Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent szó

„Ez csak egy mese volt, mondja Eddának. Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megtörtént.
Edda végtelenül szomorúan néz rá.
Nem számít, hogy tényleg megtörtént-e. Valaki kitalálta és leírta, én pedig felolvastam, és most már mindig létezni fog. Bármikor elővehetem és elmondhatom, ezzel fájdalmat okozva magamnak és másoknak. A történeteket nem lehet el nem hangzottá tenni, ha egyszer elmondtuk őket.”
 
Egy fiatal izlandi nő, Edda pár nappal gyermeke születése után eltűnik – szokványos krimifelütés, nemde? Edda sikeres influenszer, látszólag tökéletes élettel, tökéletes férjjel, cuki kisbabával. Instagramja alapján traumáknak nyoma sincs. A rendőrség hétköznapi szülés utáni depresszióra gyanakszik, majd előkerül, mondják – aztán amikor kiderül, hogy Edda New Yorkba utazott, és tetemes mennyiségű pénzt vett fel eddig családja által nem ismert cégéből, már ezt se mondják, hisz nyilvánvalónak tűnik, hogy nincs itt semmi látnivaló, elege lett, elment, új életet kezdett. Ügy lezárva. Persze a nő családja nem engedi el ilyen könnyen a dolgot, az anyja Edda öccsét küldi utána, mint az egyetlen embert, akinek esélye van megtalálni kvázi-ikertestvérét a nagy almában.
 
Einar pedig a nyakába veszi Amerikát, nyomozása a New Yorki könyvtárba vezeti, és ezzel a már nem is annyira szokványos folytatással kibomlik előttünk egy egyáltalán nem szokványos család története, és két kisgyereké, akik „mintha ketten adnának ki egy egészet”. Edda és Einar közös apától születtek, két hónap különbséggel. Amikor a két anya, Julia és Ragnheiður rájöttek, hogy ugyanaz a pasi ejtette teherbe őket, aztán táncolt ki elegánsan az életükből, az első sokk és haraghullám után valamiféle groteszk véd- és dacszövetséget kötnek: összeköltöznek és együtt nevelik fel a gyerekeket. Edda és Einar így nőnek fel, mintha ikrek lennének, mindkettőnek két anya jut, és egy sosem jelenlévő apa. Egymás tökéletes kiegészítői ők: Edda a csodagyerek, aki már óvodás korában folyékonyan olvas, mindent megjegyez, a legbonyolultabb szövegeket is képes visszaidézni, az iskolában brillírozik, de társaságban visszahúzódó, igazi magányos könyvmoly, enyhe autisztikus beütéssel. Einar pont az ellenkezője: diszlexiás, a suliban épphogy elboldogul, de a társaság központja, a természet szerelmese, könyvek helyett túrázik, vadászik, halászik. Edda kettőjük helyett olvas, Einar kettőjük helyett él, aztán este, a titkos padlásfészekben megosztják egymással élményeiket.
 
Csakhogy a csodagyerek Edda szuperképessége nem is annyira biztos, hogy áldás és nem átok. A hiperlexia jelensége kevésbé közismert és kutatott, mint ellenpárja, de kamaszkorára Edda kezdi azt érezni, nem bírja tovább. Hogy szétrobban a feje a rengeteg információtól. Hogy az, hogy a történetek, melyeket egyszer elolvasott, ott élnek benne, és semmire nem tudja a feledés homályát borítani, megkeseríti az életét. Így formálja át magát magányos kis könyvmolyból menő influenszerré: sarokba vágja a könyveket, többé ki sem nyit egyet sem, és magára ölti a trendi, felszínes véleményformáló szerepét. Az átlagos csajét, akinek eszében sincs filozófiával mérgezni a cuki instasztorikra vágyók mindennapjait. Aztán egy nap borul minden, és kiderül: Edda még sokkal több titkot rejtegetett, mint azt családja hitte volna.
 
De hogy kerül egy szokványos eltűnéses krimibe Szókratész és miért Szent szó a könyv címe? Mi köze Edda lelépésének a hiperlexiát vizsgáló kutatókhoz és az emberi elmét az írás-olvasás utáni világra felkészíteni próbáló kísérletsorozathoz? Nagyon is sok, és ez az igazán különleges Björnsdóttir regényében – ugyanakkor sajnos ez a legnagyobb döccenője is. Amit olvasunk, egyszerre krimi, családregény és szépirodalomba hajló filozofálgatás az írott szó hatalmáról – csak sajnos a téma súlyához képest a megvalósítás, és különösen a végkifejlet hagy maga után hiányérzetet. Sokáig nagyon szépen tartja egyben a szálakat a szerző, csodálatos dinamikát ad a történetnek az elbeszélő és az idősík váltakozása, ahogy kibomlik az évtizedekkel korábbi történet, az egyenesen mesteri, ahogy az is, hogy - mintegy az írott szóval szemben a gondolkodás magasabbrendűségét kihangsúlyozandó (és egyben idézőjelbe is tevő) - az egyik szál elbeszélőjének (elgondolójának) a stroke után lábadozó, önmagát kifejezni képtelen, fejébe zárt Ragnheiðurt teszi meg. Viszont a befejezésben mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a rengeteg érdekes kérdéssel, amit felvet. Jó krimihez méltón megoldja az eltűnést, felvillantja egy disztópikus sci-fi lehetőségét, de a szent szó témája ott marad a levegőben lebegve, mint egy megválaszolhatatlan kérdés. És most, hogy ezt leírom, tulajdonképpen érthető is ez így, hisz a kérdés - melyre nekünk is megvan a magunk verziója: Ment-e a könyvek által a világ elébb? - megválaszolhatatlan.
 
