2021. november 28., vasárnap

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

Az Ainuk genealógiája - természeti erők
Nagyon régi vágyam teljesült a napokban, amikor rajongó- (és minden egyébben is) társam megajándékozott egy csillagászati távcsővel. Most tanulom az eget, az eddig meglehetősen csapongó módon megélt, ezer okból, jó pár alkalommal háttérbe szorult érdeklődést próbálom mederbe terelni, hogy tudjam is, mi az, amit látok. S közben (mert a szenvedélyek bennem folyvást összeérnek) tanulom az égre képzelt mitológiát is. Ez a sokszólamú tanulás ajándékozott meg a felismeréssel, vagy inkább úgy mondom: juttatta az eszembe Frodót, aki mikor elindult a Megyéből a barátaival, s először találkozott a Sötét Úr szolgáival, egy éjen át a tündék vendégszeretetét élvezhette. Erdőcsát falu felett, az erdőben, egy kitett, füves domboldalon – ami, lássuk be, nem hasonlít egy biztonságos, védett erődre. Holott valójában azzá vált, a tündék szeretetéből, és a csillagaik akaratából.

A tündék leültek a fűbe, és halkan beszélgettek egymással; úgy látszott, ügyet sem vetnek többé a hobbitokra. Frodó és társai beburkolóztak köpenyeikbe meg takaróikba, és mindinkább rájuk tört az álmosság. Telt-múlt az éjszaka; a völgyben kihunytak a lámpák. Pippin elaludt, párnául egy zöld kupacot választva.
Messze, a Kelet magasában felragyogott a Remmirath, a Hálós csillag, a vörös Borgil pedig, mint egy tüzesen izzó ékszer, lassan a párák fölé emelkedett. Aztán valami légáramlás minden párát elfújt, mint a fátylat, és a világ peremére támaszkodva felbukkant az Égi Kardforgató, a fényes tüszőjű Menelvagor. A tündék valamennyien dalra fakadtak. A fák alatt nagy piros fénnyel egyszerre csak fellobbant a tábortűz.
- Gyertek! – kiáltották a tündék a hobbitoknak. - Gyertek! Most már lehet beszélgetni, vigadozni!

A tündék és csillagaik... Tolkien professzor szeretett teremtményei így, ennyire pontosan laknak a világukban. Legendás hőseik, távozottjaik, nagy alapítóik fenn laknak az égen – ahogy minden mitologikus kultúra félistenei, az antik hősöktől (amilyen Herkules például) a magyarok Csaba királyfijának csillagösvényéig. És mivel a világ minden porcikájával beszélnek (hiszen beszélni tanították még a fákat is) és a világ minden porcikája beszél hozzájuk, létezésükre hatással lehet. A csillagaik oltalma alá helyezik magukat – és az oltalmas ég alatt (ahonnan ez a szoros kapcsolat elűz minden felhőt, zavaró körülményt) biztonságban érezhetik magukat. Szóval így alakul ki az a védett közeg, ahova már nem találnak oda a Fekete Lovasok, akkor sem, ha keresztülügetnek azon a tisztáson.

Earendil fénye
Itt jutott eszembe, hogy hiszen találkoztam én már ebben a mitológiában ezzel az oltalmazó képességgel, amit a világban lakás a miénknél erősebben kapcsolatokkal átszőtt rendje teremt a tündék számára. Amikor A hobbit meséjében tizenhárom törp és Bilbó először találkozik Thranduil népével, a bakacsinerdei tündékkel. Bár ott másképp alszanak ki az ünnepi lángok, másképp működik ez az egységbe rejtett védelem: a törpök legalábbis képesek megzavarni a tündék világban lakásának (éjről éjre szinte szakadatlan) ünnepét. De ez a képességek szintjét jelentheti – úgy vélem, hiába szereti a legjobban Legolas népe a csillagfényt, másképp érinti őket annak ereje, mint a nemestündéket. Gildor Ingloriont például, aki Frodót tünde-barátnak nevezve mintegy előkészíti a hobbitot arra, hogy később megkaphassa a tündék legnagyobb erejű védelmét Galadrieltől. Az üvegbe gyűjtött, zsebre tehető csillagfényt. (Persze bőven lehet, hogy a Föld és Égbolt kapcsolatának koncepciója alakult át A hobbit megjelenése és A Gyűrűk Ura születése közti időben – nem is beszélve róla, hogy ez a kapcsolat hogyan alapozódott és miként változott A Szilmarilok kozmológiájában. Hiszen a professzor igen bátran revideálta korábbi nézeteit, ha új felismerésekre tett szert – kedves vesszőparipákat hajítva tűzre, ellobbanni, ha a látomás átalakult benne.)

Melkor
Ez a szemlélet egyébként nagyon sok mitológiában jelen van ilyen, vagy olyan módon, hogy amíg a nép számára lényeges vezérlő csillagok, csillagképek ragyognak az égen, addig, alattuk biztonságban vannak. Tehát a professzor korántsem talált ki ezzel újat, de ahogy alkalmazza, azzal valóban megteremti ezt a mitológiai távlatot. Hogy értsük például: Sauron felhője, ami Gondor fölé borul a háború idején, még ezt a kapcsolatot is képes veszélybe sodorni; s hogy értsük, ez a mágikus kapocs-törési kísérlet csak halovány árnyéka annak, amivel Morgoth Bauglir (eredetileg Melkor...), a sötétség első elcsábítottja vonta árnyékba például a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatáját, az Óidőkben. Olyan halovány árnyék ez az égre varázsolt borulat, amit (mikor még nem érte el ereje teljét) valóban el lehet űzni Earendil fényének üvegbe gyűjtött párlatával. Az általam minden szeretetem ellenére, ezer okból problémásnak érzett A hobbit-filmek egyik ihletett pillanata, amikor Galadriel megtöri Sauron akaratát Dol Goldurban, és elűzi; egy olyan pillanat, amikor Jackson és csapata valami, a jelenet egészén túlmutató, lényeges elemre tapint rá. (Hogy ez a gonosz felhőzet elsősorban a napfényt takarná el, tény, de ezt inkább máshol taglalnám, amikor sorra kerül - ha valaha - a tünde-kozmológia Napot illető része. Az sem akármilyen történet...)

Elfek az éjben
Mint ahogy ihletetten került mozivászonra Samu felnézése is, Mordorból, amikor észreveszi azt a magányos csillagot, a szépséget, amihez a körülöttük gyülekező homály nem férhet hozzá. Bár egyébként egy másik mítosz-felfogás az alapja: hogy a sötétség el képes szakítani a csillagfényhez fűződő kapcsolatot, el tudja takarni – de nem semmisíti meg. Hogy ez a kapcsolat egy hobbit számára is létezik, azt semmi nem rajzolja szebben, mint ahogy Samu erőt merít belőle. Az észrevételből, a felismerésből. (Mondjuk mindehhez tudni kell, hogy a mitologikus világképek sosem különítették el szorosan az égi látványosságokat, az időjárási jelenségeket, mint a felhőzet, s a csillagos ég látványát; bár szférákat képzeltek bele, ahogy Samu is gondolja, de egynek tekintették – ezért hihette még a megszülető tudományosság is sokáig azt, hogy az üstökösök légköri jelenségek.)

Mesterséges tünde-csillagfény
Mert ha a csillagos ég kegyelméből védelmet élvezhetsz, tehát létezik egy ilyen mágikus kötelék, akkor az árnyékba vonás, a vak éjbe felhőzés is ugyanígy mágikus gesztus – miközben legalább annyira táplálkozik az alatta menetelő hordák dühéből, mint amennyire táplálja és védi azt. Ugyanúgy a Föld és Ég kapcsolata. Amiből egyébként arra juthatunk, hogy a szépségből szőtt csillag-erőd, a tündék ege alatti védelem is legalább ennyire táplálkozik abból, hogy a tündék elhiszik, és hogyan hiszik el ezt a védelmet. Talán ez a legfontosabb különbség a jelen világképe, és a mitologikus nézetek közt, hogy a hihető az egyikben nem lesz tapasztalattá úgy, mint a másikban. Tolkien professzor tündérmeséje számomra ezért - ezekért az apróságokért válik valóban mitológiává, s talán ezért nem engedem el (enged el), ahogy annyi mese már. A csillagok alatt, az ég alatt, ahol ma is járunk. Ahova fel kell tekinteni, akkor is, ha eltakarjuk, egyre jobban el, a saját sötétség-űző (de kormos felhőket termő, önpusztító) fény-mágiánkkal, amit közkeletűen elektromos közvilágításnak nevezünk...


2021. november 22., hétfő

Fodor Ákos: Gonghangok

Egyszer írtam egy teljes bejegyzést a háromszavas verséről. Tényleg igazodási pont, és nemcsak a megformálást illetően. Ritka, hogy bármit olvassak egy költőtől, valamit megpendítsen (pontosabban: hogy pendüljek tőle); még a legnagyobbaknál is vannak lélegzetnyi szünetek. Fodor Ákos nekem egyfolytában belégzés, ezért aztán nagyon óvatosan, nagyon lassan olvasom (belehalhatsz a folyamatos belégzésbe is, ha túl sok a levegő, belefulladhat az olvasás). Timi meglepett az összes könyvével, ami kapható, úgyhogy ez itt az első fecske lesz - jó ellenpontja annak, ahogy Az Ezeregyéjszaka meséit, a hét kötetet olvasom elszánt lassúsággal (s közben nagyon szeretve ezeket: mindkét olvasást is, meg a lassúságot is), az a folyam inkább kilégzés, jól kiegészítik majd egymást. (Becsúszik majd még egy s más ebbe a dualizmusba, de az sem lesz baj - sem a lassú olvasást, sem a könyveket nem fogom kevésbé szeretni bármilyen egy és mástól).



Jelentés az időm járásáról

Én derűlátó
vagyok, mert borút nézni
már nem érek rá.

Nagyon visszahúzódó ember volt. Nem járt könyvbemutatókra, olvasókkal való találkozókra, az irodalomban alig (kimondható, hogy egyáltalán nem?) menedzselte magát. Ha kértek tőle kéziratot, adott, ha nem kértek, nem nyújtózkodott megjelenésért, figyelemért. Mégis, talán a legnépszerűbb költő ma. Tudom, hogy ez lehetne szitokszó, tudom, hogy az általa mesterien művelt magyar haiku aforisztikus tömörsége okán előnyben van egy hosszúverssel szemben a tíz-szavas megosztások világában. Hogy félreérteni legalább annyira könnyű nem egy gyöngyszemét, mint kultúra-fújta embernek megérteni, de akkor is, az elterjedtsége ugyanúgy unikális, mint a költészete maga.

Emléktáblácska

Életszerű, ha
elpusztul egy temető.
Tanult valamit.

Szeretem, ahogy az özvegye, Podonyi Hedvig beszél róla. Érzik ez a haikuba is becsomagolt „tanult valamit”. Azt mondja, Fodor Ákos azért nem lehetett társasági ember, mert annyira intenzíven volt jelen a kapcsolataiban, párbeszédeiben, hogy soha nem tanult meg több emberre egyszerre figyelni úgy, ahogy ő szeretett figyelni. Azt hiszem az észrevételeken, rácsodálkozásokon, megpendüléseken alapuló költészetének is ez az egyik titka, az „ahogy szeretett” figyelem. S hogy a szavakra, a nyelvbe kényszerült jelentésre legalább ennyire, és ugyanígy figyelt, számtalanszor rácsodálkozott, pendült tőle – ez tette költővé. Azt mondja Podonyi Hedvig: nem voltak előítéletei. Egyszer végiggondoltam ezt, Hamvas Béla Szilvesztere kapcsán, a csodálkozást, ami hidegvérnek tűnik... Nem is nagyon lehettek, mert aki igy csodálkozik, nem is ér arra rá, hogy előítéleteket gyártson.

A második eljövetelre váróknak

- Ide, mégegyszer?

Olykor tényleg elragadó a tömörsége ennek az általa művelt haiku-rokonnak, mert a japán forma (Basho óta elég szigorú, vers-egészre kötelezően alkalmazott) szabályrendszere helyett tényleg megalkot egy általunk is befogadható asszociációs hálót a vers köré, ahol kedvedre (írnám, de inkább a költő pontos vezetésével, az általa felkínált gondolat-utakon) bóklászhatsz. Ha létezik forma-adaptáció, ebben a tekintetben igazán teljes értékűt alkotott. Holott tudta különben az eredeti követelményeket is, nem európai szinten:

Most
       hommage a Basho

a csendes égen
felhőhajók úszkálnak:
se harc, se verseny

...szóval pontosan tudta, hogyan-mitől működik a klasszikus haiku, s ha kedve tartotta, bele tudott helyezkedni a hangba. Úgy is, hogy nálunk hiányzik az a közös, évezredek óta bokrosított, ellentmondásosságában is valahol koherens jelképi „szövegkörnyezet”, amire a mai japán művészete – a popkultúráig bezárólag – ugyanúgy ösztönösen hivatkozik. Úgy is, hogy (ahogy mondani szoktam) magyarul nincs, vagy nincs túl sok egyetlen szóval kifejezhető (és ezer másikat, egész gondolatbirodalmakat a jelentésbe vonó) metaforikus alapegység, mint például a „hulló szirom lelkiállapot”. És amikor a szavak többszörösét használja, akkor is képes megőrizni ezt az eszelős tömörséget, hogy egyetlen vesszőt sem hagyhatsz ki a látomásából, ami önmagán túlmutatóan jelent.

Töredék a teljességről

s mikor szilaj-durcás kis melle
tenyerembe szelídült
és egész teste (mindent feledve,
amitől béna, vagy feszült
az ember fia-lánya)
boldogan oldódva megáradt
és minden porcikája
igent mondott minden porcikámra:
meghalt a Bűn s társa, a Bűnbocsánat.
       Egyesítve Holdat s Napot:
       betöltött és befogadott

A GONG csodálatos hangszer, mert az alig hallhatótól a testes hangig ezerféle megszólalásra képes. Csodálatos és nem egyszerű hangszer, mert egyetlen esélye van, abban kell megtalálja a teljességgel pillanatba illő együttzengést. Örülnék, ha alkatom és működésem valamelyest GONG-szerűnek bizonyulna – a többi: játékosaimon múlik írta utószavában a költő. Köszönöm, hogy játszani tanulhatok. Rajta. Tőle.

2021. november 10., szerda

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Ez egy nagyon egyszerűen fogalmazott, mégis szellemes, jó példákkal, jól elkapott képekkel operáló szöveg – írnám, hogy szerelmes levél a fákhoz, de annál jóval több. Egy szemlélet gyermeke, ami az írójában hosszú évek folyamán alakult ki (alakult át). De tökéletesen alkalmas arra, hogy az elolvasása után bárki másképp tekintsen a lassú élet hatalmas, vagy apró lényeire; hogy elkezdje látni a fákat. Úgy, ahogy Peter Wohlleben, és szerintem még számos társa, akinek a gondjaira bíztak ligetet, erdőt, életteret – azt a csodát, ami (sajnos, vagy sem) mára szinte mindenhol kulturtáj, ugyanúgy gondozást és beavatkozást igényel, mint minden, amihez időközben hozzányúltunk. Ugyanúgy termőterület, a ritka kivételektől eltekintve, amelyek szigetszerűen ékelődnek az általunk erdőnek tekintett, kitermelés-központú világunkba. Ezek a „szigetek”, nagyon lassan újraalakuló „őserdők” izgatják a szerzőt, aki tulajdonképpen az úgy hagyás szószólója; nagyon szeretem, ahogy lelkesedik a magát amúgy tényleg nálunk jobban szabályozó valódi erdő gondolatáért.

Mert olyan viszonyokat vesz észre (vagy tár elénk, közérthető formában), amiket nem feltételeznénk egy növényről sem. Az „én” kis bükkjeim már legalább 80 éve várakoznak 200 éves anyafáik alatt. Emberi léptékre átszámítva ez 40 évnek felelne meg. Nincs kizárva, hogy a törpéknek további két évszázadot kell még ellenniük, mire végre rájuk kerül a sor. Igaz, a várakozás ideje megédesül. Gyökereiken keresztül az anyafák kapcsolatba lépnek velük, és ellátják őket cukorral, meg egyéb szükséges tápanyaggal. Mondhatjuk úgy is: szoptatják a facsemetéket. Az ivadékgondozás gondolata, a fajon belüli kooperáció, együttműködés, csoportos együttélés a növénnyel kapcsolatban nem, csak az állatvilágban vált természetessé a számunkra, és a könyv tele van azokkal a tapasztalt példákkal, amik felmutathatják: a növények rendkívül lassú életében ezek az egymás felé tett gesztusok ugyanúgy jelen lehetnek. Nagyon hosszan sorolhatnám az érthetően fogalmazott, remek példákat – tényleg szemléletformáló ereje van, ha elhisszük az írónak, amit tapasztalt, akkor is, ha az időnkénti szaklektori hozzáfűzések azért árnyalják a képet, jelezve: Wohlleben átalakult szemléletén – amit rendszeresen a jelen tudományos kutatásainak eredményeivel igazol – azért nyilván nagyon sok pontosítani való akad még.

Mégis, ez a szemléletváltás ennek a könyvnek a legnagyobb ajándéka. Hiszen azért korántsem arról van szó, hogy valaki az erdő, mint tudatos, a világra (elképesztően lassan, de) számos módon reagáló, minimum állati szinten tudatos organizmus (úgymond) hívőjévé vált, és ebből a pozícióból igét hirdet. Az állításai javát a jelen kutatási eredmények bőven igazolják, és a kép, amit ezek együtt-látásával fest, bőven benne marad a tudományos szemlélet szabályrendszerén belül. Ahogyan lát az továbbra is az összegyűjthető tudás emberének logikus megközelítése – pont egy korábbi szemlélet maradványait gyomlálja ki ebből az összképből, amely a törzsfejlődést jobban kőbe vésett, szigorúbb határokkal képzelte, és csúcsára képzelte az embert, mint a létezés egyfajta megkoronázását, az összes ebből kifolyó következménnyel. Ha szigorúan nézem, a lelkesedés látható jelei ellenére (amik időnként tényleg előrerohantathatják egy-egy gondolatmenetét) ez a szemléletváltás komolyabban tudományos szemléletet eredményez, mint a közkeletű (például tanított) hozzáállásunk a fákhoz.

Más kérdés, hogy ezzel a szemlélettel eddig csak költőibb, érzékenyebb formában találkoztam – s ez a valódi öröm oka, hogy ez a maradék nélkül higgadt, megfigyelésen és tapasztalatok leszűrésén alapuló paradigma odabeszél a hiteimhez is. Amit Hamvas Béla fákkal kapcsolatos esszéiben szerettem meg, amit Tolkien professzor oly sok fákhoz írt himnusza is tartalmaz (s most nem – nem elsősorban – az entek tényleg antropomorf megjelenítésére, hanem leginkább Niggle fájára gondolok). Hatalmas öröm volt, hogy érzés és tudomás így találkozhat. Már csak azért is, mert pontosan meg sem fogalmazható módon vonzanak mindmáig a fák, az első, emlékeimben őrzött gyermekkori élmény óta, mikor Rácalmáson, a legnagyobb nyárban egy hatalmas gesztenyefa árnyékába fektetett aludni engem és társaim az óvónénink. Sose felejtem el azt a félálomban átélt rácsodálkozást a bennünket óvó, gyengéd, illatot suttogó erőre. Az erdőben tett séta szükséglet lett... Személy szerint az a véleményem, hogy a fák vibráló nyelvi koktélja az egyik oka annak, amiért annyira jól érezzük magunkat az erdőkben. Legalábbis az érintetlen erdőkben. Kirándulók, akik területem egyik régi lomboserdő-rezervátumát felkeresték, újra meg újra arról számoltak be, hogy boldogság tölti el őket, és valósággal otthon érzik magukat az erdőben. Vissza kéne találni ide, amíg még lehetséges, minél több embertársamnak. Gyógyulnunk kell, a világot uraló álmokból – hátha megtanulhatjuk a fáktól, minek vagyunk még mindig maradék nélkül a részei.

Kiadó: Park Könyvkiadó
Fordította: Balázs István

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...