Zárjuk már le ezt az évet…

„Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet, több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó kulturális élmények sokaságát kívánnám.”
 
Így zártam a tavalyi évösszegzésemet itt a blogon – hát, mondhatni, vigyázz, mit kívánsz, ez az év mindannyiunkat alaposan rákényszerített a türelem, spontaneitás, rugalmasság gyakorlására. Minden szempontból rohadt furcsa egy év volt, és bár ez elég hülyén hangzik, meg kell mondjam, nem is biztos, hogy az a legfurcsább benne, hogy egy világjárvány közepén élünk. Sok minden történt, sokszor megfordult velem a világ, rengeteget tanultam magamról, helyzetekről, kapcsolatokról. Mint minden mániás listázó, tervezgető, összegző, analizáló alkat, én is minden karácsonyi szünetben tetemes időt töltök az elmúlt év értékelésével – idén ez még a szokottnál is nehezebb és izgalmasabb kérdéseket dobott elém. Mert világjárvány ide, gazdasági következmények oda, nem tudom teljes szívből szidni ezt az évet. Ha nincs ez a kór, simán lehetne életünk egyik legjobbja… (Tegyük hozzá: egyelőre eléggé szerencsésen megúsztuk a járványt – nem betegedtünk meg, nem veszítettük el a munkánkat, nem került veszélybe a megélhetésünk. Kopp-kopp…) Olyan lehetőségeket kaptam, amikről korábban csak álmodni mertem, egy új, izgalmas kihívással kezdődött januárban és egy új, még izgalmasabb kihívással zárult decemberben. Rengeteg sikerélményben, elismerésben volt részem, amiknek többségét akkor amikor kaptam, értékelni sem tudtam. Néha azt érzem, miközben körülöttem összedől a világ, én most kezdek szárnyalni. Ami persze furcsa, hogyne lenne furcsa.
 

Főleg, mert a világ folyvást azt érezteti velem (s mi tagadás, néha magam is azt érzem) mintha az apokalipszis létét kérdőjelezném azzal, hogy merem jól érezni magam és merek örülni. Márciusban még annyira reménykedtünk, hogy az emberekből majd jót hoz ki ez a helyzet – hát, mostanra szerintem mindannyian feladtuk a reményt. A napokban sokat gondolkodtam azon, hogy ez a „járványosdi” lassan olyan lesz, mint a gyász, a szülés, az esküvő, vagy bármi konszenzusosan jelentős életesemény – rárakódik egy halom társadalmi elvárás, „így szoktuk”, „így kell”. Ha te nem úgy járványozol, mint én, akkor rosszul csinálod, hülye vagy, elbuktál. Egyik oldalról a teljes nihil, a ne örüljünk semminek, vége a világnak, minden tervünk dugába dőlt és nem is lesznek újak; másik oldalról a nézzük mindennek a pozitív oldalát, süssünk kenyeret, tanuljunk nyelveket, indítsunk startupot, valósítsuk meg önmagunkat. Átjárás nincs, árnyalatok még kevésbé… Mintha csak fekete és fehér létezne. Pedig merem állítani, hogy a legtöbben nem így vagy úgy éljük meg a dolgot, hanem egyszer így, egyszer úgy, millió árnyalattal – lehet, hogy egyik nap madarat lehetne fogatni velünk mert olyan ropogós lett a kenyér héja, mint még soha, másnap meg összegömbölyödve zokogunk a konyhakövön mert fél éve nem láttuk a barátainkat. Lehet, hogy tele vagyunk jövő évi tervekkel, alig várjuk, hogy végre megnyíljanak a határok, rohanunk beadatni az első vakcinát, csak hogy mehessünk teletolni az instát tengerparti szelfikkel; de az is lehet, hogy igazából marhára élvezzük a bezárkózást, hogy nem kell napi x órát utazni tömegben, nem kell műmosolyt ölteni minden nap nyolctól ötig és nem kötelező megjátszani, hogy a szórakozás az életünk, csak hogy ne tűnjünk ufónak a társaság szemében. Miért ne élhetnénk meg különbözőképp ezt a helyzetet? Elvégre különböző emberek vagyunk, különböző igényekkel, vágyakkal, preferenciákkal. És bármily furcsa, nincsenek szabályok arra nézve, hogy kell jól megélni egy világjárványt (jól csinálni az apokalipszist – erről mindig Lars von Trier Melankólia című filmje jut eszembe). Túl kell élni. Ahogy tudjuk.
 
Hogy e hosszúra nyúlt bevezetőnek igazából mi értelme, magam sem tudom (a poszt elkezdte önmagát írni), szóval térjünk át a megtartó kulturális élmények sokaságára. Amelyekből idén, hát, mit is mondhatnék… jutott is meg nem is. Oldalak tucatjait tudnánk megtölteni azzal, milyen borzasztó hatással volt ez az év a kulturális szférára, és bátran ki merem jelenteni, nem is elsősorban a járvány, hanem az azt meglovagoló hatalmi intézkedések miatt – de ezt inkább meghagyom azon oldalaknak, akiknek profiljukba vág. Sajog a szívem minden elmaradt koncertért, bezárt játszóhelyért, elhalasztott könyvmegjelenésért, de töretlenül hiszem, hogy ahogy a kultúra eddig is túlélt, diktatúrákat, háborúkat, világégéseket, most is túl fog élni – lehet, hogy másképp, máshol, mások által, de lesz még miből táplálkozni. Ami rajtunk, kultúrafogyasztókon múlik ma, hogy a magunk szerény eszközeivel támogassuk a szívünknek kedves művészeket, előadókat, kiadókat, színházakat – ha módunkban áll. De, bár mintha a szívemet tépném ki, azért le kell írnom: van az a helyzet, amikor az embernek az utolsó a fontossági sorrendben, hogy könyvet vegyen. Ezt is tudomásul kell venni.
 

Karácsonyi könyvkupacka - velük olvassuk át
magunkat az új évbe 📚😍🎄

Ami az ez évi kultúrafogyasztásomat illeti, közhelyesebb nem is lehetnék – Netflix, Netflix és még egy kis Netflix. Sokan mentünk neki iszonyú nagy lendülettel a tavaszi karanténnak: na most majd elolvasom a várólistámról évek óta szemrehányóan letekintő sokszáz oldalas klasszikusokat; hogy aztán néhány röpke hét alatt essünk pofára: a híroldalak mániás pörgetésén kívül másra nem nagyon jutott energia. Óóó, csak hogy visszacsatoljak kicsit a bevezetőhöz: mi könyvmolyok sem vagyunk ám szentek, minket is elért a „te hány könyvet olvastál el naponta a karanténban?” jellegű kihívások tömkelege… Hát, én speciel rohadt keveset. Még karantén-könyvmolynak sem vagyok jó. Ahhoz képest, hogy tavaly messze többet olvastam, mint a korábbi években (amin azóta is csodálkozom), idén, amikor időm lett volna rá, alig valamivel több mint a felét sikerült. Sokat töprengtem a home office csapdáján (amit egyébként változatlanul imádok), jóval többet dolgozom, mint mikor ötkor kiléptem az iroda ajtaján és otthagytam a munkát, szóval a több szabadidő csupán látványos illúzió; plusz tényleg elég nehéz leállni a hírolvasásról, közösségi média figyelésről, aggódó ismerősökkel való csetelésről. Mindezek után kiégve meg tényleg nem nagyon van már erő másra, mint a Netflixre…
 
Mivel kevés volt az olvasás és sajnos azoknak is nagy része feledhető, nem lesz hagyományos top 10 sem. Voltak persze kiemelkedő élmények, Atwood például mindent vitt ebben az évben három könyvével is – Az ehető nő, a Testamentumok és a Penelopeia egy gazdagabb évben is tuti helyet kapna a legjobbak közt. Szívmelengető élmény volt A Hollókirály újraolvasása – nem különben Clarke új regénye, a Piranesi. Azt hiszem, ha hagyományos listában gondolkodnék, Az ehető nővel holtversenyben a Piranesi kerülne az első helyre 💓 Nagyon élveztem a Cormoran Strike sorozat újraolvasását, igazi kabátkönyvek ezek nekem, bármilyen nyomorult állapotban jólesik beléjük burkolózni. De legalább ennyire jó volt az Amerikai istenek újrázás (annyira kevésre emlékeztem belőle, szinte új élmény volt – biztos vagyok benne, hogy nem utoljára), és a New York 2140 – Kim Stanley Robinson esetében maximálisan igaz a közhely, hogy évről évre aktuálisabb, mindemellett, bár rémes egy vízió, én baromi jól szórakoztam rajta, most is.
 
Azért csak hogy lássátok, az újraolvasás sem mindig fenékig tejfel, az év legrosszabb élménye is egy újrázásnak köszönhető – novemberben jött egy mélypont, amiből azt gondoltam, valami jó kis guilty pleasure fog kirántani, levettem hát a könyvet, amivel évek óta húzzuk egymást Amadeával. Igen-igen, tizenöt év után eljött a nagy közös Anita Blake újraolvasás… Uhhh, életemben nem estem még így pofára 😊 tudtam én, hogy ez gagyi, de hogy ennyire… Anno kedveltem, tizenhárom részig olvastam, volt bennem egy nagy adag nosztalgia iránta – de most szabályosan fájt átvergődni ezen a kétszáz oldalnyi híg foson, ráadásul oldalanként akartam megtépni valamelyik szereplőt. Bármelyiket. El nem tudom képzelni mit bírtunk ezen régen 😃💩😝 De arra legalább jó volt, hogy kénytelen voltam utána átesni a ló túloldalára és valami igazán ütőssel gyógyítani megtépázott olvasókámat: most Dan Simmons Ílion - Olümposz duológiájával gyógyulok, és meg kell mondjam, sokadszor tapasztalom, hogy Simmons bármilyen olvasási nihilből ki tud rántani.
 
Egyéb élmények… sorozatokról sokat írtam az év folyamán, meg még fogok is, van talonban pár gyűjteményes posztra való, csak lusta vagyok megírni. Az év legjobbjai, amiket bárkinek, bármikor szívesen ajánlok: A vezércsel, The Morning Show, A Korona (a friss negyedik évad szinte minden, az év legjobb sorozatait számba vevő listán ott lesz, de nekem az egész sori idei élmény volt), Stranger Things, amit szintén csak idén pótoltam, A viszony, aminek a harmadik évadánál járok, szóval fogalmam sincs, milyen lesz az öt évados összkép, de az első kettő közel zseniálisan van összerakva.
 
Érdekes módon filmekben szegény volt az év – amire csak félig magyarázat, hogy nincs mozi, mert hát a streaming platformokon ugyanannyi film van, mint sorozat, mégis, ha itthon leülök nézni, inkább valami hosszan tartó szériába kezdek bele. Egészen rákaptam a dokumentumfilmekre, amiben a Netflix elég erős, és amik egyébként pl a mozis palettáról fájóan hiányoztak az utóbbi években; és hát kár lenne tagadni, rengeteg időt töltünk a szívünknek legkedvesebb fantáziavilágainkban elveszve – nem is tudom már hányadszor nézzük újra A Gyűrűk Ura meg a Harry Potter sorozat részeit. Ezek a szó szoros értelmében olyan megtartó élmények, amikbe jó újra meg újra hazaérkezni.
 

Mit is kívánhatnék magamnak és a világnak a következő évre? Nem igazán hiszek abban, hogy éjfélkor varázsütésre minden megváltozik, sajnos ez csak egy dátum, jó eséllyel semmi nem lesz más jövőre. Vagy ha igen, akkor még rosszabb lesz. Éljük túl, maradjunk egészségesek, nevessünk, sírjunk, szeressünk, dühöngjünk sokat. Azt hiszem a legrosszabb, ami történhet velünk most, az a fásultság – ne hagyjuk magunkat. Mutassunk fityiszt a világnak és csakazértis éljünk, érezzünk, táplálkozzunk élményekkel, könyvekkel, jó kajákkal, baráti beszélgetésekkel, sétákkal, rácsodálkozásokkal. Én meg majd megpróbálom összekapni magam és többet írni ide, elvégre ez is mindig olyan jól összeránt, csak nehezen veszem rá magam 😊
 

Boldogabb új évet, kitartást mindenkinek!

Susanna Clarke: Piranesi - shizoo tükrében

Nem szoktuk gyakran ilyet - főleg nem úgy, hogy Timi kér meg rá. Elégedetlen a szerintem gyönyörű ajánlóval, amit írt, pedig bárkinek, aki nem olvasta még, tökéletes csali. Én ilyet ritkán tudok, okoskodni szoktam, teli indiszkrécióval, elvéve, valójában elrabolva a reménybeli olvasótól a rácsodálkozás örömét, lehetőségét. Úgyhogy ez az írás akkor szól neked, ha már elolvastad ezt a könyvet. Ha még nem, kattints a feleségem (szelíden magát is marcangoló) szövegére, ami nem hagy az élményeden előre harapásnyomokat. És olvasd el ezt a könyvet. Nagyon szépen kérlek: olvasd el a névtelen nevének történetét.

Régi szenvedélyem, hogy óriási hiánnyal élünk - egy veszteséggel, aminek a mértékét fel se mérhetjük, mert a mérőeszközeink erre alkalmatlanok. A világ mítoszi nézetére gondolok, ami soha nem látásmód, hanem élés - benne. A történeteink erről a nézetről ezért ennyire népszerűek, még ha Dagály-hullámain vámpír-történetek divatjának, vagy (legújabban, például) a Vaják sebhelyes, sorsba írt arcának nézetét öltik is. Egy hiány borzong a látásmódunk szélén, tényleg úgy, ahogy a gyerek kijózanodás előtti állapotában a rózsabokrok fényes kapujában felsejlő ösvény, a Mesébe. Sokan vándorolnak ezeken az ösvényeken, a fantáziában, és nagyon sokszor hagyjuk, hogy gondolatban kézen fogva vezessenek minket - egy olyan otthonos érzetbe, aminek mások a szabályai, mint a rációnak.

Ahogy ezt a könyvet gondolatban lapozgatom, eszembe jut az egyik magva, aminek ez a történet is (az egyik) növekménye. Aleister Crowley, és az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, a mágus, meg a világlátása (pontosabban a saját vadhajtása egy világlátásból), aminek egyik hordalékával, a Tarottal én is sokat játszadoztam, mert valóban leképezi a maga látszatra szűkre szabott, 78 elemével a világot, tényleg beszél róla a maga nyelvén. Ahogy a szobrok beszélnek Piranesihez, ahogy a Dagály beszél hozzá, ahogy a Madarak. Ez a "beszéd" soha nem "vagy-vagy" (a Kierkegaard-i értelemben), sejtelmek gyönyörű szavaiból áll, mégis egyértelmű, helyén való, szíven ütően aktuális lehet. Ezt a saját bőrömön éreztem-érzem, mint ahogy nagyon sok egyéb, különböző magvakból nőtt szellemi növény olajának ízét. Nagyon sok Csarnokba kukucskáltam a New Age Dagálya idején, bár nem értettem még, akkor, hogy ezek soha nem rácsodálkozások és felismerések, hanem életrendek, amiket tényleg élni kell, hogy otthonosan érezd magad a varázslatukban.

Persze ezek a hullámok akkor (a nyolcvanas-kilencvenes évek idején, ahova az írónő transzgresszív, tudományok határait s nem mellesleg: minden empatikus, emberi gátlás határát átlépő zsenijét, Laurence Arne-Stylest helyezi) mélységesen üzletiek voltak, s akár az égtájak Dagályainak együtt-hatása a könyvben, ki is oltották egymást. A felcsapó, kandi és zavaros érdeklődés gyönyörű mélységű, teljesen jogos kritikákat szült, amilyen például Umberto Eco A Foucault ingája. Mert jól dolgozott az ördög, amikor zen buddhista kóanba gyömöszölt praktikus fohászokat karcoltatott az angyalszárnyakra. Mert hiszen (tényleg) a hatalom aspektusából vizsgálnánk és uralnánk ezt is. Pedig valójában mind (külön-külön) kizárólag az önuralomról szól. Arról, hogyan uralkodj magadon, hogy a világodban otthonra lelhess. A szentségtelen Gólem-építés helyett, ami mesterséges otthon: lakótelepeinkkel, úthálózatainkkal, bányáinkkal, gyárainkkal és állattartó telepeinkkel - s nem utolsó sorban a Gólem elméjével, aminek tekervényeibe ezeket a szavakat is pötyögöm. A Gólem világából mégis, minden igyekezetünk ellenére hiányzik az érzés, hogy otthon vagyunk benne. A mese Piranesije ebből a kiszakadásból szakad ki - vissza abba az állapotba, amire tényleg a gyermekkor látásmódja emlékeztet a leginkább, de felelőtlenség helyett egy pontosan körbe sem írt, de tapintható felelősségtudat, mély tisztelet és hála jegyében. Itt tartok a kezemben egy könyvet, aminek a hőse - keserves, és visszacsinálhatatlan veszteségek árán - éli azt a mítoszt, amibe belehelyezték. Benne él, és általa.

Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Elfelejtette a világa pokol-arcát, hogy otthon lehessen benne. Így is lehet felejteni: ...Az egyik mondaton elgondolkodtam. "A világ folyamatosan kommunikált az ősi emberrel." Nem értem, hogy miért van ez múlt időben. A Világ minden nap beszél hozzám.

A világban élünk, és általa. Nem tudhatom, annyi ember álma az Ősi Tudás teljességéről kinek mennyire ad éles, megragadható képet, de amikor a rácsodálkozás szombatján egymás után kétszer elolvastam ezt a szelíden szűkre vont, mégis határtalan távlatok érzetét hordozó mesét, éreztem: ez az álom valóban megragad belőle valamit. Ami megszületik benne, az a hétköznapjainkból sajgó, nem gyógyuló seb folytonossági hiányára emlékeztetően hiányzik. S miközben ezer mód töltenénk ezt a hiányt, drogos szinten való kultúrafogyasztástól a focirajongásig; újra és újra nekidurálva magunkat, hogy rendet rakjunk a fejünkben, az elmepalotáinkban (holott az életünkben kéne), lám, megint eljött egy Próféta, és megmutatta nekünk, mi is ez a hiány valójában.

Nem hit, nem tudomás. Hanem a jelenlét, kiterjedt, maradék nélkül soha fel nem tárható bármelyik bárholodban, önmagad kétszeri elvesztése után, a harmadik alkalommal, ami mindenért megfizet. Hogy tényleg nyílhasson az ajkadon egy mondat, ami erre a szófűzésre emlékeztet: A Ház gyönyörűsége mérhetetlen, a Jósága végtelen.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra

The Queen's Gambit - A vezércsel - sorozat

Ritkán éreztem ennyire erős késztetést, hogy az utolsó rész után egyből benyögjem: most, azonnal, elölről! Úgy is, hogy ez azért messze nem annyira fajsúlyos darab, mint például Sorrentino pápái: kiszámítható, és messze nincs annyi rétege. De nagyon megszerettem. Egy nagyon kedves ismerősöm a végére kiábrándult belőle. A kritikája jogos: számára a befejezés hiteltelen. Érdekes ez - én pont a vége miatt érzem hallatlanul fontosnak. Pont a végjáték miatt.
 
Első blikkre ez is egy történet a kivételességről. Egy kislány, akit Beth Harmonnak hívnak, elárvul, egy karcolás nélkül életben marad a "balesetben", amiben az anyja nem. Bekerül egy lányok számára fenntartott egyházi üzemeltetésű árvaházba, az amerikai ötvenes évek (meglehetősen pontosan megidézett) sajátságos légkörében. A korban, amikor a gyerek rendszeres nyugtatózása bevett szokás. Egy a miénknél sokkal látványosabban álságos korban - teljesen védtelenül. Egy magának való, de kivételes képességekkel vert kislány, aki a pincében, a krétaporos szivacsok kitakarítása közben (hiszen mindig ő fejez be minden feladatot legelőször) ellesi a magányosan, saját magával sakkozó gondnoktól, Mr. Schaibeltől a sakklépéseket. Aztán játszani kezd vele...
 
Közben villámgyors fejlődésének alapja tényleg az addikció: a nyugtató hatására képes vizualizálni a táblát, a lehetséges lépéseket, az árvaház hálószobájának mennyezetén, mikor már mindenki alszik. Mikor örökbe fogadja egy pár (leginkább a feleség, Alma Wheatley óhajára) hamar kitapossa magának a játékhoz vezető utat - mert a játék nemcsak a szenvedélye; ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát: a sakktáblán, amit (úgy érzi) uralhat. Berobban a formálódó amerikai sakkéletbe, ahol sorra veszi az akadályokat, amíg aztán szembe nem találja magát a szovjet világbajnokkal: Vaszilij Borgovval. Aki ellen minden, amit addig megtanult, kevés.
 
Érdekes ez. Örömmel hallom, hogy komolyan megnőtt a sakk iránt érdeklődők tábora, nemcsak online, de például megugrott a játéktáblák eladásának forgalma is, e miatt a kis sportfilm miatt. Hiszen tényleg van egy ilyen rétege, és tényleg az egyik erénye, hogy ezt a játékot képesek voltak a sorozat készítői alapvető hamisítások nélkül izgalmasnak ábrázolni. Megjeleníteni a szellemi izgalmat. A jelenetek dinamikájával, a vágás ritmusával, a jól választott, tehetséges szereplők pontosan elkapott néma gesztusaival; nem utolsó sorban a folyvást zseniálisan választott korabeli zenékkel, s az alapjában feszültséget keltő, szerény, repetitív témával, ami a sorozat állandó zenei alapja. Tényleg kedvet csinálhat hozzá, hogy megismerkedj az emberiség egyik legősibb táblás játékával.
 
Miközben, mint sportfilm lehetne a zsáner állatorvosi lova. Sportfilm gyanánt ugyanolyan tündérmese, mint megannyi rutinból elénk öntött (sport)társa. A gender témával finoman fűszerezett puha parafrázisa a valóságos menetnek, ahogy Bobby Fischer felgyúrta magát egészen a világbajnoki címig a hidegháború légkörében, a világ sakkéletét uraló orosz hegemónia ellenében. A valóságos történet mocskos módon koszosabb volt ennél, és az amerikai bajnok egyszerre primadonna és idegbeteg (hogy ne mondjam: pszichopata), és (kiszámított?) hisztériáival (az egyik első) médiasztár benne. A film ilyen értelemben egyáltalán nem hiteles - kísérlet se történik rá, hogy az legyen. Bethnek megvan a maga (Fischerére amúgy nyomokban emlékeztető) baja, de teljesen máshova helyezett hangsúlyokkal sem lesznek azonos súlycsoport. Realizmust, (sakk)történeti hitelességet kár hát számon kérni ezen a sorozaton.
 
S közben mégis, jóval többet tud a sporttársaknál. Mert az alkotás, a kiteljesedés kedvéért "alkalmazott" droghasználat összes csapdáját, összes stációját (szinte a személyiség felbomlásáig) teljesen hitelesen kapja el. A felívelés valkűr-lovaglásától a vágta szinte teljes széteséséig. Beth története emellett egy gyönyörű coming of age mozi is, s a két dolog, a lány cseperedése az árvaházban, sajátos véd- és dacszövetsége a nevelő (egyre édesebbé váló) anyjával, Almával, majd a magára maradás abban a társadalmi légkörben (a hippi-kor elején), és a szétesés-történet az egész sorozat folyamán gyönyörűen játszik egymásba. Olykor Linklatert, és az ő felnövés-mozijait juttatta eszembe, annyi pontos és finom momentumot sikerült egy élet (egyszerre kétféleképpen) alakulásának jól választott jeleneteibe préselni. Nem utolsó sorban a színészek miatt élhetnek ezek a képek ennyire; mindenki méltó benne - s akin az egész múlik: a főszerepben Anya Taylor-Joy annyi finom, apró rezdüléssel hitet és él át, hogy komolyan munka lesz a következő filmjében Bethtől elvonatkoztatnom. Nagyon remélem, hogy ügyesen választ filmet, szerepet - ezen a színészetnek nevezett sakktáblán tényleg királynő lehet...
 
S mindeközben ez a kis minisorozat a keretein, a témán messze túlmutató filmes költészet is. A kislány Beth, és az édesanyja... Az alkotók kompozíciós készségének ezek a jelenetek a mesterjegyei. Tény, hogy a hat részen keresztül konzekvensen tartott hitelt végül felülírja a hetedik, tényleg értem az ismerősöm ellenérveit, de én ezt (személyes okokból is) egyáltalán nem bántam. Mert nagyon fontos dologról beszél közben: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Úgyhogy elkezdtük nézni, elölről (és szerintem nem is utoljára...).

Petri György: Összegyűjtött versek

Hatalmas tartozást fizettem meg a napokban. Persze, hogy ismertem (avagy ismerni véltem) - az embléma-versek nagyon sokszor szembejöttek az évek folyamán. Leginkább a politikus Petri. Meg a fanyar öregember, aki a szóba már csak halni jár. De igaziból sosem volt úgymond a saját, személyes "kánonom" tagja, távol állt tőlem a hang, az attitűd, a közéletiség is, és a szókimondás foka is. Lássuk be, évekig széplélek voltam hozzá, és amikor összefutottunk (eleinte kinyomtatva, folyóiratok lapjain, versmondók átélése által, s mostanára egyre inkább a közösségi oldal megosztásaiban), mindig pofonnal ért fel. Hogy lehet így is. Volt ilyen élményem, mással is, ami aztán rajongásba fordult (Parti Nagynak így váltam fiatalon az epigonjává) - de ezért a nyers beszédű manóért nem tudtam rajongani.

Hatalmas tartozást fizettem meg, de mikor neki adtam a figyelmet, valójában saját magamnak egyenlítettem ki a számlát. Miközben (amúgy) nem volt jó belemerülni. Ekkora töménységben, estéről estére. Rettenetes a világa. Kiábrándult, holtakat cipelő, függő, ahogy Hajnóczyé, függőben maradásban azt hiszem ők a megosztott magyar irodalmi bajnokok (Csáth meg legyen elégedett a bronzéremmel). Ifjúkorában lelkes József Attila epigon, aztán leveti - unt ruhát, ahogy szinte az első kötetbe válogatott versektől (Magyarázatok M. számára) meglesz a hangja. Eleinte modoros, utána nyers - de soha nem sületlen. Eleinte mintha Eliot hagyott volna rajta modornyomot - persze ez egy Kelet-európai, sokkal keserűbb társasági változat. Ahol a kényszeredett kéjért / korhadt uszodaszagban / a régi fürdőház / iszamos deszkáin / megoldod fürdőruhád...
 
Ez még így utalásos szövegközeg. Novalis, Burke... a neki fontoshoz méredzkedik. Meg persze a pályatársakhoz. Tandorihoz - vele az egész pályán át beszélgetni, vitatkozni, évődni fognak; naná, egy pályán (egy csapatban?) fociznak, és mind a ketten középcsatárként, egymás helyén (szeretnének). A Körülírt zuhanás kötetében a pontok, a központozás időnkénti hiánya: a pontosság hiánya vagy lehetetlensége? Minden körülírás? A kultúrával, a latinnal való játék is? Várady Szabolcs... a legkomolyabb kritikusa, a legjobb barát, amíg az évődés szóváltássá / a csipkelődés sértéssé fajul. / Mígnem a háttér / szétroppantja a szituáció gerincét. A háttér, ahol gyűlik puhán a korszak mocska. Persze, hogy megjött erre a kötetre, meg a Charta 77 aláírására, a nyíltan vállalt rendszerkritikus szerepre a jól megérdemelt szilencium, visszavont irodalmi ösztöndíj, pénztelenség. Számos anekdota szól róla, hogy vészeli át, költő- és írótársak segítségével, akik összedobják neki a zsét. Eörsi írja meg, hogy esett Nagy Lászlóval: "– Hogy van a barátod? Mondom: – Melyik? – A költő! Mondom: – Iszik. – Ahhoz pénz köll – mondta, adott egy százast." Merthogy Petri alkoholista. Keményen, vastagon.
 
És nőbolond. Keserűen érkezik ez is. Első felesége öngyilkos lesz - nem veszi komolyan a fenyegetődzést, "...énnekem jogom van őt elhagyni, ha ő azt mondja erre, hogy öngyilkos lesz, akkor én azt mondom: "kérlek, parancsolj". (...) Ilyen baromságot az ember csak egyszer csinál az életében." Kepes Sára bevonul a magyar irodalomtörténetbe (szegény). A költő is csaknem utána hal - miután megjelent a kötete, benne az emlékezetes Sára-verssel (ez is milyen...), miközben már másik asszony szereti. Szeretné. Nehéz az olyat szeretni, aki ennyire nem szereti magát. Mert mindent lát magán is, az összes tükör-verse kontúros, éles, pontos. Úgy, hogy a sebek permanens feltépése közben mégsem indiszkrét. Nyers, őszinte, olykor szinte tetszeleg a szókimondásban, de soha nem indiszkrét. A pálya teljes ismeretében megismered a neveket, Maya, Mari... a hozzájuk fűződő viszonyt - de nem őket. A költő csak a maga szennyesét teregeti. Unlak, kedvesem, unlak! / S ezt szeretném most közölni veled / ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül (...) Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve / égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját... Pedig mindent megír, megcsalatástól szakításig, félreérthetetlenül. Tényleg megírja az unalmat, s hogy nem lehet adekvát módon reagálni a "nem bírom"-ra. Hogy ne legyen színház. Párkapcsolati (kamara)dráma, nézők nélkül, vagy nézőkkel. Nem lehetett egyszerű vele.
 
Az Örökhétfő kötete. A klasszikusok. Az Agyrém tér. A nagy Maya-versek. A Kitekintés, ahogy a kilátás az üvegen a lehetetlen iszonyú kilátástalansága. A nyolcvanas évek levegője, amikor a rendszer és a benne szereplő összes összenyálazott lehetőség öröknek, megdönthetetlennek látszik. Nem tudom, ez az alapjában összemérgezett légkör mennyire járult hozzá (és mennyire az alkoholgőzben is folyamatosan őrzött józansága, ami a köz dolgait illeti), de a rendszerváltozás után sem lesz egy pillanatra sem euforikus. Miközben szamizdatos, jelen van az egész folyamatban, horribile dictu: rendszerváltó. Nem hisz bennünk. Lehet, tényleg látta, hogy ezek valójában ugyanúgy amazok.
 
És mennyire adja ennek a hangnak az alapját a folyamatosan születő haláltudat-versek jelenléte, szinte az egész pályán. Az Azt hiszik kötete. Még '85-ből. A köztetemeket tekintve az idei / hullatermés sovány volt. / Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok, / egymás saját halottjai. Mindez a versben, ahol Hajnóczyt (nem) siratja. A valóságos gyász képtelensége a belátás, hogy úgyis csak a saját halálod érdekel. Nagyon sokszor éreztem úgy, versről versre való haladás közben, hogy az ember, aki irtózik a szerepektől, és úgy panaszkodik, hogy valójában dicsekszik, egyfolytában a saját (utolsó) búcsúversét írta. Nemcsak az után, hogy nyilvánvalóvá válik: az életmódja felzabálta a fizikumát. Persze ő is az életmódot választja az élet helyett - megteheti. Ekkorra igazodási pont, ő a Költő - sajnos az ember, aki irtózott a szerepléstől, nem vethette le ezt a szerepet. Hiszen mindezidáig ezért kepesztett.
 
Itt, ekkor biccen a hang. A Valahol megvan kötetének elején első benyomásra elfog egy érzés, hogy itt már a költészet írja önmagát. Érett, teljes eszköztárral, csak valahol már nincs tétje. Aztán jön a Reggeli kávézás, és szíven üt. Kezdhetek folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak. Egyszerre látom, hogyan segíti ki a feneketlen iróniája. Hogy ez az ez hűl, amaz melegszik mennyi minden az életből és mennyivel többet takar a puszta hő-kiegyenlítődésnél. Furcsát mondok. Én itt adom meg magam Petrinek. Itt fogy el bármilyen kényszer, hogy értelmezzem, egyszerűen úgy olvasom tovább, ahogy egykor a gyerek Weörest. Jön a Valami ismeretlen kötete, innentől hagyom magam csodálkozni. Hagyom magam felnevetni, amikor látom, milyen ártatlanul játszik el a kémmel, aki bejött a hidegről, mennyire hátsó szándékok nélkül értelmez, és az észrevehető hiányában hogyan kezd el bennem teljes világként bolyongani a szavaktól megannyi észrevehetetlen. Hülyeség ilyet kijelenteni, de nekem innentől fogva nagy. Ahogy a Sár kötetében barázdahibás illegető. A harcos közéletiség Tandorításokba fanyarodik. Nő tőle a hitele...
 
Miközben azért a (politikai) tisztán látás és józanság mellett a versek egyre inkább elpongyolálódnak. Miket megenged magának! Szinte kéjelegve üti szét a pazar verseit valamilyen ökör szóviccel például. De ekkorra már tényleg ő "a" Petri. Egymás után sorakoznak a debilre hangolt, parodisztikus, de tűpontos "filozófiai tanköltemények" - némelyik szinte tökéletesen mondható, nyerőesélyes slam poetry. Ahogy a szellemi rákkutatás pionírjai műtenék a Marxizmust: ...próbálkoztak - nevetség! - a Lenin Fohászati Művek / sarlatánjai is, de csak szaporodtak a celebrális nyűvek. /Meg kellett vizsgálnunk gnoszteológiai nyirokcsomóit / - aggasztóan duzzadtak - , hogy eljussunk a gócig / "és tovább"... így kell leszámolni a harcos ifjúkori hittel! Ami a korábbi rendszerkritikus versekben vagabund akció volt, az itt rezignált bölcsesség. Abban a tükörben látta szerintem, miféle jogfolytonos (maradvány) botrány veszi körül. Nem hitt bennünk, és igaza lett. Kár.
 
Ekkorra tényleg eléri a "megírhatom, nekem már úgyis mindegy" bátorsága. Már nem is tetszeleg a "koszorús költő" szerepében. Akit szerettem tudja, hogy csak őt / az életnek nos az életnek / már csupán egy halállal tartozom. Kifizette.

Susanna Clarke: Piranesi

 

„…muszáj lennie egy átjárónak valahol, egy ajtónak a mi világunk és az eltűnt varázslat között. Talán egészen apró. Lehet, hogy nem teljesen stabil. Mint egy föld alatti barlang bejárata, aminél fennáll a beomlás veszélye. De ott kell lennie. És ha ott van, akkor rá is lehet találni.”
 
Piranesi háza végeérhetetlen labirintus, melyben szobrok ezrei tarkítják a falakat, csarnokok százai közt dübörög egy bebörtönzött óceán, saját időjárása, szabályrendszere, apálya és dagálya van, időnként feltűnnek benne különböző állatok, fészket raknak, élelmet biztosítanak, majd eltűnnek; olykor mintha emberek árnyát s hangjuk visszhangját lehetne hallani, egykori lakók holt maradványai hevernek ravatalukon, de állandó lakója, ismerője, krónikása, gondozója csupán egy van. Piranesi. A saját világára folyvást rácsodálkozó, gyermeki, naiv, egyszerre kiszolgáltatott és végtelenül bölcs Piranesi. Akinek egész világa a labirintus falai közt terül el, aki álmában sem gondolná, hogy e falakon túl létezik egy másik világ, hogy a tizenhárom halottján és világa egyetlen általa ismert másik lakóján - a Másikon - kívül élhetnek még emberek… Piranesi maga is be van börtönözve, miként a csarnokok közt dühöngő óceán. De vajon egy mágikus világba, egy alternatív valóságba, vagy a saját elméjébe? Akarjuk egyáltalán tudni? S ő akarja tudni? Számít egyáltalán? Nem lenne jobb nekünk, olvasóknak, s Piranesinek, a fogolynak, ha megmaradhatnánk naiv hitünkben, hogy elmepalotánk legalább a sajátunk s nem holmi okkult varázslat börtönében senyvedünk? Nem lenne jobb hinni a csodában, gyermekmódra rácsodálkozni a világ ajándékaira, elveszni a labirintusban és nem keresni állandóan kiutat? Vajon boldogabbak vagyunk az állandó válaszkeresésünkkel? Vajon Piranesi boldogabb, ha megtudja, mi valójában szeretett labirintusa? Boldogabb, ha maga mögött hagyhatja?
 
Susanna Clarke másfél évtizeddel a csodálatos A Hollókirály után jelentkezett új regénnyel – akik azt várták, hogy egykori sikerét fogja megismételni, lehet, keservesen csalódnak: a Piranesi egészen más világ. Míg A Hollókirály súlyos (nem csak a szó fizikai értelmében), lassú, filozofikus, ám humort sem nélkülöző történelmi fantasy, mely egyszerre idézi Dickens-t és teremt saját mágikus univerzumot; a Piranesi légies, könnyed költemény, lírai szépségű mese, valahol a szépirodalom és az okkult fantasy határmezsgyéjén. Clarke állítólag betegség miatt hallgatott ennyi ideig – ennek részleteit nem ismerem, nem is akarom megismerni, épp elég az a baljós színezet, ami e regényt áthatja. Egy olyan ember élményei, aki elveszett saját magában. Akit elárult az elméje vagy a teste – aki nem tudja, mit keres ezen a világon, nem tudja, hogyan szabadulhatna belőle, nem tudja, akar-e egyáltalán szabadulni. Piranesi a mentális betegek archetípusa is lehetne – mint egy trauma elől fantáziavilágba menekülő gyermek, úgy építi, gondozza, szeretgeti saját kis univerzumát.
 
Melybe betör a külvilág – hisz mindig betör. Piranesi házában megjelenik a rejtélyes Tizenhat, jeleket hagyva maga után, baljós jeleket, egy másik világ ígéretét. Megjelenik a Próféta, aki tán a Másikra vadászik – vagy épp fordítva? Megjelennek emlékek, zavarba ejtő foszlányok, melyek elültetik Piranesiben az őrülettől való rettegést. S megjelennek tárgyak, oda nem illő, gonosz tárgyak; naplók, olyan információkkal, melyek kiforgatják sarkaiból a valóságot; fegyverek, melyekről nem is kéne tudni, hogy fegyverek. És nevek, nevek mindenütt. Ki valójában Piranesi?
 
Clarke regénye egy csoda. Lassan szippantott be, tán mert napjaim most ezer szállal kötnek a realitáshoz, a rációhoz, a valós félelmekhez – nehéz volt átadni magam egy ennyire éteri személyiségnek, egy ennyire mesei helynek. Ám amikor sikerült, szinte fájt, hogy kiszakítottak belőle. Jó száz oldalon keresztül hihetjük, hogy mindez egy bomlott elme álomvilága, elveszünk Piranesi fejében, vele menekülünk, magunk mögött hagynánk a valóságunkat. Már-már sokként ér, amikor megjelennek új szereplők, amikor körvonalazódik a mágikus krimi, amikor kikövetkeztetjük, ki Piranesi és hol van, hogy került oda, mi is a ház valójában. Nem akarjuk, hogy kiderüljön. Nem akarjuk, hogy kiszabadítsák. Nem akarjuk, hogy kiszakítsanak minket álomvilágunkból.
 
Gyönyörű, kegyetlen mese ez. A tudomány határainak mániás feszegetéséről, a mágia természetéről, hitről és embertelenségről. És a valóság illékonyságáról. Piranesi egy elveszett gyermek, ki saját valóságot teremt magának, saját Paradicsomot épít börtönéből. Elveszettnek lenni, kiszakítva a világból, elszakítva a többi embertől, bebörtönözve saját elménkbe – a legnagyobb borzalom. Ám kiszakíttatni saját álomvilágunkból, az egyetlen helyről, melyet bensőségesen ismerünk, mely mi magunk vagyunk – ugyanakkora szörnyűség. S vajon melyik világ a valódi? Amit mindenki más annak mond, vagy amit mi magunk annak érzünk? Mit súg a szorítás a szívünk környékén az utolsó oldalak olvastán? Miért fáj annyira a lehetőség, hogy kiragadnak minket a mesénkből?
 
„…egy kép jelenik meg a szemeim előtt. Egy szobor emléke, mely a tizenkilencedik északnyugati csarnokban áll. Egy térdelő férfi szobra; egy kard fekszik mellette, pengéje öt darabra tört. Körülötte mindenféle széthasadt darabok hevernek, egy gömb maradványai. A férfi a kardjával törte össze a gömböt, mert meg akarta érteni, de rá kellett jönnie, hogy a kardot és a gömböt is elpusztította. Ezen tépelődik, de közben egy része nem hajlandó elfogadni, hogy a gömb törött és használhatatlan. Felvett néhány darabot, és áthatóan mered rájuk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elhozzák számára a tudást.”

Kiadó: Agave

Fordító: Molnár Berta Eleonóra