Hogy az írott szó az emberiség legnagyobb ajándéka-e vagy a legveszélyesebb fegyver, sosem fogjuk tudni eldönteni. Björnsdóttir Szókratészt idézi Platón Phaidroszából:
„Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak. Azt gondolod, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.
Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut a műértőhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem.”
 
Nekem meg óhatatlanul Margaret Atwood jut eszembe (akinek hatását többször éreztem az olvasás során) és a MaddAddam végkifejlete:
„Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”
Akkor ezt írtam erről:
„…a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.”
 
Most is ugyanígy vélem. Az írott szó egyszerre a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver – ugyanakkor én biztosan nem szeretném megélni azt a világot, amelyben már elfelejtettük az írás és olvasás képességét. Mert sajnos azt is látnunk kell, hogy a disztópikus sci-fi, amely előtt Björsdóttir finoman fellebbentette a függönyt, de mélyebben nem ment bele, már itt van a küszöbünkön.

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

R. F. Kuang: Sárga

„Istenem, de hiányoznak a középsulis évek, amikor felcsaptam a füzetemet és egy üres oldalban a lehetőséget láttam, nem a tehetetlenséget! Amikor még tényleg örömet szerzett, ahogy a szavakat és mondatokat egymásba fűztem, csak hogy megtudjam, hogyan hangzanak. Amikor még az írás a puszta képzeletről szólt, hogy elvigyem magam valahova máshova, hogy alkossak valamit, ami kizárólag az enyém.
Hiányzik az írás abból az időből, amikor még nem ismertem Athena Liut.
De aztán belépett az ajtón a professzionális könyvkiadás, és az írás hirtelen a szakmai irigykedés és a homályos marketingbüdzsé tárgyává vált, meg az előlegeké, amelyek összehasonlíthatatlanok a pályatársaid előlegeivel. A szerkesztők fogják magukat, és belekutyulnak a szavaidba, a víziódba. A marketing és a nyilvánosság arra késztet, hogy több száz oldalnyi gondos, kiforrott elmélkedést cuki, tweet-méretű vitatémákra szoríts le. Az olvasók elvárásokat támasztanak – nemcsak a történet, hanem a te politikai hozzáállásod, a filozófiád, a morális témákban mutatott kiállásod felé is. Nem a műved, hanem te vagy a termék: a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt álláspontod, amelyek amúgy a való világban az égadta világon senkit nem érdekelnek.
És ha a piacnak írsz, akkor nem számít, milyen történetek lángolnak benned. Az számít, amit a közönség látni akar, és egy philadelphiai heteró fehér csaj álmodozásaira magasról szarik mindenki. Újat és egzotikusat akarnak, valami diverzet, és ha továbbra is ezt akarom csinálni, akkor ezt kell megadnom nekik.”
 
Hű… Önmagában ez az idézet megérne egy posztnyi elemzést, és még mennyi minden van ebben a könyvben! Nem olvastam még semmit R. F. Kuangtól, bár a Mákháború évek óta itt figyel a polcon, de pont ezen évek alatt én úgy érzem, kinőttem a történelmi fantasy-korszakomat – lehet, át kéne ezt gondolni, mert a lányka tud írni, az biztos. Mondjuk nem tudom, hogy a Sárga után ugyanolyan szemmel tudnám-e olvasni az „ügyeletes ázsiai kirakatszerző” (erről még később lesz szó) kínai történelmi fantasy regényeit, mint tudtam volna azelőtt. És egyből eljutottunk a könyv legfontosabb kérdéséig: számít-e a szerző személye? (Persze, hogy számít.) Kéne-e számítson? (Nem.) Jobb lenne-e nekünk, ha gőzünk nem lenne, hogy ki írta az adott művet, és koncentrálhatnánk kizárólag arra, ami a két borítólap közt van? (Naná – helló, Elena Ferrante!) És akkor még a diverzitás témakörét nem is érintettük, meg a végletekig tolt polkorrektséget. (Egyáltalán, leírhatom én azt, hogy sárga?) Nomeg: vajon Kuang fordítói szerte a világon bírnak-e kisebbségi identitással? Manapság fordíthat egyáltalán többségi társadalomhoz tartozó fordító kisebbségi művet? (Lásd az Amanda Gorman versei körüli fordítási mizériát.)
 
