2019. január 16., szerda

Frida - film


Hogy néha mennyire nem egy ritmusban él élmény és róla csorduló betű, azt jól példázhatná ez a film - de valójában amikor 2002-ben láttuk, még nem létezett ez a feleségemmel közös szenvedély, a blog. Valójában minden különösebb apropó nélkül vettük elő a napokban; meditálhatnék rajta, miért nem a kiállítása után jutott eszünkbe, hanem most - csak úgy. Szerettünk volna egy kipróbált, jó filmet látni, és erre a produkcióra esett a választás. Az más kérdés, hogy aztán felkavarva és felemelve engedett el magából - hogy most végre leírjam, ez nem jó, ez egy kiváló film.

Salma Hayek szerelemprojektje volt, az akkor épp akció- s egyéb filmek által megszerzett kapcsolati tőkéjét vetette be érte, hogy ez a filmterv valóban tető alá kerülhessen, a címszerep mellett producerkedett is a filmért. Megértem - ez a film azt is eszembe juttatja, hogy Hayek szerelmes lehet Mexikóba és minden bizonnyal rajong Frida Kahloért, az első gátlás nélkül, ösztönből őszinte festőnőért, a feministáért, a messzemenőkig tudatosan imázsépítő művészért. Eszembe juttatja, de csak most, hogy elmélkedem róla - a vásznon, a képernyőn nem a színésznőt, hanem Fridát láttam. Elképesztő az átlényegülés mélysége, és a film teljes folyamában maradéktalan - a csintalan, vadóc diáklány, a baleset által testben megtört fiatal nő, a magáért kiállni képes friss feleség, a magzatát vesztő, mozgási szabadságát vesztő, lehántott rétegű, amputáció előtt álló asszony, mind, mind úgy jelenik meg, hogy nem ezt a gyönyörű színésznőt látod, hanem akit megmutat. Frida Kahlo szerintem szerette volna ezt az önarcképet magáról.

És fantasztikus játszótársakat választott, hogy képre kerüljön ez a vízió. Diego Rivera, a kor körülrajongott festője, Frida férje és nemezise szerepében Alfred Molina teljes hittel van ott - egy ikonikus figurát ránt testközelbe, ahogy szeretni való mackó, festő-sztár, forradalmár, amerikai milliomosok kedvence és csapodár férj; a kettősük mélységesen hiteles, benne van az a hihetetlen ambivalens, de mégis, mindkettejük számára éltető erővel bíró viszony (milyen érdekes, Diego csak néhány évvel élte túl szerelmét, a kortársak szerint belefonnyadt a veszteségbe - nem tudott meglenni asszonya tüze-szeretete nélkül). Trockij szerepében (a Sztalin elől menekülő szökevényt egy darabig a házaspár fogadta be) Geoffrey Rush, az ifjú Nelson Rockefeller szerepében Edward Norton jelenít és él - apróbb szerepekben is olyan színészek adják hozzá a magukét e filmhez, mint Ashley Judd, Diego Luna, vagy Antonio Banderas. A rendezés belehelyezi őket abba a miliőbe, abba a korba, amikor a marxizmus tényleg jelentett egyfajta progressziót, úgy, hogy az összes ellentmondását is sikerül megmutatni szintén a korban maradva (nem a jelen jogos kiábrándultságaiból...). És akik neked ezen a filmen eljátsszák azt a kort (is), élnek benne.

Fantasztikus, ahogy képben odavarázslódik a múlt századelő közép-amerikájának megannyi színe - s ahogy Lila Downs, Mexikó zenei nagykövete, s társai által a zene. Fantasztikus, mert él a filmben, mert az énekesnő megjelenik a filmen (a zene teste), mert nagyon sokszor funkciója van (a Trockij halálát bemutató kompozíció azzal az idős énekesnővel, a zenével, a kegyetlen precizitással alávágott képekkel hátborzongató), mert megfordul veled a világ, amikor a zenét a kép szinte klipszerűen támogatja. Azok a képek, amiken egyébként a neves amerikai, Államokba szakadt mexikói származású, és mexikói díszlet- látvány- és kosztümtervezők együtt dolgoztak; s amikbe finom érzékkel dolgozták bele Frida Kahlo a történet (az élet-történet) odavágó helyein született festményeit. Ezek a szürreális érzetű rajzfilmes (vegyes technikás) betétek pontosan megmutatják, miért nem volt szürrealista a festőnő - hiszen azt is megmutatják neked a festmény körül, mi volt a realitása. A történettel elmesélik, hogy mi történik azokon a képeken.

A forgatókönyvírók az egyik legfontosabb monográfiára, Hayden Herrera 1983-ban megjelent könyvére támasztották a történetet - s dícséretesen kevés filmes dramatikai elemmel kenték össze. Van amit ma nemigen lehet másképp csinálni, a sokba kerülő film egyszerűen nem úszhat meg egy dramatikai ívet - ez, ha akarjuk, ha nem, egy bevett beszédmód mára, aminek folyamatosan feszegetik a határait az alkotók, de a határokat nagy költségvetéssel készülő alkotásban igen ritkán lépik át. És ez a film sokba került - mert bár sokaknak volt a szerelemprojektje, gyakorlatilag majdnem minden momentuma eredeti helyszíneken, vagy nem kevés munkával újra felépített "eredetiségben" készült, olykor például a festőnő eredeti képeit használva (odáig mentek az alkotók, hogy Diego Rivera egykori, még élő tanítványait, sőt, az egyik unokáját is felkérték szakértőnek). A festészet talán legforradalmibb, mára pop-kult-ikon asszonyának filmje korántsem forradalmi; ennek ellenére kiváló, mert a rendező, Julie Taymor és alkotótársai az összes lehetőséget kihasználták, hogy a bevett beszédmódok használata ellenére hiteles maradjon.

Olyan, mint az a jelenet, amikor a már mozgásképtelen Frida mégiscsak megérkezik a kiállítására, ágyastul. Diego épp egy mélyen átélt, érzelmes, tényleg szívig ható beszédben tesz hitet a művész mellett, amibe belegyalogol maga a művész, egy vidám rikkantással. Ne temess, Pocakos! Még élek! Mondom, szerintem Frida Kahlo imádta volna ezt a portréját.

2019. január 14., hétfő

Meik Wiking: Lykke – A boldogság nyomában


Amikor tavaly nyáron olvastam a vicces nevű Meik Wiking életmóddivat-teremtő könyvét, a Hygge-t, azt írtam, egy ilyen bőven elég, nem kell belevetni magunkat a félpolcnyi dán-svéd-finn-japán-ésmégkitudjamilyen boldogságtitkokkal kecsegtető könyváradatba – aztán jól ellent is mondtam önmagamnak, amikor egy őszi fáradtság-mélyponton megrendeltem a szerző másik könyvét, a Lykke-t (igen, tényleg úgy mondják hogy lüke). Ami egyáltalán nem a Hygge folytatása, inkább annak kiterjesztése, egyben Wiking Boldogságkutató Intézetben végzett munkájának közérthető összefoglalása. Míg a Hygge egy életérzést járt körül, a Lykke nemzetközi összehasonlításban és az élet számos területére kiterjedően vizsgálja, mitől és hogyan élhetünk boldogabban (és közben remek adalékokkal szolgál arra, mit és hogyan vizsgál egy boldogságkutató és milyen nehézségekkel kell szembenéznie, amikor kitalálja, hogy ő otthagy jól fizető, ám unalmas munkát, hogy a boldogságot kutassa – Wiking elég vicces fickó ám…).

Persze a boldogság szubjektív fogalom: az alapvető létbiztonságon és létszükségleteken túl mindenkit más tesz boldoggá. Mégis vannak olyan vezérfonalak, amikre felfűzhető kutatás is, ismeretterjesztő munka is. Wiking hat fejezetre/témakörre (együttlét, pénz, egészség, szabadság, bizalom, jóság) bontva mutatja be kutatásai eredményét, számos statisztikával és a világ különböző pontjairól hozott inspiráló példákkal megtámogatva. Láthatóan erős a közösségi vonulat: míg a pénz, az egészség és a szabadság értelmezhető az egyén szintjén, az összetartozás, a bizalom és a jóság csak a másikkal, illetve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösséggel kapcsolatban nyer értelmet. Vagyis: boldogság nincs egymagában. Ez jól illeszkedik azon kutatások sorába, melyek azt hirdetik, az életminőségünket leginkább a kapcsolataink minősége határozza meg – ilyen értelemben Wiking jól ráérzett a poszt-individualizáció időszakának slágertémájára. De ne legyünk cinikusak: a „forduljunk embertársaink felé” törekvése valóban hozhat minőségi változást az életünkbe, épp úgy, mint az anyagi gondoktól való megszabadulás, vagy a pozitív hozzáállás, ha addig negatívan szemléltük a világot.

