2019. május 30., csütörtök

Ljudmila Ulickaja kisregényei


Ulickaját én a kisregényeit olvasva szerettem meg jó tizenöt évvel ezelőtt – hogy ezekről még nincs poszt a blogon, részben annak köszönhető, hogy akkor még nem volt blog, részben annak, hogy később a hömpölygő nagyregények Ulickajája elvonta a figyelmet a rövidebb darabokról. Az Imágó olvastán nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a szerző ezt az erőt bele tudja sűríteni nyolcvan oldalba – pedig bele tudja. Idén újraolvasási hullám fogott el – megvan ennek a maga oka, jelentős változásokat nálam mindig a kedvencekhez való visszatérés kísér, a művészetben keresem a meghittet, az otthonost, ha már magamban nem találom. Ennek köszönhetően töltöttem egy hónapot Virginia Woolffal, ennek köszönhetően olvasom most újra Margaret Atwood sci-fi trilógiáját és ennek köszönhetően ugrottak a kezembe Ulickaja kisregényei. Érdekes, amennyire eltakarták előlem éveken át a hosszabb művek a kisregényeket, most annyira nem tudom elképzelni, hogy sokszáz oldalnyira feledkezzek bele az orosz lélek boncolásába. Aztán ki tudja, lehet, még azt is elhozza az év…

Szonyecska

Az első, amit anno olvastam tőle. Örök szerelem. Csúnyácska, állandóan önértékelési zavarokkal küzdő, a rá mért életet sorscsapások szakadatlan soraként megélő könyvmolyként természetes volt, hogy megérintett Szonyecska története. A csúnyácska, senki által nem értékelt, önmagát semmire sem tartó, mégis a világ minden apró csodájára nyitott, boldogságához tűzön-vízen át ragaszkodó könyvmoly Szonyáé. Aki a világtörténelem egyik leggyalázatosabb korszakában, a Szovjetúnió korai évtizedeiben, nélkülözések, kitelepítések, világháborúk közepette képes arra, hogy mindent, amit a világ elébe tett, úgy fogadjon, mint ajándékot. Aki nem kér, nem követel, nem érzi úgy, bármi jár neki. Aki feláldozza magát mások jólétéért, aki hagyja, hogy megalázzák, kinevessék, megvessék. Szonya aláveti magát a sorsának – hullámai úgy dobálják, mint egyszemélyes kis csónakot a viharos tenger. Angyali türelem vagy végletes ostobaság? Vajon Szonya csupán birka, aki hagyja, hogy mindenki úgy terelgesse, adja-vegye, használja, félretegye, ahogy kedve szottyan vagy sajátos öntudata épp abból fakad, hogy képes kívülről tekinteni a sorsára? Fatalizmus? Bölcsesség? Vagy egyszerűen józanság? Szonya nem egyszer a könyveibe menekül a valóság elől, nem egyszer mintha a saját valóságát is olvasná, mintha még az álmait is olvasná. Ma úgy látom, Szonya beletörődése, tűrése, infantilizmusba hajló boldog megelégedettsége a pokol tornácán inkább nevetséges, mint csodálni való – ugyanakkor a korban, ahol milliók gyűlölködtek élethosszig, ahol a hatalmasok játszmái országokat tettek tönkre egy pillanat alatt, ahol a Szonyecska-féle jelentéktelen kisemberek alig is lehettek hatással a saját életük folyására, a csakazértis boldogsághoz való ragaszkodás lehetett akár a legszebb túlélési stratégia is…

Vidám temetés

Alik, a New Yorkban élő orosz festőművész haldoklik. Műtermében köré gyűlnek a múlt évtizedek asszonyai: feleség, szeretők, lánygyermek, barátok, művésztársak, ingyenélők, az óhazából idelátogató javasasszonyok. Alik mindenkit megbabonáz – még a vég előtti megkeresztelésére odarángatott papot és az ideológiai egyensúly kedvéért kerített rabbit is. Furcsa kis kompánia gyűlik ebbe a bohém loftlakásba New York emigránsoktól hemzsegő művésznegyedében: egykori cirkuszi artista, aki mára menő ügyvéd lett, az amerikai tinédzserlét minden fájdalmát és félelmét megélő kamaszlány, a nagyvilágban helyét nem találó, gyermeteg lelkű, babusgatásra termett, széltől is óvott feleség, gyakorlatias ápolónő, egymással szóba nem álló egykori jóbarátok. Alik bűvkörében a szeretők összemelegednek, a haragosok kibékülnek, a hallgatag kamasz apára lel, az ellentétek feloldódnak. Alik mintha az orosz emigránslét megtestesítője lenne: úgy ragaszkodnak hozzá, ahogy az óhazához, úgy nem tudják levetni iránta érzett csodálatukat-szerelmüket, ahogy a nyelv béklyóját, úgy nem tudnak búcsút inteni neki, ahogy a hazai vodkának. Alik a minden, ami identitást ad nekik. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül bosszantó, hogy tudnak ezek a nők ennyire alárendelődni egy férfinak, aki a legkevésbé sem érdemli meg, egy ideának, ami az elejétől vaskos hazugság. Mert a zseniális művész ugyanakkor csapodár önimádó. Mert az óhaza nem vár vissza. Mert a világ nem teszi meg a szívességet, hogy kislányként magához ölel. Alaktalanok maradnak ezek a nők, kizárólag Alikhoz való viszonyukban értelmezhetők, ő ad nekik formát, keretet, történetet. Az egyetlen, aki tovább lép, viszi a figyelmet. Az egyetlen, akit pedig valóban eltéphetetlen kötelék köt Alikhoz. Mintha ez lenne a fricska ebben a groteszk, burjánzó, bosszantó, itt-ott túl naturális, itt-ott túl babonás történetben: a kötelékek, melyekkel megkötjük magunkat, a mieink – ahogy létrehozzuk, éppúgy el is téphetjük őket. Csak rajtunk áll, hagyjuk-e magunkat megbéklyózni önmagunk által vagy sem.

Életművésznők

Ahogy az is, hagyjuk-e magunkat megvezetni kitalált történeteinkkel vagy sem. Az Életművésznők hősei rendre hagyják: tanárnők, patikusok, prostituáltak, kamaszlányok mesélnek gondosan építgetett-szépítgetett hazugságokat múltról, jövőről, jelenről. Kalandokról, elvesztett gyermekekről, tragikus élettörténetekről, csodás jövőről. Zsenya pedig csak hallgatja őket. Zsenya, akinek sorsa maga is kész regény, akinek nincs szüksége szépítésre: férjek, állások, gyermekek, külföldi utak, kihívások tömkelege. Mindenkit meghallgat, mindenkinek megbocsátja a hazugságait, mindenkit átsegít a nehézségeken. Zsenya egyszerre gyóntató és gyógyító – aki, miután összetörik is csak egy újabb meghallgatásra váró történet, egy újabb meggyógyítandó seb provokálására tud talpra állni. De mi ez az örök késztetés bennünk a történetmesélésre? Mi hajtja ezeket a lányokat-nőket-asszonyokat? Miért a szépítgetések, hazugságok, kitalált szerelmek, drámák, érdekességek sora? Miért érezzük folyvást, hogy önmagunkban nem érünk annyit, mint a történeteink? Zsenya korában még nincsenek insta-sztorik: vannak viszont hosszú, véget nem érő esték, kifogyhatatlan alkoholkészletek, kimeríthetetlen emberi fantázia. Mind érdekesebbnek akarunk látszani. Mind szépítjük a valóságot. Hogy olykor az érdekesség vágya épp nem szépít, hanem drámázásba hajt? Hogy a szépítés által romlásba döntjük magunkat? Hogy a kettő közt valahol elvész maradék önbecsülésünk, önazonosságunk is? Ki tudná megmondani, megéri-e? Hisz emberek vagyunk. Tökéletlen mesélők. Semmi nem köt össze minket úgy, mint egy jó történet – Szonyecska is ezért menekült a regényeibe. Tán ezek a nők sem mások, mint Szonyecska regényhősei. Hisz mind szeretnénk a saját regényünk hősei lenni. Ahelyett hogy csak vergődünk át az egyforma napok végeérhetetlen során.


Kiadó: Magvető
Fordító: Goretity József, V. Gilbert Edit

2019. május 27., hétfő

Jonathan Franzen: A világ végének vége


Jonathan Franzen, a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Szabadság, a Javítások és a Tisztaság szerzője ezúttal egy esszékötettel jelentkezett, melyben a klímaváltozás problémáját járja körül a maga meglehetősen sajátos nézőpontjából. Sajátos, hisz Franzen egy percig sem tagadja, hogy épp annak a kivételezett tehetős nyugati rétegnek a tagja, akik kitermelték a klímaváltozást elsődlegesen katalizáló ipari forradalmat és szabadversenyes kapitalizmust. És akik, néhány nagy sajtónyilvánosságot kapó megmozdulást kivéve, gyakorlatilag semmit nem tesznek a folyamat megállításáért.

Már ha egyáltalán beszélhetünk még megállításról… Franzen szerint nem. A klímaváltozás nála már lefutott ügy, az ember - itt kifejezetten a nyugati fogyasztó - előtt pedig az a kihívás áll, hogyan képes együtt élni a megváltoztathatatlannal. Vajon mekkora sokk kell érjen minket ahhoz, hogy lemondjunk civilizációs vívmányainkról, a szabadkereskedelemről és a korlátlanul igénybe vehető szabad helyváltoztatásról? Ha máról holnapra betiltanák a repülést (mind a személy- mind az áruszállítást), vajon együtt tudnánk élni vele? Márpedig szerzőnk szerint legalább ekkora horderejű azonnali változtatásra lenne szükség ahhoz, hogy fogható eredményt érjünk el.

Írja ezt olyasvalaki, aki egyébként az év nagy részében utazik – földrészről földrészre, hol írói körutakra, hol személyes hobbija, a madármegfigyelés ürügyén. 2015-ben több mint ezerkétszáz madárfajt figyelt meg – el lehet képzelni, hogy nagyon is tisztában van a saját ökológiai lábnyomával. Szerencsénkre nem is próbálja szépíteni, mondjuk ő amúgy sem az a szépítgetős fajta. Ne feledjük: olyan íróról van szó, aki elég nyíltan utál nagyon sok mindent, a digitalizációtól kezdve a posztmodernen át Trumpig (mondjuk őt ki nem?); aki a német nyelv és a szemiotika szerelmese (nyilván nem ezzel fogja meghódítani a twittert); és aki a cuki szőrös vadmacskák irtását javasolja a valljuk be, sokkal rosszabb sajtóval rendelkező madarak védelmében.

Franzen nem hisz a globális klímavédelemben, ami szerinte mára hasonlóan iparivá vált, mint a nyersanyagfeldolgozás, ami ellen küzd. Ehelyett a helyi sajátságokra épülő, lokális kezdeményezésekre építene, melyeket számos madármegfigyelő- és riportútja során maga is megismert és amelyeknek leírásai egyébként a kötet legjobb részei. Akárcsak a globalizmus, a klimatizmus is elidegenít. Az amerikaiak ma mérhetetlenül nagy távolságban élnek azoktól az ökológiai károktól, amelyeket a fogyasztói szokásaik okoznak, de még ha a jövő fogyasztói jobban a tudatában lesznek is az ökológiai lábnyomuknak, és garantáltan zöld üzemanyagot fognak tankolni, az elidegenedettségükön ez mit sem változtat majd. A földkerekség teljes denaturalizálását csak úgy tudjuk elkerülni, ha a természetet megannyi külön-külön veszélyeztetett lakhely vagy élettér összességének tekintjük, nem pedig valami elvont dolognak, ami „haldoklik”.

Ha már madarak… Ha csak az ember nem mániás madármegfigyelő, mint szerzőnk, akkor a kötet közepe táján azért kezd elege lenni a rengeteg - túlnyomórészt ismeretlen - szárnyasból, de az az igazság, hogy épp ez a túlzás hitelesíti a mondanivalót: itt van valaki, aki trendek ide, szerkesztők által sulykolt kiegyensúlyozottság oda, arról ír, ami neki fontos. Az, hogy a környezet és az élővilág védelmét is e nézőpontból szemléli, természetes és őszintesége miatt elismerésre méltó, az méginkább, hogy folyvást szembesíti önmagát és az olvasót is e hozzáállás ellentmondásaival és saját kételyeivel. Hisz végső soron az összes „mi értelme dollármilliókat költeni néhány madár költőhelyének megóvására miközben a Föld másik pontján gyermekek halnak éhen?” típusú kérdésnek van létjogosultsága – és nincsenek egyértelmű válaszok. Ahogy nincs örökérvényű igazság sem ott, ahol különböző fajok életterei közt kell választani, ahol arról van szó, hogy irtsuk ki az ember által behurcolt rágcsálót az őshonos madárfaj védelmében, ahol az a kérdés, hogy van-e értelme bármily kicsi gesztusnak a környezetvédelem oltárán, ha nem vagyunk hajlandóak meghozni igazán jelentős áldozatokat. Persze, nyilván idén nyáron is elrepülünk/autózunk/vonatozunk sokszáz kilométerre és közben lelkesen posztoljuk az instán a legújabb trendi vászonyzacsit amire lecseréltük a nejlont – ne legyünk álszentek, így lesz. De legalább lássuk meg az emögött rejlő ellentmondást.

Franzen ezt is kimaxolja, és a kötet legjobb és legszemélyesebb írásában, mely egyszerre állít emléket nagybátyjának és mutat be egy antarktiszi hajóutat, a létező legironikusabb módon írja meg a kiváltságos kevesek komolyan vehetetlen dilemmáját… De aztán, ahogy ez éghajlatváltozási vitáknál megszokott, amikor a diagnózisról az ellenszerekre terelődik a szó, a tragédia tragikomédiába fordult. Ott ültünk egy olyan hajó szalonjában, amely percenként több mint tizenhárom liter üzemanyagot fogyaszt, és Adamet hallgattuk, aki arra buzdított, hogy járjunk kistermelők piacaira, és cseréljük izzólámpáinkat LED világításra. Persze „megoldás” nincs az ő kezében sem, nem is állít ilyesmit – vitára akar ingerelni, elgondolkodtatni, nézőpontot váltani. Hogy mindent saját magán és mániáin szűr át? Így van. De szélsőségesen individuális, digitalizált világunkban, amikor mindenki szénné osztja a magánéletét a közösségi oldalakon, amikor egy ripacs a twitterről irányítja az Egyesült Államokat és amikor egy valóságshow-sztár fenékfotója milliószor nagyobb nyilvánosságot kap mint egy újabb faj kihalása, a személyes történeteknek és nézőpontok ütköztetésének nagyobb a fontossága, mint hisszük. És ezzel meg is adja a választ arra a kérdésre, hogy mi értelme van manapság, amikor az esszé ennyire nem divat, mégis esszét írni. Hisz ez önmagában egy folyamatos vitára ingerlő műfaj. Vitázzunk vele!


Kiadó: 21. Század
Fordító: Bart István

2019. május 23., csütörtök

Trónok harca – gondolatok a befejező évad kapcsán


Hát ez is véget ért… A tévésorozatok történelmének egy korszaka zárult le hétfőn hajnalban, erről sokan sokfélét fognak még írni – lehet kárhoztatni, meg lehet éljenezni, meg lehet észérvekkel védeni minden oldalról és támadni másikról, de akkor is tény: ez a nyolc év, amit a Trónok harca (nem, nem A tűz és jég dala… ez a könyvsorozat címe, és bár nem elegáns, a tévésorozat Trónok harca néven futott, amit ha már a szerződésükbe belefért, mi is tartsunk tiszteletben) diadalmenete fémjelzett, maradandó nyomot hagy a sorozatgyártáson. Elképesztő volt anno a bátorság, amivel belevágott az HBO ennek a baromi drága, erőszakban, vérben, vérfertőzésben, járkáló hullákban, sárkányokban gazdag történetnek az adaptálásába és valahol elképesztő az is, hogyan hagyták saját kardjába dőlni a szériát.

Mikor is hagytuk magunk mögött Martin regényeit? Valamikor az ötödik évad táján, azt hiszem. Azóta folyamatos vita tárgya, hogy vajon a két showrunner, David Benioff és D. B. Weiss meg tudja-e közelíteni a szerző színvonalát; ahogy az is, vajon Martin mennyit árult el a tervezett végkifejletből és mennyiben működött közre az immáron könyvpótléknak tekinthető évadok írásában? A válasz évről évre, évadról évadra, részről részre változik. Sokáig tartotta magát a hivatalos verzió, miszerint a végkifejlet adott, csak az odáig vezető út nem lett a készítők orrára kötve. Ez megmagyarázta, miért kanyarították teljesen máshogy egyes szereplők szálait és miért hagytak ki más - a könyvben látszólag fontos - szereplőket. Biztos nem lesznek fontosak a végkifejletben… Martin karaktereinek kiherélése már kevésbé állt biztos lábakon, de egye fene, néhány mellékszereplőt beáldozhatunk a kreatív szabadság oltárán. Aztán elérkeztünk a hetedik évadhoz és egyre biztosabbá vált: ennek az egésznek már semmi köze Martinhoz. Legalábbis ahhoz a Martinhoz, aki az első három könyvet írta. Mert bár elvakult rajongók mindig voltak és lesznek, akiknek szemében alapvetés, hogy amit az író akár egy nyomorult koktélszalvétára lefirkant az mindig szentírás bármilyen adaptációhoz képest; sajnos be kell vallanunk, hogy a negyedik-ötödik kötet sem hozta a megszokott színvonalat, jócskán túlírt és itt-ott átgondolatlan darabok, amelyek után nyilván nem véletlen, hogy a szerző is zsákutcába került és nyolc éve képtelen folytatni a történetét. Mert ez egy zsákutca. Lehet szépíteni, lehet azzal magyarázni, hogy a sorozat fejlesztésére fókuszált, aztán előzményeket írt; lehet konspirálni, hogy már meg is írta, csak nem akarta kiadni amíg fut a sori; ki lehet találni még ezer mesét, de szerintem ha egy ekkora siker birtokában lévő író tudná mit akar akkor már megírta volna és kiadta volna. Gyakorlatilag úgyis tök mindegy, mit írt volna, lennének pár millióan akik szerint fényévekkel jobb mint a sorozat…

Már ha eddig megírta volna. Most, a sorozat végével (még ha ez a vég felemás is) kezdem úgy gondolni, hogy Martin biza saját csapdájába esett. Mert most már nem írhat olyat, amivel igazán jól jönne ki ebből. Írhat jót persze – s még mindig igaz: lesznek pár millióan akik szerint bármi amit ír, fényévekkel jobb mint a sorozat. De! Épp a sorozat mindenáron való felülírásnak követelménye fosztja meg attól a kreatív szabadságtól, ami a nagy művekhez szükséges. Mert van egy végkifejletünk. Amihez el kell érni, ugyebár, ha nem akarja szembeköpni az eddigi kijelentéseit. Bárhogy jut el oda, le kell nyesnie egy halom szálat, amit ő maga írt meg, meg kell erőszakolnia itt-ott a saját történetét ahhoz, hogy oda futtassa a szereplőket, ahova eljutottunk. Nem hiszem hogy van olyan jó író (mármint nem hogy Martin olyan jó író-e, hanem hogy egyáltalán létezik-e olyan író) aki ezt meg tudná tenni anélkül, hogy magára vonná a rajongók haragját. Vagy választhatja azt az utat, hogy mégis teljesen más befejezést ír – tán akkor járnánk legjobban. Ha hagyná külön életet élni a két műfajt. Óhatatlanul lennének, akik a tévésorozatot ismerik meg előbb (vagy kizárólag) – nekik ez lenne „A” Trónok harca. A többiek meg csak egy kisiklásnak tekinthetnék, egy „hogyan ne fejezzük be a történetet?” kísérletnek.

Érdekes a popkultúra működése, hisz ugyanezt a sémát látjuk megelevenedni épp idén egy másik csúcssorozat, A szolgálólány meséje kapcsán, azzal a különbséggel, hogy Atwood nem tervezett folytatást, és a sorozat újabb évadai után döntött úgy, megírja a saját verzióját – ismerve az eddigi munkásságát és a könyveken kívüli megnyilvánulásait, azt várom, ez egy gigantikus fricska lesz a sorozat készítőinek, egy csakazértis más irány. Bár nagyon más zsáner, és a rajongók is nagyon más alapállásból tekintenek a művekre, a kérdés ugyanaz: vajon a sorozatverzió „az igazi” pusztán mert az volt előbb, vagy a könyv, mert az származik az eredeti szerzőtől? Vagy végre meg kéne hagyni az olvasó/néző szabadságát, hogy eldöntse, neki melyik tetszik jobban, anélkül hogy bármelyiket kikiáltanánk alapvetésnek? Esetleg bevallhatjuk magunknak, hogy működik mindkettő és végre elfogadhatjuk, hogy egy történetnek nem csak egyféle vége lehet? De vajon el tudjuk-e fogadni? (A napokban egyébként maga Martin is azt írta a blogján, hogy hülyeség azt firtatni, melyik az „igazi” befejezés... ahogy fogalmazott, ő megírja, az olvasók elolvassák, aztán mindenki eldönti melyik tetszik jobban.)

És akkor beszéljünk kicsit erről a kurta-furcsa befejező évadról hosszan és SPOILERESEN a tovább után…

2019. május 20., hétfő

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák


Aki kicsit jobban ismer, az tudja: imádok lelkesedni. Talán mert a szóban ott van az a természetesen mélyen tudománytalan többlet (mondjuk ki: hiedelem? mítosz? semmiképpen sem valami racionális...), amit nemigen írhatunk le képletekkel, még akkor sem, ha a kipiruló arc hőfok-változása, a csillogó szemekbe toluló többletvér, vagy az elme felfokozott elektromos aktivitása mérhető. Ha most valaki rákötne a megfelelő műszerekre, szerintem biztosan látná azt számokban, ami persze nem az, nem a személyes érintettség kizárólag személyesen átélhető bizonyítéka: a lelkesedésem. A legutóbbi könyvénél a Múzsát hívtam (volna) segítségül, magyarázza már el, hogy lehet valaki egyszerre ennyire idegesítően pontos, hidegfejű, kiszámolt és végiggondolt, szavakból szinte mérnöki szerkezeteket felhúzó logikus és közben mégis az érzelmek néhány szóval való felkavarására képes lélek. A legutóbbi kötet címadó történetét olyannyira imádtam, hogy kijelentettem: eztán Ted Chiangtól mindent ehhez a teljességhez mérek - aztán kézbe vettem a Kilégzést és már az első történetnél teljesen elfelejtettem bármit bármihez méricskélni.

Pedig ez a nyitó történet igen távol áll Ted Chiang alaphangjától (körülbelül zárójelbe is helyezi, hogy van-e neki olyanja), bár a szigorúan kiegyensúlyozott, végiggondolt, általában logikusan egy-egy fontos tényünk vagy hiedelmünk köré épített világok nagyon kevés szóval pontosan elkapott érzékeltetése továbbra is a szerző legfontosabb védjegye. Gyakorlatilag irtózatosan takarékosan létrehozza ugyanazt, amit Gibson például A perifériában. Csak a sokkal több, alapvetően magyarázat nélkül használt új fogalom, lehetőségeinkből következő remekül elnevezett alternatíva helyett (amik aztán a történetben értelmeződnek) megelégszik egy-két új technikai eszközzel, vagy körülménnyel, amit nagyon takarékosan, s mégis megjelenítően ír körül. Szóval ha bor volna, azt mondanám rá: száraz. Pedig ezekben a történetekben tapinthatóan több az empátia, és az értünk érzett aggodalom, mint a korábbi kötetben.

Hiszen a kihalófélben lévő papagájok bölcsessége A Nagy Csendben a miértünk való aggodalom - az aggodalom az értelmes fajért, amelyik a csillagokba hallgatózik, de közben megeszi a bolygóját. Az életörömre nevelő, egy faj kihalására csodálkozó intelligens gépmeséjében, a címadó Kilégzésben is valójában értünk-nekünk szól a fémbe karcoló tű. Mélyen emberi az élet céltalanságával szembesülő Omphalosz hőseinek minden gesztusa - nem beszélve róla, hogy végre teljesen felszabadította bennem az előző kötet leginkább vakarózni késztető meséje, A Pokol, mint Isten hiánya teremte görcsöket. Valamilyen értelemben egymás komplementerei amúgy is - jó látni, hogyan látja Ted Chiang a pontosan megteremtett kétely teremtette bizonyosságot, főleg úgy, hogy ennek illusztrációjául a mese erejéig realitásként kezeli a geocentrikus világképet. Szép és pontos gesztus ez egy olyan írótól, akinek a fantasztikuma amúgy tényleg tudományos.

Érdemes a történetek elolvasása után azonnal hátralapozni, a jegyzetekhez - ahol Neil Gaiman novellásköteteinek módjára (csak utólag) adalékolja az elhangzott mesét - mert képes elmélyíteni ezekkel a hozzáfűzésekkel a beléd ülő benyomásokat. Finom szkepszissel tárja fel az írói szándékot és mégse helyezi vele zárójelbe magát a hatást. Talán mert meghagyja a legtöbb történet keretét valóságosan elfogadható alternatívának, akkor is, ha pusztán gondolatkísérlet, amit olvasunk, mint a Mit várnak tőlünk? rövidkéjében. Ted Chiang tanmeseíró, de a lehető legjobb értelemben. Például a kisregény terjedelmű Szoftveres objektumok életciklusa ívét ha nézem. Tanmese a felelősségvállalásról, intelligens tamagocsikkal (lehet, hogy a fiatalabbak számára már magyarázatra szorul ez a szó? Ted digienteknek hívja őket), iszonyat ügyesen belejátszva egy teljesen valóságos ízű digitális jövőbe. Ami attól valóságos, hogy rásimul a tapasztalatainkra, hogy a vállalatok életciklusa, a platformok avulása, és a rajongás is tényleg ilyen (én ismerek olyanokat, akik egykor úttörő Atari játékokat pakolnak most lelkesedésből PCre). Viszont a történet maga ennél egy vaskos réteggel több: álmodozásról és szerelemről, halogatásról és a megragadható alkalmakról, s végül áldozathozatalról is szól; mégpedig az alaprétegével azonos szinten. Végül: valójában a szeretetről és a szülői felelősségről. Azért nem tudok túl sok olyan fantáziamesélőt, aki ilyen gátlástalanul szépírt ebben a zsánerben - tényleg Bradbury jut az eszembe, meg az ő emberszenvedélye...

Merthogy Ted Chiang szerintem ugyanúgy emberszenvedély-beteg, mint örök kedvencem, a Nagy Öreg. Általában szigorúbban szerkeszt, szinte ékszerész módjára végletekig csiszol. De ebben a kötetben megmutatta, tud ő hangokon játszani, ha úgy igényli a mese. Erről viszont már csak a részletekbe nyúlkálva beszélnék - eddig tartott az ajánló, innen a kibeszélő jön...

2019. május 16., csütörtök

Egy nap – film


Anna negyvenes, háromgyerekes nyelvtanárnő. Egész nap rohan, reggel próbálja rávenni a legnagyobbat hogy keljen fel, menjen iskolába, és lehetőleg ma ne hagyja bent a tornacuccát a suliban; alkudozik a középsővel, az egyetlen lánnyal, hogy milyen ruhát adjon rá az oviba; örül, ha a kicsi, a még bölcsis átalussza, amíg a nagyobbakkal vív. Aztán reggeli, kinek-kinek a saját dilije, amíg Anna uzsit készít, apuka próbálja féken tartani a hármasfogatot, hogy ne szedjék szét az asztalt; majd indulás oviba-suliba-bölcsibe. Alkudozás hogy ki kiért hova megy és melyik gyereket melyik szülő viszi melyik edzésre, különórára. Közben a mosogató időtlen idők óta folyik, a háztartási pénz fogytán, a nagymamától kell megint szívességet kérni, a munka egyszerre kikapcsolódás, megélhetés és nyomasztó teher, a háttérben pedig húzódik a dráma: ez a házasság a széthullás szélén áll. De megengedheti-e magának Anna, hogy széthulljon?

Szilágyi Zsófia Cannes-ban díjazott első nagyjátékfilmjében a hétköznapiságot varázsolja félelmetessé. Azzal, hogy fikarcnyi engedményt sem tesz a hatásvadászatnak, a fikciónak, hogy nem hajlandó elemelni Anna drámáját a mindennapjainktól, pont azzal szembesít, amivel nem szeretjük, ha szembesítenek minket: hogy mennyi Anna él körülöttünk. Hogy mi is lehetünk Annák. Hogy valójában számos alkalommal már most Annák vagyunk. És e tekintetben tök mindegy, van-e gyerekünk, vagy sem: ugyan a film egyértelműen egy túlhajszolt anyáról szól, a „túlhajszoltanyaságnak” minden gyötrelmét és szépségét bemutatva, bántó leegyszerűsítés azt gondolni, hogy csak az anyákról szól. Mert ott vagyunk benne mind, a rohanásaink, szőnyeg alá söpréseink, félrenézéseink, jóindulatba csomagolt értetlenkedéseink. Ahogy a nagymama következetesen nem látja meg, hogy itt nagyobb baj van annál, hogy Anna fáradt, Szabolcsot meg nyomasztja a legújabb munkahelyi ügye és kedvesen felajánlja, hogy menjenek el valahova kettesben, addig ő vigyáz a kicsikre – ugyan melyik nagymama hajlandó meglátni, hogy fiacskája félrelép? Ahogy a jó szándékú kolléga-barát az ebédnél félig viccesen, félig komolyan Anna képébe mondja: szinte engedélyt adtál rá – mert van az a pont, ami után már a barátok szavai is elfogynak és inkább elvicceljük a másik tragédiáját.


Mert ennek az egy napnak a hátterében végig ott húzódik a dráma: Szabolcs épp félrelép, a feleség egykori barátnőjével, Gabival, aki a nyitányban kedvesen közli Annával, „nem is tudom hogy vagyunk képesek ezt megtenni veled” – hát hogy… Létezik-e ennél közhelyesebb társadalmi minta? A feleség túlhajszolt, fáradt, valamelyik gyerek örökké beteg, az anyósnak százezrekkel tartozunk, naná, hogy aki lát bármerre kiutat, menekülne. No nem el, elvégre szereti ő a családját, csak egy kis levegőt venni. Hogy többnyire a férj az, aki menekülhet, nyilván az évszázados társadalmi szerepek eredménye – és nem kell hozzá feltétlen eleve determináltan hűtlen seggfejnek lenni. Szabolcs sem az, és ez a forgatókönyv mértéktartását dicséri – csak egy szerepeiben bizonytalan pasi, aki nem tudja hogy kezelni azt, hogy apaként-családfenntartóként-férjként valójában csődöt mondott. A film nagy erénye, hogy nem csinál ebből sem drámát – hisz Anna sem engedheti meg magának a drámát. Két rohanás közt, két különórára való beesés közt próbál telefonon beszélni a férjével, de hiába. Aztán menni kell a gyerekért, aki előtt nem eshet szét.

Minimalista eszközökkel elbeszélt hétköznapi történet ez – ilyesformán a legtöbbet a színészeire bízza. Ez a film Szamosi Zsófia filmje, gyakorlatilag minden jelenetben benne van, minden rezdülését veszi a kamera, az egész történet, a három gyerekkel, a házasság lassú felemésztődésével, az egyre terhesebbé váló mókuskerékkel ott van az arcára írva. Néha legszívesebben megráznánk, hogy álljon már kicsit a sarkára, de aztán bekúszik a képbe az egyik gyerek és tudjuk, hogy nem lehet, anyunak összeszedettnek kell maradni, csak az a ránc mélyül a homlokán. Aztán amikor kitör, amikor a bunkó autós leszarosgyerekezi a legnagyobbat, már vele együtt ütnénk szájba – akkor is, ha nincs gyerekünk, akkor is, ha történetesen neki van igaza.


És mennyi minden maradt még ott ebben a napban – mennyi minden van, ami nem fér bele egy átlagos hétköznapunkba. A gyerekek kis magándrámái: a nagyfiú, akivel nem akarnak barátkozni a suliban, aki mindenét elhagyja, akire nem figyel oda soha egyik szülője sem, pedig tán nem kéne neki más, mint hogy egyszer végighallgassák, amit a fekete lyukakról regél; a kislány, aki a nagyi szerint hiperaktív, de lehet hogy csak foglalkozást igényelne; a kicsi, aki perszehogy belázasodik a nap végére. Az a fránya csöpögő mosogató; az akciós májkrém a közértben; a kérdés, hogy miért nem tud megélni egy kétkeresős (ámde nem túlfizetett pozíciókban dolgozó) középosztálybelinek számító (legalábbis a hazug statisztikák szerint) család három gyerekkel, hitellel, különórák hadával manapság e vidéken? Ne fordítsuk el a fejünket – nem mindig tud. Van ilyen. Több, mint gondolnánk. Csak ez nem fér bele a filterezett insta-posztok világába. De amikor a trendi IKEA-konyhabútorból kikandikál a műanyag vödör, mert nincs pénz vízvezetékszerelőre, az pont azért hat zsigerileg, mert minden második otthonban ott egy ilyen „műanyag vödör”. A zárójelenet zsenialitását is épp ez adja – hogy sokkal több Anna van bennünk-körülöttünk, mint ahánnyal jólesik szembesülni. Jól tennénk, ha észrevennénk azokat, akik szép lassan felemésztődnek, mert nem tudnak hova bújni a látszólag oly sima mindennapok nyomása elől…



2019. május 13., hétfő

"Selymeim" - Beate S. Lech és Palya Bea, Művészetek Palotája



Szoktam morfondírozni rajta, mert viszonylag sokszor játsszuk itthon, a magunk örömére a dalokat... és amikor éppen nem dúdolom vele az ismerős, sokszor hallott albumokról az ismerős, sokszor vele együtt dúdolt nótákat, akkor szoktam rajta morfondírozni. Nagyon boldog voltam, látva, milyen varázslatos tapasztalatokkal ajándékozta az anyaság, s hogy ezek hogy merültek zenébe. Valahol tudatossá tett benne sokat abból, amit (talán) minden nő tud, de (talán) szembe nem nézne vele – vagy (talán) így nem merne-tudna beszélni róla. A talányról, ami a nő - írtam, a Mayra Andradéval közös selyemsimogatás után. Látom azt is, hogyan lubickol a megtalált egyensúlyban, ahogy a játszótársak jazzba hajló, remek alapjaira énekeli az alapvetően még mindig népdal-ihletett, de eltéveszthetetlenül Palya Beásan saját szövegű, dallamvilágú tapasztalatait. De most, hogy a fülünk hallatára a Beady Belle-lel közös Selymeim estet készítették elő, Bea, és a játszótársak, még feltűnőbb volt: amíg a szövegekben hallatlanul intim, védtelenségig meztelen, addig a zenében nagyon "beérkezett" ez az anyag. Szeretem. Minden porcikáját. Csak valahol az én fülemben egyikből sem lesz olyan fülbe simuló durranás, mint a Szabadon. A fene a jó dolgomat, tudom... De nagyon várom, hogy Bea újra (sokadszorra) megújuljon a zenében is.

Ami amúgy a játszótársak tekintetében valamilyen szinten megtörtént. Az örök vagabund pikulás (az általam nagyra becsült) Szokolay Dongó Balázs, meg az oud színeit makacsul bármibe csavaró (általam igen szeretett) Gerzson János, és a doboknál a többieket példás alázattal szolgáló Czirják Tamás mellé a bőgőnél Orbán György tette a dolgát, és Lisztes Jenő pakolt egy eddig nem szokott réteget ebbe a közösbe a cimbalommal. Izgi lesz ez...  hiszen már az. Valójában megint nagyon szerettem ezt az előkészítő, hangoló szakaszt, a Selymeim koncertsorozat szokásos felépítésében, hogy aztán (erős váltással az eddigi, mediterránumból és a Zöld-foki szigetekről érkező inspirátorokhoz képest) színpadra álljon a vendég: Beate S. Lech és a Beady Belle.  


Ahogy Bea fogalmazott: olyan vendégeket hív, akiknek az életét köszönheti, akik simogatták, elringatták, vagy felébresztették rossz álmaiból. Ő mesélt róla egyebütt, hogyan segítette át a válása nehéz folyamatán Beate és hihetetlenül gazdag dalvilága. Ami nagyon sokban rokon amúgy Beáéval - ami a szövegek kíméletlen, szókimondó bátorságát illeti. Beate S. Lech a zenekarával alaposan felkavarta az egyébként állóvíznek amúgy sem tekinthető skandináv jazzéletet - dalszerzőként eszelősen sokféle hatást ötvöz egyébként eléggé könnyen gördülő, dallamos, olykor kifejezetten mozgásra ingerlő dalokba. A hangja elképesztő, ha anélkül hallod, hogy látnád ezt a törékeny aprócska nőt, biztos, hogy nem ilyennek képzeled. Nem hallgattam korábban, készületlenül is ért - Sade jutott az eszembe róla, meg az ő mixei. Jazz, pop, soul, country - meg groove, meg a basszus puttyogásában a funky... Az ezerféle hatásból aztán egy amúgy igen jól felismerhető, erős sajátvilág keveredik.

Most is, miközben ezeket a sorokat írom, ezt az ezer színnel gazdag zenét hallgatom. Odagondolva az élő produkcióra, a billentyűs Bugge Wesseltoft elröppenései jutnak az eszembe - mert ezek a sokszínűségük ellenére amúgy szigorúan komponált zenék az ő koncerten gazdagabb játékát leszámítva nagyon fegyelmezetten állnak össze. Ami nem is csoda: a felvételek is pont elég réteggel bírnak, nagyon finoman interpretálják őket élőben. A felvételekhez képest feltűnt még egy nagyon érdekes különbség, amit a sokáig legfontosabb zenésztárstól (és férjtől!), Marius Reksjo-től való válás hozott magával: ez az énekhang most az előadásban is jobban egyedül volt, a basszusgitár nem dédelgette úgy körül, mint anno a felvételeken a nagybőgő. Azért abban van valami frenetikus, amikor egy előadás így hordozza magán az énekese élethelyzetét...

Hogy aztán a közös dalolásban ezt a dédelgetést megtegye a vendég Beával a miénk. A Closer  alatt angyal szállt át a termen. Valami olyat kaptunk megint, amit nem hiszem, hogy valaha is meg lehetne ismételni. Palya Bea magyar szöveget fordított-írt ehhez a dalhoz, ez a duett az összes hangszeres finom odatételével kiemelkedett az amúgy erős, szépséges este egészéből.

Mert erős, szépséges este volt ez is - két csodálatos nővel, akik megosztották velünk a fájdalmaikat - hogy ne fájjon a magunké. A Selymeim sorozatában ezek a megszülető közös pillanatok unikálisak - mindig egy amúgy is igen figyelemre méltó, elragadó alaphelyzetet emelnek el. De ezek a kettősök annyira erősek voltak, hogy hazajöttek velünk; felvétel sem kell hozzá - most már pont elég meghallgatnom például ezt a dalt a Beady Belle előadásában, hogy átjárjon. Beate S. Lech volt Bea ötödik vendége és én továbra sem szűnő örömmel várom, kit hív legközelebb a varázslói, inspirátorai, életet mentő selymei közül a MÜPA méltóságteljes tereibe Palya Bea. Mert egyre inkább úgy érzem, ez a tüneményes sorozat olyan kivételes vállalkozás a magyar koncert-palettán, ami akár előre mutató példa is lehetne. Bátorságból, szakmai alázatból és a közönség szeretetéből gyúrt ajándék mindannyiunknak. Várjuk a következőt!


2019. május 9., csütörtök

Bosszúállók - Végjáték - film


Hát itt van, láttuk a minket oly sokszor sikerrel manipuláló Ipari Képelőállító Művek csúcstermékét - kezdeném, de annak fenntartása mellett, hogy amúgy lényegében tényleg valóban ez és ennyi, megint nem lennék igazságos. Egyrészt pontosan tudtuk, mire ülünk be, a maratoni játékidő okán a lehető legkényelmesebb lehetőséget választva (tehát: ne fikázzam...); másrészt ezt a terméket szerintem most nagyon sokaknak sikerült szerethetővé tenni, a filmbe elszórt szeretni való lényegtelenségekkel. És igazságtalan lennék, mert valójában ez a jól kitalált, kipróbált, bevált dramaturgiai elemekkel folyamatosan élő játék ez esetben tényleg elment a műfaji falig - nézőpont kérdése, de talán icipicit tovább is.

Először is vegyük sorra a szeretni való lényegtelenségeket. Hiszen egy akció-blockbuster esetében nem alapvető elvárás, hogy a dizájnosra tervezett ruciban dagadó izmokat (vagy a ruci dagadó gépi izmait...) színészi játék is felülfesse. A Végjáték egyik ereje volt, hogy az összes döntő módon lényeges momentumát tehetséges színészek vezették elő. Akik egymás szemébe nézve képesek voltak átadni nekünk a szituációban dübörgő feszültséget annak valódi mélységeivel. Ennek legszebb példája tényleg Dr. Strange és Vasember összepillantása a csata legforróbb pillanatában - és azért ebben a filmben a színészek elővezettek jó pár ilyet.

Olvastam véleményt halványabb Scarlett Johansonról, meg játékra képtelen CGI Mark Ruffaloról - nos, Natasha pont azt és pont úgy tette, ahogy vártad és mégse vártad tőle - az a szerelem és hála a szemében (hála, hiszen nem ő fog gyászolni...), ott abban a helyzetben telitalálat. És Hulk tényleg megragadta az egyetlen lehetőséget: összebékült a vadállat-énjével és képes volt megmutatni, ez mit is jelent (tüneményes, ahogy a megjátszott dühöngése hiteltelen...). Az sem véletlen, hogy ebben a bejegyzésben döntő helyen rendre nem a színészeket, hanem az általuk formált alakokat emlegetem - érdemes elgondolkodni a tehetséges emberek alázatáról, amikor egy ilyen szerepet ilyen játékhelyzetekben ennyire komolyan, átlényegülésig komolyan vesznek...

Hiszen például nagyon sok rétegben hiteles, ahogy a maradék hősök nagy nehezen újra a játékba vonják a szemtől szemben-vereség legkomolyabb sérültjét: Tony Starkot - az egyetlent amúgy, aki közülük tényleg továbblépett. Az a figura szemszögéből nézve is hiteles, és igen finoman van megmutatva nekünk a tolószékből való esetten szánalmas dührohamtól a felfedezendő, a megoldandó probléma bűvöletébe gátlás nélkül szédülő tudósig - az a jelenet Pepperrel külön ajándék erre az ívre. Úgy, hogy ez valójában gyönyörű feleslegesség az előkészületi fázisban - és szükséges lezárása a Polgárháború összes nyitva hagyott kérdésének.

Hiszen egy blockbusterben a komor, vereség utáni helyzetben eddig csak a Deadpool mert nyersen viccelni - az az ötletparti a kövek körül valahol az összes, addig papos komolysággal előadott jelenet frappáns paródiája is. Thor, mint Lebowsky ügyes húzás, ahogy Racoonnal való akcióba párosítása is - ahogy a szituációt (nemcsak  a szavaival) folyton elügyetlenkedő Hangya bénasága, vagy Kapi, meg Amerika legszebb férfisegge... Nagyon bírtam, hogy ennek az amúgy igen komor alaphangú mesének folyamatosan volt (amúgy a cselekmény szempontjából folyvást szeretni valóan lényegtelen) humora. Ja. Amúgy ha egy szereplő találkozik önmagával, az szívás. Meg egy szokott dramaturgiai fogás remek ágya... Mellesleg azt igazán elárulhatná valaki, milyen anyagból van Thanos kardja, ha odaköszön a csodapajzsnak... mert ez is vicces, csak más értelemben.

Nemrég láttam egy összefoglalót x jelenetről, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni - olyanok csinálták, akiket azt hiszem tényleg csak a dramaturgiai alapréteg (jó és rossz, ütik egymást, rossz győz, jó összelegózza magát, végső csata, katarzis) izgat. Persze van aki a képregényekben is átlapoz oldalakat, ha nincs akció. Nos, ez a film pont attól volt a maratoni játékidő ellenére élvezetesebb, mint a műfajtársai java, mert benne figyeltek ezek a szeretni való feleslegességek. Mint Vasember összes jelenete a leendő apjával (ahol ebbe a fantázia szülte, alternatív ötvenes évekbe mintha belekameózott volna több korba álmodott film szereplője - többek közt A számolás joga memóriamester csaja is). Mint Kapi megidézett liftes jelenete azzal a teljesen helyén való, idióta beköpéssel (a liftben, amit mintha A tél katonájából másoltak volna ki).

Szépen lett lekerekítve, na. Meghatóra, ráadásul - és az ilyenkor szokásos búcsút is feltűnő ízléssel megcsinálva. Itt lépte át a maga műfaji falát. Ezen is túl vagyunk, egy szuperhősfilm nem szokványos értelemben vett bátorságán... de ennyi. Vége van, pápá. Lesz majd néhány előzmény- meg utózmányfilm nyilván, de ezt a folyamot így még egyszer nem teszik le elénk. Vagy ha igen, ennyire már biztosan nem lesz megragadó - hiszen láthattuk: egy ilyen huszon-filmes folyamban már igen feltűnően ki tudnak állni, kapanyélként meredezni a szokott dramaturgiák (hiszen az utolsó sorfilmben, a Marvel kapitányban is ezeket nehezményezték a legtöbben...). Ráadásul eztán nehéz elkerülni a mintha-érzeteket - bár ennek a sorozatnak nem volt egyenletes a színvonala (sőt...) mégis ehhez hasonlítanak majd minden újabb próbálkozást - vagy az SW-hez. Amúgy e tekintetben az a saga is ugyanez a liga (még ha göcsörtösebb is a forgatás-története, és alapjában nem képregény-történetekből hideg szívű producerek és rajongó filmkészítők által ekecsölt, filmszerű pénznyelő automatának indult).

Annak is mindjárt vége, és a Trónok harca is már csak kétrész-életű. Kicsit aggódom magunkért. Az emberiségnek szerintem szüksége van ezekre a folyamatosan álmodható közös álmokra - ha már Jézus nem jön be... Szükségünk van rá, hogy legyen mire várni. Nehogy már pont most, a világvégékkel gusztán eljátszó folytatásos megmenekülés-mesék után gondoljuk egyszerre elegen: láttuk, most már akár vége is lehet a világnak...

God Bless You, Mr. Lee!

2019. május 6., hétfő

Az esszéista Woolf


Tulajdonképpen nem lehetünk teljesen elégedetlenek Virginia Woolf műveinek magyar kiadásával – sokan sokkal rosszabbul jártak, mint ő, neki legalább minden regénye olvasható magyarul. Hogy esszéiből viszont csupán a két önálló kötetben megjelenő nagyesszé, a Saját szoba és a Három adomány, illetve egy gyűjteményes kötet, még a nyolcvanas évekből (A pille halála – ötszáz oldalnyi ízelítő az angolul mintegy ötször ennyit kitevő írásokból), az több mint bosszantó. Súlyos hiány, hisz lehetőséget sem ad a csak magyar nyelven olvasóknak arra, hogy teljes képet alakítsanak ki Virginia Woolf munkásságáról. Persze az esszé manapság nem divat, a könyvkiadás meg kőkemény business, de vajon értelmezhető-e egy olyan szerző munkássága az esszék ismerete nélkül, akit saját korában feledhető regényírónak, ámde az egyik legjelentősebb kortárs esszéistának tartottak? Vajon az a Woolf, akit a regényekből ismerünk, mennyire azonos azzal a Woolffal, akit az esszéi mentén ismert meg a kortárs? Azt már valóban csak halkan merem kérdezni, mégis mit tenne hozzá a teljes megismeréshez a naplók kétezer oldala és a szerző novellái?

Hogy Woolf ennyire termékeny és ily jelentős esszéíró lett, annak persze megvoltak a maga okai. Részben beleszületett, hisz az angol irodalmi és tudományos élet középpontjában nőtt fel, atyja és annak társasága a viktoriánus kor londoni szellemi elitjét alkották, felmenői közt írók, tudósok, újságírók adták egymásnak a kilincset – a korban, melyben Virginia felnőtté érett, a származás és az azzal járó műveltségi előny önmagában predesztinálta arra, hogy ha írni akar, hát írjon a legjelentősebb lapokba. Virginia írni akart. Nem véletlen, hogy míg első regénye 1915-ben, harminchárom éves korában jelent meg, már tíz évvel korábban a legnagyobb angol lapok kritikai rovatába írt. Később az irodalmi újságírás egyszerre volt biztos kereseti forrás és gyógymód, mely két regény közt segített megőrizni a szerző józan eszét. Mindkettőre szüksége volt: házassága a jóformán nincstelen Leonard Woolf-fal, minden öröklött vagyonát felemésztő betegeskedése, eleinte veszteséggel működő kiadójuk szükségessé tette, hogy minden fontot kicsikarjon a rutinújságírásból, amit csak tud; ugyanakkor a depresszióját rendre elmélyítő, személyiséget tépázó pszichologizáló regényei mellett a feszes keretek közt tartott kritika- és esszéírás egy pontig meg tudta akadályozni a szétcsúszást.

Érdekes keretet ad az esszéknek ez a kettős predesztináció – hát még ha mellé tesszük Woolf vállalt félműveltségét, társadalmi kérdésekre adott felforgató válaszait, időnkénti naivitását és a londoni szellemi életben később elfoglalt helyét. A viktoriánus korból indulunk, ahol egy jó házból való úrilány írásait illik megjelentetni, ha már az apja az, aki, de nem illik komolyan venni – és a második világháború előestéjéig jutunk, amikor az immáron saját jogán az angol irodalmi élet középpontjának számító Virginia Woolf szavát akkor is komolyan kell venni, ha (vállaltan) naivan ír, olyasvalamiről, amihez (vállaltan) nem ért. Az esszék hitelét az esszéíró adja – aki úgy építette fel önmagát, hogy módszeresen rombolta le a neki jutatott előnyöket, miközben a viktoriánus szalon helyébe állította saját magát, a Bloomsbury középpontját, az új regény legfőbb teoretikusát, a századelő legérzékenyebb lélekboncolóját. Sokan - és joggal - kritizálták, amiért az elitizmus lerombolása helyett egy másik elitet állított az előző helyébe, mégis: mondanivalója, nyitottsága, tehetsége, soha nem lankadó kíváncsisága és soha el nem fáradó csevegő hangneme miatt nem veszít hiteléből. Woolf soha nem nyilatkoztat ki és nem hisz azoknak, akik a kinyilatkoztatásokban hisznek: tán ez emeli el leginkább az őt megelőző kor nagy esszéíróitól. Sokszor leírta, hogy számottevő hagyományos iskolázottság híján a beszélgetések során magára szedett információkból tanulta a legtöbbet – ezt képezi le esszéiben, melyekben rendre mintha párbeszédet folytatna az olvasóval. Az igazság nem a könyvekben van, hanem az eszmecserében – ekként az esszé akkor jó esszé, ha nem ad kész válaszokat, hanem elgondolkodtat, vitára ingerel.

Ezt teszi A pille halála programadó esszéiben (A ferde torony, A modern próza, Mr. Bennett és Mrs. Brown), ahogy a Saját szoba és a Három adomány nagyesszéiben is. Utóbbi kettő saját korában egyaránt értetlenül fogadott, botrányos, a nagy regényíró feminista elhajlásának tekintett munka; ma már itt-ott megmosolyogtatóan naiv kultúrtörténeti-szociológiai érdekesség inkább. A Saját szoba a nők és a regény viszonyáról, míg a Három adomány a háború elkerülésének lehetséges módjairól ír, a nemek közti neveléstetésbeli egyenlőtlenségek kiindulópontjáról – Woolf mindkét mű esetében pontosan tisztában van vállalása lehetetlenségével és azzal, hogy nem tud konkrét válaszokat adni a felvetett kérdésekre (A nők és a regény viszonya; Hogyan akadályozható meg a háború?), mint ahogy azzal is, hogy magára vonja a kortársak haragját és értetlenkedését, mégis: percig sem tart a polgárpukkasztástól. Tükröt tart az elit elé, melynek maga is része, alakítója, fenntartója, tükröt, ahogy utolsó regénye főszereplője, Miss la Trobe: nézzétek, ezek vagyunk mi. A különbség, amely Woolf és a Bloomsbury vállalását valójában fényévekre távolítja a megelőző kortól valahol e tükörállító gesztusban rejlik: még mindig van egy jól körülhatárolható szellemi elit, de már sajátjáénak érzi a feladatot, hogy lerombolja saját nimbuszát és megkérdőjelezze saját értékeit is. Határterület az övék, egy olyan átmeneti időszak, melynek gyümölcse csak jóval később, a dekonstrukció korszakával érik be, akkor viszont megdöbbentő erejű reneszánszát hozza az írónőnek is, aki maga volt a mindent megkérdőjelezés.

T. S. Eliot, a jó barát és állandó kritikus nekrológjában mindennél pontosabban fogalmazta meg Woolf jelentőségét: „Nagyon jól tudom, hogy a Virginia Woolfot megillető irodalmi-társadalmi jelentőségnek egy olyan társaság volt az alapja, melyet azok, kik csak bizonytalan elképzelésekkel rendelkeztek róla… hajlamosak voltak, talán nem egészen önzetlenül, gúnyolni. Elégséges, ha nem is végső magyarázat erre, hogy ez volt akkor az egyetlen társaság; és azt hiszem, ha nem Virginia Woolf áll a középpontjában, sokkal formátlanabb és periferikusabb marad annál, semhogy a szociológus figyelmére és érdeklődésére számot tarthatna… Virginia nem egy ezoterikus csoport feje volt, hanem a londoni irodalmi életé. Helyzete sajátos körülmények olyan egybeeséséből adódott, melyre soha eddig nem volt példa, s amire véleményem szerint nem is lesz már többé. Fenntartotta a viktoriánus felsőközéposztály kultúrájának tekintélybeli és csodálatra méltó hagyományát – egy olyan helyzetet, melyben a művész nem a magas rangú patrónus szolgája, nem is a plutokrata parazitája és nem is a csőcselék szórakoztatója -, egy olyan helyzetet, melyben a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll… Virginia Woolf halálával egy kultúrforma pusztult el: aminek bizonyos szempontból ő volt a szimbóluma; de nem lehetne a szimbóluma, ha nem ő lett volna a fenntartója is.”

2019. május 2., csütörtök

Virginia Woolf: Messzeség (2019)


„Az volt a legkülönösebb, hogy nem tudhatta az ember, hova, meg hogyan kéne, és csak követte vakon útját, közben rémesen szenvedett, és mindig csupa felkészületlenség volt, meg ámulás, és sosem tudhatott igazán semmit; egyik dolog a másikhoz vezetett, és mindegyre a semmiből támadt valami, és így érkezett el ez a csend, ez a nyugalom, ez a bizonyosság, és éppen ez a folyamat volt, amire az emberek céloztak, amikor azt mondták: élünk. Talán tudták is ráadásul mind: hová; ahogy ezt most ő is tudta; és nem csupán számára rendeződött valami mintázattá minden, hanem amazok számára is, és ebben a mintázódásban értelem volt és elégülhetés.
Pillanatnyilag úgy eloldozódott mindentől, annyira távol volt bármi igyekezettől is, hogy azt gondolta, akármit elfogad, jöjjön, a legcsekélyebb mértékig sem hökkenti majd semminő forma, ahogyan ez-az következhet. Eljövendő életében ugyan mi aggasztót vagy elképesztőt gyaníthatna? Miért kellene ennek a megvilágosodásnak tőle ismét távoznia? A világ oly hatalmas, pazarul vendégváró, legvégsőjén annyira nem bonyolult.”

Virginia Woolf első regénye, a Messzeség (The Voyage Out) hősnője, Rachel Vinrace gondolatai ezek. Két nappal e felismerés után Rachel trópusi lázzal ágynak esik, majd néhány napra rá meghal. Így végződik a kiutazás, melynek során egy anyátlan, széltől is óvott, a világtól elzárva felnőtt fiatal nő öntudatra ébred, szerelembe esik, helyet talál magának a társaságban, ismeretségeket köt és megalkotja a saját, gyermeteg fogalmait az életről. Halállal. Az író harminchárom éves, amikor a régóta dédelgetett első regény megjelenik – túl számos veszteségen, depresszión, öngyilkossági kísérleten. Az anyátlanul felnőtt, társadalmi helyzete, betegsége, a fiatalságát végigkísérő halálesetek és saját rohamai okán burokban tartott Virginia ekkorra már kinőtte „Sir Leslie Stephen lányának” skatulyáját, termékeny és elismert újságíró, esszéista, a Bloomsbury-kör háziasszonya, oldalán egy támogató férjjel. Mégis: a tán leginkább életrajzi ihletésű főhős útja egyértelműen Virginia útja. Az élet teljességére rácsodálkozó és abba belehaló ifjú nő: az egész életében bipoláris zavarral küzdő szerző, aki minden „rácsodálkozásába”, minden regényébe, minden termékeny időszakába kicsit belehalt. Minden tökéletlensége ellenére mintha a woolfi életmű egyik alaptézise már itt, ebben az első kísérletben is világosan kirajzolódna: nem léphetünk ki úgy az ismeretlenbe, hogy meg ne halna bennünk valami. Mégis: ki kell lépnünk, hisz a stagnálás maga a halál.

Az életmű egészének ismeretében persze az első regény megítélése óhatatlanul más – és más az én privát kis befogadás-történetem is, lévén ez volt az első Woolf regény, melyről írtam itt a blogon. Egyik első posztjaink egyike, még 2008-ból. Az eltelt tizenegy év alatt az írónő szinte minden regényét újraolvastam és egy kivételével mindről írtam is – a Messzeséget valahogy mégis sokáig kerülgettem. Miért? Tán mert - bár nem ezt olvastam először, sőt, mire ezt kiadták, már a legtöbb későbbi művet ismertem - mivel ennek olvasását „dokumentáltam” először, innen tartom számon saját Woolf-reflexióimat? Mert ilyesformán ezzel a legnehezebb újból szembesülnöm: hová jutott a befogadás az eltelt tizenegy év alatt? Mert óhatatlanul szembe kell néznem vele: én hogyan változtam az eltelt idő alatt? Hány ismeretlennel való szembenézésbe haltam bele magam is? Miféle messzeségek-mélységek tárultak fel előttem is?

Ennyi idő után máshová kerülnek a hangsúlyok is. A regény általánosan elfogadott értelmezése adja magát: Rachel kiutazása - előbb a védett, ismert Angliából óceánt átszelve Dél-Amerikába; majd ott a part menti „kis-Angliából” a vad természetbe, az őslakos falu megfigyelésére; a szálló társasági előírások által vezérelt közegéből a szabad ég alatt éjszakázó sátortábor közvetlenségébe - áll a középpontban. Ma már úgy hiszem, nem. A kiutazás, a Jane Austen-i hagyományokra épülő társasági komédia csak a keret, mely lehetőséget ad Woolfnak, hogy elénk tárjon egy sokkal fontosabb utazást: befelé. Rachel jóval nagyobb távolságot tesz meg saját személyisége megismerésében, mint fizikailag.

„Ez az önállóságkép, annak érzete, hogy ő valaki lehet így, konkrétan ez és ez, aki aztán különbözik mind a többiektől, beolvaszthatatlan, mint a tenger vagy a szél, végigfutott Rachel minden idegszálán, és arra a gondolatra, hogy tessék, ő így hát él, rettenetes izgalom fogta el.
- Én lehetek akkor én - dadogta. - Mindenekkel és mindenkivel szemben? Beleértve téged, Dalloway-ékat, Mr. Peppert és apát és a nénikéimet, ezeket is itt? – És kezét végighúzta egy oldalnyi államférfi, katona s egyéb felett.”

Woolf korában és a társadalmi közegben, melyből indult, s melyet épp e regény megjelenésével hagyott végképp maga mögött, az egyéniség volt a legnagyobb szitokszó. Métely, mely megmérgezi a „reggeli kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor” szentségére épülő rendet. Woolf kritikája finom, de félreérthetetlen: egy huszonnégy éves lány, aki felfedezi saját erejét, önálló gondolatai támadnak, érzéseiben nem hallgat a jóakarók tanácsaira, fékezhetetlenül szívná magába a természet, a végtelen ég, a zsongó erdő, a vad hullámok színét-hangját-illatát, aki nem akar mást, csak élvezni hogy ő immáron ő, Rachel, mindentől és mindenkitől függetlenül, aki nem elsősorban jegyesébe szerelmes, hanem az újonnan felfedezett életbe – egy ilyen lány büntetése halál.

Bécsy Ágnes írja kiváló Woolf-monográfiájában: „szándéka szerint a regény célja az volt, hogy az élet hatalmasan izgató zűrzavarának lehető legváltozatosabb és legrendszertelenebb érzését adja, mely zűrzavarnak egy pillanatra a mélyéig hasít egyetlen halál, hogy aztán az egész ugyanúgy folytatódjék tovább – s mindennek a hátterében kitűnjön valami rend és tervszerűség, mely összefogja.” Rachel utazása, felismerései, öntudatra ébredése, jegyessége és halála egyszerre képezi le a zűrzavart és a rendet, a felforgatót és a hagyományost, a váratlant és a kiszámíthatót. Hisz mi a világmindenségben egy fiatal nő, aki alig is tud valamit az életről? Egyszerre minden és semmi. A világ folyása nem áll meg: reggeli kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor. Hogy mi lehetett volna Rachel Vinrace, ha életben marad, sosem tudjuk meg. Ahogy azt sem tudjuk meg soha, mi lehetett volna belőlünk, ha adott pontokon nem arra vezet az utunk, amerre vezetett. Ha nem halunk bele olykor. Ha nem állunk fel újra meg újra, szemben az egész világgal. Virginia Woolf számos halált halt életében – minden halála és talpra állása ott van már ebben az első regényben is. 


Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...