Simon Stålenhag: A Labirintus

Ezt a könyvet jó eséllyel fél óra alatt végiglapozod, de jó eséllyel aztán órákon át nem enged el. Velem ez történt, ezt mesélném, hogy min járt a fejem órákon át, úgyhogy ez az írás megint azoknak szól elsősorban, akik már betévedtek ebbe A Labirintusba. Ha kényes vagy arra, hogy ízelítők nélkül hasson rád, amit ez a zseniális skandináv (rém)álmodott nekünk, ne olvasd tovább!

Simon Stålenhag előző, magyarul megjelent könyve, a Mesék a hurokból kapcsán arra jutottam, ha át akarod neki engedni magad, akkor jársz a legjobban, ha szabadjára engeded magadban a benned nosztalgiába göngyölt gyereket. Most arra kérlek, zárd el magadban jó mélyre, adj a kezébe egy jó könyvet, végső esetben ültesd egy képernyő pixelei elé - de ne engedd közel A Labirintushoz. Ez a könyv érettséget követel, még az Elektronikus állam hasadásokból süvöltő jövőálmánál is jóval többet. Aminek amúgy egyfajta komplementere – hiszen igazi vége-mese, csalások nélkül, remény, utolsó esélyek menedéke, túlélők, hullahegyeken jövőbe pillantó kivételek nélkül. Mert pont azt meséli, hogyan bomlik semmivé egy ilyen utolsó esély menedéke. Hogyan fertőződik a kivételek menekítő hangyabolya.

Megint a képek és a szöveg elfogó egységében. A Kungshall, a menedék egyik felszíni állomásának, Granhammarnak oka-fogyott, steril üressége. A kozmikus fekete gömbök által megsemmisített külvilág ammóniától szennyes üressége. Minden képe eszelős reménytelenséget sugall. Ahogy a narrátor minden szava. Ez egy visszatekintés, a történtek után, ahol a mesélője teljes mélységében képtelen szembenézni azzal, amire visszatekintene. Nem állja a múltja tekintetét – így sokkal lényegesebb az, amit nem mesél el, de ott van a sorok között, mint a kevés szóval, lassú, elvékonyodott női hangon előadott történet. Hiszen gondoljunk bele ebbe az ürességbe, ami nemcsak a teljesen elpusztult, csak védőruhában túlélhető külvilágra, de a menedékekre is jellemző. Ebben az űrben a megmentettek, az elit, és válogatott kiszolgálóik lézengenek – és semmi nem vádolhat teljesebben, mint a képeken kongó, hideg, kiszámított, minden személyességet, magunkkal cipelt kabaláink feleslegességeit nélkülöző üresség. Az embertelen üresség.

A kiszámított létszám, amit el tud tartani egy hermetikusan zárt rendszer. Mert amikor eljön a katasztrófa, azok, akik tűzközelben léteznek, értesülnek róla, hol a „mentőcsónak”. Viszont nyilván híre terjed, és a bolygónkon nagy többségben élő „harmadosztályú utasok” megrohannák. Ezt diktálja az életösztön. Az én apokaliptikus, elképzelt menedékeim zsúfoltak, szennyesek, izzadtságszagúak; Zion, a Metró-állomások, a Skynet elől óvóhelyre zsúfolt túlélők fészkei a szívemnek kedves menedékek. Ahol a ments meg, akit csak tudsz túlzásba esése kódolja a tragédiát előre – a hiányt, amit a létfenntartás rendszerei aztán nem bírnak betölteni. Ez a „mentőcsónak” viszont a jelen elitjéé. Ez egy másféle kannibalizmus. Tényleg. A pragmatikus empátiahiány produktuma. A világot vezető hozzáállás erőforrás-szemlélete ide vezetne, ebbe a vádoló űrbe, ahova nem juthattak be a tömegek. Látod a képeken, milyen barbár, Timur Lenk módszereit idéző, de ipari módon steril, zsákolt koponyahegyek riasztó gúlái kellettek hozzá, hogy átmenjen az üzenet: Bármilyen szörnyűség elől menekültök is, itt valami sokkal rosszabb vár rátok. És látod a képeken az űrt, ami a „csónakban” ülőket vádolja – s ha valaki minden hideg számítás ellenére fogékony a bűntudatra, ez az űr menthetetlenül beszivárog a lelkébe.

Sigrid és Matt ilyenek. Minden józan számítás ellenére megmentenek egy gyereket. Akinek a lázadók jelképét a dzsekijén viselő bátyját viszont értelemszerűen nem. Értelemszerűen – ez ebben a látomásban a legdurvább, ahogy átalakul a szó jelentése, és lefoszlanak róla a sallangok. Nagyon sokan, főleg az értelem hívői közül képtelenek belátni, hogy minden eddigi történelmi tervszerű megsemmisítés alatt ez van, legvastagabban ez: a hideg, kiszámított értelem, minden empátia nélkül. Matt ezzel képtelen szembenézni, Sigrid tehetetlensége helyett a gyónást választva. Csakhogy Charlie nem bocsáthat meg. Már tudja, mi volt a zsákokban. Kinek a feje. Ez történik egy felszíni megfigyelőállomáson, Granhammarban, miközben a menedék körül, Kungshall óvóhelye körül a külvilág is fellázad. Hiba csúszott a számításainkba, valahol a víz és az ammónia arányának meghatározásánál... ...az állomáson kívüli táj oldódásnak indult. Ez Stålenhag másik, pontos észrevétele az értelemről: nem fér bele a világ. Eddig minden számításunkba hiba csúszott, a modelljeink soha nem teljesek. Az emberiség elitjének mentőcsónakja előbb vagy utóbb elmerül az ismeretlen mocsarába.

Adja magát a kérdés: miért Labirintus. Mint a fejezetnyitó képek, az egyre nehezebb pályák – a pixelek (számítógépes múltba helyezett, épp ettől időtlen) labirintusa, aminek el kell érned a közepét. Azaz pont fordítva: ahonnan ki kell találnod. Erre nem képes egyik szereplő sem, Charlie sem, Matt sem, és ahogy olvashatjuk a szavait, Sigrid sem. Azaz pont fordítva? Arctalan szereplők, mindegy-kik ők tényleg, egy labirintusban, ahonnan nincs kijárat – ha mégis találnál, magadra maradsz, a bosszúvággyal, a bűntudattal, a tehetetlenséggel? Kijutottak? A képek ezt sugallják. Egyedül maradtak, egy szem pixelként egy végképp ellenséges, pusztító világban, akkor is, ha bosszú-angyala, egyáltalán nem vétlen áldozata, vagy puszta, utólagos narrátora voltak ennek az eltévedésnek.

Súlyosan reménytelen könyv ez, feloldozás nélkül. Egy borítók közé kötött ciánkapszula. Mégis, a végiglapozása után merengéssel töltött órák végén elfogott, ami hiányzik belőle: a remény. Ez a kamaradráma néhány rendszerhibától alakul ki, de valójában mi sem reménykedhetünk másban, a számítás sajátságos világában, minthogy valamit a számítók kifelejtenek a számításból. A rendszerhibában reménykedhetünk – még. Két ammóniamentes lélegzetvétel között. A mentőcsónakban, ami a napja körül kering a dermedt semmi űrébe vetve.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Beáta Eleonóra

Neil Gaiman DC-Univerzuma

Végtelenül örülök annak, hogy úgy tűnik, meggyökeresedett itthon és rajongótáborral bír Neil Gaiman és az általa megalkotott képregényes világ, hogy kapós a Sandman, annyira, hogy a FUMAXnál belevágtak a szerző egyéb képregényeinek kiadásába is. Mert van abban valami elképesztően boldogító, hogy kezembe vehetem Neil Gaiman DC-Univerzumát; úgy is, hogy én magam nem vagyok apró gyerekkoromtól Batman-rajongó és Superman sem érdekelt egy bizonyos határon túl (Zöld Lámpás pedig egyáltalán nem). A mitológiaépítés érdekelt a mainstream képregényeiben; az, hogy a modern (és posztmodern) kor a maga számára (teljesen kereskedelmi alapokon, a legtöbbször mégis szinte ezek ellenére) hogyan fogalmazza meg így is önmagát. Most elsősorban örülök, hogy kezembe vehetem ezt a gyűjteményt, ami (jellegéből fakadóan) nem egyenletes színvonalú, de egy világlátás elemi lehetőségére reflektál, és ahol kiemelkedő, ott nagyon.

Szóval nekem valójában hiányzik az a rajongói alap, ami Gaimannél evidensen megvan – hiszen valóban általa (és még néhány igen fontos kedves íróm által) tanultam meg ezeket az (emberiség múltjából fenn maradt mitológiáktól jellegükben amúgy egyáltalán nem különböző) elégtétel és tanmeséket az eszképizmuson, a benne-lakás élményén túl is értékelni. S hogy általa (is), az egyben azt is jelenti: szabálytalanul. Folyvást a mesék leengedett fátylai alá pillantva, hiszen Neilt, amikor belemesélt a (például a DC-s) mítoszokba, ugyanaz izgatta, ami a könyvei írásakor. Miért mesélünk, miért így, miért ezt – miért ezek fakadnak belőlünk. Miért keressük ezeket a közelebbi fél- és egész isteneket, vagy félisteni jellemzőkkel felruházott szuper- és (a kütyüik nélkül) egészen hétköznapi hősöket, miért meséljük a gyereknek, a kamasznak, a felnőttnek bűnmesékbe csomagolva – egymásnak miért ezt, és miért így. Ráadásul mindezt ügyesen, hiszen nem tanulmányt írt, hanem belemesélt a mások által kitaláltba – de miközben az olvasó számára mesélt, a hogyan meséléssel folyvást ezeknek a miérteknek kereste a határait.

