2021. június 14., hétfő

Tersánszky Józsi Jenő - és az ellentmondásos utóélet

Érthetetlen, miért nem olvassák tömegek, miért nem rajongják körül ma is, ahogy a franciák például Romain Rolland Colas Breugnonját - legalább annyira elegáns, szellemes és életszerető - és közben földközeli, olykor harsány és üde, vicces és szeretni való. A Kakuk Marciról beszélek (anélkül, hogy valóban beszélnék róla, mert ezt tényleg ízlelni kell) - de Tersánszky Józsi Jenő bármelyik novelláját, bátor, függetlenségről árulkodó publicisztikáját idecibálhatnám. Az író igazi kópé volt, az élete története fényes és árnyékos lapjain ugyanazzal a nyílt, szívet melengető bátorsággal táncolt végig, ahogy regénye lapjain a butuska-bölcs csavargó. Onagy Zoltán gondolkodik el rajta: talán az irodalmunk véres komolyságát (komorságát) kizárólag becsülő, tragikus történetekbe szerelmes, formált szemlélete a hibás - magyar sors, hullák, morál és veretes mondatok összese a becsült, a tanított, az olvasó elé emelt minálunk; az életet megtartó vidámság, a tréfa nem.

Nem akármilyen élete volt. Nagybányán született, 1888-ban, eredetileg festőnek készült, de szülei akaratát követve jegyzőgyakornokként helyezkedett el, jogot tanult. Aztán a budapesti jogi karra félretett kis apanázsát elmulatta - azért kezdett írni, hogy valami kis pénzhez jusson vele. Az első Nagy Háborúba önként vonult, olasz fogságba esett. Az élményeiből született a Viszontlátásra, drága - nem szánta ő ezt háborúellenes regénynek, az élményeit osztotta meg benne - mégis, akként híresült el. Mint ahogy Kakuk Marciját sem idealizálja, pontosan látja-láttatja a máról holnapra élés csavargólétének összes árnyoldalát is. Olykor detektív-történeteket írt a Nova Kiadónak, akárcsak Rejtő. Nyári Krisztián így ír róla: Nem csatlakozott semmilyen írói körhöz, táborhoz, frakcióhoz. Irodalmi műveinél is nagyobbra teljesítménynek tartotta, hogy saját gitárkísérettel több szólamra fütyült. Zenehumorista karrierje egyfajta tiltakozás is volt a magukat túlságosan komolyan vevő küldetéses művészek ellen. A Nyugatban publikált, de közben az írótársadalom megrökönyödésre kabarékban és revükben lépett fel. 1932-ben megalakította saját színházát, a Képeskönyv Kabaré társulatot. A kis pódiumszínháznak saját maga készítette a díszletét, s ő volt zenei kísérője és konferansziéja is. Közönsége egy részének, akik a Vígszínházban vagy alkalmi színpadokon tapsoltak neki, fogalmuk sem volt róla, hogy éppen egy friss Baumgarten-díjas írót látnak furulyázni vagy kézen járni. „Zenebohócnak lenni sokkal nehezebb, mint írónak. Nekem elhihetitek!” – üzente írótársainak.

Nem szerette a hatalom - mert szuverén maradt, nem szabályozta szimpátiáit és undorát a korabeli szél. Ezt tán semmi nem világítja meg jobban, mint annak a "végakaratnak" egy részlete, amit 1944-ben folyamatosan a zsebében hordott: Feleségem, akivel huszonnégy évet töltöttem közös és egymást támogató munkában, a szégyenteljes s törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében rosszul, vagyis 1944. márc. 22 -ike után keresztelkedett ki róm. kat. vallásúvá, zsidóból. Eddig a Horthy- kormány 570 000 sz. alatt kiadott mentesítése védte őt annyira, hogy keserves verítékkel és becsülettel szerzett lakásunkon velem lakhatott. Ez a védelem nov. 15-ével lejárt az újabb rendelet értelmében is, nejemnek tőlem, csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig. Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogy zsúfolják össze a Szálasi-kormány hóhérai a külföldi védettségű zsidókat. Hát még a magyar, nem védett árja-párokat hova szándékszanak dugni! Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van birtokomban, hogy csak hullámon elégíthessék ki beteges vérszomjukat. Hogy miért nem választom a bujkálás ésszerűbb és jelenleg általános módját a törvénytelen és embertelen rémuralom rendelkezéseivel szemben? Első okául jeleztem, hogy elviselhetetlen már nekem az a birka bárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára mozognak. Tehát, mint az egész világháborút végigküzdött katona, kötelességemnek érzem, hogy az igazi magyarellenség ellen, legalábbis végső soron példaadó gesztussal éljek... (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Móricz írja róla: Sohasem volt magyar író, aki ezt a mélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna. Persze ennél jóval többet ismert, földi és valóságos meséiből árad a derű, tényleg, néhány oldala elolvasása után, ha körülnézel, valahol élénkebbekké lesznek a világban a szavaitól a színek. Szabad és független ember több korszakban, amikor amúgy nemigen voltak szabad és független emberek. A kötelező, születésnapos Sztálint köszöntő kötetbe olyan vitriolos paródiát ír, hogy nem győzték eldugni a megtorlástól rettegő szerkesztők (olyan jól sikerült, hogy csak a híre maradt fenn, a kézirat nem...). Szintén Nyári Krisztián meséli az anekdotát:

A 69 éves Tersánszky Józsi Jenő kedvenc Márvány utcai kocsmájában fogadta az aláírásáért érkező írószövetségi küldöttet. Mint kétszáz másik írónak, 1957 szeptemberében neki is alá kellett volna írnia "A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen" című gyáva és önfeladó nyilatkozatot a levert forradalom elítéléséről. A Nyugat egyik utolsó élő szerzője, aki soha semmilyen politikai mozgalomhoz nem adta a nevét, sokak szemében legitimálta volna a nyilatkozatot. Az írót nem találták otthon, de tudták, hol keressék. Az aláírást gyűjtő kiadói ember a kocsmában mondta el jövetele célját, és felsorolta, Illyés Gyulától Kassák Lajoson át Weöres Sándorig ki mindenkinek szerepel már az aláírása a papíron. Tersánszky végighallgatta a küldöttet, majd gondosan letakaríttatta vele a talponálló pultját, mert ilyen fontos iratot mégsem tehetnek fröccsös poharak közé. Némi kínos csönd után emelt hangon, hogy mindenki hallja, az író megszólalt: „Maga nekem gyanús, maga volt az, aki pár hónapja itt kilincselt egy ugyanilyen ívvel, hogy akasszanak fel minden kommunistát!” A férfi suttogva próbált tiltakozni az életveszélyes hírbehozás ellen. „Maga hazudik, itt volt!” – válaszolta immár kiabálva Tersánszky, amivel egyre nagyobb csődületet okozott. A küldönc végül a papírossal a hóna alatt elmenekült a kocsmából, az író pedig nevetve rendelt egy kört a törzsvendégeknek és játszott nekik valamit kétágú furulyáján...