Ám nyilván egyik sem megy egyik napról a másikra, ellenben mindhez komoly akadályokat kell legyűrni – főleg a mi kis bizalmatlanságra épülő „dögöljön meg a szomszéd tehene is” kultúránkban, ahol a közösségek módszeres leépítése éppúgy napi program, mint a közszolgáltatások ellehetetlenítése. Nyilván ha azt olvasom, hogy a dánok nagy többsége jó szívvel adózik, mert nem levonásként tekint rá, hanem befektetésként működő, színvonalas közszolgáltatásokba, magyarán a saját és a közösség jólétébe, akkor összeszorul a torkom és földhöz vágnám a könyvet. De mivel nem a sértett puffogás a cél, nem teszem: inkább megkeresem, hol tudom hasznosítani Wiking tippjeit a mindennapokban. Mert tudom. Tessék nyugodtan triviális dolgokra gondolni: tegyük le a telefont és hanyagoljuk a közösségi médiát, menjünk ki a szabad levegőre és lélegezzünk mélyeket, tegyünk egy aprócska lépést a közösség felé, keressük a lehetőséget ott ahol eddig csak akadályt láttunk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgyis reménytelen, ugye?

Pedig nem. Mert még ebben a híresen bizalmatlan közegben, ahol élünk is szerveznek a közvetlen környezetemben szomszédünnepeket meg közösségi kerteket; mert amióta a munkahelyem kiköltözött a városból és a körút zaj- és vizuális szennyezése helyett most épp egy havas tájat bámulok, azóta még úgy is nyugodtabban töltök nyolc órát, hogy a kiutazás horror (erre is épült ma már életmód-program, lásd Sinrin-joku és társai – bár nálam szkeptikusabb és távolságtartóbb embert e téren nehéz találni [egy erdőbeli séta gondolatától is borsódzik a hátam…] kénytelen vagyok belátni: a természet, a friss levegő valóban gyógyító erejű); mert amióta minimalizáltam a közösségi oldalak használatát, sokkal kevésbé frusztrál a többi ember hazug magamutogatása. Szóval lehet változtatni. Ki lehet szakítani magunknak egy morzsányival több boldogságot. Aztán még egy morzsát meg még egy morzsát…

Továbbra is azt mondom: a világot nem váltják meg ezek a könyvecskék, megfelelő távolságtartással kell kezelni, mint minden pop-pszichológiát, de kellemesen elringatnak és ki-ki kiszakíthatja magának, amit hasznosítani tud belőle. Az már csak ráadás, de nem elhanyagolható ráadás, hogy gyönyörű kivitelű, igazi szemet gyönyörködtető kis mini-albumok, roppant kiegyensúlyozott, megnyugtató illusztrációkkal. Biztos vagyok benne, hogy fogom még forgatni őket (és sajnos erősen szemezek a Lagommal is J).


Kiadó: Kossuth 
Fordító: Hegedűs Péter

2019. január 11., péntek

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock


„A mi lélegzetünk ritmusára dagad és apad a tenger egy koromsötét éjszakán, fodrain ringatva a holdfényt. Fehéren habzó tajték vagyunk, nekicsattanunk a szikláknak és szétoszlunk. Mi vagyunk a visszavonuló tenger hosszú, sós sziszegése. Jöttünkre fölugrálnak a kavicsok, átfordulnak a kövek. Mi vagyunk a lebegve burjánzó lilás hínár. Síkosan és fényesen elfekszünk. Húzzuk, húzzuk és lerántjuk a testeket. Végtelen, gyöngéd érintésünktől megpuhul a fa, lekerekednek az élek, s a legerősebb zárak is elrozsdállnak.”

1785, London. Egy középosztálybeli kereskedő ajtaján feldúlt hajóskapitány kopog, aki épp elcserélte a kereskedő legjobb hajóját egy, a távol-keleti vizekről származó hableányra. Egy ünnepelt kurtizán, arisztokrata pártfogója halála után visszatérni kényszerül a „társaságba”, hogy önállóan boldoguljon tovább. A legelőkelőbb nyilvánosház tulajdonosa szemet vet – hableányra, kurtizánra, minden élő és élettelen különlegességre, amivel házába csábíthatná a nagyérdeműt. A tömeg árad, hableányt nézni éppúgy, mint kerítőnőt lincselni. S közben életek fordulnak ki a megszokott kerékvágásukból, társadalmi osztályok, hitek, szerelmek kérdőjeleződnek meg, s szakadatlan cseng fülünkben a tenger rejtélyes muzsikája.

Imogen Hermes Gowar bemutatkozó regénye épp olyan, mint a középpontjában álló hableány: lehet ócska hamisítvány is, hal- és majomrészekből összetákolt szemfényvesztés (mint a valóban az 1700-as évek végéről származó „hableány”, kit a British Museum gyűjteményében őriznek, és a Távol-Keletről került egy hercegi család tulajdonába); de lehet valódi csoda is, mely megigéz, rontást hoz ránk, lehúz a mélybe. Vagy lehet lehetőség, mely közelebb visz álmaink, vágyaink, önmagunk megismeréséhez. Vagy lehet pusztán egy érdekes kísérlet, amin remekül szórakozunk. Hisz valljuk be: a legtöbben szívesen hisszük, hogy hableányok márpedig léteznek és nem egy összefércelt torzót lesünk tátott szájjal.

Persze ez a hableány sem egészen olyan, amilyennek vártuk. A túlcsordulóan romantikus borító alatt egy sokszor kegyetlen regény rejtőzik: az emberi hiszékenység és a misztikum iránti vágy mellett a fő csapásirány az emberi nyomorúság. A Jane Austen regényeiből ismert György-kori Anglia vidéki bája és szolid kisasszonyos trükkjei átadták helyüket a városi Anglia romlottságának és képmutatásának. Férjvadász virágszálak helyett itt csupa letépett virág játssza a főszerepet: azok a fiatal lányok-nők, akik apa, rokonság, férj nélkül kénytelenek boldogulni a nagyváros forgatagában. Akik előtt jószerivel két út áll: vagy cselédnek állnak, vagy a testüket bocsátják áruba. Akik, miként a misztikus hableányok, szabadságuktól fosztva, örökkön a tenger után sóvárogva lesznek játékszerek vagy kergetik őrületbe csodálójukat. A regény igazi főszereplője nem a hableány vagy nem „az” a hableány – a főszereplő a kurtizán, aki tengerre vágyik, szabadságra, függetlenségre, de meg kell békéljen sorsával. Hogy aztán uszonya szegetten beilleszkedik-e az „emberek” világába, vagy elsüllyed saját vágyai örvényén, maradjon a könyv titka.


Érdekesség: a British Museumban őrzött "hableány" valóban megszólalásig hasonlít
a regényben leírthoz. Plusz érdekesség a blog olvasói számára: ezzel a hableánnyal a nemrég
olvasott Harry Potter - A mágia története albumban találkoztam először. Így mutatnak az olvasott
könyvek egymásra - még a legkülönbözőbbek is :)

Furcsa, zavarba ejtő, de okos és sokrétű regény ez. Sokat és érdekesen beszél arról a történelemkönyvek lábjegyzeteibe sem férő világról, amire valójában kíváncsiak lennénk, ha eleink életéről beszélünk: hogyan éltek, kit és hogyan szerettek, miről álmodtak és mitől féltek az elmúlt századok lakói. Szabados, vad és zabolátlan – az olvasó a hirtelen jött szerencséjével kezdeni mit sem tudó kereskedővel együtt csodálkozik rá (vérmérséklettől függően több, avagy kevesebb zavarral) a felsőbb körök élvhajhász mulatságaira, ahol a kéjhölgyeket „különlegességük” szerint gyűjtik és ahol egy félvér vagy egy törpe kurtizán épp olyan trófea, mint a kiállított hableány. Alaposan szánkba rágódik a tanulság: ezek a lányok éppúgy tárgyak a birtoklóik és bérbe vevőik szemében, mint a tenger titokzatos lakója.

