2014. április 29., kedd

Benyák Zoltán: Ars Fatalis – A végzet játszmája



Mielőtt elolvastam a könyvet, az ég adta világon semmit nem tudtam a szerzőről, ami így utólag visszagondolva elég furcsa – főleg, mert Benyák Zoltán utolsó két műve (az Ars Fatalis és Az idő bolondjai) tavaly végigturnézták a fél (könyves)blogvilágot. Nekem mégis átsiklott a tekintetem felettük, könnyen elképzelhető, hogy azért, mert tudat alatt besoroltam az írót a fiatal, kvázi-magánkiadásban könyveket kiadogató lelkes szerzők közé, akiknek műveit inkább kerülöm (csúnya előítélet, tudom). Hogy az Ars Fatalis mégis az olvasmányaim közé keveredett, arról a borító hollója, az izgalmasan misztikus fülszöveg (komolyan, ma már az számít izgalmasnak, ha egy fülszöveg semmit nem árul el) és egy kedves felajánlás tehet. Az már csak az olvasás után derült ki számomra, hogy a szerző korántsem önjelölt sikerszerző (pláne nem kezdő), hanem vérprofi, akinek előbb Jonathan Cross álnéven, majd saját nevén is jó néhány regénye jelent már meg. Ugyanakkor – bármily furcsa is – igazából örülök, hogy semmit nem tudtam sem szerzőről, sem könyvről korábban, hisz így tudott csak igazán nagy meglepetést okozni – kevés, ha azt írom, hatalmas pozitív csalódás volt.

Kevés, mert meg sem közelíti azt a csodát, ami a lapokból árad – az a fajta könyv ez, ami látszólag teljesen átlagosan (még kissé lassan is…) indul, látszólag semmi különös, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy belevesztél, de úgy istenesen. Beránt a saját világába, feledtet mindent, ami kívül esik azon, feledtet egyéb olvasmányokat (eszedbe sem jut hasonlítgatni, mintákat keresni), feledteti a körülményeket. (Pestiesen szólva marha nagy szerencsém volt vele – igen erős atmoszférájával még a kínzó fogfájást és a szájsebészet utáni nem kissé trágya állapotot is feledtette, amiért örökké hálás leszek.) S mindezt nem valamiféle posztmodern trükközéssel, elvetemült fantáziavilággal vagy túlzottan csavaros cselekménnyel éri el, hanem egész egyszerűen borzongatóan jó stílusával.

Persze van itt misztikum, jócskán, rejtélyek, versenyfutás egy gyilkossal, nyomozás, egy kis szerelmi szál, de korántsem ez a lényeg – számomra legalábbis nem – hanem az a mágikus-mitikus atmoszféra, ami csak úgy árad a lapokból. Ami leginkább tán tényleg Carlos Ruiz Zafon műveihez hasonlítható – azzal együtt, hogy ez azért messze nem olyan csavaros, s tán nem is annyira mély, ellenben még többet bíz az olvasóra. És olyan gondolatokat ébreszt, melyek valóban ott maradnak az olvasóval az utolsó lapok után is – és még sokáig… Gondolatok sorsról, végzetről, szerencséről, szerelemről, determinációról, kiszámíthatóságról és váratlanról; arról, mi végre is vagyunk a világon és vajon miért „történik” velünk nap nap után ez az életnek nevezett valami pont úgy, ahogy…

Azt írtam, sokat bíz az olvasóra – nos, ez így nem is pontos. Mindent az olvasóra bíz. Ránk bízza, hogyan olvassuk Anton Pal, a gondtalan világcsavargó történetét. Olvashatjuk úgy, mint egy egyszerű fantasy-t, melynek végén a főhős egyfajta igazságot szolgáltat – vagy akár úgy is, mint egy bibliai és filozófiai áthallásokkal jócskán telipakolt megváltás-történetet. Hogy vajon tényleg rajtunk áll-e, hogy melyik utat választjuk, vagy valamiféle misztikus erő dönt, amikor kézbe vesszük a kötetet – na, például ilyesféle kérdések merülnek fel olvasás után…

Direkt nem írok a történetről és a szereplőkről, egyfelől, mert nem szeretném azok előtt lelőni a poénokat, akik még nem olvasták (és nem futottak bele olyan cikkbe, melynek írója nem volt tapintatos), másfelől mert bármiféle rövid összefoglalás és ízelítő könnyen tévútra visz. Mert látszólag tényleg annyira banális az egész: egy gyökértelen csavargó, egy újra meg újra felbukkanó gyönyörű fiatal nő, egy márványból fakadó rózsa egy párizsi vasútállomáson, egy őrültekházába zárt fekete-fehér testvérpár, egy üveggolyó, mely a leglehetetlenebb, mégis leginkább „csodálatos” helyszínen bukkan fel – most őszintén, hogy lehet ebből épkézláb, mi több, filozofikus regényt kihozni? Hát így… 

„Isten hozott a közös mesénkben” – írta a szerző a kötetbe, én pedig nem tudom eléggé megköszönni, hogy meghívott ebbe a mesébe. Nem is a könyv sorai telepednek az olvasóra, sokkal inkább az olvasó ragad benne a mesében – egy mesében, melyet ki tudja hol, ki tudja, kik írnak, miféle sorskönyvekbe. S hogy a csoda, a szerencse, a szerelem, az ihlet léteznek-e – azt hiszem, ez csak rajtunk áll. Ha bezárjuk az ajtót előttük, akkor nem. Ám ha kitárjuk, és el tudjuk fogadni őket, amikor jönnek, akkor bizony léteznek.


Kiadó: Grafoman
 

2014. április 26., szombat

Cirque Éloize: iD - 2014. április 22, Budapest Aréna



Úgy hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az újcirkusz, mint színpadi műfaj, szépen lassan nálunk is utat talál magának – az elmúlt évek Trafó-beli kísérletező, alternatív előadásai és a Cirque du Soleil Arénát megtöltő gigashow-i után úgy egy éve eljutottunk oda, hogy van már saját újcirkuszi társulatunk és egy szezonban több neves fellépőt is idecsábít a nézői igény egy-egy vendégszereplésre. Aminek mi, újcirkusz-rajongók nem örülhetünk eléggé. Legutóbb például a Cirque du Soleil „kistestvérének” számító – egyébiránt a Müpa újcirkusz-sorozatát a tavalyi évben Cirkopolis című darabjukkal megnyitó – világhírű Cirque Éloize társulatának előadását csodálhattuk (szó szerint) a Papp László Budapest Arénában.

Muszáj bevallanom, hogy engem az előzetes hírverés bizony kissé felültetett – mást vártam. Lehet, hogy a világhír és a „másik” show-cirkuszban érdekelt együttes miatt, vagy az Aréna miatt, vagy a látványelemekre kihegyezett video-ízelítők miatt, de meg voltam róla győződve, hogy én itt egy agyontechnikázott, a teret és a lehetőségeket maximálisan kihasználó, csili-vili show-t fogok látni. Ehhez képest gyakorlatilag ugyanazt a mozgásszínházi előadást kaptuk, mint amit például a Finzi Pasca Társulat vagy (természetesen a körítést illetően visszafogottabb formában) a Recirquel pakolt elénk a Müpában. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy nem volt jó, vagy hogy csalódtam – csak másra számítottam. De ez legyen az én bajom.

Persze nehéz is pontosan belőni, mire számítson az ember, hisz a Cirque Éloize több szempontból egyfajta „köztes” állapotot testesít meg – már kinőtték a kis- és közepes méretű színpadokat, de még nem igazán képesek megtölteni arénákat (sajnos itt is jó ha félházzal ment az előadás). Már nem a „színház”, a színpadi játék, nem is az egyéni teljesítmény az elsődleges, hanem a dinamika, az együttmozgások által keltett hatás, az energia, a trükközés; de még nem „viszi el” a hátán az előadást pusztán a „show”. Maga a társulat jó húsz éve, 1993-ban alakult (illetve hát „vált ki” a Cirque du Soleil istállóból), alapítói közt az iD rendezőjével, Jeannot Painchaud-val és azzal a Julie Hamelinnel, aki később Daniele Finzi Pasca feleségeként alapított saját együttest férjével – s hogy még egyet csavarjunk a történeten, Finzi Pasca maga is rendezett a Cirque Éloize-nak. Láthatjuk hát: igazából az újcirkusz „A-ligájában” nagyjából ugyanazok a főszereplők (egyelőre), szinte mindegy, épp melyik előadást nézzük, a vízió jó eséllyel ugyanarról a tőről fakad – leginkább csak a körítés változik.


Az iD esetében e körítés például valami olyasmi, ami még nem volt: igazi nagyvárosi, utcai cirkusz. A némiképp a West Side Story-ra hajazó kerettörténet szerint két rivális banda utcai „harcába” nyerhetünk bepillantást, akik egy területen, telegraffitizett tűzfalak árnyékában keresik a helyüket, a céljaikat, a szerelmeiket, önmagukat. Ha van mélyebb értelme a címnek, akkor ezen a tájékon kell keresni – az önazonosság, az identitás megtalálása, definiálása, a „milyen utcai törvényekhez képest határozom meg önmagam” nagyon is mai, nagyon is érvényes kérdését járjuk körül. Hozzáteszem, ez nem az az előadás, ami feltétlen „továbbgondolást” igényel – ez itt a meztelen, hamisítatlan szórakoztatás.

A városi utca és a városi történet persze a mozgásformák terén is újítást igényel: a klasszikus táncos-, akrobatikus-, légtornász-elemek mellé breaktánc, görkorcsolyás és biciklis trükkök, ugrókötéllel előadott elképesztő mutatványok és egy félelmetesen látványos, konkrétan hihetetlen csoportos trambulinozás társul. Bár tán pontosabb lenne azt mondani, utóbbiak mellé társulnak a klasszikus elemek – az előadás gerincét adó utcai mozgásformák dinamikáját, erejét, kirobbanó energiáját ellenpontozzák a meg-megcsillanó líraibb, visszafogottabb betétek. Melyek azért itt-ott újrafogalmazásra kerülnek: a lélegzetelállítóan szép és kecses légtornász-hölgy például a rivális banda görkoris utcagyerekében lel párra – táncuk megindító példája az ellentétek vonzásának.

Bandatáncok, break, görkori, bicikli, ugrókötél – már a puszta felsorolásból is látszik, hogy ez azért kicsit más, mint az eddigiek. Fel is vethető a kérdés: vajon ezen sportos mozgásoknak helyük van a színpadon? Nekem elsőre legalábbis fura volt látni, ám nagyon hamar elkapott a ritmus, vitt magával az előadás. S jobban belegondolva: tán nem az újcirkusz, mint önmagában is folyamatosan kísérletező „határműfaj” a legalkalmasabb arra, hogy ezeket a látszólag „színpadidegen” mozgásművészeti formákat is beemelje a színpadra? Persze ezen kérdések zömmel utólag fogalmazódnak meg, az előadás alatt leginkább csak leesett állal csodáltuk az artistákat (és a fantasztikusan látványos vetítést a mozgó díszletre). Jó volt látni – egy újabb, igen markáns szín került fel az újcirkusz-palettára. Kíváncsian várom, a jövőben milyen árnyalatokkal gazdagodik még ez a paletta.


2014. április 23., szerda

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok



Sofi Oksanen írja könyve kvázi-utószavában, hogy a főszereplő után kutatva, régi történelmi tárgyú cikkeket olvasva talált rá egy férfi történetére, aki egész életét egy jól megrajzolt, gondosan felépített hazug önkép köré építette – „…és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon, amely hazugságra épült”. Ha egy mondattal kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám, ez az élethazugságok könyve. Hazug érzelmek, hazug kapcsolatok, eltitkolt-megtagadott életek, meghamisított múlt könyve. Olyan hazugságoké, melyek át- meg átszövik ennek az egész kelet-közép-európai térségnek az utóbbi hetven-nyolcvan évét. Oksanen bátor, nagyon bátor – miként tervezett tetralógiája korábbi köteteiben, a Tisztogatásban és a Sztálin teheneiben, ezúttal is okosan és húsbavágó erővel ábrázolja a magánélet és a történelem összefonódását, a családi-baráti kapcsolatokba is beszűrődő politikát, az élet minden területét átszövő képmutatáshálót. Ily módon könnyedén nyitja az ábrázolt családi és emberi tragédiákat társadalmi méretűvé, és tár elénk egy rém kellemetlen képet a közelmúltról, mely lehetne akár a sajátunk is.

A regény három főszereplőjével a negyvenes évek elején, a német megszállás napjaiban találkozunk először. Roland lánglelkű szabadságharcos, aki az erdőben bujkálva küzd a szabad Észtországért, gyűlöli a kommunistákat, kiknek bűneit gondosan dokumentálja naplójában – hogy egyszer majd nála tehetségesebb tollforgatók felhasználhassák, amikor leleplezik a szovjetek bűneit. Unokafivére, Edgar, a család kedvence követi Rolandot az ellenállásba, míg el nem jön a német megszállás, és rá nem ébred: sokkal jobban jár, ha az aktuális urakhoz dörgölőzik. Eme képességét aztán olyannyira tökélyre fejleszti, hogy egyáltalán nem csodálkozunk, amikor a világháború idejéből a hatvanas évekbe ugorván a szovjethatalom lelkes kiszolgálójaként látjuk viszont. Az ő felesége a magányos Juudit, kinek házassága csak kirakat, férjéhez soha nem volt semmi köze, annak távolléte sokkal inkább örömmel tölti el, mint aggodalommal. És ott a negyedik kulcsszereplő, Rosalie, akinek alakja és sorsa az egész kötetre árnyékot vet.

A regény szerkezete mesteri: Oksanen a különböző idősíkok közt ugrálva, különböző nézőpontkaraktereket követve tár elénk emléktöredékeket, igaznak vélt valóságmozaikokat, melyek csak az utolsó lapokon állnak össze – de akkor félelmetes és gyűlöletes egészet alkotnak. Közben persze folyamatosan csepegtet elénk információmorzsákat, melyekből akár összeállíthatjuk a saját képünket – a direkt elhallgatások, történethamisítások közepette lehetséges út az izgalmas nyomozás azután, vajon mi is történt, ugyanakkor ebben a könyvben legkevésbé a történet a fontos.

Sokkal fontosabb a szereplők által bejárt út. Edgaré, a tipikus köpönyegforgatóé, aki minden rendszerben hamar odaküzdi magát a hatalom küszöbéhez, aki bárkit és bármit feláldoz, elárul, bármilyen ideológiát magáévá tesz néhány aprócska előnyért. Ő a megtestesült önzés, elvtelen, lelketlen, csak a saját túlélésével törődő alak, aki oly tökéletessé formálja élethazugságait, hogy a végére maga is elhiszi, amit mutatni akar. És amit leír. Ő az a „győztes”, aki a történelmet írja. Ír a németeknek, ír a szovjeteknek. A kommunisták bűneivel éppúgy köteteket tud megtölteni, mint a fasisztákkal kollaboráló észt árulókéval. Mindkettőt vakhittel és ideológiával vastagon átitatva. Tökéletes kiszolgálója a rendnek. S hogy épp egy rokon, egykori barát, ismerős sosem volt bűneit állítja az olvasó elé, gondosan kiforgatva? Neki ez már a valóság. Ahogy a háborús években nyomtalanul eltűnt Roland naplója is könnyedén alakul át a kezei között a kommunisták bűneit listázó emlékiratból egy fasisztabérenc észt katona gyilkosságainak krónikájává.

Bár Edgar a középpont, nem kevésbé fontos Juudit útja – Oksanen karakteres női szereplői közül is kiemelkedik összetettségével. Nehéz szeretni őt – a többieket sem könnyű – mégis, az olvasó ösztönösen szimpatizálna a férje által elhanyagolt, hazug házasság rabságában vergődő fiatal nővel. Aki felettébb szokatlan módon látszólag igaz szerelem útján köt ki egy megszálló német katonatiszt mellett. Eszébe sem jut a kollaborálás, fütyül ő ideológiákra, fütyülne a háborúra is, ha tehetné, egyszerűen szerelmes – mégis elárulja azt is, akit szeret, amikor megjelenik nála Roland, és a segítségét követeli. Hogy miért? Meggyőződésből, a családi kötelékek miatt, vagy az elvesztett Rosalie emléke miatt – megfejthetetlen. Ahogy – látszólag – az is, miért tér vissza mindezek után a férjéhez, és miért látjuk viszont a hatvanas években alkoholista, beteg, követelőző nőstényként, aki csupán árnyéka önmagának. Igazi tragédiája kirakósként áll össze és az elevenünkbe mar: Juudit a legélőbb példa arra, hogyan teszi tönkre a történelem az embert.

Oksanennek sikerült megugrani a saját maga által állított mércét: a Mikor eltűntek a galambok eddigi legjobb, legösszetettebb könyve, mely nem csupán Észtország (vagy bármely posztszovjet állam) közelmúltjának bátor megidézése, hanem olyan egyetemes érvényű emberi történet, amilyet nem lehet eleget írni (és olvasni). Egyéni és társadalmi szinten egyaránt fontos, megkerülhetetlen kérdéseket tesz fel: hazugságról, árulásról, megalkuvásról, önfeladásról. Nem kellemes, ám szükséges (lenne) szembenéznünk velük.


Kiadó: Scolar
Fordító: Bába Laura

2014. április 20., vasárnap

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig



Bridget Jones harmadik kalandját messze megelőzte a híre: amikor tavaly, jó tizenöt évvel az első két rész megjelenése után felröppent a hír, hogy jön a folytatás, az olvasók egy része elszörnyedt, más része rókabőrt kiáltott, megint más része epekedve várta a jól ismert szingli újabb csetlés-botlásait a randizás terepén. Azzal a hírrel már nem igazán tudtak mit kezdeni, hogy Bridgetünk bizony az elmúlt évek során idősebb lett – épp annyi évvel, amennyi eltelt. Márpedig egy ötvenegy éves – isten ments, hogy középkorúnak nevezzük – hölgyemény romantikus kalandozásairól sokkal kevesebben szeretn(én)ek olvasni, mint egy harmincöt éves szingliéről. És akkor még hátra volt az igazán nagy bomba…

Tavaly egy – ha jól emlékszem, szeptemberi – napon majd’ felrobbant az internet a hírre: Mark Darcy halott. Igen, Mr. Tökéletes, aki úgy szerette Bridgetet, ahogy van, nincs többé. Ami, valljuk be, valóban sokkoló, ám ha jól belegondolunk, szükséges fordulat, mi több, az egyetlen elfogadható fordulat, ami visszatereli Bridgetet a randizás terepére. Mert hát most őszintén, a második rész haj’de romantikus „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezése után hogy lehetne folytatni? Bridget és Mark rózsaszínű felhőkkel pettyezett közös élete maximum néhány DVD extra erejéig érdekes, egy könyvet megtölteni vele nem lehet, a válás pedig nem opció. Már csak azért sem, mert ha Mark Darcy ott van valahol a képben, akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy újra egymás karjaiban kössenek ki. Ez a fájdalmas lépés volt az egyetlen, ami a szememben úgymond legitimálta a folytatást – így legalább az esély megvolt rá, hogy ne teljesen ugyanazt olvassuk. (Más kérdés, hogy Colin Firth „hiánya” a filmváltozat létjogosultságát alapjában kérdőjelezi meg.) 

Bridget tehát egyedül van, immáron négy éve neveli két tündéri kisgyerekét, Billy-t és Mabelt (két miniatűr Mark Darcy) és szép lassan begubózik. Egyfelől teljesen érthető, másfelől nyilván véget kell vetni neki – jönnek is a jó barátok, akik épp olyan lököttek, ám szerethetők, mint régen, hogy visszatereljék a húspiacra. Ami ötvenévesen még nagyobb megrázkódtatás, mint másfél évtizede volt – s nem csak Bridget kora miatt, hanem az időközben életünk számos területét gyakorlatilag teljesen átformáló technika miatt is. Hisz hol ismerkednek manapság az emberek? Bárokban? Ugyan! Munkahelyen? Csak-csak, de hát Bridgetnek olyan nincs. Az ismerősök által szervezett „tuti partikat” meg hagyjuk, így is eléggé bicskanyitogató, hogy vannak „barátok” akik nem átallanak még egy özvegyre is megjegyzéseket tenni, amiért nem talált még újabb pasit. Marad a net. Igen ám, de emlékszünk jól, mekkora technikai analfabéta Bridget. Képzeljék csak el, mi történik, ha ez a tömény szerencsétlenség, aki még a videó programozását sem volt képes két kötet során megtanulni, beszabadul a netes társkeresők, a twitter, az okostelefon világába! A szörnyülködéssel elegy kacagás legalábbis garantált, bár olykor azért felmerült bennem, hogy az ördögbe tudja Bridge életben tartani a két gyerekét a modern világban, ha valóban ennyire esetlen.

De életben tartja őket, és ez a legfontosabb. Bár a regény középpontjában Bridget párkeresése áll, a kötet legjobban eltalált részei a gyerekekről és a boldog családi életről (avagy annak hiányáról) szólók. Noha kezdettől rém érdekesnek találtam a kiindulópontot (tán nem túlzás azt mondani, hogy emiatt olvastam el), tartottam tőle, hogy mit is kezd Fielding Mark halálával – hogy az a csacska, ostobácska, vicces hangnem, ami Bridget Jones sajátja (és ami azóta valóban popkulturális jelenség lett, megfosztani tőle a főhőst igazi öngól lett volna) hogy bír el a gyásszal. Mert legyen bármekkora komika Bridget, van, amit nem lehet elviccelni. Ugyanakkor azt is reméltem, hogy a könyv nem csap át a Mr. Tökéletest sirató, megható-romantikus nyálregénybe. Nos, nem hittem volna, hogy ilyet valaha leírok, de Helen Fielding ezt a részét tökéletesen oldotta meg – Bridgetnek van két gyereke, akikről gondoskodnia kell. Nem eshet szét. Ennyi. És ettől lesz annyira életszerű, hogy az néha fáj. Mert olyan kis esetlenül és mégis annyira elszántan próbálja tartani magát és elfojtani a bánatát, ahogy valószínűleg mindenki tenné hasonló helyzetben. Mert a kölyköknek enni kell adni, a fejükről le kell hámozni a tetveket, a leckének el kell készülni, és ez egyszerűen nem engedi meg, hogy az ember szétessen és vinnyogó kisbabaként dagonyázzon a gyászban. Pedig természetes része kéne legyen ez is a folyamatnak, ami a továbblépéshez kell – egy ponton el is jön az összeomlás, de szerencsére akkor már kéznél a váll, amin sírni lehet.

Sokfelől érte és valószínűleg még éri is támadás a regényt – s nem csak azért, mert Fielding kiírta a legszimpatikusabb szereplőt. Egyesek nehezményezik, hogy Bridget nem változott semmit egykori önmagához képest – valóban nem túl sokat, de a lényeges dolgokban helytáll, és most őszintén: nem azért szeretjük, mert olyan, amilyen? Egy megkomolyodott, önmagából kifordult Bridgetről vajon szívesebben olvasnánk? Akadt, akinek szúrta a szemét Bridget meglehetős gondtalansága, már ami az anyagiakat és az életszínvonalát illeti – hát, olvasás közben nekem is bökte a csőröm, hogy de jó dolga van ennek a nőnek: nem kell dolgoznia, egész nap otthon olvasgathatja a magazinjait (írogat valami forgatókönyvet, de csak amúgy Bridgetesen), van gyerekcsősze, bejárónője, a kölykök magániskolába járnak és láthatóan nem esik nehezére dobálózni a többszáz fontokkal csak úgy. De hát tudjuk, hogy egy gazdag és menő ügyvéd hagyta őt özvegyen, aki gondos apához méltón jó előre bebiztosította családja jövőjét – így aztán ez esetben az lenne a hiteltelen, ha Bridget hirtelen anyagi gondokkal küzdene. Mások az írónő szemére vetik, hogy főhőse bőven középkorú létére „felháborítóan” sok gondolatot pazarol a szexre – itt azért vissza kell fognom magam, hogy ne írjak semmi sértőt, de most komolyan, a huszonegyedik században még téma, hogy ki mennyi idősen milyen intenzíven élhet nemi életet? Megint mások egyenesen azt sérelmezik, hogy Bridget új életet akar kezdeni, és ha már elvesztette Mr. Tökéletest, nekiáll, hogy felkutassa a második Mr. Tökéletest – mintha azt várnák, hogy tisztes özvegyasszonyhoz méltón örökre feketében járjon és sirassa az elveszett boldogságot…

A Bridget Jones naplója a maga korában forradalmi jelentőségű mű volt – nem csupán útjára indított egy divathullámot, de hivatkozási alap lett, egy létező társadalmi jelenség leképezése, számos fiatal nő „bibliája” és egy egész szingli-korosztály úgymond „mentőöve”. A Bolondulásig alcímet viselő harmadik rész vetette hullám valószínűleg elmarad ettől, noha nem kevésbé jelentős a mondanivalója: Soha ne add fel! Ez az újrakezdések könyve, ami megmutatja, hogy teljesen mindegy, hogy elszálltak az évek, hogy a lehető legkegyetlenebb módon elvették tőlünk a boldogság lehetőségét, hogy úgy érezzük, a kénköves poklot járjuk nap mint nap amikor az üres ágyra nézünk, mindig van tovább. És ez sokkal, de sokkal több, mint a női magazinok trendi cikkei arról, hogy „az ötven az új harminc”. Mert nem csak erről szól. Nem csak korokról, botoxról, fiatal, lélegzetelállító testű fiatal fiúkról és neten rendelt ruhákról, hanem valós tragédiák feldolgozásáról és a továbblépésről. És arról – még mindig – hogy a boldogság mindenkinek kijár: legyen bár harminc vagy ötven, sovány vagy kerek, okos vagy hebrencs, szingli vagy özvegy, anyuka vagy harcos feminista. 

(És bár nem szeretném lelőni a poént, ezért szigorúan név nélkül, de annyit mondhatok, ha a filmstúdiók istenei is úgy akarják, Fielding még a Colin Firth nélküli filmváltozat sokkjáért is kárpótol minket egy picit – de csitt, én nem mondtam semmit!)


Kiadó: Európa
Fordító: Sóvágó Katalin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...