2014. március 30., vasárnap

Kate Morton: Távoli órák



Egy titkait őrző kastély, mely az angol vidék egy eldugott falva mellett áll büszkén, kövei suttogják a távoli órák dalait, ablakai leselkedő szemekként várják a kertjébe tévedő ismerősöket és ismeretleneket, mélyén három pártában maradt idős nővérrel, akik zsarnok apjuk által rájuk évtizedekkel korábban kiszabott végzetük szerint élnek napról napra, csak egymás társaságát élvezve, mint három idős pók egy gigantikus hálóba gabalyodva. Mígnem egy elveszett levél, mely ötven év után váratlanul felbukkan egy postás elfeledett zsákjából, felbolygatja nem csak a címzett látszólag nyugodalmas kis életét, de a kastély és a benne élők gondosan körülbástyázott mindennapjait is.

Edie Burchill álmában sem gondolta volna, hogy valaha köze lesz Milderhurst kastélyához – a kastélyhoz, melynek egykori ura, Raymond Blythe gyermekkori kedvenc könyvének, Az Iszapember igaz történetének szerzője. A kastélyhoz, mely a háború alatt otthont adott Londonból kitelepített édesanyjának – a kastélyhoz, mely így vagy úgy, de felelős a családjában jelen lévő évtizedes szakadékokért. Ám amikor az anyához, a lányával amúgy meglehetősen fagyos viszonyt ápoló Meredith-hez megérkezik az ötven éve útjára indított levél, a kíváncsi, könyvkiadásban dolgozó, egészséges nyomozói vénával rendelkező fiatal nő nem állja meg, hogy – ha már úgyis eltévedt a vidéki utakon, és épp oda vetette a sorsa – ne nézze meg magának a rejtélyes birtokot. Ami aztán annak rendje és módja szerint őt is magába szippantja.

Nem is csoda – a Milderhurst kastély és a három Blythe nővér története ugyan kit ne érintene meg? Egy poros, romos, ódon kastély, mely immáron csak árnyéka régi dicsőségének, melynek falai közt szellemek tanyáznak, kövei sóhajtoznak és alig várják, hogy kiadhassák titkaikat – és benne a három, évtizedek óta saját levében forrdogáló hölgy, a Blythe-nővérek. A faluban legendák, az irodalmárok szemében kutatnivaló csodabogarak, Edie szemében kulcsai anyja múltja egy darabjának, mely egész életében rejtve volt előtte. Ám annyiban is maradhatna az egész, ha egy kiadó nem tervezné újra kiadni Raymond Blythe legendás művét, és nem épp Edie-t kérné fel, hogy kutasson az Iszapember keletkezése után – hogy fejtse meg végre az évtizedes titkokat.

Így aztán Edie Milderhurst-ben találja magát, ahol olyasmire bukkan, ami legvadabb elképzeléseit is felülmúlja, és messzebb, sokkal messzebb vezet a regény keletkezésénél. Sok-sok éve eltitkolt szerelmek, halálesetek, gyilkosságok és árulások, kegyetlenségek kerülnek felszínre, hogy aztán Milderhurst falai megkönnyebbülten sóhajthassanak fel: lerakták terhüket. S közben Edie és anyja is közelebb kerül egymáshoz, felfejtik a családi ellentétek szálait, új, közös célokra lelnek, távol a múlt árnyaitól. Mások meg épp ellenkezőleg – végre megkapják az áhított nyugalmat, a „végső dátumot”.

Az a helyzet, hogy Kate Morton legújabb regényének legnagyobb ellensége épp Kate Morton előző két regénye, a Felszáll a köd és Az elfeledett kert. Ha nem olvastam volna őket, tán sokkal jobban hagyom magam megérinteni a Távoli órák által – így viszont e vaskos regény lapjait forgatva egyre csak az járt a fejemben: szép, szép, de én ezt már olvastam valahol. Kétszer is. Morton jól ír, félreértés ne essék – profin bonyolítja a cselekményt, ügyesen szövi a szálakat, ugrál az idősíkok között, váltogatja az elbeszélőt, remekül ágyazza a történetbe az irodalmi rejtélyt; de sajnos ismétli önmagát. Egy valaha volt dicsőségébe belekövült nagybirtok, szellemjárta kastély, idős arisztokraták, akik súlyos titkokat hurcolnak, tragikus szerelmek, csalódások, vágyak és derékba tört álmok, és egy modern, mai fiatal nő, akit rabul ejt a múlt és addig kutat, míg fel nem tépi a régmúlt sebeit, hogy aztán afféle igazságszolgáltató jótündérként beforrassza azokat – ugye hogy ismerős? Persze lehet variálni ezen összetevőket a végtelenségig, és szerencsére az írónő fantáziája elég termékeny ahhoz, hogy újabb és újabb rejtélyeket tálaljon fel nekünk, de a hangulatok, az ízek, a színek, a szereplők valahogy nem változnak. Mintha minden elhagyatott, elfeledett, ódon kastély épp ugyanazokkal a sötét titkokkal lenne terhes.

