, de el kéne gondolkodni azon, hogy nem izmusokra lenne szükségünk, hanem alapértékekre. Csak sajnos az útról, amin évtizedek óta járunk össztársadalmilag, nagyon nehéz visszafordulni. Legyen szó a környezet kizsákmányolásáról, a politikai szélsőségekről, az adataink kiárusításáról, a művészet elértéktelenedéséről, az emberi jogok megnyirbálásáról…
 
„Ki mondja meg, hogy te az vagy, aki vagy? Bárki, aki képes megváltoztatni az adataidat.
Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.
Vannak önként vállalkozók? Értem. Gondoltam, hogy nem lesznek. Nem lesz könnyű.”
 
Írta ezt 2015-ben az az Atwood, aki 1984-ben megírta A Szolgálólány meséjét, mintegy előrevetítve a 2010-es évek antifeminista fordulatát és a Trump-korszak ámokfutását. Tavaly, 2022-ben az USA tagállamai elkezdték szigorítani az abortuszra vonatkozó szabályokat, mire nők tömegei kezdték letörölni telefonjaikról a menstruációs appokat, nehogy megfigyeljék „rendellenes” működésüket. „Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.” Látnok? Boszorkány? Vagy csupán egy minden érzékszervét kiélező, átlagon felüli megfigyelője a már mélyben lappangó folyamatoknak? Őszintén szólva, tekintve hogy ő írta a MaddAddam-trilógiát is, baromira örülnék, ha nem derülne ki, hogy minden látomása valóra válik. Végezetül álljon itt két idézet, művészetről és annak értelméről. Valójában nagyjából húsz passzust bejelöltem, és legszívesebben mindet bemásolnám ide. Ennek a nőnek tényleg minden szava aranyat ér. Most felteszem a kötetet a polcra az életmű többi darabja mellé – de nem hiszem, hogy sokáig ott fog pihenni. Újra meg újra kézbe kell venni, olvasni, hagyni, hogy átmosson az a józanság, ami süt belőle és a remény, ami, bármily baljósak is megfigyelései, ott lapul a sorok között. Mert ahogy írja, „a remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van.”
 
„Természetesen lesznek tiltakozó mozgalmak, a művészeket és írókat arra fogják biztatni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Erkölcsi kötelességük lesz - vagy legalábbis ezt mondják majd nekik - hogy hallassák a hangjukat az ügy érdekében. (A művészeket mindig kioktatják az erkölcsi kötelességükről, ezt a sorsot más szakmák képviselői, például a fogorvosok, általában elkerülik.) De az alkotóknak nehéz megmondani, mit alkossanak, vagy megkövetelni tőlük, hogy a művészetüket egy mások által kitalált magasröptű cél szolgálatába állítsák. Azok, akik követik az ilyen intő jellegű utasításokat, valószínűleg csak propagandát vagy kétdimenziós allegóriát fognak gyártani – kínos prédikációkat, akárhogy is nézzük. A középszerűek galériái jó szándékkal vannak kitapétázva.”
 
„Mi, írók mindig téged szólítunk meg, ismeretlen egyediségedben.
Ó, Olvasó, élj örökké! (Te - az olvasó egyén - persze nem fogsz örökké élni, de vicces ezt mondani, és jól hangzik.)
Mi, írók, nem tudunk elképzelni téged; mégis muszáj megtennünk.
Mert nélküled az írói tevékenység bizonyosan értelmetlen és céltalan.
És emiatt természeténél fogva reményteli cselekedet, mivel az írás egy olyan jövőt feltételez, amelyben létezik az olvasás szabadsága.
Megidézünk téged, Titokzatos Olvasó; és ím: létezel! Létezésed bizonyítéka pedig az, hogy épp most olvastál a létezésedről, ezen a lapon.”


