2015. december 31., csütörtök

Szilveszteri köszöntő

Ma este biztosan szórják megint az állataink halálra ijesztő petárdákat szerte az utcákon, tucatjával nyílnak majd a kisebb-nagyobb tűzijátékok rózsái az éjszakába. Borzasztóan idegesítő szokás, avagy a legmúlandóbb szépség, amiben gyönyörködhet az ablakából a pezsgőt szorongató, új évet köszöntő mámor – ez nem feltétlenül nézőpont kérdése, bár nekünk ez is, az is, hiszen szegény macskánk majd végigrettegi megint, amíg mi két nyugtató simogatás közt erkélytől ablakig futkározunk a fények játékai után kapdosva. 

Elgondolkodtam ezen, az egykor megkezdett gondolatmenet, a gondolkodásmódunkban nyakon csíphető mítoszi „logika” mentén. A tűz ünnepe a kezdetektől az ártó szellemekhez kapcsolódott, s mindig kétféleképpen: egyrészt elriasztva, s mélyebb rétegében mintegy magunkra híva azt – hogy a létre kiszabott fegyverzaj: a petárdák durrogó puskalövései, a létet borító láng fénye, a létet pusztító robbanás villanása-hangja viszonylag ártalmatlanul érkezzen az életbe. Ugyanaz a „démonetetés” ez, amely a mítoszi áldozatra alapjában jellemző: megidézzük a mennydörgést, és neki adjuk az ijedelmünket, amit bennünk felébreszt. Teljesen ugyanaz a rituálé – viszont minden tudatosság nélkül.

Mert előbb a hit, aztán a tudat kijelentette: a létezés mítoszok és egyéb hitrendszerek által leképezett fele egyszerűen nem létezik. Nincs. Jobb esetben egymás szórakoztatására kitalált mese, rosszabb esetben rabló hatalmi struktúrákat hitelesítő, tudatos és rosszindulatú hazugság, amit a mérhető, kézzelfogható tapasztalat nem igazol. Holott ha körülnézek azt látom, a cselekedeteink igen nagy százalékát nemcsak átszövi e mitikus megközelítés, de szinte meghatározza a hozzáállásunkat az élet bizonyos tényeihez, megastruktúráinkhoz, rajtunk rég túlnőtt rendszereinkhez, amikbe (gyakran egymást kizáró feltételekkel) illeszkedni kényszerülünk. Szokások rendszere szabályoz mindent, amit törvény nem – de e szokások mögül kihátrált azok egykori magyarázata, és nem is ildomos az irodalmon túl kitalálni új magyarázatot.

Úgyhogy éjjel, amikor majd kinyílnak a tűz enyésző virágai, nem fogjuk kántálni az ide vágó ráolvasást, nem fogjuk énekelni az egykor, vagy azóta ide kitalált énekeket, nem töltjük fel a történés tudati mögöttesét is tartalommal – de lesz bőven, aki két kézzel szórja a robbanásokat, aki rakétát szegez az új év első éjszakájába; s szerintem minderre nem kielégítő magyarázat, hogy ennyi az ostoba, ennyi a rossz értelemben vagány fiatal, a gátlástalan, a félkegyelmű. Szerintem ez a megmagyarázhatatlanul csábító szokás is pusztán egy létező igény – aminek a megértéséhez végre szembe kéne nézni vele: az egykori mítoszi áldozat szerkezetét az életünkből semmilyen vallási vagy tudati reform nem irtotta ki. Csak lepasszírozta az egykori magyarázatot a tudat alá, ahol erjedhet.

Pedig (nem mellesleg) mítoszokkal vezetnek bennünket – a jelen társadalmi papjai: az egyenlő esély, a fenntarthatóság, az újabb és újabb világrendek mítoszaival; tudatosan használva az erre való fogékonyságot. S mi áldozunk a démonjainknak, hogy ne faljanak fel. Ma este például tűzzel – itt, a lakhelyünk környékén például elképesztő gazdagságban ünnepli majd a körülöttünk lakó szegénység az új esztendő lehetőségeinek gazdagságát. Kívánom nekünk: legyen mit. Kívánom nektek is, hogy legyen mit ünnepelni az új esztendőben. S remélem, szerencsétlen négylábú barátaink sem sínylik meg a kelleténél jobban ezt a traumát.



Boldog Új Évet kívánunk! 

2015. december 30., szerda

Miamona’s Reading Challenge 2015 – összegezzünk…

Miközben a várólistás és évösszegzős posztokhoz kerestem linkeket és nézegettem az olvasmányaim, jutott eszembe, hogy de hát nekem volt egy ilyen kihívásom is, amiről már-már megfeledkeztem… Pedig jó kis játék, emlékszem, év elején nagyon jól szórakoztam Miamona kreatív kategóriáin, amik kiemelik a sok egyenszabású könyves kihívás közül és még jelöltjeim is voltak az egyes kategóriákra. Persze nem nagyon olvastam el őket… Olvastam viszont másokat, és most játszom. Szabályos vagy sem (majd a kihívás gazdája eldönti :) nézzük, mely olvasmányaimat tudom bepasszírozni a játékba…


Lássuk a kategóriákat:

1 – Mellőzött, elfeledett, porlepte könyvek

Ajajj, máris bajban vagyok. Igazán porlepte könyvet nem olvastam szerintem, de mivel a meghatározás valahogy úgy hangzott, hogy „lehet bármi, amit évek óta kerülgetünk”, ide sorolom Jeffrey Eugenides Öngyilkos szüzek című regényét. Ugyan még épp nem száműztem az ágyneműtartó mélyére és nem hiszem, hogy a könyvtárak alsó polcán árválkodna, de én tuti, hogy évek óta szemeztem vele.

2 – Történelmi szívű könyv

Hangsúlyozottan nem történelmi, hanem történelmi szívű, ugyebár. Ez könnyű, már olvasáskor felötlött, hogy A babaház úrnője a tökéletes versenyző ide. Pláne mert a történetet és a főszereplőt elég kevéssé kedveltem, viszont a tizenhetedik századbéli Amszterdam miliője teljesen elbűvölt – imádtam a hangulatát, a társadalomkritikáját, a nyirkos tengerparton ködbe vésző sorsok tragikumát.

3 – Fiatal vagyok én még… (YA)

Óóó, a YA-szörnyeteg :) Idén Paolo Bacigapuli volt a befutó, aki A kételygyárral bebizonyította, hogy lehet okosan és ügyesen is YA-t írni, úgy, hogy nem kiszolgáljuk, hanem kiforgatjuk a sablonokat. Annyira bejött, hogy azóta repetáztam is a Hajóbontókkal – na nem a YA miatt hanem mert Bacigalupi tud írni.

4 – Engedj be! – Lények, akik előtt eddig bezártuk az ablakot

Na, ez például egy olyan kategória ami könnyedén kimaradhatott volna, hisz alig olvastam idegen lényekről idén. A Stallo trolljai és lidércei viszont belopóztak ide, hozzájuk hasonló szerzetekhez még biztos nem volt szerencsém. Igaz, most se bántam volna, ha kimaradnak, de ez már más lapra tartozik…

5 – Valami állati!

Annyira adja magát egy könyv ide, de hogy miért „állati” azt nem árulhatom el spoilerek nélkül, szóval kénytelenek lesztek elhinni nekem hogy a Majd’ kibújunk a bőrünkből bizony kifejezetten állati egy könyv.

6 – Egyszer volt szerző…

Vagyis akit egyszer nagyon megkedveltünk, megfogadtuk, hogy folytatjuk az ismerkedést, aztán mégsem. Nekem ilyen Joyce Carol Oates, aki jó hat-nyolc éve a kedvencek közé tartozott, aztán évekig felé se néztem. Idén igen, és biztos vagyok benne, hogy egy ideig ismét melegen tartom a kapcsolatunkat.

7 – Beteged lettem…

Hűha… Kimondottan betegségről szerintem nem olvastam idén, hacsak a Bonita Avenue mániás depressziós elbeszélőjét nem soroljuk ide. Határeset, elfogadjuk?

8 – Futó kalandok – azaz kisregény / novella

Idén két novelláskötet csúszott le, Tóth Krisztina Pillanatragasztója és Murakami Haruki Köddé vált elefántja – ami meglepő, tekintve, hogy mennyire szeretem a novellákat. Jövőre többet kéne beiktatni!

9 – Szerelem első látásra

Avagy csábuljunk el a borító láttán… Ilyen volt A vágyakozás enciklopédiája. Fogalmam sem volt, miről szól, mi a manó ez a könyv, de a borító és a cím alapján ki nem hagytam volna. Hát, nem mondom, hogy kihagyhatatlan remekmű, de érdekes olvasmány volt, az biztos :)

10 – Valahol már láttalak!

El sem hiszem, de idén nem volt olyan könyv, aminek olvasás előtt láttam volna az adaptációját – még a szutyok A marsit is elolvastam becsületesen mielőtt elmentünk megnézni… Kis (nagy) csalással esetleg ideilleszthetem Lena Dunham önéletrajzát, elvégre az majdnem teljesen olyan, mint a Csajok sori, abból meg láttam jócskán részeket az olvasás előtt.

+1 mesés Jolly Joker

Amit azt hiszem, az utolsó helyett vagyok kénytelen felhasználni, de sebaj, mert bár évek óta nem, idén olvastam igazi, gyönyörű, elvarázsolt-elvarázsoló, nagybetűs MESÉT egy csodálatos mesélő tollából. A Senki madaránál szebb, igazabb mese nagyon régóta nem került a látóterembe. Azt hiszem, az év egyik legjobb olvasmányélménye…

Huhhh, nem is volt ez olyan nehéz :) Én élveztem ezt a kis játékot, köszönöm, Miamona, hogy kitaláltad a kategóriákat, remélem, mindenki hasonlóan jól szórakozott rajta!

2015. december 29., kedd

Várólista-csökkentés 2016

Azzal búcsúztam tegnap, hogy játék jövőre is lesz, úgyhogy folytassuk is azzal, hogy én meg indulok jövőre is :) Ha már egyszer sikerült, miért ne sikerülhetne újra. Meg hát ha morzsányi esély van arra, hogy ismét annyi kedvencet avatok, mint az ezévi kupacból, akkor ki nem hagynám...

Picit változtatunk a taktikán, nehogy úgy járjak megint mint a Hyperionnal, hogy azonnal olvasni akartam a folytatásait de épp mást diktáltak a listáim (meg a saját hülyeségem amiért listázok) - az első listára új versenyzők kerülnek, az alternatívra pedig jórészt ezek folytatásai illetve a visszatérők, akik kimaradtak az előző években. Persze tudjuk, hogy a taktika általában mennyit ér, ugye...? 


Lássuk a kiválasztottakat - a hagyományos tizenkettes lista:

Dan Simmons: Hyperion bukása

Ian McDonald: Brasyl

William Gibson: A periféria

John Scalzi: Szellemhadtest

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Stephen King: Tortúra

Muriel Spark: Célszerű lődörgés

Shirley Jackson: Sóbálvány

Rohinton Mistry: India, India

Gregory David Roberts: Sántárám

Kleinheinz Csilla: Ólomerdő

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?


És az alternatív lista:

Dan Simmons: Endymion

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

Kleinheinz Csilla: Üveghegy

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Scalzi: Zoe története

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

China Miéville: Armada

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Neal Stephenson: Gyémántkor

Andrew Davidson: A vízköpő

Gregory McGuire: A boszorkány


(És most veszem észre, hogy az egyik versenyző átpofátlankodott a másik kupacba, amikor már visszapakoltam a könyveket a polcra. Ott marad,  én már tuti nem szedek elő mindent, legalább játszhattok a keresgéléssel :)

Mit gondoltok? Megcélozzuk a bűvös huszonnégyet? :)

2015. december 28., hétfő

Várólista-csökkentés 2015 - Na vajon sikerült?

IGEN!!!

Jelentem, három kevésbé sikeres próbálkozás és egy év szünet után végre-végre-végre siker koronázta a várólista-csökkentős hadműveletet! Az indokoltnál jóval büszkébb vagyok magamra, remélem, megbocsátjátok :) Mert persze, ez egy játék, semmilyen szempontból nem számít fikarcnyit sem, hogy egy könyvet olvasol el a listádról vagy tizenkettőt, de ha már játszunk, akkor jó érzés nem felsülni, na... 

Lássuk a mérleget: két listával indultam ugyebár (lásd ITT, kupacokkal :) a huszonnégy könyv már akkor is eléggé valószínűtlennek tűnt, hát, ettől azért elég messzire is kerültünk, de sebaj, a tizenkettő épp megvan. Most gyorsan megnéztem, nyolcat sikerült a rendes listáról olvasni, négyet az alternatívról - fogalmam sincs, ez jelent-e valamit, de listamániásoknak egy újabb adat.

Ami igazán fontos és érdekes, hogy a tizenkét olvasott könyv közül tíz igencsak tetszett - mindössze kettő van, ami nyugodtan kimaradhatott volna az életemből, ami azért nem rossz arány. Ha hozzáteszem, hogy a tízből négy azonnal kedvenccé is vált, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy megérte játszani...

Őket sikerült elolvasni:

Dan Simmons: Hyperion - A könyv, ami miatt legszívesebben a falba verném a fejem amiért eddig nem, de inkább örülök, hogy most meg igen, és terveim szerint február magasságában rávetem magam a folytatásaira. Abszolút kedvenc!

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei - KSR szerelem az Aurora és a 2312 miatt, azokhoz képest azért igen nagy meglepetés volt ez a könyve, de nem mondanám, hogy kevésbé tetszett. Csak más. Poszt lesz később, addig annyit: ez is bőven kedvencgyanús.

Neil Gaiman: Óceán az út végén - Az Amerikai istenek óta a legjobb Gaiman, és ezzel azt hiszem, sok mindent elmondtam. Még nagyon sokszor szeretném ezt a mesét.

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek - Woolf regényeit idéző érzékenységével Eugenides telejsen elbűvölt: az év egyik legjobb olvasmányélményeként marad meg bennem az Öngyilkos szüzek, amit megint csak nem tudom, miért is kerülgettem évekig.

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldét - Valente az Valente. Mesében is utánozhatatlan. Jöhet a folytatás!

Mark Helprin: Téli mese - Lélegzetelállító kaland ez a könyv, hosszú, téli estékre való, bele kell veszni, aztán jól ottragadni. Poszt lesz később, addig még emésztgetem magamban - ez volt a karácsonyi olvasmányom :)

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók - Sokkal jobban tetszett, mint Bacigalupi előzőleg olvasott (amúgy újabb) YA regénye, A kételygyár. Erről is majd januárban jön a poszt, én meg juszt is felteszem a jövő évi listára is A felhúzhatós lányt...

John Scalzi: Vének háborúja - Scalzi szórakoztató, az biztos, de nekem ennyi nem biztos, hogy elég. Persze néha azért kell, úgyhogy legalább egyet-kettőt tuti elfogyasztok a folytatásokból is.

Joyce Carol Oates: Napforduló - Egy régi kedvenc újra előkerült, én meg megint megállapítottam, hogy többet kéne elővenni a régi kedvenceket a sok újdonság közepette...

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai - Dick-ből sosem elég! Lesz folytatás jövőre is.

Halász Margit: Gyöngyhomok - Halász Margit két könyve csalódás, a Gyöngyhomok a kisebb...

Halász Margit: Éneklő folyó - ...az Éneklő folyó a nagyobb. Sajnálom, mert tényleg szerettem volna szeretni az írónőt, de ez nagyon nem az én világom.


Mit is mondhatnék még? Játék lesz jövőre is ;)


2015. december 24., csütörtök

Karácsony



Kívánjuk, hogy mindenkinek legyen olyan karácsonya, amilyet szeretne :)

Timi & Zoli

2015. december 21., hétfő

Rövidre vágva # 9 – Könyves vegyes

Magam is meglepem vele, hogy ilyen hamar folytatódik a rövidre vágva rovat, de folytatódik – hogy lássátok, azért nem csak filmeket és sorozatokat nézek, olvasok én (még ha kevesebbet is) csak a már említett idő/energia/satöbbi hiány akadályozza a posztömlést… Viszont eszembe jutott, hogy mindjárt itt az évvége, lesz éves összegzés, meg várólista-csökkentés összegzés, meg még a jóégtudjamilyen összegzés és ha nem írok az olvasmányokról még röviden sem, nem lesz milyen linket bepakolni, anélkül meg köztudomású, hogy nem összegzés az összegzés. Szóval következzen néhány könyv, röviden – főleg a várólistás játék versenyzői, de azért akad kivétel is. Többnyire tetszettek, sőt, elspoilerezem jól, hogy még egy új kedvencet is avattam :)



Kezdjük is ez utóbbival. Simmons Hyperion ciklusa öt éve várja, hogy levegyem a polcról, és nem is csak az utóbbi két év sci-fi nyitása kapcsán, hanem már sokkal korábban is hallottam sokfelől, hogy ezt nekem K.Ö.T.E.L.E.Z.Ő és Zoli is olyan gyönyörűen írt róla, hogy ma már ha keresztre feszítenek, se tudnám megmondani, hogy miért NEM olvastam. Feltehetően picit nyomasztott a „kötelezően tetszenie kell” jelleg – bár ez azért többnyire nem zavar, pont letojom, hogy megfelelek-e az elvárásoknak, ha már tetszésről vagy nemtetszésről van szó. Ami már inkább riaszthatott, azok a méretek – ez a négy kötet azért nem adja könnyen magát. Ez annyiban reális félelem is volt, hogy konkrétan úgy kellett lefognom a kezem, hogy ne nyúljak azonnal a második részhez, miután befejeztem az elsőt, de akkor már el kellett volna olvasni a többit is, és az a párezer oldal már nem fért volna bele az éves tervbe…
Ebből tán látszik, hogy imádtam! Tényleg, ez az én könyvem: sziporkázóan okos, ezer réteggel, utaláshalmazzal, irodalmi játékok tömkelegével és olyan narratív trükkökkel, amitől minden valamire való posztmodern-rajongó is megnyalhatja mind a tíz ujját, miközben hamisítatlan sci-fi marad – és mindeme játékai egy percre sem válnak öncélúvá. Félelmetes, zseniális, egyszerűen nincs annyi szuperlatívusz, amivel Simmons könyvét le tudnám írni! Azt hiszem, Kim Stanley Robinson után újabb sci-fi kedvencet avattam és őszintén nem tudom hova tenni, hogy ha a sci-fi ilyen is tud lenni akkor miért van az, hogy a műfaji toplistákat A marsi-féle majomkodások vezetik. (Jó, persze, hogyne tudnám…) Vár még rám néhány „kötelező kör” az újévben, de azt hiszem, nagyon hamar belevetem magam a sorozat többi részébe és nem tudok elég hálás lenni a sorsnak hogy már itt van az Ílion is! (Na, ebből a szempontból jó hogy eddig vártam az olvasással – legalább nem kell izgulnom hogy jönnek-e és mikor jönnek a folytatások...)



Amikor beválogattam a várólistás játékba az Egy megcsúszott lélek vallomásait, még nem sejtettem, hogy mire elolvasom, már lecsúszik Az ember a fellegvárban – ezt szántam első Dick-olvasmányomnak, rém tudatosan, hisz Zoli szerint ez a könyve a leginkább „nem-fantasztikus” jellegű, és úgy gondoltam, az amerikai ötvenes évek egymást marcangoló családtagjainak szétcsúszás-prózája jobb bevezetés egy még csak bizonytalan léptekkel topogó kezdő számára Dick világába mint valamelyik súlyos sci-fi delírium. Na, ebből semmi nem lett – egy könyv után ennek gyakorlatilag úgy álltam neki, hogy már elfogult voltam a szerző iránt.
Elsőre borzasztó meglepő volt, hogy Az ember a fellegvárban után mennyire más tud lenni Dick – miközben hangsúlyosan ugyanaz. Hisz e könyv hősei sem keresnek mást, mint saját, rég elvesztett realitásukat, még ha ezúttal látszólag mélyen realitásba is vannak ágyazva. Mert hát mennyivel „valóságosabb” ez a változatos öncsalásokkal, játszmákkal, őrületekkel, manipulációkkal, kizsigerelésekkel tarkított boldog családi szétesés, mint egy alternatív történelem, melyben egy alternatív történelmet író remete után folyik a hajsza? Igazából semmivel – Dick szereplői mind elsősorban önmagukat keresik, helyüket a történetben, helyüket a világban, a társadalom által rájuk kényszerített keretben. Pont mint mi, mindannyian – azt hiszem, nekem Dick elsősorban ezért a keresésért lesz szerelem. Nagyon sokat szeretnék még tőle!


Joyce Carol Oates: Napforduló

Évekkel ezelőtt olvastam Oates-tól és úgy maradt meg bennem, hogy valami iszonyú falhozvágós könyveket ír – valószínűleg ezért is nem olvastam sokáig. Aztán amikor belekezdtem a Napfordulóba, az első döbbenet az volt, hogy mennyire jóleső próza ez. Igazi, egyszerű, sallangmentes, nem pozőrködő, hogynemondjam, „hagyományos” szépirodalom. A mai könyvpiacot ellepő „különleges” mindig valami újabb truvájt felmutatni akaró könyvek tengerében komolyan felüdülés volt ez a semmikülönös, egyszerűen szép irodalom.
Ami aztán jól szét is cincál a végére – ha nem is annyira, mint ahogy emlékeztem (mit lehet tenni, öregedtem pár évet, történt ez-az ami a valóságban is megcincált, tán nehezebb már a könyvek dolga…). Monica és Sheila, a balul sikerült házassága romjaiból menekülő kisvárosi tanárnő és az öntörvényű festőnő örökké valami kimondatlan határon billegő barátsága minden pusztító kapcsolat anatómiája – mindemellett az önmagunkban, mélyen eltemetve létező különböző (női) személyiségeinkkel való szembenézés is egyben. Mert miközben borzadunk, értetlenkedünk, harcolnánk, jólmegmondanánk, feladnánk, majd újra lázadnánk ahogy Sheila szép lassan tökéletesen a befolyása alá vonja a gyenge, frusztrált, bántalmazott, megalázott Monicát, egészen addig míg „megmentőként” átveheti az uralmat az élete felett; aközben valójában Monicával együtt szembesülünk a kérdéssel, hogy melyik „énünket” hagyjuk a másik felé kerekedni: a megalkuvó, önmagát alacsonyabb rendűként meghatározó, elnyomottként tetszelgőt, vagy a zabolátlan, független, erőt sugárzó és másokat bűvkörébe vonó természetet. Oates persze sosem egyszerűsíthető ennyire: az ellentétpár lefordítható az éjszakába nyúlóan dolgozatokat javító, minden unalmas tantestületi eseményen mosolygó, az igazgató felesége által bemutatott „jópartival” randevúzó jókislány és a soha senkinek megfelelni nem akaró (és nem is tudó, épp ezzel csodálattal elegy távolságtartást kiváltó) botrányosan szabados művész „én” ütköztetésére. Nyilván bármely olvasatot választjuk, az ideális az arany közép lenne – Oates azonban egy percig sem hagy kétséget afelől hogy ezt biza kurva nehéz megtalálni.


Halász Margit: Gyöngyhomok

Hát mégiscsak igazak a mesék. Vannak mondatok, amikért nagyon szeretem Halász Margitot, ám sajnos akad jó néhány olyan is, amiért meg nagyon nem. Az Éneklő folyó fiaskója után nem hagyott nyugodni, hogy mégis miért övezi egyöntetű rajongás, így ha már listás, jöjjön a Gyöngyhomok is – úgyis kellemesen rövid, gyorsan meglesz, aztán eldönthetem, hogy széna vagy szalma. Hát, ha egy könyvről a legpozitívabb gondolatom, hogy „legalább rövid” akkor az a könyv nem nekem való. Hozzáteszem, a történet maga jobban tetszett, mint az Éneklő folyó: Ördög Rozál és Négyökrű Mihály mesés találkozása és megannyi gyermekének mesés-mesétlen kutakodása az elveszett-elásott-elátkozott-elvarázsolt kincs után a maga nemében elég szórakoztató és számos elbájoló részlettel tarkított, de (és ez egy igen nagy DE!) olyannyira se füle-se farka egyfelől, és annyira helyiértékű másfelől, hogy nem tudtam nem furán pislogni rá.
Tán ez a legnagyobb gondom az írónővel, ez a helyiérték: elhiszem én készséggel, hogy a kunsági homok húzását a zsigereikben érzőknek ez sokat ad hozzá, viszont ha nem képes megszólítani azt, akinek nincs saját tapasztalata a helyről, a legendákról, az életérzésről, a kunsági levegőről, akkor az a könyv nem jó. A történet aranyos, az „egyszerre mitizáló és mítoszromboló” meseiség néhol nagyon eltalált, egynémely mondatát aranyba kéne foglalni, összességében mégis csak ismételni tudom önmagam: fájóan távol marad.


Susan Cain: Csend

Kakukktojás, egyrészt, mert nem várólista-csökkentős, másrészt, mert nem szoktam a blogon non-fiction olvasmányokról írni (általában „túl mélyre” mennek) – Susan Cain könyvéről mégis idevések pár sort. Egyrészt, mert az év egyik legkellemesebb élménye volt a könyv forgatása (nem egyhuzamban olvastam) másrészt mert épp hogy nem ment túl mélyre. Az első dolog, amit tisztáznunk kell a Csend kapcsán, hogy ez nem egy tudományos mű. Ez pop-pszichológia – nagyon amerikai, nagyon pozitivista, nagyon sikerorientált és nem kicsit leegyszerűsített. Ennek következtében rém olvasmányos és ha introvertált vagy rengeteg jóleső de épp nem fájó „aha-élménnyel” ajándékozhat. Többet várni tőle meg kár...
Ami igazán érdekes, hogy vajon kiknek íródott? Nyilván hozzám hasonlóan introvertáltak fogják nagyrészt olvasni, akiknek jól fog esni, magukra ismernek, talán találnak néhány előremutató példát, megnő kicsit az önbizalmuk és magabiztosabban veszik fel a kesztyűt a mindennapjaikat megkeserítő extrovertáltakkal és az általuk generált elvárásokkal. Igenám… De aki valaha eltöltött éveket egy szélsőséges extrovertálttal egy irodába zárva mondjuk, aki napi nyolc órán keresztül csak beszélt és beszélt és tolta előtérbe saját személyiségét mindenki más rovására az pontosan tudja: ezt a könyvet elsősorban velük kéne elolvastatni. Nem nekünk, introvertáltaknak van szükségünk arra, hogy masszírozgassák kicsit a lelkünket (bár na, azért néha jólesik) és meggyőzzenek minket a hallgatás erejéről, hanem nekik, harsányaknak lenne szükségük arra, hogy jól pofánvágják őket ezzel a könyvvel (mert illúzióink ne legyenek: elolvasni úgysem fogják…). Amíg ez nem történik meg, addig marad az áthatolhatatlan szakadék a két személyiségtípus között – annak kapcsán meg aztán pláne ne legyenek illúzióink, hogy a világ nem nekünk kedvez. Fel is rakom a műmosolyom és elmegyek brainstormingolni kicsit mert az olyan hasznos…


2015. december 18., péntek

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye


Először meg kell érteni a címét. A mélypont. A legegyszerűbb asszociáció a háború, a legsimább, a legbiztonságosabb. Sokan érezték úgy, hogy az volt a mélypont. Ahonnan már nincs lejjebb. A mindig értelmetlen öldöklés… ahogy később „fronttá” vált, s megszűnt létezni (megszállás, tilalom-hálók, megbélyegzések, de akár a szőnyegbombázások fenyegetése által) a hátország, s vele a civil lét is… s végül mindez precíz, könyvelt, szervezett, logisztikázott, utolsó pillanatig a maga bürokratikus hétköznapiságával tüntető változata. Amely közben a cselekvője, a szervezője, az utolsó őrig magára (akár? természetesen?) emberként gondol, aki úgy különben emberséges. Sokan érezték úgy, hogy az volt a mélypont. Pilinszky továbbmegy. Nem a történet, az egyéb tapasztalatok, a másképp hétköznapi terror végetnemérése, a hétköznap kilátástalansága és az ünnep botránya felé; nem a mindennek még botrányosabb Kádári konszolidálódása felé: mert mindez csak forma. A költő továbbmegy. A tartalom érdekli. A mindezt lehetővé tevő tartalom. Az a mélypont tart, korábban kezdődött és tovább tart akár, mint a költőélet. Ez az üres ég mélypontja. Az elhagyatottságé.

A mélypont ünnepélye. Ahogy Pilinszky János korábban, az Apokrifban összemarkolta már: ha az ég üres, nincs kihez fohászkodni többé. Ez a kiindulás. Ott lüktet az utolsó nagy formátumú versben, a Műben, amely elkészültével mintegy ketté is osztja az életművet. Ezek  itt Szálkák. Az ácsolás közben bőrbe fúródó maradvány. Ki kell piszkálni, mert irritál, mert fáj. Ki kell mondani a szavakat, nem is tét nélkül; hiszen minden fájdalom jelzés: fel kell tárni az okát. Ki kell mondani a kimondatlan szavakat, de ezek a szavak annak a Műnek az anyagából valók, nélküle nem érthetők. Így értem azt, hogy Pilinszky a verset írta egész élete folyamán…

Első olvasásra ezért bújhat el a költői szándék teljessége e versben – s akkor még nem ejtettem szót róla, hogy a többi vers ismerete, vagy legalábbis a Monstrancia ciklusába rendezett szövegkörnyezet nélkül is nehezen bomlik ki A mélypont ünnepélye. A költői pálya második felében az „egyetlen vers” hetek-hónapok-évek munkájába feszülő szigorú (és inproduktív) csiszolása helyett (talán tényleg Nemes Nagy Ágnes hatására) a töredékek kerülnek úgy egymás mellé, hogy kiadják a kimondhatatlant is… De először próbáljuk e nélkül megérteni, ennyi bevezetővel, pusztán a szöveget: 


A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?

(A könyvek elhagyták, csak a Biblia maradt vele, de az se úgy, mint írás, hanem mint egy kutya – meséli a költő a háborúról. Nyilván többször otthagyta valahol – s a könyv valahogy mindig visszatalált hozzá. Valamit már akkor megtanult: nem menekülhet. A valósága elől a történetbe, az „ólak véres melegéből” a betűk óhatatlanul sterilebb világába. És később is. Keveset olvas. Többek közt ezért tart meglepő, olykor érdekes dolgokat fontosnak – amit más egyébként nem. Amire más legyintene.)

És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében, 
az ég dagálya és 
a föld apálya idején 
útrakelni, akárhová? 

(Az útrakelés igazi értelmében. Az otthon-elhagyás értelmében. Hova utaznál, amikor maga az otthon „hagy el”? Amikor összedőlnek a megszokott, megismert, megtanult formák, amikbe belenőttél? Amikor köréd omlik, babakóc szívét hullatja a kultúra. A hit. És minden, amit bizonyosságnak véltél. Ez nem útrakelés volna, hanem menekülés. Akárhová. De ha az ég a földdel összeér, akkor nincs hova menekülni.)

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton, 
ott, ahol 
mindíg akad egy utolsó legyintés, 
háztető, 
gyönyörü arc, vagy akár 
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

(De maradni se lehet. Nem rendezkedhetsz be a „mélypontba”. Nem teremthetsz egyensúlyt úgy, hogy belevonod a bűnt. Mert az ilyen egyensúly mindig felborul, és kiderül: mindig van lejjebb. Mintha csak ebben lennénk konzekvensek: mindig van lejjebb.)

Ki tud 
nyugodt szívvel belesimúlni 
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor 
keservein s a tengert 
marék vízként arcához emeli?

(S ki lesz, közülünk, aki valódi, felnőtt módon, felelőssége teljes tudatában elsirat majd bennünket? Kimondva tehetetlen elhagyatottság-érzetünket, nyugodt szívvel beletörődve abba, hogy amíg ítélet nincs, addig kegyelem se? Hiszen ez a halálraítéltségünk tudatának legnagyobb borzalma: nem tudjuk magunkat nyugodt szívvel a halálnak adni.)


Látszik egyfajta kép, egyfajta értelem pusztán a szavakból, a puszta versből – de akkor mélyül, ha hozzá rendeződik a többi vers, de főleg a Monstrancia verseinek értelme is. Nézzük mi történik a fenti értelmezéssel ennek tükrében. Ki mer olvasni… ki nyitja meg a betett könyvet – követelődzik ide elsőnek az Introitusz, ellenpontként: a teremtő szó szent írásának, a sorsnak betett könyvét megnyitó báránnyal; az egyetlen olvasással, ami nem menekülés, ami szembenézés a sorssal – az ítéletben. Amely ijesztő távlat – de a teljes elhagyatottsághoz képest legalább valami. Az Ítélet a szüntelen pokolhoz képest, amit az „üres ég” jelent, Isten szeretetének bizonyítéka. Erről mesél a Mielőtt, ahol az úr felbontja az Új szövetséget: mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet; ahol a tenger még egyszer „felszabadul” a sírásunk által – ahol a végítélet szinte otthonos. Milyen furcsa: az Egy szép napon képei közt az elhagyatottság-érzet az ítéletbe vágyik. Haza. (S nem úgy, ahogy az Apokrifban: tékozló fiúként - hiába - érve haza.) Még a szerelmet is ez a szeretet-tériszony fojtogatja, az elhagyatottság kettős felbontási kísérletévé téve azt, az Azt hiszem sorai közt. A ciklus címadó verse, a Monstrancia „költői énje” a fiatal intézeti lányok szelíd "börtöntöltelékeinek áhítatos szemléletébe” menekülne vissza; így kerülne vissza úgymond a szentségtartóba – az elhánytság, elveszettség érzete helyett. Mintha valóban csak az ítéletet provokáló tényeink számítanának… Egy versnek részletesebben is nekifutok itt, A mélypont ünnepélye kedvéért. A költő ezzel a verssel indítja a ciklust:

Amiként kezdtem

Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.

(Ez az alap. Emberként, gyerekként, születőként – a kezdetektől ez. Eredendően bűnös, húsa létének fenntartásáért gyilkoló, aki a létezés e formáját nem tudja, nem is akarja abbahagyni. Eredendően bűnös tudászabáló, aki a világba fordítaná e tudást: kijavítva úgymond a teremtést – folyvást pusztítva azt; végső soron saját magát…)

Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt. 

(Mert erről a bűnről nem lehet beszélni. És - a költőnek úgy tűnt - nem lehet letölteni a büntetést érte, nem lehet utána hazatérni, és folytatni úgy, ahogy abbamaradt. Az ember az élete végéig várja ezzel a bűntudatával azt az ítéletet, amely megadhatna végre valamiféle feloldás-érzetet.)

Innen indulunk, hogy eljussunk a Példabeszédig, a ciklus utolsó verséig. A „szúró, meleg kockáig” – a mesterséges kristályszerkezet-létig, ami csak nyomás alatt alakul ki; az akkora nyomásig, amely egybeprésel teret és időt, ahol (a legnyilvánvalóbb réteg: a halálban) talán meglelhetjük, amit „anyánk örökre elveszített” – amit elvett tőlünk a születés…  Ennyi mindent kell lássunk, hogy értsük: miféle olvasás ez, milyen elindulás, és hova; milyen mocorgás, mélypontot odázó „utolsó legyintés”, milyen álomba simulás – miféle mélypont ünnepélye. A mélypont nem az utolsó Ítélet – hanem az elhagyatottság, amelyben esélyed sincs se ítéletre, se kegyelemre. Talán mert már mindkettő megtörtént veled.

S hogy miért ünnepély? Mert a valóságos mélypontról már csak felfelé van. Onnan bármilyen moccanásod a felszabadulás: a kegyelem felé visz. Ki meri? Ki tud? Krisztus, nyilván – de ez csak a legkönnyebb válasz. A költő által annyiszor versbe ejtett „te”, a Háromszínű lobogó harmadik színe, az áldozatok és bűnben tévelygők után ez a „te” Krisztus – avagy bármelyikünk. Bárki, aki képes e bénultságból a maga bűntudatával együtt is visszakönyörögni az égre a kegyelmet – hogy végre újra színről színre látsszunk az ítélő Isten szemében. 

Köszönöm, ha eddig elkísértél, olvasó!


2015. december 15., kedd

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

Macska az úton. Amikor elolvastam az első fejezetet, azt éreztem, végre! Pengeéles. Egy régi KFT szöveg adja magát a fejezetcímre – adja magát: társadalom ami már túl van a dolgon, és nélküle száll az idő. Finom játék a provokátorokkal, az egy másik dalszöveg, nekem ez jutna egyből az eszembe, besúgók és provokátorok – egy másik hangulat, kevésbé rezignált, sokkal jobban dörzsöl: Kontroll csoport. De illene ide. A fiúk a kocsmába mentek. LGT, utolsó album. A fejezetcímek folyamatosan üzennek. Kár, hogy ezt a jelen kíváncsi disztópia-fogyasztó fiatalja csak akkor érti, ha felhívja valaki rá a figyelmet. Némi guglizással kiderülhet egy olyan réteg, ami nyit. Egy újabb ajtót. Ezen a pokolian levegőtlen szövegen.

Mert rá is férne a nyitás. Az első fejezet után jön a második, a harmadik, a negyedik. A szöveg nem veszti az élét, de belőlem már fogy a továbbvagdosható kíváncsiság. Ahogy az utalások a fejezetcímekben, ahogy az ezerfelé kacsintás maradéktalan, úgy nem épül maga a világ előttem egységes, önmagát működtető vízióvá. Pedig adott a lehetőség. Ahogy újra kettészakad Buda és Pest a könyv jövővíziójában, abban benne peng - mégpedig saját ízzel - az a kompország-állapot, ami a sajátunk, történelmileg hitelesen: a jobbra és balra, keletre és nyugatra vetett pillantás, nyújtott kéz; benne a bécsi Udvar és az isztambuli Porta, az egész örökmegosztott hátsó felünket aláztatni tartás. Saját ízzel – saját bűzzel. Csak a saját ellentmondásaiba fullad. Merthogy ez amolyan Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin, közte egy falnál azért kicsivel vastagabb szürke zónával, ahol a bűn az úr. Amiről mind a két világ, nézőpont, szolgai lihegés lemond. Na, ilyen itt nincs, nem volt, nem lesz. Ezek meg azok pont arról ismerszenek meg: hogy nem mondanak le egy kummájáról se. Soha. Arról se, az adott négyzetcentiméterekről, amelyen épp a másik áll. A másik meggyőződés. Mert az is az övék, ősi jogon. Mindegy, melyik oldal. Ez a köztesállapot épp nem határ-állapot. Talán a szabad techno-kelet sajátos ízeibe beleférhetne, a Pestet eluraló (behívott?) idegenbe, legyen, kínai, muzulmán, orosz – oda odaférhetne ez a szürke-zóna, gondolom meg magam, ott létezik ez (dzsunka-városok, bazárok, slum-ok); aztán átfut rajtam megint a saját múlt, ahogy rezonál: nem férne oda – azaz ide nem férne. Arról nem is beszélve: az a hatalom is privatizálja magának a bűnt, vagy minimum leányvállalatosítja, lényegében ugyanúgy rajzolva a végső összképet, mint a diktatúra (akár a vallás diktatúrája). Ahol viszont nyíltan hatalomprivilégium kifosztani – hiszen maga a párt, az egyház, az üdvözítő tanok letéteményese a rablód.

Ráférne erre a történetre némi nyitás. Értem én, hogy ez egy bűnregény, az egykori lelencről, aki most is az, aki a korai borzalomban volt: maga a gyökértelenség. De így, hogy csak ebben a szürkében tévelygünk, múltba-jelenbe gyömöszölt teljes kilátástalanságban és paranoid örök-készenlétben – így egyszerűen nem élet. Folyamatosan látom a széleit, nulla távlata van, látom a múltat, amiben benne él; s nem kérdés, amit levetni hitt belőle, az élteti – az egykori árvaházi megalázottat ebben a sajátos posztapokaliptikus noir-nyomozásban minden lépése a múltjában tartja. Nincs meglepetés benne, és itt már csorbul a szöveg éle is. Nem csak az a baj, hogy nem tudok ilyen sokáig rettegésbe feszülni. Hogy hiányzik némi kék ég a szereplők feje fölül. Egyszerűen tudom, hogyha így írnak le valakit: nem tudni, hogyan élt túl idáig, az nagyjából eddig a regénypillanatig „élt túl”. Annak e mondattól kb. annyi. Folyamatosan látom a szereplők széleit. Nem csak az a baj, hogy a cselekményszerkezet a múltból csöpögő szennyes lé fluoreszkáló mintázatai által előre látszik. Az a baj, hogy van egy hősöm, akivel azonosulni kell, hiszen olvasás közben beszél a fejemben, aki a fejemben elmondja magáról, hogy kemény és könyörtelen emberré lett, akit tisztel az a sajátos peremléti bűnközeg, ahol otthonosan mozog. De ne mondja el! Egy ujjtörésnél több kell, amitől egyszerűen elhiszem neki. Ahonnan aztán mondania se kell – ahonnan nekem kell aggódnom: lépten nyomon ne öljön. Hogy aztán még jobban fájjon nekem is, amikor kiderül róla, hogy egy kivédett seggű kis csicska.

Iszonyat ambivalens olvasás. Hiszen miközben morgok, mondatokat olvasok, amik a bőröm alá másznak. A nő, aki olyan, mint a trák dallam. Örök kör a teste ringása, soha-véggel – csak abbahagyni tudja az örömöt. Ez konkrétan zseniális. Szinte fáj, hogy nem én ismertem fel ezt a képet. Ez olyan. Ketyegnek a percek, minden lépéssel letaposok egy marék homokszemet az órán, megállni viszont nem bírok… Magam se tudom, mit keresek, választ, kérdést, jóslatot. Mindegyikből van, de mindegyik elmúlik, elfoszlik, bizony, ilyen gyors a világ metabolizmusa, ilyen rövid az emlékezet… így fojtani, mondatokba tömni a történést, rövid mondatokba az értelmetlenséget, hosszabbakba a légkör nyomását – igazi irodalom, túllóg a maga zsánerén. Hogy aztán időnként ezekhez mérten bántóan esetlen pillanatok bosszantsanak. Nem is értem. Rövid idő alatt mindent elvesztettem, a barátomat, a nőmet, a közegemet. Hogy történhetett ez? Nem is értem, mit nem értesz apa. Ha pár fejezettel előbb értetted a városvilágod metabolizmusát… Hogy aztán néhány oldallal később újra varázsoljon az isten kegyelméből való író: Magabiztosan beszél, annak szánja, kifelé árad belőle… De a szeme. Próbálja belenyomni a remény csillogását, de az alsó szemhéja kicsit lekonyul, eláll, és abból a résből más szivárog. Mondom. Iszonyat ambivalens olvasmány.

Többször eszembe jutott (amikor épp nem olvastam, munka közben, közlekedésben, csak úgy) e könyvről egy másik: Lavie Tidhar Oszama című regénye. Sok közük nincs egymáshoz, hacsak nem tekintem a hasonlóképp el-elcsusszanó világok bizonytalanságait, s egy furcsa, minden utazás, nyomozás, kutatás, menekülés ellenére folyamatosan, szinte hangulatként a hősök feje felett lebegő, a szereplőkkel együtt mozgó, nehezen átlátható ködöt. Van egy igen lényeges különbség: Tidhar könyve esetében érzetem szerint én egy korántsem hibátlan, egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és nemcsak azért, mert van szíve – és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán. S mert az írója is messze „túlnyúlt” e könyvében önmagán. Nem lépett túl a maga szokott eszközkészletén, modorán, mániáin – s a könyve mégis. Pék Zoltán könyvénél pont az ellenkezőjét érzem, s ezért nem tudtam megszeretni sem: egy elképesztően gazdag eszközkészletű ember írta meg a szívügyét, a történetet, amit talán túl sokáig is dédelgetett – talán pont ezért záródik a története ennyire magába, talán ezért rekeszt ki engem, az olvasóját is. Nem tudtam a hősével lenni a végén, pedig a fejemben beszélt. De hiszem, az íróban megvan erre a képesség. Hogy a hősével éltessen. Vele veszejtsen. Én a helyében elengedném ezt a könyvet. Fognám az eszközeim és festenék velük. Gátlás, kötöttségek, utalások, cafrangok nélkül, csak úgy. Mert ebben a tollban ennél sokkal több lakik. Sokkal több eszköz. Sokkal több modor. Sokkal több megírni való mánia.

Kiadó: Agave

2015. december 11., péntek

Rövidre vágva # 8 - Sorozatok

Az utóbbi hónapokban magamhoz képest kevesebbet olvastam, ellenben elég sokat ücsörögtem a tévé előtt filmeket vagy sorozatokat bambulva – számos oka van annak, hogy miért alakult így, melyeket itt most nem fogok részletezni, helyette inkább elmesélem, miket láttam. Például. Rövidre vágva. Mert mindegyikről nincs kedvem önállóan írni – persze akad olyan is, amiről kár is lenne. Meg olyan is, ami úgy indult, hogy majd ide kerül, aztán kikövetelte magának a hosszabb eszmefuttatást… Könnyen elképzelhető egyébként hogy a rovat a közeljövőben sűrűbben jelentkezik az eddig megszokott évi egy-két alkalomnál – sajnos mindenféle IRL történések miatt egyre kevesebb időm/energiám van mindenről hosszan írni, amiről szeretnék (arról már rég letettem, hogy mindenről írjak, amit olvasok/látok). Viszont a közléskényszer még feszít, és amíg feszít, addig a blog sem zárhat be :) legfeljebb picit átalakul. Most tehát sorozatokról röviden (itt pl egész biztos lesz folytatás, mert most is feldolgozás alatt van jópár említésre érdemes széria, valamivel mégiscsak ki kell tölteni az időt két Trónok harca évad között)…


Beépülve (Legends)

A sorozat, amelyre a bemutatása előtt a fél internet felfigyelt, köszönhetően a #DontKillSeanBean kampánynak – azok is, akik egyébként az életben nem néznének titkosügynökös-nyomozós darabokat. Színészek, rendezők, még maga George R. R. Martin is #DontKillSeanBean pólóban fotózkodott, amin a sorozat alapjául szolgáló Robert Littell regényt ismerők csak mosolyogtak, hisz ők azért nagyjából tudhatták, mire számíthatnak. Nagyjából. Mert az már az első rész után kiderült, hogy a sorozatnak vajmi kevés köze van az alapanyaghoz – mondhatni, nyomokban tartalmazza a regény alapfelvetését. Vagyis hogy adva van egy szuperkém, aki az összes szolgálat legprofibbja, ha felvett személyiségekről van szó, csak aztán annak rendje és módja szerint bekattan és elvész különböző identitásai útvesztőjében.
Minden más azonban köszönő viszonyban sincs a könyvvel – amin lehet háborogni persze, csak épp felesleges. Inkább lássuk be, hogy a 2010-es években amerikai popcornsorozatot nem fognak felhúzni a ’90-es évek frissen szétesett keleti blokkjának konfliktusaira. Mert a kutyát nem érdekli manapság odaát, hogy anno a CIA tette-e tönkre az orosz gazdaságot vagy sem. Helyette kell találni olyan jelenidejű problémákat, melyek a mai egyszeri tévénézőnek saját tapasztalatot és saját félelmet jelenthetnek. Így aztán az orosz-izraeli nyomozás megy a levesbe, helyette kapunk nem kevésbé kétes iraki hadműveleteket és a még mindig csúnya CIA meg a még csúnyább „hadiipari vállalkozók” kapcsolatát. Ez sem fáklyásmenet.
Persze a sztori nagyjából tökmindegy, ami viszi a hátán a sorozatot, az úgyis a valós identitását kereső kém privát nyomozása – és az őt alakító Sean Bean játéka. Igazi jutalomjáték ez a sorozat, lubickol is benne rendesen a színész. Akinek, valljuk be, marhára nem ártott már egy tisztességes szerep, ami kirántja az évek óta neki ajándékozott sablonokból. Elvileg lesz második évad – mivel a Martin Odum valós identitása utáni nyomozás véget ért, halvány fogalmam sincs, merre kanyarítják tovább. Én mindenesetre nézni fogom.


Wayward Pines

Tavasszal eléggé belevesztem Blake Crouch trilógiájába – ami ha nem is hibátlan, és a legkevésbé sem komolyan vehető (bár elgondolkodtató lehetőségeket hordoz), de minden szempontból profin megírt, nagyon szórakoztató horror-sci-fi-akció mese. Az adaptációt akkor már ezerrel hírelték, én pedig rá is csavarodtam rendesen, köszönhetően elsősorban Matt Dillonnak (mmm…) és a nyomasztásból csillagos ötös hangulatnak, ami a trailerből, a főcímből (ezt külön emeljük ki, zseniális!) és az első részekből áradt.
Meglehetősen morcos is voltam, amikor ez a remek hangulat átment agyatlan gyilokba és totálisan logikátlan történetbeli bakugrásokba. Pedig az évad feléig nagyjából rendben voltunk. A színészválasztás nem hagyott sok kívánnivalót maga után, Dillon mellett a feleség, az egykori ügynöktárs, valamint a városka alapítója is brillírozik, nemkülönben a Pam kicsit megcsavart szerepét alakító Melissa Leo – az egyetlen, akitől konkrétan a frász kitör, a sorozatban a könyvbélinél hangsúlyosabb szerepet kapó Burke-kölyök, na, ha a folytatást (ha lesz) erre a bamba kölyökkutyára bízzák, tuti esélyt sem adok neki. A fojtogató atmoszféra maximálisan a helyén, senki nem tud semmit, de mindenki minimum gyanús, a városka lakói egyre hajmeresztőbb műmosollyal fordulnak egymáshoz és még néhány eredeti, az elképzelt Wayward Pines-idillbe szépen illeszkedő új szál is behúzásra került (mint az iskolai „felvilágosítás”).
De aztán… Többször írtam már az adaptációkhoz való viszonyomról, most is tartom: engem egészen odáig nem zavarnak a változtatások, még a „legszentebb” történetekben sem, amíg azt érzem, az adaptáló a saját története logikáját követve hű maradt az eredeti szellemiségéhez és amíg el tudja hitetni velem, hogy annak a változtatásnak van létjogosultsága. Na, itt egy pont után egyik sem jött be. Az utolsó részekre olyan látványosan nem tudtak mit kezdeni Crouch eredetileg azért szépen önmagába zárt ötletével és annyira erőltetetten próbálták a lehetséges folytatásra kihegyezni a sztorit hogy sikerült egy összecsapott, logikátlan, buta befejezést kerekíteni. Ami után adja magát a kérdés: ez mi a franc volt?
Tudtommal a folytatás még kérdéses – ahogy az is, hogy ha lesz, nézem-e. Kár érte…


Krízisben (The Brink)

Aki ismer, tudja, hogy eléggé odavagyok a politikai sorozatokért (hopp, note to self: még mindig nem írtam a legeslegkedvencebb sorozatomról, pedig a blog születése óta tervezem) – a politikai szatírákért nemkülönben, feltéve, ha jól csinálják. Mert a szatíra nekem elsősorban okos legyen, és csak másodsorban vicces – az erőltetett humornál kevés dologgal lehet jobban kihozni a sodromból. Ezért nem szeretem annyira az egyébként tök jó Az alelnököt: mert túl sokat bíz az alpári humorra és az alapból nevetséges karakterekre, ahelyett, hogy okos sztorit pakolna alájuk. Itt vérzik el a Krízisben is.
Pedig sztoriszinten nem indulunk rosszul: egy pakisztáni tábornok katonai puccsa után küszöbön a harmadik világháború, sok-sok ujj szegeződik a piros gombokra világszerte, az atomháborútól való megmentésünk pedig a hírről épp egy ázsiai prosti fojtogatása közepette értesülő amerikai külügyminiszter és az iszlámábádi nagykövetség utolsó kis lótifutijának kezében van, aki hogy-hogy nem, épp kiugrott a bazárba némi fűért. No meg az amerikai hadsereg néhány válogatott vadászpilótájáéban, akik bevetés előtt véletlenül rossz bogyót kaptak be és nemigen tudják, melyik gombot is nyomják meg. Az a baj, hogy feleslegesen sok a kaki-puki poén meg a válságtermi szex: anélkül is értenénk, hogy életünk jószerivel egy rakat idiótától függ.
Ami valljuk be, elég könnyen elképzelhető és adaptálható saját világunkra, sajnos. Mert most őszintén, olyan nagy meglepetés, hogy a politikusok olyanok, mint a nagy gyerekek, akik olykor egymás haját tépik, mert elvették a játékukat? Hogy a diplomácia kishivatalnokainak legfőbb törekvése hogy elüssék valahogy az időt (lehetőleg csajozással és olcsó droggal) a kevésbé „menő” helyeken amíg ki nem néz valami zsíros európai állás? Vagy hogy a háborús nyomást igazából csak tudatmódosító szerekkel lehet elviselni? Ugye hogy nem? Nem rossz sorozat a The Brink, bár nem is jó – egynek elmegy, legalább rövid, és minden hülyesége ellenére sajnos nagyon is aktuális.


Együttlét (Togetherness)

Hollywoodban játszódó humoros karakterdráma egy harmincas házaspárról, a feleség testvéréről és a férj legjobb barátjáról – nem az a kimondottam eredeti felállás ez sem. Az Együttlét mégis remek szórakozást nyújt, köszönhetően a valóban a karakterekre kihegyezett forgatókönyvnek és a - még a csillogó-villogó hollywoodi díszletek ellenére is - hétköznapi, emberi, mindannyiunk számára ismerős érzelmeknek és problémáknak.
Brett és Michelle házassága maga a megtestesült idill – két tündéri kisgyermek, szép ház, jól kereső férj, tökéletes anya feleség. Kívülről persze, mert hogy a férj utálja a munkáját, ahol kreativitását folyamatosan alá kell rendelnie az erősebb kutyáknak, a feleség pedig épp próbál nem teljesen belepunnyadni a már nem annyira vonzó, otthonülő anya szerepébe (amit csak súlyosbít szép, szexi, szabad húga odaköltözése) – az nem látszik. Igazából semmi világrengető dráma, „csak” a helyükből kibillentett karakterek csendes vergődése, számos humoros jelenettel. Ismerősek, kedvelhetőek, utálhatóak, egyszerre pofozni- és sajnálnivalóak. Amikor például Michelle szerepjátékkal próbálja feldobni unalomba fulladt szexuális életüket, melynek vége hát naná hogy inkább tragikus, semmint kielégítő lesz, nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk.
És persze mellettük ott van a húg, Tina, aki saját kishitűségével, a szép és szexi lányokra oly jellemző félelmével az öregedéstől, biztonságos, kipárnázott otthon utáni vágyával saját magát zárja aranykalickába, miközben nem veszi észre, hogy sógora barátja, a sikertelen, állástalan színész hollywoodi archetípusát megtestesítő Alex másra sem vágyik, csak rá. Újabb klisé, kár is tagadni, de nem is kell, mert ezzel együtt is működik. Mert senki nem egydimenziós (ahogy az életben sem) – összetett, életteli személyiségek, bonyolult vágyakkal, viszonyokkal, játszmákkal. Olykor maguk sem tudják, mit akarnak és sokszor hoznak rossz döntéseket, olykor távolodnak, máskor közelítenek, és fogalmuk sincs, végül merre is tartanak. Csak szeretnének valami jobbat, többet, kerekebbet, mint amit dobott a gép. Mint mi mindannyian…


Társas játék – 1-2. évad

Magyar is, sorozat is, jó is – szerencsére ez most már egyre inkább leírható így egyben. Mostanság épp az Aranyélettől hangos minden (erről várhatóan a következő hasonló összeállításban) de nem feledkezhetünk el arról, hogy volt előtte egy Társas játékunk is. Ami, hasonlóan a magyar HBO „másik” sikersorozatához, a Terápiához, egy külföldön már bejáratott franchise része – az eredeti alapötletet gyakorlatilag változtatás nélkül adaptálták a magyar viszonyokhoz a készítők (legalábbis az első évadban). A sztori ennek megfelelően adott, és nem is érheti sok kritika, a kihívás a megvalósítás volt.
Ami, azt hiszem, valóban kihívás a magyar filmgyártásnak – elég ha a kilencvenes-kétezres évek rémségesen színpadias magyar sorozataira vagy a legrosszabb brazil szappanoperákat megszégyenítően ostoba és lélektelen napi szériákra gondolunk. Ezek fényében pláne jólesik leírni: a Társas játék ízig-vérig profi darab lett, remek színészi alakításokkal, kiváló hangulattal, mértéktartó rendezéssel, igazi pesti (bár eléggé belvárosi…) „feelinggel”. Középpontban az emberi kapcsolatok, játszmák, egymásra találások, széthullások, megcsalások, keresések… Remek karakterek drámája és komédiája – ami követeli, hogy olyan színészek keltsék életre őket, akik ezt át is tudják adni. Mégpedig hitelesen. Lehetőleg úgy, hogy ne azt érezzem, már megint ugyanazt a párost látom haldokolni változatos felállásban. Ezért is örültem elmondhatatlanul, hogy végre nem ugyanazokat az agyonhasznált (ettől függetlenül persze sok esetben remek) színészeket látom a képernyőn, hanem jórészt tévében/moziban eddig ismeretlen arcokat. Akiknek persze egy ilyen sikerű sorozat kiugrás is lehet – elég, ha arra utalok, hogy a nagyközönség színházba nem járó fele itt ismerhette meg az azóta Lizaként országos kedvenccé váló Balsai Mónit. De a remek Thuróczy Szabolcs is itt tűnt fel (számomra a Társas játék legjobb karaktere az övé) – aki azóta az Aranyélet „húzóneve” lett. Persze az ismeretlenebbek mellett feltűnnek nagyágyúk is, többnyire kellemesen szokatlan szerepben, ráerősítve arra, hogy mindenkiből ki lehet hozni még többet ha kicsit kibillentik a komfortzónájából.
Imádtam az első évadot, friss volt, nagyon mai, nagyon ismerős, nagyon hazai, nagyon emberi – jobban is örültem volna, ha annyiban maradunk. A második évad elkapta a legtipikusabb sorozatbetegséget: nem tudták békén hagyni a szereplőket. Minden szépen lekerekített véget szétcincáltak, minden nehezen egymásra találó szerelmest megingattak, minden sikerrel magára találó szereplőt kibillentettek. Ami persze önmagában nem baj, ilyen az élet, többnyire cincál, ingat, kibillent, csak ne érezném annyira erőltetettnek hogy na, csakazértis írjunk még ennek a szerencsétlennek valami megpróbáltatást, ne hagyjuk békén. Ami pláne fáj, az eredetiség teljes hiánya: amikor lemásolják az első évad egy történetszálát pepitában, akkor minden jóindulat és elfogultság mellett is felmerül a kérdés: minek kellett ez?
Az első évadot mindenkinek ajánlom, aki jó magyar szériát akar látni, a másodikat már kevésbé. Remélem, folytatás már nem lesz…


2015. december 8., kedd

Kuroszava Akira: Yojimbo - A testőr (film)

Magányos harcos érkezik a semmiből a keresztúthoz. Körülnéz, megragad egy botot, feldobja – s amerre a bot leesik, arra megy tovább. Így, a semmiből érkezéssel és a mindegy, merre tovább álcajátékával kezdődik Akira Kuroszava filmje, a Yojimbo.

Az út egy kisvárosba visz, ahol a gésaház tulajdonosa, a város korábbi, legtekintélyesebb lakója, „polgármestere” Seibei (és szövetségese, a selyemkereskedő Tazaemon) vetélkedik a város feletti teljhatalomért egykori jobbkezével, Ushitorával (és szaké-gyáros szövetségesével: Tokuemonnal)… ahogy a vendéglős, Gonji a hozzá betérő idegennek elmagyarázza: csak a koporsókészítőnek jó a várost pusztító belháború. Mindkét kereskedő kardforgatókat gyűjt, mindegy, róninok, rablók, csak fegyverük legyen és merjék használni. A két „sereg” felemészti a várost… úgyhogy jobb volna, ha az idegen kardforgató szedné a sátorfáját, és nem tetézné tovább a bajt. A névtelen harcos (aki mikor kérdik a nevét, az udvar eperfájára pillantva nevezi magát Kuwabatake Sanjurónak – harminc éves eperfának) viszont úgy dönt, marad. Tetszik neki a hely. Vagy a helyzet. Avagy nem tetszik? Egy biztos, nem hagyja annyiban…


Álcajáték ez, tényleg ezer szinten. Hiszen a pályája zenitjét érző rendező-mester (pedig hol volt akkor még a zenit…) valójában Dashiel Hammett Véres aratásának alaphelyzetét és ízeit adaptálja jellegzetesen japán módon és környezetbe. A hard-boiledet fűszerezve a western alapszituációival (a képi megvalósításig bezárólag) úgy, hogy voltaképp a chambara műfajának, a klasszikus japán kardpárbajfilmnek adott vele messzire ható vérfrissítést. Miközben valójában jelenetről jelenetre szinte parodizálta azt – először belecsempészve a klasszikusan komor, japán hősi alapmesébe a humort. Némelyik szereplője valóságos karikatúra; és állandó humor forrása a Sanjurót felbérelni akaró kereskedők egymással vetélkedése is – a dolgok elfajulásáig a képpel való játékok és a kísérőzene szintjéig jelen van az a kettős réteg a filmben, amit majd Tarantino formál rá jellemző egységes, fanyar látásmóddá. 

Kuroszava filmje álcajáték. Hiszen mindez valójában csak eszköz, hogy a rendező a japán hatvanas évek, a saját kor épp megtapasztalt értékveszéseit fonja filmbe – úgy, hogy a történelmi múltba, a Tokugava-kor utolsó éveibe helyezi a mesét, az eladósodó szamurájok, éhséglázadásokkal szembesülő daimjók, a megjelenő nyugati fenyegetés korába. A saját korának szintén minden értéket átértékelő ritmusváltását rengeteg szimbolikus kis momentummal belefonva az egykori (szintén igen tragikus) ritmus- és életmódváltásba. Álcajáték vezeti a cselekményt, hiszen látszólag az értékhordozó múltnak ad elégtételt a végén - amikor a kard legyőzi a pisztolyt -, de valójában az értékhordozásból kiábrándult gazdátlan, magát immár nem zabolázó erő emészt fel mindent maga körül, csak úgy, a maga kedvére. Mert erre járt, és nem volt más dolga. Mintha csak annyit tehetne az akarat, a jó szándék e világban, hogy nem hagyja megszületni az elfoszló helyett még hazugabb új rendeket! Nagyon vigasztalan vagyok, amikor olyasmit olvasok e filmmel kapcsolatban, hogy a hős jött, látott, győzött, és maga mögött hagyja a végén a megtisztított világot… Két öregembert hagy maga mögött, és a romokat. Miért mit gondoltok, mit jelent a halotti dobot ütő egykori elöljáró (a gyáva megalkuvó, akit mindkét oldal lefizetett) díszruhás alakján az időkiáltó vére? Nincs már egyetlen oldal sem, nem hoznak be selymet, nem főznek szakét, aki tehette, elmenekült, aki nem, az halott, a városban meghalt az idő, nincs mit kiáltani. Az „igazságtevő” nyomában nem marad semmilyen igazság, ami folytatódhatna.

Térjünk vissza az elejére. A mindegy, merre tovább álcajátéka… olyasmit sugall, mintha mindegy melyik városba érkezne a gazdája vesztett egykori szamuráj, mindenhol ugyanez fogadná: a valóságos hatalom, a dolgok befolyásolásának képessége már nem a szamuráj-kaszt földbirtokos urainak kezében van, hanem a kereskedők kezében, a viszonyok hol így, hol úgy átalakulóban vannak, ott sem gusztusosabb e változás, ahol látszatra békésebb – hiszen a pénz hatalma valójában tényleg azé, aki gátlástalanabb. A bafuku élet- és értékrendje megbukott. Elképesztően egyszerűen mutatja meg a rendező, hová süllyedt a világ: az első dolog, amit a rónin a városban lát egy kutya, aki egy levágott kézfejet cipel a szájában. A kutyák marakodása ez a koncon, aminek nincs gazdája. Így születik az új világ… A western-toposzok jelenléte nyilvánvaló, és kritika csomagolódik bele: Amerika (és a mítosza) is pontosan ugyanígy született…

A ronin játszik. Senki nem kéri rá, úgymond az igazságtevésre - mint ahogy a parasztok kérik a Hét szamurájt. Sőt, azt szeretnék, menjen el. Amíg felszabadultan játszik, a kívülállás pozíciójából, a saját legyőzhetetlenségének mítoszát először rögtön három hideg fejjel elkövetett gyilkossággal alapozva, később mindezt megfejelve még számossal – addig nincs vetélytársa, a dolgok azonnali elfajulását csak a véletlen, a városba érkező hivatalnok jelenléte akadályozza. A férfi, aki időnként úgy vonaglik meg, mintha bolhák bántanák az elhanyagolt kimonója alatt, akinek valójában nincs értékrendje, az első pillanatoktól a nagy, végső összecsapást provokálná, hogy aztán elintézhesse a maradékot, a túlélőket, a „győzteseket”. Úgy ül fel az egymásnak ugrasztott bandák összecsapását figyelni a harangtoronyba, mint valami magasabb rendű, kívülálló bíró – úgy ül ott, ahogy te ülsz a moziszékben, ahogy kívülállásod biztonságából éled bele magad a filmbe, kedves mozijáró bárki, ez az erkölcstelen viselkedés a tiéd: neked-miattad véreznek azok ott, a te kényedre kedvedre. Nincs más ok rá. Szórakozz rajta. (Van min: Tosiro Mifune konkrétan zseniális.)

Sanjuronak (Szandzsúrónak) nincs ellenfele, amíg a városba vissza nem érkezik Ushitora legfiatalabb öccse, Unosuke; úgymond a legteljesebb önfelszámoló gesztus hordozója: a szamuráj pisztollyal. Ő az első pillanattól gyanakszik, ahol lehet akadályozza Sanjurót, hogy a kedvét tehesse – mert ő is ezt szeretné, de a maga szája íze szerint. Mégsem ő „csípi el”, leplezi le valójában Sanjurót, hanem annak pillanatnyi „elgyengülése”, amikor a film folyamán először erkölcsi értelemben vett parancsokat követve öl, és megmenti a kártyaadósság fejében elparentált asszonyt a férjének és a fiának. Csaknem a vesztét okozza, hogy így tesz – ki is esik a szerepből, bele a bosszúálló szerepébe, aki kénytelen viszonozni Gonji életmentését… Az utolsó, western-mód felvezetett, elképesztően sűrű és rövid párviadalban úgy söpri el a maradék ellenállást a benne munkáló harag, ahogy a vihar a város pernyéjét -  a hideg szívű játékos érintetté vált egy pillanatra, kifejezi a háláját úgymond az őt pár napja a halál torkából kimentő fogadósnak; de ettől még lényegében ugyanaz a hideg szívű értékhullató marad, mint legkomolyabb, pisztolyos ellenfele. Unosuke halálmonológja tökéletes: valóban mind a ketten a pokolra valók…

A film hatása máig felmérhetetlen. Alig pár évvel a bemutató után Sergio Leone szinte kockáról kockára építi fel ugyanezt a mesét az Egy maréknyi dollárért… képeivel. A spagetti-westernbe itt, a születésekor még nem fér bele annyi réteg és szín, mint Kuroszava filmjébe; nem fér bele annyi álcajáték. Kuroszava kikérte magának, hogy nem kérték el tőle a jogokat – az érzésem szerint ha nem pusztán egy mesterien fényképezett, olykor érzékeny remake készül az olasz konyhájában, hanem saját álcajátékai, belső rétegei vannak (és ez által azonos „filmnyelv-szinten” marad az üzenete), akkor lehet, simán ellegyintette volna. Furcsát mondok, szerintem Walter Hill Az utolsó emberig-je (Kuroszava filmjének későbbi, jogdíjas adaptációja) e tekintetben messzebbre jut, ugyanabba a végső, reménytelen lepusztultságba – következésképpen nem is volt akkora siker. Mi itt a fehérember-világban tömegével vagyunk úgy huzalozva, hogy ebből az egészből nem értjük, csak a bosszút, és annak elégtétel-voltát (amely egyébként úgy, ahogy van egy elképesztően mélyen bennünk gyökeredző hazugság); így a spagetti-western sokkal nagyobbat ütött, mint a szeszcsempész-gengszterfilm. Érdekes, később a zseniális olasz képes volt minden mintakövetés nélkül túlmutatni a saját zsánerén – mert az a többlet, amit itt mindvégig álcajátéknak hívok, A Jó, a Rossz és a Csúf-ban már tisztán érzékelhető… A film hatására rajzolja az összes történelmi kalandba a maga Usagi Yojimbo-ját Stan Sakai – bár elfogultan szeretem ezt a képregényt, be kell látnom: a bölcs, igazságosztó nyúl-harcos figurája plakát-mélységű, rétegtelen másolata annak a (másképp) szikár, mélyen elkeseredett névtelennek, aki Kuroszava mozijában a végén úgy sétál ki a képből, ahogy érkezett: sehova se tartva.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...