Mindazonáltal a Távoli órák egyáltalán nem kellemetlen olvasmány – aki szereti ezt a poros, ódivatú, szellemjárta hangulatot, rajong a gótikus nyomozásokért és bizsereg az ujja, ahányszor az irodalmi rejtély legkisebb jelére is felfigyel, valószínűleg élvezni fogja. Sőt, az is lehet, hogy beleszeret Milderhurst kastélyába (mely kastély azzal együtt, hogy igencsak borzongató, és nem szeretnék eltévedni benne lámpás nélkül, valójában a leginkább magával ragadó „szereplő”). Ugyanakkor aki olvasta Morton előző két regényét, jobban jár, ha sok újdonságot nem vár tőle.


Kiadó: Cartaphilus
Fordító: Borbás Mária

2014. március 28., péntek

Lo’ Jo - Művészetek Palotája, 2014. március 23.



„Hol volt, hol nem volt, a Loire-völgyi Angers-ban 1982-ben kommunát alkottak a város fiatal művészei…” kezdte egykor Marton László Távolodó a mesét a Lo’ Jo történetéről, hogy elragadtatott hangon meséljen aztán „a világ legjobb francia együtteséről” – akik többször jártak már felénk, ékesítették fesztiválok világzenei színpadát – s én személy szerint azt remélem, hogy ennek az 1982-ben elkezdett mesének messze még a vége! Mert a játékuk úgy sodort magával, mint cunami a szalmaszálat! Mert hallani akarom őket, újra, élőben, minél hamarabb!

Nagyon szeretem, ha valaki egymással beszélteti a világ dallamait, ritmusait. Ha valahol a ráilleszthető játékok mentén egyszer csak megszületik az egymáshoz illő idegen hangzások játéka – mert mi más értelme volna, hogy immár hallható az egész világ, ha nem ez, hogy beszélgethessenek egymással a hangok. Nagyon szeretem – de azt azért el kell ismerni, ritkán szövődik valóban sosem hallott egésszé az efféle zenei patchwork. Hogy a hallatán ne az jusson eszembe: „ez innen, az meg onnan”, hanem konkrétan ne jusson, ne juthasson eszembe semmi, mosson ki belőlem mindent a zene, s legfeljebb utólag, sokadjára láthassam, hogyan-miként vezettek a zenészek. S akkor se legyen lényeges igazán az elemek sokfajúsága, a karibi, a nyugat-afrikai ritmus, a francia kocsmazene, a sanzonok, a kuplé, vagy akár a tangó – hanem csak az egybefonódó gyönyörű egyediség, ami elragadott magával. 

Denis Péan igazi, istenverte kobold! Egyszerűen francia akartam lenni, hogy értsem a szövegeit, hogy az így is átélhető kapjon még egy (nem is akármilyen, hiszen értelmi) réteget! Mert a zene jöhet a világ négy sarkából – a személyesség varázslata fogja egybe. Költő-énekes-billentyűs, zenebohóc, vén ripacs, kész, meghajlok előtte, imádom! Olyan érzésem volt vele, mit egykor ef. Zámbóval kapcsolatban – s bár talán tényleg rokon az attitűd, de minden nosztalgiám és szeretetem mellett: ez egy sokkal tágabb lélegzetű pálya. Talán ehhez kell Péan önkritikus franciasága, amely tudatosan lemond a legendás kulturgőgről, az európairól, a franciáról – de megtartja a tágabb horizontot; kapaszkodik a saját gyökereibe, de lombosodását bátran veti a szeleknek.

