Az
egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem
árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret
Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok
érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem
bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért
kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A
regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a
szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne
a dolga.
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról
dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén
sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont
filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől
függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood
megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég
jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de
tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a
művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket,
életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És
láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy
amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő
is. Aki sosem fordítja el a fejét.
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás
teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb
lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még
tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ
kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról
(szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját
mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek
adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez
a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla –
idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan
kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb
mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy
Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle
modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt,
kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán
rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös
írásnál. Jobban is áll neki.
Írás mellett kapunk némi hagyományos
életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött
gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel)
a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak
férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke
– mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott
motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő
hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood
harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok,
melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni?
– a válasz egyszerű: Mert megöregedtem.
Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek
szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze
kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem
csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan
egy folytatást az anno a Reagan-éra
szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő
így küzd.
Könyvvizsgálók
2021. április 12., hétfő
A szavak ereje – Atwood-láz
2021. április 5., hétfő
A két pápa - film
Jó pár napja görgetem magamban ezt a filmet – és elválaszthatatlanul tőle a visszhangot, amit médiában, a barátaimban és fontos, figyelt ismeretlenjeimben keltett. Adta magát, hogy húsvét hétfőn elgondolkodjak róla, nekem mit adott, mit jelentett. Aki régebb óta követi ezt a blogot, láthatta, engem nem egyszer magával ragad a mások látomása egyházról, vallásról, hitről. Szerelmes vagyok a hittel vert szemlélet orosz film-mesterébe, Andrej Tarkovszkijba. Elragadtatott botránkozással lestem, hova jut Sorrentino a pápáival – még mindig rendezgetem magamban az ajándékait. Szemérmetlenül rajongok Enyedi Ildikó Simon mágusáért, ahol a legmélyebb (és mélységesen vallási) kérdésekbe világítva szelíd látásmódjával szerintem megtalálta megfelelő nézőpontot és optikát. De ez a kíváncsiság, ami lehetővé teszi, hogy ezek a művészek és művek elragadjanak, valójában régebb óta gyökeres bennem.
Mindenről a gyermekévek döntenek. Anno vallástól ambivalens környezetben nőttem, a gyermek megfelelésvágyát hol nagyszüleim soha nem végiggondolt, szokásokban megélt paraszti hitéhez, hol a szüleim harcos vallástalanságához igazítva. Érdekes, hogy végül ezt a családban évek alatt lezárhatatlan vitát (menjünk-e templomba vasárnap az öregekkel, járjunk-e hittanra, legyünk-e elsőáldozók) csaknem Tapsi Hapsi és a Gyalogkakukk döntötte el. A mise idején sugárzott mese. Az elragadó, bohókás rajz-köntösbe öltöztetett adrenalin, amihez képest az átélhető templomi áhítat nem volt versenyképes. Hogy aztán mégis mentünk, még hittanra is, és elsőáldozók lettünk a húgommal, az egy igen sajátos vegyüléke volt egyfelől az öregek iránt érzett szeretetnek, empátiának (és lelkiismeret-furdalásnak); másfelől a szüleink újabb, de legalább annyira elvakult szabályai ellen való ágálásnak. Furcsa formákat önthet egy kora-kamaszkori lázadás...
Tény, én is éreztem az életem egy szakaszában azt a hívást, ami meghatározta Jorge Mario Bergoglio életét, s valójában végtelenül örülök, hogy a test „ördögi kísérteteibe” végül e teher nélkül bukhattam bele. Ami elragadó volt, és kétség nélküli, az elhívásának filmíven végighúzódó megragadása. Ahogy a gyónása is – hiszen ő is belebukott, a maga módján ebbe az elhívatásba. Keservesen megfizetve érte, hogy lehetetlen helyzetből megpróbált egyezkedni egy arra képtelen önkénnyel. Ferenc pápa múltja bűn és vezeklés – és ezt valami kegyetlen pontossággal láttatja a film, hogy ezzel a szentatya maga is milyen mélységig tisztában lehet. A filmkészítők ügyesen játszottak el Joseph Ratzinger sokkal árnyaltabb, több réteget hordozó bűnösségével is – még ha nem is sikerült azonos rangon feltárni azt, pont a többrétegűsége miatt, hogy miért jut el az egyházfő a lemondás gondolatáig. Hálás vagyok ezért, végre valaki így mutatta meg azt a szépséges dilemmát, amit szerintem minden elhívatott pápa átél: hogy ez a feladat mindig méltatlanra hárul. Hogy erre egyszerűen nem érezheted magad méltónak.
Persze a film legalább annyira szól egyházi politikáról, mint két emberről, aki a maga módján viselte az elhívást, és a vele járó, rámért (nem akármekkora) terhet. Ráadásul filmes szerkezetben ábrázolva, csalva és tipizálva – a jelen filmnyelvi környezet eszközeivel. Hiszen Benedek emeritus pápa volt az, aki épp hogy nehezen viselte a maga megválaszthatóságának tudatát, önmagát elsősorban hittudósként definiálva – és Ferenc pápa sem olyan (egyértelmű) liberális reformer, amilyennek a film beállítja, sem a homoszexualitás, sem a cölibátus eltörlése témájában nem tartozik a radikális elfogadók közé. Nekem hallatlanul szimpatikus, hiteles pápa, aki tényleg hajlandó meghallani a híveket, a kora kihívásai elől soha nem ugrik el, de annál sok tekintetben konzervatívabb, mint ahogy a filmen megjelenítik. Az egész helyzet bonyolultabb volt annál, mint amennyi a játékidőbe fért (ha valaki kíváncsi rá, olvassa el ezt az alapos és szeretet-teli írást Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes tollából).
