Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon

„Sosem rajongtam a szappanoperákért. Talán azért, mert a St. Oswald maga is egy végtelenbe nyúló dráma kicsi, de heves közösségünkkel, jövés-menésünkkel, konfliktusainkkal, haláleseteinkkel. Ismertem Mestereket, akik néha évekig nem voltak hajlandók szóba állni egymással olyan viszonylag jelentéktelen ügy miatt, hogy egy kolléga engedély nélkül elvitte a terméből a lábtörlőt.”
 
Hát ez is elérkezett. Joanne Harris tényleg addig nyújtotta a St. Oswald rejtélyeinek sorát, hogy az utolsó részre sikerült majdnem annyira irritálóvá válnia, mint egy szappanopera sokadik évadának. Vagy csak én öregedtem ki belőle. Amikor láttam, hogy újabb kötet jelenik meg az írónő iskolai krimijei sorában, volt bennem némi kétely: vajon kell-e ez nekem, tudom-e még ugyanazzal a lelkesedéssel olvasni, mint anno az Urak és játékosokat, van-e még ebben a sztoriban elég muníció, egyáltalán, Harris és én kompatibilisek vagyunk-e még? Az igazi rajongásom az írónő művei iránt tíz-tizenöt évvel ezelőttre tehető, s azóta annyit változott az olvasói ízlésem is…
 
Nos, ez az eset, amikor a bizonytalanságom jogos volt, és bár nem mondhatnám, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert jól szórakoztam, és bizonyos pontjain eléggé beszippantott, de nem kerül az újraolvasandók közé. Abban is kételkedem, hogy fél év múlva emlékezni fogok a nagy rejtélyre. Sajnos.
 
Mert persze ezúttal is egy rejtéllyel indítunk: az előző tanév felfordulása után nem csekély mértékben megváltozott St. Oswald Akadémia (már nem Fiúiskola) új melléképületének építési területén néhány diák egy gyanúsan holttestre emlékeztető kupacot vél felfedezni – mit ad isten, ők épp Roy Straitley kedvenc diákjai, akik sietnek is az öreg latinprof tudtára adni, hogy itt bizony új, talán minden eddiginél nagyobb kaland ígérete sejlik fel a láthatáron. Mert mi más lenne egy építkezési gödörben talált több évtizedes holttest egy rakás kamaszgyereknek, mint kaland, rejtély, izgalom? Az egyre öregebb, az előző évi kalandoktól már éppen eléggé megviselt és újabb, szeretett iskolája múltjának sebeit feltépő rejtélyt a háta közepére sem kívánó Straitley kötelességtudóan tájékoztatja az új igazgatónőt – kinek dicsőséges uralmát mi sem veszélyeztethetné jobban, mint egy ilyen, nyomozást, botrányt, az építkezés leállását, a támogatások elveszítését eredményező felfedezés.
 
Így hát La Buckfast, a St. Oswald első női igazgatója, aki puszta létével megtestesít mindent, amit eme ősi szentély őrzői megvetnek, ahelyett, hogy rögvest értesítené a hatóságokat, mesélni kezd. Mesét egy kislányról, akinek a bátyja rejtélyes körülmények közt tűnt el a rivális iskola, a King Henry termeiből. Mesét egy fiatal nőről, akinek meg kellett küzdenie a szülei hideg gyászával, a külvilág értetlenségével, a férfi kollégák lenézésével, a rendszerrel, amely egy fiatal, egyedülálló anyának sosem szavazna bizalmat; hogy hányszor kellett megalkudnia, hátsó ajtókon beosonnia, bekúsznia mint pók a kulcslyukon, mire katedrát, elismerést, tudományos karriert, hatalmat kaphatott. Mesét egy csalóról, aki gátlástalanul kihasznál öregeket, lelki sérülteket, aki képes magát az eltűnt fiúnak kiadni és megfosztani a szülőket minden pénzüktől. Mesét egy véletlenül lett gyilkosról, aki maga sem tudja, hogy úszott meg mindent.
 
Seherezádé mesél itt az életéért – bár túlzó a párhuzam, annyit sulykolja belénk az írónő, hogy mi sem tudjuk másként tekinteni, mint egy életre-halálra szóló játszmát. La Buckfast, Rebecca, Becky tudja, hogy minden apró morzsával csak jobban felkelti Straitley érdeklődését – Straitley meg tudja, hogy minél tovább hagyja mesélni, annál jobban belegabalyodik a történetbe, annál tovább hever felfedezetlenül a holttest az építkezésen, annál nagyobb valószínűséggel temetik betonba, mire ő leleplezhetne bármit. Vagy bárkit.
 
Mi meg olvassuk a kettejük csipkelődésébe illesztett visszaemlékezéseket – két, egyaránt megbízhatatlan elbeszélő, egyik a kor és a betegség miatt emlékszik hiányosan, másikuk annyi titkot őriz, hogy már maga sem tudja, mi az igazság. Rejtély bontakozik itt, sötét, súlyos, amit a gyermeki képzelet csak még rémisztőbbé, már-már túlvilágivá fest – valójában papírvékony, ostoba balesetek sorozata. Két nagy baj van a regénnyel. Az egyik, hogy a csavar félúton oly könnyedén kitalálható, hogy az már szinte bántó – és még csak súlyt sem sikerül neki adni, csak vállat vonunk, hogy hát ja, van ilyen, balesetek történnek, a gyermeki képzelet meg olyan, amilyen, egyébként meg kis görény mind, szóval úgy kell nekik. A másik, hogy Straitley és Becky esti szeánszai, a mese kibontakozása annyira túlírt, hogy az már művészet az amúgy nem olyan vaskos négyszáz oldalon. Ráadásul mindkét szereplő unalmas. Straitley az első kötetben szerethető vén bútordarab volt, aki a megszokott rutinokhoz, a szúette bútoraihoz és a St. Oswald hagyományaihoz való mulatságos ragaszkodása ellenére élénk, szellemes, csodálatra méltó tanár és mentor tudott lenni. Mostanra csak egy zsémbelődő, gyengélkedő, a múltbeli dicsőségen merengő vénember lett. Becky pedig, akit megtört az élet, aki annyi mindenen ment keresztül, aki valójában csillogó és erős is lehetne, annyira belevész a saját Seherezádé-szerepébe, hogy teljesen elszürkül a meséje mellett. Szürke. Az egész történet az, piszkos, unalmas szürke, mint egy építkezés felásott gödreiben gyűlő esővíz, benne egy halom hordalékkal, mit vagy a föld mélye rejtett, vagy a szél fútta ide, vagy felelőtlen diákok dobálták bele. Némelyik rejthetne egy igazi kalandot, rejtélyt, izgalmat. De legtöbbje simán csak szemét.
 
Abból a szempontból persze igazságtalan vagyok, hogy Harris még mindig képes elragadni az olvasót, olvasmányos, szórakoztató, két kánikulai délután alatt könnyen fogyasztható kis krimi. Csak az előzmények ismeretében ez így édeskevés. Arra viszont jó volt, hogy meggyőzzön: újra kell olvasnom az előző két könyvet. Egyrészt, jó lenne a három kötetet egyben látva összefűzni a szálakat; másrészt, kíváncsi vagyok, hogy az Urak és játékosok így tizennégy évvel az első olvasás után milyen hatással lesz rám. Derüljön ki, hogy valóban miről van szó: Harris fáradt ki, vagy én öregedtem ki a regényeiből.
 
Kiadó: Libri

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

„Kíváncsi vagyok, mit indítottam el. Roy Straitley, a felforgató elem. Hamarabb számít az ember arra, hogy a Kápolna tetején a vízköpők lázadni kezdjenek, mint hogy én kárt okozzak a St. Oswaldnak. De az új Igazgató egy élősködő. A Dicsőségtáblák, a régi szokások, kapcsolatunk a fiúkkal, minden, amit kiszivattyúznak, és amit koedukált osztályokkal helyettesítenek, az Öltönyök, a számítógépes asztalok, e-mailek, papírmentes irodák, Bántalmazási Guruk, minden, ami papíron jól mutat, de sosem érinti meg a hely szellemét, mert a St. Oswaldot nem papíron működtették soha, hanem vérrel, verítékkel, krétaporral, munkával és elsősorban lojalitással. A fiúk, az Iskola és főként egymás iránti lojalitással…”

Nyolc évvel az Urak és játékosok után visszatértem a St. Oswald fiúiskolába és veterán klasszika-filológia professzorához, Roy Straitley-hez. Ám a lapokon csak egy év telt el az előző kötet tragikus eseményei óta. Azon események óta, melyek alapjaiban rengették meg az évszázados hagyományaihoz mereven ragaszkodó iskolát – amit csak az ilyen berozsdásodott vén csontok nem hajlandóak tudomásul venni, mint Straitley. Hisz a St. Oswald annyi mindent túlélt már: botrányokat, haláleseteket, háborúkat, társadalmi változásokat. Ám ma már semmi sem olyan, mint régen. Felgyorsult a világ, a piac diktál, a diákok immáron fogyasztók, akiknek szülei minőségi szolgáltatást várnak a pénzükért – és ebbe nem fér bele egy beépült Tégla, egy diák erőszakos halála, egy régi botrány felszínre kerülése. Az előző év eseményei után itt bizony erőteljes szépészeti beavatkozások szükségesek, ha az iskola meg akarja tartani az ügyfeleit.

Plasztikai sebészünk az új Igazgató: valaki, aki sosem tanított, a poszthoz gazdasági szakemberként jutott, a krétapornál többre tartja a számítógépeket, a katedránál a trendi elnevezésű továbbképzéseket, a tanár-diák kapcsolatnál a traumatizált diákoknak lelki segélyt nyújtó bántalmazási szakembereket. Egy új seprű, aki régi árnyat vet az iskolára: egy több mint húsz évvel ezelőtti botrányét, egy meghurcolt tanárét, egy eltűnt diákét, egy borzalmas tárgyalásét, egy soha fel nem derített rejtélyét. Valaki, aki gyűlölte az iskolát diákkorában, és mindent megtesz, hogy megtörje és saját képére formálja a vén hajót igazgatóként – hogy kicsinyes bosszúvágytól hajtva, vagy csupán szenvtelen profizmusból, senki sem tudja.

Egy jó tanár nem tehetne különbséget a diákjai között. Tudja ezt persze Roy Straitley is, mégsem tagadja, hogy minden évfolyamból megvannak a maga kis kedvencei. Ahogy időnként vannak olyanok is, akiket ki nem állhat. Mint a sima modorú, fanatikus keresztény családdal vert, minden tanárt bepanaszoló, a tanagyaggal szemben erkölcsi kifogásokat emelő, áskálódó kis Johnny Harrington. Aki két jelentéktelen csatlósával ellehetetlenítette Straitley legkedvesebb tanártársát. Aki már tizenévesen gond nélkül juttatott börtönbe valakit, homályos indítékokkal. És aki igazgatóként visszatérve mintha célul tűzte volna ki, hogy ugyanennek teszi ki évtizedek óta gyűlölt egykori tanárát. Ám ahogy a hol bájosan vicces, hol öregesen szánalmas harc a régihez fanatikusan ragaszkodó, minden modernizációnak ellenálló, latin cinizmusával mindenkinek idegeire menő öreg professzor és az erőszakos újításba vetett hit fanatikusai, az igazgató és famulusai közt elfajul, úgy mosódik egybe a régi botrány az új tanév történéseivel. És hamarost kiderül, hogy néhány új számítógépnél és egypár koedukált óránál sokkal nagyobb veszedelemmel is szembe kell nézni…

Elmondhatatlanul örültem, hogy Joanne Harris műveit végre gondozásába vette egy új kiadó – remélem, a feltámasztás nem lesz egyszeri csoda, és szép sorban olvashatjuk az eddig magyarul kiadatlan műveket. Jó pár év eltelt már az utolsó Harris-olvasásom óta, de a szerző varázsa mit sem kopott. A St. Oswald fiúiskola jól illeszkedik az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú mellé a sorba: trükkös narratívájával, több idősíkon játszódó történetével, az iskola mikrovilágával és az egymásra utalt, egymásról látszólag mindent tudó, ám egymást mégis folyamatosan átverő szereplőivel éppúgy képes magába húzni és megvezetni, mint az előzmény. A „ki kicsoda” és „ki kinek adja ki magát” játékban Harris érezhetően profi – ennek ellenére értelemszerű, hogy másodszor már nem tud olyan könnyen becsapni. Gondoltam én félúton. Aztán kapott egy újabb pofont az olvasói önérzetem. Bár ezúttal nem az eltitkolt identitások, hanem a mellékszereplők által szép csendben hordozott mocskos kis titkok miatt.

Mert minden kedélyes iskolássága és a bájosan irritáló harcot vívó Straitley mellett (tényleg, vajon az előző kötetben is ennyire idegesítően túlhajtotta Straitley az öreges ragaszkodást a hagyományokhoz és a hajthatatlan ellenállást bármi változással szemben?) valójában erről szól: a mocskos titkokról, melyek megnyomorítanak. És az álszent, bigottságot trendi pszichologizálással kedve szerint váltogató társadalomról, ami zászlajára tűzi a haladást, mégis üldözi a másságot; ami csupán a jelszavakat cseréli le időről időre, de mindig kiveti magából azokat, akikre nem illik az egyenruha; ami veszett vadként csap le a könnyű prédára, hogy ráhúzzon minden útjába kerülő bűnt, ahelyett, hogy szembenézne azzal, kik és hányan a valódi bűnösök. Súlyos témákat boncolgat Harris és nem ad feloldozást: hisz miféle elégtétel adható bárkinek huszonegynéhány év, egy börtönben leélt élet és magányosan, számkivetettként ért halál után? Milyen lojalitások mentén szolgáltassunk miféle igazságot ott, ahol mindenki bűnös és bántalmazott egyszerre?

Súlyos könyv, de roppant szórakoztató. Az iskola atmoszférája minden modernizációra való törekvés ellenére a régi, a diákok kellően idétlenek, a kisváros szeretnivaló, főhősünk meg zsémbes vénember létére még mindig képes őszinte aggodalmat kiváltani. Ráadásul Harris még egy sajtos pirítósról is úgy tud írni, hogy rögvest megéhezünk. Kedvet csinált újra az Urak és játékosokhoz, de ez várható volt – azt viszont csöppet zokon vettem, hogy a végére körvonalazódott bennem egy gyanú, egy lehetséges kapcsolódási pont a Kékszeműfiúval, amiben nem vagyok biztos, és mivel ezt utálom (már ha nem vagyok biztos egy olvasmánnyal kapcsolatos gyanúmban…) most azt is újra kell olvasnom.

Kiadó: Libri

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Joanne Harris: Egész évben karácsony

/Elöljáróban… Nagyjából mindenki, aki írt erről a könyvről, ekézte már kicsit a kiadót, amiért a karácsonyi kereskedelmi agyelhagyás kihasználása kedvéért képesek voltak az eredeti címet – A Cat, a Hat and a Piece of String – lecserélni Egész évben karácsonyra és mindezt megfejelni egy igencsak szezonális borítóval. Ami önmagában még megbocsátható is lenne, ha a szerző nem tér ki külön az előszóban arra, miért adta novelláskötetének ezt a fura kis címet. Így már nem kicsit bosszantó, de azért valljuk be, nem halunk bele – láttunk már ennél nagyobb könyvpiaci bakikat/csalásokat/vásárlóhülyítéseket is. Ráadásul szerintem Harris van annyira jó (és népszerű) író, hogy egy ilyen borító- és címváltoztatás különösebben ne befolyásolja a könyv olvasottságát. Ettől még persze az Ulpius elmehet melegebb égtájakra…

…viszont… Én vagyok az a gyarló olvasó, aki képes volt félretenni ezt a kötetet a karácsonyi időszakra, noha tavasz óta itt figyel a polcomon. Pedig még tudtam is, hogy a karácsony csupán egy a számtalan téma és hangulat közül, ami szerepet kapott benne – mégis, olyan jó volt kézbe venni az ünnepi időszakban ezt a giccses borítót és olyan jó volt elmerülni Harris fantáziájában… Még akkor is, ha a novellák nagy része a legkevésbé sem ünnepi hangulatú. Sőt!/ 

Joanne Harris a női Neil Gaiman, ez most már lassan biztos. Újra meg újra meglep a sokszínűségével, és ha már le is vetkőztem – mondjuk három könyvvel ezelőtt – hogy rendre a „Csokoládé szerzőjeként” gondoljak rá, még mindig meg tud döbbenteni a sötétség, ami a történeteiből olykor árad és az éleslátás, amiről az írásai tanúskodnak. Mert ami elsőre tán elborult fantáziának tűnik, valójában mély emberismeret és kíméletlen görbe tükör. Mintha kiválasztaná a leginkább tagadott, elnyomott, szégyellt tulajdonságainkat, félelmeinket, vágyainkat, és azok köré húzná fel történeteit – fantáziába csomagolva az emberi gyengeséget, kísértettörténetbe a magányt, horrorba a fájdalmat.

A kötet szerkezete többszörösen keretes, érdekes kapcsolódási pontokkal, egyszer jó lenne felfejteni, milyen mintázatot adnak ki a novellák a szerző szándéka szerint olvasva – mivel én össze-vissza tettem magamévá őket, így erről ezúttal lecsúsztam. De sebaj, mert így legalább a legkevésbé tetsző első és utolsó novella nem vette el a kedvem az elején, és nem hagyott maga után keserű szájízt a végén. A maguk módján gyönyörűek ezek az afrikai novellák, szépen szólnak hozzánk olyan valós társadalmi jelenségekről, melyekről szólni kell – mégis, valahogy ezekben éreztem a legdirektebbnek és a legkevésbé fantáziába-csomagoltnak Harris kritikáját, és hiányzott. Pont azért hiányozhat, mert sosem álságos, sosem szépeleg, sosem fedi el a dolgok valós árnyalatait, ellenkezőleg: hozzáad egy olyan réteget, amitől plusz gondolkodnivalót hagynak maguk után.

Mint a „Csináld magad” hősének története, mely lehetne szokványos kísértetház-történet is egy magányos férfiról, aki beköltözik egy romos vidéki kúriába, ami aztán szépen lassan bekebelezi és az őrületbe kergeti. Mégsem az. Mert Harrist nem a kísértetsztori érdekli, hanem az ember. Vajon miért lesz egy sikeres férfi egy kísértetjárta ház megszállottja? Mit ad neki a ház, mit ad a története, mit adnak az ódon falak, a százéves fényképek, a korhadt bútorok, mit adnak a kísértetei, amit a „való élet” nem tud megadni? Mi elől menekül, mit keres, hova fut, amikor a saját élet helyett egy másikat választ?

Ha van kapcsolódási pontja ezeknek a sokszínű, tényleg végtelen fantáziáról tanúskodó novelláknak, akkor itt keresendő. Miért menekülünk rendre pótszerekhez, pótcselekvésekbe, pótérzelmekbe a valóság elől? Keresünk valamit vagy futunk valami elől? Mit várunk a „pótlékok” világától? Elfogadást? Biztonságot? Hogy ha már túl sokat bántott a világ, itt legalább nem bánthatnak? Igaz, nem is szeretnek viszont – de vajon van az a pont, ahol már annyi bántás ért, hogy ez is elég?

Van, és Harris ezt tudja. Tudja, hogy olykor egy tölgyfa lehet a legállhatatosabb szerető és egy cukorból, fűszerből és mindenféle finomságból gyúrt gyermek tudja leginkább kielégíteni az anyai vágyakat. Tudja, hogy a virtuális élet túlélhet minket, és hogy adott esetben egy túlélő virtuális jelenlét jelentheti a túlélést az ittmaradottnak is. De látja, és hálistennek láttatja az árnyoldalt is… Hogy a virtuális élet nem helyettesítheti a valódit, hogy a mégoly szeretetteli mánia is túlléphet rajtunk és bekebelezhet minket, hogy egyszer csak eljön a pont, amikor a karácsonyi kivilágítás, az online játék, a sütifalás, a barkácsolás önálló életre kel, és nem engedi lekapcsolni magát. Eljön a pillanat, amikor a pótlék nem ad nekünk semmit – mi adjuk oda magunkat neki.

Szomorúak és tűpontosak ezek a novellák – és ne legyenek illúzióink, nem csupán fantázia-termékek. Hányan vannak körülöttünk - ad absurdum: közöttünk - akik szenvedélybetegségek, játékok, diéták, pót-ez-meg-azok rabjai? Hányan kerültünk már életünk során olyan helyzetbe, hogy akár az olvasás pótlék, menekülés, „egy-másik-élet” volt a „valóság” elől? És vajon felismerjük, mikor csúszik el a szenvedély és mikor lesz belőle pótlék? Mikor megy a megélt élet rovására a mánia? Mikor zárjuk be a külvilággal összekötő kapukat, hogy csak annak éljünk, ami nem bánthat? Nem mindig… És vajon felismeri-e időben a környezetünk, ha baj van? Harris e tekintetben is pontos: nem. Egyszer sem. Csak amikor már megtörtént a tragédia.

Nem kell azért megijedni, kedves „könnyedebb-Harris” rajongók, ez a válogatás sem mindvégig ennyire komor, helyet kapott benne például két újabb Faith és Hope novella – a meadowbanki idősek otthona két korát meghazudtolóan csintalan lakójának kalandjain újfent remekül szórakoztam (persze azért társadalomkritika ezekben is akad, jócskán); valamint két, a Rúnajelek világából ismerős régi istenek modernkori csetlés-botlásait elmesélő történet (hol máshol találkozhatnánk velük, mint New Yorkban?).

Sokszínű, okos, szellemes kötet ez – Harris-rajongóknak természetesen kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott, pláne, ha még mindig vannak kétségei a tekintetben, hogy a hölgy messze túllépett a rózsaszínbe hajló háztáji mágián… És a végére még az én karácsony-mániás lelkem is kielégült. Mi kell még? 

/Sok-sok újabb Harris kötet mondjuk – az sem érdekel, ha hülye címet és borítót kapnak, csak olvashassuk őket!/

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

 

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Évek óta kerülgettem ezt a könyvet – nagyjából megjelenése óta a polcomon figyelt, emlékszem, annak idején a Csokoládé könyv- és filmsikere után elég sok Joanne Harrist adtak ki gyors egymásutánban, én meg szorgalmasan gyűjtögettem őket. Eleinte persze a világsiker „nyomán” íródott gasztro-romantikus-misztikus cuccok jöttek ki, őket követték az életmű nem kissé meglepő komolyabb-komorabb, pszichothrillerrel is kacérkodó darabjai. Melyek közül elég volt egyet elolvasni ahhoz, hogy az általam elhamarkodottan a könnyed gasztroregények közé sorolt Ötnegyed narancs ott ragadjon a polcon. Pedig…

Ez a könyv aztán minden, csak nem könnyed.

Les Laveuses kis falucska valahol a Loire mentén. Ide tér vissza a hatvan felé járó Framboise, hogy újjáépítse édesanyja házát, és birtokba vegye a család régi gazdaságát, melyet kilencéves korában, egy háborús őszön kellett maguk mögött hagyniuk. Lánykori nevét titkolva, a falusiak elől gondosan elrejtve magánéletét felvirágoztatja az elhagyatott gazdaságot, újjáépíti a kiégett házat és megnyitja éttermét – látszólag nem más ő, mint egy férje halála után új életre vágyó s vidékre költöző titokzatos özvegy, aki kivételes kulináris csemegékkel ajándékozza meg a maguknak való, hagyománytisztelő falusiakat. Valójában azonban titkokat hordoz, melyek, ha felszínre kerülnek, ötven éve eltemetett kísérteteket ébreszthetnek fel és az egész falu életét felforgathatják.

A félelem, az árulás, az emberi kegyetlenség és a gyász olyan elegye rejlik e titkok mélyén, amiket tán jobb is nem bolygatni – ám tudjuk, előbb-utóbb minden titok kipattan. Itt épp egy sikeres, de többre vágyó étteremtulajdonos rokon kell, akinek a fülébe jut valami, és anyagi sikert remél a családi tragédia kiárusításából. És semmitől sem riadna vissza, hogy ezt elérje. Framboise-nak nincs hát más választása, mint alámerülni a múltban, és ott keresni a megoldást a jelen próbáira. Egy régi barát és egy naplójegyzetekkel teleírt recepteskönyv segítségével idéződik meg annak a végzetes háborús évnek a története.

A nyáré, amikor Framboise és testvérei gyerekként belekeveredtek egy manipulatív felnőtt játszmáiba – és az őszé, amikor ezek a játszmák kivégzésekben és üldözésben csúcsosodtak ki. Framboise, Reinette és Cassis apjuk halála után ideggyenge, krónikus fejfájással küzdő, szeretetre képtelen anyjuk mellett túl korán váltak vad, ügyeskedő, saját útjukon járó „kisfelnőttekké” – a legidősebb is csupán tizennégy éves, amikor a gyerekek már a németekkel üzletelnek, s képregényekért, rúzsokért, csokoládéért adnak el kisebb-nagyobb információkat a falubeliekről. Persze maguk sem tudják, mivel játszanak – gondolnánk, ám néhány elpöttyintett információból azt szűrhetjük le, hogy nagyon is tisztában vannak a lehetséges következményekkel. Mégis, Les Laveuses nem Párizs, a faji tisztogatások híre ugyan elért ide, de a faluból még senkit nem hurcoltak el, és nyiladozó, de még nagyon is gyerekes értelmével Framboise elhiszi, hogy az elárultaknak nem esik semmi bántódása.

Elhiszi, mert el akarja hinni, s mert behálózza egy fiatal, nyalka német tiszt, a kamaszkorból épp csak kinőtt Tomas Leibniz – kinek kabátja mindig rejt valamit, ami után a hideg anya és a háborús nélkülözés árnyékában felnőtt gyermek kapva kaphat: édességet, narancsot, horgászbotot, figyelmet. Mert Framboise nem rúzsokért vagy harisnyákért válik kémmé, mint magakellető nővére; nem is képregényekért és a kaland izgalmáért, mint felnőttesdit játszó bátyja; őt a figyelem és a szeretet illúziója hódítja meg. A kislány, aki olykor még elképesztően gyerekes, máskor meg felnőtteket megszégyenítő gonoszságról tesz tanúbizonyságot, másra sem vágyik, mint figyelemre. Ez az, amit nem kap meg sem betegségébe lassan beleőrülő anyjától, sem önző testvéreitől, sem legjobb barátjától, aki valójában a szép, de buta nővérbe szerelmes. Természetes hát, hogy gyerekes ragaszkodással csüng az egyetlenen, aki meghallgatja, aki vele horgászik, aki elhiszi, hogy előbb-utóbb kifogja a legendás óriáscsukát, Öreganyót…

Egy érzelmileg kiéheztetett kislány, egy manipulatív német katona, egy félőrült anya, egy legendás hal, egy magába zárkózó kis közösség, no meg néhány illatos, kerek narancs – ezek a fő összetevői egy ínycsiklandozó, érzékeket rabul ejtő, szívet megdobogtató és maga után rendkívül szomorú légkört hagyó regénynek. Ahogy egyre mélyebbre merülünk Framboise receptkönyvében, úgy körvonalazódik előttünk, mi is történhetett ötven évvel korábban, és bár nagyon sok momentum előre sejthető, a végkifejlet rejteget meglepetéseket. Mégsem emiatt érdemes elsősorban elolvasni.

Sokkal inkább, mert remekül mutatja be egy zárkózott, behatárolt közösség dinamikáját – az idegenekkel szembeni távolságtartástól az évtizedeken át tartó haragig; a fekete bárány keresésétől a „mi kutyánk kölke” tűzön-vízen át történő megvédéséig. Első olvasatra túlzónak és hatásvadásznak tűnhet Framboise rettegése attól, hogy a múlt felszínre kerül (hisz ötven év telt el a háború vége óta!), ám aki már tapasztalta, hogy egy kis közösségben két szomszéd évtizedekig nem beszél egymással valami piszlicsáré kis sérelem miatt, pontosan tudja, hogy ez bizony így működik. Vannak, akik soha nem felejtenek, és vannak sérelmek, amiket soha nem lehet elfelejteni.

Emellett remek példája egy igazán elszúrt szülő-gyerek kapcsolatnak – e tekintetben rokon a Kékszeműfiúval. Framboise és anyja végletekig mérgesedő párharca kitörölhetetlen nyomot hagy a kislányban – aki felnőve épp ugyanazokat a hibákat követi el. A nagy kérdés, hogy vajon felismeri-e időben, mit kéne másképp tennie, hogy a lányainak és azok lányainak életére már ne vessen árnyékot Öreganyó átka.

Ínycsiklandozó receptek, gyönyörű leírások, vad, zabolázhatatlan Loire-menti táj, visszafojtott indulatok és túlcsorduló gyermeki érzelmek kavalkádja ez a regény – mint minden Joanne Harris-mű, ez is magával ragadó és bár a mágia ez esetben hiányzik, körüllengi valamiféle hétköznapi bűbáj. Apróbb-nagyobb döccenői, olykor irreálisan viselkedő gyerekszereplői és borzasztóan idegesítő felnőtt főszereplője ellenére is azt kell mondjam, a Kékszeműfiú és az Urak és játékosok mellett az egyik legjobb Harris-regény.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Hiába bizonyította már jó néhány alkalommal sokoldalúságát, Joanne Harris újra meg újra meg tud lepni. Még mindig ugyanazzal az ámulattal tudom konstatálni, hogy mennyire messzire jutott a „Csokoládé írónője”, mint az Urak és játékosok, a Rúnajelek vagy az Aludj, kislány esetében (lassan ideje lenne elfelejteni ezt az állandó Csokoládéhoz való hasonlítgatást – így, az életmű nagyobb részének ismeretében kezdem azt gondolni, hogy az a könyv az írónő pályájának csak egy erős közepes állomása). Nem úgy a Kékszeműfiú, ami – hajlok rá – az Urak és játékosok mellett tán a legjobb műve. Mondom ezt úgy, hogy a történet kétségkívül beteges(nek is mondható), a befogadást nehezíti a rendkívül trükkös forma, és a kendőzetlen erőszak – ez bizony pszichothriller a javából, fényévnyi távolságra a romantikus-misztikus regényektől.

Az angliai Malbry poros kisvárosában él BB, a negyvenkét éves kórházi takarító, aki képtelen szabadulni zsarnoki anyja hálójából, három fiúgyermek közül az utolsó életben maradottként cipeli a terhet, hogy otthon maradjon, „gondoskodjon” anyjáról, kielégítse a szeszélyeit, fivérei helyett is valóra váltsa az anya vágyait, és alanya legyen folyamatos kegyetlenkedésének. BB, a középkorú lúzer tökéletes megtestesítője, az előnytelen külsejű, magának karriert hazudó, kudarcokat halmozó legkisebbfiú a világhálót használja arra, hogy olyan életet éljen, ami szerinte járna neki: az általa alapított közösségi honlapon ő kékszeműfiú, a közönségét válogatott gyilkosságokról írt fikciókkal szórakoztató, kíméletlenül őszinte, intelligens, körülrajongott valaki.

Kékszeműfiú narrálja a történetet, az ő fikcióiból, személyes blogbejegyzéseiből, a bejegyzésekre adott kommentekből áll össze a cselekmény – és bontakozik ki kékszeműfiú múltja. A gyerekkor, amit a zsarnokoskodó, saját meg nem valósított törekvéseit folyamatosan a kudarcok okozóiként beállított gyerekein leverő (nem ritkán szó szerint) anya, az apa hiánya, egy igazi tapló báty, és egy gyerekkorban egyszerre „áldás és átok” jellegű különleges képesség fémjelez. A gyermek BB szinesztéziára való hajlama a fiút elszigeteli, az anyát fellelkesíti, a fiút gyámolító professzor tudományos érdeklődését felkelti – míg nem jön egy újabb „csodagyerek”, és BB ki nem esik a pikszisből. Amivel csak újabb okot szolgáltat anyjának arra, hogy kudarcait az orra alá dörgölje egész hátralévő életében. 

A gyermekkori események különös jelentőségre tesznek szert, rendre felbukkannak a naplókban, mint a jelen indulatainak legfőbb táplálói – főként amikor színre lép a nő, a kommentelő Adelaide, aki akkor is és most is különleges szerepet tölt be a főhős életében – vagy nem. Ugyanis kékszeműfiú naplóiban és fikcióiban csupán egyvalami biztos: hogy semmi sem biztos. A fikciókat író kékszeműfiú folyamatosan azt állítja, hogy a gyilkosságok, melyeket leír, csupán a  fantázia szüleményei. A webnaplóját író BB azt állítja, minden igaz, és jóízűen élcelődik azokon, akik abban a hitben olvassák nyálcsorgatva a „műveit”, hogy mindez csak fikció, valójában azonban már-már bűnrészesek, hisz sejtik, sőt, a lelkük mélyén vágyják, hogy ne az legyen. És lehet, hogy a valódi BB (ha van ilyen) csak nevet mindkettőn. De az is lehet, hogy a szelíd kommentelők közül kerül ki a gyilkos, akit kékszeműfiú a háttérből irányít, vagy aki mániásként leutánozza az ártatlan kékszeműfiú beteg fikcióit.

A valóság és a fikció folyamatos keveredésben van, tán nincs is olyan pontja a könyvnek, amiről biztosan tudhatnánk, hogy igaz. Mert ha az elbeszélőnk vállaltan mániás hazudozó, aki ki tudja, milyen indulatokat vezet le fikcióiban, honnan tudhatnánk, hogy amikor azt állítja, a gyilkosságai megtörténtek, igazat mond? Lehet, hogy minden fiktív és nem fiktív szereplő él és virul – ám az is lehet, hogy mind halottak. Ki tudja, léteznek-e egyáltalán a kommentelők, vagy csupán a „rendszergazda” kékszeműfiú írogat a „többiek” nevében? Egy idő után nyilvánvaló, hogy senki sem (egészen) az, akinek hittük, és a sok személyiségzavaros, hazudozó szereplő közt elvész még a legszemfülesebb olvasó is – és megannyi kérdés marad megválaszolatlan. De tudjátok mit? Nem bánom.

Valahol hihetetlenül felszabadító érzés volt olvasni ezt a  könyvet, mert kicsit visszaadta a rácsodálkozva olvasás élményét, ami az elmúlt években azért hellyel-közzel elveszett. Ahogy egyre többet és egyre „kritikusabb szemmel” olvasok, egyre ritkábban fordul elő, hogy egy szerző így megvezessen, hogy ne tudjak kigabalyodni a történetből, hogy úgy csukjam be  a könyvet az utolsó oldalon, hogy fogalmam sincs, mi történt, ki kicsoda, és ki a gyilkos. Csupán sejtéseim vannak, és ez jó így. Agyalhatok rajta, kereshetek magyarázatokat, de gyanítom, sosem fogom megtudni. Kifejezetten jólesett, hogy kapott egy pofont ez az „olvasói önhittség”, az „engem már nem lehet meglepni” illúziója – és leborulva csodálom most Harrist, amiért ezt így megírta.

Amellett, hogy kibogozhatatlan és néhol tényleg beteges thriller, a Kékszeműfiú vaskos társadalomkritika: diszfunkcionális családok, családon belüli erőszak, személyiségzavarok és azok kezelésének képtelensége éppúgy helyet kap benne, mint a kisvárosi dinamikák beteg mivolta. Ezek azonban kétségtelen súlyuk ellenére is eltörpülnek az internet és a virtuális élettől való függés kérdése mellett. Harris nagyon jól érzi a korszellemet, és egy valóban létező problémára hívja fel a figyelmet: szerintem mindannyian, akik élünk valamiféle virtuális életet, szembesülünk időről időre ennek buktatóival - a „mennyit áruljunk el valódi életünkről” kérdésétől a „tegyünk-e ki képet vagy sem” dilemmáján át addig, hogy mihez kezdjünk azokkal, akik úgy gondolják, néhány elpöttyintett félmondat alapján kiismertek minket, és aztán annak fényében ostoroznak vagy épp rajonganak. A blog erre kiváló megfigyelési alapot nyújt: elég, ha arra gondolunk, hányszor megtörtént már, hogy egy szövegkörnyezetből kiragadott mondat alapján ránk aggattak ilyen-olyan címkéket.

Kékszeműfiú tisztában van ezeknek a virtuális csapdáknak a mibenlétével, ugyanakkor néha ő is beleesik: megvetően nyilatkozik azokról, akik úgy gondolják, a fikciói alapján kiismerték őt, viszont ő meg van győződve arról, hogy kiismerte a kommentelőit – olyannyira, hogy attól sem riad vissza, hogy azok valódi életébe is belekellemetlenkedjen. Nagyon tetszett, amit a neten terjedő körbeadós játékokról ír: ezek a blogokon is rendre megjelenő néhány kérdéses minikérdőívek tökéletesen szimbolizálják az egész netes élet hazug mivoltát: attól, hogy elárulom, mit olvasok épp, mi a kedvenc kajám, ad absurdum, milyen színű bugyi van rajtam, még édeskeveset árultam el magamról – viszont fennáll a veszélye annak, hogy lesz, aki ez alapján azt hiszi, ismer, lesz, aki megkedvel, lesz, aki megutál. És persze felmerül a kérdés, hogy ki és miben hazudik például egy ilyen kérdőívben? Mert ne legyünk álszentek, biztos jó néhányan füllentettünk már ezt-azt, hogy jobb színben tűnjünk fel, vagy épp különlegesebbnek látsszunk. De mi van akkor, ha valaki a hazugságot veszi készpénznek, és az alapján ítél meg (vagy el) minket?

Nagyon összetett könyv ez, igazából újra kéne olvasni, és addig boncolgatni a szálait, amíg rá nem jövök a megoldásra, de egyhamar nem fogom – nem akarom ezt az élményt elrontani. Meg aztán, vannak kérdések, amikre nincs megoldás – azt például egyikünk sem szívesen engedi be még csak kósza gondolat formájában sem, hogy mi van, ha valamelyik nicknév mögött egy valódi kékszeműfiú lapul? Önvédelem? Tagadás? Hit egy szebb világban? Vagy tényleg mi is azzal áltatjuk magunkat, hogy ismerjük egymást? Vagy…

Kiadó: Ulpius

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

 

Joanne Harris: Aludj kislány

Joanne Harris újra meg újra meglep. Annak ellenére, hogy már rég kitört nálam a „gasztroregények királynője” skatulyából, és lenyűgözött már krimivel, fantasy-vel és változatos novellákkal is, azért amikor meghallottam, hogy kiadják fiatalkori kísértethistóriáját, volt bennem egy pici szkepticizmus. Nagyon nagy kíváncsisággal vágtam hát bele, és természetesen most sem csalódtam. Lassan kijelenthetem, hogy Harris akármit írhat, nekem az tetszeni fog, egyszerűen nem tud hibázni.

Az Aludj kislány igazán nem is kísértethistória, nem is rémregény (megjegyzem, hála az égnek, mert kevés dolog van ugyan, amitől félek, de a szellemektől nagyon), inkább pszichológiai thriller, némi mágiával, misztikummal fűszerezve. A varázslat, a boszorkányság, a tudatalatti hatalmas szerepet kap a történetben, mégsem ez áll a középpontban, hanem az emberi gyarlóság, az emberi érzelmek, vágyak, azok minden pusztító hatalmával és őrületével együtt.

Henry Chester, a nem különösebben tehetséges festő egy nap meglátja az utcán a kilencéves Effie-t, és aztán évekig a lány gyermeki bájának bűvöletében él. Csak őt festi, a legkülönbözőbb szerepekbe bújtatja, babusgatja, a tulajdonának tekinti, az ő kis kolduslányának. Amikor Effie tizenhét lesz, feleségül veszi. Ám nem sikerül örökre magához láncolnia a rajongott gyermeket, mert nem veszi észre, hogy időközben felnőtt, fiatal nő lett, aki szerelemre, szenvedélyre vágyik. Hogy csírájában elfojtsa a fiatal nő szárnypróbálgatásait, benyugtatózza, továbbra is úgy bánik vele, mint egy gyenge, beteges gyerekkel. Effie a nyugtatók hatására természetfölötti élményeket él át, tudata képes lesz elhagyni a testét, és ezzel felhívja magára a lánya elvesztését évek óta gyászoló mágiában jártas kurtizán, Fanny Miller figyelmét. Közben megtapasztalja a szenvedélyes szerelmet férje régi rosszakarója, a festő-szélhámos Mose Harper oldalán, és hirtelen valami olyasminek a közepén találja magát, amit nem tud megérteni, mert ésszel fel sem felfogható.

Négy főszereplője van a történetnek, négy mesélő, akik mind saját kis életük poklából menekülnének, és saját kis történetüket mesélik el, ami persze összefonódik, de valahogy mégis különálló marad. Felróhatnám a könyv hibájának, hogy a négy szereplő szála nem áll össze tökéletesen eggyé, de az is lehet, hogy ez nagyon is tudatos, vagy ha nem is tudatos, de része lehet a történetnek. Ami viszont már itt is nagyon ment az írónőnek, az a szereplők közti dinamika. Olyan szépen, okosan, hitelesen ábrázolja a szereplői egymáshoz fűződő érzelmeit, vágyait, őrületeit, miközben mélyen és kegyetlenül bele tud ásni a szereplők lelkébe, hogy kimazsolázza onnan a legrejtettebb, legvisszataszítóbb, legkegyetlenebb dolgokat.

Elfojtott vágyak, rég eltemetett titkok, múltbeli bűnök kerülnek felszínre, miközben egy valamikori frusztrált kisfiú felnőtté érve perverziói rabságában vergődik, egy anya kegyetlen bosszút akar állni gyermeke gyilkosán, egy kalickában tartott, szárnyaszegett kismadár pedig repülni akar. Nem egy vidám történet, és a mágiától, misztikumtól, ami körüllengi, csak még fojtogatóbb lesz. A végén feltesszük magunknak a kérdést, hogy megérte-e, egyáltalán miféle bosszú érhetne meg ekkora áldozatokat, de amíg ide eljutunk, a gyönyörűen elmesélt, bujaságtól, női praktikáktól, boszorkányságtól fűtött mese éppúgy beszippant minket, mint a sokszor megidézett Seherezádé történetei.

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Joanne Harris rövid időn belül másodszor okoz komoly meglepetést nekem. Az Urak és játékosok kapcsán már írtam, hogy mennyire megrökönyödtem azon, hogy a Csokoládé írónője miket tud írni, most, a novelláskötetet olvasva csak tovább fokozódott ez az érzés. Elképesztően színes kép tárul elénk, Harris témaválasztása a legszélesebb skálán mozog, nekem Neil Gaimant juttatta eszembe, van itt minden, fantasy, sci-fi, társadalomkritika, némi fanyar romantika, de az is messze áll az idilli gasztroregények világától.

Harris a bevezetőben ír arról, hogy íróként nehezebbnek tartja egy jó novella megírását egy jó regénynél, mert kis terjedelemben kell ugyanolyan emlékezeteset, maradandót alkotni, ugyanolyan hatást kiváltani az olvasóból. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni, és azt kell mondjam, Harrisnek ez maradéktalanul sikerült. Jó néhány hete olvastam a kötetet, de most, hogy megnéztem a novellák címeit, kivétel nélkül mindet fel tudom idézni, egytől egyig megmaradtak bennem, nincs köztük talán egy se, amire azt mondanám, hogy gyenge volt, vagy felejthető. Valószínűleg hosszú alkotómunka és gondos szerkesztés eredménye a kötet, mert ritka az ilyen novellaválogatás, ami ennyire egyenletesen magas színvonalat tud hozni.

A tematikai sokszínűség ellenére a stílus mindvégig ugyanaz, irónia, fanyar humor, életszeretet, bölcsesség, a tradicionális értékekbe vetett hit jellemzi. Lehet, hogy ez kicsit didaktikusan hangzik, de egy percre sem az. Harris szerintem valahol irtózik a modern világ fogyasztói trendjeitől, a divat- és reklámvezérelt, sikert és pénzt hajszoló emberektől. Értetlenül áll az emberi butaság, az örökös megfelelni akarás, az elkorcsosult, mesterségesen gerjesztett vágyak előtt, és kifigurázza azokat. Ugyanakkor képes empátiával és bölcsességgel fordulni olyan problémák felé, mint a városi emberek elidegenedése, vagy egy házasságába belekényelmesedett nő öntudatra ébredése.

Sok nagyon jó novella van a kötetben, mindegyikről lehetne írni. A legfelkavaróbbak a Hely a nap alatt és a Bárki lehet Nyalókalány!, szerintem ezek mellett senki sem tud elmenni szó nélkül, hiszen egy sajnos nagyon is valóságos problémára hívják fel a figyelmet, az egész világot eluraló szépség- és fiatalságkultuszra, ami egyre elborzasztóbb tüneteket produkál a legfiatalabbak közt is. A Család kicsi kincse című film gyerekszépségversenyen felvonultatott mini Barbie-babái jutottak eszembe róluk, hihetetlen belegondolni, hogy ilyenek tényleg vannak.

A Harrisre jellemző iróniával vegyes líraiság jelenik meg a Faith és Hope vásárolni indulnak, az Uzsonna, madarakkal és az Álom Tesco-kivitelben történeteiben. A csúnya nővér már egy egészen más írót vetít elénk, a Hamupipőke mese másik szemszögből való elmesélése megint csak Gaimant juttatta eszembe. A Gastronomicon és a Hal egyaránt az ételek ijesztő hatalmáról szólnak, érdekes ezt a Csokoládé írójától olvasni, mintha azt bizonyítaná, hogy mint minden boszorkányság, az ételek mágiája is lehet jó és ijesztő egyaránt.

Két kedvencem van a könyvből, az egyik Az utolsó vonat kutyafalvára címet viseli, egy magától elszállt, sikeres íróról szól, aki minden eszközzel igyekszik levetkőzni, megtagadni múltját, gyökereit, ifjúkori szárnypróbálgatásait, és próbál az általa kreált mesterséges személy bőrében élni, mígnem egy kamaszkori félbehagyott regényének szereplői foglyul ejtik és befejezést követelnek tőle. Lehet ártalmatlan kis fantasztikus novella, de lehet komoly eszmefuttatás is az alkotás mibenlétéről, a szerző felelősségéről az általa papírra vetett szereplők, sorsok, helyek iránt. Amiket nem lehet csak úgy otthagyni, mert utolérnek.

Másik kedvencem szintén a valóság és a képzelet határainak összemosását érinti. A Gandalfra várva hősei középkorú szerepjátékosok, akik a való világ helyett inkább szerepeikben érzik jól magukat, néhányan képtelenek megválni a jelmezüktől, és „normális” életet élni, nem érzékelik a határt játék és valóság között. Ijesztő képet fest elénk, ami valóságosabb, mint első olvasásra hinnénk, hiszen ezrével élnek köztünk a különböző szerepjátékok, internetes játékok fanatikus rajongói, akiknek a mindennapi életét, munkáját, párkapcsolatait alapvetően meghatározza a játéktól való függésük.

Amióta elolvastam az Urak és játékosokat és ezt a kötetet, teljesen átértékeltem a Joanne Harrisről bennem kialakult képet. Novelláinak témaválasztása teljesen lenyűgözött, nem csak okos, szellemes, jól megírt történetek, de nagyon jól ráérzett egy csomó nagyon is aktuális problémára. Szeretnék még tőle sok ilyen érdekes, intelligens, élményszámba menő novellát olvasni. Remélem, a regényírás mellett fordít még rá időt.

Kiadó: Ulpius

Joanne Harris: Urak és játékosok

Ez is egy olyan könyv, ami évek óta hevert itthon a polcon, gyakran megfogdostam, nézegettem, próbáltam megbarátkozni vele, de eddig nem ment. Nem igazán tudtam, mit várjak tőle. Joanne Harrist én elkönyveltem magamban mint a színvonalas, ámde könnyed romantikus gasztro-regények íróját, és nem tudtam elképzelni, mit hozhat ki egy fiúiskolában játszódó történetből. Hát, mondhatni, leesett az állam. Sürgősen felül kell vizsgálnom a Joanne Harrisről alkotott elképzeléseimet, egyrészt, mert úgy tűnik, igencsak különböző műfajokban is tud színvonalasat alkotni, másrészt, mert ez a könyv nemhogy nem könnyed, de kifejezetten súlyos olvasmány, mind témáját, mind formáját, mind írói megoldásait tekintve.

Amit olvasunk, talán krimi, de még inkább egy kőkemény pszicho-thrillerre hajaz. Egy elit fiúgimnázium zárt közegében játszódik, ami sajátos hangulatot ad a regénynek, bennem pedig az első oldalaktól kezdve megalapoz egy kissé klausztrofóbiás hangulatot. Az ilyen zárt közegek, a meghatározott társadalmi érintkezésekkel, hagyományokkal, rejtett szobákkal, sötét zugokkal, kísértetekkel, szekrényben rejtegetett csontvázakkal mindig megrémítenek. Az ilyen helyeken mindig történik valami. A St. Oswald gimnáziumnak is megvannak a maga kísértetei, és nem egy csontvázat rejtegetnek a szekrényekben, tanárok és diákok egyaránt. Harris előző regényeinek is egyik legnagyobb erőssége volt az atmoszférateremtés, ez itt is zseniális. A kimért, elitista, vagy épp a lepukkant, proli környezet tapinthatóan elevenedik meg előttünk, az ódon gimnáziumi épület pedig a jó kis horrorisztikus hagyományoknak megfelelően szinte életre kel. Már várja az ember, mikor dől le egy torony, vagy mászik arrébb egy lépcső, vagy elevenedik meg egy tanterem.

Ez az atmoszféra, az épület és a köré épített misztikus légkör, az elérhetetlenség bűvölete ragadja magával a St. Oswald kapusának tizenéves fiát is, aki társadalmi helyzete miatt sosem lehet tagja az elitiskolának, mégis minden vágya, hogy az iskola befogadja, vagy inkább, hogy ő birtokba vegye azt. Esze, önmaga kivételességébe vetett hite és becsvágya arra predesztinálná, hogy a legjobbak közé kerüljön, ám kénytelen egy proligimnáziumba járni, ahol nap mint nap el kell viselnie társai megalázásait. A sok sérelem csak gyűlik és gyűlik benne, miközben egyre beljebb merészkedve a tiltott területre szép lassan birtokba veszi a St. Oswald épületét. Apja kulcsai segítségével bárhová eljut, felfedezi az épület minden zugát, minden tantermet, minden rejtett folyosót, minden kijáratot. És persze nem csak az épület, hanem lakóinak titkai sem maradnak rejtve előtte. Hamarosan jobban ismeri a gimnáziumot, mint azok, akik oda járnak. Része immár a St. Oswaldnak, de kicsinyes csínytevéseken kívül nem hagyhat nyomot benne, nem kerülhet be az évkönyvekbe, nem kerülhet fel a dicsőségtáblára. A titokban élvezett dicsőség csak újabb bizonyítási vágyat szül, egyre messzebbre megy, és hamarosan barátot is szerez a St. Oswald tanulói közül, aki előtt az iskola diákjának adja ki magát.

A tilosban járó, sehova sem tartozó, mindenhol észrevétlen kis szélhámos és az iskola lázadója közti barátság egyre kegyetlenebb és veszélyesebb tréfákhoz vezet, mígnem elkerülhetetlenül sodródnak valami tragédia felé. Egy tragédia felé, ami még tizenöt év múltán sem hagyja nyugodni az idős latintanárt, Roy Straitley-t, aki maga is mintha a St. Oswald egyik öreg bútordarabja lenne. Harminhárom éve tanít az iskolában, élete egybeforrt a diákokéval, a klasszika-filológia tanszék tölti ki mindennapjait. Az ő szemén át ismerjük meg a tanárok és diákok mindennapjait. Mindenkiről megvan a véleménye, mindenkit beskatulyáz, osztályoz, megítél. Az iskola legélesebb elméje, és ennek megfelelően tökéletesen sznob, a klasszikus műveltséget mindennél előbbre valónak tartja, cinikusan fogadja az új tanerőket. Szarkasztikus humorával nagyon szerethető figura, Harris mintha az ő szerepébe írta volna bele saját több mint tízéves gimnáziumi tanári élményeit. Kollégái szemében Straitley hol tiszteletreméltó, hol idegesítő relikviája a múltnak, aki mintha már puszta létével is akadályozná a folyamatosan sürgetett modernizálást. Mintha ő maga lenne az iskola szelleme. Ismeri minden titkát, ismeri minden kollégáját és minden diákját, csak egy titok nem hagyja nyugodni tizenöt évig, hogy ki volt az a rejtélyes fiatal fiú, aki az iskola diákjának adta ki magát és akit egy végzetes éjszakán egyedül ő látott?

Tizenöt évvel az események után kénytelen emlékezni. Kénytelen, mert valaki, aki jól ismeri a St. Oswald minden titkát, aki képes bárhová bejutni, bármit elcsenni, bárkinek a bizalmába beférkőzni, bármilyen titkot megtudni, egyre nagyobb káoszba sodorja az iskolát. Előbb csak kisebb felfordulások, néhány tárgy eltűnése, néhány félreértés, aztán néhány gyalázkodó újságcikk, botrányok, letartóztatások, eltűnések, gyilkosság. Mintha valaki módszeresen arra törekedne, hogy végső romlásba sodorja az iskolát, és ennek érdekében hajlandó bárkit és bármit feláldozni. Nem nehéz összefűzni a szálakat, és rájönni, ki is a rejtélyes bajkeverő, gondoltam én úgy félúton, aztán a végén jó nagyot koppant az állam. Mert Harris végig, az első oldaltól az utolsóig mesterien vezet félre minket, biztosra vesszük, hogy tudjuk, kicsoda Snyde/Pinchbeck, aztán kiderül, hogy valami egész más lappang itt. Az első gondolatom az volt, mikor befejeztem, hogy gyorsan elolvasom újra, hátha találok valami utalást, valami jelet, de nem volt ilyen.

Egészen ijesztő, ahogy Harris belemászik egy pszichopata gyilkos fejébe, és bemutatja gondolkodását, mozgatórugóit, azt az elmebajt, ahol teljesen természetes, hogy feláldoz valaki egy-két embert a célja érdekében. Amikor pedig konkrétan egy brutális gyilkosság leírására kerül sor, komolyan elgondolkodtam, hogy ez ugyanaz a nő-e, aki a Csokoládét és a Szederbort írta? Bár az első oldalaktól igazából antipatikusnak mutatja be Snyde-ot, nem tudunk nem azonosulni vele. Tán azért, mert tényleg átérezhető, milyen iszonyú frusztráltságot okoz egy gyereknek, ha nem tartozhat oda, ahova akar, hogy mindent, de tényleg mindent megtenne érte, hogy befogadják, elismerjék. Mert minden kamasz ilyen. Mindenki szeretné, ha a társaság, az iskola, a haverok elfogadnák, elismernék, ha megmutathatná, ki ő, ha bosszút állhatna azokon, akik megbántják. A többség kinövi. És van, aki pszichopata gyilkos lesz.

A szálak persze összeérnek, a legtöbb rejtélyre fény derül, de a történet végén nincs feloldás. A fantom, aki újra meg újra felforgatta az iskola életét, újra eltűnik, de biztosra vehetjük, hogy nem örökre, az iskola élete pedig, ha változásokkal is, de megy tovább. Mert a St. Oswald életét ugyan fel lehet forgatni, botrányba lehet fullasztani egy tanévre, de ettől még nem adja fel. Túlélte azt a régi botrányt is, túléli ezt az újat is, és biztosan túlél még néhányat. A könyv főszereplője tulajdonképpen a St. Oswald gimnázium. Múltjával, hagyományaival, kísérteteivel. És persze az olyan öreg bútordarabokkal, mint Roy Straitley, akit persze nem tud eltávolítani semmilyen botrány.

Hatalmas meglepetés volt ez a könyv, szívesen ajánlom bárkinek. Igényes, szórakoztató, izgalmas és elgondolkodtató. 

Korábbi kommentek: