A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 

       

Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.

 

Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊

A két pápa - film

Jó pár napja görgetem magamban ezt a filmet – és elválaszthatatlanul tőle a visszhangot, amit médiában, a barátaimban és fontos, figyelt ismeretlenjeimben keltett. Adta magát, hogy húsvét hétfőn elgondolkodjak róla, nekem mit adott, mit jelentett. Aki régebb óta követi ezt a blogot, láthatta, engem nem egyszer magával ragad a mások látomása egyházról, vallásról, hitről. Szerelmes vagyok a hittel vert szemlélet orosz film-mesterébe, Andrej Tarkovszkijba. Elragadtatott botránkozással lestem, hova jut Sorrentino a pápáival – még mindig rendezgetem magamban az ajándékait. Szemérmetlenül rajongok Enyedi Ildikó Simon mágusáért, ahol a legmélyebb (és mélységesen vallási) kérdésekbe világítva szelíd látásmódjával szerintem megtalálta megfelelő nézőpontot és optikát. De ez a kíváncsiság, ami lehetővé teszi, hogy ezek a művészek és művek elragadjanak, valójában régebb óta gyökeres bennem.

Mindenről a gyermekévek döntenek. Anno vallástól ambivalens környezetben nőttem, a gyermek megfelelésvágyát hol nagyszüleim soha nem végiggondolt, szokásokban megélt paraszti hitéhez, hol a szüleim harcos vallástalanságához igazítva. Érdekes, hogy végül ezt a családban évek alatt lezárhatatlan vitát (menjünk-e templomba vasárnap az öregekkel, járjunk-e hittanra, legyünk-e elsőáldozók) csaknem Tapsi Hapsi és a Gyalogkakukk döntötte el. A mise idején sugárzott mese. Az elragadó, bohókás rajz-köntösbe öltöztetett adrenalin, amihez képest az átélhető templomi áhítat nem volt versenyképes. Hogy aztán mégis mentünk, még hittanra is, és elsőáldozók lettünk a húgommal, az egy igen sajátos vegyüléke volt egyfelől az öregek iránt érzett szeretetnek, empátiának (és lelkiismeret-furdalásnak); másfelől a szüleink újabb, de legalább annyira elvakult szabályai ellen való ágálásnak. Furcsa formákat önthet egy kora-kamaszkori lázadás...

Tény, én is éreztem az életem egy szakaszában azt a hívást, ami meghatározta Jorge Mario Bergoglio életét, s valójában végtelenül örülök, hogy a test „ördögi kísérteteibe” végül e teher nélkül bukhattam bele. Ami elragadó volt, és kétség nélküli, az elhívásának filmíven végighúzódó megragadása. Ahogy a gyónása is – hiszen ő is belebukott, a maga módján ebbe az elhívatásba. Keservesen megfizetve érte, hogy lehetetlen helyzetből megpróbált egyezkedni egy arra képtelen önkénnyel. Ferenc pápa múltja bűn és vezeklés – és ezt valami kegyetlen pontossággal láttatja a film, hogy ezzel a szentatya maga is milyen mélységig tisztában lehet. A filmkészítők ügyesen játszottak el Joseph Ratzinger sokkal árnyaltabb, több réteget hordozó bűnösségével is – még ha nem is sikerült azonos rangon feltárni azt, pont a többrétegűsége miatt, hogy miért jut el az egyházfő a lemondás gondolatáig. Hálás vagyok ezért, végre valaki így mutatta meg azt a szépséges dilemmát, amit szerintem minden elhívatott pápa átél: hogy ez a feladat mindig méltatlanra hárul. Hogy erre egyszerűen nem érezheted magad méltónak.

Persze a film legalább annyira szól egyházi politikáról, mint két emberről, aki a maga módján viselte az elhívást, és a vele járó, rámért (nem akármekkora) terhet. Ráadásul filmes szerkezetben ábrázolva, csalva és tipizálva – a jelen filmnyelvi környezet eszközeivel. Hiszen Benedek emeritus pápa volt az, aki épp hogy nehezen viselte a maga megválaszthatóságának tudatát, önmagát elsősorban hittudósként definiálva – és Ferenc pápa sem olyan (egyértelmű) liberális reformer, amilyennek a film beállítja, sem a homoszexualitás, sem a cölibátus eltörlése témájában nem tartozik a radikális elfogadók közé. Nekem hallatlanul szimpatikus, hiteles pápa, aki tényleg hajlandó meghallani a híveket, a kora kihívásai elől soha nem ugrik el, de annál sok tekintetben konzervatívabb, mint ahogy a filmen megjelenítik. Az egész helyzet bonyolultabb volt annál, mint amennyi a játékidőbe fért (ha valaki kíváncsi rá, olvassa el ezt az alapos és szeretet-teli írást Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes tollából).

Mert végül ez a film nekem két emberről szól, akik ugyanarra az embertelen felelősségű feladatra vállalkoznak, és mindketten felelősséggel akarják megélni: ők a megváltó földi helytartói. Egy szervezet élén, amely (szervezet voltából kifolyólag) saját emésztő- és kiválasztó rendszerrel rendelkezik, viszi a saját tehetetlensége is – a belecsomagolt karrier-ambíciókkal és mohóságokkal, elfojtásokkal és meggyónhatatlanságokkal. Két embert látunk, akik talán nem egészen olyanok, mint ahogy láttatják őket, de a nézetkülönbségeik ellenére képesek egymáshoz hajolni, és meghallani a másikat. Nincs szavam rá, hogy megköszönjem Anthony Hopkinsnak és Jonathan Pryce-nak, és az összes alkotónak, hogy ezt a lényeget tekintve azt a két embert láthattam. És azt a dilemmát, ami jóval kisebb méretben és jelentőséggel, de valójában az enyém is.

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete

„Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
 
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó) világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.
 
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató, jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
 
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska, basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs. Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri, feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
 
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex, így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem) minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
 
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe: ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat. Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila és Lenu ennél többet érdemeltek volna.

Kiadó: Park

Fordító: Király Kinga Júlia

Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 

Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 

Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.

Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.

Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax

Fordította: Kleinheincz Csilla

Margaret Atwood: Macskaszem

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak.” (Margaret Atwood: Alias Grace)
 
A tavaly megjelent Az ehető nő után újabb nagy tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás: bő harminc év késéssel végre nálunk is olvasható a megjelenésekor Booker-díjra jelölt Macskaszem, mely MaddAddam-trilógia ide, A szolgálólány meséje körüli hype oda, jó eséllyel felkerülhet a dobogóra az életmű legjobbjai, az Alias Grace és A vak bérgyilkos mellé. Atwood a hatvanas években kezdte írni e regényét, de csak a nyolcvanas évek végén fejezte be: szokás megemlíteni, hogy lánya épp akkor élte kamaszéveit, és így a szerző „testközelből” nézhette végig a tizenévesek közti dinamikákat; ám az én értelmezésemben fontosabb, hogy Atwood épp ekkortájt volt abban az életszakaszban, mint a regényben saját gyermekkorára visszatekintő hősnője. Az 1939-ben született szerző a nyolcvanas évek végén töltötte be az ötvenet, és vált országosan ismertből világhírű szerzővé – már A szolgálólány meséjén túl, de még a MaddAddam-trilógián innen. Ahogy főszereplőjét, őt is ekkor csaphatta főbe a hírnév, a művei mögöttes jelentéseiben vájkáló közönség otrombasága, az „intézményesülés” réme és az ez ellen való ágálás. És ezzel együtt, sejthetően, a saját élmények, érzések, gyermek- és fiatal felnőtt kori élmények műveire tett hatásának folytonos analizálása. No lám, magam is az otromba vájkálás bűnébe estem – de nem nehéz elképzelni, hogy a szerző, akinek legfontosabb könyvei egytől egyig az identitáskeresést, a személyiség alakulását, a magunk által választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek közti feszültséget vizsgálják, egy nem is annyira rejtetten önéletrajzi elemekből is táplálkozó regény esetében magát is folytonos önvizsgálat tárgyává teszi.
 
Persze az is lehet, hogy ez csak egy regény…
 
Elaine Risley regénye, aki immáron sikeres festőként tér vissza egy retrospektív kiállítás megnyitására gyermekkora színhelyére, Torontóba. Az egykoron a nyugati partig menekülő, gyermekkori élményei többségét erőszakkal elnyomó Elaine szaggatott visszaemlékezéseiben megelevenedik a negyvenes évek végének háború utáni szürkesége, melyet a kislány az entomológus apa munkája miatt az északi erdőségekben utazgatva egész másképp élt meg, mint kortársai; megelevenedik a váratlan letelepedés a nagyvárosban, az első évek a városi iskolában, az első tapogatózó barátságok, beilleszkedési kísérletek; a ráébredés arra, hogy amit addig természetesnek élt meg, mily messze áll a konvencióktól, hogy szülei mennyire mások, mint a többieké; hogy a társaság által elfogadott viselkedés mennyire nem tűri a természet vadságát. És megelevenedik a terror. És Cordelia. Újra meg újra.
 
A Macskaszem egy gyermekkori barátság története – egy barátságé, melynek toxikus voltához csak Elena Ferrante nápolyi barátnőinek története mérhető. Egy barátságé, mely a szeretet és a gyűlölet közti vékony mezsgyén mozog, mely a jobbító szándék deklarálásával kínoz, mely örökre egy megalázott, gyenge, csúnya, semmit sem érő kilencéves bőrébe zár. Atwood a borzalom határán ír a gyerekkori kegyetlenségről – úgy, hogy kislányai igazából nem bántják egymást. Legalábbis a felnőttek szemében nem. Nincsenek sérülések, nincsenek látható jelek, nem püfölik véresre egymást, mint a fiúk, nem tépik meg egymás vasárnapi ruháját. Csak módszeresen elhitetik a másikkal, hogy semmit nem ér. Hogy csúnya, ostoba, nem felel meg az elvárásoknak. Hogy alacsonyabb rendű, mint a jólnevelt városi lányok. Hogy bármit megtehetnek vele, mert ő más.
 
Elaine pedig elhiszi. Elhiteti magával, hogy semmit nem ér, hogy Cordelia szava szent és hogy egész életében hiába küzd, soha nem érhet fel a „barátnő” mércéjéhez. Még akkor is elhiszi, amikor ő válik erősebbé, amikor nemet mond, amikor Cordelia csúszik lefelé a lejtőn, amikor mindene megvan ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a gyerekkori sérelmeket. Bár meg tudná tenni. Bár meg tudná tenni bármelyikünk…
 
A gyerekkori kínzások persze véget érnek. Jön a kamaszkor a maga másféle megpróbáltatásaival, a fiatal felnőtt kori útkeresés, a menekülés a művészetbe és a hatvanas-hetvenes évek szabadosságába. Elaine férjhez megy, gyereke születik, válik, újra férjhez megy, közben már-már számára is meglepő módon híres festővé válik – és közben elfeledi a gyerekkorát. Eltemeti magában, olyan mélyre, hogy már arra sem emlékszik, hogy eltemette. Ám a művészet nem hazudik. Képein ott van mindaz, ami történt, ott van a szenteskedő iskolatárs anyja, aki barbárnak találta Elaine-t, a rettegett iskolai tanítónő, apja egykori beosztottja – és ott van az a homályos emlékkép egy tóról, egy halálközeli élményről, egy ébredésről. A kiállításra készülő Elaine pedig kénytelen alámerülni – a saját művei jelentésrétegeiben (melyeket oly kitartóan próbálnak felfejteni csapnivaló kritikusok és újságírók), a gyermekkor színhelyeiben és a vágyban, hogy újra láthassa Cordeliát. Hogy megmutathassa neki, hová jutott. Hogy az arcába vághasson kiállítást, képeket, újságcikkeket. Hogy meggyőzze végre, ér valamit.
 
Persze tudjuk jól: Elaine-nek elsősorban önmagát kell meggyőznie. A vágy, hogy Cordelia jöjjön el a megnyitóra, lássa őt sikerei teljében; a félelem, hogy vajon megfelel-e az egykori kínzójának; a mániás rettegés attól, hogy soha nem nyer feloldozást és élete végéig az a kilencéves marad – mindez ott lüktet a regény minden sorában, és ettől válik ez a látszólag eseménytelen, lágyan mesélő, a felszínen semmi különös hatszáz oldal brutális élveboncolássá. Atwood modern pszichológiai irányzatokat meghazudtolóan pontosan ábrázolja a traumatizált személyiség működését, az elnyomott emlékek felszínre törésének sokkját, a megfelelési kényszert, az önkínzást. „Szabadíts ki innét, Cordelia. Be vagyok zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” Elaine, ahogy mindannyian, a kínzójától várná a szabadon bocsátást. Hogy Cordelia eljön-e, szinte mindegy. Az a Cordelia, akire vár, soha nem jöhet el. A szabadulást hiába várjuk a másiktól – annak kulcsa bennünk van. Mindig is ott volt.
 
