Peer Krisztián: 42

Nagyon sokat tologattam ezt a kötetet. Nem is tudom... az olvasó várta bennem az idejét, hogy mikor tudom irodalomként egyszerűen olvasni, az amúgy végtelenül, idegesítően őszinte faszi elém terített gyászába való erőszakos behatolás helyett. Mikor a minap erről beszéltünk egy barátommal (aki nemcsak a kilencvenes évek egykori Örökmozgó mozijából ismeri Krisztiánt, ahogy én), felvetődött, befolyásol e a kötet körül kialakult visszhang. Végiggondoltam - de én egyszerűen nem figyeltem erre. Nem, nagyjából tényleg ennyi ideig tartott, mire az utolsó oldalakat is felvágva elszorult torok nélkül el tudtam olvasni az utolsó bezárt verseket is.

Próbáltam az ízlésemre, arányérzékemre hagyatkozva eldönteni, hogy mi fér még bele, miközben meghamisítani sem akartam tárgyamat, a nyüszítést. A határátlépés egyébként teljesen tudatos – bár mi mást mondhatnék. A túlzásba vitt, már-már parodisztikus alanyiságot meg persze teljesen szétreflektálom. Sok hang szólal meg a könyvben, mert azt a vergődést, amit a gyász jelent, hogy az önvád, az öngyűlölet egy órán belül át tud csapni szentimentális ömlengésbe, nyelvileg is le akartam képezni... mondja Peer Krisztián egy interjúban a Könyves Blog kérdezőjének, Rostás Eninek. Meg még ezt is (annyi minden más mellett): A kötetben tulajdonképpen a dilettantizmust kísértettem, azt, hogy hogyan lehet reflektálatlan sorokat beengedni a reflektáltak közé, és milyen játékokat lehet játszani a referenciális olvasattal. Mert ha akarom, ha nem, a könyvnek lesz referenciális olvasata. Sőt, igazából kérdés számomra, hogy akár a szakma, akár az úgynevezett mezei olvasó, már ha van olyan, képes lesz-e esztétikai tárgyként tekinteni a kötetre, engedi-e az anyag.

Szóval most már el tudom olvasni, anélkül, hogy folyamatosan magamra venném - nem nézegetem a feleségem kihűlt helyét (ahova amúgy estére hazaér) azzal, vajon hogy élnék túl egy ilyen fosztást. Mert a sorokból, meg közös ismerősöktől hallomásból, meg innnen-onnan azért kialakult bennem, hogy ez az egykor Sirályba meg egyéb helyekre (ágról-)szakadt költő mekkora ajándékot kapott Mocsár Zsófi személyében az életétől. Hallomásból, verssorokból azért kiderült, hogy tudott élni vele. Hogy tudtak élni egymással. Hogy ami aztán történt, igazán fájjon. Hogy (csak így) a szóval ne lehessen levetni. Hiába kiváló gyászmunka, szinte példaértékű a kötet, ezen a veszteségen valójában nem tudom, van-e bármi, ami segít (a másik emberen kívül - mert így vagyunk drótozva, de az nem bármi, hanem: valaki más). Ha valamit meg tudok fogalmazni, azt már félig-meddig uralom is. Gondolta Móricka. Éppenséggel ebben látom ennek a könyvnek a legnagyobb hübriszét, mellényúlását, kikerülhetetlen hazugságát. Úgy reagáltam, ahogy egy átlagos stresszes szituációra szoktam. Hogy majd én megoldom. Dehát nem lehet, és nincs mit megoldani. Mondtam már olyat, komolyan is gondoltam, hogy jobb lett volna nem írni, mert megírni úgysem lehet mondta Krisztián tavaly júniusban, egy másik interjúban Valuska Lászlónak.

Folyton visszatérek a szavaihoz - aki ismer bennünket, az tudja, ez nemigen szokásom. De  Peer Krisztián amúgy meglehetősen tudatos, eszközeit alkotói szétesettségeitől függetlenül folyton fegyelmezetten végiglistázó költő, azt hiszem, ebből a két idézetből is látható: pontosan tudja, mit csinál. Amit a magam részéről hozzáfűzhetek: nem, nem engedi az anyag. Nekem legalábbis nem. Még mindig nem. A magam mezei olvasólényének két év kellett, mire a beleélés önmagától jelentkező elfojtásai nélkül olvassa, és hol vagyok még attól, hogy esztétikai tárgyként tekintsek rá... Lehet, velem van a baj (jelzem, ha a kritikus ismérve, hogy akarattal ki tud hűlni egy ilyen tárgyhoz, sosem leszek kritikus). De értsétek meg, elérhető harmóniában élek, (nyilván nem minden gond, vita, veszekedés nélkül, de) stabil, kiegyensúlyozott szeretetlégkörben, épp elég elképzelnem, mi volna ha elvennék tőlem, hogy ne kapjak levegőt. Magamtól amúgy nem gyötrődnék ezen - élek benne. De amikor egy ilyen könyv felmutatja, hogy néz ki egy ilyen elvétel, elfog a szégyen, amiért minden reflexióm alatt valójában a "hú, de jó, hogy nem velünk történt" lapul. Nagyon néha látom Krisztiánt, megint a szétesés szélén, őszintének és tapintatlannak, amilyen, olyan - mindig is ilyen volt, mondanám, de nagyon régen nem láttam annyit, hogy azt mondjam, tudom, mi van vele.

Érdekes amúgy ez az előtte-utána szerkezet, az előtte-verseket lapozva külön csak az a régóta ismerős (kicsit talán elmélyült) hangot hallom, ami alig különbözik a Név, vagy a Hoztam valakit magammal világától - tényleg mélyült, szikárabb, és tényleg gyakrabban reflektál a saját manírjaira (bár ez, a reflexió, ahogy emlékszem a kezdetektől, a kamaszversektől jelen volt valamilyen szinten, ennyiben tényleg visszanyúlás a Belső Robinsonhoz, új kezdet az egykorihoz...).

A hely varázsa lelassít,

nem mennék tovább.

Boldog is lassan lesz az ember,

előbb csak céltalan.

Oda tartasz,

ahonnan el kellett jönnöd.

Most is oda tartasz,

ahova tartozol.

Kis kíváncsi, na milyen a nagyvilágban?...

Figyeljétek, hogy játszik a benttel, a kinttel, személyesre pillantással ez a részlet A hely varázsa című versben. Szóval ez egy kezelhető, működő dolog, önmagában el tudnám távolítani addig, hogy a hogyanra figyeljek benne. De aztán a felvágott lapok erőszakkal megnyitott bizalmában (abuzálom a könyvet...) egyik oldalon ezt olvasom: Érzelmileg megérint egy kő. A másikon meg ezt: A tisztálkodószereket kibasztuk a kukába. / Miért, a csontjaiddal szerinted mit csináltak? És megint nemhogy távolságot nem tudok tartani, csak ülök a miért választalanságában.

Úgyhogy értem én, hogy ezt megírni úgysem lehet, de annyira sikerült szerintem, hogy szembeültessen az "értelemmel felfogni úgysem lehet"-tel. Néhány veszteségben már gyakorolhattam. Mindegyik más volt. De mindegyikben ott ült ugyanígy a miért választalansága. Nézem ezt a kötetet, és szurkolok a költőjének. A napokban jön ki az új könyve. Épp ideje volt beszélnem a 42-ről. Letennem még egy darabig úgysem sikerül.

Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia - film

Nosztalgia. De nagyon orosz módon - mi honvágynak hívnánk. A hazatérés vágya, ami azonnal két világot feltételez: a helyet, ahol vagy, és az otthonod, ahova visszatérnél. A helyet, ahol folyton a másikra gondolsz. Ami ettől sem lehet a számodra valóságossá (vagy ami ugyanez: nem érezheted magad benne teljesnek), hiszen folyamatosan a másikban lennél helyette. Ott lennél, ahol nem lehetsz: hiszen kivetett magából. Nem a tőle való távolság a lényeg - a puszta tény, hiszen érzed: nem ott vagy. És ez a nosztalgia nem valamiféle múlt hiába a jelenbe idézése - hacsak nem paradicsomi értelemben. A világ idegen hely, nem lehetünk maradéktalanul otthon benne, hiszen pusztul tőlünk. Pusztítjuk mindazzal, amit beleépítenénk - szinte csak a beleépítettjeink pusztulása lakik otthon a tőlünk pusztuló világban. Pusztulás a pusztulásban. Ez a honvágy egy rétegében egy helyé, amit ott kellett hagynod, ahol ott hagytál feleséget, fiút, anyát - ahová már hiába térnél vissza, nem volna ugyanaz, hiszen már te sem vagy ugyanaz. És ez a honvágy a helyé, amit betölthetnél a világban, úgy, hogy valahol otthon érzed magad benne.

Gorcsakov, az író Olaszországban utazgat, Eugenia, a tolmácslány kíséretében, egy százévekkel ezelőtt ide emigrált orosz zeneszerző nyomát kutatva, mert meg akarja írni az életét. Szosznovszkij, az egykori emigráns végül hazatért, hogy elpusztuljon, hogy elpusztítsa az "otthon", ami elől eredetileg menekült. Gorcsakov megírná a történetét. Az embernek, akivel rokon mód érez. Hiszen ő is hazamenne. Haza ebből a rég komponált, romos olasz tájból; a freskók elől, amik a most emberének ugyanúgy nem mondanak eleget: ugyanazok a vágyak és önzések takarják el a hívek elől a lényegük, mint amikor a falra mázolták őket. Gorcsakov nem korrumpálódna. Érzi a lehetőségét, hogyan hasonulhatna ebbe a régit wellnessre használó újba, csak ki kellene nyújtania a karját Eugeniáért. Érzi a pusztulás teljesét - előérzet-szerűen, ahogy megérintő élmény, ahogy a medence partján találkozás által megismert, hozzá hasonlóan paradicsomi értelemben nosztalgikus zárvány, falu bolondja Domenico érzi. Aki hét évre elzárkózott a családjával a világ elől, hogy megmentse őket ettől a mindenki más által nagy élvezettel megélt folytonos pusztulástól. Pedig nem lehet így, csak a kivételt megmenteni. Vagy mindenkit, vagy senkit.