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

 

2023. január 9., hétfő

2022 - egyenleg, meg némi apró

Kuksik az ablakban (kattintásra megnőnek)
„Nem nő be a fejem lágya. Szerintem már nem is fog.”
Így zártam a bejegyzést, mikor 2022 részemről első bejegyzésében összefoglaltam 2021-et. Most, hogy nekiülök ennek a szabálytalan összegzésnek, kénytelen vagyok belátni: mintha a tavalyi évet rászántam volna, hogy ezt a mondatot illusztráljam. Talán soha életemben nem apróztam el magam ennyire felszabadultan; miközben aggódni valóból bőven akadt, és a bal vállam is gyakran szerepelt, mint vigasz-párna életem értelmének, hogy legyen hol kizokogni magát (látszólag olyan apróságok miatt, mint hogy elment a wifi). Nem volt könnyű a tavalyi év, és mégis; érzésem szerint többször voltam nagyon boldog, mint eddig valaha – lehet, hogy mostanra fordult bennem termőre a képessége. Szükség volt erre. Kettőnk közül soha nem én voltam úgymond a bázis, a stabilitás megtestesítője, sőt; mindig velem volt a baj, ütődések és kopódások, önpusztítások bajnokaként – most visszaadhattam ebből valamit, annak, aki annyiszor tartott meg az imbolygásaimban. Bár ne lett volna rá szükség!
 
Az észlelőhely munkában
Ennyit a magánéleti szálról. Furcsa, ha húsz év együttélés után így látsz meg valakit a maga valójában a változásain át, avagy nem is; semmi furcsaság nincs benne, egyszerűen jó rácsodálkozni arra, akit (úgy hitted), untig ismersz. Közös kis rituáléinkon, a megszokások kis rutinjain túl, egymás körül keringésünk és önpörgéseink összképében úgyis folyton változik a Timi-, meg a Zoliuniverzum. Változnak, vagy csak más hangsúlyt kapnak a sokszor látott, újjá értelmeződő részletek. Mint mikor a szokott szilveszteri A Gyűrűk Ura maraton első filmjében (messze a leginkább kimódolt – később ezt a műgondot felfalta a határidők teremtette rohanás) Gandalf berántja az ablakon keresztül az őt és Frodót kihallgató Samut. „Kérem, uram, ne varázsoljon el engem valami csúfsággá!” Pöszögi a hobbit. „Ne? Van jobb ötletem, hogy vegyük hasznodat!” Feleli a mágus. Aztán látjuk a tájba siető Gandalfot és Frodót egy kantáron vezetett lóval. Amíg el nem hangzik a „...ne maradj le, Samu!” és be nem siet hátulról a kivágatba a másik hobbit, a történetet nem ismerők pár pillanatig hihetik úgy: a paci maga Samu, akinek így veszik hasznát. Kis filmes poén, amit csak most vettem észre, a sokadik újranézéskor. Ha így csodálkozol rá, így rejt titkokat az érzetre bőven feltárt, ismerős gesztusokból fonódó életünk is. Lehet persze az is, tényleg kezdjük elfogadni, hogy úgysem ismerjük a történetünk – hogy lehetetlen előre látni, és ennek tudatában kell (ha egyáltalán) tervezni.