June Hayward majdnem önhibáján kívül találkozik ezekkel a kérdésekkel, melyek közül valójában egyikre sincs felkészülve. Majdnem önhibáján kívül, mert hát az egész hercehurca egy nagy hibával kezdődik: June, a közepesen sikertelen író (akinek egy könyve jelent meg eddig, de sem utánnyomásra, sem folytatásra nemigen mutatkozik igény) egy nap tanúja lesz irigykedve csodált (frászt, gyűlölt) egykori egyetemi évfolyamtársa és majdnem-barátnője, a sikeres (értsd: amerikai módra sikeres - New York Times bestsellerszerző, díjakra jelölt, hatszámjegyű előlegekkel megdobált, agyonistenített és az irodalmi diverzitás kirakatfigurájává tett) Athena Liu halálának. A csodagyerekből a fél világ által sztárolt fiatal íróvá lett Athena groteszk halála páratlan lehetőséghez juttatja June-t: ellopja barátnője frissen elkészült, és mindenki előtt titokban tartott kéziratát, hogy aztán átdolgozva a sajátjaként adja ki. Jó, azért Kuang erősen karcolja a valószerűtlenség határait azzal, hogy a huszonegyedik században egy sztárszerző írógépen írja műveit (oké, mondjuk egy sokezer dolláros vintage darabbal lehet stílust formálni és biztos hoz pár plusz like-ot az instán); hogy sem az ügynöke, sem a kiadója, sem a fiúja nem tudott semmit arról, min dolgozik; hogy nem osztott meg semmit a kutatásairól a közösségi médiában (noha az egész életét gondosan dokumentálta) – de fogadjuk el ezt a kis döccenést.
 
June hazaviszi hát a kéziratot, aztán dolgozik rajta pár hónapot, átformálja, utánajár, kutat ő is annyit, mint Athena, valóban méltó módon fejezi be a művet – amit aztán a sajátjaként ad el. A kiadói marketingstratégiának köszönhetően már mint Juniper Song. Ó, mennyire ironikus, hogy valóban ez a név szerepel az útlevelében, hogy az épp hippi korszakát élő anyja születésekor indián áthallásként adta ezt neki a közhelyes Hayward mellé! Valójában senki nem hazudik itt, senki nem állítja, hogy a Song névnek lenne bármi ázsiai kötődése, az, hogy az ügyes sajtófotós épp úgy állítja be a szerzői profilképen, mintha mandulavágású szemei lennének, csupán a véletlen műve… Ezt az egyet valóban June javára lehet írni: sose hazudott az identitásáról. Az, hogy a közönség kezdettől azt látta bele, mert azt várta, hogy egy, az első világháborúban a franciák és a britek mellett harcoló kínai munkáshadtestről szóló könyvet kizárólag ázsiai szerző írhatott, valójában nem az ő ügye.
 
Lehetne ez egy végtelenül egyszerű narratíva is: June ellopott egy kéziratot, amit sajátjaként adott el, ez a szerzői jogok megsértése, köztörvényes bűncselekmény, ejnyebejnye, pont. Ám valójában senkit nem ez érdekel. Ha June történetesen ázsiai lenne, legalább annyira, mint Athena Liu, akkor senki nem kérdőjelezte volna meg, hogy az ő műve-e, hogy van-e joga kínai témáról írni, hogy kizsákmányolta-e a halott barát szellemiségét azzal, hogy mert olyan témáról írni, ami inkább „Athenáé” kellett volna legyen. Mert ugyan írhat-e egy fehér, hetero, középosztálybeli amerikai nő kisebbségi létről? Írhat-e ázsiai munkásokról, norvég leszbikusokról, magyar egyedülálló anyákról? Írhat-e férfi szerző „női” témákról vagy nő szerző „férfi” témákról? Ad absurdum, írhatok-e én kritikát egy norvég pasi vagy egy kínai nő vagy egy amerikai transzszexuális könyvéről innen, a kis magyar valóságomból? (Nomeg, visszafordítva a szerző felé saját fegyverét: írhat-e egy ázsiai származású szerző egy olyan fehér szerzőről, akit épp az ázsiai téma „jogosulatlan” használata miatt hurcolnak meg?)

 
June pikk-pakk a kiadói machinációk, a közösségi média trolljai és a diverzitás önjelölt papjainak háromszögében találja magát. A kiadónak nyilván kb bármi jó, ami feljebb tornássza az eladásokat, a negatív reklám is, naná; elég, ha June cserkészbecsszóra megesküszik, hogy nem lopta el Athena könyvét, lapozzunk. A twitter foteltrolljait ismerjük: nekik csak az kell, hogy valakit gyorsan és véresen szétcincálhassanak, aztán miután meg is köpködték a hulláját, pár hét múlva újabb áldozat után néznek. A diverzitás szószólói a legrosszabbak: ők azok, akik újra meg újra megkérdőjeleznek mindent, amit June tesz – és itt nagyon hamar összemosódik az önérzet, hogy van-e joga egy fehérnek írni a kínai munkásokról és a sértettség, hogy már megint egy fehér zsákmányolja ki őket, és húz hasznot a szenvedéseikből. Így lesz a szerző, akit akár jó szándék is vezérelhetne, hogy felhívja a figyelmet egy valóban elhallgatott történelmi tragédiára, hirtelen gonosz kizsákmányoló, aki csak hasznot akar húzni az elnyomott népcsoportokból.
 
Így cincálódik széjjel végül az elején még szent Athena öröksége is – hisz ő sem tett mást, csak hasznot húzott felmenői szenvedéseiből, megírta a történetüket, aztán sütkérezett az „elnyomott kínai kisebbségi író” szerepében, noha valójában brit magániskolából került a Yale-re, és sosem tanult meg mandarinul (amit egy kínainak elnézünk, de egy fehérnek már nem). Így lép be a képbe az Athena örökségét és June-t egyaránt gyűlölő „másik” ázsiai szerző, aki látta Athena felemelkedését, és látta, hogyan szorít le mindenki mást a piacról – mert hát kell a diverzitás, de azért elég egy szezonban egy kínai tematikájú megjelenés, és ha már megvan az ázsiai kirakatszerzőnk, akkor nem kell még egy, nézhetsz más munka után.
 
Pszichothrillerként van pozicionálva a könyv, June szépen lassan beleőrül a folyamatos vegzálásba, a vége pedig tartogat egy-két brutálisnak szánt csavart (mondjuk én másfelé csavartam volna, még pszichosabba); ennek ellenére a cselekmény és az, hogy mi lesz June sorsa, megírja-e a nevét tisztázó művet valaha, vagy belefullad a könyvkiadás és a közösségi média mocsarába, igazából nem is számít. Ami számít, az a kérdés, amit újra meg újra fel kell tennünk magunknak: mi adja valójában egy könyv (vagy bármilyen műalkotás) értékét? A szerző személye? A megélt tapasztalatai? A témája? A bátorsága? A polgárpukkasztása? Vagy pusztán és meztelenül az, ami a lapokon van? Egyáltalán, lehet-e függetleníteni ezeket egymástól? Olvasás közben számtalanszor tolakodott az elmémbe Elena Ferrante (épp a Sárga előtt olvastam Gomolygás című esszé- és interjúkötetét), aki huszonéve küzd azért (és dörgöli újra meg újra az rejtőzködését firtató újságírók orra alá), hogy elfogadtassa: csak a mű számít. Ezen a ponton adja magát a kérdés: vajon ha egyszer mégis kiderülne, hogy Elena Ferrante nem egy nápolyi nő, ahogy mindenki véli, hanem mondjuk egy japán férfi, az levonna bármit a Briliáns barátnőm értékéből?
 
Mondanám, hogy rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után a könyv, de igazából ami számomra a legnagyobb tanulság ebből, az épp az, hogy túlságosan is sokat gondolkodunk manapság a könyvekről. Lehet, abba kéne hagynunk a folytonos méricskélést, töprengést, szerzői életekben vájkálást, hatások, ellenhatások, divathullámok és ostoba szerzői megnyilatkozások elemzését és egyszerűen hagyni, hogy az, ami a kötet lapjaira van írva, hasson ránk. Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek.

*****

Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek – írom, s rögtön előtolakodik a szerző, akivel nehezen, de úgy tűnik, csak barátok lettünk, és akinek autofikciója az elmúlt két évem egyik legnagyobb kalandja (s még koránt sincs vége): Karl Ove Knausgård. Aki a saját személyéből csinál vállaltan és szándékoltan attrakciót. Amely attrakcióról képtelenség lehasítani a szöveget – pedig megállna az önmagában is. De vajon tényleg megállna? Mennyiben adja a kortárs szépirodalom egyik legnagyobb teljesítményének értékét a szerző gesztusa, amellyel a szemünk előtt hántja le saját bőrét és szór sót a sebbe? Erre maximum egy párhuzamos univerzumban tudnánk válaszolni, ahol a körítés nélkül olvashatnánk a Harcom sorozatot. Addig is, marad nekünk ez a dilemma. Szerencsére az én virtuális polcomon azért elég jól megfér egymás mellett Ferrante és Knausgård. 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Tót Barbara

Évösszegzés helyett - 2024

 Minden kedves és kitartó olvasónknak nagyon boldog új esztendőt kívánunk! Bár 2024 nagy részében a blog tetszhalott állapotban leledzett, még itt vagyunk, ha egyéb szenvedélyek el is viszik a fókuszt, olvasunk, nézünk, hallgatunk; járunk színházba, koncertre. Bár ígérni nem szeretnénk semmit, szándékaink szerint jövőre mindenképpen többet fogunk írni! 

Nézzetek vissza időről időre, hátha meglepetés ér 😉

Boldog új évet! 