Okos és sokrétű regény, de valahogy a hableányok és kurtizánok sanyarú sorsának párhuzamba állítása és a tényleg remek korfestés közepette épp az emberi tényező vész el: szegény Mr. Hancock, kinek hajója hableányra lett cserélve, fájóan jellegtelen, érdektelen szereplő lett – mintha csak egyfajta fricska lenne a szerzőtől, hogy ezúttal a férfi a „mellékes” kiegészítő a nő és a hableány mellett. Angelica Neal, a kurtizán, kinek sorsa egy véletlen folytán fonódik össze elválaszthatatlanul a hableányéval, már érdekesebb – csak épp roppant bosszantó alak. Ostobasága alapján azon csodálkozunk, hogyhogy eddig még nem bukott el a londoni félvilág kicsinyes harcaiban. Mindazonáltal, a romantikára vágyók fellélegezhetnek: kikerekedik végül minden, és egyetlen bizonyítottan eredeti hableány sem marad szárazon. A többit illetően meg… Hagyjuk meg a történelemnek a maga titkait.


Kiadó: 21. Század 
Fordító: Borbély Judit Bernadett

2019. január 9., szerda

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves: Az örökkévalóság kereke


Na. Véget ért a Köztesvilág sorozat. És számomra egy időszak is, azt hiszem. Az időszak, amikor jóízűen olvastam a Young Adult világmentő kamaszhőseiről. Elég volt - és nem azért, mert nem vagyok már kamasz, hanem mert ez a három könyv számomra az összes vonatkozását (legalábbis: a bő nagyját) kinyitotta ennek a mesemódnak. A Köztesvilág kapcsán már elgondolkodtam rajta, mennyire tét nélküli játékok ezek. Mosolyogtam azon, hogy milyen, amikor a két (három) írógyerek elvan, ha játszik. Nem különösebben foglalkoztat, menyire vett részt a kedvenc,  folyvást feketében pompázó mítoszlovagom, Neil (aki miatt egyáltalán a kezembe vettem ezt a sorozatot) annak papírra hengerítésében; milyen mértékig bűnrészes benne - mondanám, ha amúgy a jóízű, könnyed olvasás élménye nem emlékeztetne: nem bűn. Se leírni, se elolvasni. Azt a kamaszálmot, ami a kiválasztottság témáját szaglássza körül. Ahol a Világot (így, nagybetűvel) az azt felemészteni akaró gonosztól megsokszorozódott önmagam kellene megmentse.

Jót nevettem, amikor az Ezüst Álom becibálta a képletbe a nőt - és a mindenféle (alti- multi- és egyéb) verzumok mellé az időutazást. Így lett teljesen rajongói játék, fanfic belőle - azzal a nem elhanyagolható hozzátétellel, hogy itt az írók a rajongásuk tárgyát is maguk találták ki. Kimondtam: a sorozat tényleg lehetne a YA állatorvosi lova - ennél szebben nem láttathatók a korlátai és (gyermek)betegségei, mint ahogy ebben a folyamban. Ez egy meztelen elégtétel-fantázia, s ami a szememben menti, hogy nem is akar többnek látszani. Hiszen valójában azok a műfaji társai tekinthetők a gyermek mentális egészségére akár veszélyforrásnak, amelyek elhitetnék: igazodási pontokká válhatnak a kamaszember számára. Holott egyfelől ugyanígy egy iparág termékei, másfelől ugyanígy valóságtalan, önkényes egyszerűsítések - minden beléjük injekciózott fantázia ellenére. Ha van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek - írtam, s ezt most, a harmadik kötet után is tartom.

Tényleg az olvasni tudó s nem szerető gyerekek sorozata - akikre egyébként mostanában ömlik a kiválasztott-történetek özöne, filmen és interaktivitásban. Akik beleszűkülhetnek ebbe a képernyőn kivételesség-hajszolásba - hiszen a kiválasztott (az utolsó pályák nyertese) mindig kivétel. Például: kivételes képességekkel áldott-vert (hogy odaérjen az utolsó pályákig). Ebben a történetben ez a sokszorozódás-rajz a rácsodálkozó gyerekben elültetheti a csírát: ha Joey Harkernek a többi Harkert kellett megismerni, megszeretni, és (túl sokszor) meggyászolni (ahogy az elszalasztott-elengedett lehetőségeket gyászolod), akkor neki is elsősorban magával kell dűlőre jutnia. Nem egy-egy játékában, hanem abban a multiplayer üzemmódban, ahol a bárki mással találkozik. Hogy ha nem is a világot, de magát épségben menthesse át a felnőttkorba.

Tényleg az olvasni tudó, s nem szerető gyerekek sorozata. Akik aztán hamar nevetségesnek érzik majd az ennyire kiszámítható (és regény-rajzban is igen gyermeteg) fő-gonoszságot, Lord Ebekurát, Lady Indigót, meg a Professzort. Az értelmesebbje talán arra is ráérez: Lex Luthortól Thanosig az összes főgonoszunk valójában ugyanennyire nevetséges. Hogy ezek a laboratóriumi képletek folyvást akkor borulnak fel, ha észreveszed: a gonosz elpusztíthatatlanul benned lakik, a választási lehetőségeidben, a döntéseidben. Ami itt a világokat szüli és szünteti, azt valójában belül hordozzuk. A késztetéseinkben. A felemészteni akaró gonosz legnyilvánvalóbb arca a saját halálunk - hiszen a végén tényleg felemészt bennünket. Az örökkévalóság kereke. Nem tudom, e sorozat hány olvasója gondolta végig, miért ez a címe a trilógia záró kötetének...

Mert Neil Gaiman amúgy a mese kikerekítésében messzemenőkig jártas álmodó - viszont annak is nagymestere, hogy meghagyja a kerek történet körül a határtalanság, a végtelen érzetét. S bármilyen hihetetlen, ebben a szelíden bájos mókában, a társszerzőségben sem jár el másként. A Köztesvilág-trilógiában a szemünk láttára létrejön egy időhurok - köztes-világvége-hurok, vigyorogja bennem valaki -, idők minden egyéb telésétől független zárvány, ahol Joey újra és újra világot fog járni, hogy aztán a maga példaképeként láthassa is ezt a kezdetet. Az örök ismétlődésben, de a történet végén ott, ahol mindannyian véget érünk: a saját halálában. A történet végén ott, ahol amúgy valóban lennénk: hiszen nekünk ott ér véget a világ. Most veszem észre: ez a könyv ezzel a cselekményvezetési bukfenccel nemcsak állatorvosi lova a Young Adult meséknek, de releváns kritikája is. Rámutat: ezek a mesék csak a saját időhurkaikban érvényesek. Szórakozz rajtuk, tanulj belőlük. Aztán ismerd fel ezt. Aztán állj neki megismerni azt is, amiben élsz, kedves világjáró barátom. A magadét.


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

2019. január 7., hétfő

Tenenbaum, a háziátok - film


Miután nagyon megszerettük, mert odaragyogtatta a gyermekkorom ifjúsági filmjeinek és kalandkönyveinek összes bájos ízét a Holdfény-királyságba; mert imádni valóan őrült bohózatot varázsolt egy sosem volt Monarchia sosem volt Grand Budapest Hotelébe (Timit külön szálloda-vendéggé bűvölve Ralph Fiennes által); miután kiborított és tükörbe nézetett engem, az egykori rajongót, Jacques Cousteau feltétlen hívét Az édes vízi élettel; miután az Utazás Darjeelingbe három testvérének hangosan kiröhöghető zarándokútján át kapott tőle egy szelíd taslit az összes úti pikareszk-zarándoklat-film, végre sort kerítettünk erre is. Megnéztük a filmet, ami kult-rendező státuszba lökte Wes Andersont - meg kell mondjam, pont a legjobbkor.

Royal Tennenbaum (Gene Hackman) igazi, vérbeli seggfej - mellesleg három gyermekzseni apja. A felesége, Etheline (Anjelica Houston) korán kidobja, mert csalja. A gyerekei közül azok ifjúkorában az egy szem bűnbe csábíthatót: Ritchie-t (Luke Wilson) dédelgeti, a másik kettőre: az üzleti zseni Chas-re (Ben Stiller) és nevelt lányára, a drámaíró Margotra (Gwyneth Paltrow) kb. fütyül. A sokadik szülinapi tahósága után aztán évekig nem látja egyiket se. Hogy, hogy nem, mind a három csodagyerek félrecsúszik. Ritchie egy érthetetlen, botrányos vereség után visszavonult tenisz-szár, Margot a saját pszichológusa Raeligh St. Clair (Bill Murray) depressziós felesége, Chas pedig özvegy, képtelen feldolgozni a felesége halálát s folyamatos pánikreakcióival gyötri két fiukat. Hogy hogy nem, egyszer csak Royal pénze elfogy, a szállodából, ahol évek óta lakik kirakják. Úgyhogy visszaszédelegne az egykori családjához, s mivel azok nem túl lelkesek e gondolattól, elhiteti velük: csak pár hete van hátra az életből...