Sokan leírták már, hogy ez Tarkovszkij (talán, leginkább - enyhítő jelzőket keresgélek...) lélektükör-filmje (és nem a mindenkinek foncsorozott Tükör). Hogy valójában a maga nosztalgiáját fogalmazta ebbe az emigráns-létfilmbe, amit olasz-orosz koprodukcióban gyártottak, hosszas (és megalázó) egyeztetések után. A legszemélyesebb film, aminek nem kevés zökkenővel lezajló felvétele után maga is ezt az emigráns létet választotta - a nosztalgiát. És az áldozatot. Ezt is sokan és sokszor megfogalmazták (maga Tarkovszkij is éreztette: így sejti): a film elkészültével a művészetbe göngyölt élet szolgaian követte a műbe formált létet. Az emigrációban megfogalmazott nosztalgia nem volt levethető a megfogalmazással. A szerző utolsó előtti filmje, a Nosztalgia valójában az életút (a filmkészítő életútjának) szummájává lett - az új kezdetnek remélt Áldozathozatal lobogó lánggal égő múltja pedig egy felperzselt alkotói erő halotti máglyája: az utolsó film szinte epilógus, utószó az életműhöz (a legszebben Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos egykor a Filmvilágban megjelent esszéjében olvashatsz erről...).

Végigfutott rajtam, micsoda lelkierő kellett ehhez - a helyzet (nincs hova hazatérned onnan, ahol nem vagy otthon) ilyen mélységig való feltárása után mégis a távolmaradást választani. Az elidegenedést saját magadtól, az alkotói nyelvtől, ami a tiéd. A Nosztalgia egyik megérintő jellege ez a nyelvbéli korlátozottság - s hogy valójában ezzel együtt kell tudni élni: hiszen a nyelvet amin beszélsz, az angyalok nyelvét "otthon" sem tekintették se legitimnek, se érthetőnek. Hogy kizárólag azzal lehetsz egy hullámhosszon, azzal értetheted meg magad, aki ebben a nyelvtelenségben is képes az érintődő lélek szintjén osztozni veled. A filmen ez Gorcsakov választása is. Eugenia, a tolmácslány nem ezt akarná (miközben persze ezt deklarálná), a test szavaival akar (valójában csak a test szavaival tudna?) beszélgetni. Kitörése a csalódottságé - amikor jelenetet rendez. Hogy nem kapja meg az esélyt a maga otthon-teremtő eszközeinek használatához. Csakhogy ezt nem adhatná meg a férfinak. Hiszen neki van (valójában távolságtól függetlenül egymásra hangolt) ölbéli otthona: a felesége. És ebben az értelemben képtelen volna költözni, hiába érzi a kísértést.

Milyen érdekes: pont a tolmácslány hiánya, a sértett elviharzása teremtheti azt a rendezetlenséget, ami nélkül Gorcsakovot nem szólíthatná meg Domenico. A falu bolondja. Aki hiszi a megválthatóságunkat. Itt jegyezném meg: Tarkovszkij egész életműve erre mutat, hogy hiszi a megválthatóságunkat. Pedig elképesztően korán meglátta az akkor még csak csíráiból bomló fogyasztói társadalom világpusztító hangyalét-jellegét, a tárgykultusz elhatalmasodása közben megszülető konzumot, a műanyagot, ami eltömi, elmérgezi a vizeinket; a földmélyből kihantolt elfullasztó mérget a levegőben és a földben - mindazt, amit Domenico a világba kiabál, mielőtt (közöny medencéjébe hiába kiabáló gyertyafény?) felgyújtja magát. Hiszi a megválthatóságunkat az egyén hitelesen megélt hontalansága árán - a medencébe cipelt gyertya fénye árán, legyen az egy részeg éjszaka elárasztott kolostorában elhamvasztott verseskötet (amikor meglátogat az angyal, hiszen az életében egyszer mindenkinek megjelenik), avagy hiába megejtett, halálos botorkálás a kiürített, víztelen hiányban, egy medence szemetes fenekén, fénnyel a kezedben.

Mindenki döntse el maga, ér-e valamit egy bolondnak tett ígéret így félresikerült teljesítés-kísérlete. Hazatérés helyett végül a hazatéréssel - amit megérez mind, aki szeret: el is jönnek várakozni a partra, az ismerős partra az ismeretlen romos katedrálisában. Mindenki döntse el maga, valóban úgy lehet-e otthon ebben a világban, ha egy picit azért folyamatosan hazudik magának. A Nosztalgia úgy ér véget, hogy hogy hősei léte okafogyottá válik. Néha érzem úgy, Andrej Tarkovszkij gyertyaláng-léte is így ért véget - elmondta, amit szeretett volna és okafogyottá vált a közöttünk-léte. Remélem várta valamiféle haza ott, ahova érkezett.

Félkövérdőlt - Bárány Bence és Mészáros Péter slam poetry/spoken word estje

Bejön a színpadra a két szereplő. Leülnek két bárszékre háttal. Megvárják, amíg elmélyül a csönd. Aztán elindul az előre felvett narráció, vicc, és frocli, hogy felálljon és felénk forduljon először az egyik, elmondjon valamit 3 perc 15 másodperc alatt, frocli és kommentár, aztán a másik fordul felénk, feltárulkozni. Mészáros Péter és Bárány Bence. Két géphang a narrációban, két élő a szövegekben. Amúgy országos cimborák - a szó szoros értelmében. Péter Szeged slam-életének atyja, alapembere, alapítója, Bence ugyanezt éli Győrben. Átutaznak egymásért az országon. És együtt álltak a színpadra ezen a kettős önálló esten, egymás szavait ezúttal csak felvett kommentárokban kommentálva. Két történet, mintha egymásnak mesélnék, a másik egészséges tiszteletlenségének. Azt, amit valójában nekünk.

...Azt hiszem az egész nyolc éves koromban kezdődött, amikor először beengedtem, hozzám ért, belém hatolt és csordultig megtöltött... Isten.

...hoppá, hoppá, lett egy új barátom, és három éven keresztül minden nap beszélgettem Istennel a WC-n...

Eltérő intonációk. Bence játékos ütemhangsúlyosai, amikkel a legkomolyabb mondanivalójába is gátlás nélkül beleprüntyög - odatartva a humortükröt tényleg bárminek, teljesen más mezőn teljesülnek ki, mint Péter feneketlen öniróniája. Az azonos témát is jobbára teljesen máshonnan markolják. Viszont közös a hitel, amivel odaállnak minden szavuk mögé, felvállalva a kis hibától szégyenteliig táruló teljes spektrumot.

...Mert Bencikében beindult az önkéntelen gépezet:

az állomásra hirtelen döntéshelyzet érkezett.

Kiderült pár vargabetű, számomra is lételem,

frissen ácsolt vakvágányra van csak éves bérletem...

És mind a ketten nagyon profi előadók. Nyilván mert dolgoznak rajta, mert a szövegek megírását a folyamat felének (felének se?) tekintik. A szövegeket fejből mondják, itt is, ebben a tömény órában, amit a szavaik hátán úszva töltünk. A gesztusokkal, arcjátékkal kísért előadás látja a közönségét. Érdekes ez, tényleg ebben akadályoz a papír, vagy a telefon, ha olvasod a slamszöveget - valahogy közéd és a néző közé kerül... Te a szövegeddel vagy elfoglalva így a néző is a szövegeddel, létre se jön az interakció, ami itt, ezen az esten gyönyörűen az elhangzottak rezgésében tartotta a hallgatóságot.

...heló! te éppen azt bámulod ahogy egy belvárosi konditerem üvegkirakatában egy futópadon csucsogtatom izzadt egzisztenciámat. Futok az életemért, te meg bámulod, hogy ki lehet ez a beképzelt fasz, hogy direkt a kirakatban...

Két alapjában különböző traumákat rejtő gyermek és ifjúkor - milyen érdekes, ahogy megtisztelik egymást ezek az emlékek (persze, a narráció viccel ezzel is... miért ne tenné?). Valahol tényleg kiderül, hogy hiába mérhetetlenül nehezebb emléktömeg az egyiké, mindenkinek ugyanolyan nehéz megélni, s hurcolni a magáét. A kitárulkozásban nincs egymásra-licit, hanem kíváncsiság van a másik szavaira. Azt hiszem ezt bírom bennük (meg amúgy Basch Petiben, Csider István Zoltánban, Galló Bencében, a hallgatóságnak is sokat eljáró (amúgy figyelemre méltó szövegeket mondani képes) slammerekben), hogy a versenyhelyzet nyűgét levetve nagyon sokszor hajlandók figyelni. Lehet, hogy a kiemelkedő szövegelőkéjük nem utolsó sorban ennek a figyelemnek az eredménye?

Ne haragudj, találkoztunk már? Igen, tényleg, ne mond meg, tudom... Laci! László, ne, az ugyanaz... de l betűs?! Jó, K, de van benne l, na... Klaudia... nem, nem, de tényleg tudom!...

Tudom a faszt... Nyilván hazudok... Meg hülyén vigyorgok zavaromban, fogalmam sincs a nevéről...

Amikor valaki gátlás nélkül, de baromi érdekesen képes saját magáról mesélni. Azaz olykor tűpontosan arról a beteg, elidegenedett, egymást hanyagoló, figyelemtelen közegről, amely ezekkel a kondíciókkal persze, hogy képtelen valami normális, élhető társadalmat alkotni együtt. Sem Mészáros Péter, se Bárány Bence szövegeire nem jellemző a direkt, protest társadalmiság. Átszűrik magukon, ami körülveszi őket - és úgy hozzák szóba. Van ám értéke ennek: valójában az ember így hajlamosabb a saját kezével elérhetőt, a kézzelfoghatósága okán megváltoztathatót megragadni, s apró gesztusokkal is többet tenni egy élhetőbb világért azoknál, akik transzparens, zászlóként lobogtatható szövegekkel üzennek (beleértve ebbe a körbe olykor bizony lózungokba fúló magam is...). 

...és mit végeztél cukifiú, pszichológiát? Én is az akartam lenni... És mi a hobbid cukifiú? Slammelsz? Az meg mi a fasz...

Két ember egy színpadon nekünk és egymásnak magáról mesél, előre megírt, 3 perc 15 másodperces szövegekkel. Meg rólunk mesélnek egymásnak és nekünk, kisszerű nagyszerűségeinkről, olyan szuggesztív, de kellően vicces töménységben, hogy nincs szíved tapssal megtörni. Ezeket a szövegeket, legalábbis egy részüket ismertem (érdekes volt szembesülni vele, hogy Bence szövegeiből többet, mint Péteréből) de ez a keret, amit a háttal ülő néma, s a velünk szembeálló beszélő, és az egymást (és önmagukat) kommentáló narráció adott, a jól ismert szövegeket is átformálta.

Megjötteem! Szia! Kicsi bogaram...

Mármint nem úgy, hogy egy anatómiai anomáliái miatt vertikális centiméterdeprivációt elszenvedő antropomorf ízeltlábú, nem, a kicsi bogár kizárólag az irántad érzett megingathatatlan tiszteletem, csodálatom, szeretetem verbális manifesztációjaként értendő...

Mészáros Péter és Bárány Bence. 2017 országos bajnoka, és a srác, aki évek óta ott van a dobogón és bármelyiket megnyerhette volna. Hallgassátok meg őket, lehetőleg élőben, a színpadon, ahogyan bebizonyítják, mennyivel többről lehet egy óra alatt beszélni, mint azt a tételesen eltelt idő indokolná...

Tamási Orosz János: Áthatol a Van - esszé a Napúton

Áthatolhatatlan a Van, állította (szép örökbecsű verse, Az ember háztartása zárósoraként) Vasadi Péter; föl- s eloldozza a Van-t a szellem, felesel vele Tamási Orosz János a kötetre mintegy szemfedőként terülő utolsó költeményben. A vitató, látom, itt is inkább meg-vitatna amúgy. Miközben az eloldozott Van-ok röppályáját figyeli, hiszen elszabadultak: akár át is hatolhatnak levegőn, levegőt lélegzőn, lelken; meg-vitatná a Van-ok röppályáját, ha még volna kivel - de a pályatárs már nyugodni tért, csak a versek beszélgetnek: hatolnak át. Meg-vitatná persze Petőfivel is, odaérvelne az egykori lánghoz, a vers címe [Szabadság, szerelem], így, szögletes zárójelben - szabadság, hűség - nem fér meg együtt / tanítgatod ezt minden éjszakán. Ez a szemfedő-vers, ez a leviszem azt vers is ettől oldódik: hiszen nemcsak el-, de föl is oldozza a Van-t a szellem. Ünnep után is, egy élet minden ünnepe után - vagy egyszerűen a végre megélt ünnep után, ami lám: van, s látom, áthatol - ha valóban megértettem. Nehéz érvelni ellene.

Áthatol a Van. A végén kezdtem, mert a címét a végén érti meg az olvasója. Ami azt is jelenti egyben: elölről érdemes olvasni. Megteheted, kedves olvasó, hogy belelapozol, hiszen ez egy verseskötet, és a költeményei jótállnak magukért. Lehet hosszan kóstolgatni az ízeit, elcsodálkozni a komolyan vett játékain - ha a játék Van, s áthatolhat: komolyan kell venni. De ez a könyv egy nagyon tudatosan szerkesztett, verseket szinte mondatokba fűző egész-látványt is kiad, amire az elolvasása után úgy pillanthatsz vissza, mint tájra, az Ünnep tájára, amit bejártál. Félelmetes tudatossággal válogatva és elhelyezve a különböző, önértéket is bőven hordozó versek, prózaversek, márvány-erezet mintára hajazó szóömlések és pontosan tagolt szerkezetek (haikuk!) mindegyikét - a számunkra szellemi értelemben legfontosabbként tekintett ünnepünk köré.

Komolyan vett játékok: ajándékok a Kisjézusnak. Képzeljük el, hogy ez egy karácsonyi kötet. Mélyen formabontó módon. Át- meg áthatol rajta a Van, létünk erőszakos ünneptelensége; ünnep-rontásaink légkörét nem tagadva mégis: átélni akarná. Az odavezető utat Hétfőtől Nagycsütörtökig, az átélés újabb és újabb kísérletét a három napban, Ünneptől Ünnepig; s a másik, az időben azonos másba szelídültek ünnepét is megtisztelve a Szombatban. A három ciklust Kunhegyesi Ferenc gyönyörű festményei vezetik fel. Nem illusztrációk: képi foglalatai az elkövetkező verseknek. Figurális festőként általában belső víziókat festek. Lényeim egy időtlen tér, álom és valóság közt létező misztikus jelenetek szereplői foglalja össze szépségesen tömören Kunhegyesi Ferenc, mit is él a műveiben - e kötet címlapján és ciklusai nyitásaképp ezúttal a hitben hitelesség misztikumában. Látod a térdeplőt, látod a felfohászkodót, látod az áldást osztó Jézust (szinte ikon); a prófétát, szemében lágerfüst feketéje, tenyerében a maradék, simítani való fény. Mondom: képi foglalatai az eljövendő verseknek. Ezt a kötetet tényleg lapról lapra érdemes olvasni…

a teljes esszéért kattintsatok:

Áthat, áthatol - Tamási Orosz János kötetéről

Ruben Brandt, a gyűjtő - film

Mélységesen megkötnek és eloldoznak az álmaim - és viszonylag sok képük, illatuk, zajuk kúszik át velem az ébrenlétbe. Eminens kisdiák voltam én is, anno, ahogyan Milorad Krstic is meséli magáról, be voltam zárva én is a világomba és ábrándozhattam a szabadságról. Más kérdés, mennyire fájt jóval később, amikor rájöttem: a szeretetketrec rácsait én magam tartottam karban - elengedhettem volna ezt az érzést hamarabb. Más kérdés, hogy minden összecsukláskor, amit a kései kirepülések szárnyszaggató naiv tévedései martak rám, oda menekültem vissza, abba az otthonos szeretetzsarnokságba. Valamilyen értelemben abban élek most is, rábízva magam a másik felnőttebbségére. 

Milorad Kristic bátrabban lépett át az álmodozásból a cselekvésbe - még ha minden projektje, kiállítása, s a filmje is igazából az álmodozásból éhít cselekvést, mások álmaiban való fürdőzésben szabad. A lázadásai átértékelnék az értékeink, de minden moccanásukban érzékeltetve: értékek tömkelegében fúj itt buborékot, csillan színeset, pukkan bármilyen új.

Ruben Brandt, a neves művészetterapeuta rémálmokkal verekszik - azaz híres festmények alakjaival a rémálmaiban, megnyugtató vagy boldog, bátran a szemedbe néző vagy szelíden melléd pillantó, de mindenképpen önazonos alakokkal, akik a legdémonibb módon kifordulnak magukból, amikor Ruben végre a festményük elé áll. "Birtokold a félelmed, hogy legyőzhesd" hirdeti a terapeuta. Nosza, rajta; négy különleges páciense, Mimi (a macskaügyes kleptomán), Bye Bye Joe (a testőr, aki nem tud féket tenni a nyelvére), Fernando (a hacker, aki minden melóján kényszeresen ott hagyja az "aláírását") és Membrano Bruno (a kétdimenziós, ám evészavara következtében túlsúlyos bankrabló) kipróbálja magán Rubenen, hogy működik-e a terápia... Így lesz e kényszer által Ruben Brandt a világ nyomozóhatóságai által hiába keresett "Gyűjtő", a legkomolyabb köz- és magángyűjtemények gátlástalan megvámolója, Velasquez, Botticelli, Vincent van Gogh és Edward Hopper képek elrablóinak bandavezére... a Gyűjtő, aki terápiás célból rabol. Akire a legendás Mike Kowalsky vadászik, a nyomozó (maga is egykori deketív- és bűnügyi relikviák gyűjtője - és szerelmes a csapat femme fatale-jába, Mimibe), meg a komoly fejpénz okán a világ összes maffiózója.

Tehát egyfelől itt van rajzban egy heist story - egy bankrablás-sorozat akciódús története. Amely amúgy terápia-történet, egy öngyógyításé. Amely eközben álmok Eredetnél mélyebben fonódó labirintusa, "álom az álom az álomban". Az elejtett és felszedett könyvek közti különbségek története. Csipet kémnosztalgiával, a Hidegháború Bár veteránjai közt. Előre nézve egy kulturális múltba, nem kevés gúnnyal - hiszen hova tart az önmagát is felbontó happening... 

Mindez rajzban, gátlástalanul kubista, semmire nem hasonlítóan egyedi karakterek, és figurák által, akik a saját elrajzolt arcukon viselik a jellemük, a természetük, a lelkük, mint Kowalsky nyomozó csinos lekötelezettje/segítője/elemzője, a hűségre képtelen kétarcú háromszemű, hárommellű Marina (akihez úgy sincs elég kezed...). Mindez rajzban, szinte az összes létező rajztechnikát folyamatosan vegyítő rajzolt környezetben, aminek minden képkockája amúgy vagy idézet-kollázs, vagy hommage - Hitchkocktól Kuroszaváig, Lynchtől Tarantinoig; nemcsak Ruben álma zajlik a festmények megelevenedő terepén, de a filmet nyitó autós üldözés is - kockáról kockára más képet, vagy híres filmes beállítást vetítve háttér gyanánt a kergetődző hősök köré. Utalások és megidézések gát nélküli tömege... elsőre befogadhatatlan mennyiségben.

Holott Milorad Krstic csak arra használja a kultúrát, amire való. Ábrázol vele. Megrajzol egy személyiségképet, egy önmagával meghasonlott ember személyiség-képét - aki hajlamában egyszerre dédelgeti a gyűjtést, és tükörképeként a felszámolását. Aki elengedné magából a Gyűjtőt, a naplementébe tartó alkony első osztályú vasúti kocsiján. Elengedné ezt a csigalassú segítséget, amivel felszabadítaná magát; elengedné amit végül rabul ejtett. Elengedné, ami a leginkább láncolja e szabadságban. Ruben Brandt, a Gyűjtő elsősorban bátorságot gyűjt, hogy elengedje a mások látomásait. Amit Kultúra Apánk a tudat-alattinkba pumpált, amivel alapjában meghatározza, hogyan és minek, milyennek lássuk a világunkat.

S most ideírom: szerintem. A huszonöt filmkockánként élesedő manipuláció, amivel a látásmódunkat manipulálja a szívtelen apa egyszerre levethetetlen terhünk és egyetlen átláthatatlan méretű örökségünk. Milorad Krstic szerintem mindennek ellenében kereste meg a saját, nem kicsit szürreális vizuális látásmódját. Hiszen egy életen át verekedett vele, hogy megértse, hogy átlássa, a Das Anatomische Teater CD-ROMjain (fenn van az egész a neten, barangoljatok benne), a kiállításokon és projektekben, a rajzolt kisfilmben, a színházban. Ruben Brandt neve Rubens és Rembrandt nevéből alakult ilyenre - a kultúra szabadulna önmagától önmaga kedvéért: hogy teremthessen. Zenére, Cári Tibor ihletett muzsikájára, meg a rengeteg zenei idézetre megmozduló szökevény jeleneteket teremthessen, amik talán akkor érnek a legtöbbet, ha csak átsuhannak rajtad. Ha átsuhannak rajtad a rétegek, utalások - ha csak megadják egy megfoghatatlan mélység rétegét. Ha a film a kultúra álmáról maga is álom marad, egy érzetet hagyva maga után az értelmezés nyomozati kényszere helyett. Nekem ez az érzet felszabadító.

Martin Kay: Eastern

Valami hallatlanul vicces, hogy célcsoport vagyok - és hogy mennyire jól szórakoztam ennek a YA light novelnek az olvastán. Évek óta szakítja ki a nem sok időmből a magáét a manga meg az anime - s amikor ez a könyv napvilágot látott és a szerzője megkeresett vele, nem mondhattam nemet. Csak kis türelmet kértem, mert épp másban ültem nyakig - egy másik lényem merült teljesen másféle mesék mélyére. Majdnem manga, mondom - kicsit sajnálom is, hogy nem lett teljesen az; Megyeri Manó sűrűn kötetbe fűzött illusztrációi bőven sejtetnek egy jól összerakott magyar mangát, és Martin Kay története mondatról mondatra van annyira filmszerű, hogy tökéletesen működött volna rajzban is. Látszik a szerelem, ami oda köti, látszik a rengeteg dédelgetett kedvenc - de szerencsére csak a műfaj vonzása, nem konkrét, jól kivehető művek (avagy: nem onnan...). Ez a látomás (minden szelíd esetlenségével) elsősorban a szerzőé.

A Titánokkal vívott háború után járunk egy meglehetősen beteg, posztapokaliptikus jövőben, ami egy orosz pusztába kiáltozó westernre hajaz - revolverhősökkel, berúgandó kocsmaajtókkal, egy fegyverrel egybetartott főtitkárság-királyságban, Bagoáz uralma alatt. Itt pottyan elénk egyből akcióban Yuko, a bosszúra éhes mandulaszemű, vörös loboncos tini, hogy azonnal bajba keverje magát. Ehhez ért a legjobban, hogy bajba keverje magát meg másokat - valahol örömmel láttam, hogyan lesz mégis szinte egyből szerethető: az impulzivitása, a sebezhetősége, meg a fejére tűzött vérdíj olyan múltat sejtetnek, csoda, hogy még egyáltalán él. Persze hogy szurkolsz neki. Nem akármilyen (párbaj-) körülmények között megismerkedik Vajkkal, aki szintén a maga bosszúja után lohol. Hogy, hogy nem, mind a ketten Corben, a bandita fejét akarják, Yuko lemetszve, Vajk beszélőképes állapotban - ez az apró különbség aztán persze gyönyörű indokrendszert kap, és nyilván remek konfliktusforrás...

A világ, ahol mindez játszódik, pont annyira önkényes csak, mint amennyire általában a manga- vagy light novel- vagy tinidisztópia-világok; viszont vannak éppen csak megmutatott mélységei, tartalékai. Rejtőzik felette és alatta számos egy-két mondattal, mellékesen elpöttyentett összefüggéssel sejtetett távlat - ezt nagyon szeretem, akkor is, ha beúszott a szemem elé a masszív egyébérzetek mellé Stephen King meg A Setét Torony egyből... de ezt nem vetem a szerző szemére; ez a sejtelem csak egy szerkezet, egy irodalmi váz érzete az elmesélt történet mögött, ettől még bőven van benne saját íz és potenciál. Meg amúgy szinte minden, ami poszt-apokaliptikus: dögvésztől maradvány csúcstechnikákig - és töméntelen akció. Van, hogy nem szeretem, amikor egy történet ennyire vérgőzbe pörög, de itt a legtöbbször funkciója van: a hármas-négyes (ötös) hatalmi csoport-kavarások mellett a szereplők jellemrajza is az akciókon át alakul. Profin tálalva - és persze vég nélkül. Merthogy ez egy tipikus első kötet, függővéggel, rajzban lazán odafűzött, távlatos ellenponttal (ez gyönyörű, ahogyan az illusztrációból egyszer csak a mesélés eszköze válik - egyrészt szép és pontos, műfaji gesztus, másrészt megmutatja a benne rejlő potenciált; igazán nem bánnám, ha a továbbiakban gyakrabban fordulna elő).

Van azért néhány gyermekbetegsége a mesének, remélem kinövi őket - Yuko olykor tényleg túlságosan érzelemvezérelt és meggondolatlan, mese elején botladozó kis hőspalánta, akinek máris fejpénzt érő legendás múltja van; tehát egyszerre kiképzett profi és szerencsés amatőr, akinek folyton ki kell menteni a formás kis seggét a bajból. Nem tudom, mennyire lesz szerencsés, ha (mint egykori sorozatkedvencem: Inuyasha) hosszú részeken át képtelen lesz ugyanígy uralkodni magán. Nyiladozó testiségén az én szememben nem hagyott elég mély nyomot a traumás múlt (ismerek embert, aki...) pedig ugye: az űzi-hajtja. Lesz majd helyette-felette, amit szenvedélyesen akarhat - ez már most látszik. Amúgy a testvérével, Saorival felépült ezer szinten terhes, hurcolt viszony viszont példaszerűen került elénk - Martin Kay nagyon szépen kezeli az időt, és látszik: eltanulta azt a mangára-animére igen jellemző, mozaikszerű építkezést, ami az utolsó pillanatra is tartogat beillesztendő drámai titokdarabkát.

A kulcsfiguráira (legyen az nindzsa-ügyes zsoldos csaj, vagy Dragunovval zsoldost távirtó "pásztorlegény") még túlságosan vigyáz - vagy pedig ott van a fejében egy Árnybíróra hajazó szép, csatában bontakozó nagycsoportos finálé... Ezt is kíváncsian várom, hogyan változik a hőskezelés, kerül-e ebbe az amúgy szép, sűrű menazsériába még néhány nagy játékos - de annak örülnék, ha nem volna ennyire nyilvánvaló: az adott akcióban ki él túl és ki a hullani való statiszta. Persze lehet, aki nem élvezte annyiszor a hasonló mesék erőszakos szépségét, mint én, nem látja ezeket ennyire nyilvánvalónak. Szurkolok ennek a könyvnek, és örülök neki, hogy (amennyire látom) sikeres. Olvasni szerető emberekkel szeretek beszélgetni - és még mindig (elvakult könyvégetők legújabb-korában is) hiszek benne: ezek a mesék műfajoktól függetlenül megszerettethetik az olvasást, egy korosztállyal, akinek annyi csábító, más (kevésbé munkás) lehetősége van virtuális és egyéb terekben. Ha lenne kamasz lányom-fiam, a kezébe adnám (milyen jót beszélgetnénk utána róla...).

Marvel kapitány - film

Megnéztük hát a kirakós utolsó különálló darabkáját a Végjáték előtt - írnám, ha valóban hardcore gyíkok volnánk; de nem vagyunk azok, csak szeretjük a szórakoztató mozit... is. Úgyhogy inkább így fogalmazok: megnéztük a Marvel kapitány című filmet, az egyik legkeményebb képregényes igazságosztó csaj eredettörténetét. És igazából jól szórakoztunk. Mert tényleg ennyi volt a célunk, kikapcsolódást kerestünk a saját taposómalmunkból, meg volt egy kis ünnepelni valónk is - úgyhogy fenékig kiélveztük ezt a multiplex-élményt. Annak ellenére, hogy (az élmény maga) lehetett volna teltebb...

Van egy Vers nevű csaj, aki végre küldetésbe mehet a Kree elitkommandóval az alakváltó skrullok ellen. Sokat nem tudunk meg róla, ami nem csoda: ő se igen tud túl sokat magáról. A küldetés balul üt ki - és Vers ott találja magát Talos, a fő-skrull agykurkász-gépében. Ami neki is jól jön, mert számára lezárt emlékekben turkálnak - ahol őt Carol Denversnek hívják, és vadászpilóta a Földön. Vers nem egyszerű eset, kiszabadul és megszökik - a felrobbantott skrull cirkáló túlélőivel együtt lepotyog (hova máshova) a Földre...

Tényleg egy kellemesen össze-vissza csavart eredettörténet, különböző minták követéséből mixelt, profin koktélpohárba töltött, teljesen élvezhető ízű ital. De egyfelől ebben a műfajban (és ebben a fázisban, amikor már csak az utolsó gombot kell felvarrni a Thanos ellen szervezett csoportos időutazás egyenrucijára) nem is igen lehet mást csinálni - az alapanyagod határait körbepisálta már a többi hős. Másfelől a közönség is (nagyon nagy százalékban) egészen pontosan ezt várja. Ezt a "mélységet", és ezt az iróniát hozzá. Várja a fiatal Fury-t, két szemmel, várja Coulson ügynököt tejfelesszájú kezdőként, várja a várhatót - és meglepődik, mert mindezt remek ritmusban és jóízűen kapja. A kalandok földi része a legszórakoztatóbb a filmen, mert ide csurog a legkevesebb pátosz - és ide jut a legtöbb humor. Azért a szupercsaj meg az üldözött skrull bunyója a magasvasúton betegen szórakoztató - az alakváltásban rejlő lehetőségeket gyönyörűen használta ki a filmes csapat.

Persze tökéletesen logikátlan az egész, főleg a nagy csavar összes vonatkozása. Ez megint a "véletlenül így történt egy nagyobb terv részeként direkt" cselekményi rendezőelvének uralma, kamaszfantázia-szint (és nemcsak elsősorban kamaszfantázia öntudatos kiscsajoknak...). De amúgy nagyon aranyos, szeretem, amikor a szörnyeket simogatják és kiderül, van azért lelkük. Azt annyira nem, hogy ezzel együtt a világvédő pózban tetszelgő elitről itt is kiderül, hogy manipulatív gecik gyülekezetéből áll - de ez meg egyszerűen a korhangulatból következik. Vannak olyan képregény-történetek, ahol árnyalt figurák küzdenek egymással, akár a maguk igazában is gyakran kételkedve - de Marvel kapitány sztorija nem ilyen. Itt egy ilyen nagy csavartól csak helyet cserél a fekete, meg a fehér...

Profin töltötték koktélpohárba - a rendezőpárosnak, Anna Bodennek és Ryan Flecknek nincs szégyellni valója - más kérdés, hogy ezt a koktélt nem hiszem, hogy többször kéred... Mindenesetre a flashbackek, meg a beléjük csomagolt tanulság, a végigvitt ritmus és a bunyó a metrón jelzi: ezúttal sem nyeretlen kétévesekre bízták a projektet. Brie Larson ezt a szerepet kisujjból hozza (rezzenetlen arcból pici gesztusok - igazából jobb színésznő, mint amit az eddigi szerepei felszínre engedtek) és elég parádés gárdát kap maga köré. Olyan nagyon ők se teszik oda magukat - Jude Law messze többet tud ennél (hát istenem fiatal volt és... ööö... éppen elfogyott neki és... vagy a fene tudja, miért vállalta ezt...), Anette Benning is pont annyit nyújt, ameddig a szerep takarója ér. Azon meg külön röhögök, hogy szegény Ben Mendelsohn a Ready Player One után úgy tűnik beskatulyázódott a tenyérbemászóan ütni való kormányzati/magánszférageci szerepébe (szegény...).

Nagyot röhögtem, amikor ebben a filmben végre szembesültem a coolság lobogó kabátos öregapja félszeművé válásának  körülményeivel - valahol ezekben az apró kis fűszerszerű betétekben látszik, mennyire nem veszik közben komolyan magukat az alkotók. Más kérdés, hogy ezt a szögegyszerű, árnyalatlan világképet, amit ezek a filmek sugallnak, mennyien veszik vicces szintekig komolyan. Ezen lehetne egyszer futni, mígnem futkos tőle a hátunkon a hideg - de ez most nem az a poszt. Ez csak elmeséli, hogy volt egy kellemes, nem túl fárasztó esténk Marvel kapitánnyal... Ja. És ennek tudatában simogasd a macskád.

Tillmann Pentele: Eleven viadukt

Eleven viadukt - a szavakból. Hogy eljusson a kimondott ahhoz, akinek odamosolygod. Sokat morfondíroztam már e blogon a haikuról, lehet-e egyáltalán valóban úgy tölteni ezt a formát, hogy megtiszteld vele - ezt az idegenből ide csorduló, furcsa, szószegény, látszatra egyszerre könnyű és nehéz formát. Én nagyon szeretem - azt is, ahogy Fodor Ákos a magáévá tette, vagy Kállay Kotász Zoli, barátom és bűntársam az irodalomban. Tillmann Pentele kötetét ugyanazzal a várakozással nyitottam ki, mint bármelyik verseskötetet, amiben haikuk szerepelnek; mintegy várva, hogy a bennem régóta imbolygó kérdésekre választ kapjak: lehet-e magyarul érvényesen, az eredeti (általam is csak sejtett) indulathoz méltót, a más kultúra eszközét megtisztelőt alkotni itt, ahol amúgy teljesen más szelek (más irodalmi szelek) simogatták a hullni készülő szirmokat.

Talán igen. Úgy, hogy ha helyet keresnék neki abban a világ túlfelén ücsörgő hagyományban, Kobayasi Issza verseinek táján kutakodnék. Tillmann Pentele humora nagyon sokszor átcsillan ezeken a sorokon - írnám, talán pontosabb, hogy a versekben megmarkolt szituációk humora.

az orrnyergemen

por lovagol - tűröm, mint

egy betört csikó

játszik el az Ars Poetica füzérében a szituációval, amit az élete kínál. Tillmann Pentele (aki ezt a régies keresztnév-variációt választotta költőként az Attila helyett) ugyanis tényleg kéményseprő. Verseket érző amatőr, legyinthet úgymond a felkent pályatárs - de meg kell mondjam, ebben a furcsa (egyre furcsább) irodalmi ösvénykeresésben én egyre jobban becsülöm a kívülről jött embert. Akit nem kötöznek a hagyományaink, nem látja, nem érzi a zsákutcáink, nincs honnan kihátráljon a saját stílust keresve. Akit magával ragadott egy forma - első látásra egy könnyen művelhető, idegen forma.

nincs ihletem, írt

szó híján a szűz lapot

radírozgatom

méláz a Kijelölt pihe nő füzérében. Merthogy a haiku valójában tényleg nem ihlet, hanem egyfajta készenlét kérdése. Valahogy fel kell venni egy attitűdöt, amivel csak nézel, és hagyod létre jönni - vagy (nézőpont kérdése) le kell tenni minden mást. Ez nagyon megy Tillmann Pentelének, ez a felvétel és letétel, szituációtól, helytől s minden egyéb körülménytől függetlenül.

egy hosszúlépés

két rövid - karok tánca

a romkocsmában

olvasom ugyanebben a füzérben. Szóval ez nagyon megy. A kötet szerkesztése még annyira nem feltétlenül - vannak haikuk, amik nekem valahogy kimaródnak a füzérből, amibe kerültek, vannak füzérek amik nem fűződnek maradéktalanul (azaz hagynak maguk után valami megfogalmazatlan hiányérzetet). Persze ez a legnehezebb - ezeket a cím nélküli tizenhét szótagos háromsorosokat úgy kötetbe fűzni, ahogy a mai kötetszerkesztő divat amúgy szinte megköveteli. Mert igazából ezek a versek önmagukban kell álljanak, magukban kell(ene) hordozniuk azt az egyszeri, spontán, de valahol egyetemesre mutogató érzést, amit egy könyvbemutatón így fogalmaztam meg: észreveszed, hogy minek vagy a része, s hogy abból egy rész benned rezeg.

átöltött nyelvvel

csókom horgonyzó csónak

kis szád tavában

mosolyog az Április elseje füzérében a szó - a szólni képtelen, de annyiszor megénekelt pillanatról. Tillmann Pentele szerelmetes haikui a kedvenceim. Valahogy úgy testiek, hogy közben érzem bennük például azt a csók utáni, kulcsolódó tekintetekből fonódó pillanatot is. Érzem a távlataik. Miközben tényleg vastagon és őszintén testiek, ami amúgy érett költők verseire mért követelmény: hogy a szavakkal megmozdítsanak bennem valami kézzelfoghatót. Első kötetes szerzőtől ez igen boldogító meglepetés. Úgyhogy én kíváncsian várom, hova fejlődik még Tillmann Pentele, mint költő, mint haiku-költő. Remélem, lesz alkalmam még figyelni rá.

Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban - esszé a Napúton

Lassan feltárul, mi mindennel töltöttem a múlt évet - most, hogy a folyóirat-megjelenések után ezek a szövegek immár online is olvashatók. Amit itt versben mostanában megmutatok, az uralkodó posztmodern dekonstrukciós szorongásverstől eltérő alapállású (és értelemszerűen máshová kifutó) költészet. Sosem értettem a kritikusokat, miért nem mérik fel: ha csak egyetlen (értelmezési) út van, akkor ugyanott vagyunk, mint bármelyik (eddig megismert) diktáló irodalompolitikában: kudarcra ítélve. Ezeket a verseket azzal a szempontrendszerrel mérni, amit az általam amúgy nagyra becsült irányzathoz érlelt ki a bírálat (ugyanúgy, ahogy egykor kiért egy szocialista realista értékelés-rendszer nyelvezete, csak aztán kiértünk belőle...), dőreség, és tévútra visz. Ehelyett lépnék amatőr létemre máshová: ez az esszé is csak egy kísérlet, hogy megkeresse Babics Imre kötetéhez a megfelelő alapállást... 

Sztármajom többszörös alkonyatban. Mindenekelőtt járjuk körül ezt a címet. A transzcendens érintőjének verseskötetét tartom a kezemben, a költő munkáját, akinél jobban élő kortársaim közül senki nem távolodott el a borító, a cím azonnal pofonnal felérő minősítésétől – mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól. Babics Imre van ma a legtávolabb a költő-celebségtől, keveset mutatja magát, a nyüzsgésből visszahúzódott egy kis bakonyi faluba; csak a megjelent művek által van jelen az irodalomban – a szereplés önmagát kerepeltető zajkeltéséből semmit nem vállal. Mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól: a kötet címlapján jógázó glóriás megvilágosodás-paródia hatálya alá kivétel nélkül mindannyiunkat odarak. A kötet legelső versét hallgassuk, a vackán dühöngő borz monológját:

…Sztárturista kell még, ki hegy-völgyet feled:

lefoglalják az olvasói levelek.