Nem véletlen, hogy nem vert gyökeret ott, ahova vágyott (hogy tényleg DC-s történeteket írhasson), a szerkesztők nem szerették akkoriban annyira az ilyen önreflexiót, nem akarták így lebontani a meséiket – az egy későbbi történet, kellett hozzá néhány reboot, meg a korszellem változása. Nem is baj; megírta a maga történeteit, a maga reflexióit erre az egész mese-módra. Látogató maradt a gyermekkora birodalmaiban, az egymásba játszó mítoszok határvidékén. Olyan látogató, mint gyakran e kötet hősei - hiszen a lapokon ott vannak az egymás meséjébe belátogató alakok (olykor csak egy képregény-kockára feltűnik egy ilyen látogató, aki nem ide valósi, hogy elfoghasson a gyanú: Constantine épp Gothamben jár...). Tényleg nem egyenletes színvonalon. Zöld Lámpás és Méregcsók találkozása például, a nyitó mese (túl azon, hogy érdekes ötlet) tényleg csak Pavane, pávatánc (udvari bevonuló-bevezető reneszánsz séta-tánc), ahol nem a szuperképességek, hanem az ideális közösségi lény és a lenyűgöző, végletekig egyedi egyén kerülgeti egymást néhány kockán át. De már itt is fontosabb, hogy az író a rajzolók segítségével hogyan mesél, mint az, hogy mit.

Superman és Zöld Lámpás közös kalandja A zöld láng legendájában már sokkal ígéretesebben fosztja a két szuperhőst önmagától azzal, ahogy mesél – egy helyzetben, amikor mindketten (a két legendás „utolsó pillanatban érkező segítő”) segítségre szorulnak. Superman belehullva egy tőle idegen, keresztény alapú pozícióban megtapasztalja a saját poklát: nem segíthet azokon, akik nem akarják, hogy segítsen rajtuk (itt Gaiman megint eljátszik az egyik kedves vesszőparipájával: a poklot, a vezeklést magunknak teremtjük, a bűntudattal). Zöld Lámpás pedig választásra kényszerül a zöld láng „sötét, és világos oldala” közt (mért ne lehetnének oldalai); úgyhogy ebben a nyolc fejezetes mesében (ahol csak az volt az eredeti cél, hogy egy történetben egyszerre szerepeljen minden Action Comics DC szereplő) jó pár mítosz is szerepel (jellegében picit még a Jediké is).

Van ebben a gyűjteményben pár olyan oldal, ami tisztelgés és szembesítés egyszerre a mesélés hogyanja által: a Lépcsőn, ahol Démon kap egy kedvesen egyszerű feladatot más helyett (aki ezek szerint átengedte neki); illetve egy vicces megidézés, a képregény egy egész korszakának, a hetilapok egylapos gyerekmellékleteinek mintájára készült Metamorpho, az elemember. Egyszerre karikatúra és megvalósulás, hallatlan iróniával tálalva. Neil tényleg szerethette ezeket az időbe vesző mesélés-módokat, ahol tanító szándék és szórakoztató mese kézen fogva járt, egy alapjában bugyuta történetben. Mint ahogy szintén egy vértelenebb, kevésbé erőszakos mese-módot kér rajtunk számon, kérdez-követel tőlünk (miért nem volt elég?) a találós kérdések mestere, Rébusz a Secret Origins Special első számának közepén. Miközben ez a történetfolyam éles és pontos médiatükör is – hiszen a csatornák világa tényleg így működik: a híreink a gonoszok gonosztetteivel vannak tele, arra vagyunk kíváncsiak, hát nosza, forgassunk riportsorozatot a jelmezes bűnözőkkel. Ennél már csak az lehet durvább média-ipari reflexió, ha maga a képregény „elkészülése” is filmforgatás, mint a Fekete-fehér világ lapjain, ahol Batman és Joker (hisz csúszik a jelenetük) még el is próbálják a dialógokat (hiába meséltem el, ezt látnotok kell, mert pazar, Simon Bisley iszonyat erős - és az adott helyzetben rendkívül ironikus - rajzaival).

Azért legmélyebben a kötet utolsó meséje fogott és vitt magával, a Mi történt a köpenyes igazságosztóval – ami tényleg teljesen utolsó mese. Gaimant felkérték ugyanis arra, hogy a Batman-Detective sorozat lezáró részét írja meg (az újabb átfazonírozás előtt). Ahogy Neil fogalmaz: A Batman-történetek nem mosollyal és kacsintással fejeződnek be. Ráadásul Batman több korszakot túlélt már, és kétségtelenül túl is fog. Ha az utolsó Batman történetet akarom elmesélni, annak olyasminek kell lennie, ami fennmarad Batman épp aktuális halála vagy eltűnése után is, olyasminek, ami húsz, vagy akár száz év múlva is az utolsó Batman-történet lesz. Szerintem sikerült elérnie ezt, nem mesélem, hogyan, egy másik bejegyzésben, majd, talán, mert oldalakon át tudnék beszélni róla. De azt értem, ezt az írót miért nem engedték a szerkesztők a jól fialó meséik közelébe (pedig akarták, többször nagyon akarták); egyszerűen az alkata olyan, hogy úgyis szétfeszítette volna az aktuális narratívákat. Ez a könyv leginkább lenyűgöző története, minden eddig felsorolt, miért-kereső hogyan szerepel benne, és még sokkal több. Andy Kubert és Scott Williams pedig csodát művelt, amikor a történetet képbe rakta.

Van itthon egy könyvem, amit szerintem még sokszor előveszek ezért, vagy azért, de főleg az utolsó meséért. Köszönöm a kiadónak, hogy a kivitelt tekintve továbbra sem enged az etalon-minőségből!

Kiadó: FUMAX

Fordította: Galamb Zoltán

Nyárzáró, félévzáró agonizálás arról, lesz-e még a Könyvvizsgálók kétszerzős blog avagy sem…

Kéne ide valami frappáns bevezetés, de lehet, már azt is elfelejtettem, hogyan kell frappáns bevezetést írni, szóval inkább hagyjuk. Az a cudar igazság, hogy az elmúlt öt hónapban két posztot írtam ide, és egyre többet hisztizek töprengek azon, vajon felpörgök-e még valaha, visszajön-e a kedv, a lendület, a lelkesedés… Egyáltalán, működik még az írókám? Mi van, ha már azt is elfelejtettem, hogy kell posztot írni? Vagy épp használni a blogger szerkesztőt? (Nos, ha ezt olvasod, akkor jó eséllyel utóbbira legalábbis rájöttem…)
 
Nem igazán tudom megmagyarázni, mi ez a gát, ami akadályozza, hogy írjak – mondjuk nem is olvasok valami sokat, de azért mégis, csak lecsúszott olyan harminc könyv eddig az évben, az pont harminccal több posztra lenne elég, mint ami fent van. Nem utáltam meg az olvasást, sőt! Nem utáltam meg az írást, sőt! Kicsit megutáltam az internetet úgy en bloc, de mondjuk ez régen is így volt, ettől még önkifejezésre ugyanúgy használhatnám (hogy „olvassák-e” az meg úgysem érdekel már). Lehetne itt ilyen nagy szavakat puffogtatni, hogy felnőtt élet, meg pandémia, meg munka, meg más prioritások; de a kellemetlen igazság valószínűleg az, hogy lusta vagyok már ehhez is. Van rajtam egy ilyen általános spleen, most épp semmi nem jó, a felnőtt élet sem, a munka sem, a pandémia meg nyilván nem. Prioritásaim meg nincsenek is, leginkább csak aludnék. Medve lettem, akinek egész évben tél van (bár egész évben tél lenne amúgy, utálom a nyarat).
 

Életem

Persze a helyzet korántsem ilyen súlyos, az évzárásban írtam arról, hogy remek új lehetőséget kaptam munkafronton, ami valójában tényleg remek, és voltak pillanatai az évnek, amikor ezer fokon pörögtem is benne és a lelkesedésem az egeket csapdosta. Ami nyilván nem tesz jót blognak, olvasásnak, bármilyen hobbinak, de nem magyaráz meg mindent. Sőt, tulajdonképpen semmit, mert pont amikor ezer fokon pörögtem, akkor olvastam többet. Ki érti ezt? Van ez a pandémia, ami jön is, megy is, most megint itt ülünk egy újabb hullám vélt vagy valós küszöbén, beoltva, beoltatlanul, remegve várva az újabb home office-t (ki azért, mert imádja, ki azért, mert utálja), én meg egyre inkább azt érzem, hogy leginkább ez a bizonytalanság csesz szét, hogy ki tudja, mi lesz. Most vagy legyen vége, vagy legyen örökre vészhelyzet oszt zárkózzunk be, várva a zombiapokalipszist. Tök jó volt a nyár, jó volt, hogy lehetett utazni, programokra menni, kicsit kidugni az orrunkat, de valahogy mindenre árnyékot vet az érzés, hogy ez megint egy kiszakított idő a valóságból, aztán mindjárt ránk záródik az ajtó. Amúgy én speciel még mindig imádom a home office-t, legszívesebben már holnap azt mondanám, viszlát, világ, látni sem akarlak. De tartok tőle, a spleen akkor is velem maradna.
 
Szóval franc se tudja, mi bajom. Szerencsére a blogot nem egyedül viszem, így egyrészt olvashattatok azért itt értelmes tartalmat az elmúlt hónapokban is (köszi Zoli 💗), másrészt ez megakadályoz abban, hogy nagyszabású gesztusokat tegyek és bezárjam a bazárt, hogy aztán pár hónap múlva újranyissam, aminél röhejesebb dolog kevés van. Most éppen ott tartok, hogy csak kéne írni, afféle terápiaként, hátha segít egyéb területeken (lásd munka, élet, prioritások) is összemarkolódni. Lássuk meg. Nem teszek ígéreteket, sem végletes kijelentéseket: lehet, hogy az ősz folyamán teliszórom a blogot posztokkal, de az is lehet, hogy öt hónapig nem lesz itt semmi tőlem.
 
Nade, beszéljünk egy kicsit arról, mik csúsztak le az elmúlt időszakban. Ja, amikor még többet stresszeltem azon, hogy nem írok, az is eszembe jutott, hogy kéne havi zárást csinálni, az legalább adna egy kis keretet az olvasásoknak, aztán rájöttem, hogy ehhez is lusta vagyok, akkor legyen valami évszakos zárás – aztán eltelt a tavasz vége, anélkül, hogy bármit írtam volna, szóval ez se jött be. Úgyhogy ezt itt tekinthetjük nyárzárásnak is, meg nagyjából az elmúlt fél év zárásának. De inkább csak afféle ad hoc felsorolás lesz arról, mi maradt meg, ne számítsatok hagyományos toplistázásra meg hasonlókra.
 
Olvasmányélmények terén továbbra is mindent visznek az újraolvasások. Az év eddig (mily meglepő) Margaret Atwoodé, ahogy a róla szóló dokumentumfilm kapcsán is írtam, Macskaszem után MaddAddam-trilógia újraolvasás következett, közben ledaráltam A szolgálólány meséje sorozatot végre, most meg épp a Legvégül a szív van soron, ami ahhoz képest, hogy Atwood, elég nehezen csúszik – azt hiszem, leginkább azért, mert disztópia létére olyan fájdalmasan közelinek érzem, hogy egyszerűen fuldoklom a tudatban, hogy ez a holnapunk (míg a trilógiánál és Gileád esetében azért könnyebb volt távolságot tartani). Atwood mellett Rowling-Galbraith nyomta rá leginkább bélyegét a tavaszra, a Zavaros vér megjelenése előtt elolvastam a Halálos fehért, valamint újráztam a sorozatot – hogy aztán a maga szolid ezer oldalával halálos fegyvernek is beillő ötödik részt kétszer is elolvassam gyors egymásutánban. És most épp azon töprengek, hogy megint el kéne kezdeni, elölről az egész sorozatot. Nyilván az, hogy ennyire vonzanak az ismerős élmények, hogy ennyire jólesik beburkolózni szeretett világaimba, pontosan jelzi, hogy valami megbillent, de ez most speciel egyáltalán nem zavar. Évekig kényszeresen nem olvastam újra, mert „sajnáltam rá az időt” hisz annyi az újdonság, hajszoltam az új élményeket, miközben a felükre nem emlékeztem két hónap múlva sem – ehhez képest óriási élmény belesüppedni ötödször is valamibe és újabb meg újabb rétegeit bontani ki.
 
Persze nem csak kettőjüktől olvastam azért, nagyon jó élmény volt Moskát Anita Irha és bőr regénye – egy hagyományosabb listázás során lehet, hogy az év legjobb olvasmánya címet kapná (majd meglátjuk év végén), erről például sajnálom, hogy nem írtam olvasás után, nagyon sok érzést és gondolatot mozgatott meg. Érdekes és szeretnivaló kísérlet Baráth Kata Afáziája, még ha mint sci-fi nem is lett kedvencem, a magyar nyelvet, mint fegyvert központba állító ötletért önmagában jár a pacsi. Füredi nyaraláson olvastam, közben eszembe jutott, hogy Dávid Veron valamelyik részben Füreden is nyomoz, úgyhogy a következő balatoni körre elvittem magammal a sorozatot és hajjj, de jóleső nosztalgiával vetettem bele magam.  Egyébként, adná magát, hogy vekengjek egy sort azon, miért nem maradt meg Kata a kaptafánál és folytatta Veron kalandjait, minek kirándul idegen műfajba – de meg kell mondjam, az újraolvasás csak még jobban megerősített abban, hogy nekem baromira szimpatikus amikor egy művész képes maga mögött hagyni valamit, ami ennyire komfortos (neki is, olvasónak is) és idegen terepre merészkedik. Annak a teljes tudatában, hogy akár a saját rajongói is idegenkedve fogadják majd. Kíváncsi vagyok, merre visz még minket ez a merészkedés. Afázia poszt helyett meg olvassatok egy remek interjút Katával ITT.
 
Ami még nagyon megfogott az elmúlt hónapokban, az Sally Rooney-tól a Normális emberek – alig várom, hogy olvassam a többi könyvét; Lucia Berlintől az Este a paradicsomban, ami nagyjából ugyanazt hozza, mint a Bejárónők kézikönyve, de azt legalább megbízhatóan; Halász Ritától a Mély levegő, ami viszont a maga szűkszavú prózájával is rendesen odacsap mindennapi kis hazugságainknak és félrenézéseinknek és Babarczy Esztertől a Mérgezett nő, ami a hazai kortárs depresszió-irodalom egyik fontos mérföldköve lehet, ha értő olvasókra talál – engem rendesen meg is tépázott, hónapokra félre kellett tennem félúton, annyira tömören beszél a hétköznapi borzalomról. A kevés olvasmányomhoz képest szép számmal csúsztak be non-fiction darabok, ezek közül a Hogyan dolgozzunk otthonról – és maradjunk mégis normálisak? roppant szórakoztató volt (azzal együtt, hogy a magyar cím eléggé félrepozicionálja, hisz sokkal inkább az önfoglalkoztatásra koncentrál, mintsem a pandémia nyomán hazakényszerült alkalmazottak home office-ból való munkavégzésére); a Barátom, a filodendront szívből ajánlom minden hozzám hasonló növénymániásnak, aki képes megkönnyezni a kedvenc orchideája halálát; az Irodalomterápiát pedig azoknak, akik hajlamosak végeérhetetlen töprengésekre arról, miért hatnak ránk egyes könyvek elemi erővel, függetlenül irodalmi értéktől (vagy attól, hogy egyszerűen „jó” könyvek-e), és miért nem hatnak sehogy sem objektíven nézve sokkal jobb könyvek.
 
Ennyit eddig erről az évről. Hogy a folytatás milyen lesz, ki tudja… Lehet, írok, lehet nem. Lehet, újraolvasom a Strike sorozatot, az is lehet, jövő héten csupa újdonságra kívánok rá. Azt most már talán ki lehet jelenteni, hogy biztos pont, hogy lesz Könyvhét – atyavilág, belegondolni is furcsa, hogy több mint két év után az első könyves rendezvény lesz. Ahogy abba is, hogy régen mennyire rutinszerűen vártunk, listáztunk, készültünk ilyenkor. Most meg azt se tudom, milyen könyvek jelennek meg (jó, azt tudom, hogy a FUMAX limitált Transmet képregényére kell vinni egy nagyobb összeget és egy teherbíró hátizsákot, de kb ennyire készültem). No meg! Bár a blog nem szokott a reklám helye lenni, mivel ez egy kivételes év meg egy kivételes poszt meg egyébként is… Azt is tudom, hogy a blog másik gazdája, shizoo dedikálja legújabb verseskötetét szombaton. Látjátok, neki legalább van még kedve írni. Ez a mi szerencsénk.
 
Ha normális posztra számítottál, bocsi; ha mégis követtél eddig, köszi! Valamilyen formában úgyis jövök még. Addig meg olvassatok, bambuljatok, élvezzétek az életet, ahogy tetszik!

András László: A vörös korona

Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben. Nekem vitán felül az utóbbi idők legjobb kezdőmondata, sőt, az egész első fejezet, úgy ahogy van, az utóbbi időben a legjobb. Pedig amúgy e téren erős a felhozatal – mindenki szeretne székhez (egyéb olvasásra alkalmas felülethez) szögezni a legelején. Ezt, úgy látom, egyaránt elismerik az amúgy igen széttartó, eléggé mindenféle véleményt fogalmazó kritikusok. Merthogy rápillantottam a regény (számomra elérhető) fogadtatására; hiba volt, talán bocsánatos; merthogy magától most valahogy nem kínálódott fogás az olvasottakon. Van néha ilyen, hogy egy jó könyv, amit szerettem, nem kínálja fel, hogyan beszéljek róla. Ilyenkor általában nem erőltetem, újraolvasom akár, vagy kis pihenő után engedek a kísértésnek - de most szerettem volna ezt a bemutatást mintegy tálcán átnyújtani András Lászlónak a szeptemberi könyvhéten való (remélhetőleg) személyes találkozás előtt.

Mert komoly katyvaszt hagyott a fejemben. Olyan terepet, mint egy feltúrt-feldúlt bányatópart, szertehagyott munkagépek közt az emberi ezt-azt csinálás minden szennyével. Egy magától, az úgy-hagyástól rekultiválódott tájseben ütött újabb tevékenység-seb terepe az olvasás után az agyam. Amit úgy hagytak megint csak, mert oka-fogyott lett, ahogy mostanában annyi minden, valami látszat beruházása valami egyébként szintén látszatba, ahol a tevékenység légkalapács- és munkagépzaja megint átadja a helyét a tájon amúgy teljes joggal terjeszkedő csendnek. Szóval (pontosabban) ez itt, a fejemben egy újrasebzett tájseb, ahol újra csend van. Az a csend, ami ott ül a regény végén, a szereplők hallgatásában. Nem tudom, Laci fejében pontosan milyen: min ül, mit takar el, és pontosan mit mond ki szavak nélkül ez a csend, pedig egykori aktív, kompetens közszolgaként, jelentősen több tapasztalattal még fajsúlyosabb lehet, mint az enyémben. Az én eszmei-szellemi tájsebeim (ha körbesimogatom, mint foghíjakat a nyelvem a szájban) már alig fájnak, a gyermekkorom ütötte bányagödröt benövő vegetáció friss tarvágása a régi-új szájszagú szelekben csak, mint egy leműtött végtagban a fantomfájdalom. Sose „csináltam” a társadalmat, még kibicnek se tekinteném magam.

