Kevés
olyan mozis élmény van, ami igazán megmarad az ember emlékezetében, és
még sok évvel később is fel tudja idézni magában azt az érzést, azt a
borzongást, azt a tátott szájjal bámulást vagy épp azt a röhögést. Nekem
az ilyen élmények közé tartozik a 2001-ben bemutatott Shrek.
Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, ahogy ültem a moziban, kissé
unott fejjel néztem a kezdő „once upon a time” képsorokat a
mesekönyvvel, és hogy pattant ki a szemem és kezdődött el a varázslat a
mesekönyv alternatív felhasználásával. Onnantól kezdve keresztbe-kasul
dőltünk a röhögéstől, aztán rongyosra néztük a filmet videón, és persze
kötelező jelleggel megnéztük a folytatásokat is, bár azok már igen kevés
nyomot hagytak maguk után. Míg az első részt kis túlzással kívülről
fújom még mindig, a folytatások esetében már a cselekmény vázlatos
felidézése is nehézséget okoz. A negyedik, egyelőre sorozatzárónak szánt
epizód legnagyobb erőssége épp az, hogy ahelyett, hogy tovább szőné
Shrek és Fiona harmadszorra már kissé szappanopera-ízű történetét, egy
huszárvágással visszatér az első rész történéseihez.
Miután
kedvenc zöld ogrénk családot alapított a királylánnyal és született
három kis szarógép ogrebabája, másból sem áll az élete, mint
pelenkázásból, takarításból, baráti vacsorákból, a régi kalandok egyre
unalmasabb felidézéséből. Ráadásul
turistalátványossággá vált a mocsara, idióta kirándulók minden reggel a
slozira menet fényképezgetik. Nem csoda, hogy Shrek besokall, és mint
oly sok pasi előtte, visszasírja az asszony- és gyerekmentes éveket.
Balszerencséjére egy balul
sikerült ogrebabazsúr után belefut Rumpelstiltskinbe, aki alkut ajánl
neki: egy napra visszakapja régi életét, ha cserébe beáldoz egy napot a
gyerekkorából. No persze, az eszéről híres Shrek nem olvassa el az
apróbetűt, meg a záradékot, meg a nemtudommit, így Rumpel pont azt a
napot veszi el, amikor megszületett. Megvan rá a maga sötét indoka, ha
ugyanis Shrek nem menti meg Fionát a sárkány fogságából, ő játszi
könnyedséggel megszerezheti az uralmat Túl az óperencián fölött.
Így
is lesz, és mire Shrek magához tér a bódulatból, egy olyan világban
találja magát, ahol ő igazából nem is létezik, Rumpel sötét királyságot
hozott létre, boszorkánykülönítmények vadásszák az ogrékat, Szamár
beáll a boszik mellé igavonónak, Mézi állatos kekszekkel játszik
gladiátorosdit, Csizmás Kandúr meg piperkőc, elkényeztetett szobacica.
Méghozzá azé a Fionáé, aki nem várta ám ölbe tett kézzel, hogy
megmentsék, miután nem jött senki, maga lépett meg a toronyból, és
lázadó ogrékból földalatti mozgalmat hozott létre.
Miután
szegény Shrek rájön, hogy az amazon Fiona előbb rúgja szét a hátsóját,
mint hogy megcsókolja, hogy megtörje az átkot; beáll a lázadók közé és
próbálja bebizonyítani szíve hölgyének, hogy érdemes beleszeretnie, mert
akkor bizony minden más lesz.
Igazából
tele van jó ötlettel ez a Shrek, csak valahogy nem sikerült olyan
fergetegesre a megvalósítás, mint az első részben. Az újramelegített
poénok fárasztóak, a főgonosz szerepben tetszelgő Rumpel túl ripacs
ahhoz, hogy kicsit is félelmetes legyen, ráadásul mivel az eredeti
Rumpelstiltskin mese nálunk kevésbé ismert (én például sose hallottam
róla), így még reflexióként sem értékelhetjük. Ahhoz meg, hogy önmagában
működjön, túlságosan hasonlít az első rész Farqaurdjára. A koponyafejű
láncos buzogánnyal harcoló boszik meg a hülyébbnél hülyébb ogrék poénok
sokaságára adtak volna lehetőséget, de a legtöbbet vagy elripacskodták,
vagy áldozatul esett a korhatárbesorolásnak.
A
legjobban Szamár és a kiherélt Kandúr teljesít, úgy tűnik, idegesítő
beszélő állatokkal nem nagyon lehet mellélőni, ahogy Pinokkió és Mézi
minden megjelenése is a legjobb Shrekes pillanatokat idézi. Kár, hogy az
egész film is csak felidézi ezeket a pillanatokat. Így is jobb és
ötletesebb folytatás, mint a második és harmadik rész, de sajna nyomába
sem ér az elsőnek.