Martin McDonagh: Vadló kilenc (film)

Eléggé kettős hangsúlyú lehet Martin McDonaghnak lenni, amikor Amerikában ő az Oscar-díjakkal szórt Három óriásplakát... meg a többi film, az In Bruge és a Hét pszichopata rendezője, akinek vannak színdarabjai is – Nagy Britanniában és Írországban meg ő a színdarabíró, a Leenane-ben történt mifenék, meg a Párnaember írója, aki mellesleg olykor filmez is. Mellesleg olykor olyanokat terem a haverokkal, mint a Vadló kilenc. Ami filmként minden, csak nem mellesleg-jellegű.
 
1973-ban, nem sokkal Pinochet puccsa előtt két CIA-ügynök, Chris Carlisle és Lee Chesterfield (Ha most az Amerikai Istenek is átforog a fejemen: Kőbalta úr és Gyorsétterem úr – hiszen ezek nyilvánvalóan álnevek) a Húsvét-szigetre utazik, kőfejeket nézni, pihenni, kikapcsolódni, meg kicsit meghalni a végén, ha már a betegség ekkora úr, és ennyire nem ad kétséget a dolgot illetően, hogy egy életnek vége van. Már a repülőtéren, az oda-út előtt összeismerkednek két chilei diáklánnyal, két olyan fiatallal, akik az első demokratikusan megválasztott Dél-Amerikai kommunista elnök, Allende feltétlen hívei. Hogy aztán a szigeten a szituációban lakó, lehető legteljesebb módon kiteljesedjen ez az ismeretség.
 

Vagyok annyira öreg, hogy emlékezzek erre a korra, a keserű szájízre a szocialista blokk nyakkendős úttörőjeként – mert viszonylag sok rétegét kaptuk ennek a történetnek akkor, persze a megfelelő ideológiai szemszögből. És vagyok annyira kényes azóta az ilyen szemszögekre, hogy miközben szétröhögöm a mozit a teljesen beteg, életszerű és minden korlátot nélkülöző párbeszédeken, miközben (eközben) a szívem megszakadni készül a két gyilkos barát egymásra rezdüléseibe csomagolt barátságától (előre-gyászától, ahogy néznek a másik után annyiszor, olyan lemondó szeretettel) - szóval vagyok annyira kényes a propagandára, hogy közben egyre kényelmesebben helyezkedjek el az érzésbe: most nem etetnek semmiféle ideológiai maszlaggal. Most a legjobb szándék se csomagolja be mindazt, amit az értelmezéssel csak felszámolnál, hanem elém kerül: nyersen, mégse sületlenül.
 

Tudható, hogy Chris szerepét eredetileg McDonagh Christopher Walkennel képzelte el (és a CIA-irodavezető szerepében Mark Ruffalo-t kóstolgatta egy ideig). Most már elképzelhetetlen ez a film John Malkovich nélkül (mint ahogy Steve Buscemi is tökéletes MJ). Nagyon régóta érett egy ilyen formátumú főszerep a idősödő Malkovichnak (utoljára Az új pápa Sir John Brannoxaként gurított ekkorát); az átlényegülése maradéktalan, elég ha csak a belső narrációkra gondolok, ahogy minden szó kiül az arcára közben. Nagyon szerettem, ahogy úgy él egyfajta PTSD-be csomagolt lelkifurdalást, hogy ebben semmi színészet nincs: belülről fakad. És imádtam, hogy ez a lelkiismeret-furdalás legalább egyvalakit megmentene (akár azon az áron is, hogy közben alap-kiképzi gyilkossá). A beteg szituációk feloldása legtöbbször maga is beteg – és itt került a történetmesélő író-rendező filmen szerintem a legközelebb az érzéketlen érzékenységhez, amit a darabjaiban anyanyelvének tekint (csak a Koponya párbeszédeire gondoljatok – ha nem láttátok, nézzétek meg, hogy legyen mire gondolni). Közelebb A sziget szellemei érintésénél is – a szememben ez a legnagyobb dicséret.
 

Végül, de messze nem utolsó sorban: Sam Rockwell. Kifelé jövet beszélgettük Timivel, mikor lett ez a srác ekkora formátummá? (a Három óriásplakáttól... nyögte be szarkasztikusan Timi, igaza is van, meg nem is). Nem először írom le, hogy jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni – de ez most már ennél sokkal többről szól. Pusztán az az egyetlen momentum díjakat érdemelne, ahogy teljesen tudatosan tiszteletlenül evés közben gyilkol – pontosabban gyilkolás közben eszik. Pusztán attól, ahogy telefonon beszél a hűtlenség-sportot professzionális szinten űző feleségével (Parker Posey). Vagy ahogy kitárazza a barátja zakójában tartott pisztolyt (és főleg, hogy már ott és akkor benne van mozdulatokban, a testtartásban, az arcon a cselekedet pontos miértje). Ahogy ezzel betart egy ígéretet, tűzön-vízen át; ahogy ebben benne van elmeséletlenül mindaz, amitől ennyire szorossá vált ez a barátság (vagy legjobb tanítvány-viszony).
 

Ez a rendező-író kiábrándult belőlünk. De pont ebben a kiábrándultságban, ennek józanító erejében reménykedik. Szerintem. Nézzétek meg és döntsétek el, igazam van-e. A már szóba hozott Amerikai Istenekben van egy visszatérő poén: „...honnan lehet tudni, hogy a CIA-nak nem volt köze a Kenedy-gyilkossághoz? (...?) Hiszen meghalt, nem?” Ebben a filmben közünk van hozzá, úgy, ahogy a két szarkavaró gyilkosnak. Közünk van két szart kavaró gyilkoshoz megint, két emberi határesethez – olyannyira, hogy (bár szétröhögtük rajtuk a mozit) a szívünk szorul tőlük-értük a végén. Martin McDonagh filmjében megint a lélek sötét éjszakája van, itt-ott pislákoló fényekkel. Mégis, úgy állsz fel utána, hogy kaptál valamit. Amit viszont ha lelőnének se tudnád pontosan megfogalmazni: mit is kaptál. Hogy mitől ajándék mégis.

Mike Carey: Lucifer (harmadik kötet)

Továbbra is feneketlen élvezettel fürdök bele ebbe a világba, és összességében most sem éreztem úgy, hogy kilúgozódott, kiszáradt a mese folyama alólam. De tény, az eddig példaszerűen tartott koherenciát a Lucifer harmadik, gyűjteményes kötetében sikerült azért itt-ott bucira pofozni. Összetett kérdés ez, hiszen a Végtelenek világa, ahova ez a mese is íródik, teljes mértékig multikulturális képződmény, egyébként is számos ellentmondást hordoz az által, hogy az emberi hitrendszerek számos istene, istensége, angyala és démona, szelleme és pszichopompja utazik ezen a közös hajón az újabb ismeretlenbe a mese óceánjáig. Lehet, sőt, kötelező játszani benne az értelmetlen összevetésekkel - aminek amúgy épp terebélyes időszaka van a kortárs lendület-vételekben. Például, tegyük fel a kérdést, ki az erősebb: Palpatine, vagy Thanos... Az irodalmi és filmes, de főleg a gamer popkultúra értelmetlen játéka – hiszen egy tükörben valójában ugyanazok, és önmagukat kellene legyőzni, amikor egymást.
 

De ezzel együtt is, eddig a történetben volt néhány olyan alappont, amin a világ épülete állt – és most az alapok közül pár tartópillért a történetfűzés adott pontjain figyelmen kívül hagytak a mesélők. Nyilván céllal, a saját vízió kedvéért, hogy a történet eljuthasson odáig, ahova el szeretne jutni. És abból, amit az irány sejtet, én is szeretném, hogy eljussanak oda, mert megint a képregényes keret szokott sablonjain messze túl látó kifejlet érzetét hordozzák az elképzelt képkockák. A Neil Gaiman által megálmodott Sandman varázsa is ez az aprólékosan kidolgozott határátlépés volt, ahogy nem a szokott mesét, hanem a valódit sikerült elmesélni egy arra látszólag alkalmatlan formanyelvvel. A kult-státusz motorja itt is pontosan ugyanaz. Csak eddig az anyasorozat pofátlansági szintjét úgy sikerült tartani, és itt-ott meg is haladni, hogy nem eliminálódott tőle az addig teremtett.
 