2023. január 6., péntek

Keserédes búcsú 2022-től

Csupa-csupa saját kép - kattintásra megnőnek
„Néha azt érzem, miközben körülöttem összedől a világ, én most kezdek szárnyalni”
– ezzel zártam 2020-at, amit Covid ide vagy oda, azóta is életem egyik legsikeresebb évének tartok. 2021 zárása már árnyaltabb volt, megbillent egyensúlyról és identitásválságról írtam, de akkor még a külső sikerek legalább megkérdőjelezhetetlennek látszottak, a konfliktus inkább bennem volt – blogolás, kultúrához való viszony, munka-magánélet egyensúly, ilyen úri huncutságok. Hát, 2022 legalább egyértelművé tette: az élet szempillantás alatt válhat egy halom fossá, felesleges szépíteni. Végülis, aki nehezményezte volna, hogy merjük jól érezni magunkat, miközben „összedől körülöttünk a fél világ”, megnyugodhat: most már mi sem érezzük annyira jól magunkat. Az a sikersorozat, ami az előző két-három évemet jellemezte, brutális falnak rohanásban csúcsosodott ki, és azt lehet mondani, hogy január óta csak keresem a helyem az amúgy még mindig „álom” munkámban – már amikor épp ez van fókuszban. Mert a munka-magánélet egyensúly problematikája is kapott egy szép kis pofont: egy egészségügyi problémahalmaz és a csodálatos magyar egészségügyi rendszerrel vívott fél éves küzdelem mondhatni, mindent vitt – más az, ha az embernek két vizsgálat, két fájdalomhullám, két sírógörcs között van csak érkezése önmegvalósításon meg a sikersorozat kudarcán gondolkodni. Ettől még nem lesz persze kevésbé fájdalmas, de kevesebb figyelem jut a kis sértett önérzetemre és az elbaszott karrierlehetőségekre. Majd eljön az ideje ennek is, legkésőbb akkor, ha végre vége az egészségügyi vesszőfutásnak, addig meg marad a csendes agónia.
 
Ennyit a magánéleti szálakról, aggódni azért nem kell, nincs közvetlen életveszély, sem egzisztenciális vészhelyzet, objektíven nézve verjük a popónkat a földhöz amiért még mindig milyen jó dolgunk van. Tesszük is, elég gyakran. Csak ettől még az ember szenved, pláne, ha érző lény, pláne ha sok évnyi analízis és megküzdött válságok sokasága van mögötte. Kurva nehéz megőrizni a józan eszünket – hát még, ha a saját kis nyomorunkból kitekintünk: a szomszédban zajló háború, a minden oldalról szorító gazdasági recesszió, a fojtogató politikai környezet, a társadalom egészének pszichés állapota már nem engedi, hogy becsukott szemmel menjünk el mellette. Mindannyian a végletekig vagyunk feszítve, és olykor elég a legkisebb válság, hogy elpattanjon a húr. Aztán artikulálatlanul zokogunk azért, mert már megint elment a wifi. Például.
 
Az egyetlen igazán pozitív hozadéka ennek a kudarcos évnek az, hogy visszataláltam a blogoláshoz. Még nem igazán tudom, hogy most legyek-e hálás a történtekért (nem…) mert visszafordítottak egy úton, amin nem szerettem járni; vagy tekintsek úgy erre, mint egy reménybeli egyensúlyi állapot előszelére (bárcsak…); egyáltalán: meddig fog tartani, meddig visz a lendület, meddig lesz mondanivalóm és meddig lesz szükségem arra, hogy azt ide csatornázzam? Nem tudom megfogni a pillanatot, amikor eldőlt, hogy én akkor megint írni fogok – azt tudom (mert most megnéztem) hogy január és július között semmi nem jelent meg tőlem, aztán augusztusban Kim Stanley Robinson új könyve meghozta az áttörést és utána hónapról hónapra egyre nagyobb lelkesedéssel pötyögtem. Hogy az újrakezdés KSR érdeme-e vagy véletlen, hogy épp A Jövő Minisztériuma olvastakor értem el arra a pontra a szellemi nihilben, hogy kellett ez a csatorna, különben megőrülök, rejtély – azt viszont elspoilerezem, hogy a regény maga egyben az év legjobb olvasmánya is lett
😀 Most jön a szokásos vekengés: fogalmam sincs, meddig fog tartani ez a kegyelmi állapot, hogy kedvem is van írni, akad mondanivalóm is, meg időm és energiám is van rá. Lehet, hogy tartós lesz – lehet, hogy jövő hónapban jön egy szuper új lehetőség, ami elviszi a fókuszt, vagy… most komolyan, mit lehet itt manapság tervezni? Pillanatnyilag ott tartok, hogy a műtétemtől egy újabb járványon és gazdasági csődön át egy meteor becsapódásáig bármire látok esélyt, szóval nem merek én már jövő hétig se tervezni… Ha posztolok, úgyis észreveszitek, remélem, néha azért el is olvassátok ;)

