2010. április 27., kedd

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Régóta szemeztem Cecelia Ahern könyveivel, de annyira valahogy nem keltette fel az érdeklődésem, hogy el is olvassam őket. Érdekelt is meg nem is, olvastam róla elég sok dícsérő kritikát, de valahogy a fülszöveg meg a borítók érdektelenek voltak eddig. Aztán megint csajkönyvolvasós hangulatban mentem könyvtárba, és ahogy nézegettem a polcokat, úgy döntöttem, teszek egy próbát. Leginkább az U. I.: Szeretlek érdekelt tőle, de az épp nem volt benn, a Bennem élsz borítója meg annyira taszít, hogy már csak azért sem hoztam ki. Maradt hát az Ahol a szivárvány véget ér. Bár bevallom, a borítójától mindig elgondolkodom, hogy most nevessek vagy sírjak-e. Hezitálok a bájos és a béna között, kicsit olyan, mintha egy nyolcéves szerelmes kislány rajzolta volna.

Aki akár könyvünk főszereplője, Rosie is lehetne. Rosie öt éves, amikor megismerkedik a padtársává frissen kineveztett Alex-szel, és a két gyerek között életre szóló barátság szövődik. Olyan fajta, ami mindenki mást kirekeszt, ahol csak ők ketten vannak egymásnak, mindent együtt csinálnak, véd- és dacszövetséget kötnek a szülők, az iskola, később a pasik, a nők, a munkahelyek, mindenki ellen. Együtt szöknek meg hétévesen, együtt rúgnak be istenesen tizenhat évesen, mindent együtt csinálnának, ha Alex nem költözik tizenhét évesen Bostonba a szüleivel, Rosie pedig egy félreértés miatt nem Rinyagép Brian-nel megy az évzáró bálba.

Egy elbaltázott éjszaka miatt Rosie élete feje tetejére áll, tizenkilenc évesen ahelyett hogy Alex után menne Bostonba és főiskolára járna, anyuka lesz, és egyedül neveli fel kislányát, Katie-t. Akinek természetesen Alex lesz a keresztapja. Hozzon bármit az élet, ők ketten nem szűnnek meg legjobb barátok lenni, mindig ott vannak a másiknak, ha fáj valami, ha segítség kell, vagy csak egy (virtuális) váll, amin kisírhatják magukat. És közben kábé az ötvenedik oldaltól nyilvánvaló, hogy kölcsönösen totál szerelmesek egymásba. De mindig elszúrják. Amint az egyikük végre elhatározásra jut, és bevallaná érzelmeit, a másiknál befigyel valaki más, vagy történik valami baleset, vagy Rosie épp nem tud elrepülni, vagy, vagy, vagy…

Nagyon tetszett az alapötlet, de amikor már huszadszor játszották el ugyanazt a „félreértések vígjátéka” forgatókönyvet, akkor kissé elkezdett idegesíteni ez a két ember. Mert oké, hogy először megijednek, hogy a barátságuk talán több mint barátság, és bepánikolnak, az is oké, hogy Alex megismer egy csajt és elveszi, és mire elválik, Rosie is férjhez megy, na de hogy Rosie válása után még egyszer képes megnősülni és aztán még évtizedekig játsszák ezt a húzd meg – ereszd meg játékot, az már sok. Legszívesebben jól megráztam volna őket, hogy kapjatok már a fejetekhez, szeretitek egymást! Utálom, amikor emberek ennyire bénák és gyávák és nem képesek vállalni az érzelmeiket, bocsi. Persze nem lett volna semmi baj a könyvvel, ha nem nyúlik ilyen hosszan, és nem ismétlődnek a féleértések újra meg újra meg újra. Mert a feléig elvisz a lendület, az eredeti ötlet, a stílus, a bájos szereplők, utána kezd csak rém idegesítővé válni. Alaposan meg kellett volna húzni.

Kár érte, mert egyébként nagyon jól megírt kis cucc ez. Először féltem, hogy unalmas lesz egy csak e-mailekből, levelekből, sms-ekből felépített könyv, de nagyon élveztem, nagyon sodort magával a szöveg és különösen tetszett, hogy az írónő képes volt úgy kvázi levélregényt írni, hogy bele tudott merülni számtalan különböző stílusú levélíró szerepébe, nem volt sem egysíkú, sem erőltetett. A karakterei nagyon jók, a párbeszédei (mármint chat) pergőek, szellemesek, olyan poénokkal, hogy néha dőltem a röhögéstől. A nevekért pedig külön pirospont jár neki, Rinyagép Brian, Nagyorrú Büdösszájú Miss Casey, Mr. Hogyishívják és Pina Bettina minden felbukkanásán jókat nevettem. Igazából minden adott egy nagyon jó kis regényhez, ráadásul Ahern jól is ír, az egyetlen, ami bánt, hogy ilyen rétestésztaszerűen elnyújtotta. Azért kíváncsi lettem a többi könyvére.


Kiadó: Athenaeum

Korábbi kommentek:

2010. április 26., hétfő

Walter Moers: Az Álmodó Könyvek Városa

Na ezzel megszenvedtem! Elgondolkodtam rajta, kinek is ajánlhatnám (nem mellesleg: kinek nem…), kit vennék rá szívesen az elolvasására; az alábbiakban erről ógok-mógok kicsit.

Először is azoknak, akik töretlen lelkesedéssel állnak Tandori „grafomán” Dezső életművéhez. A magyarítás neki köszönhető, a szóviccekkel, fapoénokkal, stílusbucskákkal, anagrammákkal telipakolt szöveg-szövet; a szokásos, (tandorisan) agyonterhelt, fárasztó-szárasztó nyelvhasználat németül értő ismerőseim szerint legalábbis megkísérli követni az eredetit, az legalább ennyire sokrétegű és nehezen olvasható. Mondhatnám, a könyv meglelte az ideális magyarítót, az eredmény fényében talán jobb lett volna mégis, ha magyarul elvesznek bizonyos színei Moers „hobigólemiből németre ültetett” szövegének, ha az erőltetetten irodalmias, vicceskedő stílus nem uralja el a könyvet szinte az élvezhetetlenségig.

Azoknak kötelező olvasmány Az álmodó könyvek városa, akik lelkesednek a késő középkori pikareszk regényért. Meggyőződésem: a Boccaccio, Rabelais által kivésett irodalmi ösvény egyik kései leágazása, Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen (mi szép nevű szerző!) Simplicissimus-a volt Moers mintaadója a Kisbárd Lombárd sárkányszirtesi költőpalánta kalandjainak megformálásakor; a beszédszerkezet, a történetvezetés, a szándékoltan nehézkes nyelvhasználat oda beszél vissza, abba az irodalmi hagyományba, amely – lássuk be – a magyar irodalomban alig is vert gyökeret. Ugyan ki hallott például Speer Dániel egykori erdélyi literátor Magyar Simplicissimusáról néhány elvetemült irodalmáron kívül? Ki rajong például Laurence Sterne Tristram Shandy-jáért? Ha akad ilyen, annak Moers könyve még egy réteget tár fel, irodalmi élcei inkább a helyükre kerülnek – bár ettől még nem lesz könnyebben olvasható maga a könyv.

Elvileg – facsart logikával – ez egy ifjúsági regény. Persze csak annyira, amennyire Defoe, vagy Cooper könyvei azok: egykor volt kalandos szépirodalmak gyakran kerülnek e kategóriába az idő által, s ez egy (azokkal ennyiben rokon) ál-múltbeli, stílusában avítt szöveg. De reménybeli fiatal olvasóinak felbonthatatlan lesz a könyv zamatát adó rengeteg irodalmi utalás, stílusparódia, olykor nem is annyira rejtett kritika. A cselekmény úgy bonyolódik, ahogy egy ifjúsági regényben manapság is kell – viszont csak sokat olvasó embereknek nyílik meg igazán például a cykklopók, a könyvencek világa, és Könyveskál katakombáinak egyéb rejtelmes lényei. Tehát pont nekik, a nyíló értelmű ifjúságnak nem ajánlanám szívesen – ez a könyv végképp alkalmas arra, hogy megutáltassa valakivel az olvasást, mert nem gördül, csak vánszorog.

Pedig ha megnézzük Könyveskált a maga antikváriumaival, kiadóival, (egy egész város a Könyv körül) – mennyi remek poén lehetőségét kínálja ez a terep! Antikváriusoknak, rendszeres antikvárium-látogatóknak, de kiadóknak, szerkesztőknek, kritikusoknak is; az olvasó-állatfaj mai „könyvvadászainak” bátran ajánlható a könyv, nekik rejtette a legtöbb kincset elvetemült szöveglabirintusába a szerző. Valójában könyv ez könyvesekről könyveseknek, van valamelyes „szakmabeli” bája, a „szakmabeliek” lehetnek a leghálásabb követői Kisbárd keserves bolyongásának a katakombákban, nekik jelent majd a legtöbbet a szerzőkről, kiadókról, sikergyárakról és tehetségről – az Árnykirályról – szóló részek. Ők értik a legjobban ugyanis, miért áll minden literátor „óriások vállán”.

Amint látható, az olvasó-világegyetem szűkecske szegmensének ajánlom csak e könyvet, mindenki más bátran és lelkiismeret-furdalás nélkül kerülje el. Kicsit gyászolom azért Moers regényét, ezt a sokat markolni akaró írói szándék martalékául esett könyvet, mert kultusz épülhetett volna köré, mint egykor Ende Végtelen története köré is, generációknak lehetett volna ez is iránytűje az olvasás-tengerben, a téma és tálalása (beteges burjánjai nélkül) többre volna hivatott – annál, hogy a felejtésbe, hogy saját „irodalmi vermébe”, katakombájába zuhanjon, mindenképpen többre.


Korábbi kommentek:

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...