Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.(Fodor Ákos)
Összeszorult a szívem, amikor
híre jött, hogy az öreg mester még egyszer visszatér az önként vállalt
elhallgatásból. Már a
Ponyo úgy készült
el anno, hogy az utolsó filmje lesz, már a
Szél támad pályán szokatlan (szinte mesétlen, de legalábbis mágikus rétegektől
mentes) filmje is úgy készült el, mint vállalt feladaton túli ajándék a szerető
rajongóknak. Persze pontosítás is volt, a maga módján – a repülőgépek zseniális
tervezőjének meséje legalább annyira a rajzfilmkészítőé is, aki
tehet, és nem tehet róla, milyen szelek
fújják aztán médiaegekbe engedett, ihlettel, kézzel rajzolt papírsárkányait.
Így érzem most is: a bennem
mocorgó rajongó még egyszer ajándékot kapott, de szelíd pontosítást is, az
eddigiekhez. Nekem nincs más választásom, mint hogy a friss mese árnyékaiban
meglássam a pálya egészének vetülését, hiszen láttam és szerettem minden
filmjét. Azoknak lesz nehezebb dolga, akik ezzel a történettel köszöntek
először a mesélőnek. Mert nem biztos, hogy sikerül kikódolniuk azokat a finom
rétegeket, amitől tényleg zseniális ez a játék. És ezek nélkül ez a lassan
induló és aztán egy ponton szinte váratlanul szürrealitásba forduló történet az
értetlenségen túl nemigen szül majd egyebet a nézőjében.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjaoayV8CNe922tkfVO986aekzBS_YK3-HUnLA_puGSCyoTb9QK0Tgp-EsTa-zoveDbGekCRfKqaKy-ou0uhuycz88bdwTGx58k3T3jqITwhZ1C9dzaygiLwl36DEQMQKIlWXbu-T2J4Ld_HCqKhXbpHmeOPuC8FyADIsqZvxtiCzHrBVpKOrjzaIcynZA/w640-h290/2.PNG)
Nem könnyíti meg a frissen
ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a
mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki
komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java
részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó,
hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró
történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó
dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék,
nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának
mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert
előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
A fiú és a gém története minderre
gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül
sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon
Csihiro kalandjaival az Istenek
fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért
meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja
a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy
visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell
hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló
hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult
építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell
válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen
mindkettőt igaznak érzem.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh72LUCPL9crlWmu1L2ascAOH13TAhOGDOKYdik9-2Epa6QFTZjl1Vo1mvDzs5QPcDf-Ad0gVMGNC95t1aICZcPezlwUaOifnOhtQlBe169ToesfhEXAX22o3LhS5FechtRTc_hdyZaR2pETzs0226nxnidayPfniUSJT450kskjwAJxdfAd4hwJYcnMhw/w640-h446/4.PNG)
A történet most a mi múltunkba
réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a
kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon
japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel,
valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s
a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág
családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros
apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a
gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú
elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem
tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy
kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű
gázlómadárnál.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEifM1CHLmxySkM4gCaUAUG7zQVF6vmFa5qQroaJ3PL8_5ZzQuxmBdw29ybecmq_8hzS1yKbtz9bh0vtiqR2CIfSarVqJydMivoSW5xC06vFLQz3wgzzFrXCXzmSCdbjzH68Q2irmZPCZ06jC-jCg0u8Sqsz11Gl42YsZuRRmG7NvSQXb23hAmDHekklLk8/w640-h334/5.PNG)
Mahito gyásza sértettséggé alakul
- amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így
épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé
forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új
életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia
dolgát az új környezetben.
A gémek
hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű
szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a
gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait –
akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező,
jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász
sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiEsrCj6ARK5c7IR4zIU_ZvuhuIli95vzI_TLmooRhZuBkwOZkNBKARAxN752CFq1NIBKPGTGJ3rT2YzK0DO0Opwrqs2pZ_4oBEShrzYFq5gmD7whSTnDuEpOrD5uODVXrEITuZg_LCPXJ7NntpOOFeB0NkZj2sBCEeIT6hsAG5JPXqcDGgyBiz5Mz37xs/w640-h360/6.PNG)
Pedig itt, ezen a mesébe nyúló
birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot
rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy
párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és
meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is.
Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos
ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké
lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom
rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap
egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó
mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye:
ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát
sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező
kövekhez.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh7I7q3BiewZZWbiMWV0RPycHu9G8tVvmsTMI9rtxCd04Y4vVovG-AQm-ZFec-fKGVnRrDFyvUs4m4rQMkjb-ZLG02pxOg-HO_GtUxaHSyr1XX0gI2vEZ_jEtIQmKSSGf6-C34GHhc7QlZi4rXO-jokHlsI6frg_oZB51Mu7bVn9YNbIOl_nynX9lPUJ_s/w640-h378/7.PNG)
Ez a mese nem bocsát el, utánad
integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg
mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki
kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó
kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami
elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy
másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a
legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e
sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig
csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes;
egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem,
hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért
csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket
leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés
által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiX5g7EePtFmZaCeZ6xaeZPJ1qB4P1gbJ1heFKhnH8xL1KepgK3zwgkhyphenhyphennWYuVlEWkjUT34dEjSQT6ateISDN4d_giXHAPEXSWMygd2hAk99gig6bwe5BSkr42j5wPHucANztXFSo6iF3oBS8rWlW1YE-w_7jiOhdXD5ryczO5q47C5CS4lhDkOxpk1l5A/w640-h360/8.PNG)
Mijazaki jelen van ebben a
filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok,
életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a
halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a
tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A
vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának
nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának
őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad
földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha
meginog benned.
Jelen van a hatalomra vetett
komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott
építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat
tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A
látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert
próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat,
ha sikerül.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiz34-xUFxN4FuFf8YpEdccuWT8joyjEx5A72kbppv5injy6B0OnMATGti1O73z1fDuL1JRG3iYAHNZudWmYpH2H7mWQzDD_9_8XL4aAU003HBRoO9Umh4a9M0HWZEfvjsPgNy8FMllSkpcenvgSqOkAtkc-7b-DRhDV41-UB17gLcZ7AVN83erJfadwuk/w640-h360/9.PNG)
Jelen van az öreg mester
filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak
ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk,
ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben.
Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd
világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem
tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor
összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek
mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.