2020. július 27., hétfő

Max Porter: A bánat egy tollas állat


„Annyira hiányzott, hogy egy harmincméteres emlékművet akartam emelni neki puszta kézzel. Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas kőszéken ülve nézi a kilátást. Minden arra járó érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy mennyire fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik, mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem, ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, húszmillió madár és még sok minden más. Az egész város az ő hiányzása nekem.

Pfuj, mondta Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!”

Szerettem volna sokkal jobban szeretni ezt a szöveget. Szerettem volna odatenni a nekem oly sokat jelentő gyász-szelídítő szövegeim közé – Az Aranypinty, a H, mint héja, A mágikus gondolatok éve mellé. Nincs semmi, ami fontosabb lenne ennél. Még most, ennyi évvel a valóságomba betömhetetlen lyukat ütő történések után sem. A gyász velem van, magamban hordom, beszél hozzám, dédelgetem, vitázom vele, néha faképnél hagynám, néha kivágnám az ablakon, néha hűtlennek érzem magam, ha nem figyelek rá, néha legszívesebben mindenestül átadnám magam neki, csak hogy egyek legyünk. Mint Max Porter Varjúja. Itt van, csapdos körülöttem, folyvást belém csíp, mindenbe belepofázik, nevet rajtam, játszik velem. Nem lehet szabadulni tőle.

Szerettem volna sokkal jobban szeretni. De nem ment. Értem és érzem a fájdalmát, csodálom a virtuozitását, emelem kalapom az irodalmi tisztelgés előtt, amit nem teljesen érthetek, lévén nem olvastam Ted Hughes Varjú-költeményeit, melyek előtt tiszteleg (akik igen, azok szerint a tisztelgés méltó, kénytelen vagyok hát hinni nekik). Mégis: távol maradt. Varjú, ez a tollas bánat, ki a váratlanul anya nélkül maradt kis család gyászát jön megtestesíteni, megszelídíteni, elfogadni – ki ő, mi ő? Gyászból szőtt sűrű köpönyeg, mely véd minket a külvilág iszonytató normalitása elől? Ő maga lenne a Démon, melytől (önmagától?) megvédeni hivatott az árván maradt fiúkat s tehetetlen apjukat? Barát, aki segít túlélni a felfoghatatlant, vagy bestia, aki addig szaggatja sebeinket, míg teljesen érzéketlenné válnak? Hol a határ a kettő között? Varjú alakja zseniális szimbólum – akkor is, ha sokadszori újrahasznosítás.

Ám megmarad csupán szimbólumnak. Nem lesz élővé. Nem érzem a húsomba vájni a karmait, nem hallom a vállam felett a visítását, ahogy hallottam Helen McDonald Héjájáét. Nem képes belőlem kicsikarni egyetlen kósza érzelmet sem – noha a kisgyerekként árván maradt fiúk tragédiája valóban szívszorító. Miért nem? Hol rontottuk el?

Értem és érzem, miért lehet ekkora siker Porter könyve, miért tartják már most sokan a gyászirodalom megkerülhetetlen új klasszikusának, de az én gyászom nem ilyen. S a gyász, mint azt jól tudjuk, nem tűri a mások másféle gyászát. Az enyém nem tűr játékosságot, például. Ami nem meglepő, tekintve, hogy én eleve nehezen tűröm a nyelvi játékosságot – azzal a mértékű és intenzitású, már-már az értelmezhetetlenség határát súroló szójáték-halommal meg, ami e kisregény első harmadában olvasható, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az őrület kifejezése, nyilván. A felfoghatatlan veszteségé, a kizökkent valóságé, az összefüggéstelen rémálmoké, mivé nappalaink válnak egy ilyen történés hatására. Értem. De nem tudom átérezni. Az őrület nekem nem játék, nem nyelvi virtuozitás, nem polgárpukkasztó szabadvers. Az őrület nekem tomboló harag, puszta kézzel tépett hús, megszelídíthetetlen Héja. Nem csintalanul gonoszkodó Varjú.