És minden kétségtelen karizmájával együtt meglepő alázattal hallgat oda a játékostársaknak. Richard Borrueau a kezdetektől vele van, az első, cirkuszi produkciókat kísérő, alternatív színi előadások hangi kulisszáját teremtő időktől – könnyedén és nagyon sokféleképpen szólal meg a kezében a hegedű; nemcsak kitölti, de a legjobb pillanataiban teremti magának a helyet az egészben… micsoda munkakapcsolat lehet ez, ’82-től, mint egy régóta tartó házasság! Mondják, hogy a zenekar kiteljesedése nagyban köszönhető Yamina Nid El Mourid és nővére: Nadia bekapcsolódásának – hát nem akármi, amit ők ketten énekkel, szaxofonnal, kasztanyettával, kamel n’gonival (afrikai pengetős hangszerrel) hozzátesznek – mert nemcsak az ének, a dallamok érkeznek tőlük, nemcsak a szóló – de belefésülködnek a ritmusokba is, bőven egyenrangú társaként Nicolas Meslien bőgő- vagy basszusgitár játékának. A dobokat direkt hagytam a végére – mert azt az egész este tátott szájjal bámultam, mit művel a hangszerén Baptiste Brondy. Ezt a ritmusgazdagságot és játékintelligenciát, ahogy a seprűzött jazzalapokat beleépíti a nyugat-afrikai alapokba! Hogy aztán progresszív agressziókba csavarja gátlástalanul… Denis Péan játékostársai bőven vannak annyira hangoltak, mint maga Péan… s az a „vezér” intelligenciáját mutatja, hogy kapnak e hangoltsághoz teret is.

„…én pedig az életem legemlékezetesebb koncertjeinek némelyikét köszönhetem nekik” írja Marton László Távolodó – csatlakozom az előttem szólóhoz. Nem is akartuk leengedni őket a Fesztivál Színház színpadáról, Denis Péan még visszaült egy nem tervezett ráadásra is a szinti mellé – de ránk kellett sötétíteni a termet, hogy a közönség belenyugodjon, mára vége. Remélem, hamar visszatérnek! Mert bár elérhetők a dalaik, egy jóízű délutánnál bőven többet el lehet tölteni a honlapjukon, azért a Lo’ Jo élőben az igazi…


2014. március 26., szerda

Philip Glass: A szépség és a szörnyeteg - Művészetek Palotája, 2014. március 22.



Azt szaporítani kéne, azt a laza hangoltságot, ahogy Philip Glass hallatlan könnyedén, nagy fenék kerítése nélkül játszani települ. Leül a zongorához és egyszerűen belekezd. Persze a dolog nem itt, nem most dől el. Már régen nem most… az új utak egykori keresője a 12 hangjegy meghatározta keretről való lemondás gesztusától, a repetitív egykori forradalmától eljutott oda, hogy immár „élő klasszikus”. A dolog nem most dőlt el; a Mad Rush-t 1980-ban komponálta, a Metamorfózisok se mai gyerek, a 10. Etűd is jó tíz éves darab – ami most eldőlhet: lesz-e köztünk kapcsolat, a játék elér-e a közönségéhez. A közönséghez, amely a játszott műveket jó eséllyel elég jól ismeri.

Milyen érdekes: Glass nem szereti, ha minimalistának nevezik a zenéjét. Pedig repetitív struktúrák, lassú moduláció, egyfajta lassan változó meditatív folyam, amit hallunk, amely azért nem egyszer ülteti az elmélyülést alapvetően zaklató elemek ismétlődésére. A gördülésében aprókat változó ritmika, a szintén aprókat változó minimál-melódiák egymásra épülését ő maga addíciós technikának, az összességét színházi zenének nevező, magát inkább klasszicistának tartó szerző-előadó az ismétlődő zenei struktúrákat egyfajta „hangtájjá” fűzi össze – mégpedig a játékmóddal való játékkal. Matematika és érzés – avagy érzés és matematika; értsétek: nem az értéksorrend, hanem az összetevők szintjén.

