Úgy tűnik, ez most a
szórakoztató, semmi extra sci-fik időszaka nálam – A sötét oldal után Wesley
Chu Időrablója
ajándékozott meg pár felhőtlen, agykikapcsolós órával, miközben bolygók közt
ugráltam, évszázadokat hidaltam át egy pillanat alatt és erőtérkungfuval
harcoltam undok nagyvállalati cápák ellen. Soha rosszabbat. Mindazonáltal azt
hiszem, most lett elég egy időre ebből a fajta kizárólag szórakoztatásra épülő
sci-fiből, kéne már egy kis Dan Simmons a bölcsészénemnek.
Az emberiség a huszonhatodik
században a teljes pusztulás szélén áll. Mondjuk ez nem annyira meglepő, de
szerencsénkre az elképzelhető apokalipszis-variációk száma végtelen, szóval még
mindig lehet újat mutatni. A Föld pont annak az útnak a végén jár, amin az
elmúlt száz évben elindultunk: kopár pusztaság, mérgező termőfölddel, mocsaras
tengerekkel, a harmadik világháború majd az azt követő mesterséges
intelligencia háborúk során rommá lőtt városokkal, a romokon tengődő törzsekké
szerveződött vademberekkel. Az emberiség szerencsésebbik része szerteszóródott
a Naprendszerben és különböző bolygókon és holdakon éldegél – és bár a
technológiai fejlettség elképesztő méreteket öltött, erőforrások híján a
bolygóközi élet évei is meg vannak számlálva. Előbb-utóbb a teljes pusztulás
vár minden élőre.
Ezt a kvázi-egyensúlyt próbálja
minél tovább fenntartani a KronoCom, az időutazást felügyelő, papíron mindenek
felett álló ügynökség. Az időutazásnak egyetlen igen fontos funkciója van ebben
a világban: a múltbeli katasztrófák elől kimenteni a még hasznosítható
erőforrásokat, hogy minél tovább kihúzza az emberiség maradéka. Mindezt úgy,
hogy ne sértsék a kronofolyamot – vagyis ne avatkozzanak be durván a múltba. Ha
úgyis leég egy erdő, előző nap kivághatod a fáit. Ha felrobban egy erőmű, a
robbanás előtti percekben kimenekítheted a kincset érő műszereit. Ha leég egy
kastély, ellophatod a műtárgyait. Ha meghal egy század katona, az se számít, ha
egy nappal hamarabb lövöd le őket. De soha, soha nem avatkozhatsz be a túlélők
dolgába és nem hagyhatsz magad után időhullámokat. Pláne nem hozhatsz a jövőbe
senkit a múltból.
Naná, hogy főhősünk, James
Griffin-Mars kronotrop (időutazó) ezt a legfontosabb törvényt szegi meg. A
legfontosabb küldetésén, ami biztosíthatná ő és technikusa nyugdíjazását az
ügynökségtől. Egy pillanatnyi gyengeség, túlhajszolt idegek, alkoholizmus, az
őt kísértő holtak szellemei – James pikkpakk ott találja magát, hogy a KronoCom
egyetlen 1-es szintű ügynökéből az egész világegyetem által üldözött áruló
lesz, oldalán egy anomáliával, akiért még sokkal, de sokkal többet adnának egyesek,
mint az ő elfogásáért.
Csak semmi világmegváltás kérem,
szórakoztatásra fizettünk be. Wesley Chu baromi jól csinálja, amit csinál: John Scalzi űroperáit idéző nagyszabású, de súlytalan sci-fi kalandregényét nem
lehet nem szeretni. Karakterei pont annyira kedvelhetően tenyérbemászóak, hogy
drukkoljunk nekik, de még simán kiosszunk nekik egy-két pofont; világépítése
jól átgondolt, a zsáner keretein belül hihető, működő; konfliktusai pont
annyira ismerősek saját világunkból hogy hitelesek legyenek (vesd össze: az
emberiség még többszáz évnyi apokalipszis után sem tanul semmiből…).
Nagyvállalati érdekek mentén semmibe vett törvények, hatalmukkal visszaélő
nagyonkülönlegesügynökök, a leírt szabályokhoz minden ép ésszel felfogható
határon túl is ragaszkodó bürokraták, világjobbító szándékokkal vert tudósok és
magának való, alkoholista, bűntudatától szabadulni képtelen rosszfiú főhős –
tényleg minden adott egy kiszámítható, de szórakoztató űrkalandhoz. Azért a
közelharcból lehetett volna kevesebb, halálosan untat a csihipuhi, exotekercsek
meg erőtérjátékok ide vagy oda. Hogy elolvasom-e a folytatást, azt nem tudnám
megmondani. Erősen hangulatfüggő az ilyesmi, de szerencsére azért részben
lezárt kis kaland ez, ami meg nyitva maradt, az úgyis nagyjából sejthetjük,
hogy alakul. És bár vannak menő részei, azért én az időutazást inkább
kihagynám…
Kiadó: Agave
Fordító: Kerekes Éva