2023. január 3., kedd

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura

A Gyűjtemény
A Gyűrűk Urába 1983-ban szerettem bele, egy kollégiumi lakótársam mesélte el egy éjjel elejétől a végéig, és adta a kezembe aztán a saját példányát. Akkor rajzoltam ágyam fölé az első térképet, és kezdtem meg a hosszas benne lakást a mesében. Hol járt könyvbirtoklással, hol nem; de lényem egy része az első olvasás után a kötetek nyíló kapuja nélkül is Középföldén lakott. A Gondolat kiadó gondozta 1981-es kiadással azóta is szoros a kapcsolatom: mindig szinte pontosan ott nyílik, ahol akarom. Ugyanígy jártam A hobbit Szobotka Tibor által A babónak fordított kiadásával – az a kötet, amit rajtam kívül számosan kikölcsönöztek a dunaújvárosi gyerekkönyvtárból, az első, amiben ezt a történetet olvastam, ez az ütött-kopott, átkötött kis könyv végül egy könyvtári kiárusításon nálam landolt. Nemcsak a történetekkel, de a hordozóikkal is meghitt a kapcsolatom. Persze, hogy kíváncsi lettem a professzor többi történetére is!

Mindmáig szeretve tisztelem ezt a világot álmodást, ami nekem nemcsak minden eszképizmus Himalájája, de gyűrődéseiben, töredékességében is a mítosz maga. Egy sajátságos, a miénktől gyökeresen különböző világnézet legfontosabb kortárs lenyomata. Már ideje volt, hogy elétek kerüljön így, rendbe szerkesztve mindaz, amivel körbeszőttük az élményt ezen a blogon. A könyvről ajánlok először írásokat, aztán az életmű ide vágó többi kötetéről, A hobbit meséjével kezdve. Majd elidőzünk a történetekből született filmeknél. Utána körbesétáljuk a meséket és történeteket, amelyek szorosan véve nem kapcsolódnak Középföldéhez. Nem utolsó sorban megmutatjuk, mi olvasható el magyarul Tolkien, a nyelvtudós munkásságából. Végül néhány agymenés és beszámoló (kis színesek, mondanám, de nem igazán kicsik). De kezdjük először a Könyvek Könyvével. Hiszen évek alatt egyetlen írás helyett egész bejegyzés-sorozatban próbáltam elmesélni, miért ennyire fontos nekem, miért rajongásunk tárgya A Gyűrűk Ura:

2022. december 29., csütörtök

Hilary Mantel: Tükör és fény

„Morust mostanában mártírként emlegetik, nem pedig olyan személyként, aki rosszul becsülte fel az esélyeit. Azt hitte, képes lesz befolyásolni Henriket, mondta Cromwell Chapuysnek, és talán igaza is volt; de aztán olyasvalamivel találta magát szemben, amire nem számított: Boleyn Annával. Mi, tanácsosok, jövőbe látó, bölcs embernek hisszük magunkat, komoly ábrázattal vázoljuk a pozíciónkat, előteregetjük terveinket, az éjszakába nyúlóan érvelünk álláspontunk mellett. Aztán beront egy kislány, felborítja a gyertyát, és lángra lobbantja ruhánk ujját, hogy a bőrünket mentve, őrjöngve csapkodjuk magunkat. Meggyötör, hogy egy alamuszi tolvaj, mint Riche, felülkerekedjen rajtam; hogy egy bolond, mint Pole, meglékelje a hajómat; hogy egy idióta, mint Lisle, vízbe fojtson. Talán lesznek, akik azt állítják, hogy az evangéliumért haltam meg, ahogy Morus a pápáért. A legtöbben azonban nem fognak mártírnak tekinteni, legfeljebb olyan személynek, aki feláldozta magát az életben való előrelépés nagy ügyéért.”
 