A gyászmunka meg nem ilyen kerek, képeslapra illő esti mese. Varjú végigvezet minket a gyász három fázisán: Az éjszaka nyelve a hitetlenkedés, az őrület, az összefüggéstelen versek ideje; A fészek védelmezése az újjáalakuló családé, az új rutinoké, az emlékezésé, az anyához kötődő képek beépítéséé valamiféle új normalitásba; a Távozási engedély a továbblépésé, a lezárás, az anya nélküli élet teljességének megtalálásáé. Szép ez az ív. Olyan fogyasztóbarát. Elhiteti, hogy elég csak keresni egy helyes lányt, akinek bejön, ha mostohaanyának szólítják. Hogy Varjú elmehet, s létezik normális élet anyu nélkül, Varjú nélkül, gyász nélkül. Szép illúzió – de nem tudok vele mit kezdeni. Mindenkinek a maga gyásza – nincs két egyforma megküzdési mód, ahogy nincs két egyforma személyiség sem, sokszor leírtam már. A megbékélés olyan, mint a játékosság – számomra értelmezhetetlen a gyász összefüggésében. Nem létezik megbékélés, fiúk, Varjú sosem megy el – az a hiány örökre veletek marad és a legváratlanabb pillanatokban temet majd maga alá.

Ja, hogy ez így sokkal kevésbé emészthető, mint egy nyelvi játékokkal teleszórt, szépen lekerekített mese a gyászfeldolgozásról? Hát kérem, a gyász bizony ilyen is. Megyek is és újraolvasom McDonald Héjáját, úgyis régóta tervezem. Porterhez majd akkor térek vissza, ha valahol rálelek Hughes Varjú-verseire, mert az azért zavar, hogy az irodalmi tisztelgést nem tudtam teljes valójában érteni. Anélkül meg, mint „gyászkönyv” nekem ez édeskevés…


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Totth Benedek 

2020. július 23., csütörtök

J. R. R. Tolkien: A sonkádi Egyed gazda


Valahol a nem dokumentált múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is, élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze, népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt, józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...

Ez jobbára a legelső, amivel Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott - kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér, a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések - s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda, mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük, akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.

Azt elképzeltem már, hogy ez a mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben: "Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat, hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban (s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.

Talán feltűnt, hogy nem a történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...

Valahol a jól dokumentált múltban egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta - komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét. Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.

(Ezt a könyvet először amúgy kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek. Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem. A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is) alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)


Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád

2020. július 20., hétfő

After Life - Mögöttem az élet


Ha azt mondom, eddig folyton ambivalens érzések fogtak el vele kapcsolatban, igen finoman fogalmazok. Értettem én mit akar katasztrofálisan elbaszott főnökként A hivatalban, azt is, mit figuráz ki a legbetegebb módon a Futottak még tapló statisztájaként - és tényleg mindig megnevettetett, de közben fájt, amit csinált. Nem lehetünk ennyire hülyék, gondoltam, ennyire elbaszottan, figyelmetlenül figyelmesek (pedig de), nem létezik, hogy ilyen szakadékok vannak bennünk önkép és valóság között (pedig de), szóval fájt, mert ha tehetem, én kényszeresen ügyelnék rá, hogy ne bántsak, érzékenység-kényszerbeteg vagyok, és az ő átlagon felüli gonoszsága ez irányba folyton ezt az érzékenységet piszkálta bennem. Közben persze tudtam, sorozat-történetet ír minden humorbőrbe kötött figurájával, és tényleg rengeteget nevettem rajta (csak legalább fele részben kínomban), és nevelt is rajtam (mivel ha kínomban, akkor ebben az önmegvezetésben én is vastagon sáros vagyok, ugye). Láttam Golden Globe-átadón gát nélkül szénné osztani mindent és mindenkit, láttuk többször filmekben apró, de emlékezetes szerepekben - de erre, amit itt és most elénk rakott, nem számítottam. Mert ez a pali olyat mutatott az After Life két évadával, ami első blikkre (nekem) nem volt benne a pakliban.

Tony egy senkit nem érdeklő kisvárosi ingyenes lap újságírója, megözvegyül. A feleségét, Lisát elviszi a rák. Tony nem tér magához a gyászból. Rendezett életet él, egy kutyával, van otthona (egyre inkább elhanyagolódva), van élete (egyre elhanyagoltabb az is) - és miközben legszívesebben utána halna a feleségének, egyszerűen nem hajlandó tovább játszani a kis, álságos, hétköznapi játékainkat. Ami eszébe jut, azt kimondja. Magától nem csinálna az égadta világon semmit, de nem habozik megtenni bármit, amire késztetik. Tényleg olyan, mint akinek nincs veszteni valója, mert már elveszítette. Az erre nem a legmegfelelőbb kifejezés, hogy őszinte. Mert tényleg megtalálja a réseket, tényleg bárkit bármikor gát nélkül bánt a nyers szembesítéssel, kis hétköznapi hülyeségeknek ugyanolyan éles tükröt tartva, mint komoly hibáknak. Halálba segít egy drogost, például. Egyszerűen nem értettem, hogyan tudják megbocsátani neki a barátai, kollégái, az ismerősei, a prosti, akit felszed egy mosogatás erejéig ("...te mondtad, hogy ötvenért bármit..."), a kretén postás, akit fullban aláz, szóval a többiek hogyan tudnak (mindannyian) ennyire szeretni valóan és tehetetlenül aggódni érte. Egyszerűen nem értettem, nézőként hogyan tudom szeretni és hogyan tudok (tehetetlenül) aggódni érte. Én is. Bmeg. Én is...

Rohadt nehéz a gyászról valódit mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy, amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad könnyel a szemed. Valódi fájdalmat és tehetetlenséget látsz, ami kibeszélhetetlen a pszichológusnál (pláne ha akkora farok az illető, mint a filmen), és tényleg csak egy sírnál naponta megejtett padon ücsörgés során lehet hitellel beszélni róla, egy asszonynak, aki szavak nélkül is pontosan érti. Olyat látsz, amiből tényleg nem lehet csak úgy továbblépni, ahogy a filmeken, pedig akár lenne kivel (ahogy a filmeken...). Az utolsó epizód aztán mindezt nagyon finoman mégis a szokott filmnyelvi módon oldja fel, vállaltan túlzásokba esve - de komolyan mondom, kellett ez, kellett ez, mert az életünkben is van ez, a kegyelmi pillanat amúgy, amit nem lehet kiérdemelni (hiszen attól kegyelem...). Így ért véget az első évad.

Úgyhogy ne csodálkozzatok, ha a magam módján halogattam (Timi türelmetlensége ellenére), hogy belenyissunk a másodikba, pedig tényleg érdekelt, hogy ez a vállaltan (hithű) ateista pasi hova csavarja még ezt a mesét. Hiszen ő találta ki, és rajta áll az egész, azon a játékon áll, amit tényleg nem néztem ki belőle (hogy nemcsak a tapló-szerepekben, de a szeretni való pillanatokban is, a nagyon apró arcrezdülésekben meg a könnyekben is ennyire pontos és hiteles). Láttam közben, hogy a második évad nem aratott az elsőhöz mérhető, osztatlan sikert, (azt hittem) értem is miért. Pedig csak megmutatta: az elhatározásainktól a megvalósulásig iszonyat nehéz az út, főleg akkor, ha az alapállapot, a hiány egy dekányit se változott. Ahogy Tony a feleségéről készített videókkal ébred és fekszik, ahogy minden pillanatában hiányzik neki, az nem változik elhatározásra. És nem egyszerű megélni a jó szándékot, ha valakiben amúgy a karcos énje folyamatosan köpködné tovább a szájába került válaszokat. Nem egyszerű tudomásul venni, hogy akit egyszer beengedtél, az kopogtatás nélkül be fog nyitni hozzád. Pont attól szerettem, mert megmutatta, ez az újra-élet hányszor és milyen zsigerekig a terhére van, mekkora munka jó fejnek lenni, ha amúgy továbbra is sokkal szívesebben lennél (elhagyva magad, ezt a nehezen felépülgető önmagad) az a felelőtlen és szerethetetlen seggfej, akivé a szerelmed halála tett. Hogy a magadra találáshoz (annyi, amennyi), sajnos megint a halál kell. Ricky Dene Gervais nem azt tette képre, amit a rajongók elvártak, hanem ami ebből az állapotból jó eséllyel következik.