Elaine-nek magának kell kiszabadítania a kilencéves gyermeket és meggyőznie arról, már nem bánthatják. Ez a legnehezebb életfeladat minden így vagy úgy traumatizált gyermeknek. Tudja ezt Atwood is, nem is ad feloldozást – sem hősének, sem az olvasónak. Élveboncolás, írtam – mert mind érintettek vagyunk, akár hurcolunk traumákat, akár nem (bár személyes véleményem szerint nincs olyan, hogy nem). Mind lehettünk bántók és megbántottak valaha. És soha nem tudhatjuk, hogy tetteink, tudatos vagy tudattalan gesztusaink, meggondolatlanságaink kinek milyen sérülést okozhattak. És ki tudja, lehet, azzal sem vagyunk tisztában, mi magunk mit nyomunk el magunkban. Élveboncolás, írtam – de nem kell félni tőle. Mert egyébként - ahogy Atwood minden regénye - súlyos témája ellenére roppant szórakoztatóan megírt mű, tele áthallással, fricskával, elmélkedéssel a művészet befogadásáról, művész és közönség viszonyáról, kritikáról és kritikusokról, jelentéskeresésről és mesterségesen gerjesztett jelentőségről. És mert tele van ilyen idézetekkel:
 
„A sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe. Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt.”
 
Szóval ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy regény…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

 

William Gibson: Mozgástér

Nem kéne meglepődnöm, hogy William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet – éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt; annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik, hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem; azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...

Valahol rémületes, hogy egy nagy fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni. Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott. Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.

Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más utakat, addig a Mozgástér teljesen kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva) az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit, hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.

Eunice az én fogalmaim szerint az új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos, Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól – s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.

Türelmetlenül várom, hova csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és paranoid haptikus felderítője, William Gibson legközelebb gyarmatosítani.

Kiadó: Agave

Fordította: Bosnyák Edit

Einar Kárason: Viharmadarak

Aki olvasott már ezt-azt itt, az tudja, a kamaszkorom a tengerészet bűvöletében telt - ezt tanultam a Hajózási Szakközépiskolában, s bár a szakmai gyakorlatokat leszámítva érdemben soha nem gyakoroltam a tanultakat, szerelmese maradtam a gondolatnak, és nagy tisztelője azoknak, akik tettekre is váltották, hogy hajózni kell. Egy-egy ilyen könyv mind a mai napig felébreszti bennem ezt a vágyat, és nemcsak könyvek - ezért néztem belefeledkezve a Halálos fogást a Discoveryn (több évadot, amíg végképp ki nem fogyott belőle a doku-, és maradt a puszta, megrendezett reality), maradtam tisztelője Fa Nándornak például - úgyhogy nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet olvasnom kell. Ráadásul izlandi - márpedig amit az utóbbi időben onnan idefújt az irodalmi szél, az egytől egyig elragadó volt, elragadó és gyönyörű, ahogy Stefánsson Menny és pokol trilógiája, vagy Sjóntól a Macskaróka, elragadó és felkavaró, ahogy például Egil sagája, s még akkor is elragadott, amikor nem éreztem teljesnek, ahogy a LoveStart.
 
Felébreszti bennem a vágyat... Holott egy olyan embert próbáló eseménysor szikár, összemarkolt leírása, aminek átélésére csak egy idióta vágyna. A Viharmadarak könyv-idejében a valódi viharmadarak, a csüllők az eseményektől távol járnak, az Új-Fundland partjai mentén elterülő Csüllő-talapzat felett nem gyülekeznek reggeli halászatra, annál sokkal okosabb, érzékenyebb madarak. Nem úgy, ahogy minden műszere, előrejelző rendszere ellenére az ember. Ahogy a Máfurön dolgozó halászok, ahogy a többi hajón dolgozó társaik. Akik vörös sügérrel degeszre tömött hajójukon nem kerülték idejében a közeledő viharzónát. Akik a halászat, a több napos megfeszített munka összes fáradságával a tagjaikban most szembenéznek az óceán kérlelhetetlen erejével.
 
Ez a kisregény mesteri munka! Ahogy a közepébe vág, ahogy közbevetőleg (visszatekintve) magyaráz, ahogy szemérmesen közelít egy-egy hőséhez - mintha valahol Reykjavík valamelyik kocsmájában hallgatnám, itallal, dohánnyal a kezem ügyében a szikár, kortalan, de érett aurájú, pulóveres alakot, ahogy lassú, jól válogatott szavakkal mesél. Hallani a hangját a mesélőjének. Mesteri munka, mert ebben a szinte tagolatlan szövegtömbben úgy zuhognak egymásra ezek a jól válogatott szavak, a bőven mért mondatokban, ahogy a hullámok verik a viharral szemben, a felszínen maradásért küzdő hajó legénységét. Mert a monotóniája nem unalom: az egyetlen, egyenletesen megtartott, minden dramatizálástól mentes tónus a bőröd alá lopja a fagypont alá hűlt vízpermet hidegét. Érzed, ahogy a frissen megtisztított fémre visszafagy a hajó súlypontját boruláshatárig emelő, súlyos jég. Ülök a fotelemben, olvasom Einar Kárason könyvét, és érzem, hogy a jobb kezemben (amibe a csákányt, a feszítővasat tartanám a jól irányzott, jeget repesztő ütésekhez) lassan görcsig feszül a bicepszem. Ez a hang, ez a jól megtartott szikár férfihang azonosulást követel. Miközben távoli, lassú, jól válogatott szavakkal mesél...

Csak egy példa... (kép:Vento Maritime)

Olyasmiről, amit nagyon sokféleképpen lehet mesélni. Heroikusabbra húzva. Drámaibbra feszítve, vontatókötél-szakasztó csúcspontokkal - hogy betaláljon. Az alig jellemzett hősök helyett indiszkréció szintjéig bontott azonosulás-kényszerekkel. Harsány, filmszerű gesztusokkal. Hanyagsággal, nemtörődömséggel, "én megmondtam"-okkal, egymás hibáztatásával - hogy mást ne mondjak. De itt nincs filmre vihető heroizmus. A fogalmaink szerinti egyetlen hőstett elkövetője nem hérosz, csak egy életből kiábrándult, alkoholista lúzer. Nincs örök hála se, meg elkötelezettség. Nincs könnyen rajzolható erkölcsi, vagy egyéb tanulság. Az összes bevett mesei csapdánk helyett ebben a könyvnyi terjedelmet alig kiadó csodában nincs más, csak ez a jól megtartott hang, ez a valóságérzet, amitől aztán úgy teszed le a végén, hogy nem maradnak gondolatok a fejedben. Csak egy érzés, hogy kaptál valamit, s ugyan legalább egy könyv-árnyit fizettél érte, valójában amit kaptál, az megfizethetetlen.

Kiadó: Magvető

Fordította: Patat Bence

Ian McDonald: Brasyl

A jó ég tudja, miért vártam ezzel a könyvvel ennyit. Olykor elhiszem, hogy akkor talál meg egy olvasmány, amikor ki tudja fordítani egyensúlyukból a vesszőparipáim, hogy rúgkapáljanak, veszettül, a porban. Olykor úgy gondolom, hogy ez marhaság, mert rendező elvet (elmét) képzeleg a véletlenbe. Olykor pedig csak hagyom magam csodálkozni - ez esetben megint Ian McDonald teremtő fantáziájára. Ami (olykor?) tényleg hangyaszorgalommal párosul, nem lehetett akármekkora kaland egy hármas látomás kedvéért elmerülni Brazília múltjában, jelenében (és lehetséges jövőjében); és nem lehetett kis munka. Most már jobban látom, hol gyökeres a Luna-sorozat leginkább fókuszban tartott családja - de egészen érdekes, hogy az a távoli világ és nézete is ennyire beakadt ennek a skót-ír felmenőkkel bíró britnek, aki (úgy látszik) sose a szomszédba megy az ötleteinek teret adó világokért. Jókora munka lehetett, és sokszor egyáltalán nem szívderítő - de szerintem nagyon megérte. Persze, jó volna tudni, mit gondol erről a könyvről egy tősgyökeres brazil...
 
Hármas látomás, három idősík. Egy múlt, az Amazonas vidékén, a gyarmatosítás mocskos, végső szakaszában, ahol egy jezsuita admonitor, ítélőbíró keres egy elbitangolt pásztort, meg a nyáját. Számos minta és előkép kavarog ebben a mesében, ahol Louis Quinn atya és tudós útitársa: Robert Francois St Honoré Falcon utazik a folyón, fel, Goncalves atya és az általa gründolt Isten Városa felé. Joseph Conrad, meg a Sötétség mélyén (pontosabban az idézet idézetének idézeteként egy Apokalipszis most a múltban), komplementere ez a történet a Misszió című (általam igen szeretett) mozi történetének; a mese szerkezete ismerős kifejléstől végkifejletig és mégis, ahogy megtörténik lapról lapra a fejedben, képes meglepni. Mert ez egy sokkal összetettebb, gonoszabb változat, mint amiket mintáz? Vagy, mert a mesélő kétségtelen tehetsége tényleg beránt abba a lassú, növényi világba, ahol épp tanyát ver egyfajta gyorsaság, amolyan gyarmatosító módon, elpusztítva, amit talál?
 
Egy jelen (most már inkább közelmúlt...), Rio de Janeiro, ahol követhetjük Marcelina Hoffman, a televíziós producer, szőke-fehér volta ellenére ígéretes capoerista, valóságshow-alkotó legrettenetesebb napjait. Pedig már azt hitte, ráragyog a Termelési Értékesítős Miasszonyunk napja, amikor eszébe jut, hogy a közönség ítélőszéke elé kéne állítani Moacir Barbosát, a kapust, akin mindenki szerint elúszott az 1950-es világbajnokság. Pedig arra az alkalomra épült a Maracana, a legtöbbet látogatott brazil "templom" - hiszen a futebol Brazíliában szépség és költészet és minimum szent -, hogy otthon ünnepelhesse minden honfi a világverést. Barbosa nyilvános "tárgyalása", ahol a nézők a bírók - mekkora nézettséget jelentene ez, mekkora szakmai sikert?  Csakhogy valaki beleköp a levesébe, Barbosa utáni kutatásával mintha démont idézne magára, akinek a családja se szent - és ez a démon mintha az ikertestvére volna (akár a legostobább brazil teleregényekben...). Rió is Isten Városa, csak időközben tágabbra nyílt az imádat, mint amit a cukorsüveg Krisztusa átfoghat a kezével...
 
És egy jövő, Sao Paulóban, a megfigyelés és kijátszása, ahol Edson Jesus Oliveira de Freitas (favelado, tolvaj, üzletember, a De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató Vállalat igazgatója és mindenese) kénytelen idióta bátyja miatt a quantumeirókkal, az illegális kvantumszámítógépeiken illegális szarságokat művelő arcokkal kezdeni. Nem tehet róla, hogy akihez útba igazítják, annyi a jeito, hogy lehetetlen nem próbálkozni nála. És Fia Kisida hajlik arra, hogy kezdjen valamit a sráccal. Ez a történet gyors és beteg, cyber és punk, de nagyon brazil módra (vagy, ahogy én, olvasóként brazilnak képzelem). A szabadságfoka legalább annyira izgatóan beteg, addiktív, amennyire rabságfok valójában - Edson kitörne, ahogy a favela-lakók mindig, s nem rajta múlik, hogy ez a kitörés a saját valóságából is maradéktalanul sikerül.
 
Mert ez a három történet persze, hogy összefonódik, egymásba játszik, és messze nem a szokásos minták (pl. időutazás) mentén. Most van az a pont, hogy semmi egyebet nem mesélhetek róla, hogyan - egyszerűen ezt érdemes látni-olvasni. Csak a három alaphelyzet... a történet horgonyának három ága. Ahogy az író egybeönti őket, az parádés, gonosz, és a maga nemében egyedülálló. Komolyan sajnálom, hogy ezer okból nem úgy és nem akkor olvastam, amikor megjelent itthon, egyre komolyabban sajnálom, hogy az Ad Astra nem tudott megkapaszkodni a magyar fantasztikum kiadói piacán, hogy ez a könyv úgy jutott hozzánk, hogy fillérekért utánunk vágták. Többet érdemel. Minimum rajongótábort. Akkor is, ha rendről és változás utáni vágyról én másképp gondolkodom, mint a szerzője - talán mert annyi értékünk látom eltűnni a kulturális süllyesztőben, mert ezt az egy leélhető életet is a veszteségek rajzolják, egyfajta romlás (Phillip K. Dick szavával: szuvat), s talán mert ezt a könyvet is akkor olvastam, amikor a rendrakás közben rácsodálkoztam, jé, megvan, kezdeni kéne vele valamit. Olykor elhiszem, hogy pont jókor...

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Tamás Gábor

Octavia E. Butler: Átváltozás, Hibridek

Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának első része, a Hajnal az eredeti megjelenése után harminc évvel is képes megdöbbentő erővel hatni – ma is bátor, újszerű és nagyon okos felvetései a saját ostobaságától látszólag megmenthetetlen emberiségről kiemelik a kortárs sci-fi mezőnyből. Az első rész alapján még nem lehetett biztosan megállapítani, mire is számíthatunk a folytatásban, lehetett volna ez egy klasszikus űropera némi morálfilozófiával nyakon öntve, el is ponyvásodhatott volna (a harmadik részben kissé túltolt fajok közötti szexualitás sajnos ebbe az irányba tolta) vagy mehetett volna sci-fi kalandregény irányba. Mindezek helyett a három rész együtt egyfelől nagyszabású hibrid-családregény (avagy: a fajok közti keveredésből létrejött mozaikcsaládok éppoly problémás viszonyokat hordozhatnak, mint napjaink emberi családjai), másfelől tudományos-fantasztikus szociológiai tanulmány az emberi mikro- és makrotársadalmak működéséről.
 

Az emberiség megérett a pusztulásra.
 
Butlernél szó szerint, hisz az emberi faj már kis híján kiirtotta önmagát a végső háborúban – amely után kétszázötven évvel az oankálik felélesztik űrhajójukon a maroknyi begyűjtött túlélőt. Az első rész felvázolja a túlélés látszólag egyetlen útját: a betegségektől megszabadított, felturbózott fizikumú emberek kizárólag úgy élhetnek túl - s tehetik le egy „új emberiség” alapjait - ha belemennek a géncserébe az oankálikkal. Melynek eredményeképp az „új emberiség” valójában változatos felépítésű ember-oankáli hibridekből állna. S illúzióink azért ne legyenek: bár az ember a teremtés koronája, az oankálik évezredek óta úgy élnek túl, hogy a leigázott fajok körében „szétszórják” saját génkészletüket, benépesítve ezzel a fél galaxist. Szóval jó eséllyel az ő génjeik lesznek az erősebbek, mi meg cuki, némi telepatikus képességgel rendelkező kisbaba helyett egy csápos szörnyet hozunk világra.
 
Ez a legrosszabb, ami történhet, gondolnánk – ám az Átváltozásban Butler épp az ellenkező forgatókönyvet festi fel. A második rész főszereplője a kis Akin, az első részben elsőként felébresztett Lilith ember-oankáli konstrukt fia, akit totyogósként rabolnak el családjától az emberi ellenállók. Akin látszólag teljesen emberi. Egy tökéletes kisgyerek, olyan, akire minden, az oankálik beavatkozását elutasító, az űrhajóról gyógyultan, ám sterilizáltan távozó, önálló falvakba tömörülő, a túlélésért bármire képes, ám fajként fennmaradni képtelen ellenálló vágyna. Mégis más. Annyira más, hogy felvetül a kérdés: valójában mi az ijesztőbb: a láthatóan más vagy ami normálisnak néz ki s csak később derül ki, hogy mennyire különleges? A csápos kis szörny vagy az emberi kisbaba, aki belül érettebb és okosabb, mint bármely felnőtt? Könnyebben fogadjuk el a mást, ha az láthatóan más, mint ha úgy néz ki, mint mi? Csak a látszat számít vagy valójában épp a megtévesztő látszat az, ami igazán ijesztő?
 
Akin nem csak külsőre emberi, köszönhetően annak, hogy részben az őt elrablók között nő fel, jobban ismeri az emberek gondolkodását, mint bármely oankáli (vagy bármely más konstrukt) – kötődik hozzájuk, átérzi félelmüket, sértettségüket, vágyaikat. A fiú, akit megfosztanak annak a lehetőségétől, hogy akár teljes értékű oankáli családtag legyen (hisz babaként elrabolják, még mielőtt kialakulhatna az oankálik körében kulcsfontosságú kötődése konstrukt testvéreivel), aki nem lehet tisztán ember sem (hisz az oankáli gének adta „plusz” kiirthatatlan), a mindenhonnan kilógó konstrukt lesz az, aki megnyitja az utat az emberiség számára egy „tiszta” fennmaradás felé. Akin megérti az embereket. Akit mindenhonnan kivetnek, mindennél jobban érti a számkivetettek szempontjait és vágyait. Érti azt, amit oankáli családja s immáron teljesen beolvadt anyja nem: hogy az emberiség sosem lesz képes feloldódni. Hogy menthetetlenek vagyunk. És mégis megérdemlünk egy újabb esélyt: esélyt arra, hogy elölről kezdjük, egy terraformált bolygón valahol az űrben, az emberi génkészlet minden hibájával, betegségekkel, erőszakos hajlamokkal, idegengyűlölettel. Megérdemeljük az esélyt arra, hogy újra a vesztünkbe rohanjunk.
 
És igen, ha makacsul elutasítjuk a változás lehetőségét, a fejlődést, a megújulást azért, mert ragaszkodunk az emberről kialakított megszokott képünkhöz – akkor megérdemeljük.
 

A Hibridek újabb fejezet a nagy családregényben, újabb szintlépés a fajok közti keveredésben. Főszereplőnk itt Jodash, szintén Lilith gyermeke, aki az első olyan oankáli óloj, akit emberi anya szült. Az ólojok az oankálik semleges nemű tagjai, akik nélkül nincs család, nincs párosodás, nincs ember-oankáli konstrukt. Jodash korán érkezett, a két faj közti géncsere még nem tart ott, hogy ember szülte óloj betölthesse funkcióját – ugyanakkor nyilvánvaló, a két faj közti együttműködés nem lehet teljes nélküle. Jodash a kulcs: ha emberpárra lel, túléli az átváltozást és képes lesz teljes értékű ólojként működni, a fajkeveredés sikeresnek tekinthető. Ám Jodash útja fájdalmas, kudarcokkal teli és okoz néhány meglepetést. Például amikor rálel egy rejtett emberi falura. Amikor új életformákkal ismerkedik. Amikor meg kell harcolnia önmagáért – már nem csak oankáli és ember mivoltáért, hanem azért, hogy maradjon belőle valami, bármi.
 
