2012. november 29., csütörtök

Violin-kulcs - L. Subramaniam, Művészetek Palotája, 2012. november 22.



Az „indiai hegedű legnagyobb élő mestere”, a „hegedű indiai doktora”, az ember, akit Yehudi Menuhin nevez inspirálónak, a „karnatak Paganinije”, a „hegedű istene” – jelzőt könnyű találni a távoli kontinens klasszikus rágáinak előadásaira viszonylag későn asszimilált hegedű vitán felül legmarkánsabb élő mesterének zenei teljesítményére. Az est jelentőségét rögvest megadta, hogy India magyarországi nagykövete, őexellenciája Gauri Shankar Gupta méltatta a doktort, hosszan sorolva érdemeit, pályafutása állomásait. Amit viszont nehezen mesélnek el a szavak: a színtiszta varázslatot, ami dr. Lakshminarayana Subramaniam hegedűjéből árad.

Otthonos szertartás ez, ha már láttál ilyet, tudod, mi következik. A zenészek bejönnek a színpadra és szó szerint belakják. Otthon érzik magukat, elhelyezkednek, hangolnak – sajátos egymásra figyeléssel. Nem kérdés, hogy L. Subramaniam minden mozdulatát lesik, a tisztelet evidens iránta és ez felértékeli az ő figyelmességeit is a „ritmikai szekció” felé. Hallatlan összeszokottsággal készülnek, holott borult az eredeti, programban hirdetett felállás, V.V. Ramana Murthy, a mridangam nevű „kétfenekű dob” és a dorombos G. Satya Sai mellett egy magas, őszes férfi csörgődobbal – a nevét nem leltem azóta sem sehol.

Egészen másként, európai szemnek szinte eretnek módon fogott hegedű – a nyak vége a talpnak támaszkodik, a vállgödör és a lábfej közé ékelt hangszeren szabadon kószálhat akár mind a két kéz – hajlítások és mikrotónusok mellett több szólamban belepengetve olykor a szertezengő dallamokba. Előtte és utána gondoltam ezeket – mert amikor megszólalt a hegedű, nem volt érkezésem ilyesmire. Szinte boldog vagyok, amiért nem vagyok valódi szakértő, amiért rengeteg alkalommal nem ismertem fel, milyen irányzat, égtáj, korszak, stílus modorában zendülnek a hangszeren a rága bemutatott dallamai – amiért nem ezzel foglalkoztam, hanem csak érezhettem az igazi időn kívüliséget, az itt és most valódi csodáját, gondolattalanul átélve a hihetetlen akusztikában kellő dinamizmussal minden porcikám átjáró zenét.

Aztán - az ihletben a játék – persze időnként kibomlott a dallamra borított takaró előttem is minden színével – ahogyan az ujjal kihúzgált mikrotónusok után egyszer csak Tartini jól különülő, tizenhatodokban pattogó európai hangjai, aztán némi country-jazz, heavy metál (nem viccelek!) őrült ritmusban, mindezt megfejeli némi balkáni a hegedűn – és újabb ciklus indul, ugyanezzel az egymással feleselő változatossággal. Subramaniam mindent tud ezen a hangszeren, amit tudni lehet, és ezt a mindent gátlás nélkül borítja elénk – ahogy neki épp a legjobban esik, a tradíció dallamát úgy jeleníti. Mégsem öncél, onánia, végtelenre torzított vibrato amit hallunk, a hangszerek – mint az indiai tradícióban mindig: mesélnek.

Aztán – játékban az ihlet – persze felelgetős jön. Az előadás előtt a doktor kifejti: majd jön egy dobszóló is a rágában, persze rövid – bár szerinte csak egy hindu számára rövid. A fülünkhöz szabott gyönyörűség végén a mellettem ülő egykori dobos mormogja: ez tényleg rövid volt – kár, hogy kímélnek bennünket a szokásos vége-nincs hangszeres „bemutatkozásoktól”, mert bírnánk. A mridangam, a déli dob haloványabb dallamosságú, mint a tabla, de aki játszik rajta, igazi mester. A dorombos szólója apró tónuskülönbségek és belemormogások érdekes elegye – milyen furcsa, a zenében ez alig különül, pedig biztosan hozzátesz az egészhez. S végül az egymásnak dobált dallamok és ritmikák játéka – ezt hallani kell, mert szavakkal leírhatatlan.

Remélem eljön még közénk ez a csodálatos ember a hangszerével, s azt is remélem: képesek leszünk megtölteni a kedvéért egy ekkora koncerttermet, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Mert most azt merem állítani, életem legjobb koncertélményével ajándékozott. S még sokaknak kívánnám ezt az érzést.

