Az utóbbi hónapokban magamhoz képest kevesebbet
olvastam, ellenben elég sokat ücsörögtem a tévé előtt filmeket vagy sorozatokat
bambulva – számos oka van annak, hogy miért alakult így, melyeket itt most nem
fogok részletezni, helyette inkább elmesélem, miket láttam. Például. Rövidre
vágva. Mert mindegyikről nincs kedvem önállóan írni – persze akad olyan is,
amiről kár is lenne. Meg olyan is, ami úgy indult, hogy majd ide kerül, aztán
kikövetelte magának a hosszabb eszmefuttatást… Könnyen elképzelhető egyébként
hogy a rovat a közeljövőben sűrűbben jelentkezik az eddig megszokott évi
egy-két alkalomnál – sajnos mindenféle IRL történések miatt egyre kevesebb
időm/energiám van mindenről hosszan írni, amiről szeretnék (arról már rég letettem,
hogy mindenről írjak, amit olvasok/látok). Viszont a közléskényszer még feszít,
és amíg feszít, addig a blog sem zárhat be :) legfeljebb picit átalakul. Most
tehát sorozatokról röviden (itt pl egész biztos lesz folytatás, mert most is
feldolgozás alatt van jópár említésre érdemes széria, valamivel mégiscsak ki
kell tölteni az időt két Trónok harca
évad között)…
Beépülve
(Legends)
A sorozat, amelyre a bemutatása előtt a
fél internet felfigyelt, köszönhetően a #DontKillSeanBean
kampánynak – azok is, akik egyébként az életben nem néznének
titkosügynökös-nyomozós darabokat. Színészek, rendezők, még maga George R. R.
Martin is #DontKillSeanBean pólóban
fotózkodott, amin a sorozat alapjául szolgáló Robert Littell regényt ismerők csak mosolyogtak, hisz ők azért
nagyjából tudhatták, mire számíthatnak. Nagyjából. Mert az már az első rész
után kiderült, hogy a sorozatnak vajmi kevés köze van az alapanyaghoz –
mondhatni, nyomokban tartalmazza a regény alapfelvetését. Vagyis hogy adva van
egy szuperkém, aki az összes szolgálat legprofibbja, ha felvett
személyiségekről van szó, csak aztán annak rendje és módja szerint bekattan és
elvész különböző identitásai útvesztőjében.
Minden más azonban köszönő viszonyban
sincs a könyvvel – amin lehet háborogni persze, csak épp felesleges. Inkább
lássuk be, hogy a 2010-es években amerikai popcornsorozatot nem fognak felhúzni
a ’90-es évek frissen szétesett keleti blokkjának konfliktusaira. Mert a kutyát
nem érdekli manapság odaát, hogy anno a CIA tette-e tönkre az orosz gazdaságot
vagy sem. Helyette kell találni olyan jelenidejű problémákat, melyek a mai
egyszeri tévénézőnek saját tapasztalatot és saját félelmet jelenthetnek. Így
aztán az orosz-izraeli nyomozás megy a levesbe, helyette kapunk nem kevésbé
kétes iraki hadműveleteket és a még mindig csúnya CIA meg a még csúnyább
„hadiipari vállalkozók” kapcsolatát. Ez sem fáklyásmenet.
Persze a sztori nagyjából tökmindegy, ami
viszi a hátán a sorozatot, az úgyis a valós identitását kereső kém privát
nyomozása – és az őt alakító Sean Bean játéka. Igazi jutalomjáték ez a sorozat,
lubickol is benne rendesen a színész. Akinek, valljuk be, marhára nem ártott
már egy tisztességes szerep, ami kirántja az évek óta neki ajándékozott
sablonokból. Elvileg lesz második évad – mivel a Martin Odum valós identitása
utáni nyomozás véget ért, halvány fogalmam sincs, merre kanyarítják tovább. Én
mindenesetre nézni fogom.
