2017. december 31., vasárnap

Várólista csökkentés 2018

Az úgy volt, hogy én jövőre egyáltalán nem akartam jelentkezni Olvasónapló hagyományos könyves kihívására - meglehetősen elégedett voltam magammal, amiért idén sikerült teljesítenem a kvótát, ráadásul magamhoz képest elég korán és valahogy úgy voltam vele, hogy a csúcson kell abbahagyni :) meg aztán túl sok volt a beragadó könyv, ami évek óta minden VCs-listán ott volt és már nagyon sajnáltam szegényeket, úgyhogy nem akartam még egyszer megfuttatni őket. Aztán a napokban egyre több helyen tűntek fel a tervezgetés első jelei - én meg kedvet kaptam. Sokat nem gondolkodtam a címeken, ez itt egy eléggé spontán lista, a beragadókat, mint Simmons és Miéville, direkt nem tettem rá (ezek után le merném fogadni, hogy már februárban őket fogom olvasni...) a többi meg ahogy épp elém pattant a polcról. Nem válogattam 24 versenyzőt, mert minek, a kötelező 12-es lista mellé 3 tartalékot indítok, aztán meglátjuk, mi lesz... Jó játékot mindannyiunknak!

A piszkos tizenkettő:

John le Carré: The Night Manager - Éjszakai szolgálat

Richard Morgan: A fekete férfi

Ted Chiang: Életed története

Marente de Moor: A holland szűz

Kim Stanley Robinson: Árral szemben

John Williams: Augustus

Orhan Pamuk: Hó

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

Jeanette Winterson: Az időszakadék

Howard Jacobson: Shylock a nevem

Jacek Dukaj: Más dalok

Margeret Atwood: Fellélegzés

A tartalékosok:

Elizabeth Kostova: A történész

Mariam Petroszjan: Abban a házban

Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon


2017. december 29., péntek

Filmes körkérdés (a másik fél)

Timi nem rajong a körkérdésekért… tényleg nem. Ennek ellenére annyira jó szórakoztam rajta, ahogy olvastam a válaszait, hogy kedvet kaptam én is – hogy válaszoljak. Sose voltam a szó szoros értelmében mozibubus, ahogy egy időben ő, úgyhogy a válaszainkat igen vicces lesz összehasonlítani…

1. Melyik volt az első meghatározó film, amit láttál?

A legelső meghatározó mozi még Rácalmáson ért, kicsi gyerekkoromban: a Hüvelyk Matyi. Énekeltek meg táncoltak benne, és fergetegesen jól szórakoztunk rajta, mi gyerekek, akik a két forintos jegyért az első két sort érkezési sorrendben (értsd: tülekedve) foglalhattuk el. Azt hiszem, férfi létemre a musicalekkel azért vagyok ennyire toleráns. Aztán sokáig nem engedtem magamhoz közel a mozit – mert túlságosan beleéltem magam. Ezt a távolságtartóbb hozzáállást a Brazil szedte apró darabokra, sokáig Terry Gilliam disztópiája volt a favoritom…

2. Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál?

Az utolsó film, amit láttam, a karácsonyvég megkoronázásaképp itthon újranézett Die Hard volt… a nosztalgiafaktorán túl lassan teljesen lenullázza magát. Moziban Timivel legutóbb a Galaxis Őrzői 2. – de ha azt kérdezitek, milyen Filmet láttam legutoljára moziban, akkor az a zarándoklatszerűen felkeresett Berlin felett az ég volt, még késő ősszel. Ahol az egykor megőrzött érzések keltette várakozást úgy simogatta az élmény, hogy nem vett el belőle semmit. Kis képernyőn meg az Utazás Dardzsilingbe, amibe elsőre beleszerettem. Sorozatot (úgy, ahogy adják, hétről hétre) már nagyon régóta nem nézek… Egyszerűen nem fér a napok ritmusába. S amíg egy-egy könyvre még felépül ez a ritmusos várakozás (ami a sorozatok élvezetéhez szerintem alap) a mozgóképre már egyáltalán nem.



3. Mik a kedvenc filmjeid?

Nagyon hosszan sorolhatnám. És nagyon nehezemre esik rangsorolni őket. A kétségtelen kedvenc a Stalker – számtalanszor újranéztem. Nem múló szeretettel dédelgetem magamban Az ötödik pecsét (olvasásélményt is annyi színnel megidéző) képeit. Épp a napokban jutott eszembe a Rosencrantz és Gulidenstern halott – ahányszor csak (akár önként vállalt) kényszerek fogságában érzem magam. A legtöbbször újranézett gyógy-filmem a Chihiro szellemországban (vagy amúgy kb. bármelyik Miyazaki). S hogy legyen egy igazán fertőző kakukktojás is itt, odavagyok a Ponyvaregényért (bár az alkotójáért egyre kevésbé…).

4. Milyen műfajú filmben lennél te karakter?

Szerintem tökéletes narrátora lennék egy olyan engesztelés-mozinak, mint például az Amelie csodálatos élete. És bármilyen műfajú filmben én lennék az a mellékszereplő barát, akihez a bajtorlódás egy bizonyos pillanatában fordulnak a tökös hősök – és aki aztán drámai körülmények közt rendre elhalálozik. (Kivéve ha Samunak hívják és hobbit az illető.)

5. Ki játszana téged egy filmben?

Az előző kérdésre adott válasz fényében minden bizonnyal Sean Astin. Kevésbé éteri körülmények között a legjobban Dennis Hoppernek örülnék a Tiszta románcból – vagy szívesen venném John Goodmant egy olyan agylövésben, mint A nagy Lebowski. Vagy igazán felkérhetnék Russel Crowe-t, hisz én is a Rendes fickók táborába tartozom. Persze ha (az életem megfilmesítése esetén) a szereposztóknak van egy csepp humorérzéke, akkor sajnos úgyis egy Zach Galafiakis-szerű komikusra osztják a szerepet.

6. Mi a top 3 kedvenc sorozatod?

A Tenkes kapitányán kívül? Tényleg igen régen néztem sorozatokat, amiért Timitől rendre meg is kapom a magamét. Ez a formátum ezerrel jön föl – de annyi mindent csinálok, hogy nem jut rá rendszeresen időm. Pedig például elragadónak találtam Az ifjú pápa kérdésfelvetéseit és válaszait.  És Sorkin valóban remekül ír – még ha nekem személy szerint a kellemesen öniróniába áztatott A színfalak mögött is a kedvencem tőle, nem Az elnök emberei. Viszont (jé, tényleg!) nagy rajongója vagyok (ha nem is dolgozom érte, hogy rendszeresen lássam) a South Parknak.



7. Mi idegesít legjobban egy filmben?

Ezen merengtem válaszadás előtt egy darabig – mert egy filmet rengeteg módon el lehet rontani, és alig van olyan film, amit néhány pillanatára nem sikerült. A film csal. Csak az idővel, a távolságokkal, az emberi viszonyok ezer színével – hogy mindez beleférjen a játékidőbe. Ezért szerettem, amikor régen játékfilmnek hívtuk, megkülönböztetve a maradéktalan hitelességre törekvő dokumentumfilmtől (tudom, tudom… legtöbbször az is puszta propaganda…). Szeretem beleélni magam a játékba. És nagyon zavar, ha ebből valami kizökkent. Ha azon kapom magam, hogy a nézése közben a filmen gondolkodom. A rendezői szándékon, vagy a színészi játékon… ha egyszer csak rádöbbenek: valaminek a partján ülök, és nem történik velem semmi.

8. Mi az a film vagy sorozat, amit sosem fogsz megnézni?

Kifejezetten rühellem, ha ijesztgetnek. Értem, hogy van, aki rákap ennek az ízére – te is értsd meg, hogy én viszont ezt az első adandó alkalommal kiköptem. Túlságosan keserű. Úgyhogy se horrorfilmet, se ide hajazó sorozatot nem nézek.

9. Melyik színésszel, színésznővel vagy rendezővel találkoznál szívesen?

Időgép híján… egyszer szívesen hallgatnám Enyedi Ildikót témáról témára csapongani. Szívesen ülnék egy társaságban, amelyik Haumann Péterre figyel. És nagyon szívesen megkérdezném Kevin Spaceytől, hogy mi a rossebért volt ilyesmire szüksége (mellesleg ugyanezt a kérdést szívesen feltenném Woody Allennek is – mint a szemünk láttára legnyíltabban abúzus-kapcsolatokban élő okos és híres filmes embernek).

10. Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?

Újranézős időszakban vagyok, úgyhogy csupa régi és poros klasszikust. Ja és… az ünnepek közt újranézzük A Gyűrűk Ura-trilógia filmjeit – most olyan élményeket keresek amikben szívesen laktam és újra szívesen laknék (még ha a trilógia tekintetében ez inkább a megrajzolt világ, semmint maguk a filmek…). Még nem láttam a Testről és lélekről-t. A jövendő kínálatából a következő, amit szeretnék látni, az Egy szent szarvas meggyilkolása (valamit akarnak tőlem ezek a szarvasok…).


2017. december 27., szerda

Filmes körkérdés

Nem rajongok a mindenféle blogos körkérdésekért, de mivel az utóbbi hónapokban elkapott egy szolid film- és sorozatmánia (ahogy azt láthattátok is), ez az Amadeánál látott filmes kérdéssor megtetszett. Csacsogjunk egy kicsit filmekről, így az év végén úgysincs senkinek kedve komoly posztokhoz :)

1. Melyik volt az első meghatározó film, amit láttál?

Az elsőre konkrétan nem emlékszem, de ami megmaradt, mint legalább egymilliószor megnézett gyerekkori emlék, az a Disney klasszikus Hamupipőkéje és Hófehérkéje – a Hamupipőke volt az abszolút kedvenc, szerintem a fél gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy az egerekkel énekeltem, és kizárólag e rajzfilm miatt ragaszkodtam ahhoz hogy egyszer legyen egy Lucifer nevű óriási perzsa macskám (lett is – csak nem fekete); a Hófehérkét is imádtam, bár az erdei jelenettől a boszorkánnyal eléggé féltem, de az állatok segítségével sütött pite kárpótolt. Na, hát biztos minden kislánynak voltak ilyen Disney-mesés korszakai… Nem is állhatna távolabb ettől másik gyerekkori rajongásom tárgya, az István, a király filmváltozata – nyilván nem kevés apai hatásra hallgattam illetve néztem rongyosra videón miközben papírból vágott koronákkal énekeltem Gizella, Réka és Koppány szerepét (fogalmam sincs, gyermeki logikámmal hogyan bogoztam ki ezt a szerepzavart, még jó, hogy István sosem akartam lenni…). A komolyabb filmalkotások felé való nyitással kapcsolatos első emlékeim Az angol beteg és a Szerelmes Shakespeare bemutatásának idejére tehetőek, innentől válogatás nélkül és sokat néztem mindenfélét, ezzel párhuzamosan az igazán meghatározó, nagyon sokszor újranézett kedvencek aránya csökkent…

2. Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál?

A szokásosan újranézett karácsonyi filmeken kívül? :) Legutóbbi sorozatélményem a remek Fülledt utcák – előbb-utóbb lesz róla poszt is, ha más nem, rövidke. Baromi hangulatos életkép a hetvenes évek New Yorkjának szexmunkásairól, stricijeiről, kis- és nagypályás maffiózóiról, erről az egész, épp átalakuló, a saját szabályait újrarendező, dollármilliókat újraosztó iparágról. Érdekes, hogy úgy híresült el, mint ami a pornóipar kialakulásáról szól, ehhez képest a pornó itt csak egy végpont, az odáig vezető út és az iparág számos egyéb leágazása nagyobb szerepet kap. Jó volt, nézzétek.

  

3. Mik a kedvenc filmjeid?

Ha egyet kell választani, az abszolút kedvenc a Nem félünk a farkastól – Edward Albee drámájának Mike Nichols rendezte adaptációjánál az elmúlt ötven évben nem készült erősebb párkapcsolati dráma, szívesen megnézetném mindenkivel, aki úgy hiszi, a Holtodiglan az igazi truváj a „meddig kínozhatja két ember egymást a szeretet nevében?” témájában… A legkevésbé sem szórakoztató, de ha egyszer elkezded nézni, le nem tudod venni a szemed Elizabeth Taylor és Richard Burton párosáról. Egész más műfaj, de nyilván egy „kedvenc filmem” listáról sem maradhat le A Gyűrűk Ura trilógia – egyértelműen ez a legtöbbször együtt megnézett filmünk Zolival, rengeteg szép emlék kötődik hozzá és megajándékoz egy olyan otthonos, meghitt érzéssel, amivel semmi más. És hogy még kicsit színesítsük a palettát, nem hagyhatom ki Amelie csodálatos életét sem – sok feelgood movie van, amihez nyúlhatunk egy nyomott, agyondolgozott, hisztis hét után, de egy sem képes úgy elringatni és annyi pozitív töltettel ajándékozni, mint ez.

4. Milyen műfajú filmben lennél te karakter?

Jobb napjaimon valami kedélyes kis social comedy-ben olykor feltűnő, szúrós megjegyzéseket tevő, de sok vizet nem zavaró mellékszereplő lennék, aki azért őrizget titkokat; rosszabbakon Agatha Christie egy gyilkos karaktere, aki mindig túljár a nyomozók eszén; még rosszabbakon az Átmeneti üresedés egyik kiégett, rosszindulatú, megkeseredett középkorú hervadt szépsége – de mindig az angol vidék egy bájos kisvárosában játszanám a szerepem.