Mindazonáltal a dolog továbbra is mértéken felül izgat, a hova kifutása leginkább. Mert alapvető kérdéseket járkál továbbra is körül. Kik vagyunk, és miért teremtünk mitologémákat – kik teremtődtek. És hogyan válnak maguk is (olykor a meséik keretén messze túl nyúlva) teremtővé. Hogyan árnyalható az egyszerű sablonvilágkép, a jófiúk és gonoszok harca, a vegytiszta mese miképp lehet a létünk eszelős bonyolultságának tükre. Értelmező tükre ráadásul, azaz hogyan áll nemcsak a szórakozás (a szétszóródás), de a tanítás jegyében. Mike Carey látomása, amit elhívatott rajzolók, kihúzók és beírók segítségével elénk tesz, ekkora ígéreteket hordoz még mindig, úgyhogy továbbra is nagyon várom a mese végét. Hogy majd mibe avat be – milyen tudást dörgöl az orrunk alá, amit amúgy nyilván tudtunk, de nem raktuk kontextusba.
 

Mert minden előzetes várakozást felül tud írni. Az első gyűjteményes kötetben megalapozott és a másodikban teljesen elkerülhetetlenné és valóban kétesélyessé tett „nagy párviadal” Lucifer és Amenadiel között Effrul mezején többet ad, mint amennyit vártam, ügyesebben csavarja meg a mesét, mint ahogy a felépítése, az oda vezető út ígérte. Rudd mester eddig is igen sajátságos „vezeklése” kapott még egy alvadt vér-színű árnyalatot, és Mazikeen kergetőzése a japán viharistennel, Susanoo no Mikotóval (s aztán a saját egykori férjével, Scoriával) is brutálisan réteges lett. Kifejezetten pofátlan, és később alapvetően fontos ötlet-rétegekkel gazdagodtunk itt, gyönyörű tálalásban. Peter Gross és Ryan Kelly rajzolókként mindkét történetszálban folyamatos teniszmeccset játszanak az egymásnak passzolt rajzokkal, úgy, hogy a gyökeresen eltérő rajztechnika és ábrázolásmódok ellenére egyetlen, őrült, vízesés-szerű sodrássá válnak a füzetek, és a végén a meccset simán kihozzák döntetlenre.
 

A féknek, betétnek (és közben egyéb rétegek gátlástalan megalapozásának) beillesztett füzetek mostanra sokkal jelentőségteljesebbnek tűnnek a „kis színes” státuszánál. Dean Ormston repetitív rajzvilágát időközben nagyon megszerettem. A történetében Miss Zim’et, a démonkisasszony pont az ellenkező utat járja, mint Rudd mester – úgyhogy szerintem Mihály arkangyal egészen komolyan meglepődött volna, ha hagyja, hogy megérintse. Mondom, rossz- és jófiúk meg jó és rosszlányok tekintetében ez a mese kivételesen intelligensen épül, és Dean ezt valami eszelős, olykor szinte karikatúra-szerű humorral tálalja. Kicsit fájlalom is, hogy elköszönünk tőle egészen a végéig, amikor majd visszatér - a következőkben az ilyen mellékszálak kimunkálását tekintve átadja a stafétát vendégrajzolóknak. Például Ted Naifehnek, a kötetet lezáró kis színest illetően, aki (akárcsak a vendég-borítórajzoló Tara McPherson) klasszul bele is fürdik ebbe a világba és nincs ellenemre, hogy engem is szügyig belefürdetett.
 

A kötet gerince, az utazás, Elaine Belloc (és Mona Doyle) lelkéért a Naglfaron, az északi istenek hajóján, parádés, telitalálat – úgy von be régi és új szereplőket, ahogy a legjobb középfordulat-szerű kalandok. És kerete a legkomolyabb bukfencnek, amivel Mike Carey kvázi le is körözi Gaimant – mert mi van akkor, ha nemcsak a legfőbb démon, de az úristen is megunta a verklit, és otthagyná a teremtett világ idejét és tereit? Bitang érdekes gondolat, fantasztikus következetességgel tálalva, aminek a végén egy egész birodalom is eltűnik a feledésben. Kíváncsi leszek, van-e az alkotókban annyi következetesség, hogy a Csend birodalmának metamorfózisa hatással legyen a Csend angyalára is. Meglátjuk, vicces volna eztán egy nevéhez illendőn fecsegő Duma.

Ahol az egész nekem billen picit, az a Vértestvérek meséje, pedig ez is agyas, végiggondolt, tele olyan telitalálatokkal, mint az "indokoltan pusztító" ál-Jahve páros. Viszont ebben a mesében üt ki, hogy egy ponton túl a Végtelenek világának legerősebb sarokköve, Halál kifog a mesefűzőkön. Az, ahogy a két titán a kezében hordozva jelképét kudarcot vall Álom birodalmával szemben, ügyetlen, és zavaros, és teljes egészében szembe megy ennek a multikulturális képződménynek a belső logikájával (engem speciel az egész, ebben a füzetben elmesélt történetnél jobban izgat, hogyan jutottak hozzá az Ankhhoz). Mint ahogy a megistenülés szándéka, a gyülemlő hit által mintegy megkapott halhatatlanságuk is önkényes írói döntés, amely önmagában nem következik a világból és eddig megismert belső rendjéből. Más kérdés, hogy ezeket a figyelmen kívül hagyásokat (hiszen mintegy „elfelejtjük” ebben a mesében Halit, meg azt, hogy körülbelül ő a Végtelenek világában a legerősebb entitás) egy kiváló, intelligens vallásos fanatizmus-kritika komponálása kedvéért ejtik meg az alkotók, amelyet a fenntartásaim ellenére nagy örömmel olvastam.
 

A végszó megint ez: öröm és hála néked, FUMAX kiadó; alig várom, hogy olvashassam a folytatást. Szerintem legyetek erre a folyamra kíváncsiak.

Stephen Fry: Trója - a nagy történet

Haragot, istennő zengd... Így kezdődik a mese, az európai kultúrát megalapozó mese, írták már sokan, sokan észrevették – a világunk irodalmának kezdetét jelentő mű így kezdődik. „Kezdetben vala a harag...” mondhatnánk. Így kezdődik Homérosz története, amit most Stephen Fry átiratában kínálok nektek, jó szívvel, mert megérdemli. Nagyon szerettem, ahogy a Mítosz kötetében (igazi, száraz angol humorral) összemarkolta az istenek történeteit, és nagyon kíváncsi vagyok, a Héroszok történeteit hogyan görbíti az irónia szelíd tükrén át. Azt is el fogom olvasni, valójában a Trója – a nagy történet előtt kellett volna, de ezt a könyvet akarta Nolan filmje bennem, ezt a történetet akarta, a filmre vitt másik gyökérzetét. Ezt a mítoszt, amit mi irodalmi alkotásként kezelünk, egy ember kreativitásának produktumaként, holott egy sokkal gazdagabb, ezerfelé ágazó, brutálisan szabad kulturális szőlő-tő borának szűrt párlata.
 
Stephen Fry az egészet meséli a maga módján – azaz az egész velejét jelentő Iliászt körbedúdolja a sokfelől, sokak tollából ágazó eredet- és következménytörténetekkel is. Kerek és gurul. És élvezetes – könnyen olvasható, igazi csemege, ahol nem fonnyad el a történetek gazdag, alluzív tartalma sem. Bárki fiatalnak kezébe adnám, mert ebben a száguldva frissülő özönben már ehhez a kötethez is hozzá kell lassulni némileg. És ez a sebességváltás most szükséges hozzá, hogy ha felébred a kíváncsiság a zengő szavak bősége iránt, a forrás iránt (amely, mint jeleztem, valójában egy jól csatornázott, antik vízcsap inkább), szóval, ha felébred a kíváncsiság az Íliász iránt, ne ölje meg rögtön az olvasást maga a mű, az időmérték szabta lefolyással lassan és (valljuk meg) idegenül ható gyönyörűsége.
 