Naphosszat ülne számítógépe előtt,

s mi lennénk nyugodtan nyaralók, telelők.

Sztárbányász is kell, kit arctalan kaszt fizet;

lobbizna, s nem folynának el a karsztvizek.

Egyszóval eltűnnének a kétlábúak,

mind erre vágyunk, borz, boa, csér, rák, gnú, jak.

Amúgy nem töröm már fejem e fajon:

voltaképpen minden ember csak sztármajom.

Mindenki. Kivétel nélkül mindenki – mondja a költő. Az öt perc hírnevünkre vágyunk, a robbanásszerű túlszaporodás közben, az arctalan tömegben mindenki arcra, arculatra, amely felkelti a figyelmet, ami kiemel, ami a reflektorfénybe von – miközben exponenciálisan növekvő létszámunk ezt egyénenként valójában lehetetlenné teszi. Miközben özönlésünk valóban el-ette a vadont: a körülöttünk itt-ott még létező erdők valójában kultúrtájak, ugyanúgy művelt, folytonos beavatkozásunkat igénylő területek, mint egy szántóföld; mindenhonnan kiveszőben van a nélkülünk is működőképes természetes egyensúly. S közben számunkra ez a környezet teljesen másodlagossá vált – gépi tükreinkben bámuljuk magunkat. Általános sztármajom-tereppé nemcsak a hagyományos média világa lett (ahol a hír ma tálalás kérdése, a hírmagyarázat pedig a tőke és/vagy politika manipulációjáé), bár nyilván itt a leglátványosabb a változás, hogy mást ne mondjak: ahogy például a filmes ismeretterjesztés átalakult doku-realityvé. Valójában a legtöbb társadalmi szerepünk el-sztármajmosodott, a tanártól a taxisofőrig – hiszen csak akkor létezel, ha látszol a közösségi médiában. Babics Imre látja mindezt, miközben az ön-láttatás e formájáról lemondott. De nem vonja ki magát mégsem az ítélete alól – hiszen e versekben ő is látszana.

Többszörös alkonyatban. Ez a kitétel hosszabb magyarázatot követel. Babics Imre vállalásai teljét alkalomadtán egy-egy verse ritkán adja ki – miközben valójában mindegyik a teljesség megragadható igézetében születik, mindegyik az egész bűvöletében –, mindig sokkal teljesebben rajzolódnak az egyes versek is, ha a vers-testek által megalkotott, teljes szerkezet tükrében látszanak. Amikor először kézbe vettem a Sztármajom többszörös alkonyatban kötetét, s a belelapozás által szembesültem az öt ciklusba rendezett, ciklusonként egytől huszonegyig számozott versekkel, először maga a szerkezet kívánta önmagának a megértés-kísérletet; hogy az olvasással se veszítsem szem elől ennek a szigorú rendnek egy porcikáját sem – tudjam, miért haladok előre és milyen számsorban elsőtől huszonegyedikig...

A folytatásért kattintsatok:

Mindenki, kivétel nélkül -

Babics Imre Sztármajom többszörös alkonyatban című kötetéről

Elveszett próféciák - kedvcsináló

- ...van egy kisváros, ahol az elmúlt pár évben érdekesen alakul az időjárás - folytatta Newt reménytelenül.

- Micsoda? Békaeső, meg ilyenek? - kérdezte Shadwell felderülve.

- Nem, csak az évszaknak megfelelő az időjárása.

- És ez furcsa jelenség? - kérdezte Shadwell. - Láttam én mán olyan dolgokat, kiegyenesedne tőlük a haja, fiam.

- Mikor volt utoljára, hogy évszaknak megfelelő idővel találkozott? - kérdezte Newt kissé ingerülten. - Az évszaknak megfelelő időjárás az nem normális, őrmester úr. Havazott karácsonykor. Mikor látott utoljára havat karácsonykor? Mikor volt utoljára hosszú, száraz kánikula augusztusban? Minden évben? És csípős hideg télen? Tudja olyan idő, amiről gyermekkorában álmodott. Hogy sosem esik november ötödikén, és szenteste mindig nagy pelyhekben hull a hó?... A boszorkányok tudvalevőleg megváltoztatják az időjárást...

Így fogadja Shadwell Boszorkányvadász őrmester a teljes "serege": Newt (az újonc) nagy felfedezését, aki egy ilyen mellékes körülményből (bár még maga se tudja, hogy) kikövetkeztette a Sátán pici fiának földi tartózkodási helyét. Ebben a teljesen elborult, szívemnek oly kedves könyvecskében, Neil Gaiman és Terry Pratchett közös agylövésében. Még a hazai megjelenése idején írtunk róla, de persze, hogy újraolvastam, amikor elért a híre, hogy sorozat készül belőle...

Hogy például negyed órán át mélázva vigyorogjak a fentebb idézett részlet elolvastakor... Merthogy gyerekkorom nagyrészt egy érdekes mikroklimatikus zárványban telt, Dunaújvárosban, városhatárig érő hatalmas havazásokkal (sokkal többet szánkózhattunk, mint jószerivel bárki ebben a széles hazában), elsöprő nyári zivatarokkal, és szivárványokkal utána, a Duna partja fölé magasodó, a lösz megkötésére kitalált hatalmas, lépcsős parkban, ami szinte az egész város hosszán húzódott és végig a mi játszóterünk volt... Persze a mi olykor egész jól passzoló mikroklímánk a Dunai Vasmű kohóinak, meg hatalmas hűtőtartályainak volt köszönhető (beleértve a gyönyörű, vörös kohósalakporral színezett naplementéket...). De gondoljunk bele... a pokoli izzásból szilárduló fém nekünk embereknek legelőször vágni kellett, meg elkerülni, hogy mások összevagdossanak - az a gazdag paletta, ami mentén most felhasználjuk a vasat meg az acélt (aminek minden próbálkozás ellenére sem lettünk az országa) legnyersebben még mindig tekinthető így: megvág-e vagy megvéd... Egyszóval ha Shadvell őrmester gyanakvó szemével nézném a világot, meg lennék győződve róla: az egykori komplexum a Sátán undorító keltetőtelepe.

Most ez a játékosan sokrétű, fanyar mese (amit két szerző sziporkázott tele minden jóval) képernyőre kerül; az Amazon meg a BBC közösen forgatnak belőle egy 6 részes minisorozatot. Én ezt leggyakrabban nem szoktam szeretni (nem szokott passzolni a fejemben amúgy is folyó vetítéshez), de a látott kedvcsináló megvett kilóra. Hát naná! A két kulcsszereplő, Azirafael (angyal, mellékállásban antikvárius) és Crowley (bukott angyal, kísértő démon - de a legjobb fej a brancsban) a létező legjobb színészválasztás. Michael Sheen idióta mosolyát már most imádom, ráadásul a pasi amúgy játszani is tud - ahogy David Tennant is, aki kicsit visszanyúlhat a Harry Potter és a tűz serlegében, Kupor fiaként megmutatott démonhoz (úgy, hogy ezúttal ő a jófiú). Lesz a sorozatban pici Benedict Cumberbach, Frances McDormand... és még lehetne sorolni. Csak még egyet (a könyvet ismerőknek): Madame Tracyt Miranda Richardson fogja játszani...

Úgyhogy ezt az adaptációt most kifejezetten várom, és újraolvastam miatta a könyvet - amely amúgy a dolgok viharos gyorsaságú alakulásának tükrében most mélységesen optimistának tűnik; hiszen hisz bennünk, meg a józan eszünkben. Úgy szurkolok neki, mintha lenne valami közöm hozzá a rajongáson kívül - meg nekünk is úgy szurkolok, főleg mivel ezt a történetet nem egy kényelmes fotel távolító biztonságérzetében olvasom és nézem majd, ha bemutatják...

Babics Imre: Gnózis - esszé a Napúton

Ezt az esszét a Napút 2018/7. (A hossz a mérték?) folyóirat-számában már olvashatta a nagyérdemű, de csak a napokban vált online olvashatóvá. A tavalyi évem legfontosabb olvasása volt - s talán a legnehezebb is. Tényleg fontosnak érzem, hogy minél többen megismerkedjenek vele - bennem nagyon sok tekintetben kapukat nyitott, és például segített megérteni a számomra legnagyobb kihívást jelentő alkotó, Hamvas Béla Karneváljának egyik alapvető dilemmáját. Babics Imre az életét tette erre a műre, a kortárs irodalom tán legnagyobb sara, hogy alig beszélnek róla...

fejezet

amelyben a vámvizsgálat után illúzióromboló és végzetes találkozásra kerül sor főhősünk és egy másik, mindenesetre ruhákba burkolt élőlény között, aki bár képes nagyszámú tagolt szó kiejtésére, de hiányos dezodoráltsága és egyéb feltűnő higiéniai baklövései miatt Bill Blaise Björn Leon y Nuss szerint nem alkalmazható rá az ember főnév…

Nagyon szeretek magából a feltáruló szövegből kiindulni – ismeretlenül, lehetőleg minden előzetes információ nélkül belefejeselni a más világába; derüljön ki, tudok-e úszni benne… avagy belefullad-e az érdeklődés (az unalomba, avagy az értetlenségen át az érintettség érzetének teljes hiányába akár). Nem szeretek előre búvárkodni, a pár momentumon kívül, amivel bárki/bármi (barát szava, reklám, olvasott, hallott, látott bejegyzés) felcsillantotta az olvasandót; ne láttassa előre senki, amit majd nekem kell észrevennem (előre szólok, ezen írás NEM ennek a szellemében készült…). Ne álljon a könyv és közém lehetőleg más – még az írója se. Olykor (amikor a teljes értetlenség rémülete elfog) előre lapozok… Erről a csalásról még nem sikerült leszoknom, de talán soha nem olvastam volna el e nélkül például Hamvas Béla Karneválját, azzal a zavarba ejtő, zavaros, ógörög, latin, héber, szanszkrit, s ki tudja, még milyen nyelven írt szótöredékekből mixelt, oldalakon át hömpölygő kezdettel…

Nos, Babics Imre könyve legalább ennyire zavarba ejtően kezdődik – a külön nyomtatott, kötetet őrző Szfinx, a Lepecsételt ajtó nyitóverse, az ajánlás után: Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben “csak” Istenért éltem. Zavarba ejtő a Gyarmati emlék (verses gyorsregény) a durván munkált, ollózott kollázsok közt csak így: “fejezet” kezdettel lapra szórt, kegyetlenül gunyoros próza, s az olykor keresetten erőszakos, bökvers jellegük ellenére furcsán koherens, egységes szerzőt feltételező, fejezetzáró csattanóként ütemesen elhangzó versek. Mintha Bill Blaise Björn Leon y Nuss (leoninus – ez is egy keserves vicc, a hős neve) kalandjainak számozatlansága egyfajta töredékességet is jelentene. A verseket mintha direkt tenné ki egy teljesen más íznek a szerzőjük – akinek a bőrébe bújt Babics Imre, a formaművész, az erős szavakat kifinomultan használó, e versek “szerzőjénél” messze cizelláltabb hangú költő… bizonyára szerepe lesz e versek “szerzőjének” a könyvben, de ettől még zavarba ejtő az a kíméletlenség, ahogy a nyelvünk szavaival, a rímmel bánik, így, a kötet nyitásaképp (hiszen a nyers, keresetlen versek alkotói szerepjátéka alól nyilván az amúgy slókát – a Mahábharata mértékét – magyarul meghonosítani akaró, kisujjból rendre hibátlanul és hibátlan szépséggel verselő költő valamilyen hátsó szándéka kacsint ki ránk). A kötet alcíme: Ének. Már itt eposzi ízekre számítok.

Nagyon jó. Fenn a bolond feleségem, alattam a Föld, a mögöttem lévő ronda virágtartóból ronda tahók már másfél éve kitépkedték a növényeket, és az orrom előtt árvíz. Hát érdemes élni?

Persze, hogy rögtön előre lapoztam – hogy egy teljesen más szerkezetű, de legalább ennyire kegyetlen, ismeretlenek közt folyó párbeszédekből és belső monológokból álló szövetbe bámuljak, legalább ekkora értetlenséggel. Ahol a belső monológok amúgy feneketlen ihlettel szőtt hexameterben tülekednek. A Havanna lakótelepre csöppent olvasó (megint csak) kapkodja a fejét. Ki beszél? miért így? Lassan bomlik, különül a három hang – mindhárom nevezetlen: a feleségével diabolikus diskuzusban közönyös macska-tulajdonos, a kocsmából moziba tántorgó alkoholista, s a villamoson zötyögö látnok hangja. Lassan oszlik a homály – ahogy a Szfinx mellett átléptük ezt a küszöböt, ahogy megmarkol és nem ereszt ez a kíméletlen, szinte szociografikus látásmód ebben a kifacsart, oldalakon át ijesztően pontos formáltságban: mítoszlevegőt árasztó hexameterek szöveg-közegében.

A szerző tehát az első oldalaktól láthatóan nem keresi az olvasója kegyeit – sőt, így, az egész ismeretében kijelenthetem: a maga látomásán soha nem csorbít az olvasójára tekintettel. Persze, hogy érthetővé válik így az ajánlás: a már említett Karneválnál is magyarázat-szegényebben elindított szöveg-tömbök ránk zuhogása valóban hamar válik olvasót próbáló, kegyetlen menetté. Vesszőfutássá – ami így, az egész ismeretében hallatlanul bátor gesztus, mainapság annyira nem is jellemző. Nekem a szövegből áradó erős, mitikus levegő segített benne maradni – szeretem, amikor így, ennyire többről szólnak szegény, elhordott szavaink, amikor a körénk (akár a panel-szenny elszórt kockái köré) egy minden ízében teljesebb világ-látás érzete bomlik. De tényleg bátor dolog így, oldalakon át Szentkuthy módjára leckéztetni a könyvet kézben tartó elmét, szinte pofozni: ezt se tudtad? És ezt is rosszul? Tényleg bátor dolog azonnal a mély vízbe lökve egy Várkonyiénál összetettebb, komplex és személyes világkép légcseppjeit apró buborékok gyanánt vízbe szórni és elvárni, hogy a az elmerülés közben belőlük vehető levegő legyen elég…

Erős, sűrű anyag ez, amiben az olvasó merül, egyre mélyebbre – egyfajta sötétben hagyásban az egész értelmét illetően. Mintha egy kőfalba diffundálnál. Nekem úgy a háromszázadik oldal környékén derengett fel először, hogy mit őriz a Szfinx, minek van lepecsételt ajtaja – amikor megértettem: Emlék, az egyik főhős verseit olvastam a Gyarmati emlék lapjain. Ez a felismerés juttatott odáig, hogy tudatosan is belássam: ennyire erős, sűrű anyagot csak erővel lehet olvasni – az olvasójától is megfeszített figyelmet, munkát követel. Viszont ez a felismerés hitette el, a feltáruló fénye, hogy érdemes ezt az erőt, ezt a munkát az olvasásba fektetni. Mert itt, ennyi szó után jelentem csak ki: ez a kötet a a maga nemében jelen irodalmunk egyik csúcsteljesítménye...

A teljes esszéért kattintsatok: 

A médium Nagy Piramisa (esszé Babics Imre Gnózisáról)

Virginia Woolf: Jacob szobája

„És mégis, mégis… amikor elmegyünk a vacsorára, amikor összeérő ujjhegyekkel reméljük, hamarosan ismét találkozunk, előtolakodik a kétely; így kell-e tölteni napjainkat? a ritkákat, a végeseket, az oly hamar lepergőket – teázva? vacsoravendégségben? S a levélkék halmozódnak. És a telefonok csengenek. És bárhová megyünk, drótok és csövek vesznek körül minket, hogy elvigyék az áttörni próbáló hangot, mielőtt az utolsó lapot is leosztják, s a napoknak vége. „Áttörni próbáló”, mert amint a csészét felemeljük, a kezet megrázzuk, a reményt kifejezzük, valami azt súgja, Ez hát az egész? Sohasem tudhatom meg, osztozhatom benne, vehetem biztosra? Minden napjaim arra ítéltettek, hogy leveleket írjak, hangokat küldjek, melyek a teázóasztalra esnek, útjukban megfakulnak, egyeztetni, miközben fogy az élet, valamely vacsorameghívást? És mégis, tiszteletre méltóak a levelek, és a telefonok hősiesek, mert magányos az út, s ha cédulák és telefonok összekötnek, ha társasan megyünk, talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út.”

Virginia Woolf harmadik, egyben első „kísérleti” regénye az 1922-ben megjelent Jacob szobája – ebben szakított először a Messzeség és az Éjre nap megírása idején még ímmel-ámmal, de követett hagyományos regényformával és engedte be szépprózájába is azt a kísérletező hangot, a cselekmény teljes elvetését és a szereplők egymáson, mint tükrökön át való ábrázolását kísérlő gondolatfolyam-technikát, amellyel később gyakorlatilag lefektette az angol modern regény alapjait. Érdekes kettősség fedezhető fel a woolfi életműben, ami ezt az újítást illeti: míg esszéiben már a tízes évek második felében elhajította a hagyományos kereteket és témákat, regényeit ekkor még a viktoriánus kötöttségek jellemezték. Nem véletlen, hogy a Jacob szobája megjelenésekor a pályatárs és barát T. S. Eliot úgy méltatta, végre megszabadult a hagyományos regény és ragyogó egyénisége kompromisszumaitól. Ahogy az sem véletlen, hogy Eliot ugyanebben az évben megjelent Átokföldje című verse mellett ez a regény lesz a húszas évek újító irodalmár nemzedékének egyik programadója.

Ma már nehéz önmagában értékelni – s mi tagadás, nem tesz jót neki, ha a nyomdokában születő és az itt megkezdett utat folytató Mrs. Dalloway és A világítótorony árnyékában olvassuk. Utóbbi két regényben Woolf már teljes biztonsággal uralt konstrukció mellett tudta szabadjára engedni érzékenységét és tudta megírni egy ember megismerhetetlenségének elégiáját (akár Clarissa Dalloway, akár Mrs. Ramsay alakjára gondolunk). Jacob Flanders portréja még túlságosan esetleges, hézagos, megfoghatatlan. A törekvés már itt is: a körülöttünk élők benyomásaiból, érzéseiből, érzékeléseiből, a magunk mögött hagyott nyomokból felrajzolni egy életet – ám míg Clarissa és Mrs. Ramsay mindezen benyomásokból élő, lélegző karakterek lesznek, kiknek hiánya aztán lüktet a lapokon, jelenléte pedig bearanyozza az estét, Jacob skicc marad, kinek sorsa az érdektelenség.

Ezzel együtt érdemei elvitathatatlanok és prózája, mint mindig, gyönyörű. Mindaz a visszafojtott érzékenység, ami nem törhetett felszínre az Éjre nap nagyon angol családregényében, itt kétszeres erővel csap le ránk. Jacob, kinek alakja a fiatalon elhunyt testvért, Thoby Stephent és a világháborúban odaveszett költőt és jóbarátot, Rupert Brooke-ot idézi, az őt körülvevők - rokonok, barátok, szeretők - iránta viseltetett érzései által bontakozik ki előttünk. Érzések, ez fontos – ritkábban gondolatok. Mrs. Dalloway esetében már szigorú egyensúly áll fenn aközött, mit gondolnak az asszonyról és mit éreznek iránta – Jacob még mindenkiből érzelmi reakciókat vált ki. És ő is mindenre érzelmekkel reagál.

Négyévesen találkozunk vele először, amint a tengerparton játszva elveszíti szem elől anyját, s helyette egy birka koponyáját leli meg – a kisfiú első találkozása a halállal mintegy előre vetíti sorsát; s mint tudjuk: Woolfnál minden szimbólum, így a tenger-anya-halál hármasa már itt, az első lapokon sorvezetőt ad a regényhez. Később felnő, tanul, miközben özvegy édesanyja a tisztes középosztálybeli szegénység szélén egyensúlyozva nevel három fiút; majd egyetemre megy, ahol szert tesz egy homoszexuális jóbarátra; Londonba költözik, hivatalnoki állást tölt be, az elvárható mértékben forog a „jó társaságban”, udvarol társasági hajadonoknak, miközben lotyókkal és festőmodellekkel hetyeg, majd Görögországban belehabarodik egy férjes asszonyba. S aztán a halál. Mindig a halál. Váratlanul, ormótlanul. Mindent úgy hagyott. Semmi sincs rendbe rakva. Mire számított? Azt hitte vissza fog térni? Kérdi a barát az akkor már a háborúban elesett Jacob szobája láttán – s ez a kérdéssor remekül illusztrálja a woolfi halálfelfogást: hihetjük-e bármikor teljes bizonyossággal, hogy vissza fogunk térni? Hisz lehet a mai napunk is éppúgy az utolsó, mint bármelyik. Miképpen hagyjuk magunk mögött „szobánkat”, alakunkat, emlékeinket?

Woolfnál minden szimbólum – szimbólum a szoba is, a személyiségé, melynek ablakán keresztül szemléljük a világot. Szimbólum (az egyik legerősebb, elég csak A világítótoronyra gondolni!) az ablak is, melyen kitekintve Bonamy kénytelen szembesülni a Jacob nélküli világgal – s melyen keresztül világba kiáltja fájdalmát. Ahogy szimbólum a főszereplő némasága is – Jacob Flanders az egész regény során néma marad, a körülötte forgók beszélnek, többnyire róla, néha hozzá, olykor csak úgy, a nagyvilágba. Jacob nem szól. Nem ad hozzá semmit saját személyiségrajzához. Amit tudunk róla: mások benyomásaiból tudjuk. Amit hiszünk, mások feltételezései alapján hisszük. A körvonalat, amit egy Jacob Flanders nevű, fiatalon elhunyt kishivatalnok hivatott kitölteni, mások rajzolták. Vajon van-e bármi köze a valós Jacobhoz?

Ma már itt-ott esetlen a mű, de újító jellege vitathatatlan, és fura mód épp a legnagyobb regény, A hullámok és a szeretettel dédelgetett, ám soha be nem fejezett pályazáró, a Felvonások között fényében nyeri el végleges helyét az életműben: e két regényben teljesedik ki Woolfnál az egymásra tett benyomásokból kibomló életút egyfelől, a kapcsolódásba, a másikra nyitott ablakba vetett hit másfelől. Ahol már nincs szükség történetre, gondolatokra elmúlásról, irodalomról, halálról, vágyról, szerelmekről – csak az számít, amit a másikban hagyunk magunkból. A hullámok viszi tökélyre azt, amit a Jacob szobája elkezdett – a jelen nem lévő alak ott teljes dicsőségében bontakozik ki a többiek szólamaiból. A Felvonások között utolsó mondata pedig kiteljesíti az egymás felé fordulásba vetett hitet s ad gyönyörű választ a fent idézettekre (talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út), amikor az egymást egész nap dacolva-gyűlölve-szeretve kerülgető pár végre kettesben marad: És akkor felment a függöny. Megszólaltak.

Kiadó: Európa

Fordító: Gy. Horváth László

Michael Cunningham: Az órák

„A Hogarth House lépcsőin megáll és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik, nemcsak a férje és a szolgák miatt, hanem elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére. Ő a szerző; Leonard, Nelly, Ralph és a többiek az olvasók. Ez a regény egy fájdalmasan érzékeny, sebezhető, ám derűs és intelligens nőről szól, aki régebben beteg volt, de immár meggyógyult, aki a londoni szezonra készül, ahol partikat ad és partikra jár, délelőttönként ír, délután olvas, a barátaival ebédel és tökéletesen öltözködik. Valódi művészet, hogy az ember kellő stílussal uralja az uzsonna- és vacsoraasztalt. A férfiak gratulálhatnak maguknak, ha igaz és szenvedélyes szavakat írtak a nemzetek mozgásáról, a magas irodalom egyetlen témájának tekinthetik a háborút és Isten keresését; de ha a férfiak világban elfoglalt helyzetét megingathatná egy rosszul megválasztott kalap, mélyreható változások történnének az angol irodalomban.”

Ritka az, hogy valaki ilyen érzékenységgel idézzen meg egy másik írót és alkosson mégis maradéktalanul önálló, saját jogán is élvezhető-értékelhető művet, mint Michael Cunningham – Az órák úgy idézi meg (s írja újra) a Mrs. Dalloway történetét, hogy közben minden életrajznál szebben és érzékenyebben festi elénk Virginia Woolf alakját. Elfogult vagyok vele – jó tizenhét évvel ezelőtt én ezen a könyvön keresztül találtam el Woolfhoz, a máig legfontosabbhoz. Szinte évente újraolvasom – Bécsy Ágnes remek életrajzával együtt a Woolf-olvasások állandó kísérője (ennek fényében egészen furcsa, hogy eddig nem írtam róla).

Cunningham megidéz, újraír, gátlástalanul játszik és emeli piedesztálra előképét – miközben precíz iparosként fejleszti tökélyre a Mrs. Dalloway ötletét: egy nap történéseibe beleírni egy egész életet. Ő három életet ír egy napba, három, gyakran egymásba hurkolódó idősíkon, három, a felszínen nagyon különböző, valójában ugyanazt kergető hősnővel. Az egyik a húszas évek Richmondjában, depressziójából felgyógyulóban regényt ír, melytől azt reméli, visszavezeti önmagába. A másik az ötvenes évek Amerikájában a regényt olvassa, mely megváltoztatja életét és végzetes döntések sorára sarkallja. A harmadik immáron a kétezres évek New Yorkjában a regény lapjairól kilépve éli meg Clarissa Dalloway történetét – s mond búcsút neki. Mindhárman egy júniusi nap óráit pergetik maguk előtt – a zaklatott írónő, a tökéletes háziasszony, a drámai hősnő. És persze ott van közöttük a költő, Septimus Warren Smith modern kori megfelelője, kinek a madarak görögül énekelnek, kinek sorsát párkákként szőtték ők hárman – az írónő, aki megírta, az anya, aki elhagyta, a szerető, aki újra gyermekké tette.

Ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a történetet élik. A mindennapok lehetetlenségét, a konvenciók elsöprő erejét, a megalkuvások, csalódások, kisebb-nagyobb traumák ütötte sebek fantomfájdalmát. Virginia képtelen beilleszkedni a hétköznapokba – a zseniális fúria, a legintelligensebb nő Angliában, kinek regényeit még száz év múltán is olvasni fogják, fél elküldeni a szakácsnőt Londonba egy adag cukrozott gyömbérért. Virginia, aki szökne Richmond fojtogató légköréből, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy meglássa válla fölött azt az árnyat, aki a törékeny reggeli ihletet mint naposcsibét őrzi és óvja a külvilág ostromaitól. A látomások embere, akinek védvonalait végül megtörték, de aki regényeivel képes megváltoztatni mások életét.

Mint Laura Brownét, a könyvmoly Lauráét, aki a világháború után hazafias kötelességből ment hozzá egy hős hazatérőhöz, ám nem találja helyét konvencionális házasságában. A fiatal anya, aki a férjének sütött születésnapi torta felett érzett kudarc elől egy szállodába menekül, hogy kiszakítson magának néhány órát, mely csak az övé. Laura, kinek szemét felnyitja az irodalom, Virginia, Clarissa Dalloway – felrúg konvenciókat, házasságot, anyaképet. Elhagy, menekül – valami elől, a saját józan eszét megóvandó. Ki tudná utólag megítélni?

Hogy Laura tette hogy kapcsolódik a lapokról lelépő, a fikciót élő Clarissa történetéhez (aki persze nem Dalloway, csak ifjúkori szeretője, a haldokló költő nevezte el így, mintegy determinálva a partikat adó középosztálybeli feleség szerepére)? Az irodalom rejtélyei... Persze kiderül, hogyne – nem is nehéz megfejteni, ki a szeretve gyűlölt anya a versek mögött. De vajon a költő azzal, hogy elnevezte ifjúkori barátnőjét Mrs. Dalloway-nek, saját sorsát is megjövendölte? Ki írja életünk regényét – a démonaival küzdő írónő, a szokások hatalma, rajongásaink, szerepjátszásaink? Vagy mi magunk? Képesek vagyunk-e felvállalni, hogy végül minden tettünkért, minden mulasztásunkért, minden gyengeségünkért saját magunknak kell viselni a felelősséget? Vagy életünk végéig regényhősök kölcsönmondatai mögé bújunk és reménykedünk, hogy sosem reped meg a máz? S vajon mihez kezdünk, ha a költő halott, és egyedül kell szembenéznünk a ránk váró órákkal?

„Clarissa egyedül lesz, végtelenül magányos, de nem hal meg. Ahhoz túlságosan szereti az életet, Londont. Virginia elképzel valaki mást, igen, valakit, akinek a teste erős, de törékeny az elméje; valakit, akiben ott a zseni szikrája, a költészeté, akit maguk alá tipornak a világ kerekei, háború, kormány, orvosok; valakit, aki a szó technikai értelmében elmebeteg, mert mindenben jelentést lát, tudja, hogy a fák érző lények és a verebek görögül énekelnek. Igen, ilyesvalakit képzel el. Clarissa, az épelméjű Clarissa - a diadalittas, átlagos Clarissa - továbbra is szereti Londont, szereti mindennapi örömökkel teli életét, és valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalnia.”

Kiadó: Jaffa

Fordító: Tótisz András