Wayward
Pines
Tavasszal eléggé belevesztem Blake Crouch trilógiájába – ami ha nem
is hibátlan, és a legkevésbé sem komolyan vehető (bár elgondolkodtató
lehetőségeket hordoz), de minden szempontból profin megírt, nagyon szórakoztató
horror-sci-fi-akció mese. Az adaptációt akkor már ezerrel hírelték, én pedig rá
is csavarodtam rendesen, köszönhetően elsősorban Matt Dillonnak (mmm…) és a
nyomasztásból csillagos ötös hangulatnak, ami a trailerből, a főcímből (ezt
külön emeljük ki, zseniális!) és az első részekből áradt.
Meglehetősen morcos is voltam, amikor ez a
remek hangulat átment agyatlan gyilokba és totálisan logikátlan történetbeli
bakugrásokba. Pedig az évad feléig nagyjából rendben voltunk. A
színészválasztás nem hagyott sok kívánnivalót maga után, Dillon mellett a
feleség, az egykori ügynöktárs, valamint a városka alapítója is brillírozik,
nemkülönben a Pam kicsit megcsavart szerepét alakító Melissa Leo – az egyetlen,
akitől konkrétan a frász kitör, a sorozatban a könyvbélinél hangsúlyosabb
szerepet kapó Burke-kölyök, na, ha a folytatást (ha lesz) erre a bamba
kölyökkutyára bízzák, tuti esélyt sem adok neki. A fojtogató atmoszféra
maximálisan a helyén, senki nem tud semmit, de mindenki minimum gyanús, a
városka lakói egyre hajmeresztőbb műmosollyal fordulnak egymáshoz és még néhány
eredeti, az elképzelt Wayward Pines-idillbe szépen illeszkedő új szál is
behúzásra került (mint az iskolai „felvilágosítás”).
De aztán… Többször írtam már az
adaptációkhoz való viszonyomról, most is tartom: engem egészen odáig nem
zavarnak a változtatások, még a „legszentebb” történetekben sem, amíg azt
érzem, az adaptáló a saját története logikáját követve hű maradt az eredeti
szellemiségéhez és amíg el tudja hitetni velem, hogy annak a változtatásnak van
létjogosultsága. Na, itt egy pont után egyik sem jött be. Az utolsó részekre
olyan látványosan nem tudtak mit kezdeni Crouch eredetileg azért szépen
önmagába zárt ötletével és annyira erőltetetten próbálták a lehetséges
folytatásra kihegyezni a sztorit hogy sikerült egy összecsapott, logikátlan,
buta befejezést kerekíteni. Ami után adja magát a kérdés: ez mi a franc volt?
Tudtommal a folytatás még kérdéses – ahogy
az is, hogy ha lesz, nézem-e. Kár érte…
Krízisben
(The Brink)
Aki ismer, tudja, hogy eléggé odavagyok a
politikai sorozatokért (hopp, note to
self: még mindig nem írtam a legeslegkedvencebb sorozatomról, pedig a blog
születése óta tervezem) – a politikai szatírákért nemkülönben, feltéve, ha
jól csinálják. Mert a szatíra nekem elsősorban okos legyen, és csak másodsorban
vicces – az erőltetett humornál kevés dologgal lehet jobban kihozni a
sodromból. Ezért nem szeretem annyira az egyébként tök jó Az alelnököt: mert túl sokat bíz az alpári humorra és az alapból
nevetséges karakterekre, ahelyett, hogy okos sztorit pakolna alájuk. Itt vérzik
el a Krízisben is.
Pedig sztoriszinten nem indulunk rosszul:
egy pakisztáni tábornok katonai puccsa után küszöbön a harmadik világháború,
sok-sok ujj szegeződik a piros gombokra világszerte, az atomháborútól való
megmentésünk pedig a hírről épp egy ázsiai prosti fojtogatása közepette
értesülő amerikai külügyminiszter és az iszlámábádi nagykövetség utolsó kis
lótifutijának kezében van, aki hogy-hogy nem, épp kiugrott a bazárba némi
fűért. No meg az amerikai hadsereg néhány válogatott vadászpilótájáéban, akik
bevetés előtt véletlenül rossz bogyót kaptak be és nemigen tudják, melyik
gombot is nyomják meg. Az a baj, hogy feleslegesen sok a kaki-puki poén meg a
válságtermi szex: anélkül is értenénk, hogy életünk jószerivel egy rakat
idiótától függ.
Ami valljuk be, elég könnyen elképzelhető
és adaptálható saját világunkra, sajnos. Mert most őszintén, olyan nagy
meglepetés, hogy a politikusok olyanok, mint a nagy gyerekek, akik olykor
egymás haját tépik, mert elvették a játékukat? Hogy a diplomácia
kishivatalnokainak legfőbb törekvése hogy elüssék valahogy az időt (lehetőleg
csajozással és olcsó droggal) a kevésbé „menő” helyeken amíg ki nem néz valami
zsíros európai állás? Vagy hogy a háborús nyomást igazából csak tudatmódosító
szerekkel lehet elviselni? Ugye hogy nem? Nem rossz sorozat a The Brink, bár nem is jó – egynek
elmegy, legalább rövid, és minden hülyesége ellenére sajnos nagyon is aktuális.
Együttlét
(Togetherness)
Hollywoodban játszódó humoros
karakterdráma egy harmincas házaspárról, a feleség testvéréről és a férj
legjobb barátjáról – nem az a kimondottam eredeti felállás ez sem. Az Együttlét mégis remek szórakozást nyújt,
köszönhetően a valóban a karakterekre
kihegyezett forgatókönyvnek és a - még a csillogó-villogó hollywoodi díszletek
ellenére is - hétköznapi, emberi, mindannyiunk számára ismerős érzelmeknek és
problémáknak.
Brett és Michelle házassága maga a
megtestesült idill – két tündéri kisgyermek, szép ház, jól kereső férj,
tökéletes anya feleség. Kívülről persze, mert hogy a férj utálja a munkáját, ahol
kreativitását folyamatosan alá kell rendelnie az erősebb kutyáknak, a feleség
pedig épp próbál nem teljesen belepunnyadni a már nem annyira vonzó, otthonülő
anya szerepébe (amit csak súlyosbít szép, szexi, szabad húga odaköltözése) – az
nem látszik. Igazából semmi világrengető dráma, „csak” a helyükből kibillentett
karakterek csendes vergődése, számos humoros jelenettel. Ismerősek,
kedvelhetőek, utálhatóak, egyszerre pofozni- és sajnálnivalóak. Amikor például
Michelle szerepjátékkal próbálja feldobni unalomba fulladt szexuális életüket,
melynek vége hát naná hogy inkább tragikus, semmint kielégítő lesz, nem tudjuk,
sírjunk-e vagy nevessünk.
És persze mellettük ott van a húg, Tina,
aki saját kishitűségével, a szép és szexi lányokra oly jellemző félelmével az
öregedéstől, biztonságos, kipárnázott otthon utáni vágyával saját magát zárja
aranykalickába, miközben nem veszi észre, hogy sógora barátja, a sikertelen,
állástalan színész hollywoodi archetípusát megtestesítő Alex másra sem vágyik,
csak rá. Újabb klisé, kár is tagadni, de nem is kell, mert ezzel együtt is
működik. Mert senki nem egydimenziós (ahogy az életben sem) – összetett,
életteli személyiségek, bonyolult vágyakkal, viszonyokkal, játszmákkal. Olykor
maguk sem tudják, mit akarnak és sokszor hoznak rossz döntéseket, olykor
távolodnak, máskor közelítenek, és fogalmuk sincs, végül merre is tartanak.
Csak szeretnének valami jobbat, többet, kerekebbet, mint amit dobott a gép. Mint
mi mindannyian…
Társas
játék – 1-2. évad
Magyar is, sorozat is, jó is – szerencsére
ez most már egyre inkább leírható így egyben. Mostanság épp az Aranyélettől hangos minden (erről
várhatóan a következő hasonló összeállításban) de nem feledkezhetünk el arról,
hogy volt előtte egy Társas játékunk
is. Ami, hasonlóan a magyar HBO „másik” sikersorozatához, a Terápiához, egy külföldön már bejáratott
franchise része – az eredeti alapötletet gyakorlatilag változtatás nélkül
adaptálták a magyar viszonyokhoz a készítők (legalábbis az első évadban). A
sztori ennek megfelelően adott, és nem is érheti sok kritika, a kihívás a
megvalósítás volt.
Ami, azt hiszem, valóban kihívás a magyar filmgyártásnak – elég
ha a kilencvenes-kétezres évek rémségesen színpadias magyar sorozataira vagy a
legrosszabb brazil szappanoperákat megszégyenítően ostoba és lélektelen napi
szériákra gondolunk. Ezek fényében pláne jólesik leírni: a Társas játék ízig-vérig profi darab lett, remek színészi
alakításokkal, kiváló hangulattal, mértéktartó rendezéssel, igazi pesti (bár
eléggé belvárosi…) „feelinggel”. Középpontban az emberi kapcsolatok, játszmák,
egymásra találások, széthullások, megcsalások, keresések… Remek karakterek
drámája és komédiája – ami követeli, hogy olyan színészek keltsék életre őket,
akik ezt át is tudják adni. Mégpedig hitelesen. Lehetőleg úgy, hogy ne azt
érezzem, már megint ugyanazt a párost látom haldokolni változatos felállásban.
Ezért is örültem elmondhatatlanul, hogy végre nem ugyanazokat az agyonhasznált
(ettől függetlenül persze sok esetben remek) színészeket látom a képernyőn,
hanem jórészt tévében/moziban eddig ismeretlen arcokat. Akiknek persze egy
ilyen sikerű sorozat kiugrás is lehet – elég, ha arra utalok, hogy a
nagyközönség színházba nem járó fele itt ismerhette meg az azóta Lizaként országos kedvenccé váló Balsai
Mónit. De a remek Thuróczy Szabolcs is itt tűnt fel (számomra a Társas játék legjobb karaktere az övé) –
aki azóta az Aranyélet „húzóneve”
lett. Persze az ismeretlenebbek mellett feltűnnek nagyágyúk is, többnyire
kellemesen szokatlan szerepben, ráerősítve arra, hogy mindenkiből ki lehet
hozni még többet ha kicsit kibillentik a komfortzónájából.
Imádtam az első évadot, friss volt, nagyon
mai, nagyon ismerős, nagyon hazai, nagyon emberi – jobban is örültem volna, ha
annyiban maradunk. A második évad elkapta a legtipikusabb sorozatbetegséget:
nem tudták békén hagyni a szereplőket. Minden szépen lekerekített véget
szétcincáltak, minden nehezen egymásra találó szerelmest megingattak, minden
sikerrel magára találó szereplőt kibillentettek. Ami persze önmagában nem baj,
ilyen az élet, többnyire cincál, ingat, kibillent, csak ne érezném annyira
erőltetettnek hogy na, csakazértis írjunk még ennek a szerencsétlennek valami
megpróbáltatást, ne hagyjuk békén. Ami pláne fáj, az eredetiség teljes hiánya:
amikor lemásolják az első évad egy történetszálát pepitában, akkor minden
jóindulat és elfogultság mellett is felmerül a kérdés: minek kellett ez?
Az első évadot mindenkinek ajánlom, aki jó
magyar szériát akar látni, a másodikat már kevésbé. Remélem, folytatás már nem
lesz…