2020. április 27., hétfő

Házassági történet - film


Charlie és Nicole szerették egymást, inspirálták egymást, az első kihűlő félben, a második nem. A férfi leginkább a nőt rendezi (és rendezné, amíg él) a saját maga által gründolt off-Broadway színházában, a nő viszont egyre inkább ketrecnek érzi a szituációt - ráadásul azt gyanítja: a férje hűtlen lett hozzá. Amikor meghívják egy sorozatba, naná, hogy menne, vissza Kaliforniába, ahonnan az egykori szerelem, meg a másféle érzékenység kedvéért New Yorkba jött. Vissza a napfénybe, a térbe, a lehetőségekbe - s ide vinné magával a fiukat, Henry-t is. Elhidegülésükből így lesz válás - és mivel Amerikában vagyunk, ehhez kapnak egy kis családi, ügyvédi, családsegítői "segítséget". Hogy igazán fájdalmas lehessen...

Ha ezt így elmesélik nekem, nem biztos, hogy látni akarom - úgymond egy korba helyezett Kramer kontra Kramert; a panelokat, hogyan facsarja ki alapvetően jó emberekből egy erre kihegyezett rendszer, (ügyvédi-bírósági) iparág a minél több bevételt, hogyan facsarja ki belőlük az egymást nyilvánosan beoltó mérgeket. Hogyan-milyen stációkon keresztül jut el két érzékeny és sérülékeny ember odáig, hogy egymás érzékeny pontjait keresve okozzanak maradandó sérüléseket. Hiszen (gondolnám előre) a legtöbb ábrázolt helyzet úgyis ismerős lesz a saját kapcsolatunkból, aminek (nyilván) megvoltak-vannak a filmes szituációkra rímelő neuralgikus pontjai - nem akartam a saját életünk illusztrálva látni, adott esetben a filmes nyelv félrekezelő gyógy- és fűszeranyagaival nyakon öntve, egyszerűsítve és rosszul fókuszálva arra, ami a legtöbbször a megmutathatónál hatványozottan keszekuszább.

Szerencsére nem tudtam róla sokat. Mert egy felkavaró, de nagyon emberi, nagyon sok rétegében valóság-ízű, épp eléggé kesze-kusza, az elmesélt példázat szintjét meghaladó, általánosabb érvényű történetről maradtam volna le. A filmet író és rendező Noah Baumbach ízléssel és nagy pontossággal adagolja a történetet, hoz minden szereplőt kellően közel. Ezt a történetet unásig mesélték tévében és moziban, de soha ennyire vastagon nem látszott, tényleg mennyi akadálya lehet egy ilyen konfliktus emberi, empatikus módon való kezelésének. Hogy sajnos tényleg keresztül kell menni ezeken a stációkon. Hogy a szeretetből elhallgatott dolgaink ereje mekkora, amikor kényszer hatására mégis kimondjuk őket. Nyersen, és úgy, ahogyan érezzük. Hogy az egymásra vetített szerepek mindig csak egy részét fedik a másiknak. Mindig van egy réteg, amit nem akarsz tudomásul venni abból, akit szeretsz - amellett, amit látsz és szeretsz benne. Szoktuk mondani: ilyennek szeretlek. Csakhogy minden és mindenki változik, és van, hogy tényleg nem köthető kompromisszum aközött, ahogy egymást (mint egy állóképet) látjuk, s hogy időközben milyenné lettünk - egymás által is.

Mert Charlie tényleg jót akar, amikor ragaszkodna hozzá, hogy ők egy New York-i család. Nemcsak a saját inspirációs bázisát, vagy épp beinduló karrier-útját félti, de ezt a fajta érzékenységet nevelné a fiában is. Csak azt nem veszi észre, hogy Nicole kinőtt a múzsa-szerepből, hogy alkalmasint rendezne - és nemcsak a saját életét. De Nicole sem meri látni elhidegülésük okait, a maguk nyers valójában - tüneményes, ahogy nyitásképp nem akarja felolvasni a párterápián a férjéről fogalmazott (kvázi szerelmes) levelet. Ha megtenné, soha nem hagyná el. Mert tényleg ő kötné, és jó eséllyel megkötné a (nagyobb) kompromisszumot, a megcsalatás érzetével is terhelve ő mondana le valamiről, ami a férje nélkül is ő lehet. Tudjátok, ezt volt a legfájdalmasabb látni ilyen pontosan, hogy a működő párkapcsolatokban valaki nagyobb részben kénytelen lemondani önmagáról - vagy a lehetőségről, hogy kiderüljön: több. Valaki, aki több és valahogy ettől más, mint amivé a párja tükrözi.

Félelmetes az a légkör, amit az ügyvédek a történetbe lépéstől teremtenek. De ez a sokk szabadítja fel az elhallgatások, elfojtások addig megszokott rendjét. Borzasztó látni, hogy ebben a közegben tényleg az empatikus hozzáállás veszít - mert érzelmekre hatna ott, ahol hideg (törvényi) logika mentén, szigorúan meghozott szabályokban, előnyökben és nyerésben kell gondolkodni. Charlie első ügyvédválasztása, Bert Spitz (Alan Alda - mint mindig, remek) akit a gyakorlatlan férfinak a saját anyósa ajánl, ilyen empatikus kudarc. Más kérdés, hogy a férfin az ügyvéd-cápa Marotta (Ray Liotta - bőven hozza, amit kell) sem segíthet. Ebben a játszmában a legerősebb lapok a kezdettől Nicole ügyvédjénél, Nora Fanshawnál vannak (Laura Dern - teljesen megérdemelten söpörte be a díjakat, akkor is, ha valahol egy halom meg nem kapott díjat is kompenzáltak vele). Félelmetes ez a légkör, de e nélkül soha nem jutnánk el a végéig. Amikor két egymást megbecsülő, a fiukért közös felelősséget vállaló ember végre megint nem a szabályok, hanem a bizalom jegyében dönt. Ha csak arról is, ki vigye haza a gyereket aznap este...

Ez a film fényévekre van attól, ahogy az amcsi film általában mesél - illetve olyan hagyományait idézi (néha beállításokig), amit a független filmesek, például John Cassavetes vittek a nyolcvanas években sikerre. Ezzel együtt szíven ütően friss, erős, és nagyon mai. A végére hagytam, hogy Scarlett Johanssonról és Adam Driverről beszéljek - nekem a hitelük bázisa, hogy teljesen elfelejtettem közben, hogy kiket látok, s hogy még mikben láttam őket. Amíg tartott a film, Nicole-t láttam, és Charlie-t. Nem tudom, kell-e ennél nagyobb dicséret.

Házassági történet. Mert a vége is hozzá tartozik, s valahol így kell - a vége után is. Ide kell érkezni, hiszen erre kötelez a gyerek, akit fel kell nevelni, anélkül, hogy választásra kényszerítenétek. Noah Baumbach. Azt hiszem, megint van egy író-rendező, akire nagyon oda kell figyelni.

2020. április 20., hétfő

Margaret Atwood: Testamentumok


„Itt, a saját jelen időmben legenda vagyok, élő, de több mint élő, halott, de több mint halott. Egy bekeretezett fej, aki a hátsó falon lóg azoknak a lányoknak az osztálytermében, akik elég magas rangúak ahhoz, hogy osztálytermük legyen: komoran mosolygó, némán feddő alak. Én vagyok a mumus, akivel a Márta-nővérek a kisgyerekeket ijesztgetik […].
Felfuvalkodtam a hatalomtól, ez igaz, de ugyanakkor köddé is váltam tőle – formátlan lettem, alakváltó. Egyszerre vagyok ott mindenütt és sehol: még a Parancsnokok képzeletében is nyugtalanító árnyékot vetek. Hogyan kaphatnám vissza önmagamat? Hogyan zsugorodhatok vissza normális méretre, egy hétköznapi nő méretére?
De az is lehet, hogy ehhez már késő. Az ember megteszi az első lépést, és hogy megóvja magát a következményektől, megteszi a következőt is. Az ilyen időkben, mint amilyeneket most élünk, csak két irány létezik: a felfelé vagy a zuhanás.”

Harmincnégy év telt el A Szolgálólány meséje megjelenése óta, és ha azt mondjuk, a regény aktuálisabb, mint valaha, nem mondtunk semmit – Margaret Atwoodról sokan sok helyütt leírták már, hogy látnoki erővel képes megjeleníteni korunk legdermesztőbb tendenciáit és megjósolni a vesztünket, ami felé rohanunk, miközben ő következetesen tartja magát ahhoz, hogy csak olyasmit ír le, ami vagy megtörtént már valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technikai alapjai annak, hogy megtörténhessen. Manapság, amikor jól megszokott hétköznapjainkat épp egy pandémia forgatja fel, túlzás nélkül vérfagyasztó ezt olvasni a MaddAddam-trilógia szerzőjétől. Ahogy vérfagyasztó kézbe venni A szolgálólány meséjét és folytatását, vagy megnézni az eredeti regényből készült sorozatot s közben szembesülni a nők testükkel kapcsolatos önrendelkezési jogának csorbítására irányuló törvénytervezetekkel a nagy vízen innen és túl. Nem kell messzire menni, hogy közel érezhessük magunkhoz Gileád szellemét, óriásplakátokról vigyorog ránk a propaganda. Látnok? Krónikás? Filozófus? Vagy csupán az emberi lélek fáradhatatlan kutatója? Az Atwood-rejtély még sokáig foglalkoztatni fogja az írott szó szerelmeseit.

E rejtélyhez ad újabb árnyalatot a Testamentumok. A regény megjelenése a tavalyi év egyik legnagyobb irodalmi szenzációjának számított, gyakorlatilag megjelenés előtt bezsebelte a Booker-díjat, a tavaly épp harmadik évadánál járó sorozatnak hála pedig jóval nagyobb tömegérdeklődésre tarthatott számot, mint a legtöbb szépirodalmi mű. Ugyanakkor időzített bombaként ketyegett szerzőjének kezében – hisz kultuszkönyvnek folytatást írni mindig óriási kockázat, nem beszélve egy olyan kultuszkönyvről, melyhez egy csapat forgatókönyvíró már megírta a maga folytatását egy másik médiumra. Adta magát a kérdés: mit lép a szerző? Gyökeresen más utat szán a szolgálólánynak, mint a filmesek? Esetleg ugyanazt, csak másképp, jobban megírva, máshova helyezve hangsúlyokat? Követi-e a filmesek útját vagy úgy tesz, mintha a három évad nem is létezne? Atwood gesztusából és választásából popkulturális kérdés lett, ráadásul szépen párhuzamba lehetett állítani egy másik zsáner másképp kultuszsorozatával, melynek szintén előbb adtak folytatást (s befejezést) filmesek, mint az eredeti szerző. Mit lép Atwood?

Természetesen azt, amit a legkevesebben jósoltunk, de tán a legtöbben vártunk tőle: folytatás helyett kvázi-kiegészítést ír, úgy, hogy az érvényes lehet a sorozat mellett is (hisz simán belesimulhat June sorozatbéli útja, legalábbis eddig), de olvasható és érvényes a sorozat ismerete nélkül is. A szolgálólány (ki az eredeti regényben névtelen) meg is jelenik, meg nem is. Meséje (mely az eredeti regény zárásában megjelenített történelmi konferencia résztvevői előtt még kétes hitelességű) folytatódik is meg nem is. Szerzőnk fókuszt vált, új elbeszélőket választ és más kontextusba helyezi Gileád kétes tündöklését és bukását. June meséje még „mese” volt – a Testamentumok három elbeszélőjénének vallomásán már ott a hitelességi pecsét. Egy másik történelmi konferencia már úgy döntött, e tanúvallomások híven beszélik el Gileád bukásának előkészítését. Igenám, de kik ők? Kik e sötétben bujkáló krónikások, akik az egykori szolgálólány nyomdokaiba lépnek? Hol kezdődik és hol ér véget a történetük?

A háromból két elbeszélő (a 369A és 369B tanúvallomás alanyai) kamaszlány. Egymás komplementerei ők, egyikük már a megszilárdult Gileádban nőtt fel, kiváltságosként, egy Parancsnok lányaként, kit épp hozzá akarnak adni egy másik Parancsnokhoz. Becses virág ő, kinek kezében (s méhében) Gileád jövője rejlik – egy széltől is óvott mimóza, aki nem ismert más világot, csak Gileádot, aki már kisgyerekként olyan babaházzal játszott, melyben Parancsnokok, kék ruhás egyenfeleségek és pocakos-főkötős szolgálólányok laktak. Nem kérdőjelezi a rendszert, hisz sosem ismert mást. Azt sem tudja, mit kéne kérdőjeleznie – olvasni nem tanították, könyveket nem ismerhet, pennát csak rajzolásra foghat kézbe. Ám amikor szembesül azzal, mily kegyetlen is tud lenni a nőket „féltő” gileádi rendszer, hűsége megbicsaklik, értelme nyiladozni kezd – és rögtön ott terem egy bábjátékos, aki kihasználja és saját céljainak rendeli alá. A másik lány a Gileáddal szomszédos Kanadában él – a diktatúráról csak annyit tud, amennyit az iskolában tanultak róla és amennyit a szüleihez időnként betérő, menekült szolgálólányokat segítő szervezetnek dolgozó ismerőstől felcsipeget. Gileád neki mese, távoli szörnyűség, mely ellen buli tüntetni, de hétköznapjaiba nem ér el. Átlagos, nemtörődöm kamasz, kinek élete egy csapásra felfordul, amikor szüleit meggyilkolják és fény derül származására. Hogy aztán hirtelen Gileádban találja magát, ugyanannak a bábjátékosnak a kezében.

S hogy ki ő, ki a bábjátékos, a mumus, az élőholt legenda, ki nyugtalanító árnyékot képes vetni még a Parancsnokok képzeletére is? A leghatalmasabb Néni, az egykorvolt bírónő, aki az elsők között ismerte fel, hogy ha nem akar meghalni aznap, amikor a nők jogait egy tollvonással megszüntették, bankszámláikat befagyasztották, munkavállalásukat megtiltották, önálló személyiségüket kiradírozták, akkor kézbe kell vennie az irányítást, le kell győznie zsarnokait, meg kell győznie őket arról, hogy szükségük van rá. Annak a szolgálólánynak a meséjében ő a megtestesült kegyetlenség – itt ő a pók, aki addig szövi hálóját, míg mindenkit, kicsit, nagyot, szolgát és hatalmast, őrzőt és parancsnokot magával nem ránt. A fáradhatatlanul írt Ardua Hall-i holográf Gileád legnagyobb befolyású asszonyának krónikája – aki az első naptól segített kiépíteni a rendszert, aki Gileád női szférájának gyomorforgató rendjét megalkotta, aki szolgálólányok százait nyomorította meg, majd temette el álszent módon, aki kamaszlányokat szolgált fel tálcán perverz parancsnokoknak – miközben gyűjtötte az információkat, mellyel egyszer megbuktathatja őket. Felmenthető? Akarjuk, hogy felmentse a szerző? Mi képesek lennénk megbocsátani vétkeit? S vajon ő akarná, hogy felmentsük?

