2022. október 2., vasárnap

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet (képregény)

Egy nagyon vidám óra alatt átlapozható, de ha eszedbe jut egy-egy morbid sztorija, majd újra kézbe kéri magát – legalábbis látok erre esélyt. Neil Gaiman és a jobbnál jobb rajzolókból álló alkotógárda itt amúgy egyszerűen újrahasznosítja az író által papírra vetett szöveget – sokat morogtam már emiatt az íróval kapcsolatban, hogy eléggé gátlástalanul képes a saját agymenéseit is újra- és újrahasznosítani; nagyon gyakran úgy, hogy alig tevődik hozzá a formátumváltással többlettartalom az eredeti ötlethez. Itt ráadásul az ötlet sem eredeti, nem saját agymenés – viszont szellemes és gátlástalan újrafogalmazás, tehát ennyiben méltó az alapanyagához. Az elsődleges okát, hogy leginkább mégiscsak örülök a kézbe vétel lehetőségének az Északi mitológia kapcsán leírtam már, és most sincs kedvem másképp mondani (újrahasznosítok én is, ha már...): itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt. Ez a kézbe nyomhatóság a befogadás tovább könnyített verziójára, a képregény-változatra hatványozottan igaz.

Észak gyermekei David Rubín rajzaival
 (rajzban tán a leginkább északi)
Még annyira sem eredeti, mint a könyv kapcsán emlegetett Hatalmas Thor – ez a képregény tényleg a mítoszkör elvileg mindenki által ismert alaptörténeteit meséli újra, lazán, közérthetően. Viszont pont emiatt, hogy ennyire könnyed, elég pontosan látszik, hogy az európai és észak-amerikai mainstream mennyire ebből a szemléletkörből építkezik az egymásnak és legfőképp nekünk, történet-nagyfogyasztóknak mesélt stimuláló sztorijaiban. Amíg a kultúránk elejének dilemmái szoros viszonyt ápolnak a zsidó-keresztény hagyománykörrel, addig a népmesei alapok és a mára mindent uraló, sokaknak mesélt tömegmesék is inkább ebből a szemléletből nyerték és nyerik a történeteik alapvető viszonyrendszereit. A bonyolult motivációjú, de ezzel a bonyolultsággal a történetben egyedül való központi intrikus, szarkavaró alapfigura, a mellette egybites, pár jellemzővel skiccelt nagyon gonoszok, akik pusztán a bennük materializálódott fenyegetés manifesztumai; a becsapható kavarás-alapanyag, egymásnak ugrasztott törpe mesteremberektől az egymásnak ugrasztott, folyton ugyanúgy naiv hiteikben lebegő isteni jófiúkig ebből a történethálóból merítve váltak a tömegkultúra alapelemeivé. Annyi kiegészítéssel, hogy itt amúgy ezek az úgymond jófiúk és jó-lányok is elképesztően seggfejek Odintól Thoron át Freyáig – gátlástalan önérdek-érvényesítők akár egymás kárára is; tehát e mesekör valóságos erkölcstelenség-színvonalát a popkultúra körülbelül Tarantino Ponyvaregényével érte el újra. A kultúránk amúgy általában tabukat meghatározó morális kódexek szorításában meséltet – ennek a mesekörnek eredetileg nemigen voltak ilyen fékei, hiszen olyanok mesélték egymásnak, akik maguk is sokszor engedtek az indulataiknak, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Észak e tekintetben sokkal szabadabban fűzte az erőszak és a féktelenség kígyóiból a maga csomómintás ornamentikáit, mint például a mediterrán mítoszkörök – ahol különben ezek ugyanúgy jelen vannak, csak jelentősen több sallanggal övezve.

Az Istenek kincsei - Jerry Ordway rajzaival
(rajzban talán a legkevésbé északi)
Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például. Csak hogy a nyakán maradhasson a folyton bajt kavaró feje. Egy másik nőnek öltözve komponál egy menyegzőből Véres Nászt. Szóval, amikor arra gondolok, hogy ezt a témához illő naturalizmussal is rajzolhatták volna, egyből médiahatóságok és konzervatív (a szó eredeti értelmét amúgy farba gyalázó) mindenféle erkölcsöt csőszölő szervezetek is az eszembe jutnak egyből. Holott ha lenne kiskamasz gyerekem, ezt tényleg a kezébe adnám, hogy aztán egy jót beszélgethessünk a mesélésről, Wagnerről, meg A Nibelungok Gyűrűjéről, észak mítoszkincsének forrásairól, Gaiman egyéb könyveiről és Tolkien professzor Midgardjáról, vagy az általa óangolból fordított Beowulfról – arról, hogy az egyszer elmesélt mese hatalmas és egészen furcsa utakat is bejárhat a kultúrában. Nagyon sok mindent segíthetne jó előre megérteni. Hogy miért és miért úgy meséljük egymásnak életeink és mítoszaink, ahogyan.

Hála a FUMAXnak, a Könyvfesztiválra kijött a második kötete. Legyetek rá kíváncsiak.


2022. szeptember 25., vasárnap

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 1. évad)

Mindig vaskos szorongással elegy kíváncsiság környékez, amikor leülök egy ilyen adaptáció elé – amikor valami szívemnek igazán kedves, mondjuk így: saját mitológiámmá tett produktumot visznek át egy ízeiben más követelményrendszert magáénak valló formátumba. Azt gondolnád, talán itt a legkisebb a távolság, a képregény és televíziós sorozat között; hiszen ott a rajzolt storyboard, csak követni kell. Szolgaian, vagy kreatív döntésekkel formálva rajta – sokkal kevésbé kockázatos, mint például az írott szó, ahol mindenki saját maga rajzol a képzelettel; s ahol a mozgókép majd ezt a saját, képzelt mozit kapja mércéül. Ez tény, mégis, pont ez a nehézsége: meggyűlhet a bajod a szereposztással, a képi világ átmozgatásával – hogy a mese a másféle dinamikában is megtartsa a maga eredetileg varázslatot gerjesztő (mágikus) fűszereit.

Ráadásul ennek a mozgóképes formának megvannak a sajátos határai, amiket maga a sorozat-formátum gerjeszt és tart életben - és amíg a nézettség dönti el, hogy egy ilyen nagy ívű történet elmesélődhet-e, addig igen megfontoltan élhetsz csak e határok átlépésével, figyelmen kívül hagyásával. Neil Gaiman beleszaladt már néhány pofonba e téren, a legkomolyabb minden bizonnyal az Amerikai Istenek fiaskója volt; majd ha rávesszük magunkat és befejezzük a harmadik évadot, írok róla (meg ha kifújtam magamból a mérget, hogy olvasható legyen, ami születik). Úgyhogy nem csodálom, hogy ennél a projektnél az író ragaszkodott a lehető legteljesebb kreatív kontrollhoz.

Hiszen a Sandman az író legkomolyabb teljesítménye szerintem. Valami önmagán komolyan túl mutatót sikerült itt az alkotótársak: rajzolók, kihúzók, beírók, szerkesztők segítségével a lapokra tenni; valamit, ami önmagánál sokkalta többet jelent. A mesélés közben reflektál a gondolattal vert biológiai lény belső életének ezer és egy elemére; a kultúránk formálódásának jellegzetes momentumaitól a máig élő és éltető mítoszok természetének szinte katalógus-szerű felméréséig - mindezt egy történetben, ahol én akkor is teljes figyelmemmel laktam, amikor (hatalmas terjedelemmel a vége előtt) már nagyjából tudtam, hova fog kifutni a mese. Nem a mi lesz a vége kíváncsisága, hanem ez a létemre ezer színnel reflektáló bőség tartott az olvasásban. Aminek nem egy eleme csak most jut az eszembe, hogy gondolkodok róla - meg bármelyik napszakban, amikor az életem rímel rá.

