Szabó Magda: Az őz

Hosszú évekig meg voltam róla győződve, hogy Szabó Magda nem nekem való, sőt, egyenesen utálom. Ennek az egyetlen oka az volt, hogy gyerekkoromban tényleg utáltam az Abigélből készült tévésorozatot, a világból ki lehetett kergetni vele. Olyan sikeresen elriasztott, hogy az Abigélt azóta sem olvastam, és ahhoz is hosszas rábeszélés kellett több oldalról, hogy egyáltalán bármi Szabó Magdát a kezembe vegyek.

Az őz című regényét egyik barátnőm nyomta a kezembe évekkel ezelőtt. Nem emlékszem már, miért került szóba, vagy miért pont ezt ajánlotta, de én meg voltam róla győződve, hogy ez is afféle pöttyös-csíkos lányregény lesz, mint az Abigél. Sikerült a lehető legrosszabb pillanatban belevágnom, amikor egyébként is eléggé a mélyponton voltam, így hát mondhatni övön aluli ütésként ért a könyv. Minden szempontból. Egyrészt, mert ilyen depresszív könyvet rég olvastam (pedig volt egypár…), másrészt, mert nem tudtam letenni, annyira magával ragadott.

Az őz főszereplője Encsy Eszter, az ő életét követhetjük végig gyerekkorától kezdve addig a pillanatig, amikor, mintha valami átkot teljesítene be, a legbrutálisabban eltaszítja magától a boldogságot, és ezzel véget vet a saját életének is. Szabó Magda írja a könyv ajánlójában: „Az őz gyilkosok és áldozatok regénye.” Valójában azoknak a regénye, akik gyilkosok és áldozatok egyszerre. Encsy Eszter egész életét meghatározza pokoli gyermekkora, az állandó szegénység, nyomor, amelyet mi, elkényelmesedett huszonegyedik századi városlakók fel sem foghatunk, a háború, a széthulló család a szép lassan haldokló, mégis szeretett apával és a csak férjének élő, lányát csak másodikként szerető anyával, az örökös megalázottság, szégyen. És Angéla. Angéla, akinek mindene megvan, aki tökéletes családból származik, gazdag, kedves, okos, szép, mindenki szereti. És aki elhatározza, hogy Eszter barátnője lesz. A legalapvetőbb emberi reakció, hogy a minket ért szerencsétlenségekért mást hibáztatunk, mert így könnyebb feldolgozni, könnyebb nevet adni a dolognak, van kire haragudni, ha már a világra nem lehet. Eszter, akit addigra már megtört a világ, a rengeteg nehézség, engesztelhetetlenül gyűlöli Angélát, mindenért, amije van, mindazért, ami neki nem lehet meg, és legfőképp tán azért, mert nem lehet olyan, mint ő. Angéla élete végéig egy körülrajongott, babusgatott gyermek marad, míg Eszter sosem volt igazán gyermek, túl korán és túl brutálisan kellett felnőnie.

Mikor a gyermekkori elszakadás után újra találkoznak, Eszter már ünnepelt színésznő, elismerik, körülrajongják, gazdag, híres, ám a siker, a gazdagság mind kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele a gyermekkort. Eszterben már rég meghalt valami, képtelen bárminek is örülni, képtelen szeretni, csak bántást kapott mindig a világtól, s már nem tudja elhinni, hogy az adhat mást. Az egyetlen, ami még megválthatná, a szerelem, de az is későn érkezik, s a legrosszabb helyről, Angéla férjétől. Kettejük szerelme pusztító, mindent felperzselő szenvedély, ám Eszterben a megváltás helyett csak felszakítja a régi sebeket, az Angéla iránti gyűlöletet, s amikor úgy tűnne, esélyt kap a boldogságra, egyúttal győzedelmeskedhet az őt örökké kísértő gyerekkori árnyékon, nem tud élni vele, ehelyett pusztít, elpusztítja a szerelmet, akárcsak a gyermekkori őzet. Diadala Angéla fölött végül mindenki számára csak poklot hoz.

Az őz számomra arról szól, hogy van egy pont, amikor valakit már annyit bántott a világ, annyiszor rúgtak belé, annyit alázták meg, hogy többé már nem tud bízni senkiben, nem tud szeretetet elfogadni senkitől, hiába elismerés, gazdagság, szerelem, hiába minden, vannak sebek, amik nem gyógyulnak be. És ez legtöbbször nem a külsőségekben nyilvánul meg. Nem kell ahhoz betegség, vagy irgalmatlan szegénység, hogy lelkileg tönkremenjen egy ember. Elég a közöny, a szeretetlenség, a megalázás, a gyűlölet. A lélek legmélyebb és legsötétebb bugyraiba vezet le ez a regény, de ha végigjárjuk ezt az utat, nagyon sokat kapunk tőle. Figyelmeztetést, mindenekelőtt. Mert Szabó Magda nem kertel, nem ír feloldást, nem kendőzi el az emberi gonoszságot sem, azt hogy hova juthat el egy megtört lélek. Ilyen értelemben figyelmeztetés, hogy vigyázzunk magunkra, s a körülöttünk lévőkre.

Egy gondom van a regénnyel, illetve az írónő stílusával. Nekem Szabó Magda mindig, hosszabb-rövidebb írásaiban, regényében, nyilatkozataiban is valahogy túlságosan kimódoltnak tűnt, megfontoltnak, mint aki minden természetes reakciót, indulatot, érzelmet jól megszerkesztett mondatok mögé bújtat. Ebben a könyvben az iszonyú belső feszültség és a stílus szigorú lefojtottsága, szikársága közötti ellentétet nagyon érezni. Az író oldaláról ez valahol bravúr, én viszont folyamatosan azt éreztem, hogy csak hagyná már szabadon áramlani azokat az érzéseket, indulatokat, ezt a pusztító, gyűlöletes szerelmet, hadd égesse ki a papírt.

Szabó Magda írta a regényről: „Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.” Ebben az egy mondatban minden benne van. Ha lehetne, én mindenkinek kötelező olvasmánnyá tenném.