Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes

Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?

Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem esik jól olvasni, amik annyira zaklatottak és annyira zaklatnak, hogy az ember szeretne minél hamarabb túllenni rajtuk, mert szó szerint fáj, belénk mar, sebeket kapar és eltemetett bizonytalanságokat tár fel. Általában ezek a legnagyobb hatású olvasmányaim. Patricia Lockwood egyszer már felrázott – Erről nem beszélünk című 2021-es regénye anno egy több mint féléves blogszünetnek vetett véget, mondhatni kiprovokálta, hogy beszéljünk róla. Máig érzem a bőröm alatt annak a műnek a hatását – semmi nem írta le azóta sem hatásosabban azt, hogy mennyire eluralta életünket a közösséginek csúfolt média a maga mindent átszövő csápjaival, hogy ahelyett, hogy élnénk, csak hírfolyamokban és chatcsoportokban létezünk; és hogy mekkora pofán csapó erővel bír, amikor az élet szembesít valamivel, amit nem lehet elmesélni egy twitter-posztban. Amikor bekopog egy tragédia, ami kiköveteli a teljes figyelmet. Így, öt évvel később adja magát a kérdés: tudunk-e még figyelni akár a tragédiáinkra? Vagy már tényleg minden csak egy poszt vagy egy reels videó?
 
Most, öt évvel később Lockwood a személyesek mellett egy kollektív trauma fogságában próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant – a totális bizonytalanságot, a valóság kibillenését, minden addigi norma megkérdőjeleződését és az őrülettől való félelmet, amibe a Covid lökött mindannyiunkat. Az író a saját hosszú Covidnak nevezett, teljesen azóta sem feltárt szindrómájának tükrén keresztül tárja elénk, hogy milyen az, amikor az ember elkezd kételkedni a saját józan eszében. A kötet nagy része összefüggéstelen gondolatfolyam, csapongó, őrületbe hajló, ön- és olvasókínzó fantáziálások és rémálomszerű látomások elegye. Nyilván tele túlzásokkal, tele olyasfajta írói kísérletekkel, amiket csak egy „őrületkönyvben” engedhet meg magának valaki – de visszagondolva az elmúlt öt évünk kollektív kizökkentségére, maximum túlzónak lehet nevezni, hazugnak semmiképp.
 
Mert hát mind ebben voltunk. Mindannyian ismerünk valakit, aki elvesztette ilyen-olyan érzékelését; aki pánikbeteg lett, aki elidegenedett a saját testétől; aki úgy érezte, cserben hagyta a saját agya. Hogy valaki rettegni kezd a vörös színtől, vagy, hogy úgy érzi, a lába immáron nem a sajátja – szimbólumok, melyekkel könnyű azonosulni. Voltak pontok, valahol a 2021-es mélyponton, amikor mind azt éreztük, ez az élet nem a sajátunk. Túl azon, hogy betegséggel, halállal, rettegéssel küzdöttünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy az élet, amit addig „normálisnak” hittünk, újratervezésre szorul. De hogy tervezel újra, ha abban sem vagy biztos, hogy az élet, amit addig éltél, a sajátod? Ha valójában már rég kibillentél, csak nem vallottad be saját magadnak se? Ha mindeközben épp a saját - sajátnak nem érzett - életed történetét kéne képernyőre adaptálnod?
 
Több rétegű elidegenítő gesztusokkal próbálja Lockwood meggyőzni az olvasót arról, hogy nem tudja, mit csinál – közben nagyon is jól tudja. Az író, aki küzd a Covid utóhatásaival és lassan belecsúszik az őrületbe, miközben első, Priestdaddy című könyve adaptálásán dolgozik, próbálja átsegíteni húgát az Erről nem beszélünk-ben megismert gyermek elvesztésén, váratlanul újabb személyes krízissel néz szembe: férje súlyos betegségével és több műtétjével. És összerántja magát. Megint. Itt világlik ki az igazi erő és nyer formát az igazi történet: mert beszélgethetünk mi magunkban Shakespeare Oscar-díjas feleségével és próbálhatjuk a Covid szemüvegén át értelmezni Anna Karenina választásait – ha bekopogtat az életünkbe egy újabb valós tragédia, összeszedjük magunkat és csináljuk. Szemlesütve megyünk tovább, mert muszáj. Utána megint széteshetünk.
 
Van egy erő ebben a szövegben. Lockwood nem fél mélyre menni és nem fél megmutatni a depresszió és a szétesés mélységeit – ez nem egy udvarias könyv. Nem kér bocsánatot a szétesésért, nem szépeleg és nem tesz úgy, mintha meg lehetne zabolázni a démonokat. Olvasás közben Linda Boström Knausgard és Joan Didion írásait juttatta eszembe. Náluk éreztem azt, hogy az író folyvást a saját szavába vág, mert képtelen megzabolázni összefüggéstelenül ömlő gondolatait. Lockwood gyorsabb, zabolátlanabb minden eddig olvasottnál, mintha az általam oly nagyon kedvelt tudatfolyam-technika huszonegyedik századi, bespeedezett, insta-feed sebességre optimalizált változata lenne. Tökéletes illusztrációja annak, miben élünk és hogy miért őrjít meg minket ez a világ. Ahogy tökéletes a koincidencia is az előző posztommal – a Saját szoba színpadi adaptációjának őrült tempóban kivetítőn pörgő összefüggéstelen szavai nem egyszer jutottak eszembe olvasáskor. Igen, ilyen az, amikor a szerző összelapátolja a lapokra azt a sok töredéket, ami egy nap átfut a fején.
 
Hogy mégis mesterien konstruált ez a regény (is) azt a könyvek közti összefüggések mutatják meg. Többször utal az előző kötetben szereplő gyermek tragédiájára is, de még nagyobb szerepet kap a magyarul sajnos nem olvasható Priestdaddy, a tengeralattjáró-tisztből pappá avanzsált apa életéről, aki „…azt állította, hogy sosem kapta el, bár sosem hagyta tesztelni magát – a kamu orvosa, aki szintén nem hitt a dologban, nemrég azt mondta neki, foltok vannak a tüdején, ám apám ahelyett, hogy ezeket az új betegségnek vagy a sok egykori tengeralattjáróst sújtó szarkoidózisnak tulajdonította volna, azt mondta az orvosnak, hogy alighanem csak allergiás arra a ritka, feketepiacon vásárolt afrikai fafajtára, amit a gitárkészítéshez használ. Csodálatos mondat, gondoltam, ahogy ilyen volt minden más, apámról szóló mondat is.” Valóban csodálatos. Olvasnám tovább.
 
Patricia Lockwood saját bevallása szerint mesterművet kívánt írni a zavarodottságról – minden zavarba ejtő, obszcén, széteső vonása, a formai és nyelvi dekonstrukció és a mentális összeomlás szövegbe ömlése ellenére (vagy épp ezért?) jó eséllyel sikerült is. Majd az idő eldönti. A kérdést viszont, melyet a cím előrevetít, és amit a szöveg kikerekít, jelesül, hogy a betegség új esély-e arra, hogy mások legyünk, hogy lehet-e bármi haszna egy betegség-tapasztalatnak (egyáltalán, feltehető-e értelmesen egy ilyen kérdés?), azt magunknak kell megválaszolni. „Néha odaült a betegség lábához és kérdéseket tett fel neki. Ellopta a régi elméjét és újra cserélte? Most tiszta lappal indulhat, ami csak keveseknek adatik meg? Talán ez az egész optimalizálta őt?”
 
Ahogy arra is meg kéne találnunk a választ, hogy miért nem tudtunk élni a kollektív kizökkentség által adott lehetőséggel, hogy valami élhetőbb világot teremtsünk magunknak, ahelyett, hogy visszacsúszunk ugyanabba a minden emberi józanságot kikezdő, őrületbe hajszoló pörgésbe, elidegenedettségbe, algoritmusok vezérelte túlstimuláltságba, amiben voltunk… És amiben irdatlan tempóban száguldunk a szakadék felé. Vajon újabb öt év múlva meddig jutunk?

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Saját (?) szoba - Katona József Színház

Néhány hete egy exkollégákból álló baráti társasággal a Börzsönyben kirándultam, ahol is a szállásra érkezve (a festői Feketevölgyben) rémülten tapasztaltuk, hogy bizony itt az erdő közepén semmi térerő nincs. Adok egy percet, hogy mindenki maga elé képzelhesse, ahogy 14 felnőtt ember (átlagéletkor valahol 40 körül) magasba tartott mobillal rohangál a panzió kertjében legalább egy pici pötty térerő után kutatva. Spoiler: nem találtunk. Az első döbbenet után az egyik legjobb közös hétvégénk lett, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy végigbeszélgettünk két estét úgy, hogy senki sem pörgette az értesítéseit, nap közben pedig csak a minket körülvevő természet csodáira figyeltünk.
 
Hogy hogyan kapcsolódik ez az élmény Virginia Woolf Saját szobájához és az esszéből készült színielőadáshoz, a poszt végére, remélem, kiderül.

Képek forrása: Katona József Színház 

 
Első ránézésre nem adja magát, hogy Woolf 1929-es esszékötetét, mely két korábbi egyetemi előadása alapján íródott, s melynek kiinduló témája „A nők és a regény” viszonya, színpadra állítsák. Annál nagyobb a meglepetés, hogy az előadás, ami egyfajta irodalmi performansz, mennyire jól működik – és mennyire jól illeszkedik Woolf munkásságához és a saját korában kifejezetten arcpirítónak számító hangvételű (mai szemmel nézve egyébként meglepően humoros, már-már pajkos, csevegő) esszéjéhez.
 
A performansz elkövetője S. Judit, a 29 éves művész (Tóth Zsófia egyszerre esetlen, dacos, hisztis, érzékeny, gyermeteg és koravén alakításában) aki láthatóan alkotói válságban szenved, és akinek személyes életére, alkotásaira, művészi hitvallására a legnagyobb hatást Woolf gyakorolta. Saját elmondása szerint 16 éves kora óta rajongója, őt tartja a legfőbb tudatformálójának és nem kizárt, hogy az előző kapcsolata arra ment rá, hogy a barátnőjének minden helyzetre tudott egy Woolf-idézettel válaszolni. S. Judit imádja Woolfot, szeretné a legjobb barátjának tudni, ugyanakkor dühös, nagyon dühös. Mert nő, mert alkotó, mert fiatal és mert pénztelen, a korszellemnek megfelelően az egész világra dühös, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra is, akit a legfőbb inspirációjának, barátjának, az őt egyedül értő orákulumnak tart. Dühös Woolfra, mert félrevezette. Mert azt ígérte, hogy ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk. És most itt vagyunk, 2026 tavaszán, és S. Judit nem érzi, hogy lenne szabadsága, bátorsága, ahogy nincs évi 500 fontja sem, saját szobája meg egy lepukkant albérlet, ahol akkora a kupi, hogy az ember még akkor is képtelen lenne megtalálni a saját gondolatait, ha a folyamatosan beszűrődő valós és virtuális zaj engedné, hogy gondolkodjon. De nem engedi, mert a figyelmünket magáénak követeli száz algoritmus, mert egyszerre több tucat összefüggéstelen szó pörög a fejünkben, amik nem állnak össze egésszé, mert annyi felé esünk szét, hogy képtelenek vagyunk követni. Mert ha elfáradunk, pihenésképp görgetünk egy kicsit. Amikor elhangzik a kérdés: „Ma hány órát pörgettél Reels videókat írás helyett?” nem csak mi szisszenünk fel a közönség soraiban.
 
Erre a megélésre épül a szemináriumi előadásként keretezett performansz, ami ott kap szellemes csavart, hogy a közönség soraiból a színpadra sétál Virginia Woolf (Hay Anna a görnyesztett testtartásától a citromsárga harisnyájáig annyira tökéletesen idézi Woolf alakját, hogy most egy darabig nem fogom tudni függetleníteni tőle a fejemben élő Woolf-képet), és kéri, sőt, felszólítja S. Juditot, hogy tessék, pöröljön vele. Győzze meg a saját igazáról, mesélje el, miért nem tud írni, ha egyszer Woolf szemszögéből nézve akkora szabadság birtokában van, mint nőtársai soha előtte a modern történelem során. Miközben S. Judit ráönti dühét, hogy az agyatlan munkája, amiből épp meg tud élni, így; a zajos albérlete, ahol nem lehet gondolkodni, úgy; a minket körülvevő világ hangzavara, hergeltsége, felfokozott állapota, amiben nem lehet lenyugodni, amúgy; aközben Woolf szépen végigvezeti őt (és minket) az esszé központi gondolatán. Vagyis hogy az elmúlt évszázadokban a nőknek milyen lehetőségei voltak az alkotásra. Shakespeare elképzelt Judith nevű húgától (S. Judit!), Aphra Behn-en és Mary Carmichaelen át eljutunk Jane Austenig és a Bronte nővérekig. Woolf mesél, nőkről, akik nem írhattak, akiknek csak pörköltfőzés és zoknistoppolás jutott; nőkről, akiket a férfiak annyira tartottak, mint a Man-szigeteki farkatlan macskákat (érdekes, de valójában haszontalan állatfaj); nőkről, akik belehaltak az igyekezetbe, hogy bebizonyítsák, mások, mint a férfiak által róluk kialakított kép – s miközben mesél, S. Judit testén megelevenedik a felsorakoztatott irodalmi szereplők sora. Direkt a megfogalmazás, a szereplő saját dühe és időnkénti kitörő hisztije épp annyira fogja vissza az átlényegülést, hogy teret adjon a részben a kivetítőre, részben a testére vetített képeknek – így válik a performansz teljessé, és lényegül át S. Judit alakja egyszerre a saját előadása anyagává, Woolf előadásának szereplőjévé és az elképzelt Shakespeare Judittá vagy az őt elveszejtő színházigazgatóvá. Valós elődeink, tudatformáló olvasmányaink, magunkévá tett eszméink, képzeletbeli hőseink és saját dühünk, hiányaink, tragédiáink így formálnak minket egy egésszé.
 

Mire eljutunk Woolf koráig és irodalmi alakjáig (aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a színpadra lépő írónővel – hisz Woolf mint „irodalmi alak” is magában hordozza azt, amit a kortársai és az utókor ráaggattak) addigra S. Judit dühe mintha csillapodna, de messze még a józanság. Amikor felteszi a kérdést: „Te hogy tudtál nem dühös lenni?” akkor megrezzen a léc, hisz tudjuk, mind tudjuk, mi volt az ára annak, hogy Woolf tudott nem dühös lenni. A művész, aki mindent feláldozott a fehér izzásért, hogy ne vörösen izzó haraggal írjon, ahogy Charlotte Bronte - „Mindig dühödten fog írni, mikor pedig higgadtan kellene írnia. Esztelenül fog írni, mikor pedig bölcsen kellene írnia. Magáról fog írni, mikor pedig a hőseiről kellene írnia.” -, ez a művész belehalt a dühe megzabolázásába. Képes volt elnyomni a haragot, csapóajtó mögé száműzni a démonait – ideig-óráig, egy-egy remekmű megszüléséig, hogy aztán újult erővel csapjanak le rá. Ez volt az ár. És így nyomta el az érzéseit is, köztük a legszebbeket, az életét végigkísérő nagy szerelem, Vita Sackville-West iránt érzetteket. S. Judit és Woolf immáron egyenrangú baráti beszélgetéséből kiviláglik: a fehér izzás megkövetelte józanság és zabolázottság munka, iszonyú nagy belső munka, amit nem helyettesíthet sem a saját szoba, sem az évi 500 font, sem a társadalmi „engedély” hogy már írhatunk. Olyan munka, ami bizony jár járulékos károkkal is.
 
Ez a belső munka megspórolhatalan abban is, hogy levetkőzzük jelen korunk állandó nyomását, a társadalmi elvárásokat (mikor szülsz, miért nem szülsz, mikor léptetnek elő, miért vagy ilyen karrierista, mikor veszel nagyobb lakást, minek neked nagyobb lakás, miért nem veszed fel a telefont, miért pörgeted állandóan a telefont); a ránk zúduló zaj-, kép-, információáradatot; a mesterségesen generált indulatokat (háborús pszichózistól „nőügyeken” át, melyekkel nem foglalkozunk, megélhetési válságig és értelmetlen munkákig); hogy gátat szabjunk a mindenhonnan ránk ömlő ingerek árjának. És itt kanyarodnék vissza a nyitóképig, az erdő közepén egzaltáltan térerőt kereső és nem találó kirándulócsapatig. Mert amikor Virginia Woolf egy kvázi vezetett meditáció keretében arra szólított fel minket a darab végén, hogy hunyjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé azt a „saját szobát” és környezetét, ami minket, egyénileg segítene az alkotásban, én odaképzeltem magam az erdő közepén lévő panzióba. Ahova bármikor áttelepíteném a saját kis szeretett dolgozószobámat, és nem lenne más, csak én, a laptopom, az erdő zúgása és a madarak csicsergése. Mert nem a körülmények és nem az engedélyek hiányoznak ahhoz, hogy alkossunk – hanem a figyelem és a nyugalom. Ezt pedig, tetszik vagy sem, magunknak kell megteremtenünk, és főleg magunkban. A „saját szobáját” mindenkinek magában kell megtalálnia.

Ígéretek, garanciák pedig nincsenek. Munka van, fáradhatatlan. Ahogy egyébként Woolf eredeti szövegében is szerepel… Mert bizony nem ígért ő semmit. Így nincs is miért pörölni vele.
 
„Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk – és most közös életünkről beszélek, a valóságos életről, nem arról, amit külön-külön élünk végig, mint egyedek –, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is, hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha magunk mögött hagyjuk Milton kísértő úriemberét, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare húga újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie. Ő, aki éppúgy névtelenektől nyer életet, mint a bátyja, azoktól, akik az elődei voltak, meg fog születni. Mert előkészület nélkül, a mi erőfeszítéseink nélkül, eltökéltségünk nélkül, hogy meg kell születnie, nem remélhetjük, hogy meg is születik, így lehetetlen. De fenntartom, hogy el fog jönni, ha munkálkodunk érte, és az ilyen munkának szegényen és névtelenül is van értelme.”
 

Palya Bea és Jelena Popržan - Selymeim - MÜPA

Palya Bea Selymeim koncertsorozatának évek óta az elkötelezett rajongói vagyunk, ha kimaradt egy-egy, sosem önszántunkból - jó pár koncertről írtunk is. Mindig a legutóbb látott tetszett a legjobban, és ez nincs másképp most sem, hogy a maga módján ennyire bátran formabontóra sikerült. Mert a jubileumi, 10. koncert vendége: Jelena Popržan maga is trendeken kívüli, formabontó, a határait végletekig feszítő ember. Elképesztően széles zenei kultúrával, bohócos játékossággal, de közben két lábbal a földön – csak a közönségből csinál könnyed lazasággal égbe lógatott, könnyűséggel töltött boldogság-ballont.
 
Már Bea bátor, szólóval indított felvezetése jelezte, ez nem lesz akármilyen este. Fantasztikus leírni, hogy a mi pacsirtánk (aki eddig is minden vendégéhez odahajló házigazda volt) a maga vállaltan nyersebb, karcosabb, de szívből fakadó jelenlétével milyen mélységes odaadással alapozta a zenei teret bennünk, a közönségében a vendégének. Nagyon végiggondoltan, de ezt így csak utólag vettem észre, ahogy az élmény helyezkedett bennem – a koncert alatt csak a következménye ringatott: valami elképesztően organikus, előttünk bokrosodó, virágából gyümölcstermő növénnyé lett az egész. Jelena Popržan úgy érkezhetett a színpadra, hogy Bea és együttese „behangoltak” bennünket rá. Nem hiszem, hogy vendég kaphat többet.
 
Nagyon szerettem a zenekar összes felállását – még mindig dédelgetem a Szabadon első, stúdióban felvett verzióját, jobban mondva még mindig sokszor hagyom, hogy megbillent léthelyzetekben dédelgessen (a régi, szeretett dalok közül még a Hold ilyen – elragadnak ezek, és eszemben sincs utána szagolni, kicsoda/micsoda visz tőlük a hátán). Szóval szerettem a zenésztársakkal való közös, impresszív játszódást mindig, de valami egészen fantasztikus minőség, ahogy Lisztes Jenő építi a magáét ebbe a közösbe a cimbalommal. Adósok vagyunk, hogy meghallgassuk a duójukat Beával, de hamarosan megfizetjük ezt az adósságot. Mesteri, és nagyon alázatosan mesteri, amit Lisztes Jenő művel, mert gyönyörű teret hagy a számunkra állócsillag Szokolai Dongó Balázsnak, mert lélegzetvisszafojtva lestem ezen a koncerten is, ahogy ritmikai játékokba csavarodik Czirják Tamás pörgetéseivel, vagy ahogy aláalapoz az amúgy alapok tekintetében beton-stabil Orbán György bőgőszólóinak. Szóval ez egy egészen speciális eset, mert olykor konkrétan öt dudás fér meg, játszik tisztelettel egymásért e csárdában, a legnagyobb örömünkre.
 

S amikor megérkezett a színpadra a vendég, akkor körülbelül kiestünk az időből. Erős, önironikus zenebohóc mivolt ez, amit Jelena Popržan vállal; egy szem magát nagyzenekarrá sokszorozva a loop által, az öthúros hegedűt teljesen formabontó módokon használva. Az "X Y Variations on la Folia for Viola & Looper" fenn van a megosztón, a „tizenhetedik századi popsláger” alapanyagából egy a korunk minden porcikájára reagáló kortárs őrületet facsart; nekünk, ott, a MÜPÁ-ban sokkal gazdagabban, mint a linken meghallgatható felvett anyag – az improvizáció által az is kiderült, méltó közönsége lehettünk. Kiderülhetett megint, mitől varázslat az élő zene, hogy tényleg beszélgetnek egymással a játszó és a hallgatók jelenlétében cirkuláló energiák.
 
A közös éneklés sem maradt el. Amit külön, forrón köszönök: az Ederlezi. Számos kedves énekestől számtalanszor hallottam, ez is az érintések érintése nekem. De ezt szerintem, amíg élek, viszem majd a szívemben. Mert az örömbánat szólt belőle tényleg, ami valójában ez a dal – azok dala, akik megélték már így, együtt a kettőt, választhatatlan, szálazhatatlan szomorú örömben. Reméltem, hogy felteszik... Ti is meghallgathatjátok. Jelena Popržan azóta számos alkalommal került a lejátszóba itthon, megismerkedtünk a Quartet-jével, meghallgattuk Flora Geißelbrechttel közös duóját – új kedvencet avattunk, ahogy nem egyszer már Beának köszönhetően, ahogy nekem szívem varázslója azóta is Souad Massi, vagy ahogy Timi nem szűnik rajongani Beady Belle iránt.
 
Mert a Selymeim sorozatnak ez a legkomolyabb ajándéka. A szélesedő horizont a zenében. Megéltük, örömben, nagyon szépen köszönjük! Nagyon várjuk a következőt.

Robert Galbraith: A fémjelzett ember

„Akárcsak Robin, Strike is úgy érezte, hogy az ezüstkereskedős ügynél kevés nyomozást élvezett kevésbé életében.”
 
Eléggé magas labda, hogy azt írjam, ahogy Robin és Strike, úgy én is ezt a nyomozást élveztem legkevésbé a sorozatban, de sajnos annak fényében, hogy milyen a viszonyom az előző, hetedik kötettel, ezt muszáj árnyalnom. Minden új Strike-kötet megjelenése előtt szokásom újraolvasni vagy a teljes sorozatot, vagy legalább az utolsó részt, hogy frissítsem az emlékeim (nem mintha olyan nagyon szükség lenne rá, lassan kívülről tudom mindet) és hogy hangulatba kerüljek. Idén úgy döntöttem, az évet azzal kezdem, hogy elolvasom a két kedvencemet, a Zavaros vért és A Koromfekete szívet – az meg ugye adta magát, hogy e kettő után a sorban következő, eleddig utolsó A hömpölygő sírt is. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy két kötet újraolvasva, az új már egy hónapja itthon, és még nem kezdtem bele. Vajon miért? Hát, mert a A hömpölygő sír olvasására úgy kellett rávennem magam, mintha egy iskolai kötelező lenne… Mivel makacs vagyok, mint egy öszvér, nyilván átrágtam magam rajta, csak hogy újfent megállapítsam: én ezt a részt utálom. No nem az egészet, csak a bő harmadát, amit Robin egy szektába beépülve tölt. De azt nagyon. Már eddig is volt, hogy átlapoztam részeket, de ha még egyszer ráveszem magam, komolyan tűzőgéppel fogom összekapcsolni azokat a fejezeteket, amelyeket Robin a Chapman farmon tölt, hogy még véletlenül se olvassak bele. Ámde… bármennyire utálom és bármennyire undorodom a szektás részektől, amint Robin kiszabadul, marhára érdekel a nyomozás. Rohadt izgalmas rész és nagyon drukkoltam hogy derítsék ki, mi történt Daiyu-val, hogy döntsék be az egész egyházat, hogy Will meglelje a szabadságát.
 
Itt viszont… konkrétan 900 oldal után azt éreztem, hogy engem ez a bűntény egyáltalán nem érdekel. Ennél rosszabb nem hiszem, hogy történhet az ember kedvenc krimisorozatával.
 
Na de kezdjük az elején. Van nekünk egy szabadkőműves műtárgyakra szakosodott ezüstkereskedésünk, melynek páncéltermében megcsonkított hullát találnak. Hűűű, titkos társaságok, ősi jelképek, mindenféle rejtélyes jelentést hordozó nagyon értékes műtárgyak. Mi kell még? Mivel hamar kiderül, hogy az áldozat nagy valószínűséggel egy visszaeső bűnöző, akit a kutya sem sajnál, az ügy szépen leül; mígnem Strike-ot felkeresi egy nagyon furán viselkedő nő, aki szerint az ezüstkereskedésben talált hulla nem az, akinek a rendőrség hiszi, hanem az ő volt barátja, aki egyik napról a másikra eltűnt, magára hagyva őt egy újszülöttel, de előtte azért lenyúlt valami nagyon ronda és nagyon értékes ezüst asztaldíszt, csak hogy meglegyen a kapcsolódás. Strike nyomozni kezd, hamar kiderül, hogy a hulla négy másik eltűnt személy is lehet, de hát, mivel megcsonkították, bizonyíték híján a rendőrség inkább a legkönnyebb utat választotta, amúgy se akarnak ujjat húzni a magas szinten is beágyazott szabadkőművesekkel, mindenkinek jobb így. Ügy lezárva.

Imádtam a Londoni Ezüstpiac (London Silver Vaults) leírását - mintha a Gringottsban 
találtuk volna magunkat. Vajon itt is vannak sárkányok a föld alatt?
Azért ha egyszer eljutok Londonba, megnézném 😀

 
Csakhogy a mi nyomozónk nem ilyen fajta, ő addig megy, amíg mind a négy lehetséges áldozat körül fel nem derít minden lehetséges bűntényt – a krimiolvasók szerencséjére, avagy szerencsétlenségére (ezt most mindenkire rábízom) mind a négy lehetséges áldozat körül ki is derül ez-az. Itt egy magas rangú prominens, aki illegális pornóforgatásokat szervez a szereplők tudta nélkül; ott egy potenciálisan évtizedek óta működő lánykereskedő-hálózat; amott egy szigorúan titkolt katonai hadművelet, ami családok tucatjait teszi tönkre és Strike múltbéli sebeit is feltépi. Mindez megspékelve régi vesszőparipánkkal, az angol arisztokrácia romlottságával, akik képesek ölre menni egy nyamvadt ezüst asztaldísz fölött, de az, hogy a saját gyerekeik milyen traumáktól szenvednek és akár már meg is ölték-e magukat, a legkevésbé sem érdekli őket.
 
Ha ez most olvasva zavarosnak tűnik, nem csodálom: 1100 oldalon keresztül se lesz sokkal világosabb. Én imádtam A Koromfekete szív összetettségét, sokadszorra is ugyanolyan élvezettel keresem a nyomokat a tucatnyi twitter álnév és kommentfolyam és netes chatfolyam közepette és még azt is élvezem, hogy sokadszorra sem találok meg mindent – szóval nem mondhatjátok, hogy nem vagyok az összetett ügyek rajongója. De itt már annyi mindent mosott össze Rowling, hogy azt tényleg lehetetlen követni. Mind a négy szál túl lett bonyolítva, túl sok a szereplő, túl sok a lehetséges álca és túl sok a lehetséges kapcsolódás is – olyan mintha négy, eleve nem egyszerű puzzle-t összekevert volna és már az is iszonyat energiát igényel, hogy kiválogasd, melyik darab melyik kép része lesz, és akkor még egyenként össze is kéne rakni őket. Nem szívesen írok le ilyet, de ezt egy kicsit túltolta.
 
Ráadásul… a végkifejletet olvasva az az érzése az embernek, hogy ez egy gigantikus lufi lett. Az egész körítés a szabadkőműves gyilkossággal, a címmel, a helyszínnel, a jelképekkel valami nagyon nagyszabásút ígért. Egy pillanatra még el is gondolkodtam azon, hogy lehet ez túlzás lesz, nem elég hogy szélsőjobbos terroristák, aztán egy szekta, ha most Strike nekimegy az angol szabadkőműves közösségnek, abba belerokkanhat a nyomozóirodája, az még neki is sok. Erre kiderült, hogy ez az egész tényleg csak díszlet, és a valódi bűntény a háttérben a lehető leghétköznapibb aljasság. Nyilván a gyilkosnak kapóra jön a körítés mert figyelemelterelő, ami egy fiktív gyilkosnál érthető is – a szerzőnél kevésbé. Szerintem ez tisztességtelen az olvasóval szemben, ráadásul felesleges is, Rowlingnak aztán semmi szüksége arra, hogy titkos társaságok és jelképekkel teliszórt ezüstkincsek segítségével bevonzza Dan Brown olvasóit.
 

Fura ezüst cuccok mindenütt, teli jelképekkel... 

Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy nekünk olvasóknak szükségünk volt még 1100 oldalnyi vergődésre Strike részéről az előző rész végi vallomása után. Pláne úgy hogy SPOILER SPOILER SPOILER most se vagyunk semmivel előrébb a két nyomozó viszonyában. Egész konkrétan ugyanúgy hagytuk ott őket, mint az előző rész végén – miközben megint végigvekengték gondolatban az egész kötetet. Próbálok megbocsátó lenni velük, és aláírom, nagyon emberi módon szerencsétlenkednek, és megértem én, hogy ennyi idősen, ennyi traumával a háta mögött Strike nehezen szánja rá magát a lépésre, amivel kockáztat mindent ami fontos neki; ahogy azt is megértem, hogy azok után, amiken már megint keresztülment, Robin ismét a könnyebb megoldás felé fordul és ragaszkodik a pasihoz, aki biztonságot és gondoskodást nyújt (még akkor is, ha amúgy pont ugyanolyan pöcs, mint a volt férje). Amit viszont nem értek meg és amiért még az össze-vissza kevert bűnügyeknél is jobban haragszom Rowlingra, az az, hogy Strike hagyja, hogy az érzései fontosabbak legyenek a nyomozásnál. Eleve azért vállalja el az ügyet, hogy majd jó sokat nyomozhasson vidéken Robinnal kettesben. Úgy szervezi a beosztást, úgy osztja le a feladatokat, hogy minél több időt töltsenek együtt. Távoli kihallgatásokat szervez csak azért, hogy majd egy romantikus szállodában előállhasson a vallomásával. Mi a fasz? Már elnézést, de a szereplőt, akit majd’ 6000 oldalon keresztül úgy építettünk fel hogy a nyomozóirodája az első és aki, ha már a katonai nyomozói karrierjének egy bomba véget vetett, mindent (mindent – családot, barátokat, pénzt, az egészségét, a testi épségét számtalanszor) alárendel a nyomozásainak, ami egyszerre hajtóerő, szenvedély, életcél neki, azt a szereplőt nem forgatjuk ki így önmagából, hogy hirtelen romantikus gesztusok kedvéért veszélybe sodorja mindezt. Ez már nem csak az olvasóval, de a szereplővel szemben is tisztességtelen.
 
Na, most, hogy ennyit szidtam azért nyilván le kell írnom, hogy amúgy tökre élveztem az olvasást. Még mindig imádok elveszni a Strike-univerzumban, még mindig szeretném, ha Robin és Strike a barátaim lennének (bár amilyen hülyén viselkednek, azért most kiosztanék nekik egy-két tockost), imádom a nyomozóiroda mindennapjait (szerepelhettek volna többet a külsősök), aggódtam én is a felfordult aranyhalért (jobban, mint némelyik emberi szereplőért), nagyon komolyan ki tudtam volna osztani Robin családját azért, ahogy viselkedtek karácsonykor és baromira örültem hogy sikerült a Jonny Rokeby-szálat ilyen emberien elintézni. Az különösen tetszik (bármennyire szar olvasni) hogy Robin szép lassan belecsúszott egy mentális összeomlásba – azok után, ami történt vele a szektában és ennek a résznek az elején, a támadások után, amik csak rápakoltak a fiatalkori traumáira, borzasztóan hiteltelen lett volna, ha valami superwomant csinálnak belőle, aki mindebből sértetlenül kerül ki. Egyébként, ha már a sérthetetlenség álarcánál tartunk, az, hogy Strike végül elmegy Rokeby-hez egy olyan szintű árnyékátlépés, ami még fikciós karaktertől is nagyon nagy teljesítmény és örülök, hogy megtette – de épp az, hogy egy ekkora lépést megtett azért, hogy mentse a nyomozóirodát, húzza alá duplán, hogy mennyire gáz, amit fentebb írtam, hogy közben meg az érzelmei miatt veszélyezteti a nyomozást. Jaj, és akkor még nem is írtam a botrányokról amibe a női miatt keveredik… Itt azért jó párszor röhögtem nagyon magamban, amikor Robin felsorolja, hány kalandja volt az elmúlt években Strike-nak, hát, többször újraolvastam az összes könyvet, de volt akire már én se emlékeztem.
 
Száz szónak is egy a vége, továbbra is a sorozat rajongója maradok, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a részt is újra fogom olvasni nem is olyan sokára, mert szeretném eggyel tisztábban látni legalább azt, hogy melyik nyom melyik puzzle darabja. Ha véletlenül teljesen megváltozik az értékelésem az újraolvasás után, újra megírom. De egyelőre sajnos azt kell mondjam, ez lett a sorozat egyik legkevésbé sikerült darabja. Remélem, hamar jön a szépítő folytatás.

 
 Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert

Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Cendes barát (film)

Nézem a filmhez készült interjúkat, ahol Enyedi Ildikó erről a régi kíváncsiságról mesél. Hetvenes évek, a fiatalsága, egyfajta poszt-hippi közegben, a flower power – a kíváncsiság, ami miatt a növényekkel való kommunikáció kísérleteiről az újságokból kivágva gyűjtötte a cikkeket. Meséli, hogy a nekem is szinte meseinek tűnő kísérlet, amikor a növény, a csendes barát az emberbarátot érzékelve (egy szenzor segítségével és egyéb elektromos eszközökön át) kinyitja a kertkaput neki, valóban megtörtént: egy kanadai tudós használta erre a hazugságvizsgálón felugró impulzust – s hogy a filmben az ő kísérletét reprodukálták.
 
Hogy ez a kíváncsiság már igen korán, a Simon mágusban megjelent, ahol a gyilkossági ügyet, amiért Párizsba hívják, Simon, a mágus egy szobanövény, egy fikusz segítségével oldja meg – hogy valójában azt a rejtélyt a növény oldja fel, a növényi „szemtanú”, a maga testbeszédével, amit Simon megért. És elmerengek rajta, mennyire fókuszált, az élő dilemmáit és érintődéseit mennyire tisztán nyitva tartó alkotóval van dolgunk – hogy mekkora türelem kell mindehhez, hogy évek során át, filmek mellett, amik minden energiáját követelték, életben és fókuszban tartsa ezt a kíváncsiságát.
 
Marburg városának szívében van egy füvészkert, és ott áll benne egy több száz éves ginkgo biloba fa. Az őrült tempóval változó jelenben egy növény a legtávolabbi múltból – egy élő őskövület. 270 millió éve a fajtársai uralták a bolygót, aztán belekerült az akkori, aktuális fajpusztulási hullámba, és csak a világ néhány eldugott szegletében, egy japán sziget csücskén, mély kínai völgyekben maradt fenn néhány példánya. Az európai botanikusok beleszerettek, és magoncokat telepítettek itt is, meg ott is, kertekben, arborétumokban – mára elég sok élő példánya van mindenfelé. A kártevőit elsodorta az a régmúlt kihalási esemény, gyakorlatilag háborítatlan. De maga a megtestesült (növényi) magány, hatványozottan az, még a többi telepített arborétum-lakóhoz képest is – nem más dialektust, hanem másik nyelven beszél, mint a ma egykori, földnyi élőhelyén terpeszkedő burjánzás.
 

Marburg városának szívében van egy sokat látott füvészkert – a fája hosszú, türelmes figyelméből kismillió kis szelet emberi magány érzetvilágára látni. Hármat látunk ebből. Három fontos, paradigmaváltó időszakban. Hetven éve vagy 120 éve, ha ugyanígy ülnénk itt, mást látnánk, és mást éreznénk, mást emelne ki a tudatunk, mert ez valamilyen módon egy kulturális konstrukció is mondta Enyedi Ildikó a Sellyei kastélypark arborétumában rendezett vetítésen, ahol az egyik (tán a legtöbbet mutatott) fa-színésze áll. Mert persze három fa-színész kellett a három, különböző korú fához: az 1908-as botanikus kert fájához, a hetvenes évek kommunává alakított kertjében immár sokkal érettebb, s a 2020-ban, a Covid első hulláma idejére a lezárt kertben immár kiteljesedett, látványt uraló faóriáshoz.
 

Három különböző időszak, háromféle csendes, makacs, magányos emberi lázadás. Gréte például, az első nő a marburgi egyetem biológia tanszékén. Egy formabontás, egy paradigmaváltás első fecskéje. Csak nem egy kis feministához van szerencsénk? Kérdezi tőle a kegyetlen felvételin őt kínozni akaró professzor, aki aztán nem tudja megtörni a lány fegyelmezettségét a Linné tanaiba csomagolt szexizmusával. De ez többek közt azért lehetséges, mert Gréte szinte „fiúvá lesz” ebben a sajátságos szerepben (ha már androgün nem lehet). Viszont ebben a szerepben így nem önmaga – elképesztő a magánya, maga felé is, befelé is. És ennek a magánynak a Ginkgo fa az egyik (számunkra legfontosabb) tanúja.
 
Ezért fordulna az Isadora Duncan szellemében működő, egyfajta antik tánc-érzést újrateremteni akaró női körhöz például – de a saját valóságát végül az idős fényképész segédjeként elsajátított fényképezéstől kapja vissza. Ahogy a növény-fényképek által újranyílik a saját nőisége, ahogy a fényképezés, mint a növény lényét megőrző lehetőség megnyitja neki az utat nemcsak ebben az „addig férfivilágban”, de (újra) saját magához is. És ezt a saját magát már képes érvénnyel, hitelesen kínálni a szerepre, amire hívatott. Megdöbbentő mélységet ad ennek, hogy a fényképek és elkészülésük teljesen hitelesen idézik meg a növényfényképezés egyik úttörője, Karl Blossfeld munkásságát – az 1900as évekre jellemző fényképezőgépek, a fotó-nagyítások, az üvegnegatívok, az eljárások a filmben pontosan olyanok, mint ahogy és amilyen eszközökön anno elkészültek Blossfeld képei.
 

Mint ahogy a már említett 1970es évekbeli kísérlet is (a megvalósítása legapróbb szintjéig) korhű és valid – a filmen is. Aki elvégzi, Hannes, a 21 éves tanya-szökevény germanista diák valójában igen furcsa magányt hordoz. A kora deklaráltan felszabadult, mozgalmár fiatalságában egyfajta szelíd konzervativizmust, aki nem szív be és nem szeretkezik a mámor kedvéért – ehelyett például szelíden és időszerűtlenül szerelmes, Rilke Duinói elégiáját olvassa és Gundulának, a biológus-hallgatónak, akibe szerelmes, Goethe (korában amatőrnek tekintett, pedig figyelemre méltó) növénytanát idézné. Valamit, ami érték volt, és érték marad – bármilyen divatos, lázadó paradigmától függetlenül.
 

S aki pontosan tudja, gyerekkorától fogva tisztán látja, hiszen paraszti sorból érkezik, hogy a növény kizsákmányolt áldozatunk. Éppen ezért nem hajlandó kínozni a kísérlet „alanyát” a nyaraló lány által rá bízott muskátlit. Ehelyett összebarátkozik vele – és ebben engesztelés van, a másik élet mély tisztelete. Egy alaposan kizökkentett, a társaságban is belső magányt és meg nem értettséget élő fiatal élet tiszteli meg azt a másforma életet, és ennek a szeretet-köteléknek érző tanúja a kertben álló, Hannes által sokat látogatott Ginkgo fa. Számomra hármuk közül Hannes a legkomolyabb lázadó – hogy egy korban, ahol mindannyian egyéniségek vagytok, merte a legtisztábban sugallni az elsuttogott én nem önazonosságát. Azt a tiszta látásmódot képviselve, ami amúgy annak a deklarált lázadásnak akár a valódi veleje lehetett volna.
 
A kortárs agykutatót, Tony-t viszont a barátomnak szeretném, mélyen és belülről. Az embert, aki ott találja magát bezárva egy kényszermagányba a Covid lockdown-ja idején, egy üres egyetemi campusban. A kommunikációról, annak a nehézségéről és az az iránti vágyról szól, többek között, ez a film – és Tonynak tényleg nincs kivel beszélnie. Nem tudja élni az életét, nem tud tanítani, amiért ide jött, nem tudja folytatni korszakalkotó megfigyeléseit a csecsemők érzékeléséről és metakommunikációjáról. Végtelenül, durván ingerszegény helyzetében kényszerből fordul a növényi gondolat letapogatása irányába, a saját, modern szenzorokra épülő technikáját használva, és az érzékelést, a vizsgálatot (nagyon pontosan gödeli elvek alapján) empátiával, önmagát is belevonva (ahogy a csecsemőkkel is, olyan mélyen bevonódva) végzi el. Valóságos növénykommunikációs kísérletet látunk persze itt is, ahol különböző interfészeken keresztül megpróbálunk a magunk számára érzékelhetővé tenni jeleket.
 

Az valami gyönyörű, ahogy lassan kinyílik a viszonyuk! És ahogy párhuzamosan ezzel, a tipikus lezárás-kori távkommunikáció mellé, a netes beszélgetés mellé a növénykommunikáció szakértőjével (Alice szerepében az így, monitorra száműzve is teljes értékűen élő Lea Seydoux), párhuzamosan az outsider kíváncsiskodása mellé, hiszen Tony neves agykutatóként is (ezen a másik szakterületen) amatőr, odakerül az épület biztonsági őrének, Tony egyetlen élő emberi kapcsolatának lassan formálódó, természetes kíváncsisága, és a belőle nyíló viszony. Ahogy Tony lassan tényleg kialakít egyfajta türelmes kommunikációt a fával, úgy nyílik az óriási kulturális távolság és a nyelvi akadályok ellenére a két ember valószínűtlenségben is hiteles barátsága. Tony Leung tökéletes a szerepben, amit Enyedi Ildikó bevallottan neki írt – ha nem vállalta volna, teljesen újra kellett volna gondolnia a rendező-írónak a kortárs szálat. Szerencsére örömmel jött – ez is sugárzik a filmről.
 

Végül a lényeg: tényleg lehet úgy érezni, hogy ezek a történetek a fa történetei, rólunk. Hogy ez a ginkgo fa a mesélő; hogy a rokon érzetek, a hasonló pillanatok előhozzák a jelenünkbe a az érzetvilági emlékek helyzetre rímelő múltját. Elmesélik az idegpályákon táncikáló jelek. A kíváncsiságunk és az előítéletek traverzei között, ahogy a három ember kíváncsi a történetében: az első lány a férfivilág egyetemén, a hippi-korba csöppent parasztfiú, az agykutató vendégprofesszor a karantén kényszerű parkolópályáján. Lassú, gyönyörű képek, óhatatlanul az, ahogy elképzeljük, de ezt is tudja magáról, ahogy anno a Testről és lélekről esetében is tudta: amikor képzel, nem szégyelli megmutatni sem, hogyan teszi. S jól teszi. Mert közben a kíváncsisága kicsöppent az önzéseinkből.
 
Csendes barát. Nincs feloldás, de nem is lehet, ebben a lassú növekedés-történetben, ahol teljesül egy magányos fa általunk megértett kívánsága: örökölhesse a létét a magba rejtett jövő. Nincs, és nem is lehet feloldás. Feloldozás van - valami megtörténhetett mind a három ember életében. Azaz előttünk a történet arról, ahogy az ilyesmi történhet, megálmodta egy figyelmes, kíváncsiságát fókuszban tartó érzékenység, egy csapat elkötelezett, szeretni való embertársunk segítségével képekbe rakta, hangok helyénvaló sorát komponálta alá - nézhető.
 
Nézzétek.

Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya