Charlie és Nicole szerették
egymást, inspirálták egymást, az első kihűlő félben, a második nem. A férfi
leginkább a nőt rendezi (és rendezné, amíg él) a saját maga által gründolt
off-Broadway színházában, a nő viszont egyre inkább ketrecnek érzi a szituációt
- ráadásul azt gyanítja: a férje hűtlen lett hozzá. Amikor meghívják egy
sorozatba, naná, hogy menne, vissza Kaliforniába, ahonnan az egykori szerelem,
meg a másféle érzékenység kedvéért New Yorkba jött. Vissza a napfénybe, a
térbe, a lehetőségekbe - s ide vinné magával a fiukat, Henry-t is.
Elhidegülésükből így lesz válás - és mivel Amerikában vagyunk, ehhez kapnak egy
kis családi, ügyvédi, családsegítői "segítséget". Hogy igazán
fájdalmas lehessen...
Ha ezt így elmesélik nekem, nem
biztos, hogy látni akarom - úgymond egy korba helyezett Kramer kontra Kramert; a panelokat, hogyan facsarja ki alapvetően
jó emberekből egy erre kihegyezett rendszer, (ügyvédi-bírósági) iparág a minél
több bevételt, hogyan facsarja ki belőlük az egymást nyilvánosan beoltó mérgeket.
Hogyan-milyen stációkon keresztül jut el két érzékeny és sérülékeny ember
odáig, hogy egymás érzékeny pontjait keresve okozzanak maradandó sérüléseket.
Hiszen (gondolnám előre) a legtöbb ábrázolt helyzet úgyis ismerős lesz a saját
kapcsolatunkból, aminek (nyilván) megvoltak-vannak a filmes szituációkra rímelő
neuralgikus pontjai - nem akartam a saját életünk illusztrálva látni, adott
esetben a filmes nyelv félrekezelő gyógy- és fűszeranyagaival nyakon öntve,
egyszerűsítve és rosszul fókuszálva arra, ami a legtöbbször a megmutathatónál
hatványozottan keszekuszább.
Szerencsére nem tudtam róla
sokat. Mert egy felkavaró, de nagyon emberi, nagyon sok rétegében valóság-ízű, épp
eléggé kesze-kusza, az elmesélt példázat szintjét meghaladó, általánosabb érvényű
történetről maradtam volna le. A filmet író és rendező Noah Baumbach ízléssel
és nagy pontossággal adagolja a történetet, hoz minden szereplőt kellően közel.
Ezt a történetet unásig mesélték tévében és moziban, de soha ennyire vastagon
nem látszott, tényleg mennyi akadálya lehet egy ilyen konfliktus emberi,
empatikus módon való kezelésének. Hogy sajnos tényleg keresztül kell menni
ezeken a stációkon. Hogy a szeretetből elhallgatott dolgaink ereje mekkora,
amikor kényszer hatására mégis kimondjuk őket. Nyersen, és úgy, ahogyan
érezzük. Hogy az egymásra vetített szerepek mindig csak egy részét fedik a
másiknak. Mindig van egy réteg, amit nem akarsz tudomásul venni abból, akit
szeretsz - amellett, amit látsz és szeretsz benne. Szoktuk mondani: ilyennek szeretlek.
Csakhogy minden és mindenki változik, és van, hogy tényleg nem köthető
kompromisszum aközött, ahogy egymást (mint egy állóképet) látjuk, s hogy
időközben milyenné lettünk - egymás által is.
Mert Charlie tényleg jót akar,
amikor ragaszkodna hozzá, hogy ők egy New York-i család. Nemcsak a saját
inspirációs bázisát, vagy épp beinduló karrier-útját félti, de ezt a fajta
érzékenységet nevelné a fiában is. Csak azt nem veszi észre, hogy Nicole kinőtt
a múzsa-szerepből, hogy alkalmasint rendezne - és nemcsak a saját életét. De
Nicole sem meri látni elhidegülésük okait, a maguk nyers valójában -
tüneményes, ahogy nyitásképp nem akarja felolvasni a párterápián a férjéről
fogalmazott (kvázi szerelmes) levelet. Ha megtenné, soha nem hagyná el. Mert
tényleg ő kötné, és jó eséllyel megkötné a (nagyobb) kompromisszumot, a
megcsalatás érzetével is terhelve ő mondana le valamiről, ami a férje nélkül is
ő lehet. Tudjátok, ezt volt a legfájdalmasabb látni ilyen pontosan, hogy a
működő párkapcsolatokban valaki nagyobb részben kénytelen lemondani önmagáról -
vagy a lehetőségről, hogy kiderüljön: több. Valaki, aki több és valahogy ettől
más, mint amivé a párja tükrözi.
Félelmetes az a légkör, amit az
ügyvédek a történetbe lépéstől teremtenek. De ez a sokk szabadítja fel az
elhallgatások, elfojtások addig megszokott rendjét. Borzasztó látni, hogy ebben
a közegben tényleg az empatikus hozzáállás veszít - mert érzelmekre hatna ott,
ahol hideg (törvényi) logika mentén, szigorúan meghozott szabályokban,
előnyökben és nyerésben kell gondolkodni. Charlie első ügyvédválasztása, Bert
Spitz (Alan Alda - mint mindig, remek) akit a gyakorlatlan férfinak a saját
anyósa ajánl, ilyen empatikus kudarc. Más kérdés, hogy a férfin az ügyvéd-cápa
Marotta (Ray Liotta - bőven hozza, amit kell) sem segíthet. Ebben a játszmában
a legerősebb lapok a kezdettől Nicole ügyvédjénél, Nora Fanshawnál vannak
(Laura Dern - teljesen megérdemelten söpörte be a díjakat, akkor is, ha valahol
egy halom meg nem kapott díjat is kompenzáltak vele). Félelmetes ez a légkör,
de e nélkül soha nem jutnánk el a végéig. Amikor két egymást megbecsülő, a
fiukért közös felelősséget vállaló ember végre megint nem a szabályok, hanem a
bizalom jegyében dönt. Ha csak arról is, ki vigye haza a gyereket aznap este...
Ez a film fényévekre van attól,
ahogy az amcsi film általában mesél - illetve olyan hagyományait idézi (néha
beállításokig), amit a független filmesek, például John Cassavetes vittek a
nyolcvanas években sikerre. Ezzel együtt szíven ütően friss, erős, és nagyon
mai. A végére hagytam, hogy Scarlett Johanssonról és Adam Driverről beszéljek -
nekem a hitelük bázisa, hogy teljesen elfelejtettem közben, hogy kiket látok, s
hogy még mikben láttam őket. Amíg tartott a film, Nicole-t láttam, és
Charlie-t. Nem tudom, kell-e ennél nagyobb dicséret.
Házassági történet. Mert a vége
is hozzá tartozik, s valahol így kell - a vége után is. Ide kell érkezni,
hiszen erre kötelez a gyerek, akit fel kell nevelni, anélkül, hogy választásra
kényszerítenétek. Noah Baumbach. Azt hiszem, megint van egy író-rendező, akire
nagyon oda kell figyelni.