Nem nagyon mennék bele a történetbe, egyfelől rengeteget írtam már róla; másfelől szerintem, aki akarta már ismeri – aki nem, az meg legyen kedves, akarja ismerni, higgyétek el, érdemes. A képregény-folyamból a Prelűdök és Noktürnök, meg A babaház került az első évadba, rengeteg apró változtatással, ami a legtöbbször a mese javára vált. Mintha Neil Gaiman kihasználná a lehetőséget, hogy kijavítsa a maga szerzői látomását. Ez nemcsak egy új olvasat; belefogalmazza mindazt, amit a képregény megszületése óta a világról – a saját álomvilágának természetéről is – megtanult. Hiányérzetet csak a Mesék a homokban mese-szálának, Nada királyné történetének kihagyása okozott – de el tudom képzelni, hogy majd a maga helyén ügyesen befűzik ezt is, ahogy Hob Gadling, a halni nem hajlandó barát történetét a Halállal tett tanulmányi kirándulásba. Eddig ez a legkedvesebb meglepetés, ahogy a történet magyarázó mellékszál-hurkait, a betétmeséket beillesztik – és a kettős bónusz-epizód, a Tízezer macska álma – Kalliopé, ahova odakerült az így illeszthetetlen.

A mesét teljesen helyénvaló ízekkel finomító változtatásokból talán John Dee figurája körül csomósodik a legtöbb. Például a védő amulett, amivel a jó doktor anyja operál és végül elajándékozása a gyilkolás helyett ügyes, meghökkentő, és Dee a javából – az őrületének ez a gesztus sajátos belső logikát kölcsönöz, és nagyobbat üt, mint anno a ravasz meghúzása a lapokon. Azt is az írók javára írom, ahogy Lyta Hall és férje története fogalmazódik át – bár szerettem a két szökött démon: Brut és Glob által Jed Walker fejében összerakott matrjoskát, ebben a variációban több olyan törvényre sikerül utalni, ami Álomország és Álom viselkedését is meghatározza, és később komoly jelentősége lesz.

Két dolgot említenék, ami viszont a formátum mai filmnyelvének tett engedmény, és bár elnézni sikerült, megszeretni nem. Az egyik a Khorintoszi figurájának felnagyítása. Úgy látom, hogy ez a szabálytalanul mesélő történet sem lehetett meg a képernyőn egy ilyen évadon áthúzódó manipulatív főgonosz nélkül – és nagyon ügyesen játszottak vele, annak ellenére, hogy a Korinthoszi ehhez valójában nagyon, nagyon kicsi. Ügyesen nagyították, felelőssé téve az úgymond sorozatgyilkos-szubkultúra létéért, megtették legfőbb inspirátornak, tényleg ügyesen vonták bele a kavarásába Rose Walker örvény-létét, de ennek ellenére is, ez egy klisé követelte változtatás: mesélni tömegeknek jelenleg ezen a mesenyelven lehet: kell a legyőzendő negatív pólus – még akkor is, ha valójában elfújható, akár egy marék homok. A másik ilyen filmnyelvi kötelező a jól látható jellemfejlődés, amin Álom a szemünk láttára, az évad végéig keresztülmegy – holott ennél ő okkal statikusabb alak, mondhatni a rémálmait is dédelgető monolit; a rajzolt lapokon a sorsa végéig változik körülbelül ennyit. Ez van, majd érzelmi hullámvasútra ültetik, remélem, velünk együtt. Ebben a nézettségfüggő, beteg struktúrában fontos, hogy ne akarjon a néző menet közben kiszeretni a függéséből – ez van, szeretni nem kell, vagy pontosabban szeretni kell ennek ellenére.

Ami a szereposztást illeti, a szereplők egészen komoly nívón hozták azt, amit látni szerettem volna; változtatások és idők szava ide vagy oda. A legfontosabb: az amúgy leginkább éretlen kölyök kinézetű (és, teszem hozzá: viselkedésű) Tom Sturridge szó szerint átlényegült a szerepért – a kedvéért tudomásul venném, ha ebben a formátumban ejtenék a játszadozást Álom folyamatosan változó kinézetével, az olyan kötelező pillanatok kivételével, mint amilyen a Kai’ckul-alak. Viszi a hátán az egészet és ez nagyon jó érzés. Az nem volt kérdés, hogy Roderick Burgess szerepében Charles Dance tökély, a jelenléte félelmetes, hitelesít. Elképesztően jó Dee lett David Thewlisből – az ő játékában nekem az volt a szép, hogy elég sokára esett le, ki a színész, pedig bőven sokszor láttam már. És nagyon jól választottak Korinthoszit is, Boyd Holbrook minden gesztusa a helyén – úgy működő rémálom, hogy nem viszi bele a játékába ehhez a kliséket. A szereposztás különben tele van apróbb-nagyobb ajándékokkal a magamfajta számára, ilyen például, hogy Stephen Fry lett Gilbert – mintha ráöntötték volna ezt a szerepet.

A fontos változtatások közül Gwendoline Christie Lucifere könnyen megült bennem – van az alakításában valami nemes nemtelenség (bár a fejemben amúgy persze hogy Tilda Swinton volna a tökéletes Lucifer). És bár először kifejezetten irritált, megszerettem Vivienne Acheampongot Lucienne szerepében. Rose Walker átformálódása sem zavart – valahol tényleg ennyire megejtően gyereklány a fejemben, és a színésznő, Vanesu Samunyai is jó. Halál érkezett nekem nehezen, nem azért, mert afro, hanem mert (Timi szavával) nem elég kemény (hogy érezzük, mekkora ajándék az odaadása), a Végtelenek közül a ráadásul a kedvencem – ez a döntés kissé megfeküdte a gyomrom. És Johanna Constantine – mert egy alapvető képregény-karakter, a Hellblazer hőse, John fogalmazódott itt át, aki nemcsak a saját folyamának ikonikus figurája, de belakta ezt a történetet is számos leágazásban (mint amilyen A mágia könyvei például), és őt is nagyon szeretem. Bár itt legalább a színésznő, Jenna Coleman hibátlan választás (ha én osztottam volna szerepet, ő volna Halál).


Azt hiszem, a siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, hogy lecserélődtek-e az új formától a fejemben az egykor beégett képek. Ami azt illeti, van, ahol igen. A felütés Roderick Burgess fogoly-ejtésével, John Dee útszéli-gyorséttermi valóság-ajándékozása, a Gyűjtők Konferenciájának minden momentuma a befurakodó bloggerrel, a Remény a pokolban – szóval máris viszem ezt a látomást magammal, egybefonódhatott bennem azzal az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Hogy nézhessem tovább, egészen a végéig.



2022. szeptember 16., péntek

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes 

2022. szeptember 5., hétfő

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk

„Valóságos szubkultúrák fejlődtek ki a fórumokon, ahol az emberek összegyűltek, hogy a túlszaporodott candidájukról beszélgessenek. Az ember belebotlott egy éjjel, későn, mikor csak úgy lustán írogatott a keresőbe: miért vagyok állandóan fáradt, miért nem tudok már megjegyezni egy hétperces monológot, miért nem olyan rózsaszín a nyelvem, mint gyerekkoromban? (Hajnali háromkor pedig már csak két kérdés létezett: a Most haldoklom? és a Szeret engem egyáltalán valaki?) Az ember rátalált a túlszaporodottcandida-fórumra, amely az álmatlanság autópályája mellett ontotta hívogató fényét, és belépett a lengőajtón, ami azonnal bezárult mögötte. Onnantól átvette a túlszaporodottcandida-nyelvet; és ami a legtágabb, legütősebb nyelvi játéknak indult, az hamarosan szakzsargonná, aztán dogmává, majd egyenesen doktrínává vált. Az ember finom módosításokat eszközölt a viselkedésén a megaláztatások, büntetések és megrovások ellen, amikkel a túlszaporodottcandida-fórumon találkozhatott. Előre számított a nekiszegezett érvekre, és a zuhany alatt gondolatban el is próbálta őket, míg samponozta a haját, melynek a candida hátráltatta teljes növekedési potenciálját és ragyogását. Ha pedig a túlszaporodottcandida-fórumon megjelent a személyes vonzerő egyik varázslója, aki a többi fórumtagot a retorika, az adok-kapok és az improvizáció egyre szédítőbb magaslatainak meghódítására serkentette, akkor a fórum talán egy új nyelvet is létrehozhatott volna – egy olyan nyelvet, amit a világ többi része eleinte nem ért, aztán az egyetemes nyelvnek tekint. Ja és amúgy egy ilyen pasiért talán még a férjét is elhagyná az ember.
Másnap reggel kiszáradt szemmel és még a korábbinál is kevésbé rózsaszín nyelvvel ébredt, és az emberek, akik elhaladtak mellette a munkahelyén, kevésbé tűntek valóságosnak, mint átpörgetni az egyébként nem létező candida-túlszaporodás megvitatására létrejött fórumot.”
 
