Dűne 2 - film (2024)

Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének... Számomra még mindig ez a legfontosabb mondat Frank Herbert regényéből. Hosszan beszéltem e mondat környezetéről a könyv, és a film első része kapcsán, ha valaki nem akar kattintani, a kedvéért idézek még: ...laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ez van, feleim, ilyen a kultúra természete - ha érteni akarod és nemcsak átérezni, e történet mélységeinek is utána kell olvasni.

Kellene. Bár mellénk két hölgy például úgy ült le a moziban, hogy az egyik nem látta az első filmet se, a másik ott helyben tartott neki öt perces Dűne-gyorstalpalót - képzelhetitek, milyen színvonalon. Jó, rossz, sivatag, fűszer, naaagy gilisztaizék. A film, mint moziélmény döbbenetes ereje rajtuk volt a legkönnyebben mérhető: tátott szájjal, sutyorgás nélkül, a vászonra tapadva ülték végig. Alapjában ez a Dennis Villeneuve által vezényelt csapat legnagyobb sikere szerintem ezzel az adaptációval. Az ilyen filmekért született a mozi. Ahol az érzékek teljes körét megragadva köréd ömlik és kérlelhetetlenül beléd hatol a celluloid álom - érezni véled a sivatag fűszerének savas, vastag, de nem kellemetlen illatát is. Ez a film a nagy durranások erőszaka, és mindezt akkor is átélheted, ha közben valahol hátul a fejedben folyamatosan ott motoszkál az egykor olvasott, ha átélés közben listázódnak a hangsúlyeltolódások, a történet nedveit szipolyozó zanzák. Mindazonáltal erőszak, testi és vaskos - abúzus, amit élvezel, amit vártál, amire jegyet váltottál. Erőszak képben és hangban, de szerencsére nem az egykor leírt történeten és a benne megragadott mesei valóságon.

Végre picit nyíltabban beszélhetek róla, mi kavart fel Frank Herbert látomásában, s hogy mi tetette le velem A Dűne messiását anno. Érintettem már, hogy amikor ezt a könyvet először olvastam, a rendszerváltás környékén, épp hinni akartunk a frissen gründolt hőseinkben. Ez a kettős film, ami amúgy egyetlen, szerves történet (még mindig a vége nélkül, lezáratlanul) elég kegyetlenül járja körül, miben áll e hit természete. Hogy a társadalmaink rendre éretlennek bizonyulnak az értékválasztás, párbeszéd, vita róla, konszenzus, majd döntés tiszteletben tartása folyamatra - hogy már az első lépésben bukunk, amikor nem választani akarunk, hanem kiválasztani. A kiválasztottat. A hittel, tehát értelmi szintek megélése helyett zsigeri alapon követhetőt. A teljhatalmat, aki majd helyettünk dönt, megkérdőjelezhetetlenül helyesen. Ő diktál értékrendet, párbeszéd helyett kinyilatkoztatva, amit szent szövegként hallgatsz, fel sem merül, hogy ne tartsd tiszteletben. Hiszen az szentségtörés volna. Szembe menne a próféciával, ami alapján a kiválasztottság megnyilatkozott.  Majd jőni kell, majd jőni fog egy jobb kor... epedezett a buzgó imádság, s lám, meghallgattatott. Eljött a messiás, és vezet bennünket.

Szokás szerint a távoli jövő édenének ígéretével - de a poklokba, addig is. A filmes stáb, és az adaptáló látnokok ezt a folyamatot tényleg ihletetten rakták elénk: ahogy a világa élére áll a Lisan al Gaib. Az még előttünk van, hogyan és mivé vágja ketté ez az él - de példaszerűen alapozták azzal a könyvből hiányzó, tökéletes filmes katarzispontot teremtő sebződéssel. Ezekért az ihletett változtatásokért könnyen megbocsátom mindazt, amit a jelen blockbuster-filmnyelve markolász össze a történet sokkal lédúsabb egészéből. Tény, Villeneuve és csapata sokat elvett az eredeti történet testének vizéből, főleg a finom politika szintjén - úgy kezdik túl korán, és némiképp a történet belső logikáját is erőszakolva a milliárd áldozattal járó szent háborúsdit, hogy nyitott véggé lehessen. Értem én... szeretnék leforgatni a harmadik részt is. Én is szeretném, ha megcsinálnák. S főleg, ha így csinálnák, ennyi és nem több kompromisszummal. Ha tényleg nyilvánvalóvá válna belőle, amit Gaius Helen Mohiam Anya, a Bene Gesserit rendfőnöke suttog Jessica Tisztelendő Anya fejében, egy csak a számukra (és számunkra, nézők számára) hallható dialógusban: nincsenek egymással szemben álló oldalak. Nincs jó és rossz örök küzdelme. Állandó választáskényszer van, és szükségszerű bukás. Bárhogy is hívják a hőseinket.

