2021. június 21., hétfő

A szolgálólány meséje – sorozat

Atwood-láz van nálunk mostanában – írtam áprilisban a szerzőről szóló dokumentumfilm kapcsán, s az a helyzet, ez azóta sem nagyon csillapodott. A dokumentumfilm és a MaddAddam-trilógia újraolvasása után sok évnyi tudatos távolságtartást legyőzve belevetettem magam a szerző számára világhírt bebetonozó, ijesztően aktuális, félelmetesen túlhájpolt, meglehetősen ingadozó színvonalú, mégis, vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozatának számító A szolgálólány meséjébe. Pont a negyedik évad előtt daráltam le az első hármat, hogy utána már-már időutazásnak beillő módon várjam minden héten az új részeket (hála nektek, streaming-platformok, már nem is emlékeztem ez milyen frusztráló tud lenni). Következzék nagyon személyesen, nagyon spoileresen, mi miért hatott és mi miért nem hatott rám ebből az amúgy elég kreatív adaptációból.
 
Szóval… van ez az alapanyag, ami első olvasásra megrágott, kiköpött, olyan hatással volt rám, mint életem legnagyobb tudatformálói, és annyira megijesztett, hogy utána tíz hosszú évig a közelébe se mentem – de még a róla írt posztom sem olvastam újra. Ennyi idő elteltével pontosan tudom, akkor miért hathatott rám ennyire – a tíz év után bekövetkező újraolvasás alkalmával meg miért hatott pont másképp, de nem kevésbé. Huszonévesen, épp a gyerekvállalás vagy nem vállalás dilemmájával és annak minden családi, társadalmi, egzisztenciális konnotációjával küzdve a szülőgéppé degradált gileádi szolgálólányok élete megtestesítette mindazt, amitől a legmélyebben rettegtem. Évek múlva, nem csupán ezen a dilemmán, de számos más, súlyosabb identitásválságon is túl a szolgálólány identitáskeresése, az önmeghatározás, önmagunkkal és döntéseinkkel való szembenézés, saját történetünk elmesélése, az elmesélt és a megélt közti feszülő ellentét, a külvilág számára tartogatott hazugságaink és az önmagunknak mesélt hazugságok egyvelege hatott leginkább. Ami valahol épp olyan félelmetes - ha nem félelmetesebb - volt, mint az első olvasat.
 
Épp ezért volt izgalmas kérdés, hogyan és mivel hat a sorozatverzió. Ami Atwood írásaiban a legzseniálisabb, a hazug narrátorainak (June / Fredé mellé felsorakozik Iris Chase, Grace Marks, Elaine Risley, Penelopé, és a MaddAddam-trilógia nagyjából összes mesélője) önreflexióját folyvást szétfeszítő igazságkeresés és folytonos szépítés, mesélés, hazugsággyár – nagyon nehezen ragadható meg filmen. Még ha remek is a színész, négy évadot (s a készülő többit) nem lehet megtölteni pusztán önmarcangoló belső monológokkal. Ha meg kizárólag a gileádi diktatúrában senyvedő, állandó bántalmazásnak kitett szolgálólányok szenvedéseire koncentrálnak, hamar kifullad és szenvedéspornóba vált az egész. Ennél eredetibb megoldás kell. Annál inkább, mert Atwood feladta a leckét a készítőknek: már jócskán a harmadik évadot forgatták, amikor majd’ harminc év után folytatást írt a könyvhöz.
 