Tizenegy évvel és majd’ háromezer oldallal azután, hogy a Farkasbőrben lapjain megismerkedtünk az egykori konyhalegénnyel, az iszákos apja mellől a legkülönbözőbb európai hadseregekbe menekülő, Firenzét és Antwerpent végigkémkedő, onnan Angliába visszatérve a kor legnagyobb formátumú politikusává és VIII. Henrik államminiszterévé érő Thomas Cromwellel, Hilary Mantel gigantikus Tudor-trilógiája elért a végére. A maga nemében páratlan irodalmi vállalkozásnak már az első két kötete is többszörösen nehezített pályát jelentett az olvasó számára: Cromwell szemszögéből nézve, a bőrébe bújva, olykor csapongó gondolatfolyamait, máskor hidegfejű racionalitását, megint máskor embertelen kegyetlenségét belülről - mintegy belső monológként - hallgatva Henrik vérgőzbe burkolt Angliája még a történelemkönyvekből ismertnél is rémületesebb helynek tetszik. Nem egyszer olyan érzésem volt, mintha valami pokolbéli bűzös mocsáron gázolnék át, fejemben a környező poklot tervező démon gondolataival. Közel egy hónapig tartó, itt-ott küzdelmes olvasás volt, olykor meg kellett szakítanom valami könnyed kis semmiséggel, annyira lehúzott – miközben egyébként sokszor roppant szórakoztató szöveg, és tagadhatatlanul sodornak magukkal végeérhetetlen intrikái.
 
„Amint a királyné feje elválik a testétől, Cromwell már indul is.
 
Azt hiszem, e felütés méltán kerül be a legjobb első mondatok közé. Mantel szokásához híven pontosan ott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagyta: Boleyn Anna nyakára épp lesújtott a francia hóhér kardja, Cromwell pedig siet a királyhoz jelenteni, immáron minden akadály elhárult a Jane Seymourral kötendő frigy elől. Henrik boldog, Cromwell boldog: a szelíd, halkszavú, kedves, bárminemű ambíciótól mentes Jane épp az ellentéte Annának, aki a királyi nászágy mellett az egész birodalom feletti irányítást is magáénak akarta. Mindenki megnyugodhat, hamarosan megszületik a várva várt trónörökös, béke van. Ám ez nem az a sorozat. Királydráma helyett tizenhatodik századi Kártyavár, amit kapunk: a vallási reform ugyan végigsöpört Anglián, Cromwell terveinek megfelelően szépen csorog az államkincstárba (s a baráti főurak főkönyveibe) a felszámolt apátságok, elkobzott egyházi vagyonok jövedelme, ugyanakkor a skót határvidék lázong, a Rómához hű főurak szervezkednek, a Boleynek bukása ellenére pozícióban maradt Howard-pereputty pedig mindent megtenne, hogy kigolyózzák a Boleyn Annát felemelő, majd elveszejtő Cromwellt a hatalomból.
 
Mindemellé a franciák és a spanyolok hol megújuló, hol megrekedő szövetsége folyvást veszélyezteti Henrik trónját, Róma az apja által fattyúnak bélyegzett Mária hercegnőt támogatja, a németalföldi fejedelmek Luther tanai miatt nem szimpatizálnak a legfőbb egyházi hatalmat magához ragadó, ám nagyrészt a római katolikus dogmákat követő Henrikkel. Királyunk, aki egy kislány libbenő ruhaujja miatt szembement a fél világgal, hirtelen ott találja magát, hogy mindenhonnan ellenségek veszik körül, saját országát pedig szétszaggatják az acsarkodó nemesek. Akik, miközben friss kiscsibéikkel próbálják felkelteni Henrik érdeklődését (mert Anna példája megmutatta: a király kegyeibe az ágyékán keresztül vezet a legbiztosabb út), egy dologban egyetértenek: mind gyűlölik Cromwellt. A kötet ezer oldalát végig belengi a minden oldalról való fenyegetettség érzése – Cromwell oly magasra emelkedett, amit már nem tűrhetnek ezek a családfáikba szédült bárók és grófok. Nem elég, hogy lényegében az összes fontos politikai pozíció az övé, hogy vagyona vetekszik a királyéval, még ráadásul nemesi rangot is kap.
 