„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”
 
Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:
 
„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”
 
Csak egy apró részlet a legelejéről, amikor Khrűszész, Apollón szentélyének papja hiába kéri Agamemnóntól, hogy kiválthassa rabságából a lányát – s később megátkozza ezért az egész görög tábort. Ezzel a konfliktussal kezdődik az Íliász, és ha ráhangolódsz az olvasásra, elég hamar folytatódik benned, mert amúgy kaland- és rémmese, háborús horror, valójában bitang modern, mert folyamatosan találhatsz a saját korunkból analógiákat az olvasott történethez. Csak tényleg hozzá kell lassulni a bőbeszédűségéhez, az aprólékosságához, ahogy kismilliószor elveszik (a mi száguldó akció- és szuperhős-filmjeink ritmusához képest főleg) a saját részletei szépségében. Stephen Fry igazi erénye (például az amúgy korrekt Trencsényi-Valdapfel által a Görög mitológiában elénk tárt átirathoz képest) hogy olykor szinte szemtelen lazasággal átülteti a mai közbeszédbe a sztori terjengős párbeszédeit. Hogy kiderülhessen: ez a szuperhős-történet, amit olvasunk, valójában mennyire brutálisan jól eltalált, mennyire szövevényes, sokrétegű, s mennyire aktuális mese.
 
S hogy így, az egészet körbemeséli, remek kedvcsináló, az Íliászon kívül a többi történethez is. A hősei sokkal közelebb jönnek hozzánk ebben a könnyed, a szövegből ki-kiszóló tálalásban, mint amennyire elsőre az antik eredeti közel engedi őket – szembesülhetünk vele, hogy például Odüsszeusz nemcsak leleményes és ravasz, de valójában mekkora seggfej gazfickó is; hogy a hőseink valójában gátlásaikat olykor minden skrupulus nélkül levető, indulataiktól cincált tömeggyilkosok. A kultúránk megalapozó történet ebben a tálalásban sokkal meztelenebb, mint az eredeti kínáló-tálon – de ez a pucér pucsítás valójában bitang jól áll neki, insta- vagy egyéb felületre való szelfiért kiabál. És bármennyire is akadjanak fenn a fennköltség elkötelezett papjai ezen, közelebb van az értelmezése a hősökhöz, mint azoké, aki méltóságteljes, fehér szobrokká imádták őket.
 
Teremtsen kíváncsiságot. Ha csak néhány fiatal nyúl hozzá miatta az eredeti történetekhez, már megérte.

Rachel Kushner: A teremtés tava

Volt-e hajlamuk a neandervölgyieknek a depresszióra?
 

Tán a leginkább anti-kémregény kémregény, amit valaha olvastam. Baromi nehéz besorolni Rachel Kushner regényét, sokan próbálkoznak vele, a fülszöveg feszülten rétegzett thrillert és szenvtelenül gyönyörű prózát ígér, az ajánlások noirt és filozófiai esszét – olvasó legyen a talpán, aki ebben ki tud igazodni. El lehet filozofálni azon, hogy ez most szépirodalom-e, ami a különböző zsánerregények eszközeit használja a hatás érdekében, vagy zsánerirodalom, ami a szokottnál kissé mélyebbre megy, de valójában oly mindegy. Olvasás közben mindez nem számít. Csak az, hogy összetett, besorolhatatlan, zavarba ejtő, ugyanakkor szövegileg elképesztően igényes és roppant okosan felépített trükköt tartunk a kezünkben, ami, ha beszippant, akkor nem csak marha jól szórakozol, de el is gondolkodsz az élet úgynevezett nagy kérdésein. Innentől meg tök mindegy, milyen műfajba erőszakoljuk be. Ugyanakkor, szögezzük le: nem mindenkit fog beszippantani. Lesz, aki kémregényt vár, és halálra fogja unni és lesz, aki szépirodalmat vár, és fel fog háborodni a felszínességén.
 
Engem beszippantott.
 
Már önmagában a kerettörténet – az (egyik) elbeszélő, az erősen áthallásos (ál)nevű Sadie Smith, aki, miután kivetette magából az FBI, szabadúszó ügynökként bármilyen megbízást elvállal, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül (értsd: nagyjából egy levelibéka erkölcsi érzékével bír), legújabb megbízása során egy francia antikapitalista-antiglobalista csoportba készül beépülni, akiknek legnagyobb bűne, hogy meg akarják akadályozni egy gigantikus víztározó építését az amúgy is aszállyal sújtott földjeiken. Nem vitás, a kormány (bármelyik kormány) és a multinacionális vállalatok (bármelyik multinacionális vállalat) szemében ők „potenciális ökoterroristák” akik ki tudja, mire képesek, hogy megakadályozzák a nagybetűs FEJLŐDÉST. Innentől kezdve bármilyen eszköz megengedett velük szemben – na persze nem nyíltan. Jól jön hát egy erkölcsi megfontolásoktól mentes ügynök, aki nem rest bevetni mindent annak érdekében, hogy leleplezze, amit le kell – s ha nem talál lelepleznivalót, ha kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek tényleg csak jószándékú hippik, akkor kész maga kirobbantani a káoszt, hogy aztán valóban legyen miért terroristának kikiáltani őket.
 
Irány hát a romantikus francia vidék, egy behálózott úrifiú jóvoltából beépülés a csoportba, ismerkedés annak ideológiájával, háttér felderítése, vezetők megkörnyékezése, a káosz magvainak elültetése. És itt lép be a képbe másik elbeszélőnk, a csak filozofikus e-mailekben kommunikáló Bruno Lacombe, a szellemi vezető, aki oldalak százait képes megtölteni a neandervölgyi ember kultúrájáról és az 1500-as évek francia társadalmának peremvidékén élő cagot-k lázadásáról szóló eszmefuttatásaival; valamint a neandervölgyiek, a cagot-k és a jelenkori ember moralitásának összehasonlításával. Ami kétségkívül elég érdekes olvasmány, már ha az ember nyitott a kultúrtörténeti filozofálgatásokra és arra, hogy oldalanként az orra alá dörgöljék, hogy még az egyébként egészen nyilvánvalóan „vesztes faj” távoli rokonai is életképesebbek voltak, mint napjaink birkatársadalma – ugyanakkor azt nehéz elképzelni, hogyan fog kinőni ebből bármiféle felforgató ideológia. Az egyébként konkrétan egy barlangban élő Lacombe levelei a legközhelyesebb „vissza a természetbe” ideológiát követik – fedezzük fel újra az „igazi” értékeket, öleljük át a fákat és hagyjuk, hogy ők is megöleljenek minket, fordítsunk hátat a tömegtermelésnek, a tervezett avulásnak, a mesterséges adalékoknak és a felesleges halmozásnak ésatöbbi…
 
És mindeközben kibontakozik a levelek rejtett rétege, ami azt boncolgatja, mi teszi az embert emberré, mi az „igazi” valónk, kik vagyunk a szerepeinken, álarcainkon túl, kik vagyunk, amikor hajnali négykor egyedül állunk a sötétséggel szemben. Ez a réteg szólít meg valami mélyen eltemetettet az ügynökben, akinek a neve sosem derül ki, de az biztos, hogy nem Sadie. Vajon ő tudja-e még egyáltalán, ki valójában? A sok álarc, álszemélyiség, álérzelem alatt lakozik még valaki? Vagy már rég felemésztette a sok hazugsága? Maradt még benne bármi emberi? Képes megszólítani Lacombe azt a maradék emberséget? S vajon azok, akik annak szentelték életüket, hogy Lacombe tanításai mentén keressék a valódit, és hátat fordítsanak az intézményesített hazugságnak, átlátnak Sadie álcáján? Sadie minden, csak nem szimpatikus főszereplő, mindent meg is tesz, hogy elidegenítsen magától mindenkit, aki közel kerülne hozzá - az olvasót is - mégis: egy idő után nem tudunk nem aggódni érte, annyira nyilvánvalóan érezteti a szöveg, hogy ez a csoport átlát rajta. És hogy ezt ő is láthatná – ha lenne még szeme a valódira, és nem vakítanák el saját hazugságai.
 
Mivel ez mégiscsak egy kémregény, nyilván a végkifejletet nem fogom elárulni, legyen elég annyi: a káosz, ha ki akar törni, úgyis kitör, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy akár ügynök, akár megrendelő előre elképzelte. Mert mindig kitör. De ha csak egy embert is meg tud szólítani a „másik” oldal, már előrébb vagyunk össztársadalmi szinten. Talán. Persze az is lehet, hogy már rég halálra vagyunk ítélve, és a neandervölgyiek meg a cagot-k sorsára jutunk.
 
De legalább vannak ilyen regényeink. Egyszerre besorolhatatlan műfaji kevercs és patikamérlegen kimért trükk – könnyű olvasni, könnyű átrohanni rajta, túl gyorsan is olvastatja magát, de aztán hetekkel később is ott az a mardosó kis érzés a kobakom hátulján, és látom magam előtt Sadie-t éjjel álmatlanul a francia vidéket bámulni és keresni-kutatni valamit, ami enyhíthetné magára szabott végtelen magányát. S közben Lacombe, a próféta barlangjának mélyén csak arra vár, eljut-e valakihez a mondanivalója lényege, vagy óhatatlanul kiforgatják, átpolitizálják, intézményesítik. Hisz a passzív rezisztencia sosem maradhat passzív. Mindenkinek az az érdeke, hogy aktivizálják – annak is, aki ezen keresztül akar elérni valamit, és annak is, aki ennek ellenében. Ebből a verkliből nincs kicsekkolás, se ügynöknek, se terroristának, se filozófusnak.
 
Vagy mégis? 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ács Eleonóra 
 

Martin McDonagh: Leenane szépe

Martin McDonagh ezzel a darabbal debütált a színi világban, 1996-ban – nekünk idén késő tavasszal sikerült törleszteni ezt a tartozást, amikor megnéztünk a B32 Galéria és Kultúrtérben. Számos helyen játszották és játsszák most is, nem tudatos döntés, nem igazán kifejezett választás volt a részünkről, hogy ezt az előadást lássuk – úgy sodort bennünket az élet, úgy sodorta elénk a lehetőséget, hogy erre sikerült jegyet váltani. Nem bántuk meg, ezt a brutálisan sokrétű mesét torokszorító pontossággal sikerült elénk varázsolniuk a színészeknek.
 
Valahol teljesen értem, Mucsi Zoltán miért akarta ezt a lehetőséget, hogy eljátszhassa Mag-et. Az egyetemesen eljátszható nagy manipulátorokhoz minden porcikájában méltó, de elképesztően esendő, rémületét irdatlan cinizmussal felütő karakter az előadás motorja, akkor is a központban van, ha nincs a színen (ritka kegyetlenség, a többi játszóval is, amikor a hiány is ennyire jelen van). Nem csodálom, hogy rákívánt, és a helyzetben, ahogy a játék bevont bennünket, nagyjából öt perc alatt felejtettem el a szereposztás keltette zavar érzetét, és onnan Mag-et láttam tényleg, abban a keserves kudarcban, ahogy a lányára szorul, és abban a brutális, de teljesen hétköznapi abúzusban, ahogy ezzel minden gátlást levetve visszaél.
 

Ebben az alapszituációban a többiek játéka is felértékelődik, ha mégis sikerül elvonni a figyelmünket erről a jelenlétről (avagy hiányáról). A címszereplő, Leenane szépe, Jankovics Anna megtette nekünk azt a szívességet, hogy ebben a látszólag nyerhetetlen meccsben, mégis, számos esetben az ő megéléseit éljük át. A passzív-agresszív szótenisznek kitett borzalom anélkül is berendezkedett bennünk, hogy rezonáljon a bennünk élő, anyaviselkedésre adott tehetetlen leány- vagy fiúválasszal. Mindannyian megvívunk az anyáinkkal, nemtől függetlenül (vagy berendezkedünk egyfajta vereségben – súgja bennem egy igazságérzet), de az itt elénk tárt szint van valóban annyira patológ szélsőség, hogy ne egyből rokon érzetekbe kapaszkodjon, hanem jó lakmuszpapírja legyen a mi hétköznapi működéseinknek. Jankovics Anna nyílt tekintetű megfosztottsága (tudja miért, tudja, hogyan; ha tesz ellene, elképesztő esetlenséggel és tkp. tehetetlenségben), súlyosan valódi ízt ad ennek a kidekázott szélsőségnek.
 

És ebben csodálatos partnere a két fiú, a Kovács Krisztián (Pato) és Katona László (Ray) által játszott nyámnyila testvérpár. Pato és Maureen szerelme az a szerencsétlen valóság-íz, ami kortól függetlenül itt van velünk, az introvertált, gyerekpozícióban tartott, a felnőtt választásokat mindig eszelős szélsőségekben (mint amilyen a kivándorlás) megélő, és a döntésekben gyakorlatlanok lévén evidensen rosszul választó anyalányák és apjukfiák ezt és így élik, emancipációtól, fesztiváloktól és bármilyen magadra ébresztő, korba ágyazott mozgolódástól függetlenül. Pato életre valóbbnak tűnik, mint a szituációban a maga módján berendezkedő Ray – de ez csak a nagyobb cselekvéskényszer látszata. Az ő választásai is rosszul sülnek el, a rettenetesen nehezen kiküzdött őszinte megvallását sose sodorja a szél oda ahhoz, akinek szánná.
 

Kifogástalanul vezetett színészek, az utolsó pontig átgondolt és elénk tárt értelmezés. Minimál, de pontos kellékeivel időtlen valóságkeretet elénk táró díszlet. És négy ember, aki nem megy sehova, még az se, aki meghalt – a dologban továbbra is jelen van, mint hiány, mint lét-ok (az összes evidens és az összes gusztustalan hozzávalóval). Mindez megint Martin McDonagh tökéletesen idézhető, koppanó, kegyetlen, de humorba ágyazott, nevetésre ingerlő mondatain át. Most már kibontakozhat előttünk: Leenane egyfajta határvidék a pokol és purgatórium közt – ahol a létezésnek (ha nem akar az őrülete monotóniájával kiegyezni) a menekülésen túl nem sok választása van. Más kérdés, hogy ezt a határvidéki mivoltot a legtöbben magunkkal hurcoljuk, bárhová meneküljünk előle.  
 

Az élmény odaillett a többi mellé, A koponya (továbbra is a kedvenc), a Hóhérok, A kripli és A párnaember (továbbra is a messze legerősebb), meg az írt és rendezett filmek ívén kering ez is - ha nem tudom, ugyan meg nem mondom, hogy ez volt az első. Az író teljes fegyverzetben ugrott ki Zeusz (a BBC-nek hiába kínált 22 rádiójáték) „fejéből”; talán pont ezért mindig fenntartásokkal kezelem, mit nyilatkozik. Mert bár tényleg metaforát alkotott Connemarából és a székhez kötöző hatás mindig szinte büszkén mutogatja, milyen dramaturgiai trükk, a szerző a nyilatkozataiban inkább „felöltözik”, a darabjaiban és a filmjeiben meztelen. És mindig úgy hagy ott a hogyan tovább kérdésével, hogy neked se árt levetkőzni a dilemmához beidegződést, előítéletet. Nézzétek meg ezt a darabot! És szeretettel ajánlom ezt a feldolgozást.

Odüsszeia - film

Képzeljük el, hogy ott vagyunk a mítoszok korának végén, amikor a mesélés és annak szabadsága átadja a helyét az írott szónak. Amikor a létünkbe addig gátlások nélkül avatkozó istenek visszavonulnak a lelkiismeretünkbe, magára hagyva az isten mivoltra ácsingózó embert. A bronzkor végén, vagy a korszakot felszámoló Tengeri Népek kiáradása idején – mondaná a történetírás, bár a leletek alapján mást is állít: hogy Trója végzete nem ostrom volt, hanem földrengés. Mindezzel együtt képzeljük el, hogy ott vagyunk a fáklyák sora és középen égő tűz megvilágította, füstös teremben, a kérők közt, lakoma készül, mint évek óta minden este – de ma mégis más lesz, téttel telibb, hiszen Pénelopé végre férjet választ. Éppen ideje: húsz éve nincs királya Ithakának.
 
Ezt a történetet (lehet, hogy) egy vak énekes jegyezte le, akit Homérosznak hívtak. Bár inkább úgy véljük a sorjázó jelekből, hogy csak tiszteletből felvette ezt a nevet, tisztelgés gyanánt az Íliász szerzőjének köpenyét terítve a vállára. A korszak végén, amikor a mítosz átadja a helyét a logosznak. Amikor leírja az addig ezerféleképpen mesélhetőt, a saját tehetsége keretébe töri – jól tapinthatóan akar valamit a mesével, bár ennyi idő után azt már szinte lehetetlen kinyomozni, pontosan mi volt az aktuális szándék. Mi csak az eredménnyel szembesülünk, az írott művel, úgy, hogy az egykori szájhagyomány gazdagságának csak a híre üli körbe. Szembesülünk a mai, én-központú kultúránk első pillanatával, amikor a hős a mesében, Alkinoosz phaiák király udvarában, Hókarú Nauszikaa és az udvar népe szórakoztatásául deklamáló, Leleményes Odüsszeusz kalandjait mesélő helyi énekes szájából kiveszi a szót, azzal: ez az én történetem, nálam jobban senki nem tudja elmesélni.
 

Ezt a történetet most elmesélte egy másik mesélő, kortársunk, Christopher Nolan - evidensen ugyanígy: a saját meséjévé téve. Amit látunk, csak tágabb értelemben adaptáció, nemcsak az által, ahogy válogat az elmesélt kalandok közül, ahogy áthangszerel, vagy másra fókuszál, mint az eredeti mű (például teljes egészében kihagyja az imént említett phaiák-epizódot...). A klasszika-filológus Karsai Györgynek teljesen igaza van, amikor felméri: Odüsszeusz leghíresebb leleménye, a Trójai Faló valójában ekvivalens Oppenheimer atombombájával. Nolan legfontosabb mondanivalója a kultúránk felszámolása az értelem által, egy olyan világban, amelyből kihaltak az istenek (vagy legfeljebb lelkiismeret-furdalás gyanánt kísértenek a tudatunkban). Én a magam részéről emellé odatennék egy másik igazságot (vagy legalábbis amit annak érzek). Bár a jelenet, ahol a mesélő én átveszi a szót, a filmben nem szerepel, az egész filmet alapjában meghatározza ez az attitűd, és ezer színnel megidézve a teljes mítoszkört megidézi az akkori korszakváltást, azt a kezdetet, az új Eón születését, mégpedig a korszak végén. Hiszen ebben toporog most az emberiség.
 

Tehát miközben számos helyen hűtlen és önkényesnek tűnik (adaptációs etalonként tényleg sehol nem szerepelhetne), egészében ugyanazt a gesztust teszi velünk, amit Homérosz eredetije tett a kortársakkal – elköszön valamitől, ami kiürült, ami tarthatatlan mivoltát nem rejti senki elől, aki nem vak. A kultúránk, a társadalmunk alapvető építőköveit jelentő írott és íratlan szabályok (és a beléjük csomagolt, feloldhatatlan dilemmák) kiürülésének itt leg kézenfekvőbb példája, hogy például az Odüsszeiát is alig (vagy legalábbis édeskevesen) ismerjük. Holott tananyag. Sőt, a saját elképesztően felgyorsult életünkben az ismerők java is csak egyfajta kivonatát, valamiféle olvasatát ismeri – ezen némileg (időlegesen) változtathat maga a film, és nagyon helyénvaló sikere. De az életünk jelenleg az avulékony új és még újabb bűvöletében, az élmények vadászatában rohan (amelyben ez az élmény is csak egy lesz a többi közt) a szembesülés elől: épp felszámolja önmagát, a környezetét, az életfeltételeit – olyannyira, hogy a tudósok egyre szélesebb körben hívják a korszakunk holocén kihalási eseménynek, aminek mi vagyunk a katalizátora, a fűszere.
 

Miben áll ez a gesztus? Hősünk, Odüsszeusz a hosszabb úton indul el, mert nem akarja a legrövidebb úton hazavinni a bűncselekményt, akivé lett. PTSD-s veterán, az összes gyilkos következménnyel: a képességgel, hogy szükség esetén skrupulusok nélkül hatályon kívül helyezze a gátlásait. Ha kér és adnak, jó, de ha nem adnak, erővel elvesz; az általa is tisztelt, otthon hagyott értékrend végképp ott égett Trója tüzében. A felelőssége a Trójai Falóban, a győzelmet hozó értelmi gesztus, a furfang, a lelemény megtestesülésében központosul – és a film gerincének ez tökéletesen megteszi. A teljes mítoszkört ismerők tudják, hogy teljesebb ez a felelősség: az ő leleménye volt egykor Helené férjet választása is. Az összegyűlt kérőkkel ebben a mítoszkörben mindig csak a baj van... A Zeusz és Léda ikerlányait nevelő Tündareósz (aki tudta, ha kiválaszt egyet, az összes többit magára haragítja) Odüsszeusztól kapja a zseniális ötletet: a kérők húzzanak sorsot, de előtte esküdjenek meg: minden erejükkel megvédik az ifjú párt, mintegy egymástól is óvják a nászukat. Ennek az eskünek köszönhető az egész háborúskodás Trója alatt – hogy az egykori kérőknek (ha akarnak, ha nem) menniük kell, miután az (isteni fondorlattal táplált) igazi szerelem Paris képében megszökteti Helenét a férje mellől.
 
Trója elpusztul, a győztesek hazatérnek – ennek az eposzi tematikus alaptípusnak, a nosztosznak, a hazatérés-történeteknek csak a leghíresebbje az Odüsszeia, minden hősnek megvan a magáé (gondoljunk csak Agamemnón sztorijára, Heléné ikertestvére, Klütaimnésztra férjének is kellően vérgőzös mese jut). Ami Nolan olvasatában tényleg különlegessé teszi, valódi korszakhatár-tudatot építve bele, az a felismerés: a kultúránk felemésztő barbárok, a Tengeri Népek valójában mi vagyunk. Ha már szépséges párhuzamok: Konsztantin Kavafisz A barbárokra várva című verse illik ide. Nem kívülről kell várnunk a kultúra-felszámoló barbárokat. Odüsszeusz teljes tévelygése ezt a terhet vetné le, dolgozná fel. Az elénk tárt változat áthangolt nőalakjai, a háborús traumák sújtotta Kirké („minden férfi disznó”), a testi csábítás helyett egyfajta türelmes, gyógyító erő megszemélyesítőjeként elénk kerülő Kalüpszó („menj, ha akarsz, ha készen állsz rá”) azt a keserű terhet oldaná hazavihetővé, amit Odüsszeusz nem szeretne Pénelopé küszöbe elé helyezni (ezért nem mer sokáig emlékezni se rá...). Ezt veszítené el a katonáival együtt is, megélve a legnagyobb vezetői kudarcot: hogy végül magán kívül senkit nem vezet haza.
 

Más kérdés, hogy amit út közben elveszítene, közben eluralta a palotáját. A kérőkkel mindig csak a baj van... Ők is Tengeri Népekként élik a várakozást: a vendégjoggal gátlás nélkül visszaélő, a helyzetet a pillanatban uraló, szokásjog szempontjából támadhatatlan, de etikátlan fosztogatók. A rajtuk állt bosszú viszont tényleg felszámolja azt, ami volt, azt az úgymond ősi rendet, szokásjogot, ami nemcsak Ithakában, de a nagy, eposzi háború előtti világ aranykorában éltette a közösségeket. Mulatok rajta, hogy Nolan ezt a határkő-történetet egy olyan filmnyelv segítségével szúrja le a kultúránkba, amely sokkal közelebb áll a Ben Hur, a Kleopátra és a többi nagyszabású, klasszikus Hollywood-i stúdió-mozi világához, mint akármelyik kortárs filmes eposz nyelvéhez. A történetet, amely végül kimondja: onnan, ahová érkeztünk szellemben és tettben, nincs „hazatérés”. Amely nem meri a leginkább forradalmi véget elénk tenni – ahol a hős véresen odahal a megérkezés hiábavaló kísérletébe. Az egykori klasszikus mozik pátoszos végét választja: az elhajózást a naplementébe (ami amúgy szintén halál-toposz, csak allegórikus). Nolan szerint a kultúránknak vége, mert kiürítettük, mert plakátvékony, mert insta-morzsákba és reels-videókba kéne férjen a mai fogyasztónak – ami képtelenség.
 
