Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Cendes barát (film)

Nézem a filmhez készült interjúkat, ahol Enyedi Ildikó erről a régi kíváncsiságról mesél. Hetvenes évek, a fiatalsága, egyfajta poszt-hippi közegben, a flower power – a kíváncsiság, ami miatt a növényekkel való kommunikáció kísérleteiről az újságokból kivágva gyűjtötte a cikkeket. Meséli, hogy a nekem is szinte meseinek tűnő kísérlet, amikor a növény, a csendes barát az emberbarátot érzékelve (egy szenzor segítségével és egyéb elektromos eszközökön át) kinyitja a kertkaput neki, valóban megtörtént: egy kanadai tudós használta erre a hazugságvizsgálón felugró impulzust – s hogy a filmben az ő kísérletét reprodukálták.
 
Hogy ez a kíváncsiság már igen korán, a Simon mágusban megjelent, ahol a gyilkossági ügyet, amiért Párizsba hívják, Simon, a mágus egy szobanövény, egy fikusz segítségével oldja meg – hogy valójában azt a rejtélyt a növény oldja fel, a növényi „szemtanú”, a maga testbeszédével, amit Simon megért. És elmerengek rajta, mennyire fókuszált, az élő dilemmáit és érintődéseit mennyire tisztán nyitva tartó alkotóval van dolgunk – hogy mekkora türelem kell mindehhez, hogy évek során át, filmek mellett, amik minden energiáját követelték, életben és fókuszban tartsa ezt a kíváncsiságát.
 
Marburg városának szívében van egy füvészkert, és ott áll benne egy több száz éves ginkgo biloba fa. Az őrült tempóval változó jelenben egy növény a legtávolabbi múltból – egy élő őskövület. 270 millió éve a fajtársai uralták a bolygót, aztán belekerült az akkori, aktuális fajpusztulási hullámba, és csak a világ néhány eldugott szegletében, egy japán sziget csücskén, mély kínai völgyekben maradt fenn néhány példánya. Az európai botanikusok beleszerettek, és magoncokat telepítettek itt is, meg ott is, kertekben, arborétumokban – mára elég sok élő példánya van mindenfelé. A kártevőit elsodorta az a régmúlt kihalási esemény, gyakorlatilag háborítatlan. De maga a megtestesült (növényi) magány, hatványozottan az, még a többi telepített arborétum-lakóhoz képest is – nem más dialektust, hanem másik nyelven beszél, mint a ma egykori, földnyi élőhelyén terpeszkedő burjánzás.
 

Marburg városának szívében van egy sokat látott füvészkert – a fája hosszú, türelmes figyelméből kismillió kis szelet emberi magány érzetvilágára látni. Hármat látunk ebből. Három fontos, paradigmaváltó időszakban. Hetven éve vagy 120 éve, ha ugyanígy ülnénk itt, mást látnánk, és mást éreznénk, mást emelne ki a tudatunk, mert ez valamilyen módon egy kulturális konstrukció is mondta Enyedi Ildikó a Sellyei kastélypark arborétumában rendezett vetítésen, ahol az egyik (tán a legtöbbet mutatott) fa-színésze áll. Mert persze három fa-színész kellett a három, különböző korú fához: az 1908-as botanikus kert fájához, a hetvenes évek kommunává alakított kertjében immár sokkal érettebb, s a 2020-ban, a Covid első hulláma idejére a lezárt kertben immár kiteljesedett, látványt uraló faóriáshoz.
 

Három különböző időszak, háromféle csendes, makacs, magányos emberi lázadás. Gréte például, az első nő a marburgi egyetem biológia tanszékén. Egy formabontás, egy paradigmaváltás első fecskéje. Csak nem egy kis feministához van szerencsénk? Kérdezi tőle a kegyetlen felvételin őt kínozni akaró professzor, aki aztán nem tudja megtörni a lány fegyelmezettségét a Linné tanaiba csomagolt szexizmusával. De ez többek közt azért lehetséges, mert Gréte szinte „fiúvá lesz” ebben a sajátságos szerepben (ha már androgün nem lehet). Viszont ebben a szerepben így nem önmaga – elképesztő a magánya, maga felé is, befelé is. És ennek a magánynak a Ginkgo fa az egyik (számunkra legfontosabb) tanúja.
 
Ezért fordulna az Isadora Duncan szellemében működő, egyfajta antik tánc-érzést újrateremteni akaró női körhöz például – de a saját valóságát végül az idős fényképész segédjeként elsajátított fényképezéstől kapja vissza. Ahogy a növény-fényképek által újranyílik a saját nőisége, ahogy a fényképezés, mint a növény lényét megőrző lehetőség megnyitja neki az utat nemcsak ebben az „addig férfivilágban”, de (újra) saját magához is. És ezt a saját magát már képes érvénnyel, hitelesen kínálni a szerepre, amire hívatott. Megdöbbentő mélységet ad ennek, hogy a fényképek és elkészülésük teljesen hitelesen idézik meg a növényfényképezés egyik úttörője, Karl Blossfeld munkásságát – az 1900as évekre jellemző fényképezőgépek, a fotó-nagyítások, az üvegnegatívok, az eljárások a filmben pontosan olyanok, mint ahogy és amilyen eszközökön anno elkészültek Blossfeld képei.
 

Mint ahogy a már említett 1970es évekbeli kísérlet is (a megvalósítása legapróbb szintjéig) korhű és valid – a filmen is. Aki elvégzi, Hannes, a 21 éves tanya-szökevény germanista diák valójában igen furcsa magányt hordoz. A kora deklaráltan felszabadult, mozgalmár fiatalságában egyfajta szelíd konzervativizmust, aki nem szív be és nem szeretkezik a mámor kedvéért – ehelyett például szelíden és időszerűtlenül szerelmes, Rilke Duinói elégiáját olvassa és Gundulának, a biológus-hallgatónak, akibe szerelmes, Goethe (korában amatőrnek tekintett, pedig figyelemre méltó) növénytanát idézné. Valamit, ami érték volt, és érték marad – bármilyen divatos, lázadó paradigmától függetlenül.
 

S aki pontosan tudja, gyerekkorától fogva tisztán látja, hiszen paraszti sorból érkezik, hogy a növény kizsákmányolt áldozatunk. Éppen ezért nem hajlandó kínozni a kísérlet „alanyát” a nyaraló lány által rá bízott muskátlit. Ehelyett összebarátkozik vele – és ebben engesztelés van, a másik élet mély tisztelete. Egy alaposan kizökkentett, a társaságban is belső magányt és meg nem értettséget élő fiatal élet tiszteli meg azt a másforma életet, és ennek a szeretet-köteléknek érző tanúja a kertben álló, Hannes által sokat látogatott Ginkgo fa. Számomra hármuk közül Hannes a legkomolyabb lázadó – hogy egy korban, ahol mindannyian egyéniségek vagytok, merte a legtisztábban sugallni az elsuttogott én nem önazonosságát. Azt a tiszta látásmódot képviselve, ami amúgy annak a deklarált lázadásnak akár a valódi veleje lehetett volna.
 