Szolid utalás egyéb szenvedélyekre - bővebben lásd a tavalyi évösszegzőt 😀

Karl Ove Knausgård: Élet

„Mégis így teltek a hétköznapok, csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem, kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
 
Túl a Harcom sorozat negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs, egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá, hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
 
De most előttünk az Élet – a tizennyolc éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba. Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát, lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást, amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
 
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról, hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti) az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra, hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos, kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
 
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette… Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem különböznek semmiben a sajátjainktól.
 
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor, épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék 

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert

Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.

 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.

 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.

 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.

 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.

 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.

 

Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.

Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3.

„Ezzel a Vernonnal kapcsolatban minden zavaros. Már az is, hogy hogy a fenébe tudott az utcára kerülni. Ilyen villámgyorsan. Hogy elveszítette a lakását, oké, az világos. A gazdasági válság, meg aztán már nem is fiatal, nem maradt kapcsolatban a családjával. De mégis, ha húsz évig volt egy lemezboltod, csak van annyi ismerősöd, hogy ne kelljen három hónap múlva már az utcán aludnod… És a másik: hogy lehet, hogy ez a rokonszenves, de egy rohadt tök karizmájával bíró pasi a Buttes-Chaumont bálványává változott? A pasi odakint alszik, izzadságszaga van, proli csizmát visel, és mégis, mint Jézust, aki megúszta a keresztre feszítést, egy tucatnyi napkeleti bölcs veszi körül és mindennap ajándékokkal halmozzák el. Vernon kiválaszt egy fát, letelepszik alá, és az emberek elé járulnak. Naná, hogy Gaelle hallott róla a Rosa Bonheurben. Sőt másról sem szokott hallani, csak Vernonról. Egyszer ő is elment, hogy megnézze magának a bandát. Bepiált heteró nyárspolgárok. Még Kikót is beszippantották. Amikor Kiko megtudta, hogy Subutex a parkban lóg, pokoli rosszkedvűen elindult, mintha azt mondaná: majd én beverem a mocskos pofáját, hogy megtanulja, máskor ne lépjen le a kokómmal… És másnap reggel jött haza, és három hétig csak Jethro Tullt hallgatott. Semmi buli, semmi szexparti, csak zene fülhallgatóval és drogok. Még melózni sem ment. Ami még soha nem fordult elő vele. És dőlt belőle a szó, összevissza hadovált, hogy szerinte Isten hamarosan újra megszületik, minden logaritmusok összessége lesz, és csak ő tudja majd megmenteni a bolygót és az emberiséget, és hogy valakinek meg kell írnia azokat a programokat, amik megtaníthatják az embereket, hogyan éljenek működőképes közösségekben. Gaelle meg van róla győződve, hogy ha már a yuppie-k is belebolondulnak a spiritualitásba, rohadtul nehéz idők következnek.”
 
Mostanában sokat vekengek magamban azon, hogy hiányzik az olvasmányélményeimből az igazi meglepetés, az a fajta gyomorszájon vágós, minden agysejtet megmozgatós, lélegzetelállítós élmény, ami az első Atwoodok, Franzenek, Dan Simmonsok, Kim Stanley Robinsonok olvastakor elfogott. (Legfontosabb gondolatformálóm nem is említem, Woolf munkássága már rég több, mint irodalmi élmény – hozzá fogható hatást nem is várok, ha mégis jönne, ajándéknak venném.) Bármily nagyképűen hangozzék is, olykor megfogalmazódik, hogy mintha már mindent olvastam volna egyszer. Nem tudom, hogy a kor, az olvasott könyvek egyre növekvő száma okozza-e (nyilván összefüggésben az előbbivel), vagy a ráfordítható figyelem és idő csökkenése (ne legyünk álszentek, én sem tudok már olyan osztatlan figyelemmel kapcsolódni a kezemben lévő könyvhöz, mint 10-20 éve, okostelefon előtti, végtelen nyári szabadságos időkben); netán az, hogy amióta jobban ismerem a könyvpiacot, módszeresen azokhoz a könyvekhez nyúlok, amiktől tudom, mit várhatok (irodalmi buborék?).
 
Virginie Despentes jó ezeroldalas trilógiájához úgy nyúltam, hogy semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy a fülszöveg felidézte Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomábanjának hangulatát – és az utóbbi években bármi egy kicsit is felidézi Az elszúrt idő nyomában hangulatát, arra azonnal rá kell ugranom. Nem ismertem a szerző botrányos korai munkásságát, ahogy az élettörténetét se. Csak vártam egy rock’n’roll regényt, hátha segít csillapítani az Egan-éhségemet. Sikerült. Sokkal több is. Túl azon, hogy a Vernon Subutex kicsit valóban olyan, mintha Az elszúrt idő nyomában és a Javíthatatlan optimisták klubja bedrogozott szerelemgyereke lenne, végre megajándékozott azzal a tátott szájú rácsodálkozással, amire oly régóta vártam, rányitotta a szemem új világokra, új nézőpontokra, és a végén adott egy akkora pofont, hogy a fal adta a másikat. Rutinos olvasóként nem vagyok büszke rá, hogy nem jöttem rá korábban, mire is hegyeződik ki a regény, ám élménykeresőként baromira boldog voltam, hogy igen, végre így meg tudtak lepni…
 
