Frida - film

Hogy néha mennyire nem egy ritmusban él élmény és róla csorduló betű, azt jól példázhatná ez a film - de valójában amikor 2002-ben láttuk, még nem létezett ez a feleségemmel közös szenvedély, a blog. Valójában minden különösebb apropó nélkül vettük elő a napokban; meditálhatnék rajta, miért nem a kiállítása után jutott eszünkbe, hanem most - csak úgy. Szerettünk volna egy kipróbált, jó filmet látni, és erre a produkcióra esett a választás. Az más kérdés, hogy aztán felkavarva és felemelve engedett el magából - hogy most végre leírjam, ez nem jó, ez egy kiváló film.

Salma Hayek szerelemprojektje volt, az akkor épp akció- s egyéb filmek által megszerzett kapcsolati tőkéjét vetette be érte, hogy ez a filmterv valóban tető alá kerülhessen, a címszerep mellett producerkedett is a filmért. Megértem - ez a film azt is eszembe juttatja, hogy Hayek szerelmes lehet Mexikóba és minden bizonnyal rajong Frida Kahloért, az első gátlás nélkül, ösztönből őszinte festőnőért, a feministáért, a messzemenőkig tudatosan imázsépítő művészért. Eszembe juttatja, de csak most, hogy elmélkedem róla - a vásznon, a képernyőn nem a színésznőt, hanem Fridát láttam. Elképesztő az átlényegülés mélysége, és a film teljes folyamában maradéktalan - a csintalan, vadóc diáklány, a baleset által testben megtört fiatal nő, a magáért kiállni képes friss feleség, a magzatát vesztő, mozgási szabadságát vesztő, lehántott rétegű, amputáció előtt álló asszony, mind, mind úgy jelenik meg, hogy nem ezt a gyönyörű színésznőt látod, hanem akit megmutat. Frida Kahlo szerintem szerette volna ezt az önarcképet magáról.

És fantasztikus játszótársakat választott, hogy képre kerüljön ez a vízió. Diego Rivera, a kor körülrajongott festője, Frida férje és nemezise szerepében Alfred Molina teljes hittel van ott - egy ikonikus figurát ránt testközelbe, ahogy szeretni való mackó, festő-sztár, forradalmár, amerikai milliomosok kedvence és csapodár férj; a kettősük mélységesen hiteles, benne van az a hihetetlen ambivalens, de mégis, mindkettejük számára éltető erővel bíró viszony (milyen érdekes, Diego csak néhány évvel élte túl szerelmét, a kortársak szerint belefonnyadt a veszteségbe - nem tudott meglenni asszonya tüze-szeretete nélkül). Trockij szerepében (a Sztalin elől menekülő szökevényt egy darabig a házaspár fogadta be) Geoffrey Rush, az ifjú Nelson Rockefeller szerepében Edward Norton jelenít és él - apróbb szerepekben is olyan színészek adják hozzá a magukét e filmhez, mint Ashley Judd, Diego Luna, vagy Antonio Banderas. A rendezés belehelyezi őket abba a miliőbe, abba a korba, amikor a marxizmus tényleg jelentett egyfajta progressziót, úgy, hogy az összes ellentmondását is sikerül megmutatni szintén a korban maradva (nem a jelen jogos kiábrándultságaiból...). És akik neked ezen a filmen eljátsszák azt a kort (is), élnek benne.

Fantasztikus, ahogy képben odavarázslódik a múlt századelő közép-amerikájának megannyi színe - s ahogy Lila Downs, Mexikó zenei nagykövete, s társai által a zene. Fantasztikus, mert él a filmben, mert az énekesnő megjelenik a filmen (a zene teste), mert nagyon sokszor funkciója van (a Trockij halálát bemutató kompozíció azzal az idős énekesnővel, a zenével, a kegyetlen precizitással alávágott képekkel hátborzongató), mert megfordul veled a világ, amikor a zenét a kép szinte klipszerűen támogatja. Azok a képek, amiken egyébként a neves amerikai, Államokba szakadt mexikói származású, és mexikói díszlet- látvány- és kosztümtervezők együtt dolgoztak; s amikbe finom érzékkel dolgozták bele Frida Kahlo a történet (az élet-történet) odavágó helyein született festményeit. Ezek a szürreális érzetű rajzfilmes (vegyes technikás) betétek pontosan megmutatják, miért nem volt szürrealista a festőnő - hiszen azt is megmutatják neked a festmény körül, mi volt a realitása. A történettel elmesélik, hogy mi történik azokon a képeken.

A forgatókönyvírók az egyik legfontosabb monográfiára, Hayden Herrera 1983-ban megjelent könyvére támasztották a történetet - s dícséretesen kevés filmes dramatikai elemmel kenték össze. Van amit ma nemigen lehet másképp csinálni, a sokba kerülő film egyszerűen nem úszhat meg egy dramatikai ívet - ez, ha akarjuk, ha nem, egy bevett beszédmód mára, aminek folyamatosan feszegetik a határait az alkotók, de a határokat nagy költségvetéssel készülő alkotásban igen ritkán lépik át. És ez a film sokba került - mert bár sokaknak volt a szerelemprojektje, gyakorlatilag majdnem minden momentuma eredeti helyszíneken, vagy nem kevés munkával újra felépített "eredetiségben" készült, olykor például a festőnő eredeti képeit használva (odáig mentek az alkotók, hogy Diego Rivera egykori, még élő tanítványait, sőt, az egyik unokáját is felkérték szakértőnek). A festészet talán legforradalmibb, mára pop-kult-ikon asszonyának filmje korántsem forradalmi; ennek ellenére kiváló, mert a rendező, Julie Taymor és alkotótársai az összes lehetőséget kihasználták, hogy a bevett beszédmódok használata ellenére hiteles maradjon.

Olyan, mint az a jelenet, amikor a már mozgásképtelen Frida mégiscsak megérkezik a kiállítására, ágyastul. Diego épp egy mélyen átélt, érzelmes, tényleg szívig ható beszédben tesz hitet a művész mellett, amibe belegyalogol maga a művész, egy vidám rikkantással. Ne temess, Pocakos! Még élek! Mondom, szerintem Frida Kahlo imádta volna ezt a portréját.