A kortárs agykutatót, Tony-t viszont a barátomnak szeretném, mélyen és belülről. Az embert, aki ott találja magát bezárva egy kényszermagányba a Covid lockdown-ja idején, egy üres egyetemi campusban. A kommunikációról, annak a nehézségéről és az az iránti vágyról szól, többek között, ez a film – és Tonynak tényleg nincs kivel beszélnie. Nem tudja élni az életét, nem tud tanítani, amiért ide jött, nem tudja folytatni korszakalkotó megfigyeléseit a csecsemők érzékeléséről és metakommunikációjáról. Végtelenül, durván ingerszegény helyzetében kényszerből fordul a növényi gondolat letapogatása irányába, a saját, modern szenzorokra épülő technikáját használva, és az érzékelést, a vizsgálatot (nagyon pontosan gödeli elvek alapján) empátiával, önmagát is belevonva (ahogy a csecsemőkkel is, olyan mélyen bevonódva) végzi el. Valóságos növénykommunikációs kísérletet látunk persze itt is, ahol különböző interfészeken keresztül megpróbálunk a magunk számára érzékelhetővé tenni jeleket.
 

Az valami gyönyörű, ahogy lassan kinyílik a viszonyuk! És ahogy párhuzamosan ezzel, a tipikus lezárás-kori távkommunikáció mellé, a netes beszélgetés mellé a növénykommunikáció szakértőjével (Alice szerepében az így, monitorra száműzve is teljes értékűen élő Lea Seydoux), párhuzamosan az outsider kíváncsiskodása mellé, hiszen Tony neves agykutatóként is (ezen a másik szakterületen) amatőr, odakerül az épület biztonsági őrének, Tony egyetlen élő emberi kapcsolatának lassan formálódó, természetes kíváncsisága, és a belőle nyíló viszony. Ahogy Tony lassan tényleg kialakít egyfajta türelmes kommunikációt a fával, úgy nyílik az óriási kulturális távolság és a nyelvi akadályok ellenére a két ember valószínűtlenségben is hiteles barátsága. Tony Leung tökéletes a szerepben, amit Enyedi Ildikó bevallottan neki írt – ha nem vállalta volna, teljesen újra kellett volna gondolnia a rendező-írónak a kortárs szálat. Szerencsére örömmel jött – ez is sugárzik a filmről.
 

Végül a lényeg: tényleg lehet úgy érezni, hogy ezek a történetek a fa történetei, rólunk. Hogy ez a ginkgo fa a mesélő; hogy a rokon érzetek, a hasonló pillanatok előhozzák a jelenünkbe a az érzetvilági emlékek helyzetre rímelő múltját. Elmesélik az idegpályákon táncikáló jelek. A kíváncsiságunk és az előítéletek traverzei között, ahogy a három ember kíváncsi a történetében: az első lány a férfivilág egyetemén, a hippi-korba csöppent parasztfiú, az agykutató vendégprofesszor a karantén kényszerű parkolópályáján. Lassú, gyönyörű képek, óhatatlanul az, ahogy elképzeljük, de ezt is tudja magáról, ahogy anno a Testről és lélekről esetében is tudta: amikor képzel, nem szégyelli megmutatni sem, hogyan teszi. S jól teszi. Mert közben a kíváncsisága kicsöppent az önzéseinkből.
 
Csendes barát. Nincs feloldás, de nem is lehet, ebben a lassú növekedés-történetben, ahol teljesül egy magányos fa általunk megértett kívánsága: örökölhesse a létét a magba rejtett jövő. Nincs, és nem is lehet feloldás. Feloldozás van - valami megtörténhetett mind a három ember életében. Azaz előttünk a történet arról, ahogy az ilyesmi történhet, megálmodta egy figyelmes, kíváncsiságát fókuszban tartó érzékenység, egy csapat elkötelezett, szeretni való embertársunk segítségével képekbe rakta, hangok helyénvaló sorát komponálta alá - nézhető.
 
Nézzétek.

Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya

The Royal Ballet: Balettkoreográfiák Virginia Woolf munkáira (Wayne McGregor)

Bár azt írhatnám, hogy kiruccantunk Londonba megnézni a Királyi Balett előadásában Wayne McGregor Virginia Woolf munkáira írt csodás balett-triptichonját – de ennyire azért nem rózsás a helyzet. Viszont köszönhetően az Uránia mozi balettközvetítés-sorozatának, alkalmunk volt színházi körülmények közt, nagyvászon előtt ülve elvarázsolódni a darab 2019-es előadása által. Mert ez varázslat volt. Sosem tartottam magam sem balett-, sem kortárstánc-rajongónak, ehhez képest mindig elbűvöl, ha táncelőadást látok. Woolf művei ráadásul egészen kivételesen jól működnek mozgásművészettel és zenével kifejezve, az érzékek nyelvén – nem véletlenül. Woolf tudatfolyam-technikája szakított a történetközpontú elbeszéléssel és önmagában is egy lírai, érzéki áradásba csomagolta mindazt, amit a lapokra sodort épp a szerzői képzelet – mint egy lassan áradó, időnként fel-felcsapó zenei hullám. Szinte követeli magának a zenét és a táncot, az előadás után az ember elcsodálkozik, hogyhogy nem állította színpadra eddig senki. Ilyen hatással van.
 

Pedig nyilván nem ok nélkül kellett száz év, hogy bárki hozzá merjen így nyúlni – épp a hagyományos narratív technikák sutba dobása miatt. Mert az csak kívülről tűnhet olyan egyszerűnek, hogy itt csak érzéseket kell eltáncolni. Valójában a legnehezebb és alkotóként tán a legnagyobb alázatot igénylő kihívás: hogy ezekkel a „csak érzésekkel” megpróbáld épp azokat az érzéseket kiváltani a közönségedből, amiket Woolf munkái. És Wayne McGregornak sikerült. Olyan érzékenységgel nyúl Woolf műveihez, ami korábban számomra elképzelhetetlennek tűnt, és ebben méltó alkotótársa a csodás zeneszerző, Max Richter. Nem véletlen, hogy Woolf regényeinek megfilmesítésével elég kevesen mertek próbálkozni – nem csupán a történet hiánya (ez azért áthidalható) hanem az érzéki tapasztalatok és érzelmek gáttalan tobzódása miatt, melyben csak elveszni lehet. Ahogy olvasás közben vesztem el a Mrs. Dalloway-ben: az érzésekből, benyomásokból, emlékekből összeálló történetben; a fényekből, ízekből, illatokból, apró impressziókból kirajzolódó, festményszerű leírásokban. Ebben a gáttalanul, hömpölyögve áradó gondolatfolyamban, amit látszólag semmilyen korlátok nem zabolázhatnak meg, valójában azonban nagyon is tudatos, tökéletesen komponált regényszövet.
 
A triptichon első darabja maga a fő mű, Mrs. Dalloway egy napjának története – az elveszett fiatalság, az elveszett szerelmek, az elveszett célok és a mégis, mindenek ellenére meglelt béke és az önmagunkba megérkezés álma. Egyfelől. Mert másfelől a feldolgozhatatlan traumák, a háború, az őrület, a mindennapok folytathatatlanságának rémálma. Az örök kettősség, mely szétszakította a szerző elméjét is. Tudjuk-e folytatni? Mrs. Dalloway, a társasági hölgy, aki elveszetten, de világra nyitott szemmel kóvályog az imádott londoni forgatagban, visszaemlékezve ifjúkorára, tudja. Septimus, a háborúból hazatért költő, aki ott ragadt az emlékei fogságában, és képtelen meglátni a szépet az őt körülvevő világban, nem. Valakinek meg kell halnia, hogy az élők értékelni tudják az életet – ezt már Michael Cunningham (egy másik roppant érzékeny Woolf-feldolgozó) adja Virginia szájába Az órák című regényben, és ez a gondolat visszaköszön McGregornál is. Mégis, tán az egész hármasság legcsodásabb része számomra az a jelenet, amikor a középkorú Mrs. Dalloway (Natalia Osipova előadásában, aki nem csupán táncos, igazi színész) fiatalkori önmagával táncol és szinte eggyé válik a lánnyal, aki még szabadon, örömtelien, reménykedve ugrált végig a fiatalságán – hogy aztán elengedje, és visszatérjen önmagába. Választásai, döntései, kompromisszumai és elmúlt évei minden súlyával. Egyszer azt írtam: Woolfnál ez a pillanat a mindenség – amikor ránk zuhan a múló idő, egész súlyával, és rájövünk: nincs visszaút. Nincs út, mely összekötné a múltat a jövővel, nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. Szálegyedül állunk az elmúlással szemben, tökéletes, borzasztó magányban. McGregor értelmezéséből kiéreztem ezt a gondolatot – és viszem magammal még nagyon sokáig a pillanatot, amikor Mrs. Dalloway elengedte fiatalkori énjét.
 

Az első darab lírai érzékenysége után a második rész, az Orlando könnyedebb és látványosabb – a színpadkép és a zaklatott zene már-már sci-fi-szerű körítést ad a műnek, ami nem is annyira idegen tőle, hisz Woolf fantasztikumba hajló humoreszkje az évszázadok során számos alkalommal nemet váltó Orlandoról szintén fricskát mutat a hagyományos elbeszélésnek. McGregornál Orlando története egyfajta felnövéstörténet. Gyermekként ismerjük meg, aki akkor még lehet egyszerre fiú és lány – viselhet félig lány, félig fiú kosztümöt, játszhat lányos és fiús játékokat, lehet boldog és felszabadult. Mígnem el nem jő a kamaszkor, és rabul nem ejtik a társadalmi konvenciók: ahol vagy férfi vagy, vagy nő; vagy férfiként táncolsz, vagy nőként; vagy férfias játékokat játszol, vagy nőieseket. Nem hogy átjárás nincs a szerepek közt, árnyalatok sincsenek. Ha változtatni akarsz, kinevetnek (ha gazdag arisztokrata vagy, mint Orlando), vagy eltaposnak és visszakényszerítenek a saját körödbe (ha nem). Ha az egyén szintjén nézzük, a felnövéstörténet vége a harmónia – amikor elég érett leszel ahhoz, hogy megbarátkozz lényed férfias és nőies oldalával is, elfogadd önmagad és úgy táncolj, ahogy belőled fakad. Ha társadalmi szinten nézzük, az Orlando-balett vége a mából nézve utópia – ahol mindenki abban a körben táncol, amelyikben szeretne és ha úgy tartja kedve, átugorhat egyikből a másikba. Játékos mű, játékos feldolgozás, az első rész pár szereplős minimálja után lenyűgöz a szereplők, színek, fények kavalkádja. Minden arra mutat, hogy ez a „nem annyira komoly” darab a háromságban – de ha belegondolunk, irdatlan mélységek húzódnak alatta. Mélységek, amikről Woolf korában még nem illett beszélni (őt is kinevette e mű miatt a komoly kritika, s csak már meglévő megkérdőjelezhetetlen renoméjának köszönhette, hogy nem történt rosszabb) – ma meg már állandóan beszélünk róla, mégsem jutottunk előrébb jottányit sem. McGregor ezt is roppant érzékenyen fogta meg.
 

És így jutunk el a záró, a Hullámok által inspirált darabig. Ahol már nem csupán a mű szereplői, de maga az írónő is színpadra lép – több formában is. McGregor elmondja a szünetekben vetített werkfilmben is, hogy nem akarta leválasztani a műveket Virginiáról, és tekintve, hogy a szerző személyisége, örök küzdelme az őrülettel mennyire áthatja minden írását, nem is igazán lehet. A Hullámok a legnehezebben befogadható a regények közt is, ahol a narratíva már valóban végletesen elmosódik, elmossák a gondolatfolyam hullámai, és nincs más, csak benyomások, villanások, emlékek, érzéki tapasztalatok, egy-egy kép, egy mondat, egy találkozó, melyekből összeáll egy élet. Ebbe a gondolatfolyamba sétál bele az írónő. Aki, miután meghallgatjuk búcsúlevelét, saját halálált eltáncolni jött színpadra – hogy aztán beolvadjon regénye szereplői közé. Ahogy Natalia Osipova leveszi a balettcipőt és beáll mezítlábas szereplői közé táncolni, akik hol úgy táncolnak, ahogy ő diktálja, hol szétcsúsznak, hol bábuként rángatják szerzőjüket, hol harmóniába csalják, az csodás allegóriája annak, ahogy a szerző elengedi az irányítást és rábízza a műre, hogy menjen, fusson, áradjon amerre akar. Ez a Woolf-féle tudatfolyam lényege, és bár tudjuk, hogy minden műve szigorú, sokkörös szerkesztési folyamat után nyerte el végleges formáját, azt is tudjuk, hogy az első megírást mindig egyfajta pszichózis, lázálmos érzelemkiáradás kísérte. Amelyben az írónő tán valóban akkor volt a legboldogabb, ha hagyhatta magát a szereplői által táncba vinni.
 
Persze, tudjuk, mi a vége. McGregor is tudja. A búcsúlevél nem véletlenül ágyaz meg a harmadik felvonásnak. Mégis, olyan érzékenységgel és szeretettel fogja meg Woolf műveit és olyan csodát komponál belőlük az emberi test nyelvére, hogy a pityergés ellenére is repesve hagyom ott az előadást. És hazaérve azonnal nyúlok a Mrs. Dalloway után – amúgy is régóta ért már az újraolvasás. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy színpadi adaptáció elérhet.

Recirquel: Walk My World - Millenáris

A Recirquel megalakulása után pár évig szép ritmusban maradva tudtuk követni, milyen utakat jár ez a rendkívül izgalmas társulat – aztán jó pár éven át (az életünk zaklatottabb évtizedében) sokkal hektikusabban. De mindig elragadtatva néztük az előadásaikat, ahogy a szemünk láttára kiformáltak egy új műfajt; ahogy létrejött a cirque danse. Az alapító, Vági Bence szavait idézem: A cirque danse műfaji alapja a cirkusz. A trükkök hatásmechanizmusa az emberi test határait megbontó káprázat. A cirkuszban az életveszély izgalma és a lehetetlennek hitt bámulata közvetlen és elementáris erejű kommunikációs csatornát épít ki a közönséggel. Azonban a klasszikus cirkuszi hagyományokból örökölt formai szigor, a trükkök önmagáért valósága elfojtja az előadóművész hangját. A kötött formákban elfúló tartalom és érzelmek meghiúsítják a néző elmélyülését. A kortárs tánc szabad szelleme ezeknek a határoknak feloldásában kíván a cirkusz társává válni, ez a cirque danse kialakulása. A trükkök erejét a tánc érzelmi kifejezésmódjaival felvértezve egy olyan műfaj születik, amiben a néző kettős vágya teljesül.
 

Nos, ezt a szellemiséget nagyon durván sikerült hatványra emelni a Millenárison látható Walk My World produkciójával. Az immerzió, a teljes belevonódás, a besétálhatóság szabadsága (és felelőssége), a testközelség egyfelől; a tökéletesen komponált, ipari elemeket kiválóan használó, összetapogatható játéktér másfelől brutális mélységig jelenlétet teremt. Benne lehetsz a mesében, amely mitikus voltát tiszta viszonyokban vállalva úgy mai, hogy már nem is áthallásos – a mese ízében is a jelenünkben sétálsz, csak egy gyönyörű, antik eszközkészlettel megfogalmazott változatában, ahol a történés és jelentése nem vált el, s nem is választható el. Nem látod az egészet – azt követed, amit választasz. Természeted szerint válsz részévé az előadásnak. Ezt egy másik blogon (ahol az immerzió bázisául szolgáló Aeneist jártam kicsit a magam szubjektív módján körül) így fogalmaztam meg: ...a hatalmas, bejárható díszlet gátlástalan háborús utalásai, a konténerváros, az egyenruhák, a Karády által fülünkbe dúdolt "hiába menekülsz, hiába futsz"; a szabadon követhető hősök: istenek, királyok és kisemberek sorsának szemünk láttára eső, kegyetlen kisemmizése úgy válik kőpontossá, hogy jelen vagyunk benne. Arctalan tömeget képezünk a drámáik körül, néma kórusként reagálunk, visz bennünket az események sodra egészen a Nagy Fináléig - akárcsak az életünkben, ahol, ha lehet, szintén nem vállalunk felelősséget azért, ami történik. Holott úgy képzeljük, nem abban a korban élünk, ahol a kiosztott sors elől egy Kasszandra jóstehetségének birtokában sem lehetett elugrani.
 

Fontos ösvényt követtünk, (s bár tettek rá kísérletet, hogy elszakítsanak egymástól) egymás kezét fogva, a mese jelenlétében gyáván egymásba kapaszkodva Timivel. Láttuk Hektor kétségbeesését a védekezés vezérlőpultja előtt, Kasszandrát, ahogy harcra tüzeli, s láttuk a harcot az indusztriális „trójai falovával” – a hősi bukást. És Juno, a trószok vesztét óhajtó istennő kegyetlen vérörömét. Itt láttuk Deiphobust, aki nem tud holtában sem elszakadozni a hoplita-léttől – csak a harcát vívná, árny a romok közt. Onnan bóklászva (a mosodán átcsavarogva, s érve az Isteni Bárba) láttuk Ámor s „szárnya” duettjét – a trónra üléssel a végét egy másik fontos szálnak. Aztán keveredtünk Karthágó szívébe, a konténer- s híradóskocsi-roncsok otthon-nyomorába – elbambulva a díszlet ezer apró tapogatnivalóján. Míg belerántott a honi barbárok és menekült trószok csörtéje – Deiphobus, Nisus veszte (irgalom anyja, ne hagyj el).
 

Láttuk Dido húgát az aggodalmára csavarodni, Lédát, amint elbűvölne a kis vörös szalonban, S végre Aeneas-t amint elcsábítja Didót. Itt léptünk túl a magunk árnyékán, legalábbis én úgy éreztem, itt hullt le rólunk tényleg a mi mindent nem látunk szorongása. A vereség-látás, a kisembereken túl nem kereső tekintet. Innen vitt a szerencsénk a Minotaurusz labirintusába, hogy lássuk a bűnbánást, a tett után. Aztán a tolvajt is láttuk az őt tolvajlóval – de a nagy fináléhoz már úgy kellett odaterelni bennünket, úgy belefeledkeztünk addigra a szabadon bolyongásba. Ezt a gazdagságot köszönjük, hogy telilakott szemmel, magunkra ébredve jöhettünk haza, úgy is: pontosan tudjuk, hogy a mítosz töredékét volt alkalmunk csak befogadni. S hogy annyi minden van, a máshol történtek oly gazdagsága, amit látni kellene még...
 

De hiszen ez a mítosz! A legfontosabb, hogy személyessé válik, átélt mesévé – a nekünk így mesélt sosem az egész! Csak a könyvekben, a lejegyzés által teremtődik az illúziója: a kezedben tartod, rálátsz, kívül vagy, átlátod. Valójában a mítosz a nem kanonizált, a nem végleges - csak mese, amit úgy meséltek, de ha másképp vált a tiéddé, szabadon elmesélheted másképp. Sosem az egészet, csak amennyi tényleg a tiéd lett belőle. De hiszen ez az élet! A jelenlétünk teremte korlát, hogy itt vagy, és nem ott, ezt látod, és nem azt, hogy a választásaid által a megélt helyzet a kizárólagos tükröd – hiába sugallnak mást vágyképek, médiák, divatok, eszképizmusok. És bár helyzetek nem változnak, csak helyszínek s nevek, a létben vándorlásod által olykor mégis sikerül nézőpontot váltani.
 

Ennek jegyében megyünk vissza majd a Chaos bárba, reményeink szerint mihamarabb – hogy nézőpontot váltva hagyjuk: a másik mesében is tükröződhessenek a világról dédelgetett képeink. Nem a hiányérzet vezet majd, hanem a kíváncsiság – miben látszik másképp ugyanaz a kegyetlen, tiszta hangon elmesélt történet; mit ad hozzá (mit ad a tükörképünkhöz) a máshová helyezett látáspont. Ezt az előadást nem azért nem elég csak egyszer látni, mert lemaradtál a produkciók bőségéről. Hanem mert te magad vagy a produktum, mindaz, amiért felelősséget vállalsz - és ebben a gyönyörűen bonyolultra, élet-mesévé foncsorozott tükörben megláthatod mindezt. Megláthatod, tényleg mi a tiéd belőle. Miközben egy menekülés stációit figyeled, az otthonmaradás tragédiáit, miközben a füledbe dúdolja a teljes világ körülötted: hiába menekülsz, hiába futsz. Vissza kell mennünk, és el kell engedünk egymás kezét, bízva a másikban – bízva benne, hogy ami valódi bennünk, azt továbbra is egymásnak adja vissza az elmesélt történet. Ennek a jelenlétnek ekkora ereje van. Ez az elkötelezett, tiszteletre méltó kortársaink által elénk tárt tükörvilág most itt terül a küszöbünkön. Mítosz-óceán. Ne szégyelljetek belefürödni.

Kis-Tóth Ágnes: Randevú a kozmosszal

Az igényes tudományos ismeretterjesztés egyik kétség nélküli fellegvára itthon az ELTE Atomcsill előadás-sorozata – rengeteg figyelemre méltó és meglepően érthető előadást néztem meg itt az utóbbi időben, főleg kozmológiai témákban. Hiszen ezen az ajtón jöttem be úgymond, amikor ráébredtem, hogy a távcsövemben látott értelmezéséhez sosem elég maga a látvány. Itt találkoztam először Kis-Tóth Ágnes előadásaival, ha jól emlékszem, legelőször a Minden, amit tudni szerettél volna a fekete lyukakról, de féltél megkérdezni előadással; rendkívül szórakoztatóan, remek analógiákkal mesélt ebben az előadásban a tudásunk egyik határát jelentő képződményekről. Számomra az élmény lakmuszpapírja aztán az egyik újranézéskor Timi lett, aki minden előképzettség nélkül is remekül szórakozott a hallottakon, és lényegében meg is értette őket. Habár nyilván megfertőztem némileg a csillagászat szeretetével, ennek ő tudatosan határt szab (ezer más, legalább ennyire értékes szenvedélyre fordítva inkább energiát), ezért volt fegyvertény, hogy Kis-Tóth Ágnes megközelítését nagy örömmel beengedte.

 

A kezünkbe fogható könyvnek is létezik egy bemutató előadása ezen a felületen – s bár a szokott módon jól követhető, érdekes, informatív, a könyv elolvasását nem váltja ki. Sokkal teljesebb, élőbb képet rajzol az olvasás – miközben ugyanabban a tisztán érthető, szeretni való hangban marad. Korosztálytól függetlenül bárkinek szívesen a kezébe nyomnám, akit szemernyit is érdekel, hogyan jutottunk el a tudomány mai világképéig. Sokkal könnyedebb John Gribbin korábban ismertetett, Kozmikus körforgás című munkájánál (ahol a szerző a csillagok életútjára koncentrálva mesélt a bennünket is alkotó anyag születéséről), és szemernyit sem érint abból az ellentmondásos folyamatból, ahogy a tudomány úgymond hősei (olykor kifejezetten a kedvük ellenére) szemléletet váltottak, s erre késztették az utánuk jövőket is – amely Athur Koestler Alvajárók-jának sava-borsa. Viszont pontos, és pontosan annyit mesél el a tudomás összegyűjtésének és a szemléletek váltásának történetéből, amit minden előképzettség nélkül is kiválóan követhet a kíváncsiság.

 

Az előadás, amiben először "randevúztunk" (csaknem egymillióan látták már).

Igazi első lépés lehet a korban, ahol amúgy épp rangját veszti a tudás, a médiavilág által preferált narratív megközelítések tengerében. Miközben minden eszközünk megvolna rá, hogy a szemléletek gazdagságát közvetítsük, az elmélyedés lehetőségét nyitva hagyva a feléledő érdeklődés számára, valójában pokoli egyszerű, egybites meséket nézünk. Bosszú- és elégtételmeséket, apokaliptikus világmentő-meséket, utolsó pillanatban fő-gonoszt irtó mesevégekkel (nekem is van ilyen kedvencem – bár abban nem ezen a narratív szaltón van a hangsúly); cukiságot és adrenalin-löketeket szakmányban; miközben a kezünkbe adták a világot, mi nagy százalékban delirált őrületeket, kreált valóságokat pörgetünk rajta. A tudomány terjesztésének is vannak olyan elkötelezett művelői, akik ennek a megközelítésnek az ismeretátadásba való adaptálásától remélik: a jelenleg deklaráltan uralkodó, de a széles tömegek szemléletére szinte alig ható szemlélet versenyképes marad ezen a piacon.

 

A kötet megjelenését beharangozó előadás.

Kis-Tóth Ágnes nem ezt az utat járja. A könyvében a mesei megközelítést kizárólag Csillik Dávid János szellemes illusztrációi képviselik, az irónia, a humor idézőjelébe helyezve a kort uraló narrációt. A szerző az ELTE Fizikai és Csillagászati Kutatóintézetének kutatója, a Kvazárok körüli ionizált anyagbuborékokat modellezi (amelyek a James Webb egyik korai univerzum-béli evidens célpontjai lehetnek), tehát miközben ismeretet terjeszt, a saját szakterületén is komoly szerepet vállal. Szerencsére remek tanár, pontosan átérezve a saját megértés-folyamatait, képes bennünk is felkelteni az érdeklődést. Bár tényleg korosztálytól független kötet ez (azaz egyáltalán nem fáj a téma bizonyos ismeretében olvasni) azért szerintem van célközönsége, mégpedig a gyerekek, a fiatalok.