Ha épp úgy érzed, kedves olvasó, hogy neked is egyre inkább a nem akármilyen, abszurd élet jutott, ideje kézbe venni a Kakuk Marcit. Ideje kézbe venni - a többiről maga a könyv gondoskodik. És akkor Makk Marciról, a meséről és humorról, az író szeretni való sokféleségéről (még mennyi mindenről) nem is ejtettem egy szót sem... Tersánszkynak nem volna helye a feledésben.

2021. június 3., csütörtök

Szabó T. Anna: Elhagy

Volt idő, amikor rendre megálltam a könyvnagykereskedés utolsó példányos polca előtt (amikor épp nem ömlöttek, csak csurdogáltak a rendelések, és volt rá idő), és előkotortam a hátsó sorból azt a borítóján sérült példányt. Nem volt belőle több. Végül nem azért nem hoztam haza – van itthon épp elég rokkant, könyvtári-átkötött, gyűrt borítós, kötéshibás kötet; miközben szeretem a kíméletes olvasás jeleit a könyvtesten, az újszerű állapotot, a harci sérülteknek is mindig megadtam a kijáró tiszteletet. Nem. Azt hiszem, egyszerűen annyira irigyeltem a belefűzött megragadásokat, a sorokat, amikhez újra és újra visszalapoztam - annyira zsigerből irigykedtem, hogy nem akartam itthon tudni ezt a szégyent. Ami a birtoklással ez esetben járt volna. Hogy itthon van a megszólalás bizonyos képessége, de mégsem a birtokomban. Mennyivel könnyebb szeretni a tőlem alapjában idegent! Peer Krisztián nyers, vagy Simon Marci beleélés közben is távolságot tartó (magadtól el tartó) világát, a posztmodern szorongásverset, amire a rokon tapasztalat birtokában is kívülről nézek – mert soha nem éreztem magam ennyire kiszakítottnak és kitaszítottnak, mert valahol a világban levésem soha nem hordozott ilyen beékelődött zárványjelleget; úgy sem, hogy én sem tudok már otthon lenni benne, maradék és kompromisszumok nélkül. Hiszen amikor belehelyezkedem ebbe a fuldoklásra emlékeztető lélegzetvételbe, ha eljátszom vele, az mindig valamiféle hely-érzetből megejtett, pontosan körül sem árkolt hitekből és reményekből kiinduló expedíció egy attitűdbe, aminek létét jogosnak, de kizárólagosságra törekvését (úgymond: ez a realitás!) betegségnek érzékelem – hiszen van hova visszatérnem belőle, ha kompromisszumokkal és maradéktalanság érzete nélkül is, de van hova érkezni.

Úgyhogy végül sorsára hagytam azt a sokat tapogatott könyvet. Jó nagy marha voltam, hiszen így ki kellett várni, míg újra kiadják. Mert újra kiadták, és most is keresett, sikeres könyv – ez verseskötettel nem gyakran történik. Itthon van, végigolvastam, mint egy regényt, de ezzel nem tevődött le. Nézegetem. Már irigységek nélkül. A „hogyan csinálja” távolítása nélkül. Miközben persze látom, akaratlanul is, ezt a hogyant. Mást és máshogy, mint a többiek (vagy mint ahogy én), de egy olyan alapállás jegyében, amely továbbra sem veszi ki magát a világból, rokon az enyémmel, ahonnan nézni szeretem az életünket, nagyon sok tekintetben rokon. Van egy ön-nézete, ami folyton egészek részeként tekint önmagára.

A felnőttkor: megbékélni a vággyal,
nem birkózni a szellemmel a testért
a vaksötétben, nem kárhozni el,
elfogadni a kígyó igazát –
jó, ami nem bánt, és ami nekünk jó,
és a tudásért cserébe gyümölcsöt
teremni, aki újra enni kér
és enni ad, és nem bánni, hogy így van.

Magán-mitológia ez is – de ül a hagyományok egykori közösén. Elfogadni a kígyó igazát, az almaevés dobta kiűzetést, a tudásért cserébe gyümölcsöt teremni: ez a gondolat elfogadja azt a távlatot, amit a kultúra akar mögé. A dekonstrukció korában, a visszabontás és bomlás korában, ahol az alapeszme a „sosem volt paradicsom, mindig hazugság volt, az elme önvigasztaló konstrukciója” vállalja és érvényesnek tekinti a maga (pillanatokra, de) érzett éden-tapasztalatát.

Miközben azért korunk keserű öntudatánál van. Hiszen. Elhagy. Tudja, hogy elhagy. Minden megélhető ’egész’-ség, minden egészben részként megélhető érzet elhagy. A számunkra elérhető egyetlen „egész” állapot, befejezettség csak az elhagyatottság és elhagyás teljes elegye, amikor elhagyunk mindent, és mindentől elhagyatottá leszünk: a halálban. Ez a kötet a ciklusai rendjében nemcsak az anyaság többszörösen réteges (és elhagyásokkal többszörösen terhelt) szerepét kérné szavakba, nemcsak a szerelem mézes (és elhagyással persze, hogy többszörösen terhelt) tényeit. Az elhagyás stációiban fokozatosan jutunk el odáig, amikor a világot, és a világ bennünket, amikor a forma, amikor a tartalmak – ez a kötet nemcsak forró vibrálásban lenni a mindent, de siralom háza és vízpróba is.

De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik,
milyen görcsösen markolja a földet.
Pedig ha soha nem állok fel innen,
ha belekövülök a ragyogásba,
akkor is csúszni fogok lefele.

De addig is. Mindezek tudatában. Valójában csak akkor van magára hagyva, kozmikus magányra ítélve, ha ezt a nézetét választja – az elhagyottság nézőpontját. Egy másikból nézve (ami legalább ennyire adekvát, mint nézőpont) viszont nem hagyja el magát. Magát sem. Hiszen ha visszanézek a címadó versre. Sokan nem szeretik a kódáját, mesterkéltnek érzik; mi ez az ujjongás, mi ez a pontos szó-szöghasználatot visszamenőleg kihúzgáló keresztről levétel. Az elhagyottak nézik ezt a versvéget, hogyan hagyja el magát, hogyan hagyja el őket elhagyottságukban. Holott csak fel kellene ismerni, van olyan elhagyás, ami kötelező. Nemcsak a szülő, a szerető, a támasz. A gyerek is elhagyja az anyját, és ez így helyes. Ha ezt nem hagyja az (annyi verssoron keresztül vádolt) elhagyó, ha nem éli a maga elhagyottságát boldog boldogtalanságnak, ha nem hagyja, hogy elhagyják, mérgezővé válik. Ez a felszólítás a versvégben szinte kiűzés a gyermekkor és anyaság paradicsomából. Kötelező minden anyának, aki nem akarja magára venni a gyermekkorban tartott felnőtt gyermek pesztrálásával együtt járó iszonyú felelősséget: nem hagyta elhagyni magát és így bukott el. Hiszen elhagy. Egyszer elhagy. Úgyis. Ez a rendje.