Jó párszor éreztem azt, hogy a harmadik részre kissé elfáradt a cselekmény és Butler kissé belebonyolódott Jodash és emberpárjai egymásra kattanásának boncolgatásába, az oankáli-ember szex részletezésébe, a konstruktok pszichoanalízisébe. Emellett a különböző emberi ellenálló csoportoknak most kevesebb tér jutott és mintha szélsőségesebben is lettek volna ábrázolva, mint korábban: picit elmentünk az „aki hülye haljon meg” irányba. Ami pont azért furcsa, mert az előző rész végén Butler végül is hitet tett amellett, hogy jár az emberiségnek még egy, idegen génektől független esély.
 
Ezzel együtt is a trilógia egésze szinte hibátlan és továbbra is több mint elgondolkodtató. Mit vagyunk hajlandóak feláldozni a túlélés érdekében? Egyáltalán mi jelenti a túlélést? Kizárólag az idegen behatástól mentes, makulátlan emberi génkészlet tovább élése? (Node: mit jelent a makulátlan? Hol húzódik a határ életmentő gyógyszer és veszélyes módosítás között? Földönkívüliek sem kellenek ahhoz, hogy ez ma mindennél aktuálisabb kérdés legyen…) Vagy a túlélést maga a fejlődés jelenti? Az emberiség méltó túlélése épp az, ha más fajokkal keveredve tökéletesedik, egyre jobb és jobb verzióban szóródik szét a galaxisban, még ha közben el is veszti emberi jellegét? Baromira érdekes kérdések ezek, és nagyon könnyű rájuk kizárólag szélsőséges választ adni – mindkét oldalról. Pláne mert egyébként Butler az oankálikat is úgy ábrázolja, ahogy egyébként a világtörténelem során az emberi gyarmatosítók működtek: nem nagyon hagynak választást. Vagy belemész a géncserébe, vagy kipusztulsz. Az elsőként felélesztett Lilith már felturbózott fizikummal ébred. Őt ki kérdezte? Lehet-e szabad akaratról beszélni ott, ahol a másik faj emberi értelemmel felfoghatatlanul fejlett egyede úgy manipulálja a neuronjainkat, hogy utána élethosszig képtelenek vagyunk szabadulni a bűvölete alól? Intellektuálisan borzasztóan érdekes az egész felállás, érzelmileg viszont könnyedén ott találhatjuk magunkat, hogy rohadtul taszít. Hisz akárhogy is nézzük, az oankálik önkéntes rabszolgaságra kárhoztatják azokat, akik vállalják a géncserét. Ugyanakkor: mégis megadják az esélyt az önálló életre, az új bolygón alapított új emberi társadalomra, ahol nincs fajkeveredés. S miért? Egy ember-oankáli konstrukt közreműködése miatt, aki képes volt változtatni az idegenek berögzült gondolkodásmódján. Valahol ez az egész trilógia legreménykeltőbb felvetése – hogy nem csak mi, emberek változunk meg visszafordíthatatlanul egy ilyen géncserétől, hanem mi is hatással lehetünk a másik fajra. Akármennyivel fejlettebb. Ez pedig már valóban lehet az értelmes túlélés záloga.

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András 

Két karácsonyi sorozatról

Januárban karácsonyi sorozatot ajánlani, hát bocsi 😊 de még talán pont beleférek az ünnepi időszak levezetésébe – legalábbis még sok helyen állnak a karácsonyfák, villognak a karácsonyi fények, az asztalon ott figyelnek a szaloncukor utolsó darabkái. Ha olyan karácsonymániások vagytok, mint én, akkor ezekben a napokban ti is kapaszkodnátok még az ünnep érzetébe – pláne, ha a minimum embert próbáló tavalyi év után olyan szép karácsonyi szünet jutott nektek is, mint nekem. Szóval ez egy kicsit ilyen terápiás írás is lesz, hátha azzal, hogy leírom az élményt, könnyebben engedem pihenőre a karácsonyi díszeket. Ráadásul az egyik sorozat a karácsonyi tematika mellett is simán működik bármelyik évszakban…

 

Dash & Lily
 
No nem a Dash & Lily. A Netflix karácsony előtti egyik nagy dobása az itthon is népszerű ifjúsági könyv, a Dash és Lily - Kihívások könyve adaptációja. Minden karácsony előtt ráéhezek egy kis kulturális junk foodra, ennek köszönhetően olvastam például Trisha Ashley Karácsonyi szerelem című remekét (amúgy nem rossz, de másodszorra már irritáltak annyira a hibái, hogy azt a tradicionális angol vidéki karácsony bűbájos leírása sem tudta feledtetni…), nyilván így csúszik le minden karácsonykor a Reszkessetek, betörők meg a Rossz anyák karácsonya; és igen, így kötöttem ki december 23-án egy romantikus tinisorozat előtt – amit aztán végig is néztem egy ültő helyemben. Annyira cuki ez a cucc, hogy az már néha fáj – mint amikor fogfájásig tömöd magad édességgel, de azért csak folytatod. Amúgy szellemes is, és perszehogy könyvmoly énünket elbűvöli, hogy a fura (magába fordulósan, amolyan trendi mód depisen, nagyon felnőttesen fura) srác és a fura (bohókásan, magából hülyét csinálósan, kamaszok közt igazán cikisen fura) lány egy régivágású könyvesboltban hagyott jegyzetfüzetben kezd üzengetni egymásnak.
 
Lily családi öröksége a kincskereső játékok iránti szerelem, s amikor az amúgy karácsonymániás lányzó szembesül vele, hogy ezt az ünnepet biza magányosan kell töltenie, oda a családi egyenpizsamás parti, nem kevésbé zakkant bátyja segítségével várost átszelő kincskeresésbe fog – melynek végén remélhetőleg ott várja a csupa nagybetűs szerelem. Olyan kamaszos módon. Dash meg, aki amúgy utálja a karácsonyt, és egyébként is épp világfájdalma van és magányra törekszik, belemegy a játékba – de csak mert ennél furábbat nehezen tudott volna elképzelni. És a rejtvények egyre követik egymást. Minden megfejtett feladvány jutalma egy újabb infómorzsa a másikról; minden rejtekhely egy újabb szelet a látszólag unalomig ismert New York (már a filmes New York) eldugott kincseiből; minden lépés egyre közelebb visz a karácsony szelleméhez… Aztán persze beüt a krach. Egy exbarátnő itt, egy családi fennforgás ott, szobafogság, mással elcsattanó első csók, az első berúgás, csalódás, csalódás, csalódás. Tényleg tök cuki kis sorozat ez, egészen addig, amíg el nem kezdett komolykodni és mondvacsinált nehézségek elé állítani a két kis lököttet, felhőtlenül vigyorogtam rajta. Majd jöttek a kiszámítható fordulatok, és pont olyan gyorsan elfelejtettem, ahogy a junk food szalad át rajtunk. Ez van, lehetett volna ez jó, de maradt erős közepes. A hangulatot viszont hozza, szóval ha csak karácsony kell, a sztori mellékes, akkor hajrá.