Patricia Lockwood a Twitter-költészet egyik legsikeresebb művelője – az USA-ban komoly kultusza van a felszínes amerikai exelnökök által oly nagyon kedvelt platformon burjánzó művészeti ágnak. Számomra az egész Twitter-jelenség kimaradt, sosem használtam; hogy mit gondolok a 140 karakterben maximalizált posztokról, mindenkinél pontosabban leírta Aaron Sorkin kb húsz évvel ezelőtt Az elnök emberei tán harmadik évadában: nem hiszek a tizenkét szavas válaszokban. Ó, milyen boldog idők voltak azok, amikor Sorkin még el tudta hitetni, hogy a legszínvonaltalanabb republikánus elnökjelölttel az a legnagyobb probléma, hogy nem tud olyan szofisztikáltan érvelni, mint közgazdasági Nobel-díjas ellenfele… Na de elkalandoztunk. Vissza Patricia Lockwoodra. Bár a Twitter távol áll tőlem, azért jó húsz évnyi aktív blogolás-fórumozás-fészbúkozás-ésatöbbi áll mögöttem, ennek is megvoltak a maga korszakai, iwiwtől fanfic-fórumokon és a molyon át az instagramig. Ültem éjszakába nyúlóan fórumok előtt ismeretlenekkel abban a hitben, hogy megvitatni az életnagykérdéseit csakott, csakakkor, csakvelük ezerszer fontosabb, mint a másnapi vizsgára tanulni és zokogtam artikulálatlanul amikor a boldogult freeblogos időkben a blogszolgáltató váratlan (később már menetrendszerű) leállásakor úgy tűnt, hogy az egész életművem elvész az internet bugyraiban („Az egész életem odabent van!). Ennek fényében azt kell mondjam, tán soha nem olvastam még olyan pontos leírását a netes szubkultúrák működésének, mint a fenti.
 
Lockwood első „regénye” az internet legújabb korszakának állít egyfajta groteszk emléket – ez a regénynek azért csak bajosan nevezhető modern tudatfolyam egy töredezett, pármondatos posztokra szabdalt látlelet arról, mivé is lett az úgynevezett közösségi életünk. Egyvégtében olvasni kicsit olyan, mint amikor már órák óta pörgeted a facebook hírfolyamot és már sokadszorra állapítottad meg hogy azt se tudod kik ezek az emberek, akiknek a nyaralós képeit eléd dobja az algoritmus, hogy sosem érdekelt a weboldal, aminek a huszadik hirdetését látod, hogy azt se tudod, melyik világon vagy, hogy ennyi hülyeség még belefér és hogy marhára el kéne már menni fogat mosni és lefeküdni. Aztán maradsz. Ez is egyfajta függőség, a kukkolás, a demokratizálódás illúziója (hisz itt szó szerint bárki lehet sztár, elég ha kirak egy képet a golyójáról), a látszatkapcsolatok, a másokon keresztül megélt élet mételyező elegye.
 
Kiborító? Az. Lockwood posztjainak legalább a fele nettó felesleg, nem szólnak semmiről, vagy önismétlően szólnak saját nagyszerűségéről, vagy csupán szerelmeslevelek magához a portálhoz. Épp ez teszi „méltó” emlékművé. Hisz tényleg ilyen. A portál is, mi is.
 
Csakhogy… egyszer csak történik valami. Valami, amit nem lehet sem elviccelni, sem fenszire hangolni, sem ízléstelen fotókkal kisajtolni belőle a magunk tizenötperchírnevét. A való világ (fúj, de csúnya szóösszetétel!) betör az életünkbe. Szerzőnk húgának magzatánál súlyos fejlődési rendellenességet állapítanak meg és közlik a családdal: a baba jó eséllyel halva születik, de ha mégis életben marad, legfeljebb pár hónapja lehet hátra. És ez az a pont, ahol a portál lekapcsol. Minden egy pontra szűkül: a babára. A szabadság honának egy olyan tagállamában járunk, ahol az abortusz illegális, ahol a Trump-hívő rendőr apa képtelen kezelni, hogy a saját lánya életét veszélyezteti az unoka, és nem tudja átértelmezni életpárti (mégis, kinek az élete?) nézeteit. Ahol inkább ítéljük halálra az anyát minthogy hagyjuk elmenni a halálra ítélt babát. Ahol a csillagászati kórházi számlákat még jól szituált dolgozóként sem könnyű kifizetni. Vannak pillanatok, amikor a portál tűnik normálisabbnak…
 
Persze ez is eltörpül a csoda mellett, amit a végül megszülető csöppség hoz a világba. Aki puszta lényével egyszerre semmisíti meg a virtuális és a valóságos világ minden idiotizmusát. Aki, amíg velük van, mindent beragyog – abban a hat hónapban valóban nincs más, csak hogy mindent, ami belefér ebbe a kis időbe, megmutassanak neki. Mi fér bele a világból hat hónapba? Semmi és minden. Féltem tőle, hogy mi lesz ebből. Féltem, hogy Lockwood elvicceli, elportálosítja a tragédiát is; ahogy attól is, hogy a keserűség nem hagyja majd tovább olvasni a borzalmakat. Mert ez tömény borzalom, ami ezzel a babával, ezzel a családdal történik. És mégis: semmi keserű nincs benne. Csak szeretet és valami olyan fokú őszinteség, lecsupaszítás, sallangtalanság, amiről mintha maga a szerző sem hitte volna, hogy még megvan benne. A rácsodálkozás arra, hogy még élhetünk valódi dolgokat – akkor is ha azt hittük, már csak akkor lángolhat fel körülöttünk a nap, ha egy újabb posztunk lobbantja lángra. Hogy van valamink, amit úgy hívnak, élet. Valami, amiről el kell döntenünk, elvesztegettük-e amikor felöltöztetett kertitörpéket ábrázoló fotókra meg fórumokon töltött éjszakákra váltottuk. Lockwood nem álszent és nem érzelgősködik, nem radírozza ki a portált, építi tovább a brandjét. Tán épp ettől válik hitelessé – s valahogy a baba köré szőtt idő is ettől válik igazán kivételessé, hogy nem fordulópont lesz, hanem valóban egy kiszakadás az idő szövetéből. Egyszerre öröm- és gyászidő, melynek letelte után ki-ki visszatér a saját groteszk normalitásába.
 
„Kicsi, annyira kicsi dolgokról kívánta, hogy bárcsak egyszer a baba is megismerhetné őket. Milyen érzés boltba menni a nyaralás alatt; felébredni hajnali háromkor, és az egész életünket végigpergetni az ujjaink között; milyen az első olvasójegy; egy új rúzs; mikor két hónapra elzsibbad az egyik lábujjunk, mert kölcsöncipőben mentünk egy barátunk esküvőjére; a csütörtök; az október; a She’s Like the Wind egy fogorvosi rendelőben; a jogsifotó, amin sorozatgyilkosnak nézünk ki…”


Kiadó: Magvető
Fordította: Morcsányi Júlia

2022. augusztus 19., péntek

Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma

2017 augusztusának legmelegebb napjaiban olvastam először Kim Stanley Robinson New York 2140 című regényét, ma is fel tudom idézni az élményt, ahogy a klíma nélküli buszon Újpalotáról Újbudára zötyögve, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ezt a hőséget már nem is lehet kibírni és mind meghalunk, fejbe vágnak az alábbi sorok:
 
„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok."
 
Azt a könyvet azóta évente újraolvasom, szerzőjének, akinek már előtte is esélye volt arra, hogy a legnagyobb kedvencek közé pozicionálja magát, azóta már biztos a helye, magamon viszont jót kacagtam amikor az idei év augusztusának legmelegebb napjaiban a facebook feldobta emlékként az idézetet – hisz azóta a helyzet csak rosszabb lett, az akkori „kibírhatatlan” hőség már csak szép emlék az idei nyár két hónapos hőhulláma és aszálya után. Olvasom okosabbnál okosabb cikkekben, hogy az idei lesz hátralévő életünk legcsapadékosabb nyara, hát köszi… Annyian és annyiszor leírtuk már, hogy KSR látnok, hogy lassan elkopik a kifejezés, de tény: a climate fiction legjelentősebb szerzője megint rátapintott valamire. Bár ne lenne ennyire igaza.
 
Most meg itt az új könyv, ami még sokkal kiábrándítóbb és sokkolóbb (úgy is, hogy maga az írás egyáltalán nem kiábrándult, de erről később). Nyaralós könyvnek szántam. Nem mintha KSR bármelyik könyve könnyed strandolvasmány lenne, de úgy gondoltam, ekkor lesz legnagyobb esélyem az elmélyült, értő figyelemre. Arra, hogy ne legyen más, csak a könyv és én. Hogy kiragadjon a valóságból és csak rá figyeljek. Hah! Megint csak jól kinevethetem magam. Mert ez a könyv a valóságunk maga, és erre mi sem világíthatott volna rá jobban, mint a környezet, ahol olvastam. Az aszálytól megnyomorított Alföldön átvonatozva, elképedve nézve a máskor zöldellő tájat és a térdig érő napraforgókat, megérkezve Európa legnagyobb fürdőkomplexumába, ahol a mindig zöld gyep helyett kiégett fű és portenger fogadott; termálvizes medencékben főve (Ó, önmagában ez is megérne egy misét, vajon ez a fajta vízpazarlás meddig tartható és meddig igazolható gazdasági érdekekkel, miközben a hely körül a fél ország kiszárad – és vajon meddig tartható és igazolható az egyén szintjén, hogy borzong a klímakatasztrófán, miközben forintjaival táplálja a hasonló pazarlásokat? No persze ez ráhúzható a repüléstől a fesztiválozáson át számtalan kikapcsolódásunkra, és ez nem az a poszt, szóval ne tovább…) és tűző napon aszalódva csaptam fel a könyvet (Valójában nyitottam meg az e-könyvet de ez mennyivel hülyébben hangzik… tényleg, hova lesznek jó kis könyves kifejezéseink ha kivész kezünkből a papírkönyv?) hogy egy borzalmas jelenetsorban explicite olvashassam, hogyan halnak meg milliók egy Indiát letaroló hőhullámban.
 
KSR nem finomkodik, mintha direkt elrettenteni akarna. Ha széplélek vagy, és kiborít, hogy emberek megsülnek a tetőn vagy megfőnek a túlmelegedett tóban, hogy gyerekek száradnak ki a szüleik karjában, akkor ne is olvass tovább. Csukd be a szemed, kapcsold fel a klímát és bízd az okosokra, hogy majd megoldják. Nem fogják. De ettől még kár lenne tagadni, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor a valóság van annyira sokkoló, hogy sokan nem tudnak megbirkózni vele. Amúgy az első fejezet után a könyv jóval kevésbé gyomorforgató, csak mondom, ha valaki tényleg feladta volna. Viszont borzasztóan elkeserítő. Ahogy egyre közelebb hozza hozzánk a katasztrófát, időben is, térben is, úgy lesz egyre kellemetlenebb szembesülni vele, hogy ja, ezek mi vagyunk, ez itt a holnapunk. Könnyű távolságot tartani egy 2300-as években játszódó sci-fi bolygók közt szörföző főhőseitől, akik egyre távolodnak az emberi korlátoktól; lehet legyinteni 2140 New Yorkjának lakóira, akik ugyan még zavarba ejtően úgy gondolkodnak, mint mi és a hivatkozásaik is hasonlóak, de akkor is, ki tudhatja, mi lesz 100 év múlva, ez csak egy sci-fi… A Jövő Minisztériumának szereplői viszont mi vagyunk. A 2020-as évekből indulunk, amikor is a Párizsi egyezmény aláírói létrehozzák a Jövő Minisztériumát, hogy az elkövetkező generációk képviselőjeként kidolgozza a klímaváltozás megállításának lehetőségeit.
 
Nincs hova távolítani magunktól. Sem a sztorit, sem a hősöket, sem a katasztrófát. Ebben élünk. Ezért fáj annyira.
 
Miután húszmillió indiai válik a hőhullám áldozatává, az ország megrázza magát, leveti a gyarmati korból magával hurcolt béklyóit, és a tettek mezejére lép. Mintegy mesterséges vulkánkitörést előidézve kéndioxidot bocsátanak a légkörbe, ezzel minimálisan csökkentve a felmelegedés ütemét, és cselekvésre szólítják fel a világot. Politikusaik szépszóval, Káli gyermekeinek terroristái erőszakkal. A bürokrácia világszerte akadályoz, amit csak tud; a politikusok fülüket-farkukat behúzva csak a szavazatmaximálással törődnek; a pénzpiac köszöni, amíg nincs üzlet a felmelegedés elleni harcban, hallani sem akar róla. Min fordul át mégis a kocka? Valóban a sokk nagysága az, ami megváltoztatja a dolgok irányát? Káli fékezhetetlen gyermekeinek gyilkosságai rettentik el a döntéshozókat a további töketlenkedéstől? Vagy egyszerűen amikor végre kellő számú elkötelezett ember kezd el együtt gondolkodni és megkeresni azokat a mikroprojekteket amik különböző irányokból egy kicsit előre vihetik a dolgokat akkor a sok kicsi összeadódik és végre történik valami elmozdulás a pozitív irányba? Kim Stanley Robinson bizonyos szempontból idealista. Hisz abban, hogy még képesek vagyunk változtatni. Hogy előbb-utóbb megjön az eszünk, hallgatunk az okos tudósainkra, akik gleccserfúrásokkal, mesterséges vulkánkitörésekkel, helyi mezőgazdasági projektekkel lejjebb csavarják a globális termosztátot. Más szempontból meg baromira kiábrándult és realista. Mert látja, hogy mindez nem lesz több pusztába kiáltott szónál addig, amíg a világ vezető bankárait meg nem győzzük, hogy igenis gazdasági érdek hogy megmentsük a bolygót. A Szent Grál a karbonpénz – ha van mivel kereskedni, ha van mit felhalmozni, ha van mire üzleti modellt építeni, akkor a jegybankok egymás lábát taposva állnak a bevezetés élére. Az se baj, ha mellesleg megmentjük a klímánkat.
 
Ezek vagyunk mi, ezt a társadalmat építettük. Van remény, de ne higgyük, hogy az idealizmusban keresendő. Van egyébként egy nagyon érdekes kihagyott lehetőség a könyvben, amit az egyik főszereplő, Badim vet fel: vallást kéne alapítani a klíma megmentésére. A pénz mellett a hit a legerősebb fegyver, ami cselekvésre sarkallhat. Kicsit sajnálom, hogy az ötlet végül kidolgozatlan marad, nagyon érdekelne, hogyan építene fel KSR egy mítoszrendszert a Föld védelmére.
 
Egyszerre tragikus és felemelő szembesülni azzal, hogy mennyi mindent tehetnénk, de nem tesszük, ahogy tragikus és felemelő maga a regény is. Ami nem is igazi regény. Hagyományos értelemben vett cselekménye alig van, ugyan két szál - az indiai hőhullámot túlélő, PTSD-ben szenvedő Frank és a Jövő Minisztériumának vezetője, Mary közti furcsa barátság története és az antarktiszi gleccserkutatók szála - összeolvasva kiad egy-egy közepesen érdekes kisregényt; de ami jóval érdekesebb, az a kaleidoszkóp-szerűen megelevenített összkép, a világ számos tájáról, különböző társadalmi rétegekből, különböző helyzetekből érkező elbeszélők meséinek összessége és a közéjük ékelt filozofálások, gazdasági-, történelmi-, fizikai-, politikai eszmefuttatások. Egy menekülttábor lakója, egy afrikai gyémántbánya rabszolgája, Davosban foglyul ejtett bankár, féktelenül bulizó svájci fiatal, a tornádó által elárasztott Los Angelesben bolyongó túlélő, közép-nyugati farmtulajdonos egyaránt szót kap, mintha Robinson demonstrálni akarná, hogy akárhol vagy, akárki vagy, ez téged is érint. Ezt a témát nem lehet reprezentációs torzítással szemlélni – itt már nem arról van szó, hogy akad-e egy New Yorki toronyház lakói közt a világ megmentéséhez szükséges minden szerepkörből legalább egy. Egyszerre szórakoztató és zavarba ejtő ez a kaleidoszkóp, hisz így regényként értékelhetetlen a szöveg, ugyanakkor aki szerette a New York 2140 időnként a cselekménybe kotyogó narrátorát („az állampolgár”) az megnyalja utána mind a tíz ujját.
 
De ha nem regény, akkor mi? Segélykiáltásnál jóval több. Már-már kézikönyv ahhoz, mit kéne másképp csinálni. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb könyveként hivatkoznak rá és hogy KSR két olvasói találkozó közt az ENSZ meghívására ad elő róla. Fogalmam sincs, tudományos alapon működnének-e az ötletei. Fogalmam sincs, megenné-e a világgazdaság, ha a karbonpénz új alapjaira helyeznék. Fogalmam sincs, elég érettek vagyunk-e mi, egyszerű felhasználók, hogy felforgassuk a társadalmi rendszereinket (közösségi hálóstul, bankrendszerestül, nagytőkéstül). Még azt sem tudom, képesek vagyunk-e lekapcsolni a klímát vagy két fokkal kevesebbel beérni télen az irodában. Azt tudom, hogy baj van, és kellenek a Kim Stanley Robinsonok, hogy felhívják a figyelmet rá. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy akár működik regényként, akár nem, ez a könyv a legtöbbet nyújtja, amit a művészet nyújtani tud, ami a dolga kéne legyen, zsánertől függetlenül. Felráz, gondolkodásra, szembenézésre késztet, változtatásra sarkall, felteszi a kérdést, mik is vagyunk mi, emberek, mivégre vagyunk itt a világon és mit kéne tennünk azért, hogy ha már használni nem tudunk, legalább minél kevesebbet ártsunk? És e rengeteg horror és filozófia mellett megejtő költőiséggel mesél is nekünk. A végtelen jégmezőkről. Érintetlen hegyvonulatokról. A zergékről, akik nem félnek az embertől, mert nem tudják, hogy félniük kéne. Migrációs ösvényeken vándorló vadállatok sokaságáról. A mindennapok apró fuvallatairól, amikért mégis érdemes küzdeni. Csokoládéba forgatott narancsgerezdekről. Arról, hogy olykor csak meg kéne hallgatnunk egymást. Majd hagyni békében távozni. Alpesi ragyogásról. A pillanat szépségéről.

Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2022. augusztus 13., szombat

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj.

Nem fogunk az egész faluról beszélni, nem járjuk végig házról házra, azt nem tudnád elviselni, de biztosan szó esik majd arról a vágyról, ami összeköti a nappalokat az éjszakákkal...
A kötetet gondozó Kiss Balázs, vagy a megérintően tiszta légkörű fordításért felelő Patat Bence választása? Hogy odakerült ez a pár mondat a fülszöveg elejére? Az írói szándék szerint is fülszöveg-szerű bevezetésből választva? Indulhatna a legtalálóbb és mégis, legkevesebbet eláruló ismertetők versenyében, ha volna ilyen - komoly győzelmi esélyekkel. Fontosnak éreztem, hogy beszéljek erről, itt, a legelején; hogy megköszönjem a magyar kiadás körül bábáskodó munkatársaknak, hogy a számomra immár vita nélkül a legkedvesebb kortársak közt dédelgetett író, a polcomon terpeszkedő életmű ennyire szerethetően él magyarul. Jón Kalman Stefánsson nyári fénye (ami után tényleg leszáll az éj); a névtelen falu rajza, ami kis hely a világban – de az élet kisebb helyeken néha tényleg nagyobbnak tűnik.

A legkedvesebb kortársak közt dédelgetem, egy polcon Alessandro Baricco-val. Ezt leírtam már A halaknak nincs lábuk kapcsán, de tényleg érzek rokonságot a két teljesen másképp fűszeres írásművészetben, hiába mediterrán varázslat-ízvilágú az egyik, és szikár, alap-ízekre sokkal többet bízó, észak mese-szeleivel legyezett a másik. Valahol az attitűdjük rokon, az aprólékosságuk, majdnem hogy így mondom: a bölcsességük. Ahogy az embert szeretik, és bíznak benne, az minden külsődleges jegybéli különbség ellenére azonos anyagból való. Mind a ketten értékén kezelik az emberséget. És mind a ketten értik azt is, amikor hiányzik. Hogy hogyan, hogy mitől – mind a ketten tudják, mikor kéne, s hogy olykor tényleg nincs bocsánat. A mese íze, a hol méz, hol áfonya; még akkor is, ha Stefánssonban olykor több, vagy mondjuk így: mélyebbre nyúl a tragikum. Ezt tényleg az éghajlatok tehetik az ember szavával, a véget nem érő éjszakák, egyfelől, másfelől az éjféli nap, a fehér éjszakák. Több szóval is él az izlandi, mint az olasz – a fény túlzott megléte vagy hiánya másképp, bővebb lére eresztve beszéltet. De valahol ha zenévé varázsolható lenne a regény, hardanger-hegedűn és csembalón ugyanúgy szólnának a hasonló harmóniák.

Pedig technikailag sem igen van bennük közös. Jón Kalman Stefánsson (van, hogy egyetlen élet elmesélhető sagájába csomagolva) kaleidoszkópokat épít, aprólékos türelemmel. Ebben a könyvben aztán leplezetlenül – el is játszva ezzel a leplezetlenséggel. A fejezetek közti fülszövegek, a szelíden (ön)ironikus narráció voltaképp előre magyaráz, aha-élményeknek ágyaz, s közben megmutatja egy írói technika mikéntjét és korlátait. Tudja: a mese behatárol, nem ott ér véget (különösen a jól mesélt mese) ahol aztán valójában. Pedig valójában tényleg kezdetek és végek érdeklik – kezdetek és végek, amik megtörténtek, vagy megtörténhettek volna így is. A javára írom, hogy nem ízel bele érzések szintjén az elégtétel: a bárcsak így történt volna. Akkor is, ha feltűnt, ahogy A halaknak nincs lábuk egyik remélt találkozása, ami nem eshetett meg, itt beteljesül. Mással és máshogyan, nyilván, de mintha megtapintott volna olvasás közben az írókéz: nézd, így történt volna. Történhetett volna így is, nem pedig bárcsak így történt volna. Szeretem, ha valakiben élnek az ilyen finom különbségek – és azt se bánnám, ha kiderülne: ez pusztán egy kapóra jött lehetőség volt, írófeladathoz; válasz a vajon meg tudom-e írni úgy is kérdésére. Hogy milyen az, amikor hazajön valaki, aki megtartotta a költészetet a hangjában. (Imádtam rajtakapni ezen, és nem először... De annak idején a Trilógiában is imádtam. Emberebb ember lesz tőle, olyan emberi mód csetlő-botló, mint a hősei...)

Beszélünk, írunk, kisebb-nagyobb dolgokról mesélünk, hogy megpróbáljunk megérteni, megragadni valamit, talán a lényeget, amely folyton elillan, mint a szivárvány. A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket. És persze a keresés tanít meg bennünket azokra a szavakra, amelyek leírják a csillagok fényét, a halak csendjét, a mosolyt és a szomorúságot, a világvégét és a nyári fényt. Ami után – mert ez a rendje – leszáll az éj. A könyvben is. A lapok közül kivilágítanak damaszkuszi útjaink, ahogy a csillagok ragyognak az Asztronómusnak (a számomra leginkább rokon első történet hősének); ahogy nyílnak a (targoncával bejárható) villanyfényes ösvények a Lerakat dolgozóinak, miután elhelyezték a raktár sarkában azt az engesztelő keresztet. De árnyékban bujkál a lapok között a nem lehet meg nem történtté tenni is, hogy aztán az utolsó történetben tényleg ránk telepedjen – szétterjedjen az, ami valójában minden történet igazi vége. És akkor mi lesz? Jó kérdés. Mintha tényleg nem lenne más dolgunk, itt, a kultúránk érzeti végén, hogy választ találjunk rá. Akkor is, ha véget vet az értelmet adó keresésnek.

Kiadó: Typotex
Fordította: Patat Bence

2022. július 8., péntek

Neil Gaiman: A mágia könyvei - képregény


Amikor híre jött, majdnem hogy unottan vettem tudomásul. Megveszünk még egy Gaimant – rajongói kötelességérzet által a valódi szándékoktól függetlenül, egy magunkra vett kellemes kényszer következményeképpen. Nem ismertük, elsuhant radar alatt, a pálya annyiféle leágazása és újrahasznosítása árnyékában, a felszínhez közel – hogy aztán az idei év terméséből kiragyogó ékkővé nemesedhessen. Megint igazolódott, olvasó magam számára, hogy a legjobb, ha nincs bennem semmiféle előzetes várakozás. Mert így elragadhatott, ahogy bagoly az óvatlan egeret.

Amúgy a borítóról a plágiumvád ismerete nélkül is Rowling varázslóvilága asszociálódott hozzá, de így, a belekukkantás után a pár felszínes elemen túl, ami szinte tényleg csak a borítókon azonos (toprongyos, szemüveges lúzer tizenéves plusz bagoly) egyszerűen nem értem a purparlét. Alapvető szemléleteitől kezdve más a kettő. Harry Potter világának a varázsa és sikerének talán legfontosabb alapja, hogy te is benne lehetnél. Hogy eléggé demokratikus: bárki várhatja e világból a Roxfortba hívó levelet. Miközben amúgy a kiválasztottság van a könyv és filmsorozat fókuszában, a világ hemzsegő varázslóival magát a kiválasztódást egy más szinten tömegessé és (másképp nem tudom mondani) hétköznapivá teszi. Neil Gaiman és alkotótársai ebben a képregényben (e tekintetben) sokkal hagyományosabb képet rajzolnak a kiválasztott, és kivételessége köré, ez a legvégletesebb szemlélethez, például Susanna Clarke A Hollókirályban megrajzolt mágus-képéhez áll közel, ahol a világnak egyazon korban két mágus is sok. Nem beszélve róla, hogy amíg Rowling varázsvilága önmagában komplex egész, és egyéb mesék, mítoszok a maga világába mindig szervesen épülnek bele, A mágia könyvei gyönyörűen egymás mellé helyezett mozaik (vagy női felünk által szőve: patchwork); úgy összegez, hogy rendre csak vendégeskedik a már elmesélt történetekben, s mindeközben tulajdonképpen nincs körülárkolt, sajátnak tekinthető bázisa.

Patchwork (vagy mozaik). Amihez elsősorban a DC többé vagy kevésbé nagyot futott fantázia-világai (Mint amilyen a Hellblazer univerzuma), a gótikus képregény világa általában, és Gaiman saját (határain amúgy is másokéba mosódó) Végtelenek őrizte mítoszrendszere adják az alapot – a szélesebb környezetet pedig Bram Stokertől Stan Leeig bezárólag nagyon sokan. Neil Gaiman a gyerekhősét, Timothy Huntert azokba a világokba kergeti mágiát tanulni, ahol otthonosan érzi magát, másfelől pontosan azt csinálja vele, amit a köszönetnyilvánításban felsorolt nagy fantáziájú írók egykor Neillel, a kisfiúval: varázslatot mesél a szürkeségébe. Tim esetében egy esős nagyvárosi nap mesétlen, magányos deszkázásába. A képregény apja nem állítja, hogy nincs mágia, csak azt: választásod kérdése, hogy számodra van-e – illetve azt határozottan, hogy a meséinkben van. Ezt a tizenkét éves, saját világába szorult kiskamaszt megint felfoghatom önéletrajzi tükörnek, mint ahogy az egész képregényt önvallomásnak: Neil elmeséli benne, hogyan és hol lelt mágiát akkor, amikor a legszürkébb volt körülötte a világ. De szerintem ezzel egyben nagyon sokunk gyermekkorát is elmesélte. A mágia könyveiből ez a négy csak arra emlékeztetne: könyvtárak vannak tele amúgy a mágia könyveivel – csak vegyél a kezedbe közülük egyet, és nyisd ki. Ez a választásod – ha akad más is, annak tekintetében ez a történet (minden látszat ellenére) nem foglal állást.


Mindezt tényleg elképesztő, olykor festmény minőséget elérő vizuális stílusban tálalják nekünk. Amikor ez a négy részes minisorozat megjelent, a Sandman már szárnyalt, nemcsak népszerű volt, de rajzban is túllépett a kezdetek óvatos konvencióján – úgyhogy ezt a szériát művészi értelemben a szerkesztők az indulásától kezdve teljes szabadsággal az alkotókra hagyták. Hagyták őket bomolni – John Bolton, Scott Hampton és Paul Johnson is bátor, szokatlan, gyönyörű, felkavaró. A harmadik könyv és Charles Wess lóg ki picit, egy képregényben megszokottabb, szerényebb irányba – viszont rajzban ez is eszelősen szabad. És ez a kaland Tündeföldén játszódik, így (miközben másként részlet-gazdag, mint a másik három) gyönyörű vizuális kapocs a Sandman tündérlakta történeteihez: pontosan úgy fest, mint a Szentivánéji álom és A vihar. Van abban valami szép, hogy így is odaköti ezt a mesét ahhoz a másikhoz, ami a megszületését lehetővé tette.

Paul Zelazny az előszóban elmereng rajta, hogy Joseph Campbell Az ezerarcú hős című kötete mennyiben adhatta a mintát Neilnek e kalandhoz, hiszen a benne megrajzolt cselekmény-ív megfeleltethető a tanulmánykötet kultúrtörténeti kutatásokon alapuló összegzésének elemeivel. Mondhatjuk, hogy tankönyvi, de ha egyetemest akarsz mesélni, ezek a stációk így határozzák meg Tim útvonalát (ennyiben amúgy Micimackóét is, például, a maga meséjében – hiszen az a mesénk is egyetemes). Nekem felüdülés, hogy a kalandok, amik Timmel megesnek, ennyi réteggel súlyosak, és közben mégis, meglehetősen távol állnak a szokásos ügymenettől. Ha összevetem a varázslatos és képregény-irodalom szokott menetével, ez a mese kifejezetten renitens. Nem bosszú-történet. Nem eredet-történet (vagy legalábbis nem Timé). Nincs egy szem rettenetes fő-gonosz se benne. Amit annak tekinthetnénk, Hideg Lángok, Vérvörös Holdak, Sötét Körök nevenincs vezéreit, őket a történeten kívül, mintegy mellékesen sikálják el Timothy tanítói, a Ballonkabátos Brigád tagjai, mondjuk úgy, a nagyszünetben, az univerzum iskolaudvarán (bár tulajdonképpen nem kötik az orrunkra mi történt, mi nem; csak hogy Kalkuttában történt valami). Ahogy olvastam, a folytatások aztán valamilyen szinten visszatértek a rutinba: meg kell menteni bennük a világot ettől, vagy attól (vagy önmagadtól). Csak ami szokott (ami, ha így akarok gonosz lenni vele, Rowling varázsvilágában is csak a szokott). Nekem felüdülés volt, hogy ehelyett kaptam egy agyas mesét arról, hogy a mágia vajon mi lehet, mi lehet az ára, mit jelent hőssé lenni benne – ha ezt szeretnéd: ha hőssé akarsz válni a saját történetedben. Egy agyas mesét arról, hogy a döntéseinket a legtöbbször nem akkor hozzuk meg, amikor azt hisszük, hogy meghozzuk. Egy nagyon szeretni való mesét – ami csak egy kezdet, és a folytatást rábízza a fantáziámra, az álmaimra. Vagy nem, ha azt választom. Ha úgy döntök, A mágia könyvei a becsukásával a számomra véget ért. Ezt a döntést ki-ki úgyis maga hozza meg... de ezt sem akkor, amikor azt hiszi, hogy meghozta.
 
A folytatásban a történetet feltárva szeretném szavakba önteni az elragadtatásom, csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar – vagy már olvastad és nyitva maradt benned!

2022. július 3., vasárnap

Menny és pokol között - Hieronymus Bosch kiállítás, Szépművészeti Múzeum


Verőfényes pénteken, hőségriadó idején, délután háromkor sétáltunk a Ligeten át, a Szépművészeti Múzeum felé, hogy a termek hűvösében szembesüljünk a késő-középkor talán leginkább nyugtalanító festője: Hieronymus Bosch képeivel. Kicsit későn... De azt hallottuk, hogy a németalföldi mester alig több mint kéttucatnyi megmaradt festményéből 10 látható a kiállításon. Gondoljatok bele: az ismert életmű csaknem fele, tehát imponáló mennyiség – de a tömegkultúra és az internet felkészítő hatásait is számba véve (azaz tudván, mennyire összetett képi világ ez) sem tűnt úgy, hogy túlságosan sokáig tart majd ez a tárlatlátogatás. Gondoltuk, körülnézünk, beleszagolunk a Szépművészeti általánosabban vett légkörébe majd, megnézzük a Reneszánsz Termet, ilyesmi. Nem számoltunk azzal, amit amúgy más tárlatokon tapasztaltunk már itt: a korba helyezés maradéktalan voltával, a szövegkörnyezet pontos bőségével, ahogy forrást és következményt vonultat fel, támogató anyaggal a tárlat az alkotó művei köré. Végül alig volt elég az a kevesebb, mint három óra – az utolsó termeken már bizony úgy hajtottak át bennünket a teremőr nénik és egy határozott orgánumú biztonsági őr. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani erre a kiállításra, és mindenkinek ezt tanácsolnám, aki még megnézné: szánjon rá több időt.

Festő-családból származott – a család férfitagjai közül szinte mindenkinek köze volt e művészeti ághoz. A dédapja: Thomas van Aken Nijmegenben festett oltárképet, a nagyapja Jan költözött Németalföld akkor épp rohamosan gyarapodó városába s’Hertogenboschba – hogy aztán itt gyökeret verjen a család. Itt született, negyedik fiúként (lehetséges, hogy) Jeroen van Aken néven. Gyermekként átélhette a várost 1463-ban csaknem teljesen elemésztő tűzvészt. Csupa feltételes mód – nagyon keveset tudunk róla. Előnyös házassága révén (erről mondjuk pont tudunk) nem vált az ecset rabszolgájává, kedvtelésből hódolhatott a családban hagyományos művészetnek (most úgy mondanánk: saját stúdiót alapítva). A festőműhelyt, ahol testvérei és unokaöccsei dolgoztak, ahol ő is eltöltötte ifjabb éveit, amúgy is idősebb bátyja, Goessen van Aken vitte tovább. Lehet, azért vette fel a városa nevét, hogy a nevében is megkülönböztesse magát a hagyományosabb családi stílustól. Tényleg nem tudunk róla szinte semmit, holott a Miasszonyunk testvérület tagjaként ismert; ez a s’Hertogenbosch-i, szerzetesrendek mintájára alapult világi-vallási szervezet nemcsak a város gyülekezetének életét határozta meg akkoriban. A németalföldi főpapság és az uralkodó elit (az aktuális uralkodók: Jó Fülöp, Habsburg Miksa és Szép Fülöp is sorra) a tagjai voltak. Szóval kora elitjébe tartozott, annak is a legbelső köreibe, már életében ismert és népszerű volt, a képeit másolták hitelesen és félre – a műhelye virágzott. Jó pár korábban neki tulajdonított képről utólag kiderült, hagy valószínűleg valamelyik műhelye-béli névtelen tanítványa festhette. A kiállításon is számos esetben helyettesíti az embléma-képeit ilyen igényes, korabeli másolat. Nem kellett mecénást keresnie, jelképes összegekért adományozta egyházközségeknek, főuraknak a táblaképeit – és mégis: nincs róla egyetlen hiteles portré se. Tudjuk, mikor temették el, mikor mondtak érte halotti misét – de alig több a biztos, ha róla van szó.

Van olyan elképzelés, hogy a gazdag, sokfigurás képeken elrejthette magát, a portréját – azonosítják például a Szent János evangélista Pathmosz szigetén kép kis ördögfigurájával, aki ellopná a Jelenések írójától a tintát (szerintünk inkább megmérgezi valami halucinogénnel). Vagy azonosítják például A földi gyönyörök kertje jobb alsó sarkából ránk kitekintő (a képet uraló meztelenségben egyetlen felöltözött) alakkal. Van, aki szerint ugyanezen a képen ő lehet a „tojásember”. A rézkarc, ami a kor egyik ősnyomtatványában ékeskedik a neve felett, biztos, hogy nem róla készült. Nekem a legjobban Timi teóriája tetszik (beszélgettünk erről), hogy előtérbe tolva rejtette el magát: ő volt személyesen Szent János, az evangélista modellje. Mert ez a kép egészében pontosan leképezheti ennek a sajátosan rejtőzködő embernek a teljes attitűdjét. Hiszen éteri, tiszta, Új Jeruzsálemi a látomás, amire a Szent a szemét függeszti; pedig ő a leginkább bibliai horror, a Jelenések könyve szerzője. Fura mód pont a végítélet lejegyzője portréján található Hieronymus Bosch életművében az egy négyzetméterre jutó legkevesebb démoni – még az a szemüveges (megvénült) ördögfióka is inkább bohókás, mint ijesztő. Ilyen ember lehetett – gondolj bele, három egymást követő uralkodó kegyeit is élvezte egy forrongó korban, amikor egyszerre történt vallási megújulás és felerősödő boszorkányüldözés. Szegénylázadások és gazdag, kusza érdek- és harcvonalak korában tekintették értékesnek és veszélytelennek. Hiszen remek propagandaanyagot szállított, amivel egy olyan bigottan hívő uralkodót is sikeresen elbűvölt később, a halála után, mint II. Fülöp spanyol király. Aki az Escorialba gyűjtötte a művei általunk ismert javát. Szelíd bolond, aki szörnyeket delirál az ítélet jegyében – kiköpött János. Persze, lehet, hogy minden képén ott van...


A képei elmélyülésre késztető (most így mondanánk) meditációs objektumok, a kortársak számára sem egyértelműen alkalmazott (analógiák és előképek által olykor egyáltalán nem azonosítható) szimbólumokat – lehet, hogy tényleg elgondolkodtatni, hökkenteni akart. Van olyan művészettörténész, aki ebben a mélyen hívő ember saját visszahőkölését fedezi fel, van olyan, aki gunyoros akasztófahumort. Sok mindent beleláthatunk. Egy korszakhatáron festett, a reneszánszhoz sorolják, ahogy Raffaello-t, Da Vincit, vagy Rembrandtot – holott az ő megújulása még sokkal inkább a passiójáték, mint például az újra felfedezett antik drámák jegyében állt. A látomásossága divatot teremtett és ellenreakciót; a nagyok is (például Pieter Bruegel) rengeteget tanultak tőle, a következő nemzedék nagyra becsülte, de aztán az idők változásával viszonylag hamar ejtik és felejtik. Ez mintha a divat hullámára emlékeztetne – a hirtelen magasra csapó népszerűség hamarabb laposodik. A ráció ideje jött – és vele a (nemcsak anatómiailag) minél pontosabb, látvány-hű ábrázolás ideje. Persze az epigonjai is sokat tettek azért, hogy kimenjen a divatból, nagyon sokan csak a borzongatót ismételték belőle egyre gyatrább minőségben – kevesen jelenítették meg azt a kettősséget, ami minden alakját (a szentjeit) is jellemzi; hiszen még a démonai is hordoznak valami édenit, és a legtisztább alakjaiban is ott borzong valamilyen ecsettel teremtett árnyék. Elfelejtették, ahogy Bachot – a szürrealisták találnak rá megint; addig szinte alszik a kultúrában.