Meglátjuk. Van olyan nézet, hogy újból a Titánok Kora jön – de ezt nem tudhatjuk. Kasszandráink nem ismerjük fel, Teiresziászaink az alvilágban... A tudásunk jósol, az általa ismerni véltből. De most is vannak homéroszi ihletettségű mesélőink. Kíváncsi vagyok, hogy Christopher Nolan mit és hogyan mesél legközelebb.

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró

Mindez egy bő órába telik, de sikerül, ott áll a kereszt, csak sajnos olyan esetlen, hogy leginkább egy űrhajósra hasonlít, aki a fagypúpokra zuhant, a betűk egy kihalt nyelv rejtélyes, rovásírásos jelei. A technikatanár a fejét csóválná, de nem érdekel, mert a mostohám apja egyáltalán nem neheztel a kereszt miatt, a halottak pedig nagyon elégedettek; Kutya látogatni kezdi őket a temetőben, aminek őszintén örülnek. Nagyon hiányzott nekik egy kutya, mondják, és felváltva sétáltatják a temető környékén. Mosolyognak, Kutya lógó nyelvvel csóválja a farkát, annyira boldog és hálás, hogy valaki még gondol, emlékszik rá.
 
            Vagy ahogy írják: Mondd ki a nevem, és életben vagyok.
 
Ennyire mélyen nem ismertem magányt, még ha a mintázatai egy részéhez akad is élményi kapaszkodóm. Hogy a csendbe vezessen a dadogás, hogy különállásom árvaság legyen, az apával, akit leköt a maga elárvulása – aki szintúgy egyedül van az ószövetségi Istennel, Johnny Cash-sel, a vodkával és a részegséggel. Ennyire mélyen még nem ismertem a legkedvesebb kortárs izlandi szerzőm, mondanám, de ez véleményes. Nem akarok utánanézni, nem is akarom tudni. Nekem valahol a hitele ez a belülről beszéd, a gyerekszáj, amely olyan természetesen éli a maga pokoli elhagyatottságát, ahogy Kertész Imre Sorstalanságának Köves Gyurija. Itt nincs ez a borzalmas világkeret, csak a ritkán és mélységében még ritkábban megtörő közöny, ami ugyanúgy nem lehetne magától értetődő és természetes, ahogy a láger pokla volt, de ugyanúgy válik természetessé és magától értetődővé. A felnőttek közt, akik a csendjük bűvöletével teremtenek védfalakat a betörő bármi ellen – akár Strandir északi, hallgatag hegyei, öblei, és temetője.
 
Jón Kalman Stefánsson hitele ez a belehelyezkedés. Elfeledkezem róla, amikor a kisfiúról olvasok, aki már nagyon régóta felnőtt, immár izlandi író, aki egy londoni parkban az árnyékból lesi Paul McCartney-t, aki egy másik fa árnyékában pihen. Miatta jött Londonba, a kezébe akarja nyomni a világ legrégebben született versét, de úgy, hogy vele együtt odaadja a vén Beatle-nek önmagát is. Mindazt, amiért fontos ez a vers, ez a találkozás, amiért fontos egy a találkozásig megélt élet. Odaadja a kisfiút, aki nagy odaadással rajongott a Beatlesért, akitől a szétválás, a vádaskodás a harag ugyanúgy világot vett el, ahogy a nap, amikor meggyilkolták Lennont. Akitől világot vett el, amikor 7 éves korában az apja a Trabant útra feszülő magányában háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt.
 
            Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint, és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.
 
Miért olvass el egy ilyen könyvet képzeletbeli barátokról, legyenek azok világsztárok, halottak, vagy egyszerűen a másik senki? Miért olvass egy kisfiúról, aki élete találkozása helyett is a találkozás értelmét éli? Timivel, társammal, és életem értelmével beszélgettünk róla, aki felhozta Knausgardot (aki végül minden berzenkedése ellenére a képzeletbeli íróbarátja lett): az a skandináv minden fájdalmát beléd teregeti, hogy megossza veled, hogy fájjon neked is, hogy így oszoljék a fájdalom a rajongók rajongásától, a befogadástól, akár az olvasói értetlenségtől. Jón Kalman Stefánsson minden szövege gyógyít. Nem tépkedi fel a maga sebeit (vagy a bárkiét – hiszen Ástától a trilógiáig, a nyári fényig, amire leszáll az éj, a mások sebződéseit éli), nem testálja rád a fájdalmat, hanem a szemed láttára ken rá gyógyírt. Szavakból font gézlapot terít a sebre. Minden könyve gyógyító gesztus, olyan Jézus áldásával eső északi sámán-mágia, ami segít átúsztatni a gyász fekete vizén is az élőt, Sárga tengeralattjáróban, Csillagok sercegése alatt. Bátran, nyíltan, személyesen.
 
Láttam, hogyan értik lírai autofikciónak ezt is – hiszen tényleg vannak ezek a visszatérő elemek az író könyveiben: a rideg apa, a korán elveszített anya, az árvaság belső árvasága. Világnak világa... ugye. De nézd: ezek mi vagyunk, és nem (nem kizárólag) az író, Jón Kalman Stefánsson; mi, akik hiszünk egy apában, aki keresztre feszítette az egyszülöttjét, vagy nem hiszünk benne, többek közt pont ezért. Akik elfelejtik a tegnapi madárdalt (akkor hát sosem szólt?), hogy aztán egy látszólag teljesen oda nem illő pillanatban zuhanjon rájuk (zuhanjon ránk) az idő gyönyörű, felmart forgácsa. Szabadságotokban áll autofikciónak érteni. Szerintem semmi nem áll tőle távolabb. Az egyik a magánügy egyetemessé tételének szabadsága, a másik az egyetemes belevonása a magányba. Az élethez mindkettőnek bőven van köze. Mindannyian elárvulunk. De ha jól figyelünk, és éljük, amit lehet (amit bennünk az elmesélt történet olvas), az elárvult, magára hagyott világ mély csendjében sem maradunk többé egyedül.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Patat Bence

Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes

Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?

Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem esik jól olvasni, amik annyira zaklatottak és annyira zaklatnak, hogy az ember szeretne minél hamarabb túllenni rajtuk, mert szó szerint fáj, belénk mar, sebeket kapar és eltemetett bizonytalanságokat tár fel. Általában ezek a legnagyobb hatású olvasmányaim. Patricia Lockwood egyszer már felrázott – Erről nem beszélünk című 2021-es regénye anno egy több mint féléves blogszünetnek vetett véget, mondhatni kiprovokálta, hogy beszéljünk róla. Máig érzem a bőröm alatt annak a műnek a hatását – semmi nem írta le azóta sem hatásosabban azt, hogy mennyire eluralta életünket a közösséginek csúfolt média a maga mindent átszövő csápjaival, hogy ahelyett, hogy élnénk, csak hírfolyamokban és chatcsoportokban létezünk; és hogy mekkora pofán csapó erővel bír, amikor az élet szembesít valamivel, amit nem lehet elmesélni egy twitter-posztban. Amikor bekopog egy tragédia, ami kiköveteli a teljes figyelmet. Így, öt évvel később adja magát a kérdés: tudunk-e még figyelni akár a tragédiáinkra? Vagy már tényleg minden csak egy poszt vagy egy reels videó?
 
Most, öt évvel később Lockwood a személyesek mellett egy kollektív trauma fogságában próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant – a totális bizonytalanságot, a valóság kibillenését, minden addigi norma megkérdőjeleződését és az őrülettől való félelmet, amibe a Covid lökött mindannyiunkat. Az író a saját hosszú Covidnak nevezett, teljesen azóta sem feltárt szindrómájának tükrén keresztül tárja elénk, hogy milyen az, amikor az ember elkezd kételkedni a saját józan eszében. A kötet nagy része összefüggéstelen gondolatfolyam, csapongó, őrületbe hajló, ön- és olvasókínzó fantáziálások és rémálomszerű látomások elegye. Nyilván tele túlzásokkal, tele olyasfajta írói kísérletekkel, amiket csak egy „őrületkönyvben” engedhet meg magának valaki – de visszagondolva az elmúlt öt évünk kollektív kizökkentségére, maximum túlzónak lehet nevezni, hazugnak semmiképp.
 
Mert hát mind ebben voltunk. Mindannyian ismerünk valakit, aki elvesztette ilyen-olyan érzékelését; aki pánikbeteg lett, aki elidegenedett a saját testétől; aki úgy érezte, cserben hagyta a saját agya. Hogy valaki rettegni kezd a vörös színtől, vagy, hogy úgy érzi, a lába immáron nem a sajátja – szimbólumok, melyekkel könnyű azonosulni. Voltak pontok, valahol a 2021-es mélyponton, amikor mind azt éreztük, ez az élet nem a sajátunk. Túl azon, hogy betegséggel, halállal, rettegéssel küzdöttünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy az élet, amit addig „normálisnak” hittünk, újratervezésre szorul. De hogy tervezel újra, ha abban sem vagy biztos, hogy az élet, amit addig éltél, a sajátod? Ha valójában már rég kibillentél, csak nem vallottad be saját magadnak se? Ha mindeközben épp a saját - sajátnak nem érzett - életed történetét kéne képernyőre adaptálnod?
 
Több rétegű elidegenítő gesztusokkal próbálja Lockwood meggyőzni az olvasót arról, hogy nem tudja, mit csinál – közben nagyon is jól tudja. Az író, aki küzd a Covid utóhatásaival és lassan belecsúszik az őrületbe, miközben első, Priestdaddy című könyve adaptálásán dolgozik, próbálja átsegíteni húgát az Erről nem beszélünk-ben megismert gyermek elvesztésén, váratlanul újabb személyes krízissel néz szembe: férje súlyos betegségével és több műtétjével. És összerántja magát. Megint. Itt világlik ki az igazi erő és nyer formát az igazi történet: mert beszélgethetünk mi magunkban Shakespeare Oscar-díjas feleségével és próbálhatjuk a Covid szemüvegén át értelmezni Anna Karenina választásait – ha bekopogtat az életünkbe egy újabb valós tragédia, összeszedjük magunkat és csináljuk. Szemlesütve megyünk tovább, mert muszáj. Utána megint széteshetünk.
 
Van egy erő ebben a szövegben. Lockwood nem fél mélyre menni és nem fél megmutatni a depresszió és a szétesés mélységeit – ez nem egy udvarias könyv. Nem kér bocsánatot a szétesésért, nem szépeleg és nem tesz úgy, mintha meg lehetne zabolázni a démonokat. Olvasás közben Linda Boström Knausgard és Joan Didion írásait juttatta eszembe. Náluk éreztem azt, hogy az író folyvást a saját szavába vág, mert képtelen megzabolázni összefüggéstelenül ömlő gondolatait. Lockwood gyorsabb, zabolátlanabb minden eddig olvasottnál, mintha az általam oly nagyon kedvelt tudatfolyam-technika huszonegyedik századi, bespeedezett, insta-feed sebességre optimalizált változata lenne. Tökéletes illusztrációja annak, miben élünk és hogy miért őrjít meg minket ez a világ. Ahogy tökéletes a koincidencia is az előző posztommal – a Saját szoba színpadi adaptációjának őrült tempóban kivetítőn pörgő összefüggéstelen szavai nem egyszer jutottak eszembe olvasáskor. Igen, ilyen az, amikor a szerző összelapátolja a lapokra azt a sok töredéket, ami egy nap átfut a fején.
 
Hogy mégis mesterien konstruált ez a regény (is) azt a könyvek közti összefüggések mutatják meg. Többször utal az előző kötetben szereplő gyermek tragédiájára is, de még nagyobb szerepet kap a magyarul sajnos nem olvasható Priestdaddy, a tengeralattjáró-tisztből pappá avanzsált apa életéről, aki „…azt állította, hogy sosem kapta el, bár sosem hagyta tesztelni magát – a kamu orvosa, aki szintén nem hitt a dologban, nemrég azt mondta neki, foltok vannak a tüdején, ám apám ahelyett, hogy ezeket az új betegségnek vagy a sok egykori tengeralattjáróst sújtó szarkoidózisnak tulajdonította volna, azt mondta az orvosnak, hogy alighanem csak allergiás arra a ritka, feketepiacon vásárolt afrikai fafajtára, amit a gitárkészítéshez használ. Csodálatos mondat, gondoltam, ahogy ilyen volt minden más, apámról szóló mondat is.” Valóban csodálatos. Olvasnám tovább.
 
Patricia Lockwood saját bevallása szerint mesterművet kívánt írni a zavarodottságról – minden zavarba ejtő, obszcén, széteső vonása, a formai és nyelvi dekonstrukció és a mentális összeomlás szövegbe ömlése ellenére (vagy épp ezért?) jó eséllyel sikerült is. Majd az idő eldönti. A kérdést viszont, melyet a cím előrevetít, és amit a szöveg kikerekít, jelesül, hogy a betegség új esély-e arra, hogy mások legyünk, hogy lehet-e bármi haszna egy betegség-tapasztalatnak (egyáltalán, feltehető-e értelmesen egy ilyen kérdés?), azt magunknak kell megválaszolni. „Néha odaült a betegség lábához és kérdéseket tett fel neki. Ellopta a régi elméjét és újra cserélte? Most tiszta lappal indulhat, ami csak keveseknek adatik meg? Talán ez az egész optimalizálta őt?”
 
Ahogy arra is meg kéne találnunk a választ, hogy miért nem tudtunk élni a kollektív kizökkentség által adott lehetőséggel, hogy valami élhetőbb világot teremtsünk magunknak, ahelyett, hogy visszacsúszunk ugyanabba a minden emberi józanságot kikezdő, őrületbe hajszoló pörgésbe, elidegenedettségbe, algoritmusok vezérelte túlstimuláltságba, amiben voltunk… És amiben irdatlan tempóban száguldunk a szakadék felé. Vajon újabb öt év múlva meddig jutunk?

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Saját (?) szoba - Katona József Színház

Néhány hete egy exkollégákból álló baráti társasággal a Börzsönyben kirándultam, ahol is a szállásra érkezve (a festői Feketevölgyben) rémülten tapasztaltuk, hogy bizony itt az erdő közepén semmi térerő nincs. Adok egy percet, hogy mindenki maga elé képzelhesse, ahogy 14 felnőtt ember (átlagéletkor valahol 40 körül) magasba tartott mobillal rohangál a panzió kertjében legalább egy pici pötty térerő után kutatva. Spoiler: nem találtunk. Az első döbbenet után az egyik legjobb közös hétvégénk lett, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy végigbeszélgettünk két estét úgy, hogy senki sem pörgette az értesítéseit, nap közben pedig csak a minket körülvevő természet csodáira figyeltünk.
 
Hogy hogyan kapcsolódik ez az élmény Virginia Woolf Saját szobájához és az esszéből készült színielőadáshoz, a poszt végére, remélem, kiderül.

Képek forrása: Katona József Színház 

 
Első ránézésre nem adja magát, hogy Woolf 1929-es esszékötetét, mely két korábbi egyetemi előadása alapján íródott, s melynek kiinduló témája „A nők és a regény” viszonya, színpadra állítsák. Annál nagyobb a meglepetés, hogy az előadás, ami egyfajta irodalmi performansz, mennyire jól működik – és mennyire jól illeszkedik Woolf munkásságához és a saját korában kifejezetten arcpirítónak számító hangvételű (mai szemmel nézve egyébként meglepően humoros, már-már pajkos, csevegő) esszéjéhez.
 
A performansz elkövetője S. Judit, a 29 éves művész (Tóth Zsófia egyszerre esetlen, dacos, hisztis, érzékeny, gyermeteg és koravén alakításában) aki láthatóan alkotói válságban szenved, és akinek személyes életére, alkotásaira, művészi hitvallására a legnagyobb hatást Woolf gyakorolta. Saját elmondása szerint 16 éves kora óta rajongója, őt tartja a legfőbb tudatformálójának és nem kizárt, hogy az előző kapcsolata arra ment rá, hogy a barátnőjének minden helyzetre tudott egy Woolf-idézettel válaszolni. S. Judit imádja Woolfot, szeretné a legjobb barátjának tudni, ugyanakkor dühös, nagyon dühös. Mert nő, mert alkotó, mert fiatal és mert pénztelen, a korszellemnek megfelelően az egész világra dühös, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra is, akit a legfőbb inspirációjának, barátjának, az őt egyedül értő orákulumnak tart. Dühös Woolfra, mert félrevezette. Mert azt ígérte, hogy ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk. És most itt vagyunk, 2026 tavaszán, és S. Judit nem érzi, hogy lenne szabadsága, bátorsága, ahogy nincs évi 500 fontja sem, saját szobája meg egy lepukkant albérlet, ahol akkora a kupi, hogy az ember még akkor is képtelen lenne megtalálni a saját gondolatait, ha a folyamatosan beszűrődő valós és virtuális zaj engedné, hogy gondolkodjon. De nem engedi, mert a figyelmünket magáénak követeli száz algoritmus, mert egyszerre több tucat összefüggéstelen szó pörög a fejünkben, amik nem állnak össze egésszé, mert annyi felé esünk szét, hogy képtelenek vagyunk követni. Mert ha elfáradunk, pihenésképp görgetünk egy kicsit. Amikor elhangzik a kérdés: „Ma hány órát pörgettél Reels videókat írás helyett?” nem csak mi szisszenünk fel a közönség soraiban.
 
Erre a megélésre épül a szemináriumi előadásként keretezett performansz, ami ott kap szellemes csavart, hogy a közönség soraiból a színpadra sétál Virginia Woolf (Hay Anna a görnyesztett testtartásától a citromsárga harisnyájáig annyira tökéletesen idézi Woolf alakját, hogy most egy darabig nem fogom tudni függetleníteni tőle a fejemben élő Woolf-képet), és kéri, sőt, felszólítja S. Juditot, hogy tessék, pöröljön vele. Győzze meg a saját igazáról, mesélje el, miért nem tud írni, ha egyszer Woolf szemszögéből nézve akkora szabadság birtokában van, mint nőtársai soha előtte a modern történelem során. Miközben S. Judit ráönti dühét, hogy az agyatlan munkája, amiből épp meg tud élni, így; a zajos albérlete, ahol nem lehet gondolkodni, úgy; a minket körülvevő világ hangzavara, hergeltsége, felfokozott állapota, amiben nem lehet lenyugodni, amúgy; aközben Woolf szépen végigvezeti őt (és minket) az esszé központi gondolatán. Vagyis hogy az elmúlt évszázadokban a nőknek milyen lehetőségei voltak az alkotásra. Shakespeare elképzelt Judith nevű húgától (S. Judit!), Aphra Behn-en és Mary Carmichaelen át eljutunk Jane Austenig és a Bronte nővérekig. Woolf mesél, nőkről, akik nem írhattak, akiknek csak pörköltfőzés és zoknistoppolás jutott; nőkről, akiket a férfiak annyira tartottak, mint a Man-szigeteki farkatlan macskákat (érdekes, de valójában haszontalan állatfaj); nőkről, akik belehaltak az igyekezetbe, hogy bebizonyítsák, mások, mint a férfiak által róluk kialakított kép – s miközben mesél, S. Judit testén megelevenedik a felsorakoztatott irodalmi szereplők sora. Direkt a megfogalmazás, a szereplő saját dühe és időnkénti kitörő hisztije épp annyira fogja vissza az átlényegülést, hogy teret adjon a részben a kivetítőre, részben a testére vetített képeknek – így válik a performansz teljessé, és lényegül át S. Judit alakja egyszerre a saját előadása anyagává, Woolf előadásának szereplőjévé és az elképzelt Shakespeare Judittá vagy az őt elveszejtő színházigazgatóvá. Valós elődeink, tudatformáló olvasmányaink, magunkévá tett eszméink, képzeletbeli hőseink és saját dühünk, hiányaink, tragédiáink így formálnak minket egy egésszé.
 

Mire eljutunk Woolf koráig és irodalmi alakjáig (aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a színpadra lépő írónővel – hisz Woolf mint „irodalmi alak” is magában hordozza azt, amit a kortársai és az utókor ráaggattak) addigra S. Judit dühe mintha csillapodna, de messze még a józanság. Amikor felteszi a kérdést: „Te hogy tudtál nem dühös lenni?” akkor megrezzen a léc, hisz tudjuk, mind tudjuk, mi volt az ára annak, hogy Woolf tudott nem dühös lenni. A művész, aki mindent feláldozott a fehér izzásért, hogy ne vörösen izzó haraggal írjon, ahogy Charlotte Bronte - „Mindig dühödten fog írni, mikor pedig higgadtan kellene írnia. Esztelenül fog írni, mikor pedig bölcsen kellene írnia. Magáról fog írni, mikor pedig a hőseiről kellene írnia.” -, ez a művész belehalt a dühe megzabolázásába. Képes volt elnyomni a haragot, csapóajtó mögé száműzni a démonait – ideig-óráig, egy-egy remekmű megszüléséig, hogy aztán újult erővel csapjanak le rá. Ez volt az ár. És így nyomta el az érzéseit is, köztük a legszebbeket, az életét végigkísérő nagy szerelem, Vita Sackville-West iránt érzetteket. S. Judit és Woolf immáron egyenrangú baráti beszélgetéséből kiviláglik: a fehér izzás megkövetelte józanság és zabolázottság munka, iszonyú nagy belső munka, amit nem helyettesíthet sem a saját szoba, sem az évi 500 font, sem a társadalmi „engedély” hogy már írhatunk. Olyan munka, ami bizony jár járulékos károkkal is.
 
Ez a belső munka megspórolhatalan abban is, hogy levetkőzzük jelen korunk állandó nyomását, a társadalmi elvárásokat (mikor szülsz, miért nem szülsz, mikor léptetnek elő, miért vagy ilyen karrierista, mikor veszel nagyobb lakást, minek neked nagyobb lakás, miért nem veszed fel a telefont, miért pörgeted állandóan a telefont); a ránk zúduló zaj-, kép-, információáradatot; a mesterségesen generált indulatokat (háborús pszichózistól „nőügyeken” át, melyekkel nem foglalkozunk, megélhetési válságig és értelmetlen munkákig); hogy gátat szabjunk a mindenhonnan ránk ömlő ingerek árjának. És itt kanyarodnék vissza a nyitóképig, az erdő közepén egzaltáltan térerőt kereső és nem találó kirándulócsapatig. Mert amikor Virginia Woolf egy kvázi vezetett meditáció keretében arra szólított fel minket a darab végén, hogy hunyjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé azt a „saját szobát” és környezetét, ami minket, egyénileg segítene az alkotásban, én odaképzeltem magam az erdő közepén lévő panzióba. Ahova bármikor áttelepíteném a saját kis szeretett dolgozószobámat, és nem lenne más, csak én, a laptopom, az erdő zúgása és a madarak csicsergése. Mert nem a körülmények és nem az engedélyek hiányoznak ahhoz, hogy alkossunk – hanem a figyelem és a nyugalom. Ezt pedig, tetszik vagy sem, magunknak kell megteremtenünk, és főleg magunkban. A „saját szobáját” mindenkinek magában kell megtalálnia.

Ígéretek, garanciák pedig nincsenek. Munka van, fáradhatatlan. Ahogy egyébként Woolf eredeti szövegében is szerepel… Mert bizony nem ígért ő semmit. Így nincs is miért pörölni vele.
 
„Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk – és most közös életünkről beszélek, a valóságos életről, nem arról, amit külön-külön élünk végig, mint egyedek –, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is, hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha magunk mögött hagyjuk Milton kísértő úriemberét, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare húga újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie. Ő, aki éppúgy névtelenektől nyer életet, mint a bátyja, azoktól, akik az elődei voltak, meg fog születni. Mert előkészület nélkül, a mi erőfeszítéseink nélkül, eltökéltségünk nélkül, hogy meg kell születnie, nem remélhetjük, hogy meg is születik, így lehetetlen. De fenntartom, hogy el fog jönni, ha munkálkodunk érte, és az ilyen munkának szegényen és névtelenül is van értelme.”