Pont jókor láttuk. Már fürdetett annyit a maga sajátos kettős látásában Wes Anderson, hogy minden momentuma üljön ennek az őrült és meghökkentő görbe tükörnek - hogy egyszerre és minden zavar nélkül érezzük azt a sajátságosan komoly réteget, amit az értünk való aggodalom diktál, és azt a gátlástalan formanyelvi réteget, ami minden ide vágó bevett filmes klisét kiröhög és kiröhögtet azzal, hogy a lehető legügyetlenebben valósítja meg őket. Ennek a filmnek a valóságesélye így, ahogyan láttuk, nulla. Miközben amiről mesél, az tényleg húsba vágóan valóságos. Hiszen a saját famíliámban láttam mélyen felelőtlen seggfejek teljesen félresikerült (de teljesen, idevágóan hasonló) megjavulás-kísérleteit, isten bizony, megható látvány volt mind, s nem is feltétlenül hiábavaló. A rendező-író ezzel, ahogy minden látható keserűség nélkül idézőjelbe helyez egy teljes beszédmódot rólunk, valahogy közelebb kerül hozzá, hogy tényleg mondjon rólunk valamit, mint nem egy tiszteletre méltó (és általam igen szeretett) próbálkozás azokból, amik megvalósítják az itt kifordult dramaturgiát.

Mert ennek a filmnek a formai alapjait a New York-i iskola, Myers, Maddow, Cassavetes filmjei nyújtják tálcán, Woody Allen komolyan vettjei, hogy a végletekig facsarva jelenjenek meg, minden külsőségükkel (az egykori elhatárolódók, dokumentarizmusra törekvők) folyvást kudarcot vallva. Olyan kedvenceim facsarodnak ebben a görbe tükörben, mint a Férjek, az Egy hatás alatt álló nő, vagy a Mégis, kinek az élete... És én mégsem haragszom egy pillanatig sem e mítoszfosztásért - mert közben látom ennek a kettős látásnak a valódiságát. A tanmesében a mindenkire vonatkozót. Wes Anderson láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen (hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít: kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman (avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid történetet elmesélni... írtam a Holdfény királyság kapcsán - de most már tovább mennék: nem csodálkoznék, ha ez a görbe tükröket csiszoló filmes azt az attitűdöt, a legnagyobbakét is megkísérelné mítosz-fosztani.

Az megint nyilvánvaló, hogy mindenki imádta csinálni. Megint meglephet, egy-egy könnyen skatulyázott színész, Ben Stiller például mennyivel többet ad egy ennyire karikírozott alapízben is mint színész annál, mint ahova a filmjei java alapján sorolnád. Ha nem lenne nagyon vicces ilyet mondani, állítanám, ez a legkomolyabb alakítás, amit valaha Gwyneth Paltrowtól láttam - két apró arcrezdülése miatt. Nemcsak azért, mert akkor a legnehezebb megőrizni a komolyságod, amikor karikatúra vagy. Gene Hackman, s az indiai szolgát, Pagodát játszó Kumar Pallana kettőse nem egyszer például olyan klasszikus duók nyomában szédeleg, mint a Lemmon-Matthau páros... Ebbe a szándékolt dilibe mindenki maradék nélkül teszi oda magát. Külön kiemelném Owen Wilsont mint szerzőtársat... ebben a "déli suttyó" kinézetű (Timi szerint szimplán tehetségtelen) srácban szerintem mindig jóval több van, mint amennyi látszik, nemcsak akkor, amikor néhány párizsi éjszaka múltjaiban bolyongva megmutatja.

Nincs feloldás, összeborulásos happy end a végén. Az van a végén, ami a végén szokott lenni: egy temetés. Mondjuk egy olyan temetés, ami szerintem is tetszett volna Royal Tenenbaumnak. Azt hiszem ezek után meg kell keresnünk a Kutyák szigetét...

2019. január 2., szerda

Mariam Petroszjan: Abban a házban


„Hát tessék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel.”

Az évzáró posztban már említettem, hogy Mariam Petroszjan nagyon régóta tologatott nagyregénye kiérdemelte a 2018-as év legnagyobb könyves csalódása büszke címet – ami annak fényében, hogy egyébként egy valóban elég jó könyv, némiképp magyarázatra szorul. (Főképp saját magamnak, mert ízléseket és tetszéseket másnak nem magyarázunk… - ugye?) Hét éve már, hogy ez a regény megjelent magyarul, és én pontosan azóta tologatom magam előtt. Jó pár olvasó, akinek adok a véleményére, imádta – ennek következtében (meg mert amúgy is eléggé kedvelem a különleges fiatalok zárt közösségében a felnőtté válás nehézségeiről / lehetetlenségéről elmélkedő sokszáz oldalas, beszippantó darabokat) hatalmas várakozás alakult ki bennem. (Aminek jó eséllyel egy könyv sem tud megfelelni.) Az sem segítette a befogadást, hogy egy roppant fárasztó időszak végén, közepesen agyhalott állapotban kezdtem bele, amikor leginkább valami karácsonyi limonádét kellett volna olvasnom – vagy semmit. Ennél jobban szoktam időzíteni, most a törekvés, hogy végre „kipipáljam” a várólista-csökkentő játék keretein belül, erősebb volt, mint a józan eszem (el is buktam vele a játékot, ez van). Ehhez a könyvhöz nyári szünet kell, vagy még jobb a betegállomány – amikor az ember úgyse tud mást csinálni, mint ágyban fekve olvasni és amúgy is fogékony a szürreális, álom és valóság határán lebegő, betegségtől, őrülettől és menekülésvágytól bűzlő fantáziavilágokra.

Az sem lett volna hátrány, ha a fülszöveg nem akarna átverni – jó eséllyel kézbe se vettem volna, ha tudom, hogy az „egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok” eufemizmusa egy sérült gyerekeket nevelő internátust takar. Tudom, manapság nagyon nem trendi ezt bevallani, de egyike ez azon témáknak, amikről baromira nem szívesen olvasok. Érzékenyítés és esélyegyenlőség természetesen, és a mindennapokban támogatok én minden hasonló törekvést, de a szabadidőmben, a saját szórakozásomra nem szeretnék sérült, rokkant, gyengeelméjű fiatalok mindennapi küzdelmeiről olvasni. Nagyjából az ötvenedik oldal táján el is gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt még hétszázötven oldalon keresztül…

De végigolvastam. És megérte. Mert baromi jól van megírva, mert Petroszjan valóban elkapott valamit abból a kilátástalan, szürreális ürességből, amit akkor érzünk, amikor megfoszta(ná)nak minket az összes biztos igazodási pontunktól és kilök(né)nek egy másik világba. Mert nagyon jól érzi a zárt közösségek / társadalmak működését és azt az értetlenséget, ami a „kintről” befelé tekintőkben él ezek kapcsán. És nem kevésbé azt a daccal / lenézéssel / kivételezettségtudattal teli értetlenséget, ami a „bentről” kifelé tekintőkben él a külvilág kapcsán. Azt olvastam, a szerző az asztalfióknak írta regényét a kommunizmus bukása utáni üresség és nihil feldolgozására – nem csoda hát, hogy a „kibocsátástól” való félelem és viszolygás ily erősen lüktet minden sorában.

Ez egy különleges Ház. Kívülről jellegtelen szürke kúria, félig összeomlóban, egy szögesdróttal körülvett kietlen udvaron. A környékbeli gyerekeket óva intik tőle, a lakók messziről kerülik, a társadalom inkább tudomást sem vesz róla. Gyermekei nem léteznek, kiestek az idő szövetéből. Belülről elvarázsolt kastély: falai csak a bent lakók számára érthető mesék rajzait hordozzák, eleven mesékét, évtizedes legendákét, ékkőszemű sárkányokról, ajándékokat osztó öregemberekről, mágikus képességekkel rendelkező lakókról. A falkákba tömörült kamaszok a falakon, lépcsőkön, osztálytermekben vívják élethalálharcukat – nem tudván eldönteni, hogy a falakról lelépő mesék vajon hallucinációk-e? Avagy a valóság még sokkal kegyetlenebb, mint a mesék? Vajon Tabaki tudatmódosítók által előhívott, éjszakákon át tartó rémmeséi vezetik a falkavezérek kezét, amikor egymást gyilkolják a Ház feletti uralomért? Vagy a Ház akarata diadalmaskodik? Ő akarja, hogy falait rendre vérrel fessék meg vagy a benne lakók velük született kegyetlensége formálta világukat ilyenné?