Mert végül ez a film nekem két emberről szól, akik ugyanarra az embertelen felelősségű feladatra vállalkoznak, és mindketten felelősséggel akarják megélni: ők a megváltó földi helytartói. Egy szervezet élén, amely (szervezet voltából kifolyólag) saját emésztő- és kiválasztó rendszerrel rendelkezik, viszi a saját tehetetlensége is – a belecsomagolt karrier-ambíciókkal és mohóságokkal, elfojtásokkal és meggyónhatatlanságokkal. Két embert látunk, akik talán nem egészen olyanok, mint ahogy láttatják őket, de a nézetkülönbségeik ellenére képesek egymáshoz hajolni, és meghallani a másikat. Nincs szavam rá, hogy megköszönjem Anthony Hopkinsnak és Jonathan Pryce-nak, és az összes alkotónak, hogy ezt a lényeget tekintve azt a két embert láthattam. És azt a dilemmát, ami jóval kisebb méretben és jelentőséggel, de valójában az enyém is.
2021. március 22., hétfő
Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete
„Én
viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy
történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi
nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött
volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja
jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán
megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó)
világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új
regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a
Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre
ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő
Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez
a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami
egy könyvvel történhet.
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek
hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató,
jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az
apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden
fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás
életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át
élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig
újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila
történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg
olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és
minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van
baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a
kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire
szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a
napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint
a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert
Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna
sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről
önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska,
basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja
mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési
kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs.
Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri,
feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra
törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi
hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek
hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más
fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A
képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló
lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa
családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak
a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex,
így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is
hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig
egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes
próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget
rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat
érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a
baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen
Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi
ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult
karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem)
minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa
valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos
kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is
az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy
találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer
oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a
körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe:
ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal,
gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból
való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át
próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat.
Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani
Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly
nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila
és Lenu ennél többet érdemeltek volna.
Kiadó: Park
Fordító: Király Kinga Júlia
Címkék:
Elena Ferrante
,
könyv
,
olasz
,
Park
,
szépirodalom
2021. március 15., hétfő
Monstress 1-3. - Képregény
Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja
magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni
ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős
aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott
anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább
a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást
azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal
mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a
politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át.
Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a
konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus
anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú)
Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű
szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis
annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot
rejt a félkarú teste.
Van valami bájos (és meglehetősen
véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ
gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt,
őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le
kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy
sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős
hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra
jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi
poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától
rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken,
ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba
szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a
férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet
egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan
láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy
a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot
viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása
szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy
halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az
eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez
egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
Igazi World manga, Global manga –
volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény,
hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet
és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor
visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk.
Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy
megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami
egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem
fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a
nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első
krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz
minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék
egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a
hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő
számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen
vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.
Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.
Kiadó: Fumax
Fordította: Kleinheincz Csilla
Címkék:
fantasy
,
FUMAX
,
képregény
,
könyv
,
Marjorie Liu
,
mítosz
,
Sana Takeda
2021. március 9., kedd
Margaret Atwood: Macskaszem
„Amikor
az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar,
sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a
forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a
fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami
történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki
másnak.”
(Margaret Atwood: Alias Grace)
A tavaly megjelent Az ehető nő után újabb
nagy tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás: bő harminc év késéssel végre nálunk
is olvasható a megjelenésekor Booker-díjra jelölt Macskaszem, mely MaddAddam-trilógia ide, A szolgálólány meséje körüli hype oda, jó eséllyel felkerülhet a dobogóra
az életmű legjobbjai, az Alias Grace és A vak bérgyilkos mellé.
Atwood a hatvanas években kezdte írni e regényét, de csak a nyolcvanas évek
végén fejezte be: szokás megemlíteni, hogy lánya épp akkor élte kamaszéveit, és
így a szerző „testközelből” nézhette végig a tizenévesek közti dinamikákat; ám
az én értelmezésemben fontosabb, hogy Atwood épp ekkortájt volt abban az
életszakaszban, mint a regényben saját gyermekkorára visszatekintő hősnője. Az
1939-ben született szerző a nyolcvanas évek végén töltötte be az ötvenet, és
vált országosan ismertből világhírű szerzővé – már A szolgálólány meséjén túl, de még a MaddAddam-trilógián innen. Ahogy főszereplőjét, őt is ekkor
csaphatta főbe a hírnév, a művei mögöttes jelentéseiben vájkáló közönség
otrombasága, az „intézményesülés” réme és az ez ellen való ágálás. És ezzel
együtt, sejthetően, a saját élmények, érzések, gyermek- és fiatal felnőtt kori élmények
műveire tett hatásának folytonos analizálása. No lám, magam is az otromba
vájkálás bűnébe estem – de nem nehéz elképzelni, hogy a szerző, akinek
legfontosabb könyvei egytől egyig az identitáskeresést, a személyiség alakulását,
a magunk által választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek közti
feszültséget vizsgálják, egy nem is annyira rejtetten önéletrajzi elemekből is
táplálkozó regény esetében magát is folytonos önvizsgálat tárgyává teszi.