És igen, élménnyé lesz a játék most is. A hajlott kor teremte botlások, késések, elúszások ugyanúgy az előadás részeivé lesznek, mint az egykor megálmodott kompozíció rögzített, előadandó dallam-tája. A matek és a lélek. Nekem valahol Bach katalogizáló Wohltemperiertes Klavier-ének attitűdjével rokon Glass attitűdje, csak itt nem „horizontális összegzés”, hanem egyfajta „vertikális vetület” nyílik. Az ismétlődő dallam hallatlan sokszínűséggel megejthető „elfogása”. Apró jelentéstani különbségek – nem kétlem, kell hozzá egyfajta fül. És azt is el tudom hinni, hogy valakit fáraszt, vagy untat ez a megközelítés. Sőt, emlékszem például Dauner Nagy István egykori megjegyzésére egy zenei fórumon, aki kevesellte ezt, puszta élettani hatásnak érezte ezt az irányt, zsákutcának látta, amelyen nincs hova tovább. Markáns és megalapozott vélemény – én viszont úgy látom: akárcsak az indiai klasszikus zene, Glass művei is koncertről koncertre mások és mások; vagy legalábbis máshogy ébresztik bennem a nagyjából ugyanazt.

Valami élő történik hát előttünk – és attól tartok, ennél sokkal többet nem is kívánhatunk egy koncertteremben. Philip Glass játszik. A szünetig, mikor is átadja a színpadot a Philip Glass Ensemble tagjainak, akik Michael Riesman vezényletével vezetik elénk Jean Cocteau A szépség és a szörnyetegének Glass által „áthangosított” verzióját.

Filmi művészet, költészet a vásznon, metaforák és szimbólumok – forradalmian izgalmas képkivágatok, trükkök és beállítások egyfelől; másfelől a színészvezetés némafilmes túlgesztikuláltsága, színpadiassága a hangosfilm gyermekkorában, a némafilm erősen sűrítő cselekményvezetése, amely még harsányabban akarja „elhitetni” a mesét… Nekem szerelmem ez a film, az ifjú Jean Marais mélyen a nézőbe markoló szörnyeteg-tekintetével… Ráadásul itt a film nem pusztán kiindulópont – Philip Glass a maga „operafilmjében” meghagyja Cocteau gyönyörű képeit; a képekhez „énekesíti” a dialógusokat és komponálja a maga zenei látomását.

Szokták mondani, hogy ez a mese is archetipikus a maga nemében; sokszor megrajzolt szerelmi történeteink mélyén lakik a szörnyeteg szelídítésének kényszere-vágya; nem csak az annyira nyilvánvaló (végletekig popularizált) átiratokban, mint például a Twilight. Nos, Glass zenéje felépíti a karaktereket és meglepően erős szolgálójává válik a képnek. Mondjuk nem tudom, mennyire lehet nehéz operai feladat elénekelni ezt a filmet – szerintem a kizárólag dialogikus ének-szituáció, az áriák teljes (és teljesen jogos) hiánya megviselő élmény lehet a teljesen más zenei építkezéshez szokott előadóknak. Erős visszafogottsággal kell használniuk kivételes hangi adottságaik – a kedvencem az este az apa (és néhány kisebb mellékszereplő) szerepében hallható aránnyal tündöklő Peter Stewart lett…

Kár lett volna kihagyni az élményt. Konkrétan nem érdekel, hova mutat; van-e ebben a zenei irányban tovább – nagyon köszönöm Philip Glassnak és barátainak, amit kaptam. Az élő előadás megszokhatatlan ajándékával ékesített, sokrétegű mesét – amiből bárki megtanulhatta: mi magunk vagyunk a szépség is, és a szörnyeteg is.


2014. március 23., vasárnap

Amerikai botrány - film



Az idei Oscar-szezon egyik nagy meglepetése volt az Amerikai botrányDavid O. Russell gigantikus haj- és dekoltázsparádéja szép lassan kúszott fel a legnagyobb esélyesek közé, összeszedett jó néhány kritikusi díjat és Golden Globe-ot, hogy aztán igazi tankönyvbe illő pofáraesést produkáljon az Akadémia díjátadóján: ritkán fordul elő, hogy egy ennyire felkapott esélyes egy díjat se nyerjen. Hogy megérdemelte-e vagy sem, arról teljesen felesleges vitatkozni, inkább az a kérdés szerintem, hogyan és miért is lett ekkora kritikuskedvenc a szezon során. No meg hogy az azért folyamatosan jelen lévő fanyalgó vélemények ellenére miért is harapnak rá annyira a nézők.