5. Ki játszana téged egy filmben?

Legyen mondjuk Rachel Weiss – az Akadémia úgyis díjazni szokta ha világszép színésznők elcsúfítják magukat egy szerep kedvéért… De az idős kori engem senki más nem játszhatna, csakis Maggie Smith!

  

6. Mi a top 3 kedvenc sorozatod?

Megingathatatlan sorozatkedvenc Az elnök emberei – Aaron Sorkin szerintem az egyik legjobb kortárs forgatókönyvíró, a Fehér Ház életét testközelbe hozó sorozata pedig a maga módján épp úgy felforgatta a tévésorozatok világát, mint a Twin Peaks. Döbbenet, hogy még nem írtam róla, pedig jó párszor elterveztem már. Ami késik, nem múlik – kár, hogy újranézésre perpill nem látok esélyt, azért az a 7*22 rész sok a mostani életritmusunkhoz. Hasonló kedvenc az angol The Office (A hivatal) – az amerikai remake a nyomába se érhet Ricky Gervais inkorrekt humortól vastagon csöpögő, a legjobb angol komikushagyományokat sikerrel adaptáló, kifejezetten bunkó de nagyon eszes sorozatához – na, ezt viszont újra kéne nézni, rövid is (és nem utolsósorban ebben tűnt fel Martin Freeman!). Harmadiknak meg álljon itt egy új kedvenc, ha már úgyis emlegettem – a Twin Peaks simán beszippantott, és bár volt egy megmosolyogtató retró-érzetem, nem tudtam abbahagyni, amíg meg nem néztem a három évadot és teljesen a hatása alá nem kerültem. Erről is írni kéne hosszabban…

7. Mi idegesít legjobban egy filmben?

Ha többnek akar látszani annál, ami. Nincs baj a panelekre épülő, ostoba párbeszédektől hemzsegő, kizárólag felszínes szórakoztatásra hajtó alkotásokkal (én is nézek elég ilyet) de igenis vállalják fel, hogy ők panelekre épülő, ostoba párbeszédektől hemzsegő, kizárólag felszínes szórakoztatásra hajtó alkotások.

8. Mi az a film vagy sorozat, amit sosem fogsz megnézni?

Soha ne mondd, hogy soha… De arra elég kevés esélyt látok, hogy bármikor belenézzek a Halálos iramban szériába például. Vagy a Fűrész sorozatba. Utálom az öncélú trash-t, legyen az horror, szex, testnedvek, vagy félpucér csajos és száguldó verdás magamutogatás.

9. Melyik színésszel, színésznővel vagy rendezővel találkoznál szívesen?

Aaron Sorkinnal szívesen átbeszélném, hogyan vinné képernyőre a Trump-érát.

10. Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?

Épp a Berlini küldetés második évadát nézem – az első évad eléggé elkapott, és szerencsére úgy tűnik, a másodikra sem vesztett erejéből ez a le Carré kémregényeihez méltó CIA-átverősdi. Most épp a német választások befolyásolása érdekében akár polgárháború kirobbantásától sem visszariadó német neonácik körébe épülünk be a menekültválság közepén. Nem egy könnyed darab, de ha nagyon fáradt és nyűgös vagyok, csodásan kikapcsol.

2017. december 25., hétfő

Trisha Ashley: Karácsonyi szerelem

Most meglepődtetek, ugye? Nem kifejezetten az én zsánerem – nem is emlékszem hirtelen, mikor olvastam utoljára ilyesmit. Amikor belekezdtem, volt egy ilyen kis romantikus elképzelésem, hogy karácsonykor karácsonyi könyvről lesz poszt a blogon, milyen jó; aztán olvasás közben elég hamar eljutottam odáig, hogy tejóisten mekkora marha vagyok, és ebből aztán minden mézeskalácsillatú romantikától mentes felpaprikázott poszt lesz az ünnepekre; hogy a végére nagyjából megbékéljek a könyvvel meg a saját választásommal és úgy döntsek, hagyom magam elvarázsolni kicsit ezzel a békebeli angol karácsonyi mesével.

Amúgy az egészről Lobo tehet – eléggé ínycsiklandóan írt a könyvről és pendítette meg pont a karácsony- és anglomániámat, ráadásul épp akkor, amikor a karácsony előtti hetekben kezdtem új munkahelyen, minek köszönhetően egy éhes zombihorda értelmi képességeivel rendelkezem, úgyhogy a legtöbb, amit fel tudok fogni munka után, az egy ünnepi romantikus ömlengés. Mondják amúgy, hogy Trisha Ashley inkább chick lit – de őszintén, annyira nem vagyok otthon ezekben a mai alzsánerekben, plusz nekem a chick lit az Bridget Jones marad már örökre, és ez ahhoz képest jóval klasszikusabb romantikus mintákat követ, ami az elbeszélésmódot illeti, szóval nemistudommineknevezzem. De végülis tökmindegy, szerintem aki kézbe veszi, úgyis kb tudja, mire számíthat. Nagy érzelmekre, apróbb-nagyobb zökkenőkkel tarkított egymásra találásokra, vastag hótakaróra, giccses karácsonyi díszhalmokra és sok-sok tradicionális angol karácsonyi ételkölteményre. Nyami.

Holly Brown, a fiatal özvegy, akinek enyhén problémás viszonya van a karácsonnyal - sajátos neveltetése okán sokáig egyáltalán nem ünnepelte, hogy aztán karácsonymániás férjével sokszorosan bepótolja, majd Alan korai, épp karácsony előtt bekövetkező halála után még jobban elforduljon tőle - az év nagy részében csúcskategóriás séfként tüsténkedik családi és más rendezvényeken, télen pedig, kipihenendő a sok főzést, vidéki kúriákra felügyel a tulajdonos távollétében. Nagymamája halála után elvállal egy házat a lancashire-i lápvidéken, épp a karácsonyi időszakra. Kapóra jön, hisz így elmenekülhet az ünnepi őrület és jószándékú, bár ragaszkodásukkal gyakran terhes barátai elől, dolgozhat készülő szakácskönyvén és elmélyülhet a nagymama fiatalkori naplóiban. Naná, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy azt Holly elképzelte.

Mert ott van a tulajdonos idős nagybátyja, a karácsonyrajongó háborús veterán Noel és felesége, a levitézlett tévés szakács Trisha, valamint az Antarktiszon kutatgató szülei távollétében nagyszüleihez passzolt unokájuk, az épp emós korszakát élő (de azért szíve szerint még plüssállatokkal alvó) Jess, akik nem is nagyon titkolják csalódottságukat, amiért idén nem tölthetik a karácsonyt a hagyományoknak megfelelően a Martlandok családi kúriájában. Amiről csakis a ház ura, az utálatos Jude Martland tehet, aki oly nagyon megsértődött azon, hogy öccse az előző karácsonyon megszöktette frissen leakasztott világszép menyasszonyát, hogy idén dobta az egész családi karácsonyt. Amivel persze rögtön belopta magát Holly szívébe – majdnem annyira, mint azzal, hogy minden telefonhívás alkalmával biztosítja alkalmatlanságáról és hogy látványosan jobban törődik idős lovával és kutyájával, mint cserbenhagyott rokonaival. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy mire Jude befut - mert persze befut, ahogy az öcsike és az azóta lepattintott szökevény menyasszony is - addigra Holly már ismeretlenül is utálja, ahogy az sem, hogy elég rövid időn belül egymás karjaiban kötnek ki. De persze lesz itt még galiba.

Nem mondhatom, hogy nem szórakoztam jól, mert de – viszont a kiszámítható, panelekre épülő, kényszeredett fordulatokat és a szájbarágást kihagytam volna. Komolyan, amikor Holly tizenharmadszor is megállapította, hogy még egy ilyen kiállhatatlan pokróccal nem volt dolga egész életében, mint Jude Martland és reméli, hogy sosem kell közelebbi ismeretségbe kerülnie vele, legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet – igen, már elsőre is értettük a Mr. Darcy hasonlatot, köszi, nem kell még tizenháromszor elmondani… Nem tudom, hogy zsánersajátosság-e ez a borzasztó túlírtság (nem, nem akarok előítéletes lenni…) de roppant mód idegesített – a kelleténél jóval többször olvashattam, hogy milyen jóképű Guy, mennyire anorexiás Coco, milyen nehezen mozog Merlin, az agár és mennyire meghitt a ház, amióta Holly befűtötte a nagy kandallót… Miért, miért nem elég mindezt egyszer leírni? Fele ilyen hosszú lenne a könyv :)

Szerencsére a túlírtságért kárpótolt a mellékszereplők sora – a családi karácsonyra végül csak összegyűlő kis kompániához hamar csatlakozik a másik nagynéni, az állatrajongó Becca, olykor beugrik a helyi traktoros, a Holly-ért rajongó George, a falusi kisbolt olykor túl lelkes tulajdonosa, Oriel és a kocsmáros Nancy. Holly meg csak főz és süt, főz és süt – amennyi kaját elfogyasztanak ebben a pár napba, csoda, hogy valaki még kifér az ajtón. Igazából Holly ételkölteményei és a meghitt angol karácsonyi hagyományok mentik a könyvet – annyira bájos és andalító, ahogy a hideg, elhagyatott kúriából igazi meleg, fenyő- és mézeskalácsillatú, fagyöngykoszorúkkal telirakott, zsengő-bongó családi fészket varázsolnak, hogy az még a legnyűgösebb napokon is segít karácsonyi hangulatba kerülni. De azért azt hiszem, most legalább egy évre elég is volt ebből a cuki romantikázásból…


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Palásthy Ágnes

2017. december 24., vasárnap

Karácsony


Minden kedves olvasónknak boldog karácsonyt kívánunk! 
Legyen épp olyan, amilyennek szeretnétek :)

Timi & Zoli


2017. december 22., péntek

Kállay Kotász Zotán: Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből

Elgondolkodtam már itt, ezen a blogon, mennyire nyílt a lehetősége, hogy magyarul próbáljunk haikut alkotni – valójában mélységesen izgat a lehetőség, hogy az a világra másképp nyitott eleven mentalitás valóban felvehető-e. Én alkotói attitűdnek hívom, egy nézőpont felvételének, ahonnan a látvány, az élmény önmagában szavakká rendeződik, abba a szűk, tizenhét szótagos keretbe. Sokat morfondíroztam rajta, hogy valóban nevezhető-e haikunak az így születő vers. Hiszen az a sajátságos, mindent befogadni hajlandó, ám mindent a maga szája ízéhez értelmező, a megszülető ellentmondásokat mégsem felszámoló kultúra nincs mögötte. Nincs mögötte az a gondolkodásmód, amely egy időben simán elviselte a tudatát, hogy a sinto vallás/szemlélet egyik kamija a követői szerint Buddha követőjévé vált, ahol buddhista papok vezethettek sinto szentélyeket – s a legsajátabb vallásuk megtisztítása után sem zárkóztak el annak gondolatától, hogy ezek a különböző, teljesen másképp strukturált hiedelemrendszerek valójában ugyanarról mesélnek. Mindehhez a saját nyelvükben olyan analógiás kódrendszert tartanak életben (bizonyos értelemben a mai napig ugyanúgy), amivel egy haiku jelentését a benne használt, kimondott szavak közvetlen asszociációs tartalmánál jelentősen tágabb értelmezési mezővel ajándékozzák. Másfelől magyarul nehezen tartható a japán haiku erős, belső formai szigora. Úgyhogy alapjában nehéz kérdés, lehet-e egyáltalán adaptálni erre a kultúrára annak a teljesen más szerkezetű kultúrának a talán legszebben virágzó nyelvi produktumát.

Kállay Kotász Zoltán erre rögvest frappáns választ ad – álhaikuknak nevezve a verseket, amelyeket e kötetében elénk tár. Valóban, az olykor előforduló (zárójeles) címadás, a ciklusba rendezés - egyáltalán a (nem is mindenhol megtartott) tizenhét szótagon túli szövegviszonyok, a versek egymással való beszélgetése által megszülető nagyobb gondolati egységek alapjában szembemennek a tradicionális japán vers szellemisége diktálta járható irányokkal. Viszont valahol a saját kultúránk egyszerre állandóan újra éhes és tradíciók csonkjait (olykor csak síremlékeit) dédelgető szemléletmódi környezetében meg is teremtik azt a sajátosan egyetemest, amely az olvasás közben segít a szavaknak, segít a meztelen jelentésen mégiscsak a haiku szellemében túlmutatni. A saját kultúránk nem egy feszítő dilemmája megjelenik itt, legtöbbször pontosan a kötet címadás által jól körberajzolt állapotában: a csődben. A felszámolódás előtti állapotban, aminek az ízeit mindannyian ismerjük.

Mire gondolok? Példának álljon itt a Csendespihenő a szinonimaszótárban című ciklus három egymás alatti verse a hetvenötödik oldalról.

Mi lehet még
a csöndnél is némább,
fehérnél éberebb?

Kérdés vagy válasz?
Körülölel
a harangzúgás.

Szél fú az erdő
szélén, benn, a fák között
moccanatlan csend.

Az első vers Pilinszky számomra legszebb kérdését idézi meg, a költő topografikus alapszavainak, a jelző-használatának megidézésével  – leírt kulturális hagyományunk egyik legszebb kísérletét abban az „egész költészetben” Apokriftól Szálkákig. Amely különben maga is idézet, valójában Máté evangéliumára mutat, azzal is, ahogyan, meg azzal is, amit kérdez. Mint ahogy a második vers így az első után értelemszerűen az Apokrif harangszavát húzza a fülembe - a harangszót, ami elzeng, de amíg tart, valóban körülölel. Amíg az élet tartama tart, veszendő gesztusaink, addig ilyen veszendő vigaszokra szorulunk. S lám, megidéződik a paradicsomi erdő – amit nem érint meg szélfútta korok fecsegése, feláll elém az örökben: a harmadik versben. Kállay Kotász Zoltán sajátosan egyetemest teremtett számomra e három versével, mesteri módon megidézve valamit, amit dédelgetett kulturális élményeim között tartok számon, amely szerintem a honi költészet egyik (ha nem a) vitathatatlan csúcsteljesítménye - úgy, hogy hozzá rakott, úgy, hogy nem vett el belőle... Valójában így támaszthatunk magyarul a haiku köré olyan szövődő körülöttest, amely hatásában az eredeti, klasszikus japán vers szemléletmódjára emlékeztet, de egy pillanatig sem tagadja el: egy más kulturális közeg szülötte. Nem a modort veszi át így a költő, hanem a szemléletmódot. A kötetben számos ilyen ráébresztő megidézés lakik, nemcsak irodalmi környezetből, de az élet errefelé sajátságos tényeiből is táplálkozva…

Persze nem véletlenül neveztem mindezt sajátosan egyetemesnek – teljesen a befogadóra marad, hogy eldöntse, e többletekből mennyit hajlandó, avagy képes látni. Nekem sokat adott ez a vékonyka kötet, merengeni- és töprengnivalót egyaránt, jó érzés, hogy mikor csak akarom, elővehetem. Szeretem a lapszámozás helyett a szavakat – a megtisztelt számozhatatlant. A napokban megjelent Kállay Kotász második haiku-kötete is, Térzene címmel. A zen kertek atyja a kiotói Békés Sárkány Templom kőkertje, melyet a XV. században hoztak létre. A kert csupán tizennégy sziklából (a tizenötödiket a teljes elmélyültség állapotában lehet megpillantani) és homokos talajból áll, melyet a buddhista szerzetesek szertartásosan gereblyéznek, különböző mintázatokat rajzolva. (…) A semmi sem állandó, a formázatok sérülékenyek, tökéletes rajzolat készítése csaknem lehetetlen, de a törekvés rá izgalmas. A zen kert olyan, mint az élet, törékeny, múlandó, de érdemes a legjobb, legszebb élményre törekedni idézi Megyeri Szabolcs szavait a második álhaiku-kötet bemutatkozása. Nagyon kíváncsi vagyok… és egyáltalán nem bánom, hogy kifelé haladunk – a csődből a kertbe. Akkor sem, ha ettől a csődtől én személy szerint rengeteget kaptam.

2017. december 20., szerda

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves: Ezüst álom

Szóval mindennek van határa, csak az (Alti- Multi és egyéb verziókkal együtt értendő) Univerzumnak nincs… Mindig lehet még egy teljesen új bizonytalansági tényező, avagy ne kerteljünk: mindig van egy ellenkező nemű, rendelkezésünkre álló bizonytalansági tényező - egy lehetőség a dolgok még bonyolultabbá tételére: a Nő. Kellett ez a kiteljesítés, ebbe a sajátos Köztesvilágba, amely Joey (Jo, Joseph J/O…) Harkerek masszív világmentő tömegéből áll. Kellett ez, hogy ne önmagába legyen szerelmes a hős, ha már kitaláltak neki egy ilyen világok közti világot, ami csak belőle áll (ahogy korábban írtam, kimaxolva ezzel a lúzer világot ment legújabb kori kiválasztódás-témáját). Szóval kellett ez a többlet, tetszik, hogy Acacia Jones személyében az utolsó érintetlen dimenziót is sikeresen játékba vonták a szerzők. Más kérdés, hogy jót mulattam azon, ahogy feltűnt szerzőtársnak Mallory Reaves a két pasi mellé (Michael lánya…) – csak még nyilvánvalóbbá teszi, hogy ezek az őszülő halántékú gyerekek alig több mint rajongói fikció-színvonalú (de mindenképpen fanfic indíttatású) játékot játszanak itt az olvasó ember, de elsősorban saját maguk gyönyörködtetésére.

Ha egyszer tanulmányt írnék a Young Adultról, megállnék ennél a könyvnél és darabokra szedném: most úgy látom, hogy a műfaj talán legtökéletesebb állatorvosi lova. Az első kötet kapcsán érintőlegesen kitértem rá, mennyire kiszámítottan kamasz-álom ez a kaland: egyből a sűrűjébe kerülve derüljön ki, hogy alkalmas vagy (sőt, derüljön ki, hogy te vagy az egyetlen alkalmas…), de úgy, hogy pácba kerülsz, úgy, hogy rád vetül a gyanú árnyéka, a segítők otthonos közegében is te maradsz (a legfőbb) pária. Derüljön ki, hogy képes vagy tanulni (ahogy egy videojáték szintjeit ugrándozza végig 12 óra alatt az elhivatott függő), derüljön ki, hogy hatalmas erők játékszere lennél, ha hagynád, és derüljön ki, hogy nálad szebben senki nem kiabál a hatalmasok játékában cseréptörést. Végül kerülj akkora kakiba, amiből csak a csatornarendszeren át vezet ki kijárat – és te legyél az egyetlen, aki mégis rózsaillatúan kerül ki ebből a búvárakcióból. Ez a kamasz archetípusa, aki arról álmodozik, hogy méltó – aki az álmodozásban képtelen megállni, a végén az egész világot kell megmentse, mert másképp a világgal pusztul az Átölelhető Nő is (azt meg ugye nem hagyhatja…). Aki egyre nagyobb erőt szerez, és egyre nagyobb felelősséggel jár (lehetőleg kézen fogva…). Ha egyszer felmerül bennem, hogy megmutatom, miért veszélyes és pusztító ekkorára nyitni az elégtétel-fantáziákat, biztos hogy ezt a sorozatot előveszem.

Miközben élveztem megint, a szerzőhármas által elém öntött, túlságosan felpörgetett ritmusban, ám mégiscsak meglehetősen ügyesen tálalt kalandokat. Tény, némi előzetes érintettséggel nem sok fordulata lesz meglepetés. Nagyon hamar gyanút foghatsz, kedves műfajt sokat forgató ifjú olvasó, hogy ki a tégla abban a meglehetős szeretettel ápolt Falban, nagyon gyorsan ráébredhetsz, milyen szükséges tévedéseken kell a hősnek átesnie, és milyen véletlenek hálózatán átbukdácsolnia, hogy eljöhessen az Ezüst Álom (vagy kevésbé csábító nevén a Dereséj…). Hogy eljöhessen, amit valójában meg kell akadályozni, mert ha tényleg eljön, ez az általunk valóságosan lakott bolygó (de legfőképp persze az Átölelhető Nő) is Végveszélybe Kerül. Veszélyes és pusztító ekkorára nyitni az elégtétel-fantáziákat, de tényleg van egy életkor, amikor a nagy gesztusokba (legyen konstrukció, vagy destrukció…) amúgy is szerelmes kamasz pontosan ezt követeli. Néha elfog az a gyanú, hogy a jóízű, nyerítve űzött írópingpongon túl az alkotótársak, Neil Gaiman, Michael és Mallory Reaves valójában olvasásra nevelő mézesmadzagot cukroznak itt történet gyanánt kedvetleneknek – lássuk be, ma, amikor annyiféle azonnali és munkát különösebben nem igénylő módon fantáziálhat egy fiatal, erre az olvasásra szoktatásra valóban szükség is volna.

Volt egy pillanat, amikor leraktam, azzal, hogy immár végképp nem vagyok célcsoport. Aztán volt az a fáradt, de álmatlan pillanat, amikor újra kézbe vettem, és jól esett. A Gaiman-rajongók tűréshatárát tesztelni fogja, remélem, testvéreim, még kiengesztel bennünket ez a vénülő, lusta mackó egy valóban bárkinek szóló, gyönyörű mesével (azt se bánom, ha a végén tényleg meghal benne Baldur, Odin fia… fájna, de nem bánnám – csak olvashassam).  De ha van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek. Mondom ezt azzal az érzéssel, hogy az íróhármas (talán) továbbra is képes lesz megtartani azt az ironikus, önreflektiv alap-ízt, ami ezt a játékot kiemeli az elégtétel-fantáziák szokásos (valójában gyakran tényleg hallatlanul káros) tömegéből.

kiadó: Agave
fordította: Farkas Veronika
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...