Herbert teljes történetfolyama még ennél is többről szól. És most, hogy a film nyelvén tényleg méltón megalapozódott (azaz elérve és meghaladva Linch egykori moziját, látványfilm mivolta mellett mint látomásfilm is működik), valóban nagyon érdekel, hogy erről, az ennél is többről-ből mennyi fér majd a játék keretébe. Mennyit enged belőle kibomlani a finanszírozók egyszerű óhaja, hogy a franchise elsősorban bevételt termeljen. Fontos lenne, hogy engedjék - a szuperhősfilmek világképi zsákutcájából ez az eposz úgy hátrál ki, hogy a vizuális világuk, a hangulatuk, a keltett érzeti mezőik, a blockbusterek mai hatásmechanizmusát csuklóból megvalósítja. És most már le merem írni: közben adaptációnak se kutya.

A szuperhősfilmek világképi zsákutcája... elég régóta benne tévelyeg a tömegfilm, holott az ízlést (a sream-világ sorozatai mellett) jelenleg ez formálja a legerősebben. Brutálisan egyszerű képlet ez, amit persze a tehetség képes teliszórni olyan szeretni való lényegtelenségekkel, amitől élővé lehet a nézője számára. A Bosszúállók lezárása kapcsán írtam: az Ipari Képelőállító Művek csúcstermékei a bevált recept hússal töltése mellett legfeljebb elmennek a műfaji falig - a felismerést nem tárják elénk, hogy ebben az egyszerű logikában a következő főgonosz (a folyton nagyobb durranás Thanos) valójában mindig Vasemberből, Amerika Kapitányból, vagy bármelyik világmentő vezérből válik. Pedig az adaptációik alapanyaga, a képregény a nagyobb erő adta hatalom természetével kapcsolatban elég sok mindennel eljátszik ebből a bonyolult kérdéskörből is. Persze jellegénél fogva egy koherens történetté aztán mindig a pátosszal telt vezér-felelősségvállalás rajzáig formálható - az ellentmondásmentesítés megeszi a leágazásokban olykor egészen kíméletlen szintekig összemarkolt kiábrándultságot. A Dűne alaptörténete, és az adaptáció is tovább jut ennél - nem kaptunk még csak részleges hepiendet se. Eléggé egyértelműen megmutatja, hogy Paul Muad-dib és Feyd-Rautha valójában ugyanannak a pörgő érmének két oldala. Hiszen a hősünk ugyan győzött, de az egész világra szabadított, gyilkosnak nevelt fanatikusok élén lobogtatja a sólyomrajzos zászlót.

A film erős tempója kicsit elvett a rétegekből - az ökológiai gondolat például egészen mélyen lüktet csak ebben a jól ritmizált háborúba rohanásban. Pedig amúgy ráébredhetünk: ebben az univerzumban nemcsak a Dűne, de minden bolygó az egyensúlyok elvételét nyögi. A sardaukarok szülőbolygója, a Corrino ház otthona, a Padisah Császár hatalmának alapja az ömlő vizek alatt nyög (akárcsak, jegyzem meg, a Caladan). Ebbe a sorba teljes erővel illik a Giedi Prime, a Harkonnen-fészek szennyes sterilitása. A fekete nap által kiégetett világ amúgy tényleg vizuális mámor, a tökéletesen élhetetlen életrendé, a megvalósult fasizmusé. Viszont annak minden kvázi jutalomfaktora nélkül - a meghagyott kispolgár-kisvilág keretbe rakott, szabályozott "harmóniái" nélkül. Nagyon súlyosan véglet, és nagyon kíváncsi vagyok, ha lesz harmadik film, az alkotók meddig-hogyan engedik kígyózni e helyszínen is a később kibomló történetszálakat. Ezt a vizuális poklot használni kell - vagy mondom úgy, bűn volna nem használni. Pokol és éden... ami itt is, csak a teljhatalmat birtokló uralkodónak jár. A császár lakhelyének légkörében érzik egyedül környezeti harmónia. Sokaknak feltűnt, ha erőtlenség képében is - szerintem teljesen tudatos döntés volt a megvénült Christopher Walken kiválasztása a szerepre: az egykor könyörtelen reformer császár figuráját átjárja a világa elpuhultsága. Az egykori kíméletlenség beleöregedett a békéjébe - tényleg alkalmassá lesz arra a megalázó kézcsókra a végén.