Kis ízelítő:

2012. november 27., kedd

Alma Katsu: Halhatatlan



Maine egyik eldugott, ősöreg erdők által körülvett településén, ahol a vadászok, ha kint rekednek, reggelre belefagynak a hóba, a sürgősségi osztályon dolgozó dr. Luke Findley élete legkülönösebb esetével szembesül. Egy gyönyörű fiatal nőt szállítanak be a kórházba, aki talpig véresen, egy szál ingben bolyongott a fagyban – a rendőrök szerint gyilkos, az orvos szerint sokkot kapott, egy biztos: hallgat és látszólag sértetlen. Hogy ki ő, hogy került a környékre, ahol mindenki generációkra visszamenően ismeri a másik családját, és miképpen maradt életben az erdőben, rejtély. Ahogy az is, miért nem engedi Luke, hogy fogdába zárják – ehelyett a kórházban tartja, és meghallgatja Lanore meséjét.

A nőét, aki azt állítja, kétszáz éve ebben a faluban élt családjával, itt szeretett bele a városalapító jóképű és elbűvölő fiába, Jonathanba, innen menekült aztán szégyenével Bostonba, hogy ott velejéig romlott halhatatlanok hálójába keveredve küzdjön meg az öröklét minden örömével és kínjával. A megfáradt, szüleit épp eltemető, válását kiheverni nem tudó orvos, maga sem tudja, miért, hinni kezd a mesében, és megszökteti páciensét – s kezdetét veszi kettőjük menekülése a kanadai határ felé, miközben feltárul előttünk Lanore valódi története.

Megelevenedik a kora tizenkilencedik század puritán telepeseinek élete, akik Maine kietlen erdőségében küzdöttek a mindennapi fennmaradásért – szigorú szabályok és megdönthetetlen értékek kötelékében. Ahol a városalapító fia és egy faluszéli szegény lány akkor sem lehetnek egymáséi, ha mindketten akarják, ahol egy nőnek az a dolga, hogy jól menjen férjhez, és gondos gazdasszony legyen, a földet úgyis a fiú örökli, ahol a szülők és a papok még azt is tagadnák, hogy egyáltalán létezik más világ az erdőn túl. Egy tizenéves, naiv, ám eszes, korlátait folyton döntögetni próbáló leány számára ez a világ maga a pokol – pláne, ha gyermekkora óta reménytelen szerelem is gyötri. Mely szerelmet az isteni Jonathan ugyan nem viszonozza, kihasználni azonban kihasználja: így kerül Lanore magányos terhével Bostonba, ahol dacolva családja akaratával, a zárda helyett ismeretlen „jóakarók” karjaiba menekül.

Akik aztán éppúgy – és jóval kegyetlenebbül – használják ki a lány naivságát, mint szerelme. A vonzó élvhajhász nemesúr, Adair és „egzotikus” európaiakból álló udvartartása a bostoni elit dekadenciáját kihasználva orgiák és szerencsejáték segítségével szerez egyre nagyobb befolyást és népszerűséget – s rántják magukkal Lanore-t. Aki először pusztán préda, elfogyasztandó ínyencség, majd a halál karmaiból kimentett szerető, aztán éppolyan rettegő, megalázott, urának élethosszig tartó hűséggel tartozó rab, mint a többiek. A lány, aki első megaláztatása után beleszeret az őt „megmentő” Adairbe, szép lassan felismeri, hogy a látszólag vonzó és különleges férfi valójában a legmocskosabb gonosz, akivel valaha találkozott, azonban ekkor már késő: Adair mágiájának lényege, hogy akit halhatatlanná tesz, örökre magához láncolja. S egy idő után már nem csak Lanore-t akarja, hanem Jonathant is – és a lány, aki minden átélt gyönyör és szörnyűség ellenére is fülig szerelmes gyermekkori bálványába, saját jobb meggyőződésével is dacolva megszerzi Adairnek, amit akar. Akkor még nem sejti, hogy még szörnyűségesebb tervek előtt kövezte ki az utat, s rajta áll, hogy megmentse szerelmét – s rálép egy olyan útra, amely a Maine-i erdőben ér véget, bő kétszáz évvel később, vérben fürödve és egy orvos oldalán menekülve.

Alma Katsu regénye az idei ősz egyik leginkább várt megjelenése volt, egyúttal az egyik legnagyobb meglepetés, amit mostanában olvastam. Romantikus thrillerként hirdették, kilátásba helyezve némi paranormális szálat – ebből azért nem túl nehéz a manapság mindent ellepő lucskos-romantikus vámpíros-vérfarkasos-démonos-félistenes izékre asszociálni. Nem is tévedhetnénk nagyobbat! A Halhatatlan mély, sötét, érzéki, és körüllengi valami baljós, szomorkás, reménytelen atmoszféra. Annyira más, annyira egyedi és borzongató, hogy az szinte letaglózza az olvasót, aki azt hiszi, már mindent olvasott a műfajban.

Mert itt ugyan nincsenek csillogó vámpírok, szivárványszemű félistenek, emberfeletti férfiassággal megáldott vérizék – itt emberek vannak, akik addig kutattak a zavarosban, amíg az alkímia olyan mélységeire akadtak, amik egészségesebb, ha ember előtt rejtve maradnak. Emberek, akik gyarlók, gonoszak, uralkodnának másokon, és bármit felhasználnak céljaik elérése érdekében. Adair, a szívdöglesztő halhatatlan nem megmentendő rosszfiú, aki másra sem vágyik, mint hogy egy naiv és szépséges nő értelmet adjon az életének, és megmutassa, mi a szerelem. Nem, ő maga a megtestesült romlottság, aki szembeköpi a műfaj összes megtérő rosszfiúját, aki arra használja a naiv fiatal nő rajongását, hogy megtörje az akaratát, aki a szexualitást annak legmocskosabb formájában használja – büntetésre, megalázásra. Akit ha szeretsz, beledöglesz. Aki gondolkodás nélkül odadob a famulusainak, hogy megmutassa, bármit megtehet veled, és nem fog „megjavulni”.

Sűrű és sötét ez a regény, áthatja valami baljós erotika, ám egy cseppet sem szexi. Többet sejtet, mint amit mutat, és amit mutat, az sem vonzó – ezután biztosan nem fognak magányos nők ezrei vágyakozni tökéletes testű halhatatlanok után. Meglepő a visszafogottsága, az arányérzéke – mert ugyan van, ahol nagyon is plasztikus leírásokat kapunk, de bizony van olyan is, ahol a főhős-elbeszélő nemes egyszerűséggel elhallgat, és azt mondja: eddig és ne tovább, nem mesélem el megaláztatásom legmélyebb bugyrait, legalább ennyi méltóság hadd maradjon meg nekem. Mintha azt mondaná a szerző: ahol van történet, ott nem okvetlenül muszáj minden határt áthágó mocskos szexet mutatni.

Katsu Halhatatlanjának van története – mely a maga egyszerűségében is működik, sőt: a három eltérő idősík, az elbeszélő személyének változása épp annyira emeli el a saját egyszerűségétől, hogy az eredmény valami különleges legyen. Vannak karakterei, akik esendőek, naivak, téblábolnak, vagy épp gonoszak és igazán gyűlölhetőek – de cseppet sem sablonosak, van egyéniségük, van hátterük, fejlődnek. És van hangulata: a fagyos Maine hidege minket is átjár, Boston romlottsága minket is megkísért, és mi is érezzük az öröklét magányát és kilátástalanságát. Mert az egész valahol erről szól: hogy örökké élni kevésbé romantikus és menő, mint inkább nagyon magányos és sehova sem vezető dolog. Ha valaki már mindent látott, mindent átélt, és nincs mire várnia, akkor az örök élet nem is olyan kecsegtető – ha meg az öröklétben is a reménytelen szerelem a legfőbb társa, igazi szívás. Ráadásul Katsu a maga módján kegyetlen: még azt az illúziót is megtagadja tőlünk, hogy egy új, mindent megrengető szerelem egy csapásra új értelmet adhat az örök életnek. Na, épp ez a kegyetlenség (realitás, mondanám, ha lehetne realitásról beszélni egy olyan könyv esetében, melynek főszereplői halhatatlanok) teszi különlegessé és emeli el a műfaj átlagától a regényt. Bár több ilyet olvashatnánk!


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika


2012. november 25., vasárnap

The Avengers - Bosszúállók


Ajándékba kaptam ezt a filmet; azt hiszem, a világon a legjobban tényleg a párom ismer, merthogy pontosan tudta: erősebb bennem a vágy egy efféle képregényalapú popkornizére ilyenkor, még ha valami sznob választást tálalok is kívánság gyanánt. S ezt a filmet a mozigépész szeszélye vette el tőlünk – bár amit kaptunk helyette, végülis szintén jólesett. Úgyhogy most egy spoilerrel alaposan teliszórt bejegyzés következik a Bosszúállókról – mert így tartja a kedvem.


Óriási ötlet, hogy a moziban is összekapcsolják azt, ami összetartozik. A Bosszúállók régóta együttműködő, többször újrakonfigurált kis csapata a Marvel-univerzumon belül az egyik kedvencem – még akkor is, ha évek óta nem követem az eseményeket és változásokat. Az előzményfilmek összefűzése és megkoronázása nemcsak üzletnek jó – akkor is, ha az eredmény picit vegyes. Thor önálló filmje például mélységesen bárgyúra sikerült, de ez van, ha Móricka Samu bácsi fiaként elképzeli magának a mitológiákat. Az a film több szinttel ostobább, mint ez, majdnem élvezhetetlen – Hopkins úr, Portman kisasszony, meg Skarsgard úr ide vagy oda. Bezzeg Stark jó kis mozikat kapott; a saját amcsi világuk majomparádéját naná, hogy könnyebb filmre csavarni, nem kell elmagyarázni közben annyi mindent – és  Robert Downey Jr. Vasembere a maga igazán pikírt, önfényező, olykor kifejezetten részvétlen, de maradéktalanul stílusos szövegelésével buflább filmeket is elvinne a hátán. (jelzem, ezt a mozit is elsősorban miatta kell felirattal nézni – a szinkronban ezek a beszólások sokat puhultak).

És most már igazán kíváncsi vagyok Rogers kapitány saját mozijára – muszáj lesz miatta tévét nézni. Már csak azért is, mert Chris Evans meglepően eszköz-gazdag színészi játékkal formálja meg a figurát, a fő papírpatrióta Kapi általa tökéletesen belekattan a filmbe – és a folyamatos utalgatások testbeszéddel, gesztusokkal a harmincas évekre meglepő mélységet adnak az „élő legenda” meglehetősen sekély figurájának. A Hulkokról nem beszélek – valahol jellemző, hogy harmadszorra találták meg Mark Ruffalo személyében azt a Bruce Bannert (egy filmben, ahol nem címszereplő), akit elsőre kellett volna. Mindkét arca működik, a szemügés is, meg a CGI is – nemigen kell ennél több. Thor kiemelt szerepe a világából ide emelt főgonosz, Loki miatt érthető, kicsit ugyan bosszant, hogy körülbelül ugyanazt hozza, amit untam; de úgy látszik a félistenek két film között a velük történtekből semmit nem okulnak – hiába él, ki sokáig él. Chris Hemsworthnak ez a film se ad lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa: többre is képes egy izmos felsőtestű, huncut mosolyú halhatatlan suttyó gesztusszegény megmutatásánál. 


Igazán kellemesen érintett, hogy a kvázi „kicsik” se szorulnak háttérbe. Mondjuk Jeremy Renner a Bombák földjén után akár rutinból prezentálhatja Sólyomszemet – hiszen gesztusszegény játékkal is képes mélységet adni Cliff Barton figurájának (még ha a visszatérése a lekötözött kéztől az íjat ragadásig kicsit elkapkodott is). De az kifejezetten meglepett, Scarlett Johanson mennyire elhihető Fekete Özvegy. Romanoff ügynök jól mozog a harcban és nincs félelemérzete – a röpcsihajós folyosói csihipuhijuk klasszikus munka Rennerrel, és lényegesebb trükkök nélkül jól megoldják. Sokat segít a két legemberibb (bérgyilkos) karakteren, hogy a forgatókönyv mindenkinek jól szabja ki a szerepeket a közös zúzások alatt – ehhez azért régóta értenek a filmgyáriak, hogy az efféle paletták alkalmával mindenkinek meglegyenek a fontos pillanatai.

Meglepően jók a csaták. A csoportos hősmozikban (lásd X-men) annyiszor alkalmazott „csapatban egy csomóban” effektust kifejezetten visszafogottan használják (valamelyik filmben lőjön már az egy kupacban éppen „jól mutató” hősök közé valaki egy gránátot…), bár azért jut belőle egy szép körsvenk, meg egy rövidke közjáték, hogy Hulk elmondhassa a maga húb*zmegmondatát. A szuperhősmozik tömegjeleneteinek leghiteltelenebb ügye: a „beöltözött emberhez odatódul az ellen” szcénát elfogadható mértékre szorították - a legnehezebb dolog a technokorban hitelesíteni a túlerő ellen vívott sok-sok pici western-párviadalt. Segítettek ezen a jól komponált közös zúzások – a végecsatában ezt lassítottam magamnak a legtöbbet, ahogy a magányos harcosok időnként összefutnak a táncban. Mondjuk az egész film alatt alapvető humorforrás – és mindvégig kérdés - hogy alakul ki ennyi individualista közt működőképes együttműködés, hogyan jön létre a Bosszúállók csapata. Naná, hogy tisztáldozattal - de basszus, pont a kedvenc ügynököm kellett beáldozni emiatt? A Clark Gregg által bájosan esetlenre formált Coulson ügynök a maga gyermeki rajongásával – az előzményfilmekben is olyan, mint a gyerek, aki felügyelet nélkül és teli zsebbel beszabadult a vidámparkba – hiányozni fog. Persze ha a film végi egy képkockával sejtetett vonalon haladnak tovább, akkor Hill ügynökre inkább szükség lesz…

És végre egy film, ahol nem volt zavaró az „áldozatot lehetőleg nem mutatunk, széttúrt utcán nulla hulla” korhatárbarát módszerének kényszeres alkalmazása. És végre egy tele CGI-zett mozi, ahol a kompozíciós érzékkel jól összerakott látvány nem sokall be; ahogy például a Transformers-filmek esetében. A látvány a zsáner mesei jellegét interpretálja – a képregény rajzi megoldásaiból sokat merítve –, apró trükkökkel és képi gegekkel csöpögtetve a mesébe a véres valóság fémes szagát.

 

S hogy jut-e a látvány mögé gondolat? Túl sok nem – a főzet a klasszikus recept szerint kutyult, de önmagánál többnek láttatja a vékonyka cselekményt az ironikus tálalás. Tervekben a tervekben a tervek… aminek (ha utánagondolunk) nagyon mulatságos nulla-esélye van, de a film „világában” bekajáljuk: hogy Fury „üzenete az univerzumnak” a kezdettől fogva ott lakott az ügynök furmányos fejében. Van egy a film szinte utolsó jelenetéig húzódó „ki is manipulál itt kit” társasjáték az orrunk előtt – alternatívákat, meg döntések bonyolult hálóját negligáló kocka gondolkodás – de adott esetben a szuperhősös történetekre nem egyszer jellemző ez a fajta egy eseményi és/vagy dilemmavonalra szűkített valóság. A gondolatok helyett ott vannak például a filmes utalások; jót kacagtam a „vita a laboratóriumban a jogar körül” jelenetének erősen A Gyűrűk Ura tanács-jelenetét idéző jellegén. Az „elfogatom magam, hogy szart kavarjak…” jelenleg annyira gyakori szcénájáról nem is beszélve.

Ez a filmes kockamánia, a játék a kézbe vehető univerzummal remek alkalom azért némi (nem túl mély) korfeltárásra és ironizálásra – hogy a bölcsészek is kapjanak valamit. A Tesseract – a Kozmikus Kocka – naná, hogy egyfelől hiperenergiaforrásként (csapoljuk meg ne csak a bolygó biológiai múltját, hanem lehetőleg a komplett világegyetemet az olvasólámpánkba szükséges delej kedvéért), másfelől szuperfegyverként (nem vagyunk egyedül, és hátha nemcsak mi vagyunk paranoid állatok, akik nem E.T.-t várják, hanem az Alienkirálynőt) akarjuk használni a cuccot. Naná, hogy a világot irányító vének észérvek mentén és számokkal kalkulálnak, tökéletesen empátiahiányos hozzáállással, pöknek a civil áldozatokra például, nem hisznek az individualitásban – nem szívesen kalkulálnak olyan kiszámíthatatlan tényezővel, mint a Bosszúállók bagázsa. Jó tudni, hogy a közönségbarát filmek „inkompetens világvezetői képe” miért ilyen: a közvélekedés ilyen a vezetőinkről – ami se róluk, se rólunk nem állít ki eminens bizonyítványt.  A világunkat az akciómozik legnagyobb részében tehetetlen, korrupt seggfejek irányítják, vagy (mint itt is) hideg szívű számítógépek. Akik bizonyos távolságból ugyanazzal az indíttatással és küldetéstudattal vertek, mint az éppen aktuális főgonosz. A röhej az, hogy Nick Fury határeseti „tisztessége” is csak az ő tükrükben kapja meg az egyértelműen pozitív töltést – nélkülük lehetne a S.H.I.E.L.D legellenszenvesebb férge akár (meg persze Samuel L. Jackson szokásos hiperkúl alakítása nélkül).

Akadnak persze szép számmal hibák is, például a nem egyszer biccenő meselogika: Hulk amúgy ötletes önkezelésének felfüggesztése egy kis anyahajós zúzás kedvéért, avagy a frissen átállt íjász által kevláron lőtt Fury - ha a képregényi Sólyomszem lövi le, akkor az ép szemére céloz, és legkúlabb ügynökünk garantáltan nem rohangál utána. A meselogikához csavart valóságelemekről nem is beszélve, mint a felszálló saját gép lebazookázása kézileg – ahelyett, hogy mondjuk például egy gombnyomással leoltanák a katapultot -, hiszen egy olyan filmbe követelnék eseményi szinten realitást, ahol mindez egy kilencezer méter magasan lebegő repülőgép-anyahajón történik. S ahol például egy hatvan évet átalvó doppinghuszár szakít félbe egy bunyót a bumerángként viselkedő pajzsával a röpképes páncélba bújt pléhboy és a hosszúköpenyes, kézhez kódolt pörölyös félisten között. Úgyhogy ne kukacoskodjunk. Ahogy a mesében mondani szokás: Totó, szerintem ez itt már régen nem Kansas…

Szerintem megint van egy filmünk itthon, amely szeretettel vár, ha teljesen nullára szívott aggyal érek haza este; az aludni képtelen, túlpörgött hullafáradtság ellen veszem be majd orvosság gyanánt – írnám, de ez hazugság. Bűnös élvezettel szeretem ezeket. Kövezzetek meg érte, ha akartok.

2012. november 23., péntek

Ken Follett: A megfagyott világ



Amikor megkérdezték tőlem – többen kissé értetlenkedve – hogy miért olvasom ezt a majd’ ezer oldalas történelmi lektűrt, a válaszom egyszerű volt: az első részben épp annyira kedveltem meg a szereplőket, hogy kíváncsi legyek, hogyan alakul a sorsuk a továbbiakban. Túlzás lenne azt mondani, hogy tűkön ülve vártam a folytatást, és ha valami véletlen folytán nem íródik meg, nem maradt volna bennem hiányérzet, ám így, hogy megjelent, egyértelmű volt, hogy elolvasom. Ken Follettre a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy irodalmi színvonalon ír, a dramaturgia is jócskán hagy kívánni valót maga után, viszont elképesztően profin szórakoztat – a történet csak úgy sodor magával, könnyen olvasható, laza szövetű a szöveg, a főszereplők érdekesek, bájosak, szerethetőek vagy épp utálhatóak.

Ez a könnyedség és könnyen olvashatóság az, ami menti a regényt: máskülönben nem hiszem, hogy sokan lennének, akik kétszer ezer oldalon (s ha elkészül a befejezés, már háromszor ezer oldalon) át olvasnának háborúkról, vérontásról, erőszakról, s mindezen tragédiák közt néhány kiválasztott kiváltságos szereplő csetlés-botlásáról. Mert valljuk be, ez az öt (pontosabban hat, ha a különböző leágazásokat külön vesszük) család, akiknek a történetén keresztül Follett be kívánja mutatni a „véres és gyönyörű huszadik századot”, a kiváltságos kevesek közé tartozik. Olykor az lehet az olvasó érzése, mintha a Dallas szereplőinek sorsán keresztül mutatnák be a gazdasági válságot. Ez kiváltképp az első részben volt feltűnő, a másodikban már kevésbé – ami nem csoda. A második világháború hatványozottan véresebb és gyászosabb volt, mint az első, itt már azért igen nehéz lett volna úgy intézni, hogy a főszereplők közül mindenki megússza – ki is jut egytől egyig minden családnak egy-egy haláleset, erőszak, brutális verés, ostromban való részvétel, de azért messze vagyunk a rommá lőtt városokban éhező milliók nyomorától. Ez bizony még mindig a „gazdagok és szépek” terepe – ha meg valaki se nem gazdag, se nem szép, akkor minimum parlamenti képviselő.

De lássuk, mi történt az első rész végén – az első világháborút követő békekötések idején – magukra hagyott szereplőkkel. A nagy világégést követő csodavárás és néhány békeév után a náci Németországban találjuk magunkat, ahol szép ütemesen kezdenek kibontakozni egy újabb tragédia körvonalai. Walter von Ulrich és felesége, a kitagadott angol grófnő, Maud Fitzherbert Berlinben nevelik gyermekeiket, az öntudatos Carlát és a náci eszmék által túl korán megérintett Erichet. Ők szembesülnek legkorábban azzal az őrülettel, ami aztán jó évtizedre meghatározza a világ sorsát – és a maguk módján mindannyian kiveszik a részüket belőle.

Londonban Lloyd Williams, egy gróf és egy egykori szobalány – ma parlamenti képviselő – törvénytelen fia politikusi álmokat dédelget, szembesül a fasiszta fenyegetéssel Berlinben, felveszi a kesztyűt hazája szélsőjobboldali arisztokratáival, majd egy szerelmi csalódás hatására a spanyol polgárháború poklába menekül – hogy ott aztán ráébredjen, a kommunizmus éppoly veszélyes alternatíva, mint a fasizmus. Mikor aztán Angliát is magával sodorja a háború, az ő és családja élete is a feje tetejére áll.

Amerikában Gus Dewar szenátor ott van az események sűrűjében, Roosevelt elnök tanácsadójaként kiveszi részét a háborút megelőző idők politikájából, miként fia, a feltörekvő Woody Dewar is – s a buffalói előkelő társaság legtöbb tagja. Nem úgy Daisy Peshkov, az orosz gyári munkásból lett nagymenő szeszcsempész elkényeztetett lánykája, kinek minden vágya, hogy a többi lány irigykedjen előkelő házasságára – ha már pusztán pénzzel és szépséggel nem tudja megvenni a sznobok csodálatát. Vágya valóra válik, ám a boldogsághoz még jó néhány vargabetűt kell megtennie. S közben sejtelme sincs róla, hogy a Szovjetúnióban él egy féltestvére, aki olyan magasra jut a titkosszolgálat berkein belül, amit elképzelni sem tudtunk.

Néhány fiatal körül forog a világ – s ezt most tessék nyugodtan szó szerint érteni. Follett hajlamos arra, hogy főszereplői apró-cseprő mindennapjait, szívügyeit, kicsinyeskedéseit előtérbe tolja, és mintegy mellékesen mögéjük kenje a világtörténelem nagy eseményeit. Ez a kötet elején nagyon zavaró – főleg, mert néha azt éreztem, kamaszregénybe illő színvonalon ír a tizen-huszonévesek első tétova szerelmi kalandjairól; szerencsére azonban ahogy haladunk előre a cselekményben, helyreáll az egyensúly. Vagy csak magával ragad annyira a történet sodrása, hogy nem veszem már észre a zavaró esetlenségeket – ki tudja. Ahogy az első rész esetében leírtam, abszolút hihetetlen és sajnos nagyon hatásvadász írói húzás, hogy ez a néhány fiatal mindenhol ott van: a világháború összes lényeges momentumánál megfordul egy szereplő – ami nyilván kapóra jön az írónak, hisz így mindenhol ott lehetünk mi, olvasók is, mégis, azt kell mondjam, a kevesebb több lett volna. Annál is inkább, mert ez a durván másfél évtized, amit itt Follett a lapokra vetett, oly zűrzavaros és eseménydús volt, hogy így is túl nagy kihagyások tarkítják a cselekményt. Olykor évekre magukra hagyunk szereplőket, ugrálunk kontinensről kontinensre, és nem tudjuk meg, kivel mi történt, amíg nem voltunk velük: bár a szereplők vannak előtérben, az ő sorsuk is csak akkor fontos – vagy tán csak akkor történik velük valami – ha épp a háttérben valami világrengető esemény készül. Szappanopera ez a javából!

Mindazonáltal veszettül szórakoztató. Szinte észrevétlenül peregnek az oldalak, faljuk a lapokat, előrelapozunk, hogy tudjuk, mi történik kedvenceinkkel, akiket épp magukra kell hagynunk, ki tudja meddig… Mert persze hogy vannak kedvenceink. Ebben a szélsőségekkel és ostobákkal teli menazsériában azért van jó pár olyan szereplő, akiért lehet szurkolni, még ha a legtöbben eléggé egysíkúak is. Tán egy olyan kulcsszereplő van, aki értékelhető jellemfejlődésen megy keresztül, a többiek „csak úgy vannak”, sodródnak az eseményekkel. Most épp egy „furcsa béke”, a hidegháború felé. A második rész végén úgy hagyhatjuk magukra őket, hogy tudjuk: a legrosszabbon túl vannak, de ami ezután jön, az is fényévekre van a boldog békeidők illúziójától. Nem kétlem, hogy a harmadik rész éppoly olvasmányos és szórakoztató lesz, mint az első kettő – mint ahogy azt sem, hogy nagy meglepetéseket azért nem tartogat. 


Kiadó: Gabo
Fordító: Bihari György, Sóvágó Katalin

2012. november 21., szerda

Lavie Tidhar Budapesten



Továbbra is úgy gondolom, hogy a könyv magáért beszéljen. A fedőlapok közé szorított egész világ álljon jót magáért - a személyes találkozás, de főleg az ismeretség enyhítő körülményei nélkül. De ért már kellemes meglepetés, adott az olvasmány-élményhez a személyes jelenlét az író „közegében”. Még mindig nem nevezném magam gyakorlott írólesőnek, de tény, sokkal szívesebben használom ki az adódó lehetőségeket, mint korábban. Egyre inkább úgy érzem, kapok valamit, ha elmegyek megszaglászni az írót, s furcsa mód jobbára olyasmit, amire előzetesen nemigen számítottam.

Például nemigen számítottam rá, hogy Lavie Tidhar a fényképéhez képest (ott, a könyve hátulján) mennyire kisfiús jelenség. Nem mondanám éretlenségnek, mert a szelíd külső mögül mintha egy sokat tapasztalt, huncut ördög kacsintana ki időnként – egy meglehetősen ironikus humorú ördög. Az irónia az, ami áthatja a legtöbb gesztusát. Élvezet volt figyelni, ahogy a pódiumbeszélgetés folyamán a fordítást hallgatva önkéntelenül reagált. A kezeivel. A válla ejtésével. Félrebiccenő fejével, ahogy alulról gülüzött – nem is a kérdezőre, hanem egyből a kérdésre. És igen, ennek a szelíd szarkazmusnak a jelentős része (jó volt látni) önirónia.

Mert Lavie Tidhar nem szállt el a World Fantasy díjtól. A kérdésre, hogy jobb író-e, mint a (szintén díjbirtokos) King, vagy Martin, fanyarul ennyit válaszolt: a repülőn idefelé a mellette utazó Kinget olvasott (s ebben benne volt: nem őt…). A díj pedig elsősorban ajtókat megnyitó volta miatt fontos. Mert arra jó. Az „Oszamacon” epizódja okán: igen, nagyon izgatják a találkozók – csak a szerkesztői jobbára kihajítják ezeket a jeleneteket a könyveiből. S amikor felmerült noir-hangulatú könyve tipikus, sodródó hőse kapcsán, van-e olyan elvárás, hogy korunk hőse legyen aktív, ezt felelte: „Legyen! Nem érdekel.” Nem pökhendin. Csak így: nem érdeklik az elvárások. Ha érdekelnék, valószínűleg soha nem írt volna Oszama címmel ilyen könyvet.

Persze talán a személyes érintettség nélkül se. ’98-ban ott volt Dar es-Salaamban, a robbantáskor – hogy aztán tíz évig érlelje a beléakadt gondolatokat. Volt olyan érzése, mintha a terrorizmus mindenhova követné (ez olyan Súlyszivárványos, ha valaki ismeri azt a könyvet, tudja, hogy értem: Tidharban tényleg van valami Slothropból…). A magonc tehát hosszan érlelődött – ehhez képest fél év alatt megírta, számottevő nehézségek nélkül. Kiadót persze nehezen talált, a nagyok sorra utasították el – zavarta őket a provokatív téma, a cím, a kvázi műfaji besorolhatatlanság. Mondjuk nem is zsánernek szánta, nem szánta műfaji könyvnek. Pár szóval összefoglalja a könyvét, fanyar, majdnem hogy angol humorral – mintha épp egy olyan szimpatikus fiatalembert játszana, aki egy idegen országban nem tudja, mit kezdjen a felhajtással maga körül.

Mindvégig beszélt a keze – a mozdulatai könnyedek, a gesztusai megformáltak voltak, mintha a mondatait levegőből, a kezével gyúrná a szemünk láttára, az egész pódiumbeszélgetés alatt. Merthogy nem egyszerű kérdezz-felelek zajlott, Kánai András műsorvezető mellett szóhoz jutott Köves Károly Krisztián, a könyv hazai trailerének rendezője, Lukácsy György, a „noir-szakértő” filmkritikus, és Sitkei Levente újságíró, Közel-kelet szakértő. Az Ad Astra kitett magáért, megteremtette egy izgalmas este kereteit. Nem lett teljes – mert például akadtak kérdéses kérdések. Nem egyértelmű a regény vége? (Dehogynem az!) Lavie elegánsan kitért: az olvasóra bízza az értelmezést. A szakértők is olykor túlságosan beleszerettek a kapott kérdésekbe. Értem a koncepciót, de valahogy ilyenkor sem ártana bevonni a szerzőt, hogy ő mesélhesse el: az Al Kaida egy mese, amiben nem lehet hinni. A nagyszakállú, azóta halott vezetővel együtt. Nem szervezet, hanem egy eszme. Mint a Mikulás. S az érem másik oldala: az Oszama nem egy (mellesleg igen gyakori) név immár az arab világban, hanem egy Brand. S hogy milyen érdekes: az amerikaiak kategorikus reakcióihoz képest Európa a kérdést árnyaltabban kezeli – talán épp a keserves edzettség, az európai államok saját, ilyen-olyan terrorizmusainak jelenléte okán. Izrael meg nem kezeli sehogy se – benne él. Válaszcsapástól válaszcsapásig.

Szerencsére én nem vagyok szakértője semminek, így nem kellett szégyellnem a tudatlanságom: Lavie Tidhar szerkeszti a World SF blogot. Megkérdik tőle: van-e különbség az angol és az „egyéb” népek fantasztikuma között. A válasz: az antológiák célja, hogy megmutassák, ami van. Ha van különbség (nyilván akad), akkor azt is. Hogy dolgozik? Reménytelen figurának tartja magát – válaszolja – ráadásul szereti, ha maga is meglepődik; nincs oda a teljesen kitalált, megformált mesékért. Itt már érezni, hogy az író (le)fárad, a kérdésre, hogy mit olvas, némi szarkazmussal e válasz érkezik: pihenésül krimit, katalógust és telefonkönyvet.

A dedikáció. Itt vagyok szemtől szemben az Oszama szerzőjével, és egy kumma szót nem tudok váltani vele. Ilyenkor esz a leginkább a méreg az egykori lustaságomért. De legalább azt hiszem, megértettem valamit. Én beleszerettem ebbe a könyvbe. Holott csak az Ad Astra Kiadó kínálatából: ott a mondatokból lelket varázsló Marija Morevna, a halhatatlan, az ihletetten cizellált, országnyi gazdagságú Dervisház – mégis, én ebbe a korántsem hibátlan, egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és nemcsak azért, mert szíve van és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán. S mert az írója is messze „túlnyúlt” e könyvében önmagán. Egy angolul jól értő barátom így jellemezte: nem lépett túl a maga szokott eszközkészletén, modorán, mániáin – s a könyve mégis. Valahol mindenki, aki ír, szerintem ezt szeretné: csinálni valami önmagánál nagyobbat. S ennek a srácnak ez sikerült. És a díj sem csinált sikerzombit belőle – ebből sejtem, hogy mindezt ő is tudja. Tudjátok mit írt bele a könyvembe? „Burn this book”. Köszönöm, Lavie.

Végül aztán mi is ettünk a születésnapi tortájából. Köszönet a kiadónak. Még mindig hibátlan a renomé.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...