Nézegettem ennek a kötetnek a kritikai visszhangját, és komolyan fáj. Komolyan fáj, hogy a könyvről nem, csak a kulturális állóháborúról tudtam meg mértéken felül többet általuk. Vád és intés, sőt, végletes ítélet (a kötet egy szebb reményű költői pálya kiutak nélküli mélypontja) is kísérte ezt a megjelenést. A filozófiai értelemben egyetlen megalapozottnak, hiteles megszólalásnak tekintett szorongásvers elhagyottság-fokát számon kérők a dezertáló kiskatonát siratják benne, aki úgy tűnik, átállt a hazugság-oldalra, az illúzió-oldalra; tökéletes léthiábavalóság-érzetek tolmácsolása, a világűr-hideg érzetektől való félelem és reszketés helyett akármiben is hinni merészel. Azóta is ott látom a költőt, azon a kritikai szögesdrótokkal össze-vissza kerített-szabdalt senkiföldjén, ahova az elefántcsonttorony-őrök taszították, ahol a férje, Dragomán György is lakik a maga kelet-európai mágikus realizmusával – akkor is, ha egy másik nézetben ez a senkiföldje csak egy másik elefántcsonttorony akár... Még jó, hogy az olvasó nem így választ (én sem így választok, mint olvasó), még jó, hogy hagyja érezni magát, még jó, hogy a legtöbb könyvet szerető ember ma is fütyül az oldalakra és elefántcsonttornyokra. Mert a „rendet rakni az értelemmel (csak abban bízhatunk) – bár úgysem megyünk vele semmire” papjaként életművet építő Nádas Péternek, az irály hazai atyjának a maga módján igaza van. De ebből az igazságból ízlésdiktatúrát építeni ugyanúgy ostobaság, mint mellkast verdeső hitekből, vagy hagyományokból, amelyeknek ma művelői nem, csak papjai akadnak, és megfelelő szögből nézve a művelésük tényleg halottvirrasztási szertartásnak tűnik. Nincs királyi út az irodalomban sem. Sose volt egyetlen, üdvözítő megközelítés.

Persze, a végén majd ez is elhagy. Hiszen az irodalom is elhagy. Nem hiszem, hogy érdekelni fog – addigra én is elhagyom magam. Ilyen a természete – ilyen a természetünk. De addig is...

2021. május 31., hétfő

Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

Odakint ugyan épp hétágra süt a nap, de tudom, hogy ez csak beetetés, csali – mindjárt komor felhők másznak ólmos lassúsággal az égre, északkelet felől jövő, szüntelenül szitáló eső esik majd, ami a világ legjelentősebb eseményeit kísérni szokta. Elvégre végre megvettük újra, a sokadik elajándékozott, elveszített, hova is raktam példány után, itthon figyel a polcon Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája – az egész adag kapható Adams életművel együtt. Ez minimum mágikus-mitikus pillanat; ilyen még tényleg nem volt, hogy mindenki és egyszerre... Van ebben megint valami az időzítésből, ahogy Douglas Adams könyveit általában olvasni szoktam, de nem ismételném el azért, amit a Galaxis Útikalauz Stopposoknak folyama kapcsán leírtam. A mostani időszak csak annyira értelmetlen és nyomasztó, mint egy The (home) Office epizód, az angol verzióból, a fárasztóbbak közül; szó sincs orosz nagyrealizmusról Stoppard klón tollából, ráadásul szerepel benne egy (jövő- és) reménybeli hobbit, ami (minimum) vigasztaló gondolat. Már ha ezt a különös időutazást (az újraolvasást) ebben a tekintetben is különös időutazásnak tekintem, ami talán annyira nem is különös, hiszen nyilván a múltam babrálta, és ezt-azt megint megváltoztatott ez által a jelenemben is.

Ennyi idővel a megjelenése után nem kertelek: igen, van benne időutazás. Mindenféle értelemben, nemcsak a cselekményében. Azóta még nagyobb számban tűntek el és változtak meg a megváltoztathatatlanság állapotában tetszelgő épületek Londonban és világszerte, a dotcom-lufit akkor épp fújták, azóta már a kipukkanása hangja is csak egy ritkán elővett hangminta, nosztalgiát keltő effekt a valóságunk digitális hangtárában. Bár talán még mindig létezhetnek odakövült, fosszilis professzorok az angol kollégiumi rendszerben, ehetetlen díszvacsorák eredeti kéziratok felolvasásának gőzében, és a londoni mitológiában ma is keresik az ügyfelek a magándetektívet – még ha nem is sikerül ennyire extrém példányt találniuk, mint amilyen Dirk. De azt a fajta kultúrára ágyazottságot, ami nélkül érthetetlen marad az író humorának legnagyobb röhögésekre ingerlő rétege, mostanában egyre kevesebb könyvben vagy filmen merészelik előszedni a kalapból. Vagy legalábbis úgy tűnik nekem; mert ugyan olyan nevek nehezen esnek ki a köztudatból, mint Samuel Taylor Coleridge-é, de ebben a nagy előrerohanásban már nagyon sokaknak lefoszlott a névről (oh well, valami költő?) a mese, a befejezetlenül maradt költemény, a Kubla kán meséje. A legenda a vers köré, amelynek születésébe belenyitott a titokzatos idegen Porlockból jövet, s így maradt töredék. Egy vers, egy látomás – avagy egy ősinél is ősibb történet lenyomata az ópiumos költőagyban (kacarászik Douglas Adams). Egy olyan térkép és egyben iránytű, ami tényleg jobb, ha elfelejtődik, ha félbe marad - mert ha követik (ha valaki megérti és hagyja magát cselekedni ennek szellemében), létre sem jön az emberiség, se Coleridge, sem a vers, se egészben, se törötten...