Mert története, az például nem nagyon van. Rövid időn belül ez a második film, amiről teljes joggal leírhatom: egy hatalmasra fújt, színes-szagos, de üres lufi az egész (az első A Wall Street farkasa volt). Viszont van stílusa, nem is akármilyen, hangulata, lendülete, és olyan színészi alakításai, amiktől lazán hanyatt vágódhatunk a moziban. És néha ez épp elég – sőt, több mint elég. Lehet, hogy egy újraéledő trendnek vagyunk tanúi? Mintha megint csak előtérbe kerülnének az olyan stílusfilmek, mint anno az Ocean’s Eleven – melyek esetében a sztori csak másodlagos, az első megkérdőjelezhetetlenül az életérzés. Márpedig e téren az Amerikai botrány szorosan ott liheg a Soderbergh-klasszikus nyomában.

A hetvenes évek Amerikájában két kisstílű szélhámos, a dörzsölt Irving és a gyönyörű Sydney kispénzű, bepalizható és kellően kétségbeesett szerencsétlenektől szedik el a pénzüket, fiktív kölcsönöket ígérve, míg be nem lép az irodájukba az ambíciózus és kissé mániás FBI-ügynök, Richie DiMaso. Aki aztán annak rendje és módja szerint alkut ajánl nekik: ha segítenek lépre csalni egy-két korrupt politikust, esetleg elengedik a büntetésüket. Kezdetét veszi hát a valós történéseken alapuló akció, melynek során ál-olajsejkek, FBI-milliók és egy fejleszteni vágyó, ám jóakaratában az orránál tovább nem látó Camden-i polgármester segítségével lepleztek le számos képviselőt és egy szenátort. Csak aztán valami valahol félresiklott – időközben belépett a képbe a maffia, egyeseknek érzéseik lettek, sőt, mintha még valami lelkiismeret-féle is képbe került volna, másokat meg épp hogy elkapott a gépszíj, és nem tudtak időben megállni. Szerencsére Russell nem tragédiát forgatott – bár bizonyos pontokon gyaníthatjuk, hogy hőseink a szakadék felé rohannak, megmaradunk a komédiába tuszkolható kudarcok szintjén. Szerencsére, mert így felszabadultan szórakozhatunk, anélkül, hogy a rendező szemére hánynánk a film hiányosságait – drámában ez a felszínesség azért nem menne el.

Hogy itt ennyire jól működik, abban kulcsszerepe van a színészgárdának – mondják, vannak olyan rendezők, akiknek legnagyobb erőssége, hogy színészeikből kihozzák a maximumot, még ha filmjeik nem is tartoznak a zseniális alkotások közé – meggyőződésem, hogy David O. Russell is közéjük tartozik. Ha ezen az úton halad tovább, előbb-utóbb arról lesz híres, hogy szinte minden filmje teli van fantasztikus alakításokkal, és Hollywood összes feltörekvő színészpalántája az ő küszöbét fogja rágni szerepért (az utóbbi években ő „rendezte” Oscarig Christian Bale-t és Jennifer Lawrence-t is, egyébként meg utóbbi három filmje összesen tizenegy (!) színészi jelölést kapott). Az Amerikai botrányt mind a négy színészi kategóriában jelölték, ami viszonylag ritkán jön össze – egyedül azt sajnálom, hogy Jeremy Renner tupírozott polgármestere kimaradt a szórásból, pedig nem kevésbé volt erőteljes az alakítása, mint Bradley Cooperé. Mindenki akkora élvezettel és olyan felszabadultsággal komédiázta végig a filmet, hogy azt a szó legszorosabb értelmében élmény nézni. Amikor nem azt látod, hogy igen, XY már megint lenyomja a kötelező köröket a néhány milliós gázsiért, hanem azt, hogy egy baromira tehetséges művész apait-anyait beleadva felépít egy figurát, és úgy lakik benne, hogy fel sem merül: szerepet játszik. És ez még akkor is igaz, ha néhol irritálóan színpadias jelenetek is becsúsztak – mert elhiszem, hogy ezek a figurák voltak színpadiasak, ez a kor volt színpadias, ez a többszörös átverésekben tobzódó, kisstílű, félig amatőr, félig „botrányos” akció volt színpadias.

Sokaknak valószínűleg semmi más nem marad meg a filmből, csak Jennifer Lawrence totálisan szétcsúszott házisárkány-ordibálása (valójában iskolapéldája a depressziós érzelmi manipulációnak), Amy Adams félelmetes dekoltázsa, Bradley Cooper hajcsavarói vagy Christian Bale sörhasa (no meg az amúgy önmagában zseniális nyitójelenet póthajjal és ragasztóval) – pedig ennél azért jóval többről szól. Egy korról, egy helyről és egy életérzésről – arról, hogy mindannyian túl akarunk élni, kapálózunk ebben az életnek nevezett pocsolyában, újra meg újra „kitaláljuk magunkat”, és reménykedünk, hogy előbb-utóbb olyan vizekbe keveredünk, amik tágasabbak, színesebbek, tisztábbak (vagy legalábbis kevésbé zavarosak). Vannak álmaink, kitörési kísérleteink, amik hol sikerülnek, hol nem, elszúrt kapcsolataink és nagyszabású terveink – de mindezek közepette azért a legfontosabb, hogy legyen mellettünk egy másik szélhámos, aki fogja a kezünk és akivel aztán beúszhatunk azokra a tisztább vizekre. Minden más csak tupír és diszkógömb.

2014. március 20., csütörtök

Virginia Woolf: Flush



Virginia Woolf gazdag és fontosabbnál fontosabb regényekkel teli életművét olvasva még a legelszántabb rajongók is hajlamosak úgymond legyinteni a Flush című „életrajzra” – mintha ez a rövid könyvecske csupán valamiféle eltévelyedés lenne az írónő részéről, egy kis kiruccanás a könnyedebb, szórakoztatóbb írások világába. Egy elképzelt „kutyaéletrajz” – egy híres kutyáé; mi tagadás, mégis csak az egyik legjelentősebb angol költőnő, Elizabeth Barrett Browning spánieljéről van szó, de akkor is: hol van ez a tündéri, csevegő, gunyoros, kutyaszemszögből írt kisregény az Orlando vagy a Mrs. Dalloway félelmetes összetettségétől? Én magam is beleestem ebbe a csapdába, és bár a sok évvel ezelőtti olvasás emléke több volt, mint kellemes, amikor újra kézbe vettem Flush kalandjait, enyhe kétkedés volt bennem: most akkor ezt komolyan kell vennem vagy sem…

Persze hogy komolyan! Sokért nem adnám, ha megfejthetném, mi vitte rá az akkor már hazája egyik legelismertebb írójának számító Woolfot hogy túl a Mrs. Dalloway, A világítótorony, A hullámok sikerén 1933-ban megírja Flush életrajzát – a költőnő iránti tisztelet mondhatni, adja magát, mint ahogy a viktoriánus kor „szokatlan szemszögből” történő kritikája is beleillik az életműbe, ám úgy gondolom, legalább ekkora súllyal van jelen a különleges elbeszélői hanggal való kísérletezés (hisz Woolf leginkább kísérletező korszakáról beszélünk, amikor A hullámokkal gyakorlatilag teljesen „lebontotta” a hagyományos elbeszélőt). Márpedig Flush alakja – és hangja – megannyi lehetőséget ad az írónak az olykor megbotránkoztató, olykor nagyon is társadalomkritikus, olykor gyermeteg (a „felnőtt-társadalom” elfojtásaitól mentes) kifejezésmódra.

Ennek a nemesi vérvonalú – megkérdőjelezhetetlenül fajtája elitjéhez tartozó – cocker spánielnek a szemszögéből képet kapunk a kora viktoriánus kor Angliájának társadalmi ellentéteiről, az erőszakosan városiasodott London előkelő házai mögött tanyázó leszakadt nyomornegyedekről, bűnözői életformákról, a város kemény kövei között ide-oda csattanó életekről, a dús parkok szigorúan megzabolázott rendjéről. Woolf kíméletlen szigorral, ugyanakkor leplezetlen szeretettel ábrázolja a brit főváros dicsőségét és nyomorát – a szokatlan nézőpont ehhez kiváló terepet ad, mondhatni „alulnézetből” lefestve azért minden kicsit más. Persze nem is Woolf lenne, ha nem szólna ki néha az olvasóhoz – Flush életrajzát rendre megszakítják a rá oly jellemző, szívszaggatóan szép esszéisztikus betétek. 

„Annak, aki a Wimpole Street valamelyik házába becsönget, alighanem még ma is megremeg egy kicsit a szíve. Ez ugyanis London legméltóságteljesebb és legszemélytelenebb utcája. Valóban, midőn látjuk, hogy az egész világ romba dől és művelődésünk alapjai meginognak: elég befordulnunk a Wimpole Streetre, elég végigsétálnunk e sugárúton, végigjártatnunk tekintetünket a homlokzatokon, szemügyre vennünk egyformaságukat, megcsodálnunk az ablakokban a függönyök tartósságát, a kapun az érckilincseket, csillogásukat és elhelyezésüket, megfigyelnünk a henteseket, amint az ürühúst hozzák és a szakácsnőket, amint a henteseket fogadják, megbecsülnünk a lakosok jövedelmét, s ebből hozzávetőlegesen kiszámítanunk, mily híven ragaszkodnak az isteni és emberi törvényekhez; - elég, mondom, befordulnunk a Wimpole Streetre, s mélyen magunkba szívnunk a békének és tekintélynek kövei fölött uralkodó levegőjét, hogy megkönnyebbülve fölsóhajtsunk, és köszönetet mondjunk az égnek; - mert igaz ugyan, hogy Korinthosz ledőlt, és Messina összeomlott, hogy koronákat sodort porba az idők vihara, és ódon birodalmakat perzselt föl a tűz, de a Wimpole Street legalább rendíthetetlen maradt, s ha aztán elhagyjuk a Wimpole Streetet, és benézünk az Oxford Streetre, szívünkben fölemelkedik, s ajkunkon kitör az imádság: bár soha, ó bár soha ne alakítanák át a Wimpole Street egyetlen kövét, soha ne mosnák ki egyetlen függönyét sem, bár egyetlen mészáros se szűnnék meg kínálni (s egyetlen szakácsnő megvenni) az ürü- vagy marhaszegyet és lapockát és bordát és felsált, s ez így tartson századokon át mind az idők végezetéig, mert amíg a Wimpole Street áll, addig él a civilizáció is.” 

Ám mindezen társadalomkritika, filozofálgatás és kulturális örökségen merengés közepette a kisregény fő „szála” Flush és gazdája „nagy kalandja” – Elizabeth Barrett és Robert Browning házassága és szökése. A viktoriánus kor egyik legszebb romantikus története máig megdobogtatja az arra hajlamos költészetkedvelő hölgyek szívét, nem véletlenül. A betegsége miatt már-már kalickába zárt Elizabeth Barrett kedvelt költőként is kénytelen volt elviselni apja zsarnokságát és elzárkózni a világ elől – mígnem jött a daliás herceg, az egyenrangú költőtárs, Robert Browning, aki „kiszabadította” szíve hölgyét elsötétített betegszobájából. Házasságuk, költészetük, olaszországi utazásuk és levelezésük az irodalmárok számára megannyi csemegével szolgálnak – mi most egy egészen sajátos értelmezését kapjuk e kapcsolatnak a hölgye kegyeiért folytatott versenyben bizony alulmaradó Flsuh szemszögéből.

Ennél némiképp érdekesebb az Elizabeth Barrett alakjában megjelenő szelíd feminizmus: a Woolf-fal könnyen párhuzamba hozható költőnő korai, ám jelentős példája a saját jogon elismerést szerző női művészeknek, akik még Woolf korában is jóval kevesebben voltak, és hatványozottan nehezebb pályán haladtak, mint a  férfiak (gondoljunk csak a Saját szoba vonatkozó eszmefuttatásaira). Elizabeth Barrett kivételes költészete és támogatottsága okán is előkép, nem kevésbé, mert kapcsolata egy minden tekintetben (művészileg is) társ költővel saját korában jószerével példátlan volt (s Woolf korában sem gyakori). 

Flush persze mit sem tud költészetről, feminizmusról, társadalomkritikáról – hisz ő csak egy kutya. Egy kajla aranyszínű spániel, aki nemesi vérvonalára és számos utódjára valószínűleg jóval büszkébb lenne, mint arra, hogy megihletett legalább két verset és a világirodalom egyik legszerethetőbb életrajzát. Mert hát mi ez az egész? Néhány papírra vetett fura fekete jel. Míg odakint ott a természet, a növények, a szagok, az ízek tobzódása, a parkok füve vagy a város macskakövei a talpunk alatt, árnyék egy szökőkút mögött a nyári forróságban, szerelem a balzsamos éjszakákban. Flush szemében mind csodabogarak vagyunk, akik papírra vetünk fura kis jeleket, elolvassuk őket, és azt hisszük, hogy ez az élet – hogy mindez vajon egy szerethető fricska-e életrajzírója részéről vagy sem, azt döntse el mindenki maga.


Kiadó: Magyar Helikon (1976)
Fordító: Rónay György
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...