Ez a sok szó szinte mind a kiállításból, és kísérő anyagaiból... Hiszen ilyen mélységig nem ismertem, illetve mondjuk úgy, ennél mindenképpen felületesebben. A kiállítás legnagyobb erénye ez a szövegkörnyezet-építés. Ahogy kiteszik a forrásokat, a könyveket (például a Bestiáriumot); a forrás-magyarázatokat a képekhez, és ahogy aztán felmérik a hatását egészen Sebastian Salgado fotójáig, az példamutató. Egyetlen komplex gondolatmenetet hiányoltam mindebből: az akkoriban sokadszorra feléledő-felkavarodó különböző mágikus világképek eléggé kézenfekvő jeleit a képeken ez a racionális, józan kiállítás nem érinti. Holott a korban ez egyszerre evidencia az akár mélyen megélt hittel. Ahogy Rotterdami Erasmus sem kizárólag az értelem embere, ahogy Johannes Kepler nemcsak asztronómus, de asztrológus is, szerintem úgy játszik az okkult, a mágikus a festő képi világába is. Ezt nem itt taglalnám, mert külön bejegyzést érdemel. Itt már csak meg szeretném köszönni a Szépművészeti Múzeum elkötelezett dolgozóinak, a kiállítás szervezőinek ez a sokáig velem maradó, elgondolkodtató, vitára késztető, gyönyörűen összetett élményt.


2022. június 30., csütörtök

Koncertekről röviden: Tigran Hamasyan, Postmodern Jukebox, Olafur Arnalds

Programmal és örömmel dúsan rakott napokon vagyunk túl. Nem is árt; van elég fekete felhő a horizonton, közös és magánrémületek – nem taglalnám itt. Nagyon sok élményt nem fűztünk szóba ezekből, úgyhogy most rendhagyó módon három, egyenként teljes bejegyzést érdemlő koncertről is csak így, röviden számolnék be nektek. Csináltunk ilyet régebben, főleg Timi – s most kapóra jön, hogy felelevenítsem ezt a formát. Most, ha tehetjük, tényleg lubickolunk a befogadásban, legalább így csurranjon-cseppenjen valami mindebből erre a sokat dédelgetett, és most némileg elhanyagolt felületre.


Tigran Hamasyan Trio: StandArt (MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Úgy alakult, hogy erre a koncertre Pisti barátommal és a feleségével mentünk – egy koncertre, ahol a közönség jó része is zenészekből állt, s akik a végén állva tapsolták a triót. Ez valami teljesen eszelős, megismételhetetlen élmény, három, a saját hangszerén a jazz élvonalába tartozó, egymásra őrült mértékekig figyelő emberrel a színpadon! Tigran Hamasyan minden albuma teljesen más, minden albumán másból táplálkozva növeszt zenefákat, de a rá jellemző, teljesen elreppent, virtuóz módon; valahol folyamatosan őrizve mégis az örmény népzene és szakrális zene hatásait. Értelemszerűen nagyon sok (sokféle) partnerrel kollaborálva ezért. A StandArt anyagában jazz-sztenderdekhez nyúlt, Matt Brewer basszusgitáros és a dobos Justin Brown társaságában. Nagyon durván (sarkítva, igazságtalanul) fogalmazva megmutatták, mit ki lehet hozni a liftzenéből.

Itt aztán fokozottan érvényes, hogy ez a muzsika élőben az igazi. És hogy a jazz stúdióalbum arra jó, hogy felkészítsd magad az alapok ismeretével arra, amit egyébként tényleg csak a vájt fülűek képesek az utolsó porcikájáig követni. Mélyvíz volt ez, csak úszóknak, halatlanul innovatív, én ehhez kevés vagyok, azt viszont éreztem, hogy valami annyira sűrű zenében úsztatnak, mint eddig talán soha. Kris Defoort volt jellegében ilyen élmény. Pisti beleszeretett a dobos játékába és hangzásaiba, a koncert után odasündörögtünk a színpad széléhez, hogy megnézzük a szettjét – szerintem, csak aki dobol, tudja értékelni, mennyire egyedi. Azóta számos produkcióját vadásztuk le közösen, én meg szép ütemesen hallgatom végig Tigran Hamasyan elérhető albumait. Ez az ember az ördög zongorása. Muszáj hallanotok.


Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox (Papp László Budapest Sportaréna)

Ezt a jegyet dédelgettük egy ideje. Annak idején Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtő című filmjében ütődtünk rajongóvá az Oops!... I Did it Again miatt, a film azóta is visszatérőegység a lejátszóban, a zene meg nagyon sok napunk helyezte vigyorba a maga kétségtelen humorával. Ez a csapat megkérte a rajongókat, hogy öltözzenek alkalomhoz illően, a 20-as évek divatjának megfelelően – és ennek a kérésnek a közönség bő egyharmada eleget is tett. Tényleg megcsinálták nekünk Nagy Gatsby korát, sikamlósan modern alapanyagokból - swingbe oltva Michael Jackson Thrillerjétől, az egyik legirritálóbb Spice Girls-sikerig amit csak lehet; ez a csapat azzal játszik jót, hogy egyrészt megmutatja: bármelyik lebecsült zenei akcentus alkalmas rá, hogy zseniálisan add elő, másrészt fricskát oszt ki az egykori sikerek fennhordott nózijára azzal, hogy az interpretációjuk rendre jobban szól, mint az eredeti.

Óriási műsort nyomtak, és nagyot lovagoltak a szeretetünkön. Az Aréna berendezőit is dicséret illeti, bőven hagytak helyet a táncolóknak, jó sokan éltek is a lehetőséggel. Mert ez azért legelsősorban egy baromi jó bulizene, olyan, mint a Pink Martini, kevesebb szódával és jéggel, de több szórakoztató show-elemmel. Élvezet volt látni, mennyire piszokul élvezik ők maguk ezt az egészet – miközben a dolog feszes volt, és profi, tulajdonképpen örömzenéltek nekünk egyet. Ez a világturné a Covid miatt maradt félbe két éve, az énekes-konferanszié egy igen kedves-lelkes monológban köszönte meg nekünk, hogy játszhatnak nekünk, hogy vagyunk, hogy adjuk nekik az energiát – jelentem az érzés kölcsönös, nagyon örülünk, hogy vannak, hogy úgymond időgépbe teszik a popzenét.


Olafur Arnalds (MÜPA – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Klasszikus minimalista alapokon nyugvó elektroakusztikus zene. Iszonyat közel a repetitívhez, bár sokat távolodik belőle. Klasszikus és könnyű egyszerre. A kevés, de pontosan meglelt hangok zenéje. Szeretem őket, Ezt a boldog tehetségű izlandi srácot, meg Max Richtert, Ludovico Einaudit, meg a többi álmodót, aki a szférák zenéjét tapogatná. Ez pontosan a másik véglet, mint a legelőször bemutatott hang-áradás – éteri, tiszta muzsika. Távol van az indulattól, valahol kozmikus távol, és mégis, ugyanúgy rólunk és nekünk szól. Nagyon megbecsült zenésztársak segítségével – itt mindenki hozzájuthat a neki szentelt térhez, bőgővel, hegedűvel; a komponista-szólista alázatos kísérete mentén.

Olafur Arnalds nagyon pontosan érez. Van egy játéka, megénekeltet bennünket, egy zenei A hangot kér mindössze, amit aztán modulálva belesző az egyik dalának folyton (többek közt a mi A hangunktól) változó interpretációjába. A megosztón fenn van egy koncertje (Live at Sidney Opera House), ott rácsodálkozhatsz – én elég sokat hallgattam. Megdöbbentően más bomlott itthon a mi A hangunkból benne. Visszarezgett a feszültség, amit (nyilván) nem hagytunk a koncerttermen kívül, szigorúbb harmóniákban épült valami vigasztaló, meggyőződésem: belőlünk. A tehetsége, füle, a kezei által – írnám, de ez egyszerűen inkább jelenlét. Nagyon sok zenészt, előadót, művészt szeretek körömszakadtig, de Olafur Arnalds masszív és mégsem nyomasztó jelenlétéhez kevesen foghatók. Talán csak egy fiatal magyart ismerek: Gerlóczy Zsigmondot, aki ennyire jelen van ott, ahol, amikor – bár nem ugyanarra utaznak a billentyűkön, az attitűdjük rokonnak érzem. Olafur Arnalds az angyalok zongorása. Valami tényleg lehet abban az izlandi levegőben, hogy ilyen emberek teremnek azon a szigeten.

Három teljesen különböző, de egyként elragadó élmény. Közös bennük még, hogy szívesen egyiket se hagytam volna ki. Hallgassatok élőzenét! Nem pótolja, csak megidézi a rögzített. A lejátszón fülbe játszott fogyasztás.

Tér kell a hangnak,
húzd ki füledből -
ne fal legyen, hanem híd.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...