Ó, dehogy. Ő a megtestesült pragmatizmus. Felette (alatta) áll minden erkölcsi kérdésnek – megbocsátásról, helyes vagy helytelen eszközökről, emberségről és kegyetlenségről szó se essék. Gyilkolj vagy téged gyilkolnak. Gyűjts bizonyítékot s tudd, hogy valahol, valaki ellened is gyűjti őket. Tartsd közel magadhoz legádázabb ellenségeid és érd el, hogy te légy az egyetlen, kiben megbízhatnak. Söpörd az asztal alá a járulékos károkat a cél érdekében. De mi a cél? Gileád fenntartása vagy Gileád elpusztítása? A pragmatizmus papnőjének nincs célja – az egyetlen, ami hajtja, a bosszú. Azokon, akik kifordították önmagából, akik alapító anyát csináltak belőle, akik mumussá tették, kegyetlen, embertelen szörnyeteggé. Akik éppúgy megfosztották őt is identitásától, mint a szolgálólányokat, feleségeket, Mártákat. Hisz Néninek lenni is csak egy konstruált szerep. Még a leghatalmasabb Nénié is. Ő sem lehet már soha önmaga, nem lehet az a nő, aki még nem fogott fegyvert nőtársaira, nem zsugorodhat hétköznapi méretre.

Atwood legizgalmasabb húzása e Néni vallomása – egy percre sem merül fel a felmentés, a megváltás lehetősége, a leggyűlöletesebb szereplők egyike marad, még ha birodalmat buktat is, de testamentumán át láthatjuk, hogyan fordítja ki a kiépülő diktatúra, a hatalom legyintése, a tanult vaslogika, az életben maradásért vívott harc önmagából az embert. Lydia valaha ember volt. Már nem az. És pontosan tudja, hogy sosem lehet újra az. De vajon ki ő? Mintha a holográf és a benne leírtak is azt a célt szolgálnák, hogy arcot adjon önmagának, hogy visszanyerjen valamit feloldott személyiségéből, hogy keretet adjon a számos szerepnek, melyet magára erőltetett – ily módon e szörny is beáll Atwood identitásukat kereső hősnőinek sorába: ahogy maga a szolgálólány, ahogy Grace Marks, ahogy Iris Chase, úgy Lydia Néni is meséjével ad formát önmagának. S formát nekünk, az olvasóinak.

„Miután ilyen mélyre ástam Gileád alapjai alá a lőporos ládámmal a hónom alatt, lehetséges volna meginognom? Mivel én is ember vagyok, ez abszolút lehetséges.
Abban az esetben megsemmisíteném ezeket a szorgos munkával teleírt oldalakat – és velük együtt téged is, leendő olvasóm. Elég a gyufaláng egyetlen lobbanása, és véged – nyomod sem marad, mintha soha nem is léteztél volna, mintha a jövőben sem léteznél. Micsoda isteni érzés! Bár ez az isten a pusztítás istene.”

Hogy lesz-e belőle kultuszkönyv, mint A szolgálólány meséjéből? Nem hinném. Mivel elődje nélkül nem is érvényes, nem is lehetne. De annyit és oly okosan tesz hozzá ahhoz, hogy kár lenne nem olvasni. Míg a szolgálólány rémmeséje az elnyomottak meséje, egyértelmű erkölcsi iránytűvel, jó és rossz szereplőkkel, olyan hőssel, kit lehet szánni és kinek lehet szurkolni, addig Lydia Néni meséje az egyik legkegyetlenebb tükör, mellyel szembekényszerít minket Guvat kegyetlen megalkotója: egy szituációban, ahol csak két út létezik, a felfelé, vagy a zuhanás, te vajon meddig mennél el, hogy elkerüld a zuhanást?


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

2020. április 16., csütörtök

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők


Nőnek lenni és főleg nőként otthon lenni a testünkben és a világunkban bizarr élmény – legalábbis Carmen Maria Machado novelláiban. Karin Tidbeck szürreális folklór-novellái után itt egy újabb zavarba ejtő, különleges, semmi eddig olvasotthoz nem hasonlítható elbeszélésgyűjtemény az Agavétól – csak így tovább! Machado történetei nem véletlenül nyerték el a Shirley Jackson-díjat: a szerző sokat tanult a klasszikus horror nagyasszonyától (kinek, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, véleményem szerint minden idők egyik legjobb novelláját köszönhetjük); „A lakó” című írás személyiségbomlása és a régmúlt időkbe visszavezető feszültséggel teli utazása pedig rendkívül szenzitíven és tisztelettel idézi a Hill House szellemét.

De a fő csapás nem ez, nem a vélt vagy valós kísértettörténetek, nem is a narratív trükkökkel való játszadozás és a művészet mibenlétéről való elmélkedés; hanem a nőiség megélése, a női testélmény megjelenítése, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszere és a saját testünkben való otthon-élmény közti feszülő ellentmondás, az a rengeteg mesterséges képzet, ami él bennünk (nőkben, férfiakban egyaránt) a testről és testiségről – és az a rengeteg kényszer, bántás, undor, tradíció és sanyargatás, melybe belekényszerítjük magunkat. A női test közügy – nem kell Gileádig menni, hogy ez nyilvánvaló legyen. És nem is csak a szaporítószerveink számítanak közügynek – közügy, hogy mennyire vagyunk fittek, hogy milyen színű és hosszú a hajunk, hogy milyen ruhákat hordunk, mennyit eszünk, mit és hogyan élvezünk vagy nem élvezünk az ágyban. Annyi elvárás kapcsolódik a testünkhöz, hogy nő legyen a talpán, aki képes mindnek megfelelni. Legtöbben nem is akarunk. Valljuk, hogy a magunk urai vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk – úgy hordjuk, esszük, tesszük, növesztjük, sanyargatjuk, élvezzük, ahogy akarjuk. Persze ennek nagy része is önbecsapás, hisz egyrészt ezen elvárások már rég sokkal jobban belénk ivódtak, mint szeretnénk, mondhatni, az anyatejjel szívtuk magunkba a megfelelési kényszert; másrészt mára a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadásunkra is trend épült és „nem megfelelni” lassan épp olyan szintű elvárás és szabályrendszer, mint „megfelelni”.

S miközben szépírók, publicisták, megmondóemberek, kritikusok és feministák tömkelegei írnak egyik oldalról arról, hogyan vessük alá testünk a kötelező divatsanyargatásnak a tökéletes futószalag-istennő külső elérése érdekében, másik oldalról arról, hogyan dacoljunk mindezzel és hagyjuk magunkat csakazértis saját természetes szépségünkben tündökölni, valójában nagyon kevesen mernek (még ma is) arról beszélni, mit jelent megélni a női testet, saját valójában. Saját kis árulásaival, pofán csapásaival, drámai változásaival, öregedésével, lázadásaival. Hogy milyen szembesülni azzal, hogy tök mindegy, mit teszünk és mennyire próbáljuk koordinálni, a test néha bizony cserben hagy. Hogy milyen nyiladozó értelmű fiatal lányként rájönni, van az a pont, amelytől számítva a nő csak egy test. Hogy milyen érzés, ha rendre férfiak döntenek legbensőbb magánügyeinkről. Hogy mekkora árulásokat követünk el a testünkkel szemben nap mint nap – és aztán milyen érzés ezzel szembenézni és ebben az elárult testben élni tovább.

Profán és szürreális novellák ezek, remekül elegyedik bennük a folklór a modern pszichológiával, a bántóan őszinte és túlságosan bensőséges betekintés a mesterséges távolítással, a banális az emelkedettel. Nem egységes a színvonal, akadt, ami távol maradt tőlem („Anyák”), akadt, amitől többet vártam („A lakó”), és akadt, amit formai játékai és kétségtelen virtuozitása ellenére eléggé untam („Különleges ügyosztály Esküdt ellenségek 272-szer”). Viszont a kötet nagy része betalált.

Leginkább a kötetnyitó „Még egy öltés a férj kedvéért” ami látszólag (és a cím gonoszkodása által is) a szülésen és az anyaságélményen keresztül mesélne a női szexualitásról és annak elnyomásáról – valójában ennél sokkal több: már-már mesei módon járja körül azt, hogy mekkora nyomás nehezedik a nőkre, hogy adják át magukat teljességgel, itt épp egy férjnek, de ez nem feltétlen nemi és nem is házasság-mint-intézmény kérdés, annál univerzálisabb – hogy mi történik, ha az a vékony cérnaszál, ami összetart minket, elszakad, mi történik, ha az utolsó titkunk, az utolsó kis személyiség-morzsánk is feloldódik egy kapcsolatban, egy helyzetben, egy kényszerben. Hogy mindenkinek, nőnek, férfinak egyaránt szüksége van arra a kis belső magra, ami ő maga, függetlenül bárki és bármi mástól.

Erős nyitány után még erősebb folytatás: a „Leltár” című írás elbeszélője egy világjárvány közepette emlékszik vissza szexuális kalandjaira – hogy egy pusztító járvány milyen késztetéseket generál, azt szó szerint a bőrünkön tapasztalhatjuk, ezek közül az egyik legtermészetesebb, hogy mindenki leltárba venné, mit ért el eddigi életében, hova jutott, személyisége milyen fejlődésen ment át. Ez, a személyiségfejlődés a vezérfonala Machado elbeszélőjének is – csak hogy ő nem diplomák, állások, jógakurzusok során át monitorozza önmagát, hanem eddigi kalandjain keresztül. Hisz van-e árulkodóbb, mint az, hogy kivel, hol, mennyit és hogyan? Mi mesélhetne hívebben arról, kik voltunk és hova tartunk, mint kapcsolataink? Főleg egy olyan járvány közepette, mely érintéssel terjed, ilyenformán azt pusztítja el, ami a legfontosabb: az emberi kapcsolatokat? E történet párdarabjának is tekinthető a „Meghibásodott részek”, ami egy különleges képesség és egy „rendszerhiba” segítségével beszél a szex közbeni elidegenedettség-érzésről.

Erős a kötetben a testhorror-vonulat, „Az igazi nőknek van testük” és a „Nyolc harapás” egyenként is markáns elbeszélések, de így, egymás után szerkesztve csak ráerősítenek egymás hatására. Az egyikben egy járvány tünteti el a fiatal nők testét, akik így se nem élő, se nem holt státuszban, szellemalakként lebegnek tovább a világban; a másikban egy középkorú nő veti alá magát némi társadalmi és családi nyomás hatására egy súlycsökkentő műtétnek, mely után a mesterségesen eltávolított emésztőrendszere kísérti, mint egy erővel kiszakított, magára hagyott gyermek. Mindkét novella egyszerűen dekódolható, de mindkettő szépen és érzékenyen, ugyanakkor brutális képekkel mesél önsanyargatásainkról és arról a tendenciáról, hogy miközben felolvadunk a ránk erőltetett elvárások közepette, egyre jobban meggyűlöljük önmagunkat.

Machado témái sokszor kényelmetlenek – épp azért, mert univerzálisak és olyasmit érintenek, amiről nem szeretünk (és valljuk be, nem is nagyon tudunk) beszélni. Hogy a kötet mégsem lesz kényelmetlen, az jórészt az elbeszélés módjának köszönhető. Bár a stílus alapjaiban szépirodalmi, rengeteg zsánerjáték van benne: folklorisztikus-, horror-, fantasy-elemek tűnnek fel a lapokon, de adózunk az internetes legendagyárnak is (ha már médiakritika, ami a testképzavaroktól eléggé elválaszthatatlan). Ezekkel a játékokkal Machado okosan teszi fogyaszthatóvá kötetét azon olvasók számára is, akik kisebb valószínűséggel figyelnének fel csupán a női testképzavarokat vizsgáló társadalomkritikus írásokra. És nem utolsó sorban: ezzel emeli el kötetét a „női” irodalomtól és teszi kihagyhatatlan weird-gyűjteménnyé.


Kiadó: Agave

2020. április 13., hétfő

Az új pápa - sorozat


Nincs most aktuálisabb gondolatom húsvét idejére, mint hogy nyilvánosan (és nyilván enyhén szentségtörő módon) elmélkedjek erről a sorozatról. Úgyhogy most profán vigília jön - mert e nélkül igen nehezen érthető mit akart ez a koboldtermészetű hívő, Paolo Sorrentino ezzel a folytatással. Az ifjú pápa számomra szembenézés volt a kegyetlen követeléssel: mit kezdhet, mit kezdene az egyház szellemi és világi hatalmával az, aki ezt az egész hitrendszert megalapozta. Számomra Lenny Bellardo XIII. Pius pápaként egyszerre volt maga a megváltó, és a másik megígért véglet, az Antikrisztus ebben a nyavalyatörős szerepben - s kómába esése maga a hónapokra nyújtott három nap, amit a mindenkiért meghozott áldozat után az elgörgethető szikla mögött, gyolcsba tekerve tölt. A Mester és Margarita kapcsán eljátszottam azzal, hogy ez tényleg az ördög ideje. Amikor a megváltó akarat halott, még nem jött el a feltámadás, és kárhozottak szabadságra mennek az ítéletből...

S lám, meg is kapjuk a Sátánt, aki ezt a sajátos időt az árnyak közül uralja - konkrétan felröhögtem, amikor kiderült, hogy zsidó, és amellett, hogy a Szentszék nagykövete, az amerikai titkosszolgálatnak dolgozik. Megkapjuk a keresztről levétel utáni zavarodottságot, politikai játszmák végén pápává választott (egyik) "Péterrel": megkapjuk Viglietti bíborost, aki II. Ferenc néven lesz pápa - aki a szerencsétlenségére ferences, és persze hogy elragadja a hatalom. Számára ez a legnagyobb kísértés; abban a pillanatban bukik el, amikor könnyen mozgatható báb lényéből (valójában az alázatból) a szentlélek papírlopó galambja elragadja a bizonytalanságát; háromszor árulja el az Urát (a legszebb, amikor a Szentszék egykori gyóntatójaként a gyónási titok felbontásával fenyegetőzik), s szinte lényegtelen, az üzleti és politikai körök intéztetik-e el, vagy tényleg az a kómából moccanó kisujj. Látjátok feleim szemetekkel, így nem lehet pápává az, aki a legfontosabb pásztori dilemmát nem érti: azonos rangon szeresd az Urat és a rád bízott nyáj minden egyes elbitangolt bárányát. II. Ferenc hatalmában kizárólag az ég felé fordul, ami a pozíciójában a nyája elhagyásával egyenértékű.

És megkapjuk a zavarodott Pált, aki a maga damaszkuszi útjának végén követhető Úr nélkül marad - és mi mást tehetne, előbújik belőle a politikus. Továbbra is az egyik kedvencem Voiello kardinális, az összes személyébe rejtett, olykor igen éles kritikával a páli egyházszervezés gesztusai felé (főleg mivel az egész sorozat tükrében simán lefordítható ez a sajátos cselekménytelenség az ő epikus szarkavarásává azért, hogy a végén ő ülhessen arra a bizonyos trónra). Imádnivaló, a sztrájkoló apácákkal való piti csatározásaitól a pápacsináló gesztusokig, hiszen nyilván ő csalja végül ki elegáns rezignációjából a "középút" pápáját a fényre. Ha nem is az eredeti szándékai mentén, de ő nyitja meg Sir John Brannox távolságtartásából azt az egérutat, amit a karizma-telt előd meghagyott - hogy aztán a választottja mégse legyen senki kreatúrája, sőt, a saját árnyainak rabja sem, III. János Pálként (ez egy utalásokkal iszonyúan telirakott névválasztás - ahogy amúgy mindegyik...).

Az ördög idejében, abban a hónapokig tartó "három napban", ami a húsvét - amíg a karizma pápája kómában fekszik. Amiből a hívei fanatizmusa rángatja ki... Ez annyira jellemző Sorrentino-ra, ez a kérlelhetetlen, illedelmekre és tabukra fittyet hányó pontosság. Gondoljunk a kétféle főcímre - ahogy nem jelenik meg az első oltári variációiban semmiféle pápa; s ahogy uralja (akár az első évad felvezető képeit) eszmélése után abban a tengerparti menetelésben az egész kompozícióját Pius figurája. Ez a figura érzelmeket gerjeszt, s a vallásos érzület legerősebb érzelme maga a fanatizmus. Ami aztán persze, hogy erőszakos - ez a legfontosabb jellemzője, hogy türelmetlen akármilyen tévelygéssel (magának vindikálva a jogot, hogy kijelentse: mi számít annak). A fő történetre, erre a húsvét-parabolára számomra ez a legfontosabb mellékes többlet, ami rárakódik - még ha minden mesteri fordulata ellenére enyhén tanmesei módon van is elénk pakolva. Látjátok feleim, ez a fanatizmus. Elsősorban a sajátjait öli-gyilkolja; elsősorban a csodát, s a türelmet bármilyen hitbéli alternatíva iránt. Nekem ez a legfontosabb mellékes üzenet, amit ez a pofátlanul hívő olasz a sorozatába göngyölt - a kanyarban sincs hozzá a pápák zsarolhatósága, a gazdasági szereplők érdekvezéreltsége, a korrupció, a nyomokban itt-ott tovább vitt fontos elemek az első évadból, mint az abúzus, a papi nőtlenség tabuja, vagy a szodómia.

Pius karizmája nem hagy túl sok játékteret az utódnak - színészi értelemben sem. Sokan túlzásokig elnyújtott bevezetésnek érzékelték szinte az egész sorozatot, amíg meg nem jelenhet benne megint ez a nagyságrendekkel nagyobb formátum, ez a messianisztikus mozgató. Szerintem ez ordas nagy tévedés, a kifejtői kummát nem értenek a fentebb leírtakból, sem a végén nekünk, nézőknek átadott ajándékból. Sir Brannox figurájában John Malkovich képes élővé tenni egy nagyon nehezen megmutatható drámát. Magamban én tükör-szerepnek hívom. Hiszen nincs saját-léte - minden momentumában a halott ikertestvére életét éli. Felbonthatatlan lelkiismeret-furdalásban a miatta halott életét - hiszen helyette lesz pápa is. Ez egy teljesen más jelenlét, a legfontosabb tulajdonsága, hogy a karizma ellopott visszfénye lehet csak jelen benne, csak a tükörben derengő elegáns homály; és ez a veterán bajnok ezt parádésan megoldja. A tükör vallat és vall, de csak ha belenézel - Malkovich pápája csak ott nyílik, amikor háromszor meggyón. Ő a másik "Péter" - aki az árulásait az élete folyamán követte el. A szimbolikus kakasszóig összes bűneit először Guitérreznek gyónja meg, másodszor Sofiának - a harmadik maga az Úr Angyala imádság, amivel magához öleli az egyháza kitaszítottjait, nyilvánosan bevallva: egy közülük. Milyen érdekes... ezzel nyitja meg a szülei szívét is, akik így legalább az egyik fiukat visszakapták végre: Johnt (és nem Johnt Adam szerepében).

A két pápa csak az imádság után, az utolsó találkozásukkor lehet egyenértékű. S az utolsó, drámai véget érő pápai beszédben, amikor XIII. Pius, az egykori Lenny Bellardo belátja: a lemondott III. János Pálé a követésre méltó igazság. Aztán az Úr a mennybe emelkedik - és itt hagyja nekünk a bürokratáit. Hogy ezt a fényes, és fanatizálhatatlan követelést (amit tényleg John Henry Newman fejtett ki a legnagyobb hűséggel) valahogyan gyakorlatba tegyék. Még annak a hallatlanul vicces utolsó jelenetecskének, az ott elhangzott pápai kinyilatkoztatásnak is ad ez a tartalom kis, enyhe, vajszínű árnyalatot: Pius! Az agyamra mész, te kis szaros!

2020. április 9., csütörtök

Roxane Gay: A rossz feminista


„Az esszenciális feminizmus szerint az ideális feminista dühös, humortalan, harcias, és elveiben megingathatatlan. Van egy előírt szabályrendszer, ami megmutatja, hogyan kell rendes feminista nőnek lenni, vagy legalábbis rendes fehér, heteroszexuális feminista nőnek – gyűlölni kell a pornográfiát, folyamatosan ki kell kérni magunknak a nők tárgyiasítását, nem szabad tetszeni a férfiaknak, gyűlölni kell a férfiakat, gyűlölni kell a szexet, a karrierre kell összpontosítani, tilos szőrteleníteni. Na jó, az utolsó csak vicc volt. Mindez nem ad pontos leírást a feminizmusról, de a mozgalmat olyan régóta értelmezik félre, hogy még azok is elhiszik ezt a leírást, akiknek tudniuk kéne, hogy nem igaz.”

Roxane Gay amerikai újságíró, esszéista, egyetemi tanár, akinek írásai az elmúlt években a legtöbb mérvadó amerikai folyóirat hasábjain helyet kaptak – nem véletlenül. Maró humorával, szókimondásával, egyszerre rendkívül öntudatos, ugyanakkor saját bizonytalanságát, traumáit, adott esetben gyengeségeit (vagy következetlenségeit) felvállaló stílusával valóban popkulturális véleményformálónak számít – az Instagram influencer-megmondóin túl, de az Oprah show-n még innen. Esszéiről azt írja, mélyen politikai indíttatásúak, de személyesek is – nem is lehetne másképp. Roxane nem tagadja el egy momentumát sem annak, milyen volt kövér fekete lányként felnőni napjaink Amerikájában, ahol, ha egy fegyvertelen fekete fiatalt lelő egy fehér polgárőr, csak mert gyanús volt, a véleménycikkek többsége a halott srácot hibáztatja, mondván, miért nézett ki gyanúsan. Hogy milyen nemi erőszak átélőjeként szembesülni azzal, hogy élvonalbeli politikusok teljesen nyíltan tagadják a nemi erőszak létét és azt vallják, a nőknek „megvannak az eszközeik” arra, hogy ne erőszakolják meg őket. Hogy milyen érzés feketeként olvasni-nézni olyan nagy sikerű könyveket-mozikat, mint A segítség, a 12 év rabszolgaság vagy a Django elszabadul – rávilágítva számos olyan aspektusra, amelyet mi a saját kulturális közegünkből jó eséllyel nem veszünk észre. Dühösek ezek az esszék és közben nagyon okosak és ami a legfontosabb: soha nem csupán kritizálnak, még kevésbé megmondanak, hanem leginkább együtt gondolkodásra hívnak. Kérdéseket tesz fel és minket is erre sarkall: kérdezzünk, gondolkodjunk, olvassunk a sorok között.

A cím ellenére a kötet egésze kevésbé szól a feminizmusról, mint a kortárs amerikai politikai és kulturális jelenségekről és azok kritikájáról, illetve jobbá tételének lehetőségeiről. Mint minden esszégyűjtemény, ez is hullámzó színvonalú, de mindvégig olvasmányos és a téma ellenére olykor roppant szórakoztató. Például amikor a kezdő blokkban [Én] „tipikus kezdő egyetemi tanárrá” válásáról és a Scrabble iránti szenvedélyéről ír – sosem gondoltam volna, hogy odaát ilyen komoly Scrabble-kultusz és ennyi keményvonalas Scrabble-játékos van. Azt már nem nehéz átérezni, hogy micsoda táptalaja lehet az imposztor-szindrómának, ha az emberről nem elég, hogy nem hiszik el, hogy valóban egyetemi tanár (pusztán a kinézete, bőrszíne, fellépése miatt) de még ráadásul irodalom szakos diploma ide vagy oda, szókeresésben is szarrá verik.

A szórakoztató felütés után következik a gyomros, a [Gender és szexualitás] fejezet, ahol sokszor, a jóízlésű, kifinomult európai olvasó számára nyilván túl sokszor olvashatunk nemi erőszakról, annak elkendőzéséről, az elkendőzés társadalmi támogatottságáról, a híradások képmutatásáról, a „tartalmi figyelmeztetések” elterelés-fokozó logikájáról, ugyanakkor ezek szükségességéről. Gay esszéit olvasva könnyű arra a következtetésre jutni, hogy minden amerikai kislánynak alapélménye az erőszak – és könnyű lenne túlzást kiáltva homokba dugni fejünket, de pont az elmúlt évek mutatták meg, hogy ez valóban rengeteg lány és nő számára alapélmény és nem csak ott, hanem itt, a közvetlen környezetünkben is. És baromira szerencsések lehetünk, ha nekünk nem, viszont nem, még így sem vonhatjuk ki magunkat a hatás alól – mert erőszak-kultúrában élünk, tetszik vagy sem. Ez határozza meg a kultúránkat, ez határozza meg a közbeszédet, lassan ez határozza meg a szókincsünket. Erőszak vagy épp annak tagadása ömlik a médiából – akár explicit akár elkendőzött formában. A híradó képei előtt a „csak erős idegzetűeknek” figyelmeztetés is paradox módon az erőszak-kultúrát táplálja, egyfelől mert azt mondja: mi szóltunk, ha mégis nézed, tiéd a felelősség, bűnrészes vagy abban, hogy minden erőszakos képnek egyre nagyobb és nagyobb a nézettsége, nem mi; másfelől mert eltávolítja az erőszakot a valóság mezejétől: úgy tesz, mintha az erőszak fikcionalizálható lenne és nem valóban az életünk része, mintha valódi opció lenne, hogy nem nézünk oda.

Gay hoz néhány döbbenetes példát, számomra a leggyomorforgatóbb az, ahogyan bemutatja, hogyan reagált a média egy tizenegy éves kislány csoportos megerőszakolására: a legtöbb cikk azzal a főcímmel jelent meg, hogy „kegyetlen támadás rázta meg a texasi kisvárost” – eltávolítva ezzel a tragédiát annak elszenvedőjétől és áthelyezve a fókuszt arra, hogy mit művel egy ilyen „esemény” a közösséggel és áttételesen azzal, hogyan teszi tönkre a tett az elkövetők életét (!) akiknek aztán ezzel a bélyeggel kell élnie. HOGY MI VAN??? Hogyan jutott odáig a világ, amelyben élünk, hogy ha egy csoport felnőtt férfi kis híján halálra erőszakol egy gyereket akkor nem csak és kizárólag azért a szerencsétlen megnyomorított kislányért aggódunk? Hogy lehet, hogy az erőszak áldozata ennyire nem számít? Hogy csak az számít, hogyan tudjuk elkendőzni, úgy beállítani, hogy a sértettet véletlenül se lássuk, úgy fotózni, hogy a bíróságon a megtört tettes legyen szánnivaló bolond? Persze a „tartalmi figyelmeztetések”, a személyi jogok jogos védelme és a direkt erőszakos képektől való ódzkodás (persze csak ha ez áll érdekében a tartalomszolgáltatónak) egyszerre gerjesztik a folyamatot. Csak hogy lássuk: nem mutathatják meg a kislány meggyalázott testét, nem kerül nyilvánosságra az arca, nyilvánvaló okokból; nincs kivel azonosulni, de a hírt leközlik, mert kell a néző, az olvasó, a kattintásszám; viszont ha nincs áldozat, akivel együtt lehetne érezni, akkor a fókusz terelődik, a kommentár a társadalmi hatásokat fejtegeti, a szenzációhajhász sajtó belekapaszkodik azokba az érintettekbe, akiket el tud érni, mert valami személyesség kell a „sztoriba”: így fikcionalizálódik a szemünk előtt, a közreműködésünkkel az erőszak, ami valójában továbbra sem szólhatna semmi másról, mint hogy egy csoportnyi embernek nem nevezhető vadállat tönkretette egy kislány életét.

De az erőszak-narratívák mellett beszél a nőgyűlölő zene térhódításáról (és bevallja, hogy ő is imád néhány nyíltan nőgyűlölő hip-hop számot), A szürke ötven árnyalata és társai keltette kultuszról, a Csajok című sorozat félrevezető nőképéről (ami még mindig óriási előrelépés a Szex és New Yorkhoz képest…) és azokról a lányokról, akiket még ma is arra nevelnek, hogy várják a szőke herceget, az se baj, ha szarba se veszi őket. Mindez a huszonegyedik századi Amerikában. Ez a baj, hogy olvasva ezeket az esszéket (de nem is kell, elég megnézni némely kultikus tinisorozat néhány epizódját, vagy elolvasni pár trendi YA-regényt) az lehet az ember érzése, hogy száz év feminista törekvései mit sem értek. Keserű valóságpirula ez a gyűjtemény, ugyanakkor a rengeteg métely mellett azt sem tagadja el, hogy van haladás is, vannak, akik sikerrel szállnak szembe a sztereotípiákkal, vannak támogató férfiak, intézmények, törekvések. De ezek is folyamatos ellenszélben kell mozogjanak. Elevenembe vágott, amit Sheryl Sandberg és az általa egyébként sok szempontból kritizált Lean In - Dobd be magad mozgalom és könyv kapcsán ír, legyen is ez a zárszó, hisz egy az egyben ráhúzható A rossz feminista kritikai fogadtatására is. Ne várjunk el mindent, egy gondolkodótól, véleményformálótól, megmondóembertől sem – a legtöbb, amit kaphatunk tőlük, és a legjobb, amit várhatunk, hogy minket magunkat serkentsenek gondolkodásra.

„A Lean Innel kapcsolatos kritikai észrevételeknek megvan a helyük, de a jelenség rávilágít a nők nyilvános szereplésének veszélyeire. A közszereplő nőktől, főleg a feministáktól elvárják, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ha nem teszik, kárhoztatják őket a bukásukért. Ez valamelyest érthető. Hosszú utat tettünk meg, de még hosszabb út áll előttünk. Nagy elvárásaink vannak, és reménykedünk benne, hogy azok a nők, akik sokat figyelmére tartanak számot, megadhatnak nekünk mindent. Ez tarthatatlan. […]
A Lean In nem egy útmutató, ami univerzálisan minden nőt megszólít, és nem is szabad így olvasni. Sandberg tanácsai magabiztosak, rámenősek, de az olvasónak nem kötelező megfogadni őket. Tekinthetünk a könyvre másként is, talán okosabban: ez is csak egy emlékeztető, hogy a nőkre mindig más szabályok vonatkoznak, függetlenül attól, kicsodák, és mivel foglalkoznak.”


Kiadó: Athenaeum
Fordító: Goitein Veronika

2020. április 6., hétfő

Mononoke hime - A vadon hercegnője


Mindig elcsodálkozom, mennyire másképp szövik a mesét. Egyszerre bájos, olykor akár esetlen naivitással, és az ábrázolás másik végletében brutális, naturális őszinteséggel. A mérleg serpenyőiben egészen szélsőséges, látszólag illeszthetetlen elemek teremtenek egyensúlyt – ha horrort mesélnek, legendát is mesélnek vele, az életismeret illúzióvesztett keserűjét mézes-mesei varázslat oldja fel, a bűnök nyersen elénk tárt katalógusát az ártatlanság lapozgatja a szemünk láttára. És mindezt fésületlen, európai dramaturgiák kimódolt-kicentizett hatáskeltő mechanizmusát csak mogyorónyi nyomokban tartalmazó, annál egyébként sokkal ősibb szerkezetben meséli el a mesélő: a japán múlt megőrzött formanyelve, a monogatari mintájára csapongó, pillangó röptű cselekmény tárul elénk, csupa sallang, csupa cafrang mese, ahol ejtődnek szálak, hullanak főhősök akár írtam (immár hét éve) a Nauszika - A szél harcosai kapcsán - ezt most sem szeretném másképp fogalmazni. Végre láttuk, hatalmas késéssel, de bepótoltuk ezt a hiányt - végre láttuk a mesét, aminek előbb tanultam meg a dallamait, minthogy megismertem volna a történetét, amiről előre olvastatott velem a kíváncsiság, mikor úgy tűnt, valamiért mégis elkerüljük egymást (pedig ha tehetem, nem építek így várakozásokat). S lám - amint nézni kezdtük, mégis képes voltam üres lappá változni, amire odaéghetnek a képek; el tudta feledtetni ez a magába húzó mese mindazt, amit előre megtudhattam róla.

1997-ben mutatták be, az év legkomolyabb hazai gyártású mozi-sikere lett Japánban, és hamar kultusz alakult ki a VHS kiadása körül, szerte a világban. A hazai siker egyáltalán nem volt csoda, az otthoniak számos rétegét teljesen más mélységekig látták és látják. Értik például a történelmi tanmesét, amiben Asitaka, az emisi herceg (a három ősi japán nemzetség egyikének utolsó sarja) elindul, hogy a magára hívott átkot levetesse magáról a legendák erdejében. Aminek szomszédságában egy másik ősi nemzetség modern sarja, Ebosi úrnő épp a legemberibb gesztussal kísérletezik: a természet szívének partján hozná létre a technikai civilizációt - hogy a harmadik történelmi nemzetség földesurai a szamurájaikkal ne ültethessék a hatalmuk Vasvárosa életére. Értik, hogy ez mivel jár: hiszen a határváros úrnője így szembekerül az ősi természetistenekkel, az ő kilőtt golyójától vált emésztő démonná az Asitakára saját átkát ragasztó vadkanisten is. Itt mindenki mindenkivel háborúban áll; s a háború célkeresztjében a sintó hiedelem-világának Sisigami-ja, az Erdő Istene is ott sétál, akire Dzsigó, a vándorszerzetesnek álcázott hírszerző-vadász és fürkészei is vadásznak a Menny Fia, a császár megbízásából (aki kedvet kapott egy kis valóságos halhatatlanságra). Egy japán számára ez a sajátságos motivációs katyvasz (ahol azonos rangon rezeg hiedelem, mítosz, különböző idők történelmi paradigmái és az ökonómia) maga a mennyország - a mesélés kezdete óta így szeretnek mesélni és mesét hallgatni.

Hiszen tényleg annyiszor fullasztanak a legjobb szándékaink. Ebosi úrnő Vasgyára számára autonómiát szeretne - ha másképp nem megy, a fegyverek erejével. Rajongó hívek veszik körül, hiszen otthont, rangot, jelentőséget, életcélt adott a tradicionális japán társadalom páriáinak, utcalányoktól leprásokig. De közben a szennyezés, a természetpusztítás, a Gaia létét elfojtó technológia úrnője is - akire az ősi farkas-istennő fogadott lánya, Szan, más néven Mononoke, a Vadon Hercegnője nem minden jogalap nélkül feni a kését. Asitaka ebbe a konfliktusba is belelovagol hűséges szarvasa hátán, jobb kezén a vadkan-isten létet emésztő, démoni bélyegével, szívében a tisztasággal, a béke vágyával. Erőszakos békemese ez - hiszen hullanak benne a fejek. Mindenkinek megvan benne a maga igaza - s a maga hamisa. És szépséges természet-mese is: lassú, gyönyörű képeken a fák lélek-szelekre rezdülő lelkeivel, a kodamákkal, akik a szereplőket végzetük felé kísérik.

Annyira japán, ahogy Asitaka beleszeret a farkasok lányába; magára vett kötelességeik béklyójában szinte ellenségekként; ahogy újra és újra megmentik egymást - voltaképp saját maguktól. Annyira japán, ahogy a legfőbb istenség tűri-viseli az átalakuló világ akaratát saját magán is - s ahogy a kisebb istenek nem adják harc nélkül szeretett birodalmuk. De ha kikódolódik benned Mijazaki talán leginkább hazabeszélő története, egyetemessé lesz, minden szomorító feloldhatatlanságával. Hiszen nem köthető béke azzal, amit kizsigerelnél - s aki egyszerre látja mindkét fél "igazát", örökre a kettő között ragad. Ott kell lakjon az egyikben és csak látogathatja a másikat, törékeny béke szerelmes követeként, valójában egyikben sem otthon - és végképp elszakadva egykori (édeni) otthonától, ahol ugyanúgy szükség lett volna rá, s amelynek megmentéséért a sorsot ajándékozó átkot magára vette. Ez - ha rávetíted a magad életére, városlakó, betonról ritkán letévedő, előre csomagolt örömöket házhoz szállíttató, erőforrás-zabáló, óriások ökológiai lábnyomát világra taposó, eget, földet, óceánt gátlás nélkül birtokának tekintő kortársam, minden porcikájában a te dilemmád (is). Ál-történelmi köntösben, egy távoli szigetország mese-nyelvén előadva.

Az egykori istenek idejük múltán kiteljesültek a halálban - és örökül hagyták nekünk örökké változó, de állandóan gyönyörű birodalmukat. Tudom, hogy nagyon sok zseniális alkotó látja ezt - de engem valamiért mindenki másénál jobban mellkason markol az, ahogy Mijazaki Hajao megmutatja. Talán mert a legvéresebb történeteiben is gyermeki a csodálkozása, talán mert úgy tud bevinni az erdejébe, hogy én is csodálkozzak. Ahogy a hobbitokat álmodó rajongott professzorom legendáira csodálkozom - aki egy életen át rakta kontextusba, amit Mijazaki szelíden szertehagy. Talán mert az animék mosolygó manójának egyszerű történetvázakra fonódó meséi távlataikban bírnak akkora lélegzettel, mint kedves angol mítoszlovasom Álomurának, vagy Odinja zabigyerekének horrorba hajló kalandjai. Nem tudom - kell-e egyáltalán indokolni, miért szeretem ennyire a dolgait.


Az egykori istenek visszaköltöztek kőbe, vízbe, fába - s ez a rajzfilm a pillanatát rögzítené, amikor ez megtörténik. Örökül hagyták nekünk folyvást változó, gyönyörű birodalmuk - víziókat tárggyá alkotó, megastruktúrák új isteneit teremtő őrületünkben megbecsülhetnénk jobban is ezt az ajándékot.

2020. április 2., csütörtök

Joe Hill - Gabriel Rodrigúez: Locke & Key - képregény



Amióta megjelent, szemeztem vele, mert számomra fontos felületeken rendre kult-státuszba rakták. Holott a horror általában igen kevéssé izgat - viszont a mitikus történetek nagyon. Hatalmas öröm volt, amikor Timi beállított a három gyűjteményes kötettel és ez az öröm nem csökkent az után sem, hogy elolvastam őket. Egyszerre kíméletlen és mesei, réteges és teli van meglepetéssel - annak ellenére, hogy az alaptörténete legalább annyira ódon, mint a ház, ahova a Locke család maradéka menekül az őket vegzáló világ elől. Menekülés a mese magvába - bújni oda, ahonnan a feléd áradó elöntene... Azért elgondolkodtam, milyen esti mesékkel ringatta álomba kiskorában a képregényt meg-rémálmodó fiát a hírneves papa, de a végeredményt tekintve nem ennek van jelentősége. Nem a (főleg kortárs tini-horror) regényes-filmes környezet által rég panellé koptatott alapoktól zseniális ez a képregény, hanem a megvalósítás kíméletlen mélységeitől - hogy tényleg minden kockájáról árad a koncentrált figyelem, a mesélés profizmusán túl valami elemi empátia minden, de tényleg minden szereplője felé; és ennek ellenpontjaként egyfajta logikusan embertelen, kíméletlen kegyetlenség. Joe Hill e tekintetben azt tanulta el Kingtől, ami a legjobb volt benne - nem úszod meg, hogy ne sajnáld, vagy legalább ne légy kénytelen megérteni a leg-hányingerkeltőbb pondróját is, és egyetlen (általad megkedvelhető) szereplő sincs benne biztonságban.


Hiszen valójában nem is fontos, pontosan minek a visszhangja lakik a Lovecraft szélén álló Kulcsház kútja mélyén. Zseniális ez a város-névadás, a Cthulhu (kontextusba) hívása, és zseniális, ahogy ez a miliő (a történetmesélő hagyományok mentén) ismerősen valószínűtlen. A három Locke gyerek, Tyler, Kinsey és Bode nem enyhén alkoholista anyjukkal együtt egy szörnyeteg trauma után kötnek ki itt. Az árvák és az özvegy - a Kulcsházban, amely a Locke família ősi fészke, ahol az ajtók mögött (ha a megfelelő kulccsal nyitod őket) meglepő képességek, nézőpontok, elképesztő lehetőségek laknak, és a megfelelő kulcs birtokában igen szokatlan helyen is lelhetők ilyen ajtók. "Kicsit tinis, kicsit Narniás, kicsit Jumanjis" írta a sorozat-verzióról egy barátom - sajnálom, ha így elveszhetett az adaptáció közben, ami ennek a képregénynek a legerősebb oldala: hogy mennyire torokszorítóan emberi.


Mert miközben felépül egy nem túl kegyes mese a gyerekszereplők köré, nagyon helyén van a kamaszságuk, a trauma, a gyász feldolgozásának rajza - nagyon helyén valóan kerül képbe, hogy olykor minden szeretetünk ellenére miket művelünk egymással. Egy rétegében tényleg csak egy rendkívül ötletesen felvezetett szabvány amcsi iskolai tini-tanmese; tényleg köszön a szekrénybe rejtett másik világnak (még ha csak úgy is, mint a bandatag unoka a nagyinak); van benne valami a magába rántó társasjáték-sztori logikájából - de még lehetne sorolni hosszan, milyen alternatív valóságlátomásokból (Shakespeare!), hány helyről merít. A képregényben nem ez a lényeges, sőt. Mint fentebb írtam, az alapja valójában tényleg igen sokszor és sokféleképpen elmesélt, nagyon sokféleképpen kihasznált (prostituált) gondolatmenet az emberen kívül lakó gonoszról, aki a világunkba hatolna. Az a szívbe markoló, ahogy elénk kerül: hogyan, milyen vágyak, félelmek, halogatások mentén engedjük be. Amit a szereplőkkel művel, a gyerekkel, a tinilánnyal, a majdnem felnőttel, a baráti körükkel - és az ősökkel és környezetükkel, a rendkívül ötletesen adagolt visszatekintésekben, a múltban. Csupa gyerek. A kicsik, akiket megszólítanak a kulcsok, s a nagyobbak, akiket igazán rabul ejt a bennük rejlő hatalom lehetősége. Ebben a mesében a kulcsok mágiáját a felnőtt nem érzékeli - nem képes elhinni, ha az orra alá dugják, akkor se. Olyan-amilyen valóságos felnőttként mégis nagyon tudtam szeretni, ahogy ábrázolódik, annak ellenére, hogy nem én vagyok a célcsoport.


Merthogy persze van célcsoport - és ez első pillantásra leginkább a képi megvalósuláson érhető tetten. Az elején tettem is egy elhamarkodott megjegyzést Timinek, hogy íme, itt látszik, hogy minden lehetősége mellett milyen korlátokat szab a számítógéppel rajzolás (főleg a Sandman elképesztően invenciózus grafikai gazdagságához mérve) - de kár volt ennyivel elintézni Gabriel Rodrigúez munkáját. Mert tény, ez a képregény is ugyanazokkal a világos, karakteres, de jól követhető képi elemekkel operál elsősorban, amivel például Millar és Romita a Kick-Ass lapjain, azzal a könnyen lapozhatósággal, aminek az amerikai tömeg-rajzfilm ágyaz a gyerekfejekben. Viszont erről a trambulinról aztán hatalmasakat ugrik, és nemcsak ott, ahol például (nemcsak képletesen) a szereplők fejébe látunk; nemcsak ott, ahol képben is megidéz (például Kázmér és Hubát - hogy csak a morbidan bájos Veréb füzetet említsem). És nemcsak az egész-oldalas, gazdag panelokban... Arról nem is beszélve, mennyire szépséges egészet alkot szöveg és kép, egy-egy helyszín- vagy nézőpontváltásban hányszor lakik eszetlenül jó képi geg, hogy a nézőpontok és kivágatok önidéző, visszatérő elemei hányszor adhatnak tényleg megdöbbentően sokat az éppen lapozotthoz. Néhány oldala a műfaj legjobb pillanataihoz tartozik - és sokadszori lapozásra is adhat felfedezni és rádöbbeni valót.


Szépen kerekül egésszé - és ugyan leltem benne néhány olyan logikai bakit, ami szembe megy a meglehetősen alaposan átgondolt, kitalált saját világ koherenciájával, de a fő csavarok és kidolgozásuk annyira mívesen vannak elénk pakolva, hogy ezek fényében azok szinte egyáltalán nem számítanak. Mert a mélységes, megnyitható, barlangi vagy felső világi ajtói mögött a trauma-feldolgozás és gyász, az előítéleteink és következményeik, s legfőképp emberségünk felelőssége lakik. Hogy mindenki volt (vagy lesz) tizenéves, és követ el életre szólóan bánható hibákat. Hogy csak a művészet tudja kiönteni, kikovácsolni a szívek kulcsát. Ez a három kötet az összes erőszakával együtt is hallatlanul költői. Segíthet élni. Bárhol is élj a világban - a világban, ahol ennyire mesterien direkt módon soha nem kapsz a másik emberhez kulcsokat.


A köteteket a Fumax jóvoltából olvashatjuk - nem tudok Vladiéknak nagyobb dicséretet mondani annál, mint hogy tartják, gyönyörűen tartják a maguk által felállított színvonalat. Szurkolok, hogy ezt az újabb hullámát a magyar nyelven kiadott képregénynek, ami ezeket a könyveket is a kezembe sodorta, ne mossák el az elfeketülő idők!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...