Bizony, ez nem egy varázslatos bentlakásos iskola (komolyan megkérdezném attól, aki a fülszövegben Harry Pottert emlegeti, vajon olvasta-e mindkét művet…), ez itt bizonyos nézőpontból maga a pokol. Lehet persze szépíteni. Lehet csodálni ezeket a fiatalokat, amiért önként segítik egymást, amiért kialakítják sérült társaságukban a praktikus munkamegosztáson alapuló működő modellt, ahol vak, kéz nélküli, járásképtelen és gyengeelméjű együtt képes minden akadályon felülemelkedni. El lehet felejteni a kínzásokat, amiknek alávetik egymást közben. El lehet felejteni a nyakba fúródó kést. Lehet úgy tenni, mintha valóban lenne másik út, és aki akar, képes rá, hajlandó meghozni a szükséges áldozatokat, az visszaugorhat az időben és a Ház lakója maradhat. Akár örökre.

El lehet menekülni a mesékbe. A Ház körüli elvarázsolt erdőbe, ami patkányfogók után szökő gyermekekről, eltemetett titkokról, elrejtett nevelőkről mesél. Tán jobb is így. Jobban járnak, akik mesékbe menekülnek, hisz a Ház egy valamire biztosan nem készít fel: a külvilágra. Ahol nincsenek sem falkavezérek, akik megvédenek mindenki mástól, sem segítő kezek, sem mesés erdők. Ahol csak Te vagy, szemben az egészségesek világával. Ahol el kell fogadnod magad olyannak, amilyen vagy – varázslat, falra festett totemek, nevelők és álnevek nélkül. Vajon Tabaki, a Vak vagy a Szfinx választása a bátrabb, igazabb, szebb? Netán a Bagósé, aki mindig egyfajta távolságtartással szemlélte a Házbeliek játékait? Vagy az alvóké, akik felmérték (ha egyáltalán felmérhették) hogy mindkét út megalkuvás? Vagy ez az egész tényleg játék – még ha halálos kimenetelű is?

Furcsa, sűrű, zavarba ejtő és nagyon érdekes könyv ez. Ha beeléled magad, ha átadod magad neki, ha hajlandó vagy kapcsolódni a szereplőihez, ha a sok szerethetetlen kamasz közt kedvencre lelsz, nagyon sokat tanulhatsz saját magadról is. Sajnálom, hogy rosszkor találtunk egymásra – de nem gondolom, hogy bármikor adnék neki még egy esélyt. Azt meg, hogy nekem ki volt az egyetlen hiteles szereplő ebben a mesebeli, álnevektől, szerepektől, álruhás játékoktól hemzsegő tragikomédiában, megtartom magamnak. Viszont nagyon szeretném, ha jó sokan elolvasnák és elmesélnék róla a véleményüket – tegyen csak titeket is próbára!


Kiadó: Magvető
Fordító: Soproni András

2018. december 30., vasárnap

Ez (is) volt 2018 - évösszegzésféle Ilweran tollából


Változások éve volt 2017írtam majd egy évvel ezelőtt, hát most nyugodtan leírhatom, hogy 2018 még sokkal inkább az lett J Ami tavaly elkezdődött, az idén nem hogy nem állt meg, de sokszoros fokozatra kapcsolt. Csak ismételni tudom magam: néha kapkodom a fejem, hogy ki vagyok én és mit is művelek, és mi történt a régi Ilwerannal… Furcsa, nem mindig kellemes, de tagadhatatlanul hasznos folyamatok ezek. Csak hát… Túl kell élni őket. Az év összességében is így írható le: eredményeit tekintve szuper, életem egyik legjobb éve, de eljutni idáig finoman szólva nem volt egyszerű. A tavaly év végi munkahelyváltás korábban (számomra) elképzelhetetlen elismeréseket és elégtételeket hozott, de elképesztően sok befektetett munkám van benne és biza év közben volt feszültség meg szorongani való jócskán. Soha még ilyen kihívások nem értek munkafronton, de soha ennyi eredménnyel sem jártak. (Mindezt úgy, hogy ugyanabban az iparágban maradtam és ugyanolyan munkakörben, szóval semmi romantikus, filmbe illő pályamódosítást ne tessék ideképzelni – egyszerűen tényleg ideje volt otthagyni azt a szituációt…) A munkahelyi kihívások mellett idén az ideálisnál megint jóval többet jártam kórházba, megint egy családtaghoz – hál’istennek már túl vagyunk rajta, minden jól sikerült, az eredmény itt is várakozáson felüli, de azért ez sem volt egyszerű, nyilván.

Mindezek után nem csoda, hogy a kultúra megint háttérbe szorult. Visszaolvasva az egy éve írtakat, irigylem akkori önmagam az optimizmusáért: sajnos egyáltalán nem sikerült megtalálni a munka és kikapcsolódás közti egyensúlyt. Az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, és a blog sem frissült ennyire ritkán az elmúlt hét évben, mint idén. Ez is nagyobbrészt Zolinak köszönhető, ha ő nem ír, én szerintem bezártam volna ezt a felületet év közben. Persze aztán nagyon bánnám, hisz ahogy tavaly is írtam: bár vannak hullámvölgyek, amikor épp elég kipihent vagyok, és visszakapom a lendületet, akkor vissza tud jönni a blogolás öröme is. Hát, nem adom fel – hátha majd jövőre meglesz újra J A mennyiségi csökkenésnél megint csak jobban fáj, hogy a minőség is hagy bőven kívánnivalót maga után: túl sok a középszer, túl sok az olyan könyv, amin csak átrágtam magam, ha már elkezdtem, mert épp az volt nálam, mert utálok félbehagyni, mert várólistacsökkentős, mert… Kevés a kiemelkedő, igazán jó olvasmányom, és még kevesebb az olyan, ami igazán ki tudott rántani a saját hangulataimból. Apropó, várólista! Sajnos a várólista-csökkentő játékot épp egy könyvvel a vége előtt buktam el: utolsó előttinek elkezdtem egy évek óta tologatott féltéglát, amiből aztán az év diszkrét csalódása lett, és eléggé elvette a kedvem az élettől is, nemhogy a tizenkettedik várólistás könyvtől. Sebaj, játék, elengedtem, jövőre nem is indulok, most spontaneitás kell, még a legjátékosabb listázás is csak nyomaszt.

Kezdjük is ezzel: az év csalódása cím büszke tulajdonosa Mariam Petroszjan Abban a házban című nagyregénye, ami egyébként egyáltalán nem rossz, sőt, baromi jól van megírva, csak épp a hosszú évek során, amíg kerülgettem, akkora várakozások épültek bennem vele szemben, amiknek nem tudott megfelelni, plusz roppant fáradt és nyűgös időszakban olvastam – kár volt, tipikusan az a könyv, amihez tiszta fej és pihent lélek kell. Mondjuk az sem lenne hátrány, ha a fülszöveg nem akarna átverni – jó eséllyel kézbe se vettem volna, ha tudom, hogy az „egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok” eufemizmusa egy sérült gyerekeket nevelő internátust takar. Kár érte. Írok majd róla hosszabban, mert amúgy megérdemli. Sajnos erős trónkövetelőkkel is meg kell küzdenie az év csalódása címért: Orson Scott Card szintén évek óta halogatott Bűvölete iszonyúan irritált; Matthew Thomas amerikai álmot leleplező nagyregénye, a Nem vagyunk magunk szimplán elment mellettem (de olyannyira, hogy felmerült bennem, hogy már nem is nekem valók az amerikai álmot leleplező nagyregények – szerencsére aztán Nathan Hill bizonyította az ellenkezőjét); Orhan Pamuktól a előtt meg azóta is értetlenül állok – vajon a török romantika TV forgatókönyv-pályázatára szánta?

Voltak pozitív meglepetései is az évnek, azt például sokáig nem gondoltam volna, hogy ennyire elringatnak a divatos életmódkönyvek – a Hygge, a Lykke és a Régi házból új otthon az év legkellemesebb olvasmányélményei közé tartoznak. Magamhoz képest sok képeskönyvet is forgattam, köszönhetően a Harry Potterhez kapcsolódó illusztrált és kiállítási köteteknek, és hosszú évek után ismét kézbe vettem egy képregényt, amit imádtam! Itt említeném meg az év számomra legfontosabb könyvpiaci híreit: egyrészt a FUMAX ismét teljes erőbedobással belevetette magát a képregénykiadásba és az idei nagy dobás, a DEATH – Halál gyűjtemény után jövőre hozzák Sandmant (!!!), másrészt végre-végre-végre, mintegy tíz év várakozás után megjelent a Középfölde históriája sorozat harmadik része, a Beleriand dalai, és ha minden jól megy, heteken belül boltokban a negyedik rész, a Középfölde formálása – remélem, a Helikon lelkesedése kitart a tizenkettedik részig!

Jöjjön a szokásos top 10 lista – először azt hittem, nem is sikerül összevadászni tíz kiemelkedő könyvet, aztán épp csak befértek a listára. Szóval mégiscsak voltak jó könyvek idén, csak valahogy… egy igazán jóra jutott három közepes vagy rosszabb. Ami eléggé nem jó arány L

10 – Ken Liu: A papírsereglet és más történetek – Reneszánszát éli a magyar nyelvű fantasztikus novella kiadás, aminek a rövid műfaj rajongójaként csak örülhetek (nyilván nem véletlen, hogy a top 10-be három novelláskötet került). Ken Liu spekulatív fikció és szépirodalom határán mozgó írásai nem csak az európai olvasó számára kétségkívül meglévő egzotikumuk miatt különlegesek – sokszor eszembe jutnak, sajnos épp a legbrutálisabb írásai, de nincs mit tagadni: rólunk, emberekről, a mi brutalitásunkról mesél. Fáj.

9 – Eleanor Catton: A próba – A szerzőnek világhírt hozó A fényességek után igazi meglepetés volt e korai mű – légies, könnyed, kamaszos erotikával és nagyon nem kamaszos játszmázással teli regény zenéről, szerelmekről, szerepekről. A nyári időszak egyik legjobbja volt.

8 – Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van – Az egyik legfájóbb regény arról, milyen szörnyűségeket képesek elkövetni emberek egymás ellen – olykor még a legközelebb állók is. Eleanor Oliphant története úgy lesz igazi feelgood fröccs, hogy előtte jó alaposan megmerít minket a pokolban és közben egy percre sem szépeleg és nem tagadja el: vannak jóvátehetetlen bűnök, vannak soha be nem gyógyuló sebek és bizony nem mindenki menthető meg saját magától. Olykor a legtöbb, amit tehetünk, hogy istenesen rávágjuk a múltra az ajtót.

7 – China Miéville: A város és a város közöttMiéville azon szerzők közé tartozik, akiktől mindig olvasnék, de igen nehezen veszem rá magam – A város és a város között pont jókor talált meg, egy kisebbfajta olvasási válságból rántott ki és nagyon szép emlékeim fűződnek hozzá, ahogy a hajnali nyirkos parkban lévő buszmegállóban olvastam a hajnali nyirkos parkban megtalált hulláról J Viccet félretéve: bár nem egy Kraken, baromi jó bűnügyi fantasy (van ilyen?) arról, milyen könnyedén hajítjuk oda magunkat mesterséges vallási vagy politikai konstrukcióknak ahelyett, hogy a józan eszünkre hallgatnánk…

6 – Veres Attila: Éjféli iskolák – …amiben nem is különbözik tőle oly nagyon Veres Attila kiváló novelláskötete. Nem tartozom azok közé, akiknek megdobban a szíve, ha leírhatják hogy „ahhoz képest hogy magyar, világszínvonalú”, ahogy azok közé sem, akik kerülik a „csak hazai” szerzőket – annak örülnék legjobban, ha ez kurvára nem számítana. De nincsenek illúzióim, számít, üzletileg is, meg más szempontból is L szóval írjuk le: végre van egy világszínvonalú fantasy szerzőnk! Az Éjféli iskolák „közéleti fantasztikuma” az év legmeglepőbb olvasmánya volt – a szerző közzétette belőle a „Vérvörös gépezet” című novellát, olvassátok és jusson eszetekbe, ha legközelebb egy frissen „megtisztított” aluljárón masíroztok át.

5 – Nathan Hill: NIX – A könyv, ami bebizonyította, hogy de, még mindig nekem valók az amerikai álmot leleplező nagyregények J Nathan Hill nem kevés Franzen áthallással írja meg az elmúlt pár évtized Amerika-kritikáját, kicsit ugyan sokat markol, kicsit szájba rág itt-ott, de baromira tehetséges és már csak azért a trombózisos összeomlást taglaló, tizenegy oldalas pynchoni mondatszörnyért is megérdemelne egy helyet a listán…

4 – Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve – Még egy kis Amerika-kritika, ezúttal a romantikától fosztott déli államok fülledt, érzéki, nyomorba fulladó, elfeledett életeinek ábrázolásával. Illegális abortuszklinikák, hajléktalanszállón halálra szeretett csecsemők, alkoholizmus, családon belüli erőszak, börtönviselt apák-férjek-fiúk, és közben innen elképzelhetetlen, kiolthatatlan életszeretet – hiába, nekik is kell valami drog, amivel elviselik a saját valóságukat.

3 – Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei – Évek óta tologattam magam előtt, de ő legalább nem okozott csalódást, sőt! Imádtam az első mágikus születéstől az utolsó történelemformáló kasztrálásig. Ezeregy mágikus képességekkel rendelkező gyermek és a független, szabad India siratódala – Rushdie remekműve egészen más, de nem kevésbé mániás életszeretetről tanúskodik. Na, nekik aztán tényleg nem kevés drogra lehet szükségük, hogy elviseljék a nekik adottat.

2 – Dan Simmons: Terror – Idén se az Ílion, se a Hyperion folytatásai nem fértek be a táncrendembe – pedig egyébként mindig úgy járok Simmons-szal, hogy azt hiszem, fáradtan nem jó nekem, mert túl nehéz, aztán kiderül: pont ő kell ahhoz, hogy akármilyen fáradt vagyok, visszaadja az olvasásba vetett hitem. Szóval jövőre lehet bele kéne vetnem magam újra a nagyszabású sci-fi-jeibe. Idénre maradt a Terror (meg a Káli dala, ami amúgy simán itt lehetne a listán is…). A Franklin-expedíció misztikus szörnnyel megtámogatott tragikus története egyszerre horror, történelmi regény, természetvédő vádirat és az emberi hiszékenységről és gonoszságról szőtt pszichológiai tanulmány. Azért a misztikumba fúló kisregényért a végén külön járna a dobogó… (Ugyanitt: a sorozat az év mozgóképes csalódásai közé tartozik. Soha ne adaptáljatok Simmonst! Soha!)

1 – Margaret Atwood: A vak bérgyilkos – Csak hálásak lehetünk Hollywoodnak, amiért felfedezte magának Atwoodot és A szolgálólány meséje körüli hype-nak köszönhetően végre a könyvesboltok polcaira került a szerző legjobb regénye, A vak bérgyilkos új kiadása. Egy halálra készülő öregasszony naplójába rejtett, hazug patinával bevont múltidézés, mely magába foglal egy titokzatos szerelmes regényt, a főszereplő húga által írt A vak bérgyilkost, mely regényben elrejtve egy bájosan társadalomkritikus sci-fi szüzséjét is olvashatjuk. Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indul, az kegyetlen árulássá, borzalmas erőszakká és masszív társadalomkritikává válik. A teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. Zseniálisan megkomponált, igazi bölcsészálom! Már tavaly is azt írtam, nem hittem volna, hogy A szolgálólány meséjét felül tudja múlni, de az Alias Grace-szel sikerült… Most azt kell mondjam, A vak bérgyilkos köröket ver mindkettőre! Remélem, az életműkiadás lendülete kitart még egy darabig…

Ami az egyéb kulturális élményeket illeti, ha az olvasás ennyire kevéssé fért bele, képzelhetitek, hogy minden más mennyire kevéssé… Sajnos bejött amire számítottam: a munka és a sorozatnézés például számomra nem összeegyeztethető J az év folyamán nagyjából két sorozatot néztem végig, az egyik a már említett Terror, ami óriási csalódás volt, a másik a Gillian Flynn regényéből a Hatalmas kis hazugságok rendezője, Jean-Marc Vallée által adaptált Éles tárgyak, ami viszont baromi jó (miért is nem írtam róla?!). Kicsit mintha a True Detective találkozása lenne a Hatalmas kis hazugságokkal – forró, fülledt, zavarba ejtő trip, erős atmoszférával, rengeteg alkohollal, a hozzánk legközelebb állók okozta gyógyíthatatlan sérülésekkel és arcul csapó végkifejlettel. Filmek terén a kedvencek újrázása dominált, kevés újdonságot néztünk, mondjuk azok legalább jók voltak – a Három óriásplakát Ebbing határában, a Testről és lélekről, az Én,Tonya a maguk módján mind emlékezetesek maradnak, de ami legtöbbször eszembe jut, az Armando Iannucci hatalmasokat gátlástalanul képen röhögő fekete komédiája, a Sztálin halála. Vannak a történelemnek olyan vadhajtásai, amikről jószerivel csak a groteszk kifacsarás alapállapotából lehet beszélni, ha az ember nem akar beleőrülni a megmagyarázhatatlanba. Az a mocskosul, undorítóan vicces helyezkedés a hatalomért, ami a Generalisszimusz gutaütését követi, pont ilyen. Addig jó, amíg még röhöghetünk rajta… Ja, jut eszembe, bár valamiért nem sorolom a klasszikus sorozatok közé, nagyon élveztem a Cormoran Strike kalandjait megelevenítő szériát – bár akadtak kritikus pontok, amiket nem sikerült jól képernyőre vinni, és itt-ott elcsúsztak hangsúlyok, a BBC adaptációira még mindig lehet számítani!

A zene nekem idén nem játszott annyira hangsúlyos szerepet, mint Zolinak, bár életem első esőben táncolós Góbé koncertjét a Budapest Folk Festen jó ideig nem feledem, ahogy az év végi hajtásban kellemesen lazító Budapest Jazz Clubos éjszakába nyúló jazzkoncerteket sem… No meg azt az ihletett pillanatot, amikor a postás meghozta Kris Defoort lemezét, a Diving Poet Society-t… Életem egyik legjobban sikerült meglepetése volt férjecskémnek, mondjuk tény: ennyire elborult absztrakt jazzt én még nem hallottam…

Mit is kívánhatnék 2019-re? Ennél kevesebb változást, ha lehet, kis nyugalmat, több szabadidőt és kikapcsolódásra fordítható energiát J meg kevesebb középszerű, és jóval több remek kulturális élményt! Fogadalmak, kihívások, listák, kötelezők nem lesznek – éljen a spontán olvasás és blogolás!

Mindenkinek boldog és nyugodt új esztendőt kívánok, és ne szokjatok le az olvasásról!

2018. december 28., péntek

2018 - könyvekben, évösszegzésféle, shizoo-módra

Egy történet, egy életmód vége :) 

Szeretem ezt a hagyományt, hogy megpróbáljuk elsősorban az olvasmányaink tükrében egyben látni az évet - akkor is szeretem, ha egyébként megint leírhatnám: olvasás szempontjából nem volt egy bőséggel teli rakott esztendő (megint nem) amitől búcsúzunk; azaz a helyzet ennél bonyolultabb, hiszen olvastam (és írtam is) eleget, csak végképp nem ide. Úgy esett ugyanis, hogy júliustól decemberig életemben először hivatásszerűen szerkeszthettem a Napút Online rovatait, írhattam e körnek méltatást és kritikát, házigazdája lehettem néhány könyvbemutatónak - szóval csinálhattam fő-műsoridőben azt, amit a legjobban szeretek csinálni. Ennek leglényegesebb produktumait még nem tudom megmutatni nektek itt, a Napút folyóirat 7. és 10. számában jelent meg két nagyobb lélegzetű esszé (csak azért nem tanulmányok, mert amatőr révén, végzettség - mondjuk ki: szakmaiság - híján nem is törekedtem lábjegyzetek és hivatkozások erdejével támogatni a vélekedéseim...). Végre sikerült elolvasnom s összefoglalnom nemcsak a magam számára Babics Imre hexameterben írt regényét, "énekét", a Gnózist. Ez a könyv az év legfontosabb olvasása - nemcsak azért, mert egy csaknem három éves lassú-olvasódás végén két hónap intenzív benne lakása (vele fekvés, vele kelés...) árán ez az elhanyagolt recepciójú kötet kapott egy (nemcsak szerintem) méltó értékelést - az valahol a kortárs irodalomtudomány szégyene, hogy egy ilyen mélységű látomás csak így elsikkadhatott. Iszonyat mód megosztó könyv lehetne! Legalább annyira, mint a frissen kiadott Wallace, vagy Bolano agylövése, vagy pl. Bartók Imre dekonstruált, beteg trilógiája (A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve..) - hiszen legalább annyi rétege van, mint ezeknek, csak ez a könyv teljesen más alapokról, szemszögből látja a nem egészen ugyanazt... 


A másik hosszabb lélegzetű írásban végre számot adhattam róla, miért tartom korszakos jelentőségeken messze túl mutató csodának Hamvas Béla életművét. Ez a szöveg nagyban támaszkodik néhány itt is közzé tett, régebbi bejegyzésre (mit például a Karneválról szóló...) de teljesen átdolgoztam őket, hogy megfeleljenek annak a teljesen más követelmény-világnak - hogy beférjenek a Hamvas Bélának szentelt lapszámba. Ebben a boldog fél évben a Cédrus Művészeti Alapítvány jó pár könyvéről írtam - ezeknek jobbára csaptam hírverést itt is (mint például Báthori Csaba Melankólia című kötetéről szóló, vagy Babics Imre Hármashatár-heg című versgyűjteményéről írt szövegeknek), formálódik ott egy új rovatom, a Műhelynapló... szóval lett egy kis irodalmi életem. Ezt most majd munka mellett nyilván nem tudom ugyanolyan intenzitással folytatni, de teljesen nem marad abba...

könyv, jelölők, jegyzetfüzet...

Úgyhogy megint elég vegyes a listám - megint számos újraolvasás, megidézés szerepel benne, és nagyon kevéssé tükrözi a friss megjelenéseket. Mondjuk ezt egyre kevésbé akarom szabályozni, egyre többször érzem úgy, fontosabb, hogy az utamon jókor érkezzen (vagy jókor jusson eszembe újra) egy-egy formáló erejű olvasmány, minthogy napra kész legyek... Persze az ideális az, ha a kettő egybe esik, mint Kotász barátom haiku-kötetei esetében, vagy Györgyi Csaba nolla-kötete esetében (így hívja ezeket a lírai, rövid írásokat); mint András László novellásköteténél, vagy ahogy Závada Péter tavaly olvasott, de csak idén összefoglalt Roncsával esett a szélárnyékban (bődületes mennyiségű verset olvastam tavaly, szenvedélyből és munkaköri kötelességből - listára is került kötet, és nem is emelek ki itt se mindenkit...). Nagyon szerettem a Trollok alkonyát, a Dunajcsik Mátyás által szerkesztett kis saga-kötetet - tovább színesítette az összképet az izlandi irodalomról. Mindegyiket nagyon szerettem - de mégsem annyira lényegesek a saját érték-világomban, mint például a listára került újraolvasások. Így maradt ki Fredrik Backman új könyve is - pedig biztosan lesz olyan nap jövőre, amikor úgy gondolom majd, elfért volna valahol a listán. Az idei a végletek éve volt - összefoglaltam végre, miért szerettem bele Lázár Ervinbe, megpróbáltam egymásról mit se tudó költő-világokat rávenni, vegyék észre egymást, s közben lubickoltam az új könyvpiaci képregényes reneszánszban (a Fumax utolsó karácsonyi bejelentése után alig várom a jövő évet... csak annyit mondok: Sandman!). Mondható, ha mennyiségre nem is, az olvasmányaim műfaját tekintve igen színes évet zárok...

Lássuk hát, melyik az a tíz könyv, amit viszont listázok is, mit rakok (mélyen önkényesen) sorba, 2018 top olvasásai gyanánt...


10. - Fa Nándor: Magad uramAki régebb óta követ bennünket, az tudja, gyerekkorom idejében teljes szerelemmel csüngtem a tengerésztörténeteken - olyannyira, hogy hajózási szakközépiskolába írattattam magam, én, a duci könyvmoly... Nem hajóztam a kötelező nyári gyakorlatokon túl - de tény, egész életemben óriási nosztalgiával figyeltem mindent, ami hajózási vonatkozásban csak történt ebben az álomtalanul tengermentes kis hazában. Hogyne lettem volna szívből szerelmes az első kósza hírektől Fa Nándor, meg Gál József tervébe - az ötletükbe, hogy nekivágnak egy kis (világkerülésre éppen alkalmas) tökhéjjal, egy kilenc méteres balatoni túrahajóval az óceánoknak! Azóta is (amennyire csak időm engedte) követtem a történetüket... Nekem ő az egyik példaképem - a magam szenvedélyeit az övére emlékeztető odaadással szeretném művelni...

9. - Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak - Számomra ez egy könyv - a világ leghosszabb öt és fél kötetes trilógiájából önkényesen az első négy kötet... Egy rettenetesen keserű, önpusztító időszakba pukizott bele annak idején – máig igen hálás vagyok érte Douglas Adamsnak, hogy a vak véletlen, avagy másik nevén a következetes sors a kezem ügyébe sodorta. Épp mélyen meg voltam győződve róla, hogy amit élek, az belső Szibériába száműzött orosz nagyrealizmus, csipetnyi görög sorstragédiával, egy rettenetesen tehetségtelen Tom Stoppard klón tollával elmesélve – amikor is az albérletben, ahol laktam, reménytelenül turkálva az előző lakók által otthagyott holmiban, felfedeztem a spájzban egy doboz könyvet, legfelül az Útikalauz egy igen gyűrött példányát. Úgy másfél napra kiestem az időből...

8. - Alan Moore - David Lloyd: V for Vendetta - Vannak napok, amikor ezt tekintem az év örömének, hogy kézbe vehettem magyarul; külön összefoglaltam miatta a bosszúról, mint alapvető toposzunkról itt-ott szétszórt gondolataim... Látom, mennyi mindent nem vesz figyelembe hozzá, hogy kifordított hősköltemény maradhasson. De olykor tényleg úgy érzem: a látomás, amit elém tár, ebben a formájában is lenyűgöző. Szerelmes vagyok a Watchmenbe, Moore másik elementáris agylövésébe, az egy ennél sokkal durvábban hangolt párhuzamos múlt/jelen/jövő, tágabb levegőjű, agyasabb darab - de (mint már mondtam...) a V for Vendetta képbe és szavakba göngyölt költészet.

7. - Ian McDonald: Luna - Újhold - ...Adta magát, hogy eszembe jussanak a kíméletlenebb aranyásó-történetek - határvidék ez a javából, csak őslakosok nélkül, és morbid laboratóriumi körülmények között, kémcsőszerű, zárt terekben; ahol a szemedbe ültetett csiben lesed, mennyi levegőt, vizet, adatforgalmat és teret használtál hitelbe. Mégis határvidék: annyira törvényen kívül áll és annyira szerencsevadászat, amennyire csak lehet; határvidék, ahova a szükség hajt, a kényszer, vagy a kalandvágy - de ahol ott ragadhatsz egyszer s mindenkorra, ha a gyengébb gravitációban annyit csökken a csontsűrűséged, hogy a Föld megölne a visszatéréskor... Eszelős és nagyon racionális vízió egyszerre... egyre jobban szeretem ezt a pasit.

6. - Umberto Eco: A Foucault-inga - Ez is egy súlyos tartozás volt, hogy beszéljek róla végre. Szeretem a szerkezetét. Hogy eljátszik a szefirák rendjével, hogy szerepelnek benne rituálék, alkimista utalások, wudu és druida rítusok. Nagyon nehéz olyan szkeptikus könyvet találni, amely ennyire pontosan tudja a maga szkepticizmusáról is: csak egy remekül használható szerep. Nem tud mit kezdeni a félelemmel, amikor az felébred. Mégis, az életem egyik legszebb revelációja volt, amikor ráébredtem: az írója az utolsó mondataiban is mosolyog...

5. - Michael Ende: Momo - ...Momo veszít. Az ilyen hatalom ellenében csak veszíteni lehet. De az ilyen vereségnek, ha jól csinálják, óriási az ereje. A kis csavargó lúzer vesztes, és a társadalmi rabigába hajtott barátai is mind veszítenek - csak a csoda segíthet rajtuk. Viszont azt, hogy a csoda miképp, milyen tündéri logikával érkezik, azt nem mesélem el. Olvasd el! Igazán rövid. Alig kell időt szánni rá... Ezt a könyvet olykor magamnak is váratlanul leveszem a polcról és újraolvasom. Az egyik horgonyom. Olvasd el, ha nem ismered!

4. - Dan Simmons: Olümposz - Fogom még úgy érezni, hogy a 2018. év legszebb könyves ajándéka, az Ílionnal együtt. ...ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció - a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén... Simmons Őrző, a szó legnemesebb értelmében, mert nem a klasszikusok szobrát piszkálja defibrillátorral, hanem a szellemüket élteti.

3. - Nagyatádi Horváth Tamás: Szürkület versei - Az idei két Prágai Tamás-díjas közül (Györgyi Csaba a másik...) Tamás kötete kérte magát ide: a dobogóra. ...távolítja e versek szerzőségét magától e figyelemre méltó verseskötet beharangozójában Nagyatádi Horváth Tamás – bizony első olvasatra nem volt szimpatikus gesztus a különítés: adja magát, hogy a felelősség áthárításának olvassa a felületesség, a kapkodva kézbe vétel információáradásban ránk telepedő kényszere. Holott lakik a mondatokban pont elég szelíd gyász és szeretet; holott csak annyi kellene értelmeződjön: a verseket egykor világon innen s túli terekből kiharapó figyelem gőgjét, makacsságát és részvétlenségét a kötetet nevével jegyző szerzőben felülírta egy erősebb, tisztább viszonyulás... ami amúgy kézzel fogható így is - nagy ajándék, ha láthatom valaki ragyogó, kiküzdött hitét...

2. - Simon Márton: Rókák esküvője - ez a két könyv, Szürkület és a rókák egymás mellett, egymás komplementereként lüktet a fejemben. A szürrealitás nem ment - ha megérzed a mondottat, akkor nem menti. Olykor úgy érzem, tényleg ez a reális költő-nyelv ma, hogy nincs másik (persze - miért ne lenne). Legyen világos: ez itt egy teljesen önálló hangon verseket síró líra. Nagy ajándék ha valaki megmutatja nekem a megküzdött kiábrándultságát. Miközben látom, ahogy lehetetlennek véli a harmóniát, s nem értek egyet vele, aközben láttatja: miért, s hogyan gondolja így. Epigoni ihletésű verseket provokált...

1. - Neil Gaiman: Death - Teljes gyűjtemény - Lehet, tényleg mélyen elfogult vagyok vele. Vagy csak mivel olvastam, amit Neiltől lehetett, értem az utalásait. Lehet, az eseménytelenség, a hiányzó akciók mögé is azért érzem oda a feszültséget, mert tudom, mi történik. A képregény-gátszakadás legszebb ajándéka nekem ez a könyv... Irtózatos többletet jelent, ha kibomlik bennetek az összes utalás - mert úgy mesél a kapcsolatainkról, ahogy négyszáz oldalas, lélektanilag megalapozott, sztárírók tollából született nagyregények - háromszor huszonnégy oldalon írtam a legkedvesebb mesém, a Halál - egy teljes élet kapcsán... (az meg az év legbájosabb gesztusa volt a feleségemtől, hogy megszerezte nekem ajándékba azt a bejegyzés-végi cukiságot... van itthon egy saját Halálom).

Hozzákötődve a híd-szerephez

Ide szoktuk még fűzni a "kulturális mindenfélét" - ahogy Timi egy alkalommal megfogalmazta... Filmben pokoli erősre sikerült az év - nagyon sokszor szellőztettem a fejem mókával, sokszor mostam tisztára a feladat körül önpörgő elmém súlyos képekkel... Komolyan összemarkolt a Három óriásplakát Ebbing határában, még vers is született általa, miatta; kétszer már újranéztük a Sztálin halálát, érik a harmadik alkalom; Ujj Mészáros Károlyék bűnfilmjét itthon akarom tudni a polcon, hogy legalább ennyiszer újravehessük ezt a leckét is; de ha megkérdezitek, mi volt "a" film idén, az nekem a Testről és lélekről. Ne kérdezd, ne akard tudni miért, de nekem ez a filmem. És ennek  a filmnek köszönhettük ráadásul a Simon mágust, közös élményként, Timivel...

Zenében is erős évet zártunk... két olyan végigmulatott rendezvénnyel, mint a Budapest Folk Fest, meg a Ritmo... Még mindig odavagyok ezekért a túladagolásokért... Az év talán legerősebb önálló estje, amiről írtam a Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint Quartet koncertje volt az Opusban - nem lehetek elég hálás, hogy látom ezt a párost érni, minden produkciójukkal egyre ízesebben szólnak... S talán a legerősebb, amiről nem írtam, az a Borbély-Dresch Quartet estje - egyszerűen kevés vagyok hozzá, hogy a magyar etno-jazz két istenének egymással incselkedését szavakba próbáljam tördelni.

Van, ami nem változik, van, ami igen - jövőre elég sok változás várható az életemben. De erről a játékról, hogy itt olvasmány- és egyéb élményeket osztok meg veletek, továbbra sincs szándékomban lemondani.

Minden kedves olvasónknak Boldog Új Évet kívánok!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...