Cromwell a legjobb tudása szerint (no persze a számára legnagyobb politikai hasznot hajtó módon) próbálja megőrizni a békét, pávatáncot jár a külföldi követek között, királynőket végeztet ki és újabb házasságokat szervez, megbékíti Henriket a lányával, Máriával (s ezzel megóvja attól, hogy Angliát lerohanja a spanyol armada a hercegnő esetleges kivégzése miatt) – mindeközben nem veszi észre (valóban nem?), hogy ellenfelei minden lépését módszeresen ki fogják játszani ellene. Ha fegyvereseket gyűjt maga mellé, hogy mint minden nemes, kiállíthasson egy sereget az északi lázadók ellen – Henriket akarja támadni. Ha a franciákkal, a spanyolokkal, a német fejedelmekkel tárgyal – saját pártjára akarja állítani őket. Ha Mária érdekeit védi – el akarja venni a hercegnőt, hogy Henrik után ő uralkodhasson felesége jogán. A főurak szemében Cromwell maga az Antikrisztus – Mantel legnagyobb erőssége épp az, hogy az olvasó tarkóját is bizsergeti az érzés: nem lehetséges-e, hogy tényleg az?
 
Cromwell mindig mások előtt jár egy lépéssel. Már azelőtt készült Anna bukására, hogy Henrikben felmerült bárminemű gyanú – ne feledjük, ő vezette a Wolf Hallba, a Seymourok otthonába a királyt azon a végzetes nyáron. Hidegvérrel állított fel és állított félre sakkbábukat – kezében mindenki csupán eszköz saját céljai elérése érdekében. Ugyan miért is ne feltételeznénk, hogy a beteges, magányos, mindenki által elárult Máriához sem csupán a szánalom vezeti? Miért hinnénk el, hogy a király érdekeit tartja szem előtt, amikor megbékélést sürget elsőszülött lányával? A Putney-i patkolókovács fiáról, aki miniszterré és főpecsétőrré emelkedett, s grófi rangig vitte, miért is ne tudnánk elképzelni, hogy Henrik koronájára pályázik? El tudjuk. Ez a legszebb ebben a könyvben – hogy Cromwellről mindent és mindennek az ellenkezőjét is el tudjuk képzelni. Háromezer oldalt töltünk ennek a zseniális szörnyetegnek a fejében, és a végén semmivel sem vagyunk közelebb ahhoz, hogy ismerjük. Adott egyfelől egy pragmatista manipulátor, aki Macchiavellit tekinti példaképnek; aki ha kifogy a kincstár a tartalékból, kidolgozza a Rómától való elszakadást, hogy rátegye kezét az egyházi vagyonra; aki laza kézzel állít félre királynékat, hercegeket, püspököket; aki minden Henriknek szerzett font után magának is félretesz egyet. Másfelől egy szerető apa, aki bármit megtenne, hogy fiát minél magasabbra tolja (el is veteti vele Jane Seymour testvérét); a lehető legkisebb rosszra törekvő államférfi, aki próbálja visszafogni az ekkorra már az elmebetegség jeleit mutató király vérengzését; diplomáciai zsonglőr, aki a békét tartja szem előtt.
 
Hogy mibe bukik bele? Épp abba, ami felemelte: a király szerelmi szeszélyeibe. Amikor a német fejedelmekkel kötendő szövetséget megpecsételendő megszervezi a király házasságát Cleves-i Annával, mellélő. Henriknek nem tetszik az ara. Ugyanekkor meglebbenti a ruhaujját egy újabb kislány, Howard Katalin, aki ugyan sem észben, sem ambícióban nem mérhető egykori unokanővéréhez, az idősödő, kéjvágyó királynak épp elég: egy újabb házasság, amit meg kell semmisíteni, egy újabb bűnbak, akit fel kell áldozni, egy újabb hatalmi vákuum, amit be kell tölteni. Az addig vádmorzsákat gyűjtögető főuraknak pedig más se kell: Cromwell lesz a bűnbak, aki a kudarcos házasságszerzés mellett lassan minden balszerencséért felel, ami Henrik udvarát meglegyintette. Mantel mestere a keretes szerkezeteknek. Egy kivégzéssel s a vele egy napon megtartott királyi esküvővel indítunk, s egy kivégzéssel és a vele egy napon megtartott királyi esküvővel búcsúzunk. Cromwellnek éppúgy egy „gyertyát feldöntő kislány” lesz a végzete, mint Morus Tamásnak. S ugyanúgy végzi, mint a nő, akit bár felemelt, majd szemrebbenés nélkül megbuktatott, titkon mindig is csodált: „Anna egyetlen célt tűzött ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett”. Hilary Mantel Cromwellje számára sem a hóhér bárdja a legnagyobb csapás. Hanem a kudarc. Hogy hiába emelkedett elképzelhetetlenül magasra, nála sokkal ostobábbak győzték le. Hogy nem királyként, nem is fűúrként, nem Britannia legnagyobb politikusaként halt meg, hanem senkiként. Ahogy született. Sovány vigasz: a történelemkönyvek szerint Henrik később semmit sem bánt meg annyira, mint Cromwell kivégzését. Sajnos, hogy ehhez mit szólt volna, már nem tudhatjuk meg.


A sorozat korábbi kötetei: 

Kiadó: Libri
Fordító: Gázsity Mila 
 

2022. december 25., vasárnap

Nézzünk valami karácsonyit!

Nézzünk valami karácsonyit! Hozza úgy a kedvünk – mert miért ne. Az eltelt években reszkettek a betörők, robbant a Nakatomi Tower teteje, igazából szerelem uralkodott a Holiday alkalmával. Néztünk valami karácsonyit. Volt morbid és felszabadult választásunk is, volt nosztalgikus, meg olyan is, ami csak úgy beesett, mint egy elkésett rokon a családi szentestére. Aztán Timi rátalált a norvég sorozatokra, és 2020 fura adventjében beleszeretett az Új barát karácsonyra mini szériájába. Írt róla egy szeretetre méltót, s megnézette velem is, végül, nem is pont karácsonykor, hogy végre megérthessem, mi ragadta ennyire magával. Nagyon nem bántam meg, hogy hagytam magam, komolyan rég szórakoztam ennyire felhőtlenül, komolyan rég hatott meg ennyire valami sorozatipari, ami azért ilyen, hogy hasson. Simán lebontotta minden cinizmusom.

Egy szinte vállaltan Bridget Jones-klón. Ami azért jóval több lett, finomabb, fűszeresebb, két síléccel a talajon állva-suhanva. Johanne párvadász kalandjainak alján annyi ismerős reakció, szelíd, hétköznapi realizmus lakott; annyi valóban megeső és teljes érzetű apróság, hogy volt mire rárétegződjön ez a kedves, de egyáltalán nem ártatlan, nyers és szókimondó, vagányra tetovált, bővérű mese. Ida Elise Broch vérbeli komika, a plakátról is ránk bambuló karikatúra-arccal, de közben egy hallatlanul széles skálán hiteles színész is. És kolosszális menazséria csapongott körülötte. Én az első évad után nem hittem volna, hogy lehet így folytatni, mert imádtam annak a végét – de a második úgy tett hozzá minden szereplőhöz, ahogy az ilyen szériák közül csak a legbátrabbak, mondjuk egy After life. Nem tudom, lesz-e harmadik – annak ellenére nem bánnám, hogy imádtam ezt is, ahogy duplázás abbamaradt.

Ugyanez az alkotógárda, Per-Olav Sörensennel, a rendezővel az élen tett most boldoggá bennünket két este, amikor ledaráltuk a Karácsonyi vihar című hatrészes minit. Ha amaz Bridget Jones-klón volt, ez kacarászva Igazából szerelem. Rájöttem miatta valamire a karácsonnyal kapcsolatban (túl azon, hogy körülvesz); hogy valóban van bennünk valami zsigeri igény ezekre a boldog végekre. Hogy ott hagyjuk abba a mesélést, azon a ponton, ahol feloldozást nyertünk, ahonnan a becsukódó ajtókkal szemben kinyílik egy másik. Az a születés, aminek a jegyében ezek a mesék regélnek (ha hiszed, ha nem), csak egy ilyen kinyitott ajtó. Egy lehetőség, megváltódásra, kegyelemre, hogy elszámolhasson ki-ki a maga adósságával. Ez a kis részekre tördelt szkeccsfilm egyik történetszálában sem ígér egetverő izgalmakat, vagy hatalmas katarzist, de csaknem mindenhol megőrzi a valószínűség sajátos faktorát – igen megesnek velünk ezek, még sokkal cifrábbak is; ahogy beleélünk egymás életébe.

Egy öregedő zongoraművész, amint nem tud rágyújtani a reptéren sehol. Lehet, hogy ez a legkisebb problémája. Egy utas, aki Marbellára tart, és már átöltözött a klímájához. Amúgy lát, nemcsak néz. Egy popsztár, akit irritál az asszisztense, a testőre, az egész reptér – de leginkább saját magából utazna el, ha lehetne. A mikulás, akinek tele a töke a gyerekek kívánságaival. A reptéri alkalmazott, akihez hozzátapad egy gazdátlan kiskutya sorsa. Egy anya, aki a fiát vinné át az óceánon, egy szemműtétre. Egy csapos, aki szeretne beszélni a reptér lelkészével; lenne neki miről. De a lelkész nem ér rá – elveszített egy öregembert, aki most ott bolyong ebben az átmeneti térben. Ahol egy lány végre találkozna a soha nem látott apjával, de nem tudja, mit vegyen neki karácsonyra. Ahol a naiv influenszer és a rezignált pilóta véletlenül egy asztalhoz keveredik. Ahol egy kikapós csajszi szakít a szeretőjével, de így sem biztos, hogy karácsonyra hazaér. Ahol az ügyvédnő elveszti a pénztárcáját, miután mindenkinek alaposan az idegeire ment – a nélkül ül be egy taxiba. Ahol a folyvást veszekedő apu meg anyu egyszer csak ráébrednek: a lányuk eltűnt mellőlük. A reptéren, ahonnan egy darabig biztosan nem utazik senki sehova: minden járatot töröltek.

Az alkotók rengeteg utalással mesélnek, nagyon sok ízzel játszanak, és nemcsak a karácsonyi mesék fűszereit használva. A popsztár történetében, ami az egyik kedvencem lett (Ida Elise Broch megint – de nemcsak ezért) nekem ott ül a Sandman egyik mese-ágának, Halál hugi egyik történetének íze, gyönyörűen megidézve. Ilyen idézetet szinte mindegyik kis elemben detektálhatsz, sőt, akár ki lehetne mondani, hogy szinte semmi eredeti nincs ebben a könnyed, hatrészes szösszenetben. Viszont ezt olyan elegánsan viseli, ahogy a karácsonyi történeteink a vég nélküli ismétlést. Nem azért szeretjük őket, mert valami gyökeresen újat akarnak. Hogy mégis úgy érzem, ez a sorozat is ott ül ebben a sajátos norvég innovációban: ezt a szokásosat ez a széria is aprólékos, ismerős, hiteles momentumokra alapozva meséli el. Két ünnep közt, eltelve a sokféle családi jóllakottsággal szokott lenni időtök – engedjetek ennek a kísértésnek. Hadd vegyen körül.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...