 

Új barát karácsonyra (Home for Christmas, Hjem til jul)

 
Egészen más ligában focizik a hülye magyar címet kapott Új barát karácsonyra – mondjuk fogalmam sincs, mit jelent az eredeti norvég cím, lehet, pont ezt. Ugyan a tematika karácsonyi, a hangulat pláne (még sokkal inkább, mint a csillogósra túldíszített New York az összes kliséjével – nem kérem, ez itt a tradicionális skandináv karácsony, minden karácsonyok legkarácsonyabbika, mániásoknak igazi kánaán), viszont a sztori és a mondanivaló egyetemes, a megvalósítás egészen kiváló, a humor angolabb az angolokénál, a főhős meg simán lemossa Bridget Jones-t a legmenőbb szórakoztatóipari szinglik versenyében.
 
A két évadot megélt (eddig) minisorozat főszereplője a harminc éves Johanne, aki három év után sem jutott túl azon, hogy szakított élete szerelmével – amire rendre emlékezteti is bájos családja, még bájosabb munkatársai, és (amúgy jó fej) barátai. Johanne szenved, de azért nem olyan nagyon – valójában egész jól elvan ő egyedül, van egy iszonyat klassz lakótársa, néha bulizik, néha pasizik, néha csak úgy van; de akkora rajta a családi nyomás, hogy állapodjon már meg, ahogy testvérei (két gyerek itt, három gyerek ott), hogy egy balul sikerült hagyományos karácsonyváró vacsin (ahol ő, mint egyetlen egyedülálló felnőtt a gyerekrészlegben kap helyet az asztalnál) bekamuzza, hogy van valakije. Anyuci rákattan a témára, látatlanban meghívja a vőjelöltet a karácsonyi vacsorára, nem marad hát más megoldás: négy hét alatt szerezni kell egy igazit. Beindul hát az őrült randivonat, kocsmai rapid randikkal, tinderrel, kollégákkal, barátok barátainak a barátaival, nagyjából mindenkivel, aki él és mozog a kisvárosban. Hogy aztán számos vakvágány után szenteste Johanne ugyanúgy egyedül üljön a vacsorán – mígnem csönget egy rejtélyes idegen.
 
Így van vége az első évadnak, aztán a másodikban persze kiderül, hogy ki csengetett (spoiler: egy futár), de az sokáig nem, hogy ki küldte a szekérderéknyi rózsát (rózsát, karácsonykor? brrr…) – és bár Johanne látszólag megállapodik valaki mellett, egy év hosszú idő egy friss kapcsolatban, történhet ez-az, s az új karácsony könnyen újra pár nélkül találhatja hősnőnket. Szerencsére a második évad nem ismétli egy az egyben az első fordulatait, a párkeresés és a mellékszálak is szintet lépnek, plusz becsatlakozik néhány új szereplő, akik épp arra erősítenek rá, ami az egész sori lényege lenne: hogy nem csak és kizárólag párkeresésből kell álljon egy ember élete. Vannak megtartó barátai, egyfelől. Meg hivatása, másfelől. Esetleg egyszerűen jobban elvan egyedül, mint szar kapcsolatokban, tele megalkuvással. Ahogy Johanne körül bomlanak fel megingathatatlannak tűnt kapcsolatok, úgy erősödik a humor alatt az egyébként eléggé kritikus mondanivaló: fogadjuk már el, hogy mindenkinek más jelenti a boldogságot, és ne akarjuk ráerőltetni a másikra a saját kizárólagos receptünket.
 
Mert hát azért na, ahogy ez a sorozat indul, az több mint bicskanyitogató. Nem elég, hogy az egyedülálló, gyermektelen nővérkét teljes természetességgel osztják be a kórházban a sokadik karácsony esti műszakra (hisz úgysincs kivel karácsonyoznia); a családja is olyan természetességgel oltja széjjel Johannét amiért még nincs férje és gyerekei, hogy legszívesebben szájba verném őket. Pont mert egyébként tűpontosan rávilágít mindennapi működésünkre – és itt most nem is kell nagyra nyitni és társadalmi nyomást kiáltani, elég, ha belegondolunk, hányan kaptuk már meg családi ebéden, osztálytalálkozón, temetésen, sátoros lagzin, hogy: és nálatok mikor jön a baba / mikor lesz az esküvő / mikor fogsz végre magadnak valakit? Életem végéig bánni fogom, hogy bizonyos helyzetekben nem mondtam egyszerűen annyit, hogy semmi közöd hozzá – ahogy Johannénak is azt kívántam volna, hogy mondja már anyuci szemébe (aki amúgy félrelépeget, de odase neki) hogy foglalkozzon a saját dolgával.
 
Szóval ez nem is igazán kis karácsonyi limonádé. Nem véletlenül emlegettem a bevezetőben Bridget Jones-t, nekem Johanne már örökre a skandináv Bridget marad – legalább annyira a társadalmi elvárások ellenére találja meg a boldogságot a mindennapjaiban és legalább annyira szabadszájú, vicces, nem konvencionális hősnő. Már csak azért sem, mert amennyit ez a csaj piál, azt nem teszi ki az ablakba egy romantikus hősnő sem (keblemre!), úgy tele van tetoválva, hogy egy fél rockzenekar elbújhatna mellette és olyan mocskos a szája, mint egy kocsisé. Viszont baromira őszinte, és végső soron csak nem hagyja eltántorítani magát attól, ami őt teszi boldoggá, függetlenül mások elvárásaitól. Valahogy így kéne minden elbaszott romantikus filmben. Nézzétek meg bármikor, tényleg működik ünneptől függetlenül is, nálam simán ott a helye az év legjobb sorozatélményei között – legkésőbb idén decemberben megnézetem Zolival is, odarakjuk a karácsonyi klasszikusaink mellé. Óóó és azt még nem is írtam, hogy miközben a csaj kedvenc filmje az Igazából szerelem (mi más?) annyira szellemesen szedik darabjaira a karácsonyi filmek legcukibbját, hogy már csak azért is emelem kalapom a forgatókönyvíró előtt (azzal együtt, hogy amúgy én is imádom…)!
 

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)

Volt egyszer egy író, aki szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel, olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton csomósodott ebből a mást látásból össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei. Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig gyönyörűen.
 

A gyűjtemény harmadik kötetét tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan kivitelű könyvvel, nyisd ki az első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit, (magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész, addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta varázslatba.
 

A harmadik kötetet tartom a kezemben, aminek a történetei, csaknem mind egy antik mítosz finom parafrázisára, az Orpheusz éneke meséjére csavarodnak, ahogy szőlőinda a leszúrt karóra. Orpheusz ebben a Gaiman által újrajátszott világ-nézetben Álomúr/Oneirosz és Kalliopé fia. Az énekes, aki halott szerelme után ered az alvilágba, a Végtelenek rokona, talán ezért végtelen annyira a fájdalma, hogy vállalkozik erre a lehetetlen küldetésre. Gaiman bevonta már ebbe a mesekörbe - az ő halhatatlanná átkozott fejéért indul a Thermidor füzetében Lady Constantine a francia forradalomba. Most megkapjuk az eredettörténetét; annak idején, 1991-ben ez a sorozattal párhuzamosan jelent meg, külön kötetben. Volt ennek nyilván praktikus oka is (hogy a mítoszkincseink nem ismerő olvasó is képbe kerülhessen), nekem fontosabb, hogy láthatom, mit gondol az Énekesek Énekese útjáról Neil. Mert az a látvány, amit megalkot, ebben a történetébe csalt nézetben is árulkodik az író szemléletéről, és legalább annyira kifinomultan igazi a maga módján, mint Dino Buzzati (általam nagyra becsült) rátekintése erre a mítoszra a Szerelem utolsó látásra lapjain. Sőt, merem mondani, hogy számomra most a Gaiman által sugallt eseménysor Orpheusz mítosza - ahogy fontosabb lesz a hitnél és bizalomnál, a reménynél az érzés, hogy rászedtek, hogy becsaptak, hogy Hádész tréfát űzött velünk, hogy senki nincs mögöttünk... és így veszítjük el. Mindannyian így veszítjük el Eüridikét - ha él, ha holt.
 
Ez úgymond a szőlőkaró - és ezt a történetet indázza körül a Rövid életek történetfolyama, Delírium és Álom hosszas testvérkeresése, amikor Pusztítás, a renegát, feladatát és családját hátrahagyó Végtelen nyomát kutatják. Ezt a történetet visszhangozzák az elmesélt mesék a Világok Vége fogadójában - és ennek a mesének a következményeit nyögi a különböző világokból utazókat fogadóba űző Vihar is. Persze a kilenc fejezetben elmesélt testvérvadászat, és a hat epizódban elénk tárt, várakozást elütő mesék is jóval többről szólnak ennél (vagy mondom így: természetesen önmagukról is szólnak, megnézhetjük, hogy próbál Pusztítás teremteni, például) - de a szőlő sem szól kizárólag a karóját markoló kacsokról. Azonban tényleg itt, ezeken a lapokon veti el magvait a szemünk előtt (végre) az a dráma (szerkezetében inkább antik sorstragédia), aminek következményeképp majd véget érhet egy Végtelen (az általunk ismert, megszeretett formájában). Itt van előttünk, hogy miért történhet meg - ami innentől következik, az már csak a hogyan. Erről többet hiba volna elárulni, azoknak, kik szeretnék lapról lapra átélni, ahogy én. Hogy eljussanak a gyászig, és elsirathassák, akit szeretnek; egy helyen és időn kívüli helyen és időben - a Vihar után, amikor lecsillapodik.
 

Majdnem minden történet erről szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a Tériszony (ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a Varjúparlament, s ott van a Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével, ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A Varjúparlament a Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a Vadászat és a Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken végre boldogan éltek, míg... Éva története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja. Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet mítosz-kezelése is három tükör: A Vadászat elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a Képlékeny terek így szól arról a mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért mindig drágán fizetünk.
 

A legendák Bagdadjában eső történet, a Ramadan a Messzi Tükrök (vagy Távoli tükrök) sorozatának része, ahol minden történet a hatalom, az uralkodás, az uralkodók lehetséges természetét vizsgálja (ahogy azt Neil kifejti a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben) - nekem fontosabb, hogy mit kezdenek a hatalom mítoszával. Hogyan próbáljuk megfosztani magunkat a mítoszainktól (ahogy a Thermidorban), hogyan próbáljuk meg az egész világra kiterjeszteni (ahogy az Augustusban), hogyan válhat személyes mítosszá, minden körülmény ellenére (ahogy Norton Császár történetében); az Ezeregyéjszaka előtt tisztelgő változat így játszik el azzal, hogyan tehetnénk halhatatlanná. Az külön revelációt igéző pillanat, amikor kiderül, ezt a mesét ki meséli, mikor, és kinek. Gaiman a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben elmeséli, hogy soha nem hagyott ennyit a rajzolóra, mint ebben a történetben P. Craig Russellre - ráhagyva a panelekre bontást, az egész vizuális megvalósítást. A Sandman legtöbbet idézett története, nem véletlenül. S nekem is a személyes kedvencem.
 

Ami pedig a Hogyan találkoztak önmagukkal meséjét illeti - van abban valami végtelenül gonosz, ahogy Gaiman megérti a rajongás és a szerelem viszonyát Dante Gabriel Rossetti és minden képén eszményített (modelljéből lett) felesége, Siddal mesébe vonásával, Rossetti (a címben megidézett) festményének segítségével. A történetben a festmény beállítása tűpontosan megjelenik és jelenít, az eredeti tartalmat (legendát) is meztelenítő módon. Milyen érdekes, ez a történet valójában visszavetül Orpheuszéra is - idézőjelbe helyezve azt. Persze kizárólag Vágy szemszögéből nézve, aki amúgy mindent idézőjelbe tenne, amit az Álom képvisel vagy generál - minden álmunk mögött kitapogatva a vágyat. Szomorú tükör ez, hiszen a leggyakrabban tényleg saját magunkért, vagy a rólunk alkotott képért rajongunk (s a preraffaelita festészet másról se szól...). Szinte sajnálom, hogy Vágy a Halál gyűjteményének mintájára nem kapott hasonlóan kegyetlen mini-sorozatokat, csak ezt a pár néhánylapos mesét a Vertigo Winter's Edge különnyomataiban...
 
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a könyvet - ha már elolvasta a gyűjtemény két korábbi kötetét. Idáig tartott az ajánló, innentől a kibeszélő jön, komolyan kérlek, ha nem lapoztad végig a könyveket, ne olvasd tovább!
 

Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás