2023. augusztus 8., kedd

Oppenheimer - film

Hagytam magam, hogy vigyen. Ezt leszögezném, rögtön az elején. A hatást is hagytam magamra zuhanni, úgy, ahogy az alkotók keltették. Amúgy is próbálom (amennyire csak lehet) felszámolni magamban a célzott várakozást, visszafogni azt a tudálékos ént, aki el szeretné dönteni, egy adott témában mit szeretne látni. Egy ideje nem az foglalkoztat, mennyire igazolja valaki látomása az én kattanásaim. Kivéve, ha irodalmi adaptációról van szó – ott elkerülhetetlen, hogy a már bennem élő látomás mérje a másét.
 
Úgyhogy hagytam magam vinni, holott a témát anno alaposan körülolvastam. Még a nyolcvanas években sikerült látnom a BBC hét részes minisorozatát, és akkor rettenetesen felkavart. Pontosan nem tudtam megfogalmazni, micsoda – most már kerekebben látom ezt is, hála Christopher Nolannak és csapatának. A minisorozat is központi helyen kezelte az amerikai Atomenergia Bizottság 1954-es meghallgatását, amikor Robert Oppenheimert megfosztották bizottsági engedélyétől. Nagyon sok helyen csaknem ugyanazt hangsúlyozva, amit a friss film is. Mégis, miközben a filmet néztem, nem jutott az eszembe a sorozat. Hagytam magam vinni, és csak a vége után néztem körül, hogy hova tett le az elmesélt történet.
 

Mert Nolannak megvolt a saját nézőpontja, ahonnan elmesélte ezt a kikerekedő mesét a bombák atyjáról, a Manhattan-terv és Los Alamos kapcsán. Nekem ez a film nem a bombák borzalmas története, és nem is egy életrajz. Ahol letett a mese, vereséget szenvedett férfiakat láttam, akik tisztában vannak vele: elbuktak. Két élet, két karrier, vágyak sajátságos szövevényei. És felelősségek, letolhatatlan méretű, irdatlan felelősségek. Oppenheimer (Cillian Murphy) végigcsinált egy teljesen nyilvánvalóan koncepciós eljárást, ahol nem volt esélye másra, mint elbukni – háborús hősből kitaszított páriává lenni. Mégis végigment ezen az úton, azon az áron is, hogy kiteregeti a világnak többek közt a családi szennyest, hogy a játékba belevonja jobb sorsra érdemes feleségét (Emily Blunt) is. A lehető leggonoszabb képsorokat kaptuk az arcunkba a film egésze alatt ezzel a sokak által kárhoztatott szállal, Jean Tatlock (Florence Pugh) kapcsán. Én borzadva imádom, de mint mondtam, nem az atomkor születésének történetét láttam, és nem is egy életrajzi filmet, hanem amit a rendező ennek kapcsán elmesélt. Egy hideg fejjel végigélt bukás történetét, ahol a bukó senki másra nincs tekintettel, de a bukása (talán, majd) a világ szemében mentségül szolgál.
 

Nem egy életrajz ez a fejemben, mondtam az előbb, pedig amúgy a szerkezete, az ifjú évekkel, a karrierlépcsőkkel egészen a Manhattan Project vezetéséig tényleg egy életrajzi filmé. Csakhogy ezzel a számunkra logikusan azonosulást kínáló szállal kegyetlenül összefonódik a fekete-fehérben tálalt karrier-noir, Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) és az általa megvalósult tipikusan amerikai, narcisztikus politikusportré. A világunkról döntő, Napóleon-szindrómás tévedhetetlenség, „aki” egyébként jellegében pontosan olyan, mint a film Trumanja (Gary Oldman). Olyan, mint az elnök, aki embertelen méretekben gondolkodik és dönt, nemcsak azért mert így kénytelen, hanem mert az elittudata által így van bedrótozva – vagy a minisztere, aki azért húzza le Kiotót a célpontlistáról, mert egykor ott járt a feleségével nászúton (s nem elsősorban azért, mert egy japánnak tényleg szimbolikus a jelentősége). Akik ugyanúgy a saját fontosságuk beteges tudatában vannak (tényleg a nárcizmusig), mint a tudósokkal bábozó „kisebb isten”. Strauss dédelgeti a sérelmeit Oppenheimerrel kapcsolatban, hiszen az egy fontos pillanatban úgymond ellene fordította Einsteint. És teljes testtel meglepődik, mikor egy egyszerű szenátusi segéd felveti: Lehetséges, hogy egyáltalán nem beszéltek magáról. Lehetséges, hogy valami fontosabbról beszéltek.
 

Nem életrajz, pont ezekért, hanem egy fikciós látomás az ismert történetről, ahol nekem két nagyon fontos vereség-magatartás rajzolódik ki a film profin vezényelt, feszes, és közben tényleg nyomasztó hullámvasútja végén. Az egyik a tudósé, aki (miközben a világ előtt deklaráltan vállalja: Most én lettem a halál, világok pusztítója) valójában letolja magáról a millió halál felelősségét. A felperzselt ég felelősségét. És a másik, aki nem is érzi, nem is képes érezni ezt a felelősséget – az elit embere, katonája, elnöke, milliárdosa. Aki a látszatra grandiózus formátum alatt folyamatosan pitiáner bosszúpincsi, ahogy például egy hülyén fésült hajú idióta is az, aki amúgy egészen az amerikai elnökségig vitte. Egy darabig nála volt az atomkulcs...
 

Innentől átvesszük
, mondja a bombákról egy magas rangú tiszt az utolsó pillanatig aggodalmai hálójából magyarázó tudósnak. Tényleg átveszik – magát az eszközt. Sajátságos őrület ez, a hatalomé – aminek megragadásával Nolan a mi világunkra reflektál. Túléltük a kölcsönös elrettentés korát, a végére elfáradó rettegésben. És most itt vagyunk egy olyan korban, amikor az arzenál keletebbre eső piros gombjai felett egyre idiótább, vodkagőzös emberi torzók keze inog. Innentől átvették. Szóval ez nem elsősorban az atomkor születésének filmje a szememben, nem is Oppenheimeré, hanem a felelősségünké. Egy közönségfilm, egy blockbuster, annak minden feszegetett korlátjával egyetemben. Nem egy igényes, kompromisszumok nélküli Tarkovszkij. Azok vezetnek (megszívlelem, ahova), ennek csak hagytam, hogy vigyen. A saját felelősségemben rakott le. Olyan filmnyelven mesélve, ami sokakat magával ragadhat, szavak nélkül megtanítva valami fontosat. A szememben talán ez a legnagyobb erénye.





Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...