Nade az első évadon múlik minden. Ott még megvan a mankó, Atwood hibátlan története, remek karakterei, baljós függővég, szerethető flashback-lehetőségek. Mit kezd ezzel Hollywood? Meglepő módon megugorja a lécet. Az első évad az egyik legjobb adaptáció, a nem szolgai értelemben. Okosan, kreatívan tárják ki a szerző által nyitogatott ajtókat – úgy mutatnak többet June és a többi kulcsszereplő múltjából, hogy percig sem mennek szembe azzal, amit Atwood leírt, pusztán megmutatják mi minden lehetett e sztori mögött, amit nem írt le. Hiteles történetet skiccelnek a mellékszereplők köré és ügyesen térnek vissza e történetekhez a későbbi évadokban. Bátran adnak arcot olyan kulcsszereplőknek, akik Atwoodnál megmaradnak sematikus gonosz szerepkörben (mert még Atwoodnál is vannak sematikus gonoszok…). Több betekintést engednek June és férje Gileád előtti életébe – aminek szintén óriási jelentősége lesz a folytatásban. Behoznak számos szereplőt, akiknek alig jutott tér a könyvben, okosan felismerve, hogy évadokon át nem lehet ugyanazzal a fél tucat emberrel bábozni. Mindemellett sokkal explicitebb betekintést kapunk a gileádi diktatúra kialakulásába, arcunkba tolják a jogfosztást, a terrorcselekményeket, a katonai puccsot. A rettenetet, ami azután következik. A kiképzést, a kínzásokat, a szertartásokat.
 
És épp ettől lesz a sorozat, minden brutalitása ellenére jóval könnyebben fogyasztható tartalom, mint bármi, amit Atwood valaha papírra vetett. Ennek a nőnek minden sora a bőrünk alá mászik, szereplőinek minden dilemmája a sajátunk, az ábrázolt világok összeomlása minket is maga alá temet. Akkor is, ha csak sejtet. Ha maguk a szereplők sem tudják már, mit éltek át. Ha minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Ezt a képernyő nem tudja visszaadni. Atwood narrátorai mindig bizonytalanok és az esetek nagy többségében hazudnak maguknak is, az olvasónak is. A képernyő ezzel szemben az arcunkba tolja a megtörténtet. Ezáltal lesz a sorozatverzió - bármennyire remek iparosmunka - szórakoztató popcornmozi, ahelyett, hogy megrágna és kiköpne. Ami nem olyan nagy baj.
 
Az első évad még szorosan követi Atwood regényét, kiegészítve a szereplők háttértörténetével – a folytatásban azonban már mesélni kell. A második évad sikerrel veszi az akadályt, választ kapunk az olvasókat harminc éven át gyötrő kérdésre – vajon hova vezetett June útja abban a rejtélyes furgonban? Nem mesélem el az egész kálváriát, szökés, elfogatás, Lydia néni kínzásai, vissza Waterfordékhoz, megint szökés, megint elfogatás, megint kínzás, megint vissza, és így tovább… Egy ideig baromi jó, aztán már nem – lehetne ez egy mondatban az egész második-harmadik évad kritikája. Egy dolog, hogy June a történet előrehaladtával mindent túlélő női szuperhőssé változik – szerepébe van kódolva, az ellenállás vezetőjének csak kell néhány sebhely, különben nem lenne hiteles (kapunk is erről pár szép jelenetet a negyedik évadban). Más kérdés, hogy a történet a saját világépítését köpi szembe amikor újra meg újra visszaengedi June-t a játéktérre. Legyünk őszinték: ezt a nőt abban a pillanatban ki kellett volna végezni, amikor megszülte a lányát, ha követjük a gileádi törvényeket (és a sorozat logikáját). Hogy utána visszaengedik Waterfordékhoz – filmes szempontból érthető, a sorozat varázsát jó sokáig a June és Serena közti dinamika adja; az Atwood által felépített világ szabályai szerint viszont a legvédhetetlenebb baromság. És itt még nincs vége.
 
A harmadik évad nettó szenvedés – szereplőknek és nézőnek egyaránt. Lehet lejjebb, persze, mindig lehet. Lehetne még egy kicsit szörnyűbb? Persze. Lőjünk főbe terhes szolgálólányokat, hogy aztán mesterséges kómában hordassuk ki velük a gyereküket – csak mert nem toltuk még elégszer a néző arcába hogy ezek a nők csak edények, nem emberi lények. Hozzuk vissza a gyarmatokról az egyszer már halálra ítélteket, csináljunk belőlük újra szolgálólányt, mert amúgy állati jó karakterek – nem baj, hogy ennek már semmi köze a giledái logikához. Helyezzük a leginkább lázadó természetű szolgálólányt a köztudottan szabályokat nem követő parancsnok házába – kell egyet lendíteni a sztorin, ebből tuti robbanásveszélyes elegy lesz. Hát, lett is. Aztán szöktessünk meg egy óvodányi gyereket June vezetésével, csak hogy borsot törjünk Gileád orra alá.
 
Olvasói logika szerint itt kellett volna legkésőbb abbahagyni. Az, hogy June számos sikertelen szökési kísérlet után még itt, a harmadik évad végi nagy mentőakció alkalmával sem tart az angyalok járatával Kanadába, már olyan szinten bullshit, hogy az ember csak fogja a fejét. Miért? Persze, mindig a lánya miatt marad. Persze, pszichológiailag teljesen érthető. Hannah nélkül sehova. Okos trükk, hogy June akkor törik meg három és fél évadnyi kínzatás után, amikor a lányát fordítják ellene – de már nem tudjuk értékelni, annyira bosszantó, hogy June még mindig Gileádban van és még mindig nem végezte a Falon, mindig kap egy újabb esélyt a néniktől, a parancsnokoktól, a szemektől.  A negyedik évad első fele ennek a szenvedéspornónak a végletekig túlhúzása. Lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.
 
Nem adtam fel. És milyen jól tettem. Mert másfél évadnyi mélyrepülés után a negyedik évad második felére olyat villantott a sorozat, amiben szerintem már kevesen mertünk reménykedni. Mert meg meri mutatni, hogy az ellenállás jelképe, a mindent túlélő szolgálólány, aki parancsnokokat ölt, gyermekeket szöktetett, lázadást szított, a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Hiába várja szerető férj, aki odaadóan neveli June Gileádban született, kicsempészett lányát, hiába a hírnév, a többi szökött giledái fogoly támogatása, hiába a lehetőség, hogy hozzásegítheti a túlélő amerikai kormányt Waterfordék elítéléséhez – June nem tud megbékélni. Lételeme a harc, az ellenállás, a bosszú. Remek írói fogás a szökött szolgálólányok „önsegítő” csoportjának ülése – vannak, akik túl akarnak lépni, akik felednék a borzalmakat, vannak, akik a megbocsátás erényében hisznek és békére vágynak és vannak, számosan, akik nem akarnak sem túllépni, sem megbocsátani, sem feledni. Akiket egy dolog éltet: bosszút állni mindazokon, akik tönkretették az életüket. Amikor a sorozat eljut oda, hogy politikai okokból szabadon engednék a háborús bűnös Fredet, akkor jön el a pillanat, amire az első évad óta vártunk: végre kimondódik, hogy vannak borzalmak, amiket nem lehet ép ésszel kibírni, amik megtörik az embert, kiforgatják önmagából, ugyanolyan kegyetlen szörnyet csinálnak belőle, amilyenek a kínzói. Gileád megmérgezi az embert. June monológja a szociopata Serenáról mintha saját magáról szólna.
 
És a bosszú teljes. Afféle ószövetségi bosszú, méltó Gileád kiforgatott világához. Méltó June útjához. Bosszú, ami remekül játszik az első évadtól szőtt kapcsolati hálóval, remekül emeli be a legzavarbaejtőbb flashback-eket, remekül világít rá arra, miért nem lehet ezt ép ésszel megúszni. Éveken át építgetett várakozásokat elégít ki, sikerrel. Igazi gumicukor a nézőnek. De borzalom nézni. Mert minden ilyen bosszú apoteózis mögött ott egy ember, egy szereplő, aki menthetetlen. June olyan, mint Arya Stark: a cuki kislány, akit annyira maguk alá temettek az átélt szenvedések, hogy tömeggyilkosként tér vissza ősei földjére, megbosszulni mindazt, amit családja ellen elkövettek. Drukkolunk neki? Naná! De tudjuk, innen nincs visszaút. Aryát nem várja boldog családi élet egy helyre kis várúr mellett. June számára nincs boldogság a megtalált férj és az új gyermek oldalán. Véres bosszújával kiírja magát a civilizált világból, és végre az lehet, ami évadok óta elsődleges rendeltetése: az ellenállás mozgatórugója.
 
Amivel igen komoly lehetőséghez juttatták magukat a készítők, hogy csakazértis kifuttassák a történetet oda, amit Atwood a Testamentumokban leírt. Hisz tudjuk, abban nem egy boldog családi életet élő June alakja sejlik fel a háttérben… Baromira kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e élni ezzel a frissen megtalált lehetőséggel.

2021. június 14., hétfő

Tersánszky Józsi Jenő - és az ellentmondásos utóélet

Érthetetlen, miért nem olvassák tömegek, miért nem rajongják körül ma is, ahogy a franciák például Romain Rolland Colas Breugnonját - legalább annyira elegáns, szellemes és életszerető - és közben földközeli, olykor harsány és üde, vicces és szeretni való. A Kakuk Marciról beszélek (anélkül, hogy valóban beszélnék róla, mert ezt tényleg ízlelni kell) - de Tersánszky Józsi Jenő bármelyik novelláját, bátor, függetlenségről árulkodó publicisztikáját idecibálhatnám. Az író igazi kópé volt, az élete története fényes és árnyékos lapjain ugyanazzal a nyílt, szívet melengető bátorsággal táncolt végig, ahogy regénye lapjain a butuska-bölcs csavargó. Onagy Zoltán gondolkodik el rajta: talán az irodalmunk véres komolyságát (komorságát) kizárólag becsülő, tragikus történetekbe szerelmes, formált szemlélete a hibás - magyar sors, hullák, morál és veretes mondatok összese a becsült, a tanított, az olvasó elé emelt minálunk; az életet megtartó vidámság, a tréfa nem.

Nem akármilyen élete volt. Nagybányán született, 1888-ban, eredetileg festőnek készült, de szülei akaratát követve jegyzőgyakornokként helyezkedett el, jogot tanult. Aztán a budapesti jogi karra félretett kis apanázsát elmulatta - azért kezdett írni, hogy valami kis pénzhez jusson vele. Az első Nagy Háborúba önként vonult, olasz fogságba esett. Az élményeiből született a Viszontlátásra, drága - nem szánta ő ezt háborúellenes regénynek, az élményeit osztotta meg benne - mégis, akként híresült el. Mint ahogy Kakuk Marciját sem idealizálja, pontosan látja-láttatja a máról holnapra élés csavargólétének összes árnyoldalát is. Olykor detektív-történeteket írt a Nova Kiadónak, akárcsak Rejtő. Nyári Krisztián így ír róla: Nem csatlakozott semmilyen írói körhöz, táborhoz, frakcióhoz. Irodalmi műveinél is nagyobbra teljesítménynek tartotta, hogy saját gitárkísérettel több szólamra fütyült. Zenehumorista karrierje egyfajta tiltakozás is volt a magukat túlságosan komolyan vevő küldetéses művészek ellen. A Nyugatban publikált, de közben az írótársadalom megrökönyödésre kabarékban és revükben lépett fel. 1932-ben megalakította saját színházát, a Képeskönyv Kabaré társulatot. A kis pódiumszínháznak saját maga készítette a díszletét, s ő volt zenei kísérője és konferansziéja is. Közönsége egy részének, akik a Vígszínházban vagy alkalmi színpadokon tapsoltak neki, fogalmuk sem volt róla, hogy éppen egy friss Baumgarten-díjas írót látnak furulyázni vagy kézen járni. „Zenebohócnak lenni sokkal nehezebb, mint írónak. Nekem elhihetitek!” – üzente írótársainak.

Nem szerette a hatalom - mert szuverén maradt, nem szabályozta szimpátiáit és undorát a korabeli szél. Ezt tán semmi nem világítja meg jobban, mint annak a "végakaratnak" egy részlete, amit 1944-ben folyamatosan a zsebében hordott: Feleségem, akivel huszonnégy évet töltöttem közös és egymást támogató munkában, a szégyenteljes s törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében rosszul, vagyis 1944. márc. 22 -ike után keresztelkedett ki róm. kat. vallásúvá, zsidóból. Eddig a Horthy- kormány 570 000 sz. alatt kiadott mentesítése védte őt annyira, hogy keserves verítékkel és becsülettel szerzett lakásunkon velem lakhatott. Ez a védelem nov. 15-ével lejárt az újabb rendelet értelmében is, nejemnek tőlem, csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig. Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogy zsúfolják össze a Szálasi-kormány hóhérai a külföldi védettségű zsidókat. Hát még a magyar, nem védett árja-párokat hova szándékszanak dugni! Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van birtokomban, hogy csak hullámon elégíthessék ki beteges vérszomjukat. Hogy miért nem választom a bujkálás ésszerűbb és jelenleg általános módját a törvénytelen és embertelen rémuralom rendelkezéseivel szemben? Első okául jeleztem, hogy elviselhetetlen már nekem az a birka bárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára mozognak. Tehát, mint az egész világháborút végigküzdött katona, kötelességemnek érzem, hogy az igazi magyarellenség ellen, legalábbis végső soron példaadó gesztussal éljek... (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Móricz írja róla: Sohasem volt magyar író, aki ezt a mélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna. Persze ennél jóval többet ismert, földi és valóságos meséiből árad a derű, tényleg, néhány oldala elolvasása után, ha körülnézel, valahol élénkebbekké lesznek a világban a szavaitól a színek. Szabad és független ember több korszakban, amikor amúgy nemigen voltak szabad és független emberek. A kötelező, születésnapos Sztálint köszöntő kötetbe olyan vitriolos paródiát ír, hogy nem győzték eldugni a megtorlástól rettegő szerkesztők (olyan jól sikerült, hogy csak a híre maradt fenn, a kézirat nem...). Szintén Nyári Krisztián meséli az anekdotát:

A 69 éves Tersánszky Józsi Jenő kedvenc Márvány utcai kocsmájában fogadta az aláírásáért érkező írószövetségi küldöttet. Mint kétszáz másik írónak, 1957 szeptemberében neki is alá kellett volna írnia "A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen" című gyáva és önfeladó nyilatkozatot a levert forradalom elítéléséről. A Nyugat egyik utolsó élő szerzője, aki soha semmilyen politikai mozgalomhoz nem adta a nevét, sokak szemében legitimálta volna a nyilatkozatot. Az írót nem találták otthon, de tudták, hol keressék. Az aláírást gyűjtő kiadói ember a kocsmában mondta el jövetele célját, és felsorolta, Illyés Gyulától Kassák Lajoson át Weöres Sándorig ki mindenkinek szerepel már az aláírása a papíron. Tersánszky végighallgatta a küldöttet, majd gondosan letakaríttatta vele a talponálló pultját, mert ilyen fontos iratot mégsem tehetnek fröccsös poharak közé. Némi kínos csönd után emelt hangon, hogy mindenki hallja, az író megszólalt: „Maga nekem gyanús, maga volt az, aki pár hónapja itt kilincselt egy ugyanilyen ívvel, hogy akasszanak fel minden kommunistát!” A férfi suttogva próbált tiltakozni az életveszélyes hírbehozás ellen. „Maga hazudik, itt volt!” – válaszolta immár kiabálva Tersánszky, amivel egyre nagyobb csődületet okozott. A küldönc végül a papírossal a hóna alatt elmenekült a kocsmából, az író pedig nevetve rendelt egy kört a törzsvendégeknek és játszott nekik valamit kétágú furulyáján...

Ha épp úgy érzed, kedves olvasó, hogy neked is egyre inkább a nem akármilyen, abszurd élet jutott, ideje kézbe venni a Kakuk Marcit. Ideje kézbe venni - a többiről maga a könyv gondoskodik. És akkor Misi Mókusról, a meséről és humorról, az író szeretni való sokféleségéről (még mennyi mindenről) nem is ejtettem egy szót sem... Tersánszkynak nem volna helye a feledésben.

2021. június 3., csütörtök

Szabó T. Anna: Elhagy

Volt idő, amikor rendre megálltam a könyvnagykereskedés utolsó példányos polca előtt (amikor épp nem ömlöttek, csak csurdogáltak a rendelések, és volt rá idő), és előkotortam a hátsó sorból azt a borítóján sérült példányt. Nem volt belőle több. Végül nem azért nem hoztam haza – van itthon épp elég rokkant, könyvtári-átkötött, gyűrt borítós, kötéshibás kötet; miközben szeretem a kíméletes olvasás jeleit a könyvtesten, az újszerű állapotot, a harci sérülteknek is mindig megadtam a kijáró tiszteletet. Nem. Azt hiszem, egyszerűen annyira irigyeltem a belefűzött megragadásokat, a sorokat, amikhez újra és újra visszalapoztam - annyira zsigerből irigykedtem, hogy nem akartam itthon tudni ezt a szégyent. Ami a birtoklással ez esetben járt volna. Hogy itthon van a megszólalás bizonyos képessége, de mégsem a birtokomban. Mennyivel könnyebb szeretni a tőlem alapjában idegent! Peer Krisztián nyers, vagy Simon Marci beleélés közben is távolságot tartó (magadtól el tartó) világát, a posztmodern szorongásverset, amire a rokon tapasztalat birtokában is kívülről nézek – mert soha nem éreztem magam ennyire kiszakítottnak és kitaszítottnak, mert valahol a világban levésem soha nem hordozott ilyen beékelődött zárványjelleget; úgy sem, hogy én sem tudok már otthon lenni benne, maradék és kompromisszumok nélkül. Hiszen amikor belehelyezkedem ebbe a fuldoklásra emlékeztető lélegzetvételbe, ha eljátszom vele, az mindig valamiféle hely-érzetből megejtett, pontosan körül sem árkolt hitekből és reményekből kiinduló expedíció egy attitűdbe, aminek létét jogosnak, de kizárólagosságra törekvését (úgymond: ez a realitás!) betegségnek érzékelem – hiszen van hova visszatérnem belőle, ha kompromisszumokkal és maradéktalanság érzete nélkül is, de van hova érkezni.

Úgyhogy végül sorsára hagytam azt a sokat tapogatott könyvet. Jó nagy marha voltam, hiszen így ki kellett várni, míg újra kiadják. Mert újra kiadták, és most is keresett, sikeres könyv – ez verseskötettel nem gyakran történik. Itthon van, végigolvastam, mint egy regényt, de ezzel nem tevődött le. Nézegetem. Már irigységek nélkül. A „hogyan csinálja” távolítása nélkül. Miközben persze látom, akaratlanul is, ezt a hogyant. Mást és máshogy, mint a többiek (vagy mint ahogy én), de egy olyan alapállás jegyében, amely továbbra sem veszi ki magát a világból, rokon az enyémmel, ahonnan nézni szeretem az életünket, nagyon sok tekintetben rokon. Van egy ön-nézete, ami folyton egészek részeként tekint önmagára.

A felnőttkor: megbékélni a vággyal,
nem birkózni a szellemmel a testért
a vaksötétben, nem kárhozni el,
elfogadni a kígyó igazát –
jó, ami nem bánt, és ami nekünk jó,
és a tudásért cserébe gyümölcsöt
teremni, aki újra enni kér
és enni ad, és nem bánni, hogy így van.

Magán-mitológia ez is – de ül a hagyományok egykori közösén. Elfogadni a kígyó igazát, az almaevés dobta kiűzetést, a tudásért cserébe gyümölcsöt teremni: ez a gondolat elfogadja azt a távlatot, amit a kultúra akar mögé. A dekonstrukció korában, a visszabontás és bomlás korában, ahol az alapeszme a „sosem volt paradicsom, mindig hazugság volt, az elme önvigasztaló konstrukciója” vállalja és érvényesnek tekinti a maga (pillanatokra, de) érzett éden-tapasztalatát.

Miközben azért korunk keserű öntudatánál van. Hiszen. Elhagy. Tudja, hogy elhagy. Minden megélhető ’egész’-ség, minden egészben részként megélhető érzet elhagy. A számunkra elérhető egyetlen „egész” állapot, befejezettség csak az elhagyatottság és elhagyás teljes elegye, amikor elhagyunk mindent, és mindentől elhagyatottá leszünk: a halálban. Ez a kötet a ciklusai rendjében nemcsak az anyaság többszörösen réteges (és elhagyásokkal többszörösen terhelt) szerepét kérné szavakba, nemcsak a szerelem mézes (és elhagyással persze, hogy többszörösen terhelt) tényeit. Az elhagyás stációiban fokozatosan jutunk el odáig, amikor a világot, és a világ bennünket, amikor a forma, amikor a tartalmak – ez a kötet nemcsak forró vibrálásban lenni a mindent, de siralom háza és vízpróba is.

De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik,
milyen görcsösen markolja a földet.
Pedig ha soha nem állok fel innen,
ha belekövülök a ragyogásba,
akkor is csúszni fogok lefele.

De addig is. Mindezek tudatában. Valójában csak akkor van magára hagyva, kozmikus magányra ítélve, ha ezt a nézetét választja – az elhagyottság nézőpontját. Egy másikból nézve (ami legalább ennyire adekvát, mint nézőpont) viszont nem hagyja el magát. Magát sem. Hiszen ha visszanézek a címadó versre. Sokan nem szeretik a kódáját, mesterkéltnek érzik; mi ez az ujjongás, mi ez a pontos szó-szöghasználatot visszamenőleg kihúzgáló keresztről levétel. Az elhagyottak nézik ezt a versvéget, hogyan hagyja el magát, hogyan hagyja el őket elhagyottságukban. Holott csak fel kellene ismerni, van olyan elhagyás, ami kötelező. Nemcsak a szülő, a szerető, a támasz. A gyerek is elhagyja az anyját, és ez így helyes. Ha ezt nem hagyja az (annyi verssoron keresztül vádolt) elhagyó, ha nem éli a maga elhagyottságát boldog boldogtalanságnak, ha nem hagyja, hogy elhagyják, mérgezővé válik. Ez a felszólítás a versvégben szinte kiűzés a gyermekkor és anyaság paradicsomából. Kötelező minden anyának, aki nem akarja magára venni a gyermekkorban tartott felnőtt gyermek pesztrálásával együtt járó iszonyú felelősséget: nem hagyta elhagyni magát és így bukott el. Hiszen elhagy. Egyszer elhagy. Úgyis. Ez a rendje.

Nézegettem ennek a kötetnek a kritikai visszhangját, és komolyan fáj. Komolyan fáj, hogy a könyvről nem, csak a kulturális állóháborúról tudtam meg mértéken felül többet általuk. Vád és intés, sőt, végletes ítélet (a kötet egy szebb reményű költői pálya kiutak nélküli mélypontja) is kísérte ezt a megjelenést. A filozófiai értelemben egyetlen megalapozottnak, hiteles megszólalásnak tekintett szorongásvers elhagyottság-fokát számon kérők a dezertáló kiskatonát siratják benne, aki úgy tűnik, átállt a hazugság-oldalra, az illúzió-oldalra; tökéletes léthiábavalóság-érzetek tolmácsolása, a világűr-hideg érzetektől való félelem és reszketés helyett akármiben is hinni merészel. Azóta is ott látom a költőt, azon a kritikai szögesdrótokkal össze-vissza kerített-szabdalt senkiföldjén, ahova az elefántcsonttorony-őrök taszították, ahol a férje, Dragomán György is lakik a maga kelet-európai mágikus realizmusával – akkor is, ha egy másik nézetben ez a senkiföldje csak egy másik elefántcsonttorony akár... Még jó, hogy az olvasó nem így választ (én sem így választok, mint olvasó), még jó, hogy hagyja érezni magát, még jó, hogy a legtöbb könyvet szerető ember ma is fütyül az oldalakra és elefántcsonttornyokra. Mert a „rendet rakni az értelemmel (csak abban bízhatunk) – bár úgysem megyünk vele semmire” papjaként életművet építő Nádas Péternek, az irály hazai atyjának a maga módján igaza van. De ebből az igazságból ízlésdiktatúrát építeni ugyanúgy ostobaság, mint mellkast verdeső hitekből, vagy hagyományokból, amelyeknek ma művelői nem, csak papjai akadnak, és megfelelő szögből nézve a művelésük tényleg halottvirrasztási szertartásnak tűnik. Nincs királyi út az irodalomban sem. Sose volt egyetlen, üdvözítő megközelítés.

Persze, a végén majd ez is elhagy. Hiszen az irodalom is elhagy. Nem hiszem, hogy érdekelni fog – addigra én is elhagyom magam. Ilyen a természete – ilyen a természetünk. De addig is...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...