Persze az is lehet, hogy ez csak egy
regény…
Elaine Risley regénye, aki immáron sikeres
festőként tér vissza egy retrospektív kiállítás megnyitására gyermekkora színhelyére,
Torontóba. Az egykoron a nyugati partig menekülő, gyermekkori élményei
többségét erőszakkal elnyomó Elaine szaggatott visszaemlékezéseiben
megelevenedik a negyvenes évek végének háború utáni szürkesége, melyet a
kislány az entomológus apa munkája miatt az északi erdőségekben utazgatva egész
másképp élt meg, mint kortársai; megelevenedik a váratlan letelepedés a
nagyvárosban, az első évek a városi iskolában, az első tapogatózó barátságok, beilleszkedési
kísérletek; a ráébredés arra, hogy amit addig természetesnek élt meg, mily
messze áll a konvencióktól, hogy szülei mennyire mások, mint a többieké; hogy a
társaság által elfogadott viselkedés mennyire nem tűri a természet vadságát. És
megelevenedik a terror. És Cordelia. Újra meg újra.
A Macskaszem
egy gyermekkori barátság története – egy barátságé, melynek toxikus voltához
csak Elena Ferrante nápolyi barátnőinek története mérhető. Egy barátságé, mely a szeretet és a gyűlölet
közti vékony mezsgyén mozog, mely a jobbító szándék deklarálásával kínoz, mely
örökre egy megalázott, gyenge, csúnya, semmit sem érő kilencéves bőrébe zár.
Atwood a borzalom határán ír a gyerekkori kegyetlenségről – úgy, hogy kislányai
igazából nem bántják egymást. Legalábbis a felnőttek szemében nem. Nincsenek
sérülések, nincsenek látható jelek, nem püfölik véresre egymást, mint a fiúk,
nem tépik meg egymás vasárnapi ruháját. Csak módszeresen elhitetik a másikkal,
hogy semmit nem ér. Hogy csúnya, ostoba, nem felel meg az elvárásoknak. Hogy
alacsonyabb rendű, mint a jólnevelt városi lányok. Hogy bármit megtehetnek
vele, mert ő más.
Elaine pedig elhiszi. Elhiteti magával,
hogy semmit nem ér, hogy Cordelia szava szent és hogy egész életében hiába
küzd, soha nem érhet fel a „barátnő” mércéjéhez. Még akkor is elhiszi, amikor ő
válik erősebbé, amikor nemet mond, amikor Cordelia csúszik lefelé a lejtőn,
amikor mindene megvan ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a gyerekkori sérelmeket.
Bár meg tudná tenni. Bár meg tudná tenni bármelyikünk…
A gyerekkori kínzások persze véget érnek.
Jön a kamaszkor a maga másféle megpróbáltatásaival, a fiatal felnőtt kori
útkeresés, a menekülés a művészetbe és a hatvanas-hetvenes évek szabadosságába.
Elaine férjhez megy, gyereke születik, válik, újra férjhez megy, közben már-már
számára is meglepő módon híres festővé válik – és közben elfeledi a
gyerekkorát. Eltemeti magában, olyan mélyre, hogy már arra sem emlékszik, hogy
eltemette. Ám a művészet nem hazudik. Képein ott van mindaz, ami történt, ott
van a szenteskedő iskolatárs anyja, aki barbárnak találta Elaine-t, a rettegett
iskolai tanítónő, apja egykori beosztottja – és ott van az a homályos emlékkép
egy tóról, egy halálközeli élményről, egy ébredésről. A kiállításra készülő Elaine
pedig kénytelen alámerülni – a saját művei jelentésrétegeiben (melyeket oly
kitartóan próbálnak felfejteni csapnivaló kritikusok és újságírók), a
gyermekkor színhelyeiben és a vágyban, hogy újra láthassa Cordeliát. Hogy
megmutathassa neki, hová jutott. Hogy az arcába vághasson kiállítást, képeket,
újságcikkeket. Hogy meggyőzze végre, ér valamit.
Persze tudjuk jól: Elaine-nek elsősorban
önmagát kell meggyőznie. A vágy, hogy Cordelia jöjjön el a megnyitóra, lássa őt
sikerei teljében; a félelem, hogy vajon megfelel-e az egykori kínzójának; a
mániás rettegés attól, hogy soha nem nyer feloldozást és élete végéig az a
kilencéves marad – mindez ott lüktet a regény minden sorában, és ettől válik ez
a látszólag eseménytelen, lágyan mesélő, a felszínen semmi különös hatszáz
oldal brutális élveboncolássá. Atwood modern pszichológiai irányzatokat meghazudtolóan
pontosan ábrázolja a traumatizált személyiség működését, az elnyomott emlékek
felszínre törésének sokkját, a megfelelési kényszert, az önkínzást. „Szabadíts ki innét, Cordelia. Be vagyok
zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” Elaine, ahogy
mindannyian, a kínzójától várná a szabadon bocsátást. Hogy Cordelia eljön-e,
szinte mindegy. Az a Cordelia, akire vár, soha nem jöhet el. A szabadulást hiába
várjuk a másiktól – annak kulcsa bennünk van. Mindig is ott volt.
Elaine-nek magának kell kiszabadítania a
kilencéves gyermeket és meggyőznie arról, már nem bánthatják. Ez a legnehezebb
életfeladat minden így vagy úgy traumatizált gyermeknek. Tudja ezt Atwood is,
nem is ad feloldozást – sem hősének, sem az olvasónak. Élveboncolás, írtam –
mert mind érintettek vagyunk, akár hurcolunk traumákat, akár nem (bár személyes
véleményem szerint nincs olyan, hogy nem). Mind lehettünk bántók és
megbántottak valaha. És soha nem tudhatjuk, hogy tetteink, tudatos vagy
tudattalan gesztusaink, meggondolatlanságaink kinek milyen sérülést okozhattak.
És ki tudja, lehet, azzal sem vagyunk tisztában, mi magunk mit nyomunk el
magunkban. Élveboncolás, írtam – de nem kell félni tőle. Mert egyébként - ahogy
Atwood minden regénye - súlyos témája ellenére roppant szórakoztatóan megírt
mű, tele áthallással, fricskával, elmélkedéssel a művészet befogadásáról,
művész és közönség viszonyáról, kritikáról és kritikusokról, jelentéskeresésről
és mesterségesen gerjesztett jelentőségről. És mert tele van ilyen idézetekkel:
„A
sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a
korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a
földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott
anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a
nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe.
Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken
és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt.”
Szóval ki tudja, lehet, hogy ez is csak
egy regény…
Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes
Címkék:
feminizmus
,
Jelenkor
,
kanadai
,
könyv
,
Margaret Atwood
,
pszichológia
,
szépirodalom
2021. március 1., hétfő
William Gibson: Mozgástér
Nem kéne meglepődnöm, hogy
William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria
összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének
ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és
szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet
– éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek
újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt;
annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első
könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik,
hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér
a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon
a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de
beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit
elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem;
azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria
elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az
agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a
két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...
Valahol rémületes, hogy egy nagy
fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már
csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni.
Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol
épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással
bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat
minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg
képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy
abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ
helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a
látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer
jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább
leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített
uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden
egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről
fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát
nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott.
Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a
gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek
hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.
Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági
összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol
a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol
a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más
utakat, addig a Mozgástér teljesen
kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity
Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől
átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva)
az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól
lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az
általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési
hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és
növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben
a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői
akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit,
hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó
sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.
Eunice az én fogalmaim szerint az
új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a
lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s
általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos,
Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól –
s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s
ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb
látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább
egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem
érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát
szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.
Türelmetlenül várom, hova
csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és
paranoid haptikus felderítője,
William Gibson legközelebb gyarmatosítani.
Kiadó: Agave
Fordította: Bosnyák Edit
Címkék:
Agave
,
amerikai
,
könyv
,
sci-fi
,
William Gibson
2021. február 8., hétfő
Einar Kárason: Viharmadarak
Aki olvasott már ezt-azt itt, az
tudja, a kamaszkorom a tengerészet bűvöletében telt - ezt tanultam a Hajózási
Szakközépiskolában, s bár a szakmai gyakorlatokat leszámítva érdemben soha nem
gyakoroltam a tanultakat, szerelmese maradtam a gondolatnak, és nagy tisztelője
azoknak, akik tettekre is váltották, hogy hajózni kell. Egy-egy ilyen könyv mind
a mai napig felébreszti bennem ezt a vágyat, és nemcsak könyvek - ezért néztem
belefeledkezve a Halálos fogást a
Discoveryn (több évadot, amíg végképp ki nem fogyott belőle a doku-, és maradt
a puszta, megrendezett reality), maradtam tisztelője Fa Nándornak például - úgyhogy nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet
olvasnom kell. Ráadásul izlandi - márpedig amit az utóbbi időben onnan idefújt
az irodalmi szél, az egytől egyig elragadó volt, elragadó és gyönyörű, ahogy
Stefánsson Menny és pokol
trilógiája, vagy Sjóntól a Macskaróka,
elragadó és felkavaró, ahogy például Egil sagája, s még akkor is elragadott, amikor nem éreztem teljesnek, ahogy a LoveStart.
Felébreszti bennem a vágyat... Holott
egy olyan embert próbáló eseménysor szikár, összemarkolt leírása, aminek
átélésére csak egy idióta vágyna. A Viharmadarak
könyv-idejében a valódi viharmadarak, a csüllők az eseményektől távol járnak,
az Új-Fundland partjai mentén elterülő Csüllő-talapzat felett nem gyülekeznek
reggeli halászatra, annál sokkal okosabb, érzékenyebb madarak. Nem úgy, ahogy
minden műszere, előrejelző rendszere ellenére az ember. Ahogy a Máfurön dolgozó halászok, ahogy a többi
hajón dolgozó társaik. Akik vörös sügérrel degeszre tömött hajójukon nem
kerülték idejében a közeledő viharzónát. Akik a halászat, a több napos
megfeszített munka összes fáradságával a tagjaikban most szembenéznek az óceán
kérlelhetetlen erejével.
Ez a kisregény mesteri munka!
Ahogy a közepébe vág, ahogy közbevetőleg (visszatekintve) magyaráz, ahogy
szemérmesen közelít egy-egy hőséhez - mintha valahol Reykjavík valamelyik
kocsmájában hallgatnám, itallal, dohánnyal a kezem ügyében a szikár, kortalan,
de érett aurájú, pulóveres alakot, ahogy lassú, jól válogatott szavakkal mesél.
Hallani a hangját a mesélőjének. Mesteri munka, mert ebben a szinte tagolatlan
szövegtömbben úgy zuhognak egymásra ezek a jól válogatott szavak, a bőven mért
mondatokban, ahogy a hullámok verik a viharral szemben, a felszínen maradásért
küzdő hajó legénységét. Mert a monotóniája nem unalom: az egyetlen,
egyenletesen megtartott, minden dramatizálástól mentes tónus a bőröd alá lopja
a fagypont alá hűlt vízpermet hidegét. Érzed, ahogy a frissen megtisztított
fémre visszafagy a hajó súlypontját boruláshatárig emelő, súlyos jég. Ülök a
fotelemben, olvasom Einar Kárason könyvét, és érzem, hogy a jobb kezemben
(amibe a csákányt, a feszítővasat tartanám a jól irányzott, jeget repesztő
ütésekhez) lassan görcsig feszül a bicepszem. Ez a hang, ez a jól megtartott
szikár férfihang azonosulást követel. Miközben távoli, lassú, jól válogatott
szavakkal mesél...
Olyasmiről, amit nagyon
sokféleképpen lehet mesélni. Heroikusabbra húzva. Drámaibbra feszítve,
vontatókötél-szakasztó csúcspontokkal - hogy betaláljon. Az alig jellemzett
hősök helyett indiszkréció szintjéig bontott azonosulás-kényszerekkel. Harsány,
filmszerű gesztusokkal. Hanyagsággal, nemtörődömséggel, "én
megmondtam"-okkal, egymás hibáztatásával - hogy mást ne mondjak. De itt
nincs filmre vihető heroizmus. A fogalmaink szerinti egyetlen hőstett
elkövetője nem hérosz, csak egy életből kiábrándult, alkoholista
lúzer. Nincs örök hála se, meg elkötelezettség. Nincs könnyen rajzolható
erkölcsi, vagy egyéb tanulság. Az összes bevett mesei csapdánk helyett ebben a
könyvnyi terjedelmet alig kiadó csodában nincs más, csak ez a jól megtartott
hang, ez a valóságérzet, amitől aztán úgy teszed le a végén, hogy nem maradnak
gondolatok a fejedben. Csak egy érzés, hogy kaptál valamit, s ugyan legalább
egy könyv-árnyit fizettél érte, valójában amit kaptál, az megfizethetetlen.
![]() |
Csak egy példa... (kép:Vento Maritime) |
Kiadó: Magvető
Fordította: Patat Bence
Címkék:
Einar Kárason
,
izlandi
,
könyv
,
Magvető
,
szépirodalom
2021. február 1., hétfő
Ian McDonald: Brasyl
A jó ég tudja, miért vártam ezzel
a könyvvel ennyit. Olykor elhiszem, hogy akkor talál meg egy olvasmány, amikor
ki tudja fordítani egyensúlyukból a vesszőparipáim, hogy rúgkapáljanak,
veszettül, a porban. Olykor úgy gondolom, hogy ez marhaság, mert rendező elvet
(elmét) képzeleg a véletlenbe. Olykor pedig csak hagyom magam csodálkozni - ez
esetben megint Ian McDonald teremtő fantáziájára. Ami (olykor?) tényleg
hangyaszorgalommal párosul, nem lehetett akármekkora kaland egy hármas látomás
kedvéért elmerülni Brazília múltjában, jelenében (és lehetséges jövőjében); és
nem lehetett kis munka. Most már jobban látom, hol gyökeres a Luna-sorozat leginkább fókuszban
tartott családja - de egészen érdekes, hogy az a távoli világ és nézete is
ennyire beakadt ennek a skót-ír felmenőkkel bíró britnek, aki (úgy látszik)
sose a szomszédba megy az ötleteinek teret adó világokért. Jókora munka
lehetett, és sokszor egyáltalán nem szívderítő - de szerintem nagyon megérte. Persze,
jó volna tudni, mit gondol erről a könyvről egy tősgyökeres brazil...
Hármas látomás, három idősík. Egy
múlt, az Amazonas vidékén, a gyarmatosítás mocskos, végső szakaszában, ahol egy
jezsuita admonitor, ítélőbíró keres
egy elbitangolt pásztort, meg a nyáját. Számos minta és előkép kavarog ebben a
mesében, ahol Louis Quinn atya és tudós útitársa: Robert Francois St Honoré
Falcon utazik a folyón, fel, Goncalves atya és az általa gründolt Isten Városa
felé. Joseph Conrad, meg a Sötétség
mélyén (pontosabban az idézet idézetének idézeteként egy Apokalipszis most a múltban),
komplementere ez a történet a Misszió
című (általam igen szeretett) mozi történetének; a mese szerkezete ismerős
kifejléstől végkifejletig és mégis, ahogy megtörténik lapról lapra a fejedben,
képes meglepni. Mert ez egy sokkal összetettebb, gonoszabb változat, mint
amiket mintáz? Vagy, mert a mesélő kétségtelen tehetsége tényleg beránt abba a
lassú, növényi világba, ahol épp tanyát ver egyfajta gyorsaság, amolyan
gyarmatosító módon, elpusztítva, amit talál?
Egy jelen (most már inkább
közelmúlt...), Rio de Janeiro, ahol követhetjük Marcelina Hoffman, a televíziós
producer, szőke-fehér volta ellenére ígéretes capoerista, valóságshow-alkotó
legrettenetesebb napjait. Pedig már azt hitte, ráragyog a Termelési Értékesítős
Miasszonyunk napja, amikor eszébe jut, hogy a közönség ítélőszéke elé kéne állítani
Moacir Barbosát, a kapust, akin mindenki szerint elúszott az 1950-es világbajnokság.
Pedig arra az alkalomra épült a Maracana, a legtöbbet látogatott brazil
"templom" - hiszen a futebol
Brazíliában szépség és költészet és minimum szent -, hogy otthon ünnepelhesse
minden honfi a világverést. Barbosa nyilvános "tárgyalása", ahol a
nézők a bírók - mekkora nézettséget jelentene ez, mekkora szakmai sikert? Csakhogy valaki beleköp a levesébe, Barbosa
utáni kutatásával mintha démont idézne magára, akinek a családja se szent - és
ez a démon mintha az ikertestvére volna (akár a legostobább brazil
teleregényekben...). Rió is Isten Városa, csak időközben tágabbra nyílt az
imádat, mint amit a cukorsüveg Krisztusa átfoghat a kezével...
És egy jövő, Sao Paulóban, a
megfigyelés és kijátszása, ahol Edson Jesus Oliveira de Freitas (favelado, tolvaj, üzletember, a De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató
Vállalat igazgatója és mindenese) kénytelen idióta bátyja miatt a quantumeirókkal, az illegális
kvantumszámítógépeiken illegális szarságokat művelő arcokkal kezdeni. Nem tehet
róla, hogy akihez útba igazítják, annyi a jeito,
hogy lehetetlen nem próbálkozni nála. És Fia Kisida hajlik arra, hogy kezdjen
valamit a sráccal. Ez a történet gyors és beteg, cyber és punk, de nagyon
brazil módra (vagy, ahogy én, olvasóként brazilnak képzelem). A szabadságfoka
legalább annyira izgatóan beteg, addiktív, amennyire rabságfok valójában -
Edson kitörne, ahogy a favela-lakók mindig, s nem rajta múlik, hogy ez a
kitörés a saját valóságából is maradéktalanul sikerül.
Mert ez a három történet persze,
hogy összefonódik, egymásba játszik, és messze nem a szokásos minták (pl.
időutazás) mentén. Most van az a pont, hogy semmi egyebet nem mesélhetek róla,
hogyan - egyszerűen ezt érdemes látni-olvasni. Csak a három alaphelyzet... a
történet horgonyának három ága. Ahogy az író egybeönti őket, az parádés,
gonosz, és a maga nemében egyedülálló. Komolyan sajnálom, hogy ezer okból nem
úgy és nem akkor olvastam, amikor megjelent itthon, egyre komolyabban sajnálom,
hogy az Ad Astra nem tudott megkapaszkodni a magyar fantasztikum kiadói piacán,
hogy ez a könyv úgy jutott hozzánk, hogy fillérekért utánunk vágták. Többet
érdemel. Minimum rajongótábort. Akkor is, ha rendről és változás utáni vágyról
én másképp gondolkodom, mint a szerzője - talán mert annyi értékünk látom
eltűnni a kulturális süllyesztőben, mert ezt az egy leélhető életet is a
veszteségek rajzolják, egyfajta romlás (Phillip K. Dick szavával: szuvat), s talán mert ezt a könyvet is
akkor olvastam, amikor a rendrakás közben rácsodálkoztam, jé, megvan, kezdeni
kéne vele valamit. Olykor elhiszem, hogy pont jókor...
Kiadó: Ad Astra
Fordította: Tamás Gábor
Címkék:
Ad Astra
,
angol
,
Ian McDonald
,
könyv
,
sci-fi
2021. január 18., hétfő
Octavia E. Butler: Átváltozás, Hibridek
Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának
első része, a Hajnal az eredeti megjelenése után harminc évvel is képes
megdöbbentő erővel hatni – ma is bátor, újszerű és nagyon okos felvetései a
saját ostobaságától látszólag megmenthetetlen emberiségről kiemelik a kortárs sci-fi
mezőnyből. Az első rész alapján még nem lehetett biztosan megállapítani, mire
is számíthatunk a folytatásban, lehetett volna ez egy klasszikus űropera némi
morálfilozófiával nyakon öntve, el is ponyvásodhatott volna (a harmadik részben
kissé túltolt fajok közötti szexualitás sajnos ebbe az irányba tolta) vagy mehetett
volna sci-fi kalandregény irányba. Mindezek helyett a három rész együtt
egyfelől nagyszabású hibrid-családregény (avagy: a fajok közti keveredésből
létrejött mozaikcsaládok éppoly problémás viszonyokat hordozhatnak, mint napjaink
emberi családjai), másfelől tudományos-fantasztikus szociológiai tanulmány az
emberi mikro- és makrotársadalmak működéséről.
Az emberiség megérett a pusztulásra.
Butlernél szó szerint, hisz az emberi faj
már kis híján kiirtotta önmagát a végső háborúban – amely után kétszázötven évvel
az oankálik felélesztik űrhajójukon a maroknyi begyűjtött túlélőt. Az első rész
felvázolja a túlélés látszólag egyetlen útját: a betegségektől megszabadított, felturbózott
fizikumú emberek kizárólag úgy élhetnek túl - s tehetik le egy „új emberiség”
alapjait - ha belemennek a géncserébe az oankálikkal. Melynek eredményeképp az „új
emberiség” valójában változatos felépítésű ember-oankáli hibridekből állna. S
illúzióink azért ne legyenek: bár az ember a teremtés koronája, az oankálik
évezredek óta úgy élnek túl, hogy a leigázott fajok körében „szétszórják” saját
génkészletüket, benépesítve ezzel a fél galaxist. Szóval jó eséllyel az ő génjeik
lesznek az erősebbek, mi meg cuki, némi telepatikus képességgel rendelkező
kisbaba helyett egy csápos szörnyet hozunk világra.
Ez a legrosszabb, ami történhet,
gondolnánk – ám az Átváltozásban Butler épp az ellenkező forgatókönyvet festi fel.
A második rész főszereplője a kis Akin, az első részben elsőként felébresztett
Lilith ember-oankáli konstrukt fia, akit totyogósként rabolnak el családjától az
emberi ellenállók. Akin látszólag teljesen emberi. Egy tökéletes kisgyerek, olyan,
akire minden, az oankálik beavatkozását elutasító, az űrhajóról gyógyultan, ám
sterilizáltan távozó, önálló falvakba tömörülő, a túlélésért bármire képes, ám fajként
fennmaradni képtelen ellenálló vágyna. Mégis más. Annyira más, hogy felvetül a
kérdés: valójában mi az ijesztőbb: a láthatóan
más vagy ami normálisnak néz ki s csak később derül ki, hogy mennyire
különleges? A csápos kis szörny vagy az emberi kisbaba, aki belül érettebb és
okosabb, mint bármely felnőtt? Könnyebben fogadjuk el a mást, ha az láthatóan
más, mint ha úgy néz ki, mint mi? Csak a látszat számít vagy valójában épp a
megtévesztő látszat az, ami igazán ijesztő?
Akin nem csak külsőre emberi, köszönhetően
annak, hogy részben az őt elrablók között nő fel, jobban ismeri az emberek
gondolkodását, mint bármely oankáli (vagy bármely más konstrukt) – kötődik hozzájuk,
átérzi félelmüket, sértettségüket, vágyaikat. A fiú, akit megfosztanak annak a lehetőségétől,
hogy akár teljes értékű oankáli családtag legyen (hisz babaként elrabolják, még
mielőtt kialakulhatna az oankálik körében kulcsfontosságú kötődése konstrukt
testvéreivel), aki nem lehet tisztán ember sem (hisz az oankáli gének adta „plusz”
kiirthatatlan), a mindenhonnan kilógó konstrukt lesz az, aki megnyitja az utat
az emberiség számára egy „tiszta” fennmaradás felé. Akin megérti az embereket.
Akit mindenhonnan kivetnek, mindennél jobban érti a számkivetettek szempontjait
és vágyait. Érti azt, amit oankáli családja s immáron teljesen beolvadt anyja
nem: hogy az emberiség sosem lesz képes feloldódni. Hogy menthetetlenek vagyunk.
És mégis megérdemlünk egy újabb esélyt: esélyt arra, hogy elölről kezdjük, egy
terraformált bolygón valahol az űrben, az emberi génkészlet minden hibájával, betegségekkel,
erőszakos hajlamokkal, idegengyűlölettel. Megérdemeljük az esélyt arra, hogy újra
a vesztünkbe rohanjunk.
És igen, ha makacsul elutasítjuk a
változás lehetőségét, a fejlődést, a megújulást azért, mert ragaszkodunk az
emberről kialakított megszokott képünkhöz – akkor megérdemeljük.
A Hibridek újabb fejezet a nagy
családregényben, újabb szintlépés a fajok közti keveredésben. Főszereplőnk itt
Jodash, szintén Lilith gyermeke, aki az első olyan oankáli óloj, akit emberi
anya szült. Az ólojok az oankálik semleges nemű tagjai, akik nélkül nincs család,
nincs párosodás, nincs ember-oankáli konstrukt. Jodash korán érkezett, a két
faj közti géncsere még nem tart ott, hogy ember szülte óloj betölthesse
funkcióját – ugyanakkor nyilvánvaló, a két faj közti együttműködés nem lehet teljes
nélküle. Jodash a kulcs: ha emberpárra lel, túléli az átváltozást és képes lesz
teljes értékű ólojként működni, a fajkeveredés sikeresnek tekinthető. Ám Jodash
útja fájdalmas, kudarcokkal teli és okoz néhány meglepetést. Például amikor
rálel egy rejtett emberi falura. Amikor új életformákkal ismerkedik. Amikor meg
kell harcolnia önmagáért – már nem csak oankáli és ember mivoltáért, hanem azért,
hogy maradjon belőle valami, bármi.
Jó párszor éreztem azt, hogy a harmadik
részre kissé elfáradt a cselekmény és Butler kissé belebonyolódott Jodash és emberpárjai
egymásra kattanásának boncolgatásába, az oankáli-ember szex részletezésébe, a
konstruktok pszichoanalízisébe. Emellett a különböző emberi ellenálló csoportoknak
most kevesebb tér jutott és mintha szélsőségesebben is lettek volna ábrázolva,
mint korábban: picit elmentünk az „aki hülye haljon meg” irányba. Ami pont azért
furcsa, mert az előző rész végén Butler végül is hitet tett amellett, hogy jár
az emberiségnek még egy, idegen génektől független esély.
Ezzel együtt is a trilógia egésze szinte hibátlan
és továbbra is több mint elgondolkodtató. Mit vagyunk hajlandóak feláldozni a
túlélés érdekében? Egyáltalán mi jelenti a túlélést? Kizárólag az idegen
behatástól mentes, makulátlan emberi génkészlet tovább élése? (Node: mit jelent a makulátlan? Hol húzódik
a határ életmentő gyógyszer és veszélyes módosítás között? Földönkívüliek sem
kellenek ahhoz, hogy ez ma mindennél aktuálisabb kérdés legyen…) Vagy a
túlélést maga a fejlődés jelenti? Az emberiség méltó túlélése épp az, ha más
fajokkal keveredve tökéletesedik, egyre jobb és jobb verzióban szóródik szét a
galaxisban, még ha közben el is veszti emberi jellegét? Baromira érdekes kérdések
ezek, és nagyon könnyű rájuk kizárólag szélsőséges választ adni – mindkét oldalról.
Pláne mert egyébként Butler az oankálikat is úgy ábrázolja, ahogy egyébként a
világtörténelem során az emberi gyarmatosítók működtek: nem nagyon hagynak
választást. Vagy belemész a géncserébe, vagy kipusztulsz. Az elsőként
felélesztett Lilith már felturbózott fizikummal ébred. Őt ki kérdezte? Lehet-e
szabad akaratról beszélni ott, ahol a másik faj emberi értelemmel felfoghatatlanul
fejlett egyede úgy manipulálja a neuronjainkat, hogy utána élethosszig
képtelenek vagyunk szabadulni a bűvölete alól? Intellektuálisan borzasztóan
érdekes az egész felállás, érzelmileg viszont könnyedén ott találhatjuk
magunkat, hogy rohadtul taszít. Hisz akárhogy is nézzük, az oankálik önkéntes rabszolgaságra
kárhoztatják azokat, akik vállalják a géncserét. Ugyanakkor: mégis megadják az
esélyt az önálló életre, az új bolygón alapított új emberi társadalomra, ahol
nincs fajkeveredés. S miért? Egy ember-oankáli konstrukt közreműködése miatt,
aki képes volt változtatni az idegenek berögzült gondolkodásmódján. Valahol ez
az egész trilógia legreménykeltőbb felvetése – hogy nem csak mi, emberek
változunk meg visszafordíthatatlanul egy ilyen géncserétől, hanem mi is
hatással lehetünk a másik fajra. Akármennyivel fejlettebb. Ez pedig már valóban
lehet az értelmes túlélés záloga.
Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András
Címkék:
Agave
,
amerikai
,
könyv
,
Octavia E. Butler
,
sci-fi
2021. január 11., hétfő
Két karácsonyi sorozatról
Januárban karácsonyi sorozatot ajánlani,
hát bocsi 😊 de még talán pont beleférek az ünnepi időszak
levezetésébe – legalábbis még sok helyen állnak a karácsonyfák, villognak a
karácsonyi fények, az asztalon ott figyelnek a szaloncukor utolsó darabkái. Ha
olyan karácsonymániások vagytok, mint én, akkor ezekben a napokban ti is kapaszkodnátok
még az ünnep érzetébe – pláne, ha a minimum embert próbáló tavalyi év után
olyan szép karácsonyi szünet jutott nektek is, mint nekem. Szóval ez egy kicsit
ilyen terápiás írás is lesz, hátha azzal, hogy leírom az élményt, könnyebben engedem
pihenőre a karácsonyi díszeket. Ráadásul az egyik sorozat a karácsonyi tematika
mellett is simán működik bármelyik évszakban…
Új
barát karácsonyra (Home for Christmas, Hjem til jul)
Címkék:
amerikai
,
film
,
humor
,
Netflix
,
norvég
,
romantikus
,
TV sorozat
2021. január 7., csütörtök
Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Volt egyszer egy író, aki szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel, olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton csomósodott ebből a mást látásból össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei. Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig gyönyörűen.
A gyűjtemény harmadik kötetét tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan kivitelű könyvvel, nyisd ki az első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit, (magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész, addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta varázslatba.
Majdnem minden történet erről szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a Tériszony (ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a Varjúparlament, s ott van a Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével, ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A Varjúparlament a Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a Vadászat és a Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken végre boldogan éltek, míg... Éva története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja. Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet mítosz-kezelése is három tükör: A Vadászat elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a Képlékeny terek így szól arról a mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért mindig drágán fizetünk.
![]() |
Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás |
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)