Pontosan emiatt aztán azt sem tudom felmérni, mennyire korunk valóságának adekvát tükre ez a bűnregény, túl azon, hogy mennyire ismerős benne a korrupció, a nyúlás, a kamu, a hárítás, a bűnbakképzés, a hideg, lélektelen mutyi. Egy biztos, az író magát az irodalmat gyönyörűen szöveghálóba vonta, utalások és megidézések illő használatával (azaz egyik se könyököl ki, s ha észreveszed, tényleg plusz rétegeket ad hozzá). A saját irodalmi ”valóságát” példaszerűen építi, például örömmel fedeztem fel, hogy Lóri, a kocsmáros, a Rasszista utazások kötetének egyik kedves szereplője, miután (úgy tűnik) elitta a Serpenyőt, Boldogszentpálon kötött ki, a Vadkan vendéglő (Előbb Jószerencsét! aztán a bánya bezárása után "Sors bona" aztán Zrínyi, s végül értelemszerűen Vadkan) ivójának, restijének csaposaként. Az efféle szövegbirodalmi ragaszkodás a megtalált és leírt saját világhoz, megtalált és leírt saját szereplőkhöz mindig meghat, és akármilyen furcsa, jobban hitelesít, mint ha eszembe jut valamilyen aktuális, közelmúltbeli ügy arról, amit olvasok.

Azt sem szeretném komolyabban firtatni, mennyire hard boiled ez a bűnregény – vendégeskedik itt ez a műfaj, nincsenek gyökerei, lehetne a (többedik?) első fecskéje ez a könyv, és bírnám, ha divatot teremtene, ahogy a skandináv krimikre a feltámadt olvasói igény; de ettől legfeljebb annyiban műfaji, hogy van benne hulla, gyilkos és nyomozó, végzet asszonya, hidegen tálalt bosszú, és még több hulla. És annyiban, hogy a végén a gyilkos, egykori bányák talajvízzel telt medrébe temetett titkok frissen gerjesztett hulláma felcsap a legfelső szintekig; na, ez benne a leginkább mesei elem. Ez benne a leginkább krimiszerű, abban az értelemben, hogy még a legmodernebb áramlat produktumai is bosszú- és elégtételmesék (hogy a hard boiled egy kortársára hivatkozzak, mint Dennis Lehane Kenzie-Gennaro regényei).

Tény, a fenti felsorolás után e tájon is érdemes keresni a (műfaji) rokonait, de a boldog őse ennek a könyvnek az én szememben egyedül Lengyel Pétertől a Macskakő. Amire amúgy hivatkozik is egy ponton egyik szereplőnk, Harmath nyomozó, sőt, idéz is belőle (pontosabban mondja, és nem idézi). A könyvből, ami határeseti volt, krimi és paródiája, társadalmi miértek és hogyanok tükre (ahogy a skandinávok is művelik), de közben velejéig szépirodalom – és nemcsak azért, mert áradt belőle a mély, keserű tehetetlenség érzete, és mégis könnyen olvasható volt. Ahogy András Lászlóé szépirodalom, és nem azért, mert kihűlt világban senkiföldje, ahol a gyilkos a végén Pilinszky szavait mondja (mondja, és nem idézi) helyénvalóan, jókor és jó helyen. Nem azért, mert a hátlap mottója Laci egy verséből való, a Világos indul verseskötetéből. Megpróbálom ennyi nem után leírni az igenjeit, hogy miért.

A lényeg, hogy megmutatja, hogyan „csináljuk” a valóságot. Nemcsak a hivatalos szervek, amikor megszövik a tettekre terített hivatalos verzió takaróját. Nemcsak a média, a maga beteg „hírértékével”, ami jellegében minden egyebet perspektívájába csal. Ez a legapróbb szintekig a miénk: a pletykától, a hírbe hozástól kezdve a hamis érzelgésen és egyéb hiteltelen gesztusokon át a nyugdíjasklubok esemény-értelmező narratíva-gyártásáig. Ezek vesznek körül bennünket, ezek a legtöbbször átláthatatlan érdekek mentén szervezett hamis képek. A lényeg, hogy ezeknek ez a könyv jól foncsorozott tükröt tart – a tükörkép itt nem lehet éles, hiszen a látvány sem az, mégis összevagdos. Ennyiben a könyv a maga „valóság-csinálása” közben (hiszen az irodalom az időkezeléssel, a tömörítéssel, a stílussal alapjában, természetszerűen hazudik) tüneményesen mutatja meg, hogyan vesz körül bennünket ez az álca-valóság, a saját nézőpontunkból is mennyire csak ennyi látható – kontúrtalan körvonalai egy gazemberségnek, amíg fel nem lebbenti a fátylakat valami véletlen. Hogy káprázzunk bele...

És megmutatja, nagyjából hol káprázunk. Valamilyen szinten mindannyian Boldogszentpálon, amelynek lakói se nem boldogok, se nem szentek (meg a kettő ki is zárja egymást, ugye – legalábbis eredeti, vallási értelemben); és Pálinak sem vagyunk nevezhetők: Damaszkusz nekünk túl messze van, a fordulataink pedig inkább emlékeztetnek egy pár százada leszúrt tengely körüli forgásra. Tehát, hogy visszatérjek az elejére: még mindig nem tudom, mennyire korunk adekvát tükre ez a regény, de érzetem szerint azt pontosan megmutatja, hogyan és mivel etetnek bennünket a valóságunk helyett – azaz (érzetre legalább) a torzított társadalmi tükrök foncsorozásának technikájába egészen ügyesen beavat. Nem a kort, hanem a bohócálarcait tükrözi, és amikor felvillant alóla valamit, ami tényleg emlékeztethetne egy igazi emberi arcra, az már túl van a nyíltszíni fejtés szélén felejtett kődarabbal való találkozáson.

Nem én vagyok a világosság. Én csak azt mondom, sötét van. Szerintem sikerült elég érthetően mondani. Olvassátok el.

Stephen Fry: Mítosz - Görög mitológia angol humorral

Kedvelem ezt az embert. Mint írót, de mint színészt sem ismerem a kellő mélységig, de van benne valami szeretni valóan hasonlatos egy elképzelt (önmaga ellenére vicces) angol professzorhoz (mondom ezt úgy, hogy ebben a „szerepben” kizárólag A hobbit bővített kiadásának extráiban láttam). Érdekel (pontosabban kicsit már túlzottan is izgat) a mítosz. Ahogy létrejön, ahogy működik, s hogy miért van (miért volna) igény rá (s hogy miért irritálja ennyire az értelmet ez az igény). Úgyhogy amikor a könyvtár újdonságokat bemutató polcán szembejött a könyve, elsőre egyértelmű volt, hogy hazajön velem. Hogy aztán tényleg felhőtlenül szórakozzak – annak ellenére, hogy sok mindent másképp látunk, másképp gondolunk erről a szellemkincsről, ami egyre inkább kiszorul a köztudatból, a közoktatásban betöltött szerepe ellenére (vagy épp annak okán? Ki tudja...).

Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.

Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).

Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Kisantal Tamás

Monstress 4. - Képregény

Végre nézhetünk a kisróka szemével, és ez sok mindent teljesen más megvilágításba helyez. Kippa aranyfényű szeme számára lelepleződnek a csalások, az álcák – előbújik a valódi természet. Farkasvérű Maika valódi természete is... Milyen szerencse, hogy az első kötetben, a történet legelején Maika elfogatta magát, hogy rabságukban összetalálkozhattak, hogy a kisróka jó felé (azaz vele) menekült (Követtem magát. Úgy gondoltam, biztonságosabb. Ügyesen öl). Ez a történet játszik az effajta véletlenekkel, amikből bonthatatlan elköteleződések lesznek, felelősségérzettel egymás felé – ami nem jelent mást, mint hogy az Ismert Világ tenger mosta partjain, síkságain, hegyeiben és mély üregeiben egyetlen szereplő számára sincsenek véletlenek, ez az opció ebben a kalandban nem elérhető. Itt minden találkozás, legyen bármilyen kimenetelű, elrendelt – hiába, hogy tervekbe szőtt és egymás ellen, egymásba fonódó tervekbe szőtt döntésekből következnek. Valami hallatlanul mulatságos, hogy elhisszük Marjoire Liunak és Sana Takedának, hogy hősüknek, a Monstress hősnőjének, Farkasvérű Maikának olykor mégis van választása.

Mint ahogy ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy végre felkerült a táblára az összes fontos játékos. Hogy napvilágra került a főhős bonyolult családjának összes eddig homályban hagyott rokoni szála. Ha olykor mérgesít ez a mese, jobbára ezért – a kiválasztottság a hőstörténeteinkben a korai mitológiák óta együtt jár ezekkel a szűk családi körben rendezetlenül hagyott, és folyton az egész világot érintő módon elintézett magánügyekkel; a modern popkultúra csak olykor ügyesen, máskor kevésbé lóláblógatás-mentesen alkalmazza ezeket az ősrégi alapelemeket (Megölted az apámat! Nem. Én vagyok az apád...). Mintha tényleg nem jöhetne valaki csak úgy a faluvégről, tehetségét nem a szent vérvonalból szerezve, hogy odaálljon a mítosz szaggatta sorsú hősök elé, méltó ellenfélnek. Meglátjuk, ennek a történetnek eddig is az adta az egyik varázsát, ami a mangák (és klasszikus ősük, a monogatari, a középkori japán „regény”) erénye: hogy a legvégéig nem adja a kezedbe a széttört összkép összes puzzle-darabkáját.

Ami továbbra is elragadó benne, hogy miközben önkényes, mint minden fantázia, nagy tiszteletben tartja a saját mitológiáját – eddig legalábbis nem vétett ellene. Hiszen továbbra is önkényes mitológiai játék, amely kegyetlen mohósággal tetszeleg abban, mennyire bátran erőszakos, véres és illúziómentes – de a saját mitológiája logikáját eközben is meglehetős igényességgel tiszteli. Írtam, hogy félek tőle, szűkebbre kerekedik a palettára kerülő színek által az összkép, mint amit ez a köré álmodott mitológiai „tág levegő” sejtet, szerencsére eddig nem lett igazam – a mese és bonyolítása meg tudta tartani a fantázia számára nyitva hagyott mélységek és magasságok szédítő érzetét. S közben persze hogy rengeteg pontján szólna ki a mának, tanítana és érzékenyítene, intene a másság, a szokatlan, az előítéletekkel illetett, a devianciának tekintett megfontoltabb megítélésére – ami különösen vicces benne, hogy szokás szerint néhány tipikus manga-hős által, akik mindennek nevezhetők, csak megfontoltnak nem. Maika továbbra is ugyanolyan impulzív, mint az első füzet lapjain; persze e tekintetben neki könnyű dolga van, úgyis a „helyes irányba” vezeti (vagy vonszolja) a sorsa.