Pedig az első kötet még annyira kiszámíthatóan indult… Vernon Subutex, az ötven körüli egykori lemezboltos elveszti a lakását, és miután a legtöbb elérhető cimborájánál, egykori vevőjénél, korábbi nőjénél eltölt pár napot, és mindegyiküket vagy megsérti, vagy meglopja, vagy szimplán kölcsönösen rájönnek, hogy a másik gyökér, az utcán találja magát. Vernon az egykor menő rock’n’roll arcok közül ahhoz a kaszthoz tartozik, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy eljárt felettük az idő. Miután a kétezres évek zeneletöltési hulláma kinyírta a lemezboltját, nem volt hajlandó betagozódni a modern társadalomba, ahogy nem volt hajlandó továbbvinni a lázadást sem, és beállni bármi vagy bárki mögé – csak sodródott. Amíg kitartott a gyűjteménye, fenntartotta magát a netes eladásból. Miután elfogytak a lemezek és relikviák, rátalált az egykori vevőjéből világsztárrá kinőtt Alex Bleach-re, aki időnként kisegítette, hogy ne lakoltassák ki. De tőle sem kért többet. Vernon nem vár semmit az élettől, nem törekedik semmire, se célja, se vágya, csak megy tovább, mint egy zombi, pecóról pecóra, egyik adag piától és kokótól a másikig. Egyetlen vagyontárgya néhány kazetta, amelyekre halála előtt Bleach felrögzítette „önvallomását” – és amire lassan fél Párizs kezd vadászni.
 
Mi pedig szép lassan megismerjük ezt a „fél Párizst”. Az első kötet felvonultat Vernon egykori vevői, ismerősei, haverjai és üzletfelei, valamint az ő haverjaik és üzletfeleik, no meg azok ellenségei közül nagyjából 333 alakot, akiknek többsége külön nézőpontot kap – sokszor úgy, hogy az olvasónak a leghalványabb fogalma sincs, az a csaj, akinek a gondolataiban épp elvesztünk, ugyan milyen kapcsolatban van Vernonnal, ha egyáltalán… Aztán kiderül, hogy Bleach egykori pornós szeretőjének a volt kollégája, akit tök véletlenül talált meg annak lánya, akinek a barátnője egyébként Vernon egyik egykori törzsvevőjének a lánya… Színes, szagos, kibaszott gyorsan pörgő kaleidoszkóp az egész, egy idő után jobban járunk, ha nem is akarjuk követni, hol vagyunk éppen, csak felülünk a hullámokra.
 
Közben megismerjük a mai francia társadalom alulnézetét. Mert ugyan itt-ott feltűnik egy karótnyelt feleség a Marais negyedből, azért a Vernon körül gyülekező társaság tagjai többnyire elnyomottak, kisebbségek, a kapitalizmus kárvallottjai, vagy különböző szélsőségek foglyai. Egymásnak adják a stafétát egykori pornósok, transzok és transzvesztiták, filozofikus hajlamú hajléktalan, lottónyereményét titkoló lecsúszott alkesz, sikertelen forgatókönyvíró, netes bértroll, rockzenészből lett unalmas irodista, unatkozó egykori kirakatfeleség, aki volt férje pénzét költi, szélsőjobbos fiatalok és szélsőbalos munkások, asszimilálódott muszlim professzor és vallási fanatizmussal kacérkodó lánya. Mindenki keres valamit, ami fogódzót adhat a mindennapok kilátástalansága és értékválsága közepette, és ahogy látjuk magunk körül is, az esetek többségében a gyűlölet lesz az. Gyűlölet bárki iránt, aki más. Aki másképp öltözik, gondolkodik, él, veszi a levegőt. Ez az, ami valójában sokkal szorosabban összeláncolja még az egymással szembenálló szélsőségeket is, mint bármelyiküket a „polgári” társadalom bármely közepesen konszolidált képviselőjével. A nyílt gyűlölet, a finomkodás és az álságos elfogadás teljes hiánya, no meg a közös ellenségkép: a kapitalizmus nyertesei. Mint a mindenható producer, aki szintén Vernonra vadászik, mert úgy hiszi, Bleach kazettáin rá nézve terhelő infók is vannak.
 
Egyvalami tudja átütni a mindenkit betemető gyűlölet és ellenségeskedés falát: a zene. Despentes regénye ebből a szempontból valóban igazi rock’n’roll – Vernon valóságtól elrugaszkodott története, a Bleach hipnotikus hanghullámaira kevert zenéi, a köré szervezett elvonulások felidézik a hippimozgalom gyökereit: csak zene legyen és szerelem (meg némi tudatmódosító szer) és az egész világot meg tudjuk váltani. Legalábbis saját magunk számára. És annyira visz magával a szöveg, felülsz a zene hullámaira (több tucat műsorlistát találsz a Spotify-on Subutex zenéivel), elhiszed hogy igen, létezik ez a harmónia, hogy kivonulhatsz a világból, hogy ki lehet csekkolni a kapitalizmusból, a megfelelési kényszerből, a társadalom által ránk aggatott szerepekből. Hogy létezik olyan idill, ahol nem számítanak a kulturális konnotációk, a fajok, a nemek, a különböző mesterséges identitások, csak a természet, vagy a zene, vagy a hanghullámok, vagy a csillagok, vagy a napfény pászmáinak csillogása… Tök mindegy, miben is találnád meg a saját idilledet. Tök mindegy, mert a valóság úgyis közbeszól, és szétrombol mindent. A hullámvasútról le kell szállni.
 
Innentől spoileres leszek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, inkább ne olvasd el az utolsó bekezdést, elégedj meg azzal, hogy számomra ez volt az év eddigi legjobbja, picit visszahozta a művészet erejébe vetett hitem, és nagyon sajnáltam, hogy lerepültem arról a hullámvasútról…
 
Szóval a valóság közbeszól… Annyira okosan építi fel Despentes a lopakodó tragédiát, hogy tényleg zavarba ejtő, hogy nem vettem észre, mire is megy ki a játék. Sokáig értetlenül olvastam, mire fel ez a rengeteg karakter, amit a jobb- és baloldali szélsőségekre, a bevándorlók iránti gyűlöletre és a francia társadalom mélyén megbújó faji ellentétekre szántunk, de aztán minden szépen megkapta a maga helyét - együtt adták ki ezt a remek társadalmi tablót. Aztán jött a pofon, ami visszamenőleg is mindent átszínezett. Hisz minden szélsőség szemében a legnagyobb vörös posztó a szabadság. A felszabadult öröm, a fityiszt mutatás mindennek. Olyan természetesen csúszunk bele abba, hogy ez a hippi társaság az ezoterikus elvonulásaival felkelti a megkeseredettek gyűlöletét, hogy az már fáj. Fáj, mert annyira valóságos. És Despentes nem áll meg itt. Mert van egy nagyobb erő, ami vallások, ideológiák, szélsőségek és politikai pártok felett áll: a pénz. Az igazi gyomros a kérdés: mennyire elképzelhetetlen, hogy egy bosszúszomjas, magát mindenhatónak képzelő producer bepaliztat a neten pár szélsőséges fiatalt és megrendel egy ideológiával nyakon öntött mészárlást, hogy aztán még gennyesre is keresse magát a történetet feldolgozó sorozaton? Elképzelhetetlen? Vagy a szórakoztatóipar működése, a mindig egy kicsivel sokkolóbb igénye egyenesen ide vezet? Meddig jutottunk a lemezboltokban zenét hallgató és az élettől semmi mást nem váró zeneőrültek világától? És vajon visszatérhetünk még oda? Van hely, ahova kivonulhatunk a minket körülvevő őrület elől? Van élet, ami még élhető, vagy tényleg csak a pénz utáni hajsza, az örök ellenségeskedés és az elvárásoknak való megfelelés kényszere van? Rohadt kiábrándító regény a Vernon Subutex, de megéri a rá szánt időt. Az utóbbi évek egyik leginkább felrázó olvasmánya.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Munkácsy, a festőzseni (Móra ferenc Múzeum, Szeged)

A Móra Ferenc Múzeum kiállítását tényleg ajándékba kaptuk Szegedtől, nem készültünk rá, nem tudtuk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni. De a hídon átbuszozva azonnal megragadta a figyelmünket az épület kapuzatára helyezett beharangozó – balról az Ásító inas (amúgy kuriózum) egész alakos változata, jobbról egy tipikus, parkba helyezett szalon-zsáner, amelynek testvéreivel Munkácsy tényleg bitang jól keresett. A mesterjegy és másfelől az arculat, amitől igazi sztár lehetett a saját korában, elit polgári életvitellel.
 

A hatalmas igénnyel festett óriásvászon egyik színvázlata: Krisztus Pilátus előtt (figyeld, ahogy Pilátus valójában nem figyel...)

A kiállítás alapját Pákh Imre amerikai magyar üzletember gyűjteménye képezi, aki az első rácsodálkozás után tudatosan vásárolta fel a festő elérhető alkotásait, mintegy teljes körképet adva a számos zsánerben könnyed kézzel nagyot alkotó Munkácsyról. Bepillantást enged az életmű kevésbé ismert részébe, hiszen a képek jókora része már a műteremből, elészültük után egyből (főleg amerikai) magángyűjteményekbe vándorolt, akkor is, ha nem konkrét megrendelésre készültek. Munkácsy a jelek szerint nemcsak drámai erejű képek festője, de kiváló üzleti érzékkel megáldott ember is volt – miután befutott, tudatosan figyelte a trendeket és nem szégyellte kiszolgálni őket. Így látható ebben a gyűjteményben néhány tipikus szalon-zsánerképe, sőt, a minden hűség nélkül „historizáló” zsánerbe tartozó néhány alkotása is (ezek a korban nagyon népszerű lakberendezési kiegészítőnek számítottak). Másrészt a pálya korai, felívelő szakaszából szintén igen fontos képeket és rajzokat sikerült Pákh Imrének a gyűjteménybe illeszteni, elmondható, hogy így a festő minden fontos korszakát egy vagy több mű képviseli.
 

A  kis cukortolvaj. Ugyanaz az igényesség, egy kis bagatellen...

...ami nyakon csíphető a Parkban című képén is.

Számomra az igényes, fotográfiákkal is bőven megtámogatott tárlat talán legnagyobb erénye, hogy tovább árnyalta az anno nagyon szeretett, Dallos Sándor által írt A nap szerelmese, meg az Aranyecset által bennem kialakult képet Munkácsy Mihályról. Az évek folyamán már jócskán megkopott bennem az egykori fénye, bár mindmáig hálásan köszönöm az olvasás egykori élményét az írónak. Olyan mélyen érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem - írtam anno egy régi bejegyzésben.
 

Az újrahasznosítás: ruha, beállítás...

Sokáig nem engedett el, hogy egy ilyen életmű akkor hiteles, ha az élet is dráma. Időközben persze tényleg sokat árnyalódott ez, de ennyire korrekten egyszer sem került elém, mennyire kiegyensúlyozott, nagypolgári életet élt Munkácsy, mennyi humorral és iróniával szemlélte önmagát és a helyzetét. A piperkőc figura, aki a legjobb nyári öltönyében ül modellt portréhoz, palettával a kezében (nem éppen festésre való ruhában – fogalmaz a kép melletti felirat) is Munkácsy Mihály; meg a Golgota képéhez magát modell gyanánt megfeszítő (a dolgot lényegében mélyéig átélő) hitelkereső is. Valaki, aki az utolsó pontig képezte magát, folyamatosan tanult, és még a hamisában is brutálisan őszinte: a képein mindig látod, mi a park, a telepített „vadon” és mi a valódi; látod, mi a piacképes hamis, és mi az, amit (akkor és ott) pontosan azért ragad meg, mert olyan. Mert megragadó.
 

...s az újrahasznosítás mögött a történet tovább gondolása...

...(profán mód, a saját szavaimmal:) Látod, Emile bátyám, kit találtam neked?
(ehhez az ülő, idősebb úriember kéjsóvár tekinetét élőben is látni kell)...

...s hogy még egy ilyen bagatellt is mennyire előkészít -
itt egy barájával maga állt modellt a képhez.

Tényleg kereste a nagy gesztusokat, de bitang keményen megdolgozott értük. Kifelé jövet kicsit beszélgettem egy hölggyel Munkácsyról, és szóba került a szívem igazi kedvese, Csontváry is (akiről a Szépművészetiben látott kiállítását bemutató bejegyzésen túl még egy személyesebb hangvételű posztban is hosszabban megemlékeztem). Ez a kiállítás tényleg odaállította a képzetlenség zsenije mellé kontrasztnak az utolsó pillanatig tanuló, minden képére hatalmas fegyelemmel előre készülő nagymesterséget. Aki eszelős mennyiségű munka árán, előtanulmánnyal, kompozíciós, fény- és színvázlatokkal gyúrta magát minden igazán sokat akaró óriásvászna előtt, komolyan igényesen – de közben tucatszám festi a jól eladható bagatelleket (gátlás nélkül újrahasznosítva önmagát is), és igazi, virtigli üzletemberként a hatalmas sikert arató, jól szervezett bemutatók után minden előtanulmányát is jó áron értékesíti. Tehette – az a Dallos Sándor által regénybe gyűrt anekdota például hiteles, mikor Ernest Renan hajol meg a Krisztus Pilátus előtt bemutatóján, s köszöni szívből az élményt. A kortársak szemében sztár volt, és zseni. Egy korabeli Steven Spielberg – másik műfajban és eszközkészlettel, de legalább akkora hatással. Aki a vállalt, nem szégyellt popularitás mellett bőven alkotott remekműveket.
 

Felszabadult huncutság.

Az eddigi találkozásainkhoz képest (hiszen sokszor álltam már a képei előtt) ez a másképp árnyalt kép a szegedi tárlat igazi ereje. Érdemes hagyni, hogy vezessenek a kiállítók, mert a végén közelebb érzed magadhoz a bálványt. Melléd telepszik, hunyorít. És megmutatja a képeken is az odarejtett iróniát. Hogy hol neveti ki a felhajtást és egyben önmagát.  

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz

Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.

Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.

Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.