A színészi munkára nem veszetgetnék sok szót, itt mindenki jó, jobb, még jobb. Szeretem, ha a film közben nem jut eszembe a színész, ha átlényegül bennem a szerepévé. A játéktér adta kereteket szépen ki is használja mindenki. Jobban izgat a keretek átformálása, ami legerősebben a fremeneket érintette ebben a filmben is. Frank Herbert nem tehet róla, hogy sajnos nem csak történelmi analógia a könyvében felrajzolt fanatizmus-mintázat - de a filmesek amennyire csak tudták, elkerülték az egyszerű párhuzamok értelemgyalázó csapdáit. Például Stilgar könyvben elénk tárt figurája sokat szegényedett azzal, hogy a forgatókönyv hívővé tette, de meglepően hitelesen hozza így létre a szemünk előtt a típust, aki hisz tűzön-vizen át, aki az értelmezésben mindig rálel a próféciára, ami a magáévá tette. És Csani szkepszisét is eléggé a helyén kezelik, szintén remekül használva arra is, hogy megmutassanak vele egy másik tipizálható mintázatot, egy kényszerviselkedés rajzát a fanatizmus-közegben. Persze elveszítik vele a szerelem hiteles megragadhatóságának teljesét - annak mindig alapvető része, hogy hiszel a másikban. Írták többen, hogy Zendaya és Thimothé Chalamet közt nemigen van kémia; szerintem inkább ez a kétellyel folyamatosan marcangolt (a könyv világától talán legnagyobbat távolodó) kapcsolat kap itt meglepően pontos rajzot. Persze, hogy megfizetjük az árát, az endből itt is hiányzik a happy - hiányzik miatta az egyik kedvenc mondatom a könyvből -, de egészen izgalmasan alapoz mindannak, ami még jöhet.

Szóval mindent összevetve azt hiszem, végre kapott ez a számomra nagyon sok tekintetben alapvető mű egy méltó adaptációt. Nincs még vége... Nagyon kíváncsi leszek, hogy a filmipar által belénk kódolt várakozásokat még durvábban pofon csapó folytatás lehetőségével mennyire él Dennis Villeneuve, meg a többiek. Van rá esély, hogy ne kíméljenek bennünket. A legerősebb érv a szememben, hogy jól sikerült: feleségem és szerzőtársam, Timi el szeretné olvasni a könyveket. Nekem ez a legkomolyabb siker, amit adaptáció elérhet, ha a betű bűvöletére kelt vágyat valakiben. Mert azért ez a történet is, akárcsak a testvérei, a fejedben vetített moziként igazi. 

Jennifer Egan: A mézeskalács ház

„Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék félbehajtogatott vágyaikat.”
 
2013-ban írtam a fenti sorokat Jennifer Egan első magyarul megjelent regénye, Az elszúrt idő nyomában kapcsán – amely könyv nagy eséllyel pályázhatna az elmúlt tíz év során legtöbbször újraolvasott kötet címre (természetesen Cormoran Strike kalandjai mellett), ha nem lennék lusta utánaszámolni. Sajnos a hazai Egan-kiadás még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, az eltelt bő évtizedben egy klasszikusabb vonalú regénye, a Manhattan Beach jelent meg nálunk, és tavaly év végén kb nulla reklámozással, fű alatt becsusszant a könyvesboltok polcaira Az elszúrt idő nyomában kvázi-folytatása, A mézeskalács ház. Ami, elődjéhez hasonlóan novellafüzér, nagyrészt ugyanannak a szereplői körnek az életéből kiragadott részletekkel, várható és váratlan összefonódásokkal, várható és váratlan sorsfordulatokkal, visszacsatolásokkal, átértelmezésekkel. Ám míg az első kötet a zeneipar, a művészet és annak a befogadóra tett hatása, a művészi értelmezés és áttételesen annak boldogságkeresésünkben játszott szerepe körül forgott; a folytatás a közösséginek indult, ma már algoritmusok által vezérelt manipulatív háló és az abból (is) táplálkozó, az életünk minden területét átszövő adatvezérelt digitalizálódás személyiségünkre, életfelfogásunkra, boldogságkeresésünkre gyakorolt hatását járja körbe. Mert hát ez az egy nem változott: az ember mindig és mindenhol a boldogságot keresi. Ám ahogy nem hozta el a kánaánt a szex, drogok, rock ’n roll világa sem, úgy nem hozza el a Facebook, a Saját Tudattalan és a minden befogadói reakciót katalogizáló és képletekkel leíró reklámipar sem.
 
Pedig micsoda újításnak indult mindez… A mézeskalács ház alapköve valahol Az elszúrt idő nyomában „Szafari” című novellája környékén kereshető – Miranda Kline-t, a világot megrengető új hálózat ötletét adó antropológust ott hagytuk magára, mint Mindy-t, Lou Kline leendő harmadik exnejét, aki két gyerekkel marad majd magára, miután Lou éppúgy eldobja, mint az elődeit. Ám Mindy a váratlan fordulatokban hisz: két kamaszlány mellett csak befejezi a mesterképzést, elutazik a dél-amerikai őserdőbe, és a világtól elzárt törzsek megfigyelésével új alapokra helyezi a közösségi emlékezet fogalmát. Miranda tanulmányára röpül rá a programozózseni Bix Bouton, aki kifejleszti a technológiát, melynek segítségével az emberek feltölthetik emlékeiket a felhőbe – úgy, ahogy azokat valójában megélték. Szembesülhetnek saját gyermekkori megéléseikkel, előhívhatnak elnyomott élményeket, felidézhetik, hogy hívták azt a gyermekkori barátot, akinek már elfelejtették a nevét is. Elsőre hívogató, mint a mesebeli mézeskalács ház – azonban már önmagában ez pszichológiai kérdések garmadáját veti fel. Fel vagy készülve rá, hogy felidézz egy negatív gyermekkori élményt? Biztos újra át akarod élni, ahogy zaklattak, megaláztak, neadjisten bántalmaztak? Segíti vajon a feldolgozást az újra és újra belemerülés a legrosszabb emlékekbe vagy épp, hogy konzerválja a nyomorúságot? És ez még csak a kezdet…
 
Mert a Mandala igazi businesse a kiterjesztett tudattalan, vagyis a feature, melynek segítségével annak fejében, hogy hozzájárulsz a saját emlékeid közzétételéhez a felhőben, belenézhetsz bárkiébe, akikkel közös emlékeid vannak. Bárkiébe. Visszanézheted, mennyire unta a veled töltött időt az imádott apád, hogy mit gondolt rólad a fiú, akibe halálosan szerelmes voltál a gimiben, hogy mennyire szánalmas lúzer vagy a többségi társadalom sikerre ítélt fiataljai körében. Fel vagy készülve rá? Vagy, mint a regény főszereplői, visszanézhetitek legjobb barátotok fiatalkori halálát egymás nézőpontjából – közösségi élményként újra meg újra elsiratva azt, akinek az emlékeit egyedüliként nem láthatjátok. Netflix and chill helyett közös emlékidézés – a legmorbidabb fajtából. Segíti a feldolgozást vagy konzerválja a fájdalmat?
 
És persze a felhőben tárolt emlékcunami adatok milliárdjait jelenti. Hisz nincs olyan készletnarratíva, mely ne lenne egyszerűen konvertálható egy jól beparaméterezett algebrai rendszerbe. Ha az emberi viselkedés kiszámítható, az emberi kapcsolódások megjósolhatóak, akkor mindez átfordítható nem csupán a közösségi háló, de a szórakoztatóipar, a marketing, a politikai és fogyasztói befolyásolás nyelvére is. Mielőtt legyintenénk, hogy ez sci-fi, álljunk meg egy percre: hisz nem ebben élünk már most is? Ugyan Saját Tudattalan még nincs, de már ennek a marginális eléréssel rendelkező blogposztnak is monitorozzák minden szavát, melyek aztán az algoritmusok segítségével jutnak (vagy nem jutnak) el potenciális olvasókhoz és táplálják végső soron az MI adatbázisát. Sci-fi? Ugyan már, ez az életünk. És mégis, miért csináljuk? Mert kapcsolódni vágyunk. Egan szereplői sem törekszenek másra, akár a zene révén teszik, akár a tudattalan megosztásával, akár szemétből épített sivatagi szobrokkal – kapcsolódni vágynak. Egymáshoz, művészethez, valami elvonthoz, egy magasabbrendű célhoz. Ki mihez…
 
S vajon mihez kapcsolódnának azok, akik ki akarnak szakadni a hálóból? Akik ráébredtek a mézeskalács ház valós természetére és menekülnének a boszorkány elől? Akik megtagadják a tudattalan megosztását, saját - biztonságos, ellenőrzött - hálózatot hoznak létre, kizárólag személyesen kommunikálnak, proxykat hagynak hátra a „hivatalos” közösségi oldalakon, hogy azok reakcióival megzavarják a számlálók munkáját és félrevezessék a befolyásolásra törekvőket? Ők tán nem vágynak kapcsolódásokra? Ó, dehogyisnem. Ám mindenekelőtt valós élményre vágynak. A kulcs ott van (naná hogy ott van) az előző könyvben, ott van „Az Arany-kúra” és a „Szafari” oldalain, ott van a zenei producer Bennie Salazar alakjában, akinek csak akkor áll fel, amikor a gondosan kiszámított, ipari hulladék zenék után, melyeket gondoz, végre egy karcos, disszonáns, de élő, érzelemteli örömzenélést hall; ott van az oroszlántámadást közösen átélő szafarituristák reakciójában, akik az előre megtervezett, beállított, insta-kompatibilis élmények helyett végre valami igazival találkoztak, ami megmutatta a természet erejét.
 
Hol a csapda? Mert persze az is van - hisz amíg a megélés, a valós megtapasztalás és a valós (élőben történő) megosztás helyett  átmész egy másik, titkosabb, tisztább, biztonságosabb közösségi oldalra, addig ugyanazt a gólemet táplálod. Azt hiszem, az egyik legnagyobb kérdés, ami előttünk, emberiség előtt áll manapság, hogy képesek leszünk-e megálljt parancsolni neki, vagy pusztán időről időre új ruhába öltöztetjük, amíg fel nem nő, és már ő akarja megmondani, milyen ruhát venne fel.
 
„Számlálóként mindenekelőtt arra törekszem, hogy az adataim pontosak legyenek. A gondolattól, hogy hamis adatok szennyezik az elemzéseimet nagyszámú, fel nem fedezett, élő emberi lénynek álcázott proxyk formájában, elszédülök, és rosszul érzem magam. A rejtőzködők alkotta nagyobb kép azonban nem aggaszt. Ha olyan létszámot érnének el, hogy másodlagos hálózatuk versenyre kelne annak a hálózatnak a dominanciájával, amelyből az adatainkat nyerjük - ha végső soron észrevétlenül leválnának a társadalmunkról, és alakítanának egy másikat, saját gazdasággal és fizetőeszközzel, sőt, nyelvvel (miközben online látszólag ugyanazok maradnának, mint akik addig voltak) - hamarosan új számlálók jelennének meg a soraikban a saját adataik kiszámolására. Eleinte ez a számolás pusztán az egymással való kapcsolat, kommunikáció és egymáshoz való közeledés utóhatása lesz. Még ha fel is ismerik őket, a rejtőzködő-számlálók akkor is pusztán jó szándékú, semleges entitásoknak tűnnek. Ám fokozatosan napvilágra kerül, hogy miközben maguk a számlálók nem veszik hasznát az általuk passzívan megszerzett adatoknak, azokat kölcsönadják, bérbe adják, és eladják más entitásoknak, akik a maguk számára sokkal jövedelmezőbb módon használják fel őket. Így a rejtőzködők ismét ráeszmélnek, hogy őket tekintik felelősnek – más szóval megint visszakerülnek oda, ahonnan indultak. Az idősebbek pedig túlságosan kimerültek lesznek ahhoz, hogy újabb forradalmat robbantsanak ki, és túl cinikusak, hogy elhiggyék, működni fog. De a fiatalabbak - eltaláltad - megpróbálják elkerülni a számlálókat. Kiürítik az identitásaikat, és új, titkos hálózatot alakítanak, így megint egy újabb, párhuzamos, láthatatlan nemzetbe csoportosulnak, ahol meggyőződésük szerint végre szabadok lesznek. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik.”
 

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Farkas Krisztina 
 

Jézus Krisztus Szupersztár - Madách Színház

Ezt az élményt is jóval korábban megkaphattam volna, ha akarom, de talán tényleg most jött el az ideje. Rajongok ezért a rockoperáért – de talán épp a rajongás akadályozta, hogy eddig helyet foglaljak a színház zsúfolt-kényelmetlen, de tényleg érintődés-közeli nézőterén. Az ifjúkorom egyik kifordító élménye volt a film. Teljesen fogalmatlanul ültem be rá, hogy aztán évekig vadásszam a mozikat, ahol épp játsszák; a ma szinte nonszenszérzetű házi képrögzítés nélküli korban így élve az újrázás lehetőségével. Norman Jewison adaptációját Ted Neeley-vel, Carl Andersonnal, és a többi, legendás szereplővel bőven tucatszor láttam csak a középiskolás, budapesti évek alatt – rituálévá lett, hogy nézzem. Egy ennyire erős élmény nehezen tűri a másféle szembesítést.
 

Kár volt várni vele. A Madách előadása ebben a sokadik szereposztásban is világszínvonalú. Nemcsak az énekhangok, az előadásmód, a koreográfia; a minimalista díszlet és azt távlattá, helyszínné nyitó fényfestés együttműködése is, mind csak megágyaz annak az energiának, ami árad a színpadról. Ezen a színen ez a játék helyén van. Megdöbbentő volt látni, hogy nálam jóval idősebbek és kamaszok ugyanolyan rajongással csüngtek az egészen, s hogy nekem is csak a nézőtéri apró kényelmetlenségek segítettek, hogy ezt észrevegyem – maga a játék nem ejtett magától el, nem távolított sem disszonáns hang, se varázst törő egyéb elem.
 

Tényleg, láthattam volna Sasvári Sándorral Jézus szerepében. Most Pilátusként volt a színpadon, ez, úgy látszik, énekesek egyetemes sorsa – szépen öregszik, méltón, az egyik szerepből a másikba. Bármit gondoljak is egyébként hova és kinek tartozásairól, ezt az estét csak megköszönni tudom. Láthattam volna Feke Pállal a címszerepben. Láthattam volna annyi eltalált Júdást, Mária Magdolnát – bárkit ebben a játékban. De tudjátok mit? A címszereplő Szaszák Zsolt mindent megtett érte, hogy kíváncsi legyek rá eztán bármiben! Szemenyei János Júdása szó szerint telitalálat – megint nem a játékot láttam, hanem az embert, aki szuverénnek hitt döntésében eszköz, és ebbe belehal. És Kerényi Miklós Máté Heródese, a beköszönő Jesszus! felkiáltástól kezdve... Írnám, hogy voltak ebben a feldolgozásban gyémánt pillanatok, de igazságtalan volnék a többiekkel. Az összes többi szereplővel.
 

Hazafelé a buszon nézegettük, hogy a pár előadásra, ami ebben az évadban lesz még, vehetnénk-e jegyet. Végül az akkor éppen elérhető összesen fél tucat helyet elengedtük, nem volt egymás mellé már, nem tudtuk volna fogni közben egymás kezét. Hogy így csaljunk, hogy ne maradjunk teljesen egyedül a szívet maró élménnyel, ahogy anno a moziban én annyiszor. Az akkor több elfojtott levegőt bíró kamasz is megköszönné ezt. Nem tudta még, hogy így is lehet. A felvételt, itt, a végén neki, meg a tegnap esti előadás összes részvevőjének ajánlom köszönettel. Ted Neeley énekel rajta, 2021-ben vették fel. Ehhez voltatok méltók, srácok, lányok. Talán jövőre, húsvét táján megint előveszik ezt a gyönyörű, komoly játékot a Madáchban. Remélem, látni fogjuk.