Szóval manapság nem szokás ennyire vértelen, erőszakmentes és irodalmi világmegmentést álmodni – ahol maximum egy zseniális költemény vérzik el. Ennyire súlyosan lúzer alakokkal sem szokás feltölteni a lapokat – a néhány száz éve szórakozott professzor, a vénasszonyok hiszékenységéből élő tarhás simlis, a saját virtuális keretén kívül életképtelen geek (de az összes mellékszereplő is) mellékszereplője se lehetne a ma divatos világmentéseknek. A mai monstre sztorikból ehhez képest ömlik a tesztoszteron – holott azért ezekre a hősökre hasonlítunk jobban (én legalábbis mindenképpen), s mégis, egy mai fiatal számára ez a „hős-választási metódus” a leginkább idegen. Most még inkább az elégtétel-álmaink szeretnénk lenni, mint mikor ezt a könyvet Adams megírta.

Miközben (ennyi idővel a megjelenése után) már nem annyira idegen az Elektromos Szerzetesek gondolata (vagy legalábbis a gondolat lényege - hogy mit látott meg és mit karikíroz benne az író). Hogy legyen valaki, aki elhisz helyettünk dolgokat, izzó, világot sarkaiból kimozdítani mégis képtelen hittel. A közösségi felületek kommentháborúja szakmányban gyártja ma az ilyen robotokat, a legolcsóbb alapanyagból: élő emberből. Nevetni egyre kevésbé vagyok rajta képes. Ez egy olyan hipnózis manapság, ami alól munka kivonódni, mert ha benne ragadsz, különböző szellemiségű, de egyformán mocskos fanatizmusok vízébe ugratnak vele, és még mentőövet se hajítanak utánad.

Ez a könyv ezerszer összefogottabb, jobban markolt, mint az Útikalauz akármelyik fejezete. Az író ugyanott áll itt is – nem kívül, és ugyanúgy a keserédes, fanyar humorban (mondhatni, ugyanabban a Galaxisban), csak itt ügyel a saját fantáziája teremtette világ határaira. És ebben a könyvben található Douglas Adams egyik (talán a) legszebb gondolata. Richard, a programozó rögeszméje: a világról, amelyik tulajdonképpen minden porcikájával zenél. Ez a könyv legholisztikusabb eleme – én szurkolok neki, hogy tényleg, a valóságban is így legyen. Amikor arról olvasok, hogy valaki zenévé alakította a holdfény intenzitásának változásait, vagy a dagályhullámok rögzíthető mintázatát – vagy ahogy legutóbb, arról, hogy megszólaltatták a világegyetem háttérsugárzásának „hangját”, mindig eszembe jut ez a könyv, az írója, Johann Sebastian Bach, meg a komputeres zene. Egy olyan intelligencia által, amely nagyobb kapacitású, mint a Földön található összes komputer együttvéve – s most jön az érdekes dolog -, önmagát is beleértve. Lehet, hogy az önmagára reflektáló emberi tudatra komoly tudományos értekezésekben sincs ennél jobb leírásunk.

Kiadó: Gabo
Fordította: Gieler Gyöngyi

2021. május 27., csütörtök

Brandon Hackett: Eldobható testek

Hogy a viharba ne volna csábító. A halhatatlanság. Naná. De még inkább a testek szabad választása. És nemcsak a nembéli játékok, a húsvágy kiélésének végtelenségében való ritmusos lubickolás, hogy bárkivel a bárki bőrében, vagy hogy végre megélhessem, milyen a nőnek a maga nősége (és nemcsak a nemiség! Hanem az én, mint nő – hogy mennyire más). Szóval nemcsak a szabadon választott nemmel való megunhatatlan testi játékok, hanem az a sajátos tény, hogy hátrahagyva a magam bőrét egy másik magam bőrén tapasztaljam meg az elképzelt javított változatokat. A teljesen ellentétes felépítésű változatokat, amikben több a levegő és kevesebb a föld, jobban átjárják a szelek – avagy épp több a hal benne, mint a madár, vagy legalább annyi (tényleg szeretnék szálkás és karcsú gyöngyhalász lenni, nemtől függetlenül)... Hogy a másik magam bőrén tapasztaljam meg, a személyiségem számára ez mit és hogyan jelent.

És itt ezen a ponton áll meg bennem a gondolatmenet, mert itt, ezen a ponton jut eszembe a Ghost in the Shell egyik fontos monológja (a hajón, mélyre merülés után) - mert mennyiben vagyunk mi, lelkek a test tapasztalatai (is)? Mekkora rész ebben a rész szerinti látásban, a megélhető tükör által homályosan látásban a testé? Mit jelent a test valójában, ruha-e tényleg, és minden a lélek, ahogy egykor ősz fejjel is örök kamasz cimborám, Katona Tibi hirdette? Avagy sokkal szorosabban vett következmény-egység, magunk nevelte és képességeink, létfokunk kitermelte választás egyébként is, ahogy a Kelet nem egy tanában képzelik? Ha elég tágra nyitom ezt a gondolatot, hamar ott találom magam, ahol a főhős, Vireni Orlando férje, Evron: hogy képtelen lennék megtenni. Hűtlenségnek érezném, hiszen felelős vagyok az arcomért, amilyen lett, felelős vagyok a testemért, amilyenné vált - és nem tudom, mi mindent vetnék le a testtel ebből a felelősségből. Lehet, én sem tudnék újhumánná válni... Még akkor sem, ha ezzel tényleg a halált választanám és tényleg az örök élet helyett. Az azonnali halált az örök élet (kényszere) helyett...

Egészen ijesztő lehet ezt így olvasni valakinek, aki azért jött ide, hogy körülszaglássza ezt a könyvet, annak alapján, ahogy mesélek róla. Csak annyit akartam jelezni ezzel a két bekezdéssel: ez a gördülékenyen olvasható, cselekményes, csavaros fantasztikus regény ilyen gondolatokat is megnyithat, számomra legalábbis ennyire izgalmas, megrendítő, létezésem alapvető dilemmáit érintő gondolatmeneteket is szült. Mert amúgy tényleg gördülékeny és csavaros, az író, Markovics Botond e téren tényleg az egyik etalon itthon – mint ahogy megint példaszerű, ahogy a kíméletlen alapötletet világba álmodja. Botond víziói az esetek többségében önmagukban megérnének egy-egy elemző kibeszélést, vagy vele egy mélyinterjút. Ahogy a fantáziáját használja a jelen lehetőségeiből olykor eszelősen merészeket ugorva és mégis megőrizve az érzetet, hogy ez a trambulinugrás nem lehetetlen (sőt, a világai a belső koherenciájuk révén nem is hagynak más lehetőséget, mint ezeket az ugrásokat, például ez esetben az újhumánságba). Na, ez ritka kincs, és tényleg méltóvá teszi az íróját díjra és elismerésre. És közben mindezt sokak számára teszi elérhetővé a könnyed, akcióközpontú előadásmóddal. Olykor éreztem úgy, hogy ez az írói beszélőke azért az árnyalt, sokrétű karakterábrázolásnak nem ágyaz valami jól – de az író ezen a téren is hallatlanul sokat fejlődött, olyan közelmúltban megjelent, szeretni való munkáihoz képest is, mint Az ember könyve.

Feltűnhet, nem mesélem a történetet. Pont azért nem, mert tényleg akkor jársz a legjobban, ha nem olvasod el még az amúgy korrekten távolságtartó ismertetőt se a hátulján. Ha egyszerűen hagyod, hogy az író bevezessen ebbe a jövőbe, ahol már kirajzottunk, ahol már kitoltuk az élet határait bolygóközi térben és életkorban is – bár drága árat fizettünk érte, és hatalmas áldozatok árán sikerült. Tetszik az új autokráciák ábrázolása, és nem tetszik, de sajnos értem, miért egyértelmű, hogy csak egy másikra cserélhetők. Tetszenek a felvetett kérdések és a rájuk adott, Botondtól megszokott kíméletlenséggel megfogalmazott, pontos válaszok. Mostanában azért nem egy könyv a kezembe került (és nem egy film jut az eszembe), ahol a gondolat eljátszott ezzel a szerverparkra menthető emberi tudattal, de egyik látomás sem volt ennyire következetesen húsos és véres. Ahogy hozzáköti a testnyomtatás lehetőségét a tudattároláshoz, az nemcsak az ötlet miatt izgalmas, hanem a következményvilága miatt, mert az író ezeket mindig kíméletlenül, a hőseit nem kímélve méri fel.

Beleéltem magam a könyvébe. Talán ezért élem meg ennyire erősen a dilemmát. Mert halhatatlanság, igen, meg örök fiatalság – ráadásul testek áradatában, lubickolva a változékonyság gyönyöreiben... De egyfelől nemcsak a test elfáradása létezik, hanem a lélek fáradtsága is, másfelől valahol az öregedés leszűrte jó hozadékát is legalább annyira kapom a testtől, mit a belecsomagolt lélektől. Csak az utóbbi időben egy halom olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, ami szálazhatatlan a koromtól, és a vele járó kényszerektől, és ezek jó értelemben formálhattak rajtam. Így kívül is maradtam a könyvén, olvasás közben, mert csak egy határig tartalmazták a választásaim. Valahol amúgy örülök neki, hogy a könyvében felkínált legfontosabb választás (még) csak a fantáziáé. Ez a könyv is a megistenülésünkről szól, a maga kegyetlenül hús-vér módján. Márpedig önjelölt isteneinket elnézve jobb, ha nem élhetnek a számos, az Eldobható testekben felmért lehetőséggel a befolyásolásunkra. Mert kizárólag visszaélni volnának képesek vele. Szerintem sajnos nincs olyan, hogy utolsó hazugság...

Amúgy azt remélem, a Kelet szemléletének ebben az egyben maradéktalanul igaza van. Bírnám, ha kiderülne: ezt a csillagközi űrutazást a Föld bolygó nevű intergalaktikus űreszközön amúgy is egy eldobható testben folytatom épp, csak meg kell várnom, amíg természetes úton hámlik le rólam. Hogy mindez, amit tettem vele, meghatározza-e, milyet növeszthetek helyette, vagy lesz választásom (ó, az a szálkás gyöngyhalász test...), az majd reményeim szerint úgyis kiderül. Úgy, hogy eközben a hatalmat mások és magam felett is csak a szokásos eszközökkel gyakorlom – sajnos ez is épp elég alkalmat ad a manipulációra. És szeretném, ha Halál nem a végső ellenségem volna, hanem nagyjából úgy nézne ki, ahogy egy másik kedves mítoszalkotóm láttatja. Szívesebben látnám a véget empátiával teli, olykor humort is csillantó Végtelennek...

Nagyon örülök ennek a víziónak, mert rengeteg dolog eszembe juthatott miatta. Adjatok rá alkalmat, hogy nektek is eszetekbe juthasson, rácsodálkozhassatok általa a rátok jellemző egyediből arra, ami vagy tovább él, mint a test, vagy nem – de amíg létezik, örök terepe marad a kíváncsiságnak.

2021. május 24., hétfő

Karl May, és a fantázia ellentmodásos "múltja"

Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Zoltán fogalmaz: ...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Nekem is viszonylag hosszan tartó liezonom volt vele kiskamaszként, de mivel kíváncsi gyerekként átbóklásztam akkoriban már a felnőtt könyvtárba is, hamar ráébredhettem, a könyvei által sugallt kép mennyire hamis. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember, az író soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. Más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Ilyen deka-nincs-nekikből áll az egész, érdekes módon az olvasói kapcsolat mégsem ért véget ezzel a ráébredéssel. Kellett hozzá, hogy a kezembe kerüljön az eredeti teljes szövegekből pár, szép, régi kiadásokban - hogy eltávolítson tőle (nem az ifjúságnak átdolgozott verzióban) a kenetessége például, a nehézkesség, az oda nem illő, korából nevelt és abban maradt szóvirágok az indián szájakból. És James Fenimore Cooper... ő is nagyon kellett hozzá, hogy kiszeressek belőle. (Ami azért jelzi azt is, van egy hajlamom ellakni különböző, pátoszos álomországokban.)

Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a hősök kalandjait, a cselekményt illeti... Hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta (igazi fan fiction alkotó volt, egy hamis képzetekben bőven lubickoló korban). A mintaadó Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura (ha belegondolunk, a nevükben is pacifikáló vasutak építési versenye volt a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat végképp a rezervátumokba szorították vissza). De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban. Karl May minden bizonnyal élőben hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira. May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...

Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand vadnyugati pályafutását - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy. Ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen sem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem volt hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (ha meggondolom, például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követeltek-követelnek a megszeretett figurákkal (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki. Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei (fordítóink által átdolgozva) tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.

Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotókon is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció; öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem is érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele, a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...

Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De érdemes fejben tartani: Karl May íróként az a ritka madár, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is (nyilván nem ugyanazért, de) ugyanúgy szerethető...

2021. május 17., hétfő

Rejtő Jenő, avagy a detektív, a cowboy és a légió - egy kávéházban.

Ez a bejegyzés a Hernádi Antikvárium blogján jelent meg eredetileg, de más a közönségünk, úgyhogy időszerűnek éreztem, hogy itt is olvashatóvá váljon. Nagyon szeretem Rejtőt, ez csak egy tartozás első törlesztőrészlete, mondjuk úgy, egy előszó.


Mindenkiben él egy kép Rejtőről, aki valaha olvasott tőle. Természetesen nem csoda, ha mindenkiben más kép. Hiszen már életében legendák sora övezte. A könyvtöredékekkel, megfogalmazott ívekkel kifizetett kávék legendája. A csavargásaié - hogy valóban megjárta Észak-Afrikát is. Hogy egy időben a Lipóton lakott, s mikor egyszer elkártyázta az időt és zárt kapu várta: dörömbölni kezdett rajta: engedjetek be! Ne hagyjatok itt kint a bolondok között! A műgondról nem szólnak a legendák, arról az alázatról, ahogy ezt a habkönnyű műfajt, a szórakoztatás korabeli legalját, a filléres regényt művelte. Hiszen amit írt, azért élhet ma is, mert ezzel a műgonddal és szeretettel formálta a humort, csiszolta a végsőkig, hogy tényleg könnyű kézzel odavetett, habkönnyű poénnak látsszon.

– Akar dolgozni? 
– Nem. 
– Miért? 
– Elvesztettem a meggyőződésemet. 
– És ez mitől jön? 
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom. 
– Azelőtt dolgozott? 
– Nem, de hiányzott az elhatározás.

 
Nagyon sokan gyártották akkoriban szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű, sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
 
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják? 
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. 
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. 
– Hm… mintha már hallottam volna magáról. 
– Festő vagyok. 
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön? 
– Cinquecentóból. 
– Az valahol Savoiában van? 
– Kis község. Avignon és Toulon között. 
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem? 
– De igen. Quattrocento. 
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt. 
– Aha! Ismerem!! A Petrarca? 
– B-vel kezdődik a neve… 
– Botticelli. 
– Azt hiszem… 
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg? 
– Tajtékpipákat…

 
Rémületes, ahogy közben mindennel játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne: a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor, akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát mindezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai jelentik.
 
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
 
A ponyva hőse különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak "egy nap a világ", eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
 
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos. 
– Tán kiüsse a szemed? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó ácsorogni…
 
…Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
 
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.
 
Hogy aztán olvassam például a Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P. Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a kultúra szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó, ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm, Rejtő Jenő!


2021. május 9., vasárnap

Tőrbe ejtve - film

A sikerlistás vén krimiíró a 85. születésnapjára rendezett családi parti után igen teátrális módon öngyilkosságot követ el – ami amúgy az összes családtagnak kapóra jönne, hiszen ott vannak a milliókat fialó kiadási jogok (végre el lehetne adni a filmeseknek), ott az „ősi családi fészek” a maga morbid amerikai kastély-mivoltával, a vaskos megtakarítások... Csakhogy nincs mindenki meggyőződve róla, hogy tényleg öngyilkosság történt, hiszen valaki felbérelte a legendás magánnyomozót, Benoit Blanc urat, hogy szimatoljon körül. Persze mindenki hazudik, persze mindenkinek volna indítéka – talán egyedül az ápolónőnek, Marta Cabrerának nem, akit a család szinte családtagnak tekint (szinte...), hiába bevándorlók leszármazottja (ahogy amúgy az Egyesült Államokban szinte mindenki...). A nyomozó persze nem hiába szimatol – van minek kiderülnie, a szokott, csavaros, utolsó pillanatokig meglepetéseket tartalmazó módon. Amit persze mi, nézők folyamatosan látunk (vagy azt hisszük, hogy látjuk), hiszen ez klasszikus krimi, ami a napjainkban játszódik ugyan, de minden ízében maga a zsáner – szerencsére kizárólag a legjobb pillanataiból összegyúrva.

Valahol természetes, hogy erről a filmről mindenkinek Agatha Christie jut az eszébe, mert az alaphelyzete és az egész szerkezete olyan, mint a krimi koronásának bármelyik könyve – csak nagyon amerikai módon. Azaz van benne enyhe akcióparódia, az utóbbi idők leg-kacagtatóbb autós üldözése, meg Chris Evans (aki szerintem pokolira élvezte, hogy immár nem Kapi); de nekem fontosabb, hogy fanyar társadalomkritika is (nem fekszi meg a gyomrot, de ül), olyan, mint amivel anno Poirot megálmodója fűszerezte a maga detektívtörténeteit. Mert ez a család igazi önmegvalósító, „saját lábon álló” gazdaggyerekek gyülekezete, akik egytől egyig függnek aputól. Mert minden oda nem illő arcunkba tolás nélkül kap közben pofont a Trump-éra, a polkorrektség, az elidegenedés; ez a habkönnyű szövet néhol (olykor csak odavetett félmondatokban, de) nagyon súlyos dolgokat is elcipel magán. Mert azért könnyű és könnyen emészthető, teli ízléssel markolt (és ritkán, de indokoltan direkt, és szó szerint gyomorforgató) vígjátéki elemekkel.

A legnagyobb erénye a forgatókönyv – és én egyáltalán nem csodálom, hogy Rian Johnson nem engedte ki kezéből a rendezést. Minden kockája, a legapróbb kis képi momentuma végiggondolt, odabeszél a történéshez, vagy épp ellenpontozza azt; abszolút megéri újranézni, mert ellentétben annyi klasszikus krimitörténettel, nemcsak a csavarok tartják. Ennek a szórakoztatásunkra összevarázsolt, a tucat korában kézműves jegyeket hordozó kis filmnek lelke lett ettől a precíz odafigyeléstől. Lubickolhattak benne a színészei, mert volt hol, volt miben – és nem akármilyen gárda üti le itt a felkínált magas labdát, szívvel-lélekkel hozzátéve a magáét. Nem sorolom fel őket egyenként – de hogy mennyi ésszel lettek kiválasztva, azt Christopher Plummer példája mutatja a legjobban (akinek sajnos ez lett az egyik utolsó filmje – béke vele, igen szerettem), mert a vén író, Harlan Trombey szerepében még az „ölébe hullt” Paul Getty figurájára is visszakacsinthat, A világ összes pénzéből. Így játszhat egykori szerepekkel, meg az egész színész mivolttal Jamie Lee Curtis is, miközben igazán parádésan hozza a nagy író „sikeres” (sikeresen, félelmetesen árnyaltan újgazdag) lányát, Lindát... A film igazi súlyát persze Ana de Armas viseli, Marta szerepében – szerencse, hogy nem roskadt össze alatta.

Nagyon örülnék neki, ha tényleg széria lenne belőle, már csak Daniel Craig miatt is, mert piszok jól áll neki ez a „Maybe” Blenoit Blanc figura. Remek élet lenne Bond utánra. Tényleg nagyon örülnék neki, mert ez a film odakerül a nehéz napok után felüdítő újranézendők közé – és jó volna ezekből még néhány. Persze meg kellene tartani hozzá ezt a filmes igényességet, az önreflexióra és iróniára való hajlamot, és meg kéne írni hozzá még legalább egy tucat ilyen minőségű forgatókönyvet; hogy belejátszhasson az amerikai színjátszás java, jutalomjátékul... Szerintem tülekednének. Talán visszahathatna a befogadói ízlésre is, valami emberibb helyre pakolva az ingerküszöböt. Sokan akarják, Rian Johnson biztosan. Szurkolok nekik.

2021. április 21., szerda

Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére

Van egy barátom, aki makacs bátorsággal építi a saját, tizenhét szótagos verskertjét, miközben végre ott lakhat egy valódiban. Az első könyvében, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből-ben felmérte azt a sajátos csődöt, ami a létünk fosztó körülményeiből következett, egy más kulturális közegben megidézve a haiku szemléletmódját. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé. A második, a Térzene így figyelt kifelé, a kertbe, a pozícióban, amiben a haiku tényleg megszülethet, évek, évszakok ritmusában. Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után a harmadik, a Félig szelídített istenek látószöge innen tárult a kultúránkra, valóban bejárható úttá görbült benne a ez a japán szemlélettől gyökeresen különböző teljesség-vágy, ahogy az európai keresné –naplózva megistenülés-vágyunk gyermeteg tévútjait. Hogy aztán ennek, a tévutak lehetőségének is a rémületes mélyére nézzen a Káosz tejszínhabbal* kötetében... Most itt tartom a kezemben a következő könyvét, a társasutazást, amire elhívott engem, az olvasóját. Közép-Mámor földjére, ahol mintegy szerzet nélküli szerzetesként vezet körbe, a maga nap mint napi szentélyében.
 
Ismerős nekem ez az attitűd, Lénard Sándor mutatta meg, az Egy nap a láthatatlan házban lapjain. Ha valaki jó helyen van, annak egy napja elmeséli az életét. Nem a kaland-faktora, bár minden észrevételednek ugyanúgy van, hanem az elmesélhető ritmus, ami tartalmaz téged is, hiszen te alakítottad ki, azaz te fontad hozzá a napod tőled függetlenül, egyébként is létező gyönyörű ritmusához. Ez a könyv, ha innen nézem, hogyan valósul meg benne ez a hozzáállás, szerkezeti etalon. A lapszámozás mechanikus gesztusa helyett az idő múlása látszik a lap alján, félóránkénti osztásban. Minden fél órához két vers, köztük a Térzenében alkalmazott évszakjelzéshez hasonló, kivilágosodó, elsötétülő gömb elválasztó csillag gyanánt – a csillag ebben a relációban egyértelműen a Nap. Mi más volna, mi más szabná a napod ritmusát, ha megszabadultál az egyéb kényszerektől? Ez itt Közép-Mámor földje, ahol megszabadultál az egyéb kényszerektől. Ráérsz figyelni, és hagyhatod, hogy a figyelem kibontsa benned a látványt.
 
Ki nevezett ki?
Akárhogy is, a kert
fűszerkesztője lettem.
 
Így a mottó. A ritka pillanatok egyike, amikor a fűszerkesztő beleláttatja magát a látványba. A ritka alkalmak egyike, amikor a figyelő is helyet követel a figyelmének – a látvánnyal való önkéntelen hatást keltő azonosulások helyett. Az éber figyelem állapota nem követeli a magadra figyelést. Az egyetlen alkalom, ahol főszövegként a költő látszik a látványban – ha eztán mégis beleszőné magát, lapszéli jegyzetben teszi. Az önreflexió jellegzetes európai haiku-téma, de ebben a kötetben csak a lapszélen van helye. Ennyiben ez a könyv tényleg a Térzenében megnyílt ösvényen jár, csak az idő egy másik, intimebb, és mégis általánosabbra nyitható ritmusában.
 
A világ vége –
ér ágvégre a hangya.
Tavaly rövidebb volt.
 
Tízórai vers. Vers-tízórai. Érdekelne, hogyan válogatta, mire figyelt Zoli, amikor napszakhoz rendelte a haikuit. Vagy egyszerűen rögzítette a megírás időpontját? Valóban akkor született a rácsodálkozásból csorduló szófűzés, abban a tartamban, amit az idő ritmusos változásának legszembetűnőbb jele szabott? Egyszerűen a Nap járásának ritmusában születő versek kerültek a helyükre? Nem tudhatom, de valójában nem is fontos. Ennek a versnek délelőtt-íze van, és nekem ennyi elég.
 
Meggy rágásába
feledkezett a darázs –
együtt hull vele.
 
Ahogy ez a vers igazi ebéd utáni pillanat – a tartalmában is. Ez a nap, ahova a szerző társasutazni hív, tele van ilyen közép-mámorokkal. A megfigyelések markáns többsége tapinthatóan valódi, de valójában a belenyíló többlethez olykor kell a szavaink több-értelme, vagy csak az a tény, hogy olykor az először valójában utoljára:
 
Fáról levél hull,
száll s átfordul – fonákja
néz fel – először.
 
Mert ez a követelés a haikuban alapvető. A megkülönböztethető látványban, ha szavakba rakod, mindig a megkülönböztethetetlen a fűszer. Szerintem a haiku igazi izgalma ez – hogy benne rezeg a világegyetem, ahogy a pillanatban, ami a verset megszülte. A klasszikus haiku természeti képből, „érdekes látványból” való, önmagán túlmutató szószirom-bomlás, amely egyszerre tartalmazza a látványt és jelentését, a kifelé figyelést és a benned rezonálást. Így, az ötödik kötetére Kállay Kotász Zoltán csaknem egészen klassszicizálódott** – még ha úgy is érzi, széljegyzeteket kell fűznie a feltáruláshoz, oda kell mormognia a maga megjegyzéseit ezen a társasutazáson.
 
Az esteledés
támaszt szelet, vagy a szél
sodor ránk estét?
 
Miközben persze, hogy játszik a kultúránkkal, a haiku hagyományával, a mások klasszikusaival. A ténnyel, hogy ritkán vagyunk tisztában vele: a szemlélődő szemlélete alapjában határozza meg, hogy a látványból mi szálazódhat a számára. Ez az esti vers nekem fülembe csalja az ismert kóan kérdését: Mester, a szél lengeti a zászlót? És a választ is: Nincs szél, nincs zászló. Csak az elmétek mozog. Miközben megértem ezt és azt, vagy csak beleérzem magam egyfajta diffúz megértés-szerűségbe, nem győzöm megköszönni Zolinak, hogy megint megmutatta: ha nincs is szél, ha nincs is zászló, milyen gyönyörűen nincs szél, nincs zászló.
 
 
 
* A Káosz tejszínhabbal kötetéről nem írtam – egyszer még szeretnék.
 
**A leggazdagabb magyar haiku-portálra, a Terebess Online felületére Zolinak felkerült jó pár haikuja, amihez itt is szívből gratulálok! Kóstolónak megteszi...
 
 

2021. április 12., hétfő

A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma
. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 
       


Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett
Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.
 
Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊




2021. április 5., hétfő

A két pápa - film

Jó pár napja görgetem magamban ezt a filmet – és elválaszthatatlanul tőle a visszhangot, amit médiában, a barátaimban és fontos, figyelt ismeretlenjeimben keltett. Adta magát, hogy húsvét hétfőn elgondolkodjak róla, nekem mit adott, mit jelentett. Aki régebb óta követi ezt a blogot, láthatta, engem nem egyszer magával ragad a mások látomása egyházról, vallásról, hitről. Szerelmes vagyok a hittel vert szemlélet orosz film-mesterébe, Andrej Tarkovszkijba. Elragadtatott botránkozással lestem, hova jut Sorrentino a pápáival – még mindig rendezgetem magamban az ajándékait. Szemérmetlenül rajongok Enyedi Ildikó Simon mágusáért, ahol a legmélyebb (és mélységesen vallási) kérdésekbe világítva szelíd látásmódjával szerintem megtalálta megfelelő nézőpontot és optikát. De ez a kíváncsiság, ami lehetővé teszi, hogy ezek a művészek és művek elragadjanak, valójában régebb óta gyökeres bennem.

Mindenről a gyermekévek döntenek. Anno vallástól ambivalens környezetben nőttem, a gyermek megfelelésvágyát hol nagyszüleim soha nem végiggondolt, szokásokban megélt paraszti hitéhez, hol a szüleim harcos vallástalanságához igazítva. Érdekes, hogy végül ezt a családban évek alatt lezárhatatlan vitát (menjünk-e templomba vasárnap az öregekkel, járjunk-e hittanra, legyünk-e elsőáldozók) csaknem Tapsi Hapsi és a Gyalogkakukk döntötte el. A mise idején sugárzott mese. Az elragadó, bohókás rajz-köntösbe öltöztetett adrenalin, amihez képest az átélhető templomi áhítat nem volt versenyképes. Hogy aztán mégis mentünk, még hittanra is, és elsőáldozók lettünk a húgommal, az egy igen sajátos vegyüléke volt egyfelől az öregek iránt érzett szeretetnek, empátiának (és lelkiismeret-furdalásnak); másfelől a szüleink újabb, de legalább annyira elvakult szabályai ellen való ágálásnak. Furcsa formákat önthet egy kora-kamaszkori lázadás...

Tény, én is éreztem az életem egy szakaszában azt a hívást, ami meghatározta Jorge Mario Bergoglio életét, s valójában végtelenül örülök, hogy a test „ördögi kísérteteibe” végül e teher nélkül bukhattam bele. Ami elragadó volt, és kétség nélküli, az elhívásának filmíven végighúzódó megragadása. Ahogy a gyónása is – hiszen ő is belebukott, a maga módján ebbe az elhívatásba. Keservesen megfizetve érte, hogy lehetetlen helyzetből megpróbált egyezkedni egy arra képtelen önkénnyel. Ferenc pápa múltja bűn és vezeklés – és ezt valami kegyetlen pontossággal láttatja a film, hogy ezzel a szentatya maga is milyen mélységig tisztában lehet. A filmkészítők ügyesen játszottak el Joseph Ratzinger sokkal árnyaltabb, több réteget hordozó bűnösségével is – még ha nem is sikerült azonos rangon feltárni azt, pont a többrétegűsége miatt, hogy miért jut el az egyházfő a lemondás gondolatáig. Hálás vagyok ezért, végre valaki így mutatta meg azt a szépséges dilemmát, amit szerintem minden elhívatott pápa átél: hogy ez a feladat mindig méltatlanra hárul. Hogy erre egyszerűen nem érezheted magad méltónak.

Persze a film legalább annyira szól egyházi politikáról, mint két emberről, aki a maga módján viselte az elhívást, és a vele járó, rámért (nem akármekkora) terhet. Ráadásul filmes szerkezetben ábrázolva, csalva és tipizálva – a jelen filmnyelvi környezet eszközeivel. Hiszen Benedek emeritus pápa volt az, aki épp hogy nehezen viselte a maga megválaszthatóságának tudatát, önmagát elsősorban hittudósként definiálva – és Ferenc pápa sem olyan (egyértelmű) liberális reformer, amilyennek a film beállítja, sem a homoszexualitás, sem a cölibátus eltörlése témájában nem tartozik a radikális elfogadók közé. Nekem hallatlanul szimpatikus, hiteles pápa, aki tényleg hajlandó meghallani a híveket, a kora kihívásai elől soha nem ugrik el, de annál sok tekintetben konzervatívabb, mint ahogy a filmen megjelenítik. Az egész helyzet bonyolultabb volt annál, mint amennyi a játékidőbe fért (ha valaki kíváncsi rá, olvassa el ezt az alapos és szeretet-teli írást Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes tollából).

Mert végül ez a film nekem két emberről szól, akik ugyanarra az embertelen felelősségű feladatra vállalkoznak, és mindketten felelősséggel akarják megélni: ők a megváltó földi helytartói. Egy szervezet élén, amely (szervezet voltából kifolyólag) saját emésztő- és kiválasztó rendszerrel rendelkezik, viszi a saját tehetetlensége is – a belecsomagolt karrier-ambíciókkal és mohóságokkal, elfojtásokkal és meggyónhatatlanságokkal. Két embert látunk, akik talán nem egészen olyanok, mint ahogy láttatják őket, de a nézetkülönbségeik ellenére képesek egymáshoz hajolni, és meghallani a másikat. Nincs szavam rá, hogy megköszönjem Anthony Hopkinsnak és Jonathan Pryce-nak, és az összes alkotónak, hogy ezt a lényeget tekintve azt a két embert láthattam. És azt a dilemmát, ami jóval kisebb méretben és jelentőséggel, de valójában az enyém is.

2021. március 22., hétfő

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete

„Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
 
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó) világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.
 
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató, jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
 
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska, basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs. Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri, feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
 
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex, így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem) minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
 
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe: ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat. Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila és Lenu ennél többet érdemeltek volna.


Kiadó: Park
Fordító: Király Kinga Júlia

2021. március 15., hétfő

Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 
Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 
Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.


Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.


Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax
Fordította: Kleinheincz Csilla
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...