 

Akikbe nem kövült bele még olyan készen kapott világnézet, amelyet már nemhogy érvelés, de az ellentétes tapasztalat se bont fel. Most ezekkel van sajnos tele a padlás – pénz és társadalmi akarat áll mögöttük, nehéz ellenük bármit is tenni. Viszont amikor a kezembe veszek egy ilyen könyvet, vagy megnézek egy-egy új előadást, úgy érzem, pontosan ezektől támad remény arra, hogy kialakulhasson egy olyan nemzedék, aki (megjárva a tartalomfogyasztás beteg tévútjait) úgy csodálkozik rá erre a kételyekkel és tudhatatlanságokkal bőven hintett, de életünk gazdagságát jelenleg alapjában jelentő ösvényre, hogy képes lesz befolyásolni is e jövő alakulását. Ránk férne – mert a sötét fellegek az egünkön nemcsak a meséinkben gyülekeznek. És a képzelőerő s a rácsodálkozás az egyetlen szupererőnk, ami (ősidők óta, az életünket immár sokadszorra, gyökeresen átformálva) továbbra is a rendelkezésünkre áll.

Egy remek podcast-interjú a szerzővel.

David Mamet: Oleanna - Centrál színház

Kétszemélyes előadás, kamaradráma. Azaz valami első pillanattól azonnal tisztán beszélő, mégis ellentmondásos helyzet a színpadon, ami másfél óra alatt teljesen kifordul magából. „Szexuális zaklatással vádolja tanárát egy tanítványa David Mamet kortárs drámájában. Az áramütésszerű történet a kiváló egyetemi professzor és fiatal tanítványának párharca, áthidalhatatlan származási különbségek háborúja. A szakmai mérföldkőhöz érkező tanár, a nemek közt épp újraíródó szabályrendszerhez kénytelen alkalmazkodni, vagy elveszíteni mindent, amiért eddig dolgozott...” pontozza a Centrál felületén az előadást a kísérőszöveg. Valami félelmetes, ahogy az összefoglaló ismeretében is nem ezt látod, azonnal nem. Hanem két embert, amint egyszerűen képtelenek megszólítani egymást.
 
Kétszemélyes előadás, Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann tolmácsolásában. Hibátlanul azonosulnak. Hibátlanul vezetnek meg, végig a másfél óra alatt – a jól megalkotott díszletben, ami két perc alatt validálódik; a „még a szagát is” megidéző egyetemi tanári irodában. Az (előzetes ismeretében is) bármilyen előzetes várakozást kegyetlen pontossággal felülíró játék a két ember között egymással folyik, „még a szagát is” megidéző módon. Nyilván nekünk játszanak, de ebben irgalmatlan tisztelet van a darab, a benne elénk kerülő túlságosan is emberi, a kinek-kinek sajátjává lényegülő szerep iránt, a pontosságban egymás iránt. A pontosságban, ami pont erről szól: hátsó szándékok pontatlanító kegyetlenségeiről, prekoncepciókról, dédelgetett önképről és kulturális beágyazódásokról egyfelől, másfelől az áldozat-szerepről, a hátrányos helyzet teremte hideg erőszakról, az igazad tudatában nem válogató eszközhasználatról.
 
John és Carol. Megteszik veled, hogy másfél óra után úgy állj fel a székből, elbizonytalanítva, az állásfoglalás kényszerével (és lehetetlenségével) terhesen, hogy tényleg a saját tükrödbe nézhess. Ha állást foglalsz, azzal saját magadról állítasz ki bizonyítványt. Mert a játszók tényleg kőpontosan rakják eléd a dilemmát – akármelyik szereplő léthelyzetével azonosulnál is eredetileg. Elérik, hogy tényleg lehetetlen legyen sérülés nélkül oldalt választani. Elérik, hogy tényleg a kommunikáció csődje kerüljön elénk, ahol a mélyről jött, túlságosan érzékeny, betokosodott sértettség, és a magáról nyájas mód előnyös önképet dédelgető érzéketlenség az összes kísérlet után is képtelen megszólítani egymást. Durván kinyitva ezt a személyes hitellel elénk rakott, ijesztően pontos képet: elénk kerül az összes Weimar, és a látszatvilágait felszakító (kommunisztikus avagy fasisztoid) „forradalmak” összes ellentmondása. A „mit kellett volna másképp csinálni” dilemmája. Fontos volna tudnunk – mert a saját világunkban is, számos hétköznapinak tekintett helyzetben ott imbolygunk a tehetetlenségérzetből születő erőszak szélén. Nézzétek meg ezt az előadást.
 

Tandori Dezső: Egyetlen

Verssel kell kezdenem, ráadásul egy olyan verssel, ami ebben a szinte véletlenül előkerült kis kötetben nincs is benne – de a megismeréséhez lényeges támpontokat ad egyből.
 
H. királyfi, mostohaapja előtt
 
...Elgondolásaim nem oly titokzatosak.
Sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek.
Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik
majd,
s egybemosódik a kettő.
Egy még túl, jobb már két, de
visszakeresnek onnan is.
Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés.
 
Mert ez a kötet, az Egyetlen, amikor pár éves késéssel, 1968-ban Töredék Hamletnek címmel mégis az olvasók elé került, a záró versként szereplő H. királyfi, mostohaapja előtt-ben leírt módon emanálódott megjelentethetővé. Mintha a Töredék e záró verse vádirat volna a korról, amely erre az ösvényre terelte a szerzőt (kényszer-ösvényre úgymond, ami az egész pályára kihatott aztán), a mostohaapa-társadalom bűne, a „félrekezelés” által. És mentegetőzés is, hogy közben kezdődik, és egybemosódik a kettő – azaz a jól komponált szerkezet, az ív, az eredeti szándék maximum visszakereshető, munkás olvasói feladat (ha egyáltalán észreveszi az olvasó, hogy lenne vele ilyen munka is). És hogy a magyarázkodással is csínján kell bánni – nemcsak Hamletnek, de a szerzőnek is, akit, lám, miféle procedúrák után engedtek csak megjelenni.
 
Mert az Egyetlen legfőbb (mondjuk koránt sem egyetlen) varázsa, hogy végre előttünk áll egy mű, abban a formában, ahogy még nem kutyulta össze a kor sajátságos szemléleti erőszaka (nevezzük szűken:), a szocreál irodalompolitika. Bár tkp. szerencsénk, hogy kézbe vehetjük a „kutyulmányt” is, ami a megjelenésekor (összekutyulva is) egyből kultikus státuszba transzponálta fiatal szerzőjét. Amikor a kezembe kaparintottam ezt a frissen megjelent kötetet, az első dolgom volt, hogy odategyem mellé ezt a másikat. A Töredéket úgy kellett levadászni, könyvtárközi kölcsönzéssel végül egy második kiadáshoz jutottam hozzá (Q.E.D. Kiadó, 1995) kopottas, átkötött - de kézben akartam tartani, mert adta magát: lássam együtt a vágyott, meg nem jelenhető, kéziratban barátnak ajándékozott, és most előkerült Egyetlennel. Valahol semmi nem tájékoztat jobban se a korról, ami nem hagyta a kimódolt formát, kihagyatott, átíratott; se a költőről, aki kényszerű lehetőségnek megélve mindezt kihagyott, átírt, és beletett mást. A két dolog együttes látványában az ifjú Tandori, és mögötte a világa is benne van.
 
S van benne egy utószó is, Harmincöt  év után címmel, amiben a szokott kettős beszéddel, szőrmentén és nyíltan egyszerre Tandori Dezső feltárja az egész, szörnyeteg gubancot. A pályát meghatározó fals kezdőlökés-mivoltot, ami aztán a pálya csaknem-végén még egyszer odakövetelőzik a költészetbe, ami létrehozza a 2 és fél töredék Hamletnek dupla leszúrt Rittbergerét az irodalmi korcsolyapályán. A negyven év után elővett verseskötet minden egyes versét kommentáló költő (miközben szembefordítja a kompozíciókat) a lezárhatatlanságról tesz tanújelet – még mindig ugyanazt a legelső elrugaszkodást (khm. helyből távol) javítgatva, ami nem sikerülhetett, nem teljesedhetett ki. A debütálás szörnyeteg-mivolta akkora úgy maradt lábnyom a startvonalon, hogy az egész pálya s a több tucatnyi könyv után egy ilyen oldalakra bontott szembesítés-kötetben a költő még mindig ugyanebben a lábnyomban toporog. Még mindig elrugaszkodás előtt. Az Egyetlent így költője valójában háromszor „írta meg”.
 
1965-ben nyújtotta be a kéziratot a Magvetőnek, hogy elutasítást szenvedjen. A kiadó válaszlevele Tandori felolvasásában ránk maradt, mert magnószalagra olvasta – pontosan értetve, elfojtott nevetésekkel kommentálva (egyéb kommentár nélkül) - egy ajándék ez nekünk, az utókornak: „A fiatal fellépő költőknek kijáró érdeklődéssel és megértéssel olvastuk verseit. Egy részük eddig sem volt ismeretlen előttünk, hiszen jelentkezését már a folyóiratok hasábjain figyelemmel kísértük. Sajnos kéziratának kiadására mégsem gondolhatunk. Versei között több a hatástalan mesterkélt kezdetleges darab, mint a kész mű. Másrészt, úgy érezzük, szemléletéből adódóan nincs teljes kapcsolata a valósághoz. Konkrét mondanivalóiból is csak árnyképek születnek, tájélményei kopárak, színtelenek. Azáltal, hogy csupa égett rétek, kóros utcák veszik körül, s még zálogcédulái is feketék és a gazdagabb, egyénibb képek helyett a holt hasonlathoz a bádogdobozt használja, még nem modern költő. A valódi értelmi költészethez átfogóbb, mélyebb gondolatiságát, korszerűbb fantáziát, képeket keres a ma költészetében az olvasó. Legközelebb természetesen ismét szívesen foglalkozunk újabb verseivel...”
 
Most érett a helyzet annyira, hogy végre a tárgyra térjünk. Idézem Pándi Balázst, akinek tényleg csak tisztelettel köszönhet a makacs pálya-rekonstrukciós szeretetszolgálatáért a szakma: Ezért van jelentősége ennek (az Egyetlen közreadásának – szúrom közbe), mert kicsit igazságot is szolgáltat az ember. Ezt a kötetet Tandori így akarta kiadni, ezzel a címmel, ezekkel a versekkel, ebben a sorrendben, és hogy ez nem így történt, a késői prózájában is megjelenő, haláláig feloldatlan trauma maradt. Aztán, amikor a Magvetőnek nem kellett, azt mondta, »csesszétek meg, ha nem adjátok ki, akkor kiadom én egy példányban, annak az embernek, aki nekem a legfontosabb«. És ez (Márffy) Albin volt. Valahol azért ez egy eléggé punk gesztus.
 
P. J. Névtáblájára
 
Elvéthetetlen üldözött,
elalszol és felébredsz.
 
Magát, a helyzetét valami rémületesen tisztán látja a megíráskor is – még ha aztán 35 évvel később már Wittgenstein (a költőnek: Witti) léthelyzet-elemzésének ismeretlen ismerőseként azonosítja ezt a pozíciót. Amely tanítványságok finom és tudott epigoni játékait is tartalmazza bőven. Nem szólok most a koan-irányú kitekintésekről, sőt, arról sem, hogy ha a koannak, egyáltalán, a „keleti” filozófiának evidens, anyagszerűségében is evidens megjelenésformái voltak, e ritkák közé tartozik a TH ide vágó anyaga is, vagy így vágott anyaga... érdekesség, hogy a concerto grosso elem és a rilkeiség, látszatra Pilinszky stb. milyen nyílt vállalással van jelen benne. Látszatra Pilinszky – valójában válasz-variációk, tanítvány-zárlatok. Ahogy a Rilkeiség is a kérdésfelvetés azonossága, ahogy a „keleti” filozófiák anyagszerűsége is – viszont ezek azonnal a mesterség pozíciójából.
 
És a satöbbi... aki leginkább NemesNagy Ágnes, a gimnáziumi tanára, mentora, mégis, szinte sosem emlegetett példaadója. Mert az Egyetlennek van egy vaskos rétege (ami töredékformában, szertezilálva végül csak keresztülcsúszik a rostán a Töredékben), amit legjobban a Nemes Nagynál evidens objektív korrelatív jellemez. A képek elhajigálása (még ha vissza is másznak időnként résen, kórházablakon, váltott lódögben) az Egyetlen alaprétegében, de főleg Az utolsó tizenkettő tükör-mivoltában alapkövetelmény. Sőt, az Egy talált tárgy megtisztítása (micsoda keserv! szintén visszadobált, szintén címmódosító kényszer áldozata: eredetileg A. Rimbaud a sivatagban forgat – ez is durván alluzív értelmezés-kiteljesülés lehetett volna), szóval a második kötet első tétele, a Változatok homokórára is ezt viszi forrpontig – megfosztva a szöveget minden vizuális támasztól. A költőiségtől, ami akárhogy is, de képpé alakulhatna az olvasóban. A szinte sosem emlegetett példakép-mester szeretett tárgyairól (az én szívemben boldogok a tárgyak) is lemondva, olykor puszta kötőszavakból teremtve. Hiszen a korban evidencia erejével úgy tűnt, csak így lehetséges a költőbeszéd, bármiféle tárgya nélkül (csak így Lesz vigasz... stb.).
 
T. S Eliot-érme
 
Nem hallom vissza már,
tükörzajából egy
hangom se tér meg:
most már csak néz beszédem.
 
Az Egyetlen játékterében ez komoly, pontos építkezés: vers támaszkodik itt versre; s még ha olykor tényleg Egyre jobban belemosódva születnek is a tanítványságból a verstéglák, az építmény összegképe irtózatosan magas-igényű. A TH legjava része, úgy éreztem 1993-ban, s ma is van efféle sejtésem, kötetté összeállva is a mindenkori filozófiai-gondolati költészet egyik legjobb teljesítménye (mégis-megjelenhető kötetté összeállva is – azaz felbontva az Egyetlen tapintható kérlelhetetlenségét). Az Egyetlenben ez a teljesítmény egyáltalán nem tiszteleg: szürreális tanítványság-változat inkább. A hang tanult prófétai jellege nyakon csíphető, de egy olyan világban, aminek emeltebb a valószínűtlenségi foka. Anyasiratóval, halottvirrasztással, a saját elemekre bomlás stációival, (s mondom még egyszer) iszonyatosan tudatos építkezéssel.
 
Hiszen ha napkeletről nézem, ahonnan a hang-íz egy része tényleg érkezik (azaz abból a „keletből”, amit a honi és nyugati költők ízeltek belőle – de ez a szellemiséget tekintve amúgy jelentéktelen különbség) ez a kötet, az évtizedeken át legjobb barát őrizte egyetlen példányban létező Egyetlen egyfajta „Tandori halottaskönyv”. A pontos folyamatleírás Az utolsó tizenkettővel fejelve a magyar költészet messze legszebb (élő szóval jegyzett) túlnan-tapasztalata, bomlás-inventárium, belenyugvás-leltár. Úgy, hogy a benne kényszerűen ott hagyott zsengébb anyag is elemien szükséges, hiszen fokok ebben a lépcsőjárásban (tipikus példa gyanánt: az Állsz előttem). Korántsem hiszem, hogy a kötet-egészre érvényes látáspontosságot az el(v)bírálók értették, de hogy megcsapta őket valamiféle szocreál szemmel irritáló, felszámoló érzetű teljesség levegője belőle (amihez képest az elv- és hitrendszerük humbug), az egészen biztos. Ez a kötet túlságosan felkavaró debütálás lehetett volna – ki tudja, milyen mélységekig formáló látásmód- és eszköz-készletet adva a kortársak kezébe.
 
Egy szerelem után
(részlet)
 
Mert ha hinném neked, hogy: „Vége van” –
meg is nyugtathatnám magam.
Van ágyad, párnád, mely felfogja tested,
mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva
zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már,
sápadtan és rendkívül vékonyan.
Végigsimítják arcod, nyugtató
szavakat kapsz majd, orvosságokat,
és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz,
elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem,
lábujjhegyen szépen kimennek, és
kis koppanással rádcsukják az ajtót.
 
Így se sokon múlott – a Töredék Hamletnek is elég komoly visszhangot vetett és rajongótábort épített egyből. Pedig jelentősen átformálódott, s nemcsak azért, mert egybemosódik benne a kettő (az Egyetlen szerkezetében tudatosan különített „memento mori” és a „túlnan-tájoló”) hanem mert két alapjában más, Tandorit foglalkoztató költőattitűd is összekeveredett benne. A megjelenéshez beválogatott Vissza az égbe hosszúverséről hallgassuk magát a költőt: ...reménytelen műfaj. Nyilván „túl hosszú”. Megelőlegezi a Talált tárgy... némely hosszú vers-féléjét. De ami a TH rövid verseiben, Wittivel költészetileg egyenértékűen, s költészetileg, gondolom, ugyanilyen reveláció erejével, felbukkanik, az a Vissza az égbe látszólagos „képtelenjében” kifejtve – mondom, ezért boldogtalanul, sután – áll ott. W azt mondta: szubjektumunk nem önálló létező, hanem a világ határa, s e határon „túl” jön az a bizonyos „nem lehet beszélni róla”. A Kegyes, más munkáimat talán ismergetvén, tud Witti-értelemzésemről: hogy akkor folyton arrébb kell tolnunk határunkat...
 
Nos az így kötetbe beválogatott aztán erős kísértésként vizezte fel nemcsak az eredetileg monolit Egyetlen anyagában megülő költői szándékot, de valóban az egész pályát. Az egész pályás letámadás közben a költő-középcsatár ennek a „túl erős borba engedett szódának” eszközhasználója marad a maga-méretű gombfocipályán. Így feszeget később magánélettel, Szpéróval, lovival, a színek (színről-színek) gazdagságával, az összes helyen, ahova (Hamletje helyett) a maga Rosencrantz-Guildenstern-i belehajítottságát csak betükrözi (betrükközi?). Az összes szeretett hökkentése: Főmedvémék, Maury és Morny, az egész Nat Roid kriminális, a képversek, a végső mókák - minden ennek a gyökérkorban megélt kizökkentésnek a levét issza. Dafke, persze. Mi mást tehetett volna?
 
Olykor az a keserves gondolat környékez, hogy Tandorit tényleg csábította a Rimbaud-i minta (aki ugye, a sivatagban forgat...); hogy az Egyetlen tényleg az egyetlen szeretett volna lenni, s nemcsak a barátnak tett kötetformáló gesztus által kapott így többlet-értelmet. Hogy a megélt irodalmi kényszerpálya fecsegéskényszere igazi hallgatás-paródia is. Hogy a több tucat könyv ebből a félrecsúszásból születik – vers, próza egyként. A tán legfontosabb korhasználónk ezért nem tudott az abbahagyásban megpihenni – inkább évente háromkötetnyi gáttalan kettős beszéddel árasztott (a lényeg helyett), a mindig sűrűn magára utaló belső beszéddel, ami feltételezte az „ismer engem és szeret” rajongó-pozícióját a Kegyestől (a kegyes olvasótól, aki figyelemmel áldoz). Hogy igazi bravúr-bukfencek mutatvány-tömegével fordítson (nem tudom másképp mondani: túl jól) világnyi irodalmat. Furcsa mód lehet, hogy ez a kizökkentés ajándékozott meg bennünket az életművel. Amely követeli, hogy váljunk Kegyessé, és olvassuk. Mert bőven lehet, hogy mindeneken túl tényleg szükségünk lesz a mazsolamód beleszórt, irgalmatlan tudásra. Itt, és túlnanban. Ahol (ha jól ismertem meg) ez a szellem most sem nyughat békében:
 
Reincarnatus
 
Holtan emelnek mozdulataid
viaszába, ó,
kövületeddé elevenedő...

Kiadó: Okapi Press

Fakszimile kiadás