Számomra a szövődő történetnél (ahol még mindig nem tudjuk, hogy ki az igazi, nagybetűs ellenfél, szarkavaró és méregkeverő; akár az is lehet, hogy az egykori, babaszemű barát és szerető) azért messze többet ér, ahogy rajzba kerül. Mert amíg az ilyen történetek légkörében otthonosan érzem magam, az erőszakos mesék rajzolt világában általában kényelmetlenül. Sana Takeda figurái és eszelős terei mégis megvettek maguknak. A legelrugaszkodottabb karaktereiben is van valami, és ha megkapja az egész oldalt egy-egy totálhoz, mindig kifogástalanul él vele. Ornamentikája ellenére a térábrázolásairól nekem folyton Cutomu Nihei, meg a Blame! megastruktúrái ugranak be – csak ami ott nyersen ipari volt, az itt teljesen növényi. Érdemes figyelni, hogyan helyezi el ebben a növényiségben a magvakat, azaz egy-egy struktúrája hogyan-miből nőtt, hova ágazik, és milyen újabb magvakat terem (azok a függőlegesen vágott öregisten-szemek is magvak...).

Most már tényleg nagyon kíváncsi leszek a lezárásra – mivel a műfaj így követeli, nyilván színes, széles vásznú lesz és áldozatokkal teli. De igen csodálkoznék, ha minden kérdésünkre választ kapnánk, és nem is bánnám, ha nem; mert ennek a történetnek kifejezetten jól állna itt-ott egy kis nyitva hagyottság. Hiszen annyi rétege van, és még legalább ennyit sejtet. Meglátjuk, mindenesetre ebben az igen erős képregényes felhozatalban is nagyon közel férkőzött hozzám, és biztos, hogy ha egyszer lesz ráérő időm, újra végigmegyek rajta lassan és figyelmesen. Megkeresném az észrevétlenül rejtőző magvakat.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kleinheincz Csilla

Ian McDonald: Luna - Holdkelte

Úgy magyarázom el az egészet, mintha aprócska gyermek lennél, egyszerű, világos és szakkifejezések nélküli módon, hogy megértsd, mi is az, amit el szeretnék érni, és mert megérted, minden segítséget meg is adsz majd hozzá.

...Mondja Ariel Corta Dakota Kaur Mackenzie-nek, a Túloldali Egyetem gázijának – egy Corta egy Mackenzie-nek, miután a családjaik elpusztították egymás otthonát, lemészároltak nagyapát, apát és testvért – be nem gyógyuló sebeket ütve és bosszúra kötelezve. Ez a mondat ugyanígy szól nekünk, az olvasóknak: Ian McDonald így kéri a figyelmünket, hogy korántsem egyszerű, de világos és saját maga által kreált szakkifejezésektől hemzsegő gondolatmeneteit kövessük az általa megálmodott jövőről. A Hold meglehetősen logikus, alapos tájékozódást követően megalkotott, elképzelt jövőjéről, ahol az emberiség kiléphet a maga határai közül, úgy, hogy viszi magával, nem is mindig börtönszerű, szűk terekben a létfenntartást: a Földet – és mégis kilép a határai közül, hiszen soha többé nem térhet vissza oda, ahonnan indult.

Ha egy könyvesboltban rácsodálkozol és rákívánsz erre a kötetre, kénytelen leszel másik kettőt is megvenni hozzá. Ez valójában egyetlen könyv, a Holdkelte az Újhold és az Ordashold nélkül olyan, mintha A Gyűrűk Urát A király visszatérrel kezdenéd. Lehet ilyet, csak különösebben nincs értelme. Beszélni is ezért nehéz róla – mert ha többet árulok el, mint a tényt, hogy szövődések és feloldások eszelős táncba fonódó rendje, akkor az előző két kötet történéseit valami módon úgyis feltárom. Nem akarnám – az van, hogy ezen a fantáziamesékkel megint nagyon gazdagon rakott palettán, ahol igényes és jó tollú írók garmada dolgozik a kedvünket keresve, Ian McDonald erős és mindenki mástól független szín. Úgy is, hogy ő is megidéz, utal, és rajong írás közben; úgy is, hogy neki se kell kiásni a gyökérzetét. Olyan, mint a brazil őserdő orchideája: a levegőben mutogatja.

Mert továbbra is ott vigyorog bennem valaki, mennyire kedvesen idéz meg elemeket, figurákat, hangulatokat Herbert Dűnéjéből, egy időben tapintható közelségbe hozott, jóval kevésbé mitológiai, racionálisabb, minden tekintetben földközeli játéktéren. Van itt kicsi lány, aki megidézi Késes Szent Aliát (miközben a bosszút nem ő, hanem fiú-komplementere teljesíti be), Ariel Corta nagyon sok tekintetben úgy reagál (és úgy komponál kavarást), ahogy Jessica, Abena Aszamóa rengeteg árnyalatot nyert Csani alakjából. Vannak nyilvánvaló és finoman rejtett párhuzamok, de ezeknél fontosabb egy íz, amit anno Frank Herbert könyvét olvasva éreztem – s mintha egy zamatra nagyon hasonló fűszert alkalmazna a saját történet-főzete ízesítésére McDonald is. Elsősorban a nőkről beszéltem – mert ez egy nőközpontú történet, akkor is, ha amúgy legalább annyi teret-szerepet kapnak benne a markánsra rajzolt fiúk és férfiúk is. És nemcsak e téren érzem úgy: a rajongó, aki a saját meséje hitelét nem kockáztatva utalások szintjén elég gátlástalanul idéz és rajong, írás közben azért ki is akarta javítani rajongása tárgyát.

Mert ez a könyve is kíméletlen, akár az első kettő, de a végét legömbölyíti, ahogy az eddigi összes regényét. Hisz bennünk, hisz a lehetőségeinkben – amíg a konfliktusai rendre rettenetesen illúziómentesek, a feloldásukban ott van valamiféle szelíd remény, ott icereg-mocorog bennük valamilyen folytathatóság, a végletes végzetek ellen. Tényleg feszeget politikát, genderelméletet, maffiamódszereket, pontos, pofátlan és kíméletlen – de közben helyet ad valamiféle gyermeki naivitásnak is. Nekem nem bontotta le a látomása hitelét, de tény, például Margaret Atwoodhoz képest Ian McDonald számos aranyos illúziót dédelget. Lehet szeretni érte – hátha valóban képesek leszünk a kultúrák utolsó pillanataiban is meglépni a malandragem lépést, húzni egy meglepőt, váratlant, pimaszul ötleteset a lebomlás ellen, aminek a légkörében ez a könyv is megfogant.

Az edények, a sütőberendezések, az eszközök, az ízesítések mind kéznél vannak. Valami hiányzik. Valami nincs rendjén. Vesz egy nagy levegőt, aztán lerúgja a cipőjét, fejen áthúzva kibújik az ingéből. Behúzza a hasizmait, kigombolja a nadrágját, és hagyja, hogy a földre essen. Kilép belőle, félrerúgja.

Meztelen, és készen áll a süteményre.

Mert a kultúránk valójában ez. Meztelenül készen állsz a feleslegesre, ami nélkül viszont maga az élet felesleges. Ez a vállalt, páncélok és kések ellen végletekig védtelen meztelenség, amit olyan könnyű nevetségesnek titulálni a rációból – mégis, ez a fantázia az egyetlen, ami a maga pimasz módján megtalálhatja a közös utunk az emberséghez.

Kiadó: Gabo

Fordította: Tamás Gábor

Ernest Cline: Ready Player Two

Bevallom, először nem voltam különösebben lelkes, amikor kiderült, hogy folytatja. Talán mert a megmentett világok újabb megmentéséhez mindig valami még nagyobb fenyegetés kell; ráadásul itt a mesterséges univerzumba göngyölt eszképizmust sikerült csak megmenteni, a lehetőséget, hogy elmerülj a virtualitás oázisába egy haldokló bolygó billegőben pörgő Eredet-végi totempörgettyű-civilizációjából. De Ernest Cline megint ügyesebben komponálta a mesét, mint amire a könnyen olvashatóság laza szövete predesztinálta volna, és miközben tényleg megellette a folytatás-kényszer klisés, pofátlan állatorvosi lovát, összehozott egy élvezetes szintlépést is az előző, kult-státuszba került mókához. Miközben egyfelől kapartam a falat, mennyire törvényszerűen választott például (fő)gonoszságot ellenfélnek, másfelől megnyaltam a tíz falkaparástól töredezett körmű ujjam, milyen ízesen, profin, elegánsan vezeti elő. Miközben dühített, ahogy a hőseivel bánik, mulattatott is, mennyire édesen pofozza e bánásmóddal az első könyv boldogan éltek, míg... jellegű befejezését. Akárcsak amikor behozza az OASIS Neurális Interfészt (ezüstszínű tojásban, a 10. oldalon), úgymond a kezünkbe nyomva ingyen a Díjat, és ezzel minden ilyen díj valódi természetét is feltárja: mekkora átkok.

Ez az agyba így, teljes érzettel csatolt (oda-vissza teljes), mindenki számára elérhető virtuális tényleg megér nem is egy misét, és a történetálmodó (persze bevallottan mások: például William Gibson, Neal Stephenson nyomdokain) celebrál is nekünk egy meglehetősen összetettet. Szépen végiggondolva, egy ilyen új, közösen elérhető elektromos delírium mi mindenre lehet jó. Kicsit steril marad, nem megy bele olyan apró részletekbe, hogy bármilyen adatcsomag egyszerre vadász és préda, hogy milyen tág mezeje nyílik a befolyásolásnak, ha teljes terjedelmeddel elérhető vagy ebben a térérzetű nem-térben (ahogy például Brandon Hackett gondolta végig az Eldobható testek látomásában). Itt egyéb okból nem vagy biztonságban – és olyan hétköznapi indokból, mint egy beteljesületlen szerelem. Valahol ez a legbájosabb benne (s egyben a legbosszantóbb), hogy e tekintetben továbbra is leplezetlenül kamasz-álom. Abban is, ahogy a halálon túl tartó örök szerelmet képzeli (anorákba bújtatott, halálon túl is tartó szerelmi háromszögnek), meg abban is, ahogy a hősöket rángatja ki egy hét boldogság után az újabb (nagyobb, színesebb, szélesebb vásznú) világmentésre. Kamasz-álom: nem ismeri a szerelem boldog, tenyésző hétköznapjait – amitől tényleg élethosszig tarthat.

És eközben a folytatások állatorvosi lova tényleg – és egy következő szint egy regény formában elénk tárt számítógépes játékban. Cselekményvezetés terén a Ready Player One és a második menet közt gyakorlatilag csak ennyi a különbség: ez mindössze egy újabb, sokkal nehezebb pálya. Szigorúbb feltételekkel, hiszen itt az óra ketyeg, nemcsak a virtuális boldogság, de valódi élet-milliárdok is a csapdájába kerültek. És közben méltó, ötletes folytatás: a küldetések játékmenetei megint sziporkázóan érdekes, utalások tömegével rakott, szellemes tisztelgések – ez a rajongó író megint ebben a legerősebb, hogy megszerettesse velünk mindazt, amiért rajong (és hogy úgy éljen ki a szemünk előtt egy játékfejlesztő ént, aki szintén rajongó, hogy mi is rajonghassunk érte). A főhajtás-rész megint nagyon rendben van. S közben a történet jóval kevésbé heroikus. Wade avatárja, Parsifal sokkal többször kénytelen a barátaira támaszkodni, mint amennyit szívesen bevallana, sokkal többet csetlik és botlik, mint amennyit a mintaadó világmentők szoktak. Így a végén sokkal nagyobb hitellel hozhatja meg a döntést, amit szerintem minden menekülés, minden eszképizmus szelíd (vagy erőszakos) vigasza mellé kötelezően meg kell hozni: ezt a közös álmot, a valóságot, és terepét, a Földet kellene elsősorban megmentenünk (magunktól), akkor is, ha közben a fantáziánk a csillagokig ér.

Mert persze teljes Happy End a vége. Némelyek szerint túlságosan is teljes... És ne mondja senki, hogy ezzel spoilereztem. Ez a két könyv az általam ismert legszebb tisztelgés a számítógépes játék összes korszaka előtt – abban is komolyan véve magát, hogy játék. Mi más lehetne a játék vége, mint egy túlságosan teljes Happy End? Ami persze azt is jelenti, hogy az írója, ha egyszer nekifut a Ready Player Three-nek, hát igen rendesen feladta magának a leckét...

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Itt következik egy történet Ástáról – azaz egy történet arról, hogyan olvastam a történetét. Tényleg úgy, ahogy a szerző, Jón Kalman Stefánsson szerette volna? Aki az alcímben a művét sagának nevezi; aki lám, úgy kezdi, ahogy az ősök a sagákat – s mégsem úgy folytatja. A hagyomány tisztelete sosem a merev formák ájult tisztelete. Hanem egy hozzáállás, a hiteles ember hozzáállása a meséje hiteléhez. Régen ezeket a kódexbe jegyzett történeteket az időrend markolta, a mi miből következik egyenes vonalú, egyszerű szabálya – az apák és anyák, a viszonyaik bemutatása volt mindig az első, hogy lássuk, tudjuk (sejtsük előre), mibe fogant s ez által mire született a mese hőse. Itt is az apák, az anyák legelöl. Sigvaldi, Helga, meg majd még páran - több, vagy kevesebb belőlük a kelleténél, de kirajzolódnak. De nem az időrend markában. Hanem ahogy egymáshoz hívja a gondolatot a mese teljesen sajátos belső logikája, az a hurkolódó, bonyolult, magát magyarázó szövet, ahogy tényleg beszélni szoktunk. Ez a lejegyzett szöveg élőbeszédszerű. Ha hatásvadász, úgy vadássza, ahogy az élőbeszédben. Ha lemond róla, az is olyan, mint a hirtelen beálló, homlokráncoló hallgatás. Az egy-egy üres oldalra külön odakerülő néhány szó – s körülötte az üresség csendje. Ez az első. Ha ez egy saga, akkor olyan, mintha minden alkalommal az olvasásod jegyezné le (ami azt is jelenti: nem elég egyszer kézbe venni).
 
Hiányérzet. Lelkiismeret-furdalás. Önvád. A három muskétás, akik mindig a szív közepébe találnak. Ez egy történet Ástáról, aki jobb sorsra érdemes. Ez amolyan emberi közös, mindannyian jobb sorsra lennénk érdemesek – csak valahol nem úgy, nem azt, nem akkor tesszük, ahogy, amit, amikor kell, és minden félremegy. Azaz minden azért nem, hiába érezzük úgy a három muskétás kereszttüzében, az önpusztításig akár. Szoktuk úgy vélni, hogy a legőszintébb pillanatainkban. Pedig ezek az önkínzó pillanatok ugyanúgy nem őszinték, ahogy a beteljesülés-érzet, a felszabadulás eufórikus, vagy az elégtétel forró pillanatai. Játszik a sagájában az író ezzel a kétféle őszinteséggel és pontosan láttatja: egyik sem az. De játszik a meghalás, és az (újjá)születés pillanataival is – hiszen azok talán igen. Játszik a saga sajátos jellemzőjével, hogy a címben megnevezett életből mindenképpen példát, a létezés ilyen-olyan döntéseiből hőséneket formál - ez egyfajta igazolás: ezt a hőst van miért elmesélni, és a lejegyzés által megőrizni a jövőnek. Játszik a nagyon sokat használt szavainkkal eközben, az egyszerű, közérthető pontossággal, ami visszaadja a közhellyé lett, sokszor mondott szavak hitelét is.
 
Ez soha nem volt az erősségem... Látszatra bravúros szerkezet, ami az egyszerű, olykor szinte nyers egyenességtől gördülékeny, és könnyen olvasható. Valójában pont fordítva van, és ez az egyik erőssége. A bravúros szerkezet, a komplex időkezelés és narrációk a következmények belső rendjéből hasonlóan egyenes vonal mentén következnek, ahogy a mese ősi mintáiban az időrend szervezte a mesélést. Ez dönti el, éppen ki mesél – írnám, holott mindvégig az író mesél, belehelyezkedve egy haldokló utolsó eszmélésébe, egy kislány, majd egy „nyári lány” emlékeibe és érzéseinek rezgésébe, és ezt nem is titkolja: hiszen a mesébe önmagát is belemeséli. Azzal a transzparens követeléssel, hogy kérésnek sem engedhet, hiába kéri valaki, hogy mesélje másképp, mesélje szebbre, nemesebbre, hősibbre. Ahogy az ősi minta egykori lejegyzői, ő is pontosan ennyire tiszteli az így történt, hiszen láttam, mindenki így mesélte, aki látta, senki meg nem hazudtolta szentháromságát, ami minden saga alapja. A mesék magva mindig igaz, főleg miután a varázslatos múlt, a Völsungoké, s később a legendák múltja, Kopasz Grím fia, Egil ideje, a szájhagyomány kora átadja a terepet a szinte azonnali, néhány nemzedék után megeső lejegyzésnek. Ásta sagájának is így igaz a magva – minden írói önigazolás ezt hitelesítené. Ásta él – és az élete úgy áll előttünk, ahogy az írólak a világítótoronyban. A házigazda nincs otthon, de otthon hagyta azt a valóban összetapogatható légkört, ami az íróságának valóban igazsága. A hős minden porcikájában nincs „itthon”, de belélegezheted a levegőt, amit kifújt.
 
Aztán öt, vagy tíz percig is várnunk kellett, amíg megfőtt a kávé. Ez a gördülékenység és könnyen olvashatóság iszonyú munka árán születhetett meg. Tényleg kellett hozzá a várakozás, hogy megérjen az íróban a szereplői hangja. Írni mindenképpen indiszkréció, életet írni valakinek főleg – úgy pláne, ha él. Ahogy a neve nincs, de önazonos író (aki úgy gondolkodik, ahogy beszél, hallhattuk szerencsére itthon, a Margón, a várban, élőben) megteremti ezt az élőbeszéd-illúziót. Ahol mindenkinek saját, jól felismerhető hangja van, s ahol ugyan csak egy, egyetlenegy gyógyíthatatlan veszteség tudta örömben-bánatban mindig megtartani a költészetet a hangjában, a róla és a szerelemről szóló mese hangját Jón Kalman Stefánsson az utolsó, gyönyörűen, diszkréten önleleplező bekezdésekig hitelben tartja. Semmi nem áll távolabb a posztmodern önfelbontástól, mint ez a hitel; nem értek egyet azokkal, akik csak a trükköt látták benne, a tökéletesen kirajzolt, értelmezhető kártyalapokat nem. És itt kell megköszönnöm Egyed Veronikának, hogy képes hallatlanul tiszta, a bravúr minden látszatát nélkülöző, gyönyörű magyarsággal tolmácsolni a kártyalapokon látszó rajzolatot is. Hogy ezt a varázslatosan fontos könyvet képes volt ennyire szeretni. Hogy érzésem szerint semmit nem vett el az őszinteségből, ami (hiszen az irodalom természeténél fogva hazudik) az irodalom-mivolt ellenére születik.
 
Élet hamis alapon - persze. Hátha lehet másmilyen. Nagyon szerettem a trilógiáját (akkor az év legfontosabb olvasása volt) és nagyra becsültem lábatlankodó halak profizmusa alatt a lelket – de az Ásta személyessége másképp vett le a lábamról. Nézegetem Jón Kalman Stefánsson aláírását a könyvekben – a jelenlétét az életemben. Hogy van az, hogy ez a regény az aláírásoknál erősebb jelenlét? Írótól ennél többet az ember nemigen kaphat. Észrevehetitek: egy fikarcát se voltam hajlandó elmesélni ennek a könyvnek. Csak az olvasatom egy részét meséltem róla. Vedd a kezedbe, szülessen belőle olvasat. Teremtse meg az olvasásod a magad megértés-történetét. A magad olvasatát. Teremtse meg az olvasás a sagát.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Egyed Veronika

A szolgálólány meséje – sorozat

Atwood-láz van nálunk mostanában – írtam áprilisban a szerzőről szóló dokumentumfilm kapcsán, s az a helyzet, ez azóta sem nagyon csillapodott. A dokumentumfilm és a MaddAddam-trilógia újraolvasása után sok évnyi tudatos távolságtartást legyőzve belevetettem magam a szerző számára világhírt bebetonozó, ijesztően aktuális, félelmetesen túlhájpolt, meglehetősen ingadozó színvonalú, mégis, vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozatának számító A szolgálólány meséjébe. Pont a negyedik évad előtt daráltam le az első hármat, hogy utána már-már időutazásnak beillő módon várjam minden héten az új részeket (hála nektek, streaming-platformok, már nem is emlékeztem ez milyen frusztráló tud lenni). Következzék nagyon személyesen, nagyon spoileresen, mi miért hatott és mi miért nem hatott rám ebből az amúgy elég kreatív adaptációból.
 
Szóval… van ez az alapanyag, ami első olvasásra megrágott, kiköpött, olyan hatással volt rám, mint életem legnagyobb tudatformálói, és annyira megijesztett, hogy utána tíz hosszú évig a közelébe se mentem – de még a róla írt posztom sem olvastam újra. Ennyi idő elteltével pontosan tudom, akkor miért hathatott rám ennyire – a tíz év után bekövetkező újraolvasás alkalmával meg miért hatott pont másképp, de nem kevésbé. Huszonévesen, épp a gyerekvállalás vagy nem vállalás dilemmájával és annak minden családi, társadalmi, egzisztenciális konnotációjával küzdve a szülőgéppé degradált gileádi szolgálólányok élete megtestesítette mindazt, amitől a legmélyebben rettegtem. Évek múlva, nem csupán ezen a dilemmán, de számos más, súlyosabb identitásválságon is túl a szolgálólány identitáskeresése, az önmeghatározás, önmagunkkal és döntéseinkkel való szembenézés, saját történetünk elmesélése, az elmesélt és a megélt közti feszülő ellentét, a külvilág számára tartogatott hazugságaink és az önmagunknak mesélt hazugságok egyvelege hatott leginkább. Ami valahol épp olyan félelmetes - ha nem félelmetesebb - volt, mint az első olvasat.
 
Épp ezért volt izgalmas kérdés, hogyan és mivel hat a sorozatverzió. Ami Atwood írásaiban a legzseniálisabb, a hazug narrátorainak (June / Fredé mellé felsorakozik Iris Chase, Grace Marks, Elaine Risley, Penelopé, és a MaddAddam-trilógia nagyjából összes mesélője) önreflexióját folyvást szétfeszítő igazságkeresés és folytonos szépítés, mesélés, hazugsággyár – nagyon nehezen ragadható meg filmen. Még ha remek is a színész, négy évadot (s a készülő többit) nem lehet megtölteni pusztán önmarcangoló belső monológokkal. Ha meg kizárólag a gileádi diktatúrában senyvedő, állandó bántalmazásnak kitett szolgálólányok szenvedéseire koncentrálnak, hamar kifullad és szenvedéspornóba vált az egész. Ennél eredetibb megoldás kell. Annál inkább, mert Atwood feladta a leckét a készítőknek: már jócskán a harmadik évadot forgatták, amikor majd’ harminc év után folytatást írt a könyvhöz.
 
Nade az első évadon múlik minden. Ott még megvan a mankó, Atwood hibátlan története, remek karakterei, baljós függővég, szerethető flashback-lehetőségek. Mit kezd ezzel Hollywood? Meglepő módon megugorja a lécet. Az első évad az egyik legjobb adaptáció, a nem szolgai értelemben. Okosan, kreatívan tárják ki a szerző által nyitogatott ajtókat – úgy mutatnak többet June és a többi kulcsszereplő múltjából, hogy percig sem mennek szembe azzal, amit Atwood leírt, pusztán megmutatják mi minden lehetett e sztori mögött, amit nem írt le. Hiteles történetet skiccelnek a mellékszereplők köré és ügyesen térnek vissza e történetekhez a későbbi évadokban. Bátran adnak arcot olyan kulcsszereplőknek, akik Atwoodnál megmaradnak sematikus gonosz szerepkörben (mert még Atwoodnál is vannak sematikus gonoszok…). Több betekintést engednek June és férje Gileád előtti életébe – aminek szintén óriási jelentősége lesz a folytatásban. Behoznak számos szereplőt, akiknek alig jutott tér a könyvben, okosan felismerve, hogy évadokon át nem lehet ugyanazzal a fél tucat emberrel bábozni. Mindemellett sokkal explicitebb betekintést kapunk a gileádi diktatúra kialakulásába, arcunkba tolják a jogfosztást, a terrorcselekményeket, a katonai puccsot. A rettenetet, ami azután következik. A kiképzést, a kínzásokat, a szertartásokat.
 
És épp ettől lesz a sorozat, minden brutalitása ellenére jóval könnyebben fogyasztható tartalom, mint bármi, amit Atwood valaha papírra vetett. Ennek a nőnek minden sora a bőrünk alá mászik, szereplőinek minden dilemmája a sajátunk, az ábrázolt világok összeomlása minket is maga alá temet. Akkor is, ha csak sejtet. Ha maguk a szereplők sem tudják már, mit éltek át. Ha minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Ezt a képernyő nem tudja visszaadni. Atwood narrátorai mindig bizonytalanok és az esetek nagy többségében hazudnak maguknak is, az olvasónak is. A képernyő ezzel szemben az arcunkba tolja a megtörténtet. Ezáltal lesz a sorozatverzió - bármennyire remek iparosmunka - szórakoztató popcornmozi, ahelyett, hogy megrágna és kiköpne. Ami nem olyan nagy baj.
 
Az első évad még szorosan követi Atwood regényét, kiegészítve a szereplők háttértörténetével – a folytatásban azonban már mesélni kell. A második évad sikerrel veszi az akadályt, választ kapunk az olvasókat harminc éven át gyötrő kérdésre – vajon hova vezetett June útja abban a rejtélyes furgonban? Nem mesélem el az egész kálváriát, szökés, elfogatás, Lydia néni kínzásai, vissza Waterfordékhoz, megint szökés, megint elfogatás, megint kínzás, megint vissza, és így tovább… Egy ideig baromi jó, aztán már nem – lehetne ez egy mondatban az egész második-harmadik évad kritikája. Egy dolog, hogy June a történet előrehaladtával mindent túlélő női szuperhőssé változik – szerepébe van kódolva, az ellenállás vezetőjének csak kell néhány sebhely, különben nem lenne hiteles (kapunk is erről pár szép jelenetet a negyedik évadban). Más kérdés, hogy a történet a saját világépítését köpi szembe amikor újra meg újra visszaengedi June-t a játéktérre. Legyünk őszinték: ezt a nőt abban a pillanatban ki kellett volna végezni, amikor megszülte a lányát, ha követjük a gileádi törvényeket (és a sorozat logikáját). Hogy utána visszaengedik Waterfordékhoz – filmes szempontból érthető, a sorozat varázsát jó sokáig a June és Serena közti dinamika adja; az Atwood által felépített világ szabályai szerint viszont a legvédhetetlenebb baromság. És itt még nincs vége.
 
A harmadik évad nettó szenvedés – szereplőknek és nézőnek egyaránt. Lehet lejjebb, persze, mindig lehet. Lehetne még egy kicsit szörnyűbb? Persze. Lőjünk főbe terhes szolgálólányokat, hogy aztán mesterséges kómában hordassuk ki velük a gyereküket – csak mert nem toltuk még elégszer a néző arcába hogy ezek a nők csak edények, nem emberi lények. Hozzuk vissza a gyarmatokról az egyszer már halálra ítélteket, csináljunk belőlük újra szolgálólányt, mert amúgy állati jó karakterek – nem baj, hogy ennek már semmi köze a giledái logikához. Helyezzük a leginkább lázadó természetű szolgálólányt a köztudottan szabályokat nem követő parancsnok házába – kell egyet lendíteni a sztorin, ebből tuti robbanásveszélyes elegy lesz. Hát, lett is. Aztán szöktessünk meg egy óvodányi gyereket June vezetésével, csak hogy borsot törjünk Gileád orra alá.
 
Olvasói logika szerint itt kellett volna legkésőbb abbahagyni. Az, hogy June számos sikertelen szökési kísérlet után még itt, a harmadik évad végi nagy mentőakció alkalmával sem tart az angyalok járatával Kanadába, már olyan szinten bullshit, hogy az ember csak fogja a fejét. Miért? Persze, mindig a lánya miatt marad. Persze, pszichológiailag teljesen érthető. Hannah nélkül sehova. Okos trükk, hogy June akkor törik meg három és fél évadnyi kínzatás után, amikor a lányát fordítják ellene – de már nem tudjuk értékelni, annyira bosszantó, hogy June még mindig Gileádban van és még mindig nem végezte a Falon, mindig kap egy újabb esélyt a néniktől, a parancsnokoktól, a szemektől.  A negyedik évad első fele ennek a szenvedéspornónak a végletekig túlhúzása. Lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.
 
Nem adtam fel. És milyen jól tettem. Mert másfél évadnyi mélyrepülés után a negyedik évad második felére olyat villantott a sorozat, amiben szerintem már kevesen mertünk reménykedni. Mert meg meri mutatni, hogy az ellenállás jelképe, a mindent túlélő szolgálólány, aki parancsnokokat ölt, gyermekeket szöktetett, lázadást szított, a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Hiába várja szerető férj, aki odaadóan neveli June Gileádban született, kicsempészett lányát, hiába a hírnév, a többi szökött giledái fogoly támogatása, hiába a lehetőség, hogy hozzásegítheti a túlélő amerikai kormányt Waterfordék elítéléséhez – June nem tud megbékélni. Lételeme a harc, az ellenállás, a bosszú. Remek írói fogás a szökött szolgálólányok „önsegítő” csoportjának ülése – vannak, akik túl akarnak lépni, akik felednék a borzalmakat, vannak, akik a megbocsátás erényében hisznek és békére vágynak és vannak, számosan, akik nem akarnak sem túllépni, sem megbocsátani, sem feledni. Akiket egy dolog éltet: bosszút állni mindazokon, akik tönkretették az életüket. Amikor a sorozat eljut oda, hogy politikai okokból szabadon engednék a háborús bűnös Fredet, akkor jön el a pillanat, amire az első évad óta vártunk: végre kimondódik, hogy vannak borzalmak, amiket nem lehet ép ésszel kibírni, amik megtörik az embert, kiforgatják önmagából, ugyanolyan kegyetlen szörnyet csinálnak belőle, amilyenek a kínzói. Gileád megmérgezi az embert. June monológja a szociopata Serenáról mintha saját magáról szólna.
 
És a bosszú teljes. Afféle ószövetségi bosszú, méltó Gileád kiforgatott világához. Méltó June útjához. Bosszú, ami remekül játszik az első évadtól szőtt kapcsolati hálóval, remekül emeli be a legzavarbaejtőbb flashback-eket, remekül világít rá arra, miért nem lehet ezt ép ésszel megúszni. Éveken át építgetett várakozásokat elégít ki, sikerrel. Igazi gumicukor a nézőnek. De borzalom nézni. Mert minden ilyen bosszú apoteózis mögött ott egy ember, egy szereplő, aki menthetetlen. June olyan, mint Arya Stark: a cuki kislány, akit annyira maguk alá temettek az átélt szenvedések, hogy tömeggyilkosként tér vissza ősei földjére, megbosszulni mindazt, amit családja ellen elkövettek. Drukkolunk neki? Naná! De tudjuk, innen nincs visszaút. Aryát nem várja boldog családi élet egy helyre kis várúr mellett. June számára nincs boldogság a megtalált férj és az új gyermek oldalán. Véres bosszújával kiírja magát a civilizált világból, és végre az lehet, ami évadok óta elsődleges rendeltetése: az ellenállás mozgatórugója.
 
Amivel igen komoly lehetőséghez juttatták magukat a készítők, hogy csakazértis kifuttassák a történetet oda, amit Atwood a Testamentumokban leírt. Hisz tudjuk, abban nem egy boldog családi életet élő June alakja sejlik fel a háttérben… Baromira kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e élni ezzel a frissen megtalált lehetőséggel.

Tersánszky Józsi Jenő - és az ellentmondásos utóélet

Érthetetlen, miért nem olvassák tömegek, miért nem rajongják körül ma is, ahogy a franciák például Romain Rolland Colas Breugnonját - legalább annyira elegáns, szellemes és életszerető - és közben földközeli, olykor harsány és üde, vicces és szeretni való. A Kakuk Marciról beszélek (anélkül, hogy valóban beszélnék róla, mert ezt tényleg ízlelni kell) - de Tersánszky Józsi Jenő bármelyik novelláját, bátor, függetlenségről árulkodó publicisztikáját idecibálhatnám. Az író igazi kópé volt, az élete története fényes és árnyékos lapjain ugyanazzal a nyílt, szívet melengető bátorsággal táncolt végig, ahogy regénye lapjain a butuska-bölcs csavargó. Onagy Zoltán gondolkodik el rajta: talán az irodalmunk véres komolyságát (komorságát) kizárólag becsülő, tragikus történetekbe szerelmes, formált szemlélete a hibás - magyar sors, hullák, morál és veretes mondatok összese a becsült, a tanított, az olvasó elé emelt minálunk; az életet megtartó vidámság, a tréfa nem.

Nem akármilyen élete volt. Nagybányán született, 1888-ban, eredetileg festőnek készült, de szülei akaratát követve jegyzőgyakornokként helyezkedett el, jogot tanult. Aztán a budapesti jogi karra félretett kis apanázsát elmulatta - azért kezdett írni, hogy valami kis pénzhez jusson vele. Az első Nagy Háborúba önként vonult, olasz fogságba esett. Az élményeiből született a Viszontlátásra, drága - nem szánta ő ezt háborúellenes regénynek, az élményeit osztotta meg benne - mégis, akként híresült el. Mint ahogy Kakuk Marciját sem idealizálja, pontosan látja-láttatja a máról holnapra élés csavargólétének összes árnyoldalát is. Olykor detektív-történeteket írt a Nova Kiadónak, akárcsak Rejtő. Nyári Krisztián így ír róla: Nem csatlakozott semmilyen írói körhöz, táborhoz, frakcióhoz. Irodalmi műveinél is nagyobbra teljesítménynek tartotta, hogy saját gitárkísérettel több szólamra fütyült. Zenehumorista karrierje egyfajta tiltakozás is volt a magukat túlságosan komolyan vevő küldetéses művészek ellen. A Nyugatban publikált, de közben az írótársadalom megrökönyödésre kabarékban és revükben lépett fel. 1932-ben megalakította saját színházát, a Képeskönyv Kabaré társulatot. A kis pódiumszínháznak saját maga készítette a díszletét, s ő volt zenei kísérője és konferansziéja is. Közönsége egy részének, akik a Vígszínházban vagy alkalmi színpadokon tapsoltak neki, fogalmuk sem volt róla, hogy éppen egy friss Baumgarten-díjas írót látnak furulyázni vagy kézen járni. „Zenebohócnak lenni sokkal nehezebb, mint írónak. Nekem elhihetitek!” – üzente írótársainak.

Nem szerette a hatalom - mert szuverén maradt, nem szabályozta szimpátiáit és undorát a korabeli szél. Ezt tán semmi nem világítja meg jobban, mint annak a "végakaratnak" egy részlete, amit 1944-ben folyamatosan a zsebében hordott: Feleségem, akivel huszonnégy évet töltöttem közös és egymást támogató munkában, a szégyenteljes s törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében rosszul, vagyis 1944. márc. 22 -ike után keresztelkedett ki róm. kat. vallásúvá, zsidóból. Eddig a Horthy- kormány 570 000 sz. alatt kiadott mentesítése védte őt annyira, hogy keserves verítékkel és becsülettel szerzett lakásunkon velem lakhatott. Ez a védelem nov. 15-ével lejárt az újabb rendelet értelmében is, nejemnek tőlem, csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig. Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogy zsúfolják össze a Szálasi-kormány hóhérai a külföldi védettségű zsidókat. Hát még a magyar, nem védett árja-párokat hova szándékszanak dugni! Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van birtokomban, hogy csak hullámon elégíthessék ki beteges vérszomjukat. Hogy miért nem választom a bujkálás ésszerűbb és jelenleg általános módját a törvénytelen és embertelen rémuralom rendelkezéseivel szemben? Első okául jeleztem, hogy elviselhetetlen már nekem az a birka bárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára mozognak. Tehát, mint az egész világháborút végigküzdött katona, kötelességemnek érzem, hogy az igazi magyarellenség ellen, legalábbis végső soron példaadó gesztussal éljek... (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Móricz írja róla: Sohasem volt magyar író, aki ezt a mélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna. Persze ennél jóval többet ismert, földi és valóságos meséiből árad a derű, tényleg, néhány oldala elolvasása után, ha körülnézel, valahol élénkebbekké lesznek a világban a szavaitól a színek. Szabad és független ember több korszakban, amikor amúgy nemigen voltak szabad és független emberek. A kötelező, születésnapos Sztálint köszöntő kötetbe olyan vitriolos paródiát ír, hogy nem győzték eldugni a megtorlástól rettegő szerkesztők (olyan jól sikerült, hogy csak a híre maradt fenn, a kézirat nem...). Szintén Nyári Krisztián meséli az anekdotát:

A 69 éves Tersánszky Józsi Jenő kedvenc Márvány utcai kocsmájában fogadta az aláírásáért érkező írószövetségi küldöttet. Mint kétszáz másik írónak, 1957 szeptemberében neki is alá kellett volna írnia "A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen" című gyáva és önfeladó nyilatkozatot a levert forradalom elítéléséről. A Nyugat egyik utolsó élő szerzője, aki soha semmilyen politikai mozgalomhoz nem adta a nevét, sokak szemében legitimálta volna a nyilatkozatot. Az írót nem találták otthon, de tudták, hol keressék. Az aláírást gyűjtő kiadói ember a kocsmában mondta el jövetele célját, és felsorolta, Illyés Gyulától Kassák Lajoson át Weöres Sándorig ki mindenkinek szerepel már az aláírása a papíron. Tersánszky végighallgatta a küldöttet, majd gondosan letakaríttatta vele a talponálló pultját, mert ilyen fontos iratot mégsem tehetnek fröccsös poharak közé. Némi kínos csönd után emelt hangon, hogy mindenki hallja, az író megszólalt: „Maga nekem gyanús, maga volt az, aki pár hónapja itt kilincselt egy ugyanilyen ívvel, hogy akasszanak fel minden kommunistát!” A férfi suttogva próbált tiltakozni az életveszélyes hírbehozás ellen. „Maga hazudik, itt volt!” – válaszolta immár kiabálva Tersánszky, amivel egyre nagyobb csődületet okozott. A küldönc végül a papírossal a hóna alatt elmenekült a kocsmából, az író pedig nevetve rendelt egy kört a törzsvendégeknek és játszott nekik valamit kétágú furulyáján...

Ha épp úgy érzed, kedves olvasó, hogy neked is egyre inkább a nem akármilyen, abszurd élet jutott, ideje kézbe venni a Kakuk Marcit. Ideje kézbe venni - a többiről maga a könyv gondoskodik. És akkor Misi Mókusról, a meséről és humorról, az író szeretni való sokféleségéről (még mennyi mindenről) nem is ejtettem egy szót sem... Tersánszkynak nem volna helye a feledésben.