Szóval ezt mindenkinek szeretettel ajánlom, mert úgy jó, ahogyan van. Olyasmiről beszél, amit megtapasztalsz, ha szerencséd van (ha akarod, ha nem), ha meg nincs, te tapasztaltatod meg azokkal, akik szeretnek (ha akarják, ha nem). Köszönöm, apafej, most már komolyan érdekel, milyen standupos vagy...

2020. július 16., csütörtök

Margaret Atwood: Az ehető nő


Kereken tíz éve olvastam először Margaret Atwood első regényéről, Az ehető nőről Entropic kolléga igen alapos elemzésében – egészen pontosan azóta dédelgettem magamban, mint egyikét a „legjobban várt, de úgysem jelenik meg soha magyarul” olvasmányoknak (szorosan a Sandman sorozat és a Középfölde históriája mellé - hálistennek azóta utóbbi kettő is kerekedik...). Amikor az utóbbi néhány évben fellendült az Atwood-életmű kiadása (köszi, Hollywood), minden beharangozó előtt annak szurkoltam, hogy most már tényleg, ugye most már tényleg Az ehető nő jön? És bár nagyon örültem A vak bérgyilkos újrakiadásnak (ami egyébként szerintem Atwood legjobbja), még jobban annak, hogy végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia, izgatottan vártam A Szolgálólány meséje folytatását, de mégis mindig ott volt a kisördög – miért nem Az ehető nő?! Szóval amikor tavasszal végre megjelent, túlzás nélkül madarat lehetett volna fogatni velem.

Persze ilyenkor a legnagyobb a csalódás veszélye, és egyébként is ez a tavasz nem az a tavasz volt, engem meg rendesen berántott a járvány s minden egyéb okozta szorongással elegy olvasási válság; és bár az első oldaltól az utolsóig imádtam a regényt, valahogy úgy éreztem, elment mellettem. Elgondolkodtam, hogy túl nagyok voltak a várakozásaim, netán a későbbi Atwood-művek nyomják rá bélyegüket a befogadásra, esetleg a regény veszített erejéből a megjelenése eltelt ötven évben? Csudát! Pár hét pihentetés után újraolvastam (nem is emlékszem mikor csináltam utoljára ilyet) és ezernyi réteg tárult fel előttem, miközben csak úgy faltam a lapokat. Érdekes elegye ez az „első regény” (valójában elsőként megjelent regény, ám szerzője nem ezt tartja első regényének) a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. A tekintetben tipikus első regény, hogy szerzője mindent bele akart írni Marian útkeresésébe és magándrámájába – szerencsére azonban Atwood már huszonévesen is volt annyira profi, hogy cseppet sem érezzük zsúfoltnak, sokkal inkább értelmezési lehetőségek kimeríthetetlen tárházát láthatjuk benne és egy félelmetesen összetett és gazdag életmű ígéretét.

Marian McAlpin teljesen átlagos fiatal nő a hatvanas évek Torontójában. Főiskola diplomával a zsebében egy közvéleménykutatónál tölt be valami tipikusan főiskolai diplomával rendelkező hajadonoknak való állást – felelőssége semmi, kilátása az előrelépésre gyakorlatilag nulla, érdeklődése a munkája iránt szintén. Hogy dolgozzon, az ő társadalmi helyzetében úgyis csak egy átmeneti állapot – néhány év a főiskola után, a házasság előtt. Egy tisztes albérletben él barátnőjével, a nála jóval kikapósabb, modernebb, szabadabb Ainsley-vel, és már jó pár hónapja együtt jár az ígéretes ügyvédjelölt Peterrel. Marian sodródik: fogalma sincs, mit akar az élettől, fogalma sincs, akar-e egyáltalán valamit, jobbára csak megy az előre kikövezett úton, igazodik az elvárásokhoz, megoldja, amit meg kell, nyugodt marad, ha mindenki feszült, gondoskodik, ha gondoskodni kell, falaz a lakótársának a házinéni előtt, megvigasztalja a barátját, amikor neki sírja el, hogy immáron minden barátja megnősült és egyedül ő maradt agglegény.

Aztán váratlanul Peter megkéri a kezét. Persze nem kéne ez váratlanul érjen bárkit, hisz két átlagos, az elvárásokhoz és a társadalom játékszabályaihoz maradéktalanul alkalmazkodó huszonéves kapcsolata természetszerűen vezet ide. Marian először meglepődik, aztán oly természetesen oldódik fel az új szerepben, ahogy az összes eddigiben: teljes lelki nyugalommal engedi át Peternek az irányítást mindenben, legyen az az esküvő időpontja vagy hogy mit rendeljenek az étteremben; fogadja kolléganői (az „irodaszüzek”) leplezetlen féltékenységét; tűri lakótársa leplezett megvetését; zárja rá az ajtót az egyéb szereplehetőségekkel kapcsolatos korábbi gondolataira. Csodálatos, hogy Marian minden körülmények között milyen higgadt tud maradni – mondja egyszer egy kolléganője, és valóban: Marian még az esküvője gondolatára is csodásan higgadt tud maradni. Mintha csak arról lenne szó, melyik blúzt veszi fel másnap. Olyan szenvtelenül, távolságtartóan, szinte kívülről nézve önmagát hajtja igába fejét, mint a bekötött szemmel vágóhídra vezetett állat. Marian szinte nincs is. Feloldódik a rá aggatott szerepekben.

Ám Marian mégis van, és erre saját teste ébreszti rá. Nem sokkal az esküvő bejelentése után egyszer csak e test elkezd elutasítani bizonyos ételeket. Először csak a nagyon nyilvánvalóan élőlényre emlékezetetőeket – hús, tojás, sajt, tej, zöldségek egymás után kerülnek tiltólistára, míg végül már a látszólag teljesen ártalmatlan, mesterséges anyagoktól hemzsegő rizspuding is ezernyi kis tekergőző féreg képzetét kelti benne. Marian tudatalattija minden tudatos izmust megszégyenítő lázadásba kezd az ellen, hogy hordozóját felfalják. A szimbólum egyszerűségében zseniális és nem véletlen, hogy ennyi idővel megírása után is így hat: Marian korában és társadalmi helyzetében a férjhez menetel az esetek nagy többségében együtt járt a saját egyéniség feloldódásával, a karrier, személyes célok, érdeklődés elutasításával, a Mrs. Valakivé válással.  A férj felfal, magáévá tesz, elvesz nevet, célokat, választásokat, mindent, ami saját volt. A lázadás önkéntelen és testi – épp ezzel emelve el a regényt a korabeli feminista próza fősodrától. Mariannek esze ágában nincs lázadni. Valószínűleg meg sem járja az agyát semmiféle nőiségről szóló eszme. Sokáig maga sem tudja, mit utasít el.

Hogy ráébred, az egyrészt egy furcsa egyetemistával folytatott egészségtelen, mégis személyiségfejlesztő kapcsolatának, másrészt annak köszönhető, hogy barátai által rázuhan a különböző szereplehetőségek megannyi csapdája. Látja a harcos feminista Ainsley önmagával való meghasonulását, aki, azok után, hogy elhatározza, apa nélkül vállal gyereket és ehhez gátlástalanul kihasználja Marian egy barátját, hirtelen álláspontot vált és mániásan apát akar leendő gyermekének. Látja ahogy az éteri Clara és szórakozott professzor férje életét maga alá gyűri a három év alatt érkező három gyerek. Látja, hogy viselkedik Peter a hozzájuk hasonló tisztes, jellegtelen pároknak rendezett tisztes, jellegtelen partikon. És egyre jobban körvonalazódik, milyen életet nem akar élni. Ahogy egyre több szereplehetőséget húz ki a listáról, úgy kerül fel egyre több étel a tiltólistára és egyre nyilvánvalóbbá válik: Marian csak akkor nem emészti fel önmagát, ha végre megtalálja a saját útját. Ám Atwood nem egy önsegítő könyvet írt…

Marian nem talál rá saját személyisége forradalmi kiteljesedésére. Az élhetetlen egyetemistával (a papírbányák örökös rabszolgájával) folytatott egyoldalú viszony nyilvánvalóan tévút – az egyetlen út az, ha végre rájön: nem valaki más oldalán, nem valaki más szabályaihoz vagy szabálytalanságához igazodva kell megtalálnia önmagát. Az önállósodás Marian esetében nem csillogó és nem harsány. Amikor az egyébként rendezett, lelkiismeretes, tiszta Marian kivakarja a közös lakást az Ainsley hanyagsága nyomán elhatalmasodott koszhalmokból (melyekhez ő is hozzájárult, noha undorodott tőle, mert Ainsley-hez is alkalmazkodni akart), az gyönyörű szimbóluma a saját magáról alkotott kép „kitisztulásának”.

Jelképekkel és szimbólumokkal egyébként tele van a regény: hogy minden étel hordoz valamilyen többletjelentést, az természetes; de a Peter kezében fegyverként elsülő fényképezőgép is „ellopja” Marian identitását; a fodrászszalon hajszárítóburái alatt sorakozó hölgyek futószalagon összeszerelt kellékfeleségek benyomását keltik; a közvéleménykutatónál dolgozó és a buszból reklámokat vizslató Marian örökös elmélkedése a fogyasztói kultúra elhatalmasodásáról és a bevásárlóközpontok manipulációiról folyvást visszautalnak az ő „elfogyasztására”. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. A „kannibalizmus” elől egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülés – önjelölt lélekbúvároknak aranybánya ez a regény. Persze, ahogy a gyakorlatias Marian a végén mondja: ez csak egy sütemény. A Marian alakú torta, melynek elfogyasztása elől az egykori vőlegény fejvesztve elmenekül, nem több, mint egy kis liszt, cukor, tojás és ételfesték elegye. Önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasítása, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak? Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

2020. július 6., hétfő

Egy szokatlan félév szokatlan zárása

Online Könyvhét 2020 

Ritkán írok bármiféle évközi – heti, havi, évszakos, félévi – zárásokat, de hát ez a félév más volt, mint a többi, és ma megint új fejezet kezdődik, legalábbis nekem, úgyhogy természetszerű, hogy van egy igény bennem valamiféle lezárásra… Aztán hogy ez valójában minek a zárása lesz, a könyves félévé, a karanténé, a járványé, az olvasási válságomé 😊 azt majd meghozza az idő. Ha van tanulsága az elmúlt heteknek-hónapoknak, az úgyis leginkább az, hogy le kell szoknunk a tervezésről (ami nekünk, kontroll- és tervmániásoknak kétségtelenül a legnagyobb nehézség).

Tizenhat hét otthonlét után ma visszatérek az irodába. Ami azt is jelenti, hogy tizenhat hétnyi „ráérés” után elkezdődik ugyanaz a rohanás, ezerfelé szakadás, túlhajszoltság, ami korábban jellemezte a mindennapjainkat. Jó lenne azzal áltatni magunkat, hogy nem így lesz, hogy csak rajtunk múlik, hogy nem kell hajszolni az élményeket, de ne legyenek illúzióink – mi, emberek baromira nem tanulunk. Ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint korábban (amíg meg nem állít egy újabb járvány vagy más kataklizma). Mit vinnék magamból az elmúlt tizenhat hétből? A home office-t mindenképp. A világ legnagyobb hülyeségének tartom, hogy olyan munkákat, amiket el lehet végezni egy otthon (vagy akárhol) lévő számítógépen és nem kell hozzá semmi más, kötelezően egy irodában lévő számítógépen kelljen végezni. A ráérős reggeli ébredezéseket, koszos-büdös-lassú-levegőtlen békávé nélkül. Az erkélyemet az új napellenzővel és a gyönyörű virágaimmal, ami egy kis minioázis volt nekem az elmúlt négy hónapban.

Mit nem vinnék? A szorongáson, betegségen, szeretteimért való aggódáson kívül, nyilván, mert ezeket senki nem akarja magának… A bénultságot. Azt, hogy nem tudtam olvasni, nem tudtam írni, nem tudtam kikapcsolni. Írtam márciusban a teljesítményhajhászásba fulladó insta-kompatibilis karanténozás problémájáról, de akkor még magam sem hittem, hogy ennyire rosszul fogom megélni: ahhoz képest, hogy mennyi időm volt lett volna, alig olvastam. A tavalyi teljesítményemhez képest gyalázatosan keveset. Tegyük hozzá, tavaly meg magamhoz (az utóbbi évekhez) képest kiugróan sokat, szóval lehet, hogy egyszerűen visszatértem a jelenlegi énemhez, életmódomhoz, pszichés terheltségemhez passzoló szintre. Ennél is jobban fáj, hogy szinte egyáltalán nem tudtam írni. A legegyszerűbb posztot is kínkeservvel tudtam kicsikarni magamból – pedig én régen mindig laza kézzel írtam. Valami olyan gát épült bennem a szorongásból, amit nem tudom, le tudok-e bontani a közeljövőben. Még jó, hogy van nekem egy blogtársam aki víz felett tart minket (s nem csak itt 💗).

A mi kis oázisunk 😊

Igazából az egyetlen közepesen jó oldala az irodába bejárásnak az, hogy a buszon tán majd újra olvasok (muszáj, fene se akarja napi másfél órán át bámulni az utazóközönséget). Hátha…

De akkor mit is csináltam én ennyi ideig itthon? Híreket olvastam. Dolgoztam (többet, mint irodában bármikor). Sorozatokat néztem, amikről tökre akartam írni, de aztán nem jött össze. Bambultam bele a világba. Virágokat ültettem. Interneten vásároltam (túl sokat). Kalácsot sütöttem 😜

Érdekes módon épp júniusban indult be egyébként az olvasás, méghozzá két újraolvasással, amelyek egyúttal az első félév legjobbjai közé is belőtték magukat: az Amerikai istenek sorozatot Zoli forszírozza egy ideje, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy újrázzam előtte a könyvet, mert szinte semmi konkrétumra nem emlékeztem belőle tíz évvel ezelőttről, csak arra, hogy baromira tetszett; a New York 2140-et pedig szintén Zoli juttatta eszembe a Tokyo Ghost képregény kapcsán, lekaptam a polcról és úgy maradtam – KSR még mindig szerelem, e regény meg évről évre aktuálisabbnak tűnik (sajnos). Rajtuk kívül az év eddigi legjobbjai közt Atwood első és eddig utolsó regénye, Az ehető nő és a Testamentumok kapott helyet, illetve a Sandman gyűjteményes kiadások második kötete, amit imádtam. Bár keveset olvastam, azért akadtak csalódások is: A bánat egy tollas állat sikere előtt őszintén értetlenül állok (majd erről azért próbálok hosszabban írni, mert a gyász túl fontos téma nekem ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam…), de a Locke & Key képregény se kapott el úgy, mint az olvasók nagy részét (köztük férjecskémet).

Online Könyvfesztiválos zsákmány

Kulturális élményekből a kényszerű bezártság ellenére is lehetett töltekezni – bár az élő koncert vagy színházi előadás varázsát semmi nem pótolhatja, abban egészen biztos vagyok, hogy az év legjobb élményei közé fog tartozni a MÜPA Home közvetítéssorozat keretében megtekintett négy estés A Nibelung Gyűrűje. Az idejét sem tudom mióta vágyom arra, hogy egyszer részt vegyek egy Wagner-napok koncertsorozaton, de egészen prózai okokból ez eddig elmaradt – most hatalmas öröm volt végre látni, ha csak a nappaliban is. Ezek után pláne muszáj lesz egyszer élőben, jövő tavasszal hátha sikerül elcsípni a következő évre a bérletet (igen, ezzel kb két évre előre kell számolni…).

Fogalmam sincs, mit hoz a következő fél év – tán kevesebb szorongást, tán több könyvet, tán kevesebb hisztit, tán több élményt. Aztán ki tudja, lehet, egy hónap múlva újra március lesz… Az biztos, hogy nagyon várom a szeptemberre meghirdetett Könyvhetet (na, az például engem is meglepett, mennyire hiányoztak a könyves rendezvények – pedig nem voltam sosem az a mániás „töltsünk kinn minden napot és toljuk tele az instát fűben olvasós képekkel” típusú fesztiválrajáró, s mégis); nagyon remélem, kedves kiadóim talpra tudnak állni a kényszerű leállás után (s folytatni tudják a kedvenc sorozatokat); remélem, újra tudok olvasni még pár kedvencet és eljutok legalább néhány koncertre, mielőtt beüt a következő krach.

No és persze jó lenne többet írni. Hátha ez az új fejezet meghozza ezt is.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...