Adrian Barnes: Álmatlanok

Gondolom, mindenki ismeri azt a nyugtalanító, kellemetlen tarkótáji nyomást, azt a furcsa zsibbadtságot, a szem lüktetését, ami az első álmatlanul árforgolódott éjszaka után még épp hogy jelentkezik, a második után kicsit kellemetlenebb, de két kávéval több azért helyrerázza, a harmadik után meg már rohadt nyomasztó. Ha meg állandósul, akkor egy idő után hajlamosak vagyunk éjjel-nappal sajnálni magunkat, és minden szembejövőnek az arcába tolni, hogy mi nem tudunk aludni. Az álmatlanság zombivá tesz, nincs ezen mit szépíteni. Ám ha elolvassuk Adrian Barnes bemutatkozó regényét, jó eséllyel rájövünk, hogy amit eddig álmatlanságnak hittünk, kismiska ahhoz képest, ha az ember valóban nem tud aludni. Egyáltalán. Nem amolyan „jaj, kétóránként felkelt a macska” vagy „amint félálomba merülök, megszólal egy autóriasztó” módon, hanem egyáltalán nem. Semennyit sem.

Barnes könyvében ez a semennyit sem a kiindulópont. Egy látszólag teljesen átlagos napon a világ lakosságának 99,9%-a arra ébred - vagyis hát nem ébred - hogy nem aludt az éjjel egy percet sem. Másnap megint. Harmadnap megint. Aztán kitör a pánik. A boltokban az árak az egekbe szöknek, az emberek egymást tapossák az utolsó konzervért, minden sarkon szekták alakulnak, szükségállapot vezettetik be, megjelenik a katonaság, az áramot és egyéb világi hívságokat lekapcsolják, ki-ki vérmérséklete és vallásos meggyőződése szerint mutogat erre, arra, amarra. Valójában senki a világon nem tudja, mi a jó fene történt. Egyet tudnak biztosan, hála a „szakértőknek” – hogy hat nap alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis, és a „páciens” szép lassan elkezdi elveszíteni a kapcsolatot a való világgal; négy hét után pedig a test feladja a küzdelmet. A világ négy hétre a zombik játszótere lesz – aztán elnéptelenedik. Hogy utána mi lesz, senki sem tudja – hogy mi lesz azzal a maroknyi még-alvóval, akik éjszakáról éjszakára ugyanazt a túlvilág víziót álmodják, mégannyira se.

Iszonyatosan érdekes és könnyedén átélhető volta miatt borzasztóan nyugtalanító alapötlettel játszadozik Barnes – sajnos azonban a megvalósítás korántsem maradéktalan. Azt hiszem, nagyon mást vártam a könyvtől, egy fokkal könnyedebb és szórakoztatóbb apokalipszist, ehhez képest meglepetésként ért az a nyomasztó és kiszipolyozóan szürke hangulat, ami a lapokból árad. Ez nem világmegmentős poszt-apokalipszis, nem az épülő új világrend, nem egy maroknyi túlélő könnyes-nagyzenekaros egymásra borulása, ez itt a világvége maga. És benne emberek – emberek, akik egy ócska kedd reggellel sem tudnak épkézláb módon megbirkózni, anélkül, hogy egymás torkának ne esnének, hát hogy tudnának a tudattal, hogy mind meghalnak? Elárulom, szarul. A világvége a legrosszabbat hozza ki belőlünk, jobb, ha erre felkészülünk.

Narrátorunk, Paul - a kevés még-alvó egyike - meglehetős értetlenséggel áll az egész szituáció előtt. A szerző legjobb húzása Paul, a már a világvége előtt is kívülálló Paul, aki egyfajta analitikus kíváncsisággal szemléli a körülötte kialakult helyzetet és aki leginkább mintha azt nem értené, hogy mire ez a nagy felhajtás… Az eggyel korábbi világban etimológusként senkit sem érdeklő könyveket író, eltűnt kifejezéseket kutató Paul valamiféle „na és?” attitűddel szédeleg végig a könyvön, néha elszégyelli magát, amiért nem viseli meg valamivel jobban, hogy a barátnője meg fog halni, de úgy általában azt gondolja az egészről, hogy „mind meghalunk egyszer, miért olyan nagy tragédia hogy épp most, épp így”. Érzéketlen? Az. Lehet vele azonosulni? Lehet. Mert most őszintén, ha tudjuk - mert tudjuk - hogy úgyis mind meghalunk, és a világnak az ismert formájában vége, akkor minek erőlködünk azon, hogy a maradék három hétre ki lesz a főnök? Miért feccölünk egy halom energiát abba, hogy magyarázatokat keressünk, szektákat alapítsunk, imádkozzunk ehhez-ahhoz, amikor úgyis mindegy? 

„Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.” 

Sajnos a szerző is addig-addig piszkálja, amíg vérezni nem kezd a története – több sebből. Valahol ott csúszott félre az addig pont nekemvalóan kiábrándult és cinikus elbeszélés, amikor a nyugtalanító hangulat nagyon is explicit (majdnem)zombi-apokalipszises vérontásba torkollott, és amikor a narrátor „szarok bele” attitűdjét felváltotta egyfajta küldetéstudat. Szerencsére azért a világmegmentés esete nem áll fenn, messze nem fordul kliséhalmozásba a regény, megmarad a saját, eredeti, átélhető és amolyan bőralattviszketősen irritáló (épp mert átélhető…) történeténél – de az a bizonyos attitűdváltás akkor sem kellet volna. Remek ötlet, közepesen jó megvalósítás, csúcskategóriás nyomasztás – egy biztos: csak akkor olvasd, ha épp nincsenek alvásproblémáid. Ettől jó eséllyel úgyis lesznek…

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Anna Gavalda: Édes életünk

Eltelt jó pár év az utolsó Anna Gavalda-regény megjelenése óta, és bizony ez a pár év nyomot hagyott – rajtunk, olvasókon, szereplőkön, hangulaton, tán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, magán a szerzőn is. Kevesebb a játékosság, a felszabadultság, a könnyedség – valahol magunk mögött hagytuk a felnőtté váláshoz vezető úton; ellenben több a keserűség, a megalkuvás, a minden földi jóval kecsegtető modernizáció hozta személytelenség, az önkeresés ideájába burkolt képmutatás. Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be?

Mathilde elveszít – először csak egy táskát, benne egy halom pénzzel, melyet lakótársai bíztak rá a lakásfelújítás számláját rendezendő; majd szép lassan egész gondosan felépített önképét. Ahogy számba veszi a táska eltűnésével őt ért veszteségeket – melyek közül, higgyük csak el, a pénz a legkevésbé fontos – úgy foszlik le róla a máz, úgy tárul elénk a felkent púderrétegek, márkás cuccok, kis bizbaszok, emléktárgyak és noteszek, telefon és mozibérlet alól az ember. A dacos kamasz, aki képtelen feldolgozni élete legnagyobb traumáját, ezért inkább mélyen magába temeti és úgy csinál, mintha sosem lett volna anyja, akit elveszíthetett; a helyét kereső művészettörténész-hallgató, aki pontosan tudja, hogy valószínűleg sosem fogja megírni szakdolgozatát „a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák történetéről”; az ízig-vérig huszonegyedik századi fiatal nő, aki abból él, hogy sógora marketingcége megbízásából álnéven kommentelget különböző oldalakon. És ahogy kibomlik előttünk Mathilde, úgy bomlik ki saját magányunk, elvesztegetett lehetőségeink, dugába dőlt próbálkozásaink, nagyratörő terveink és nyomorult, kisszerű, hétköznapi kis életünk képe is.

Mert Mathilde mi vagyunk. Mi mindannyian – teljesen mindegy, hogy Párizsban élünk, vagy Budapesten, hogy biciklit tekerünk-e vagy a hetes buszon aszalódunk reggelenként, hogy kommenteket írogatunk-e vagy táblázatokat bütykölünk egy irodában. Mi sírunk Mathilde-dal, amikor egy veszteség felszínre hozza az összes többit, mi kacérkodunk a lábunk előtt hívogatóan hömpölygő Szajnával, mi fetrengünk bormámorban a mosogató előtt másnap reggel. Magunkat siratjuk, amikor megszánjuk ezt a kicsit ostoba, kicsit felszínes, kapkodó, irritálóan csapongó kis párizsi lányt – aki maga sem szeretne mást, mint egy vállat, amire támaszkodhat, egy kabátot, ami beburkolja, egy szempárt, melynek tükrébe nézve végre önmagát láthatja, nem a képet, melyet mutatni akar a világnak. 

„Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit. Sokat sírtam. Mindent elsirattam. Mindent, amit utáltam magamban, az összes bevallatlan hülyeségemet, és mindent, amit elveszítettem az idők során, amióta abban a korban vagyok, hogy megértsem: van, amit örökre veszítünk el.” 

S persze mi vagyunk Yann is. Yann, aki már betagozódott – aki feladva dizájnerálmait felesleges koreai háztartási robotokat árul egy bemutatóteremben, hogy meglegyen a fix állás, fix jövedelem, fix betegbiztosítás a fix lakással és fix elképzelésekkel rendelkező barátnő mellé. Aki már nem kötődik bizbaszokhoz, mert azok nem illenek a gondosan megkonstruált enteriőrbe, aki már nem rohan, nem csapong, nem keres – aki már épp beletörődne, hogy az élet ennyi volt, ne dédelgess nagyratörő álmokat. Huszonhét éves vagy, tökéletesen haszontalan diplomával a zsebedben, örülj, ha a társadalom szór eléd valami kis morzsát és egy jó családból való lány hozzád megy és megengedi, hogy alkalmazkodj az elképzeléseihez. Yann nem veszít el semmit – már rég elvesztette.

Aztán rátalál – egy átlagos estén, a nagyhangú szomszéd folyosóról beszűrődő kiabálása közepette egyszer csak megcsillan a remény. A remény, hogy lehet ezt az életnek – felnőtt, felelősségteljes életnek – nevezett izét másképp is csinálni: lehet önfeledten nevetni a társunkkal a konyhában egy átborozott éjszakán, lehet szeretettel nézni egymás szemébe, lehet kézen fogva szembemenni a társadalom előítéleteivel, elvárásaival, ostoba trendjeivel. Lehet önazonosnak maradni úgy, hogy egyvalakiért vagyok önmagam. Azért vagyok önmagam, mert ő olyannak szeret, amilyen vagyok. Lehet harmónia, melyért érdemes harcolni, akkor is, ha mindenfelől azt árasztják ránk, hogy csak megalkudni érdemes. 

„És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs mailek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek.” 

Mathilde, Yann, Anna és az olvasó – mind egyek vagyunk. Fiatalok és kevésbé fiatalok, helykeresők és harmóniára vágyók, menekülők és otthonteremtők. Felszínességbe és lájkokba menekülünk, hogy ne kelljen kapcsolatot teremteni, szmájlikkal kommunikálunk, hogy ne kelljen érzéseket kifejezni, próbáljuk felvenni a tempót, rohanni a világgal, nehogy elrohanjon mellettünk, mert akkor aztán lemaradunk. És nem vesszük észre, hogy miközben rohanunk valami után, módszeresen elrohanunk az életünk mellett – igen, mi rohanunk el mellette, amikor meg sem adjuk neki a lehetőséget arra, hogy valami értékes süljön ki belőle. Nem ő rohan el mellettünk... Gavalda könyve egy rövidre vágott, szellősen szedett, franciásan elegáns, de azért alaposan orrba vágó stoptábla: eddig és ne tovább!

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Problémázós könyvmoly

Mindig olyan lelkesen olvasom a kolleginák körbeposztjait, ilyen könyves kérdőíveit, olyan könyves kérdőíveit, „tag”-jeit meg még mit tudom én, hogy hívják manapság az ilyesmit – néha át is fut rajtam, hogy ezt meg ezt nekem is ki kéne töltenem, mert poén, aztán általában nem lesz belőle semmi. Főleg lustaságból, meg mert annyira el vagyok havazva mostanság (is), hogy mire odáig jutnék, hogy kitöltsek egyet, már három másik kérdőív körbemegy a blogszférában és hát tudjuk, hogy a neten az ember vagy up-to-date vagy eláshatja magát :) Most viszont itt a nagy alkalom, egy friss és ropogós kérdőív és a friss és ropogós válaszaim. Hogy miért pont ez? Mert alapból rém ironikusnak tartom az ötletet: könyvmolyok világrengető problémái, jaj – valljuk be, iszonyúan önsajnáló népség vagyunk ám mi, állandóan panaszkodunk, hogy jaj, mennyi olvasnivaló, jajj, mennyi reci, jajjj, mennyire kell rohanni és időre írni és állandóan csak jönnek az új könyvek, és micsoda dolog már ez… Hahó, emberek, könyörgöm, most ez komoly? Örüljünk inkább, hogy adnak ki jó könyveket (még), hogy lehetőségünk van beszerezni őket (hát még, ha fizetni se kell értük…), hogy van hova besuvasztani a polcon (egyelőre) és hogy írhatunk róluk, ha úgy tartja kedvünk (és még el is olvassák páran). Hát nem? 

Hmmm… de hova a fenébe tegyem azt a kupac új könyvet amit most hozott a futár? És mikor fogom elolvasni őket? És most komolyan, ez a kiadós emberke is miért küldött nekem már megint egy új megjelenésről hírlevelet, most megint itt egy cím, amit nem hagyhatok ki. Miért??? 

A kérdéssor összeállításáért fogalmam sincs, ki a felelős, én Amadeától nyúltam, aki felelőtlen módon továbbgördítette… 

1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy a fenébe döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?

A recikönyvek egyértelműen elsőbbséget élveznek a magánkönyvtáram egyéb tagjaival szemben – lehet, hogy ez némiképp egészségtelen, de ha az ember nem viszi túlzásba, együtt lehet vele élni, higgyétek el. Hogy a sok-sok elsőbbséget élvező cím közül épp melyik ugrik a kezembe, az hangulattól, aktuális időbeosztástól, az előző olvasmány nyomaitól függ. Ha tudom, hogy épp zizi időszak elé nézek és maximum a buszon tudok reggel-este olvasni, értelemszerűen nem kezdek bele egy hatszáz oldalas szépirodalmi műbe, hanem előveszek valami rövidet, pörgőset. Sci-fi vagy thriller után igyekszem valami nőiesebbel helyreállítani az egyensúlyt, agyzsibbasztó ifjúsági után inkább veszek kézbe klasszikust – kell a változatosság.

2. Már elolvastad több mint a felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Nem nőttem még ki az „amit elkezdtél fejezd is be” korszakom, szerintem vagy tíz éve nem hagytam félbe könyvet.

3. Közeledik az év vége és igencsak távol vagy az olvasási kihívásod teljesítésétől. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

Tavaly év végén épp olyan hangulatom volt, hogy kihívást, listát nekem soha többé – ennek megfelelően idén nincs min izgulnom. Amíg volt, addig sem csináltam túl nagy ügyet belőle, elvégre nem áll a hátam mögött korbáccsal egy magyartanár, hogy mit KELL elolvasnom a nyári szünetben… A vállalásokat magunk vállaljuk, így azt is mi magunk dönthetjük el, belebetegszünk-e a nem-teljesítésbe vagy inkább meghagyjuk játéknak az egészet.

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, a borítói.nem.egyeznek!!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Puffogok egy sort, aztán megvonom a vállam és keresek új helyet a polcon. Vannak ennél nagyobb tragédiák az életben – más kérdés, hogy jól tud esni, ha például egy kiadóváltásnál az új kiadó megteszi azt a szívességet, hogy tartja a formátumot.

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?

Örömködök egy sort Zolinak, hogy ebből megint puffogós poszt lesz, az meg hozza az olvasókat :) Viccen kívül, nem érdekel, ki mit gondol, a vélemény az vélemény – én nem fogom megváltoztatni az enyémet csak azért, mert „mindenki imád” egy könyvet, ha meg valaki nem tud együtt élni azzal, hogy lehúzom a szíve csücskét, ne olvasson.

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mit kezdesz magaddal?

Olvasok és sírok tovább. Ha ennyire beleveszek egy könyvbe, akkor általában azt se veszem észre, hogy emberek vannak körülöttem, nemhogy érdekeljen, mit gondolnak…

7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?!

Ha nem emlékszem rá, akkor nem hagyott bennem annyira mély nyomot, hogy szükségem legyen a folytatásra. Régen kényszeres sorozatvégigolvasó voltam, de hála Anita Blake édes drága szülőanyjának ez a korszakom már véget ért – ha nem emlékszem valamire, simán lemondok a folytatásokról (így jártam mostanában az Incarceronnal – tudom, hogy tetszett anno, de amikor hírlett, hogy jön a Sapphique, komolyan el kellett gondolkodnom, hogy mi a franc is volt ez, úgyhogy inkább ejtettem).

8. Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet?

Probléma nélkül kölcsönadok bárkinek az ismerősök közül, egészen addig, amíg nem bántják a könyveim – ha valaki egyszer eljátssza az esélyét, annak viszont simán a képébe vágom, hogy azért nem kap újra, mert tönkretette az előzőt. Nem udvariaskodom… Egy komoly kivétel van ez alól: a Tolkien-gyűjteményünkből senkinek semmit soha többé nem adunk kölcsön – egészen kellemetlenül tragikomikus baleset érte egyszer a gyűjtemény kölcsönadott darabjait, azóta hét lakat alatt tartjuk őket. 

9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

Mivel mindent befejezek, ilyen nem fordul elő. Ha bármiféle olvasási válságba kerülök, előveszem egy nagy kedvencem – az mindig újra meghozza a kedvem.

10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?

Azért „haldokolni” nem nagyon szoktam egy könyvért… Ritkán fordul elő, hogy egy új megjelenés annyira felcsigázzon, hogy ne tudjak róla lemondani – szerencsére a lehetőségeimnek hála ritkán is kell a számomra igazán fontos könyvekről lemondanom. Ha meg úgy alakul, hogy mégis, akkor kivárok – aminek rám kell találnia, az előbb-utóbb úgyis rám talál.

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon, mire elolvasod őket?

Van, amit épp hogy kikapok a pénztáros/futár kezéből és már olvasom is, van, ami meg évekig vár a sorára türelmesen. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta(m).

S hogy könyvmoly énem mit utál valójában a legjobban?

Amikor kvázi-vadidegenek, akiknek nem hogy az ízlését nem ismerem, de azt se tudom, életükben olvastak-e könyvet, megkérdik, hogy „tudok-e egy jó könyvet ajánlani”… Hát drágáim, megközelítőleg ezret, de nem_vagyok_hajlandó felelőtlenül ajánlgatni könyveket, pláne nem két mondatban, pláne nem olyanoknak, akiket nem ismerek jól. Itt a blog, el lehet olvasni az értékeléseket, pont erre valók :)

SPOILER? Az meg mi?

Ismét eltelt egy hónap, ismét itt a TÉMÁZUNK rovat! E havi témánk a spoiler jelensége, amiről a rövid és tömör véleményem valahogy így nézne ki: 

KIT ÉRDEKEL??? 

Persze ebből még nem lesz poszt, úgyhogy szedjük össze magunkat és meséljünk egy kicsit a spoilerekhez és azok „lelövéséhez” való viszonyunkról, és - a témához kapcsolódóan - az újraolvasásokról. Mert bizony ez a két dolog az én megközelítésem alapján nagyon is összefügg…

Szóval spoiler. A wikipédia szokásosan remek (…) meghatározása alapján: a spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók. Idő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét… Öhm, na ne már… Kövezzetek meg bátran, de én azt vallom, hogy ha egy irodalmi mű vagy egy film befogadásának élményét el tudja rontani a végkifejlet ismerete vagy egy kulcsfontosságú információ, akkor az szarul van megírva. Pont. (Na jó, a wiki is hozzáteszi, hogy: újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket.)

S hogy fokozzam még egy kicsit a kedélyeket - vigyázat, gigantikus coming out következik! - én bizony elolvasom előre a könyvek végét. Egyrészt azért, mert U.T.Á.L.O.M a mesterséges feszültségkeltést, a patikamérlegen kimért középfordulatokat, amelyek általában csak arra jók, hogy még egy kicsit tovább emeljék a vérnyomásunkat, de legtöbb esetben teljesen irrelevánsak a cselekmény szempontjából; másrészt azért, mert azt vallom, hogy ha egy könyv jól van megírva, akkor annak a végkifejlet ismeretében is jó olvasmányélménynek kell lennie. Lehet erre azt mondani, hogy szemét vagyok, mert eleve vert helyzetből indítom szegény szerzőt (önjelölt krimifenoménok kíméljenek), lehet azt, hogy elrontom a saját élvezetem (amúgy nem, elég sok könyvet élvezek végig így is), lehet azt, hogy jó-jó, de azért vannak egy csattanóra kihegyezett művek, amelyek esetében úgy normális, ha egyszer ütnek, de akkor nagyot. Az utolsó ponttal még talán-talán egyet is tudnék érteni, de hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy inkább nem. Bocs, nem tehetek róla, én ilyen vagyok, ha valami csak és kizárólag egy haj’ de nagy csattanóra van kihegyezve és amúgy semmi de semmi tartalma nincs, akkor az nekem nem kell.

Ezen a ponton természetszerű reakció az olvasó részéről hogy na de hát akkor a krimik… Ja kérem, krimi és krimi közt is van különbség. Tény és való, Columbo felügyelő másfél órás toszakodása akkor is dögunalom, ha nem tudjuk, ki a gyilkos, hát még ha tudjuk, de azért ugye nem ez az elvárt szint? Isten látja lelkem, nem vagyok egy Agatha Christie-rajongó, de a kisujjeltartós teadélutánokon nyomozgató hölgyeményhez köthető a legviccesebb anti-spoilerpara élményem – jelesül az, hogy én bizony tudtam a Tíz kicsi néger végét, mert elmondták, pontosan tudtam, ki a hunyó, mégis úgy megvezetett az írónő, hogy menet közben meggyőztem magam, hogy nem is ő lesz, tuti félreértettem anno a barátnőmet, vagy ő olvasta rosszul a könyvet… Naná, hogy az volt a gyilkos, akiről tudtam hogy ő a gyilkos. Ezt várom minden olvasott könyvtől – hogy igenis, vezessen meg, vigyen be a zavarosba, kételkedjek a saját józan eszemben, miközben olvasom. Van ám, hogy sikerül… Rowlingnak például egész jól sikerült a Kakukkszóban – hiába sejtettem nagyjából a századik oldalon, mivégre az egész gyilkosságosdi, simán elhitette velem, hogy nem is úgy van. Úgy lett.

Aztán vannak az olyan krimik - még mindig krimik - amelyeket nem azért olvas az ember lánya, hogy megtudja ki a gyilkos. A skandináv krimik nagy részében például számomra édesmindegy, hogy depis svéd egy vagy depis svéd kettő állt neki kiirtani a fél szomszédságot – a lényeg a társadalomrajz, az atmoszféra, a hideg, ami nem a bűnténytől, hanem az ábrázolt világtól kúszik fel a torkunkon. De említhetném a Dávid Veron-történeteket is, melyek szintén ízig-vérig krimik, mégis, eddig minden kötettel úgy jártam, hogy a nyomozósdinál sokkal jobban érdekelt a főhősnő csetlés-botlása a saját kis életében és a nagyvilágban, no meg a bájos Ókanizsa mindennapjai.

Direkt írok ám ennyit a krimikről, csak mert a spoilerekkel kapcsolatos beszélgetések során rendre megkapom, hogy jó, persze, a szépirodalom (amit általában olvasok) az más – és tényleg más, bár a megkülönböztetést nem arra a vezérfonalra fűzném fel, hogy valami szépirodalom-e vagy műfaji irodalom, hanem hogy cselekményközpontú-e avagy sem. Nyilvánvaló, hogy nem-cselekményközpontú művek esetében a spoiler fogalma tökéletesen értelmetlen. Elmesélhetem, mi a Mrs. Dalloway végkifejlete, de egy árva kukkot nem mondok el vele a regényről magáról, ez egyértelmű. Ugyanakkor, azt kell mondjam, a nem-cselekményközpontú művek olvasása hozzásegíthet egy olyan nézőpont kialakulásához, amellyel aztán más szemmel olvassuk a cselekményközpontú műveket is: mert hát, ha tudom, hogy ad absurdum nincs is cselekmény, akkor nyilván a megírás módjára figyelek, és nem a nemlétező cselekményre – és ha erre kondicionálom magam (értsd: sok köldöknézős bölcsészkönyvet olvasok) egy idő után már a cselekményközpontú műveket is úgy olvasom, hogy nem a (már létező) cselekményre, hanem a megírás módjára figyelek. [Hát jaj, szabadalmaztatnom kéne a receptet, nem?]

Sorolhatnám még a példákat napestig, de inkább nyergeljünk át az újraolvasás témájára, ennél jobb alkalom úgysem adódik már – mert hát a válasz a „mitől függ, hogy újraolvasunk-e valamit vagy sem?” kérdésre roppant egyszerű: attól, hogy jól van-e megírva vagy sem. Tök mindegy, hogy nem hogy a végét tudom A Gyűrűk Urának, de a fél könyvet kívülről tudnám idézni, akkor is jólesik újraolvasni, mert imádok beleveszni a világába. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a Harry Potter hetedik részének a tizedszeri olvasásra is ugyanaz lesz a vége - sajnos… - akkor is szívesen kalandozom Roxfortban még hét éven át. De mondjuk Neil Gaiman vagy Joanne Harris bármelyik könyvét is bármikor újraolvasnám a hangulatuk miatt, hiába tudom mindnek a „végét”…

…ami, ha belegondolunk, önmagában is mekkora hülyeség már? Tudom a végét? És akkor egy festménynek is „tudom a végét” ha egyszer megnéztem, és többet már nem nézem meg? Egy versnek is „tudom a végét” ha egyszer elolvastam és többé nem ízlelem a szavait? Egy zeneműnek is „tudom a végét” ha egyszer végighallgattam és többé nem hallgatom? Számomra egy regény e tekintetben semmiben nem különbözik egy verstől, egy képtől, egy daltól – nem a végkifejlet vagy egy akármilyen fordulat teszi ilyenné vagy olyanná, jóvá vagy rosszá, kedvenccé vagy élvezhetetlen fércművé, hanem az a sok-sok oldal, mondat, betű, érzés, benyomás, hangulat, szín, zene, illat és íz, ami a cím és a „vége” között van. A nagy egészet nem lehet „lelőni” azzal ha az ember lelő egy poént. Ha meg igen, akkor régen rossz – és akkor a könyv annyit sem ér, hogy a címét elolvassuk.

Többiek a témában:
Pupilla
tigi
Reea
